Kelley Armstrong: Bitten - Megmarva

A Könyvmolyképző Kiadó egy régi kedvenccel tér vissza. Kelley Armtsrong neve sem új a hazai könyvpiacon, hiszen a Sötét Erő Trilógiát már elhozta nekünk a kiadó pár éve. Most viszont egy jóval hosszabb sorozatba vágják a fejszéjüket. A Bitten - Megmarva egy 13 részes Felnőtt Urban Fantasy sorozat (Otherworld) első kötete, melyben egy vérfarkas falkával ismerkedhetünk meg az egyetlen Női vérfarkas, Elena Michaels tragikus történetén keresztül. A Bittent az erős hősnők, az akció, a kaland,a természetfeletti lények és a romantika kedvelőinek ajánljuk. A négy napos Blogturné végén egy szerencsés nyertes egy Bitten - Megmarva példánnyal, és egy egy Kelley Armtsrong által dedikált Frostbitten könyvjelzővel lesz gazdagabb! 

Kelley Armstrong: Bitten - Megmarva 

Miért pont ez? Bár még nem fejeztem be, de szerettem az írónőtől a Sötét Erő trilógiát, ráadásul ez egy urban fantasy. 

Fülszöveg: Elena Michaelsnek fogalma sincs arról, hogy Clay, a kedvese, vérfarkas, amíg az meg nem marja, és ezzel mindörökre megváltoztatja az életét. Elárulva érzi magát és feldühödik: képtelen tudomásul venni az átalakulását, és nem tervez semmilyen kapcsolatot a Falkájával – karizmatikus vérfarkas társainak csapatával, akik azt állítják, segíteni akarnak. Amikor azonban a Falkát brutális gyilkosságsorozat fenyegeti, Elena képtelen választásra kényszerül. Sorsára hagyja-e az egyedüli embereket, akik valóban megértik újonnan szerzett természetét, vagy segítsen nekik régi kedvesének a megmentésében, aki nemcsak tönkretette az életét, de még mindig vissza akarja szerezni Elenát, mindenáron. 

Vélemény: Kelley Armstrong nevével először még a Sötét Erő Trilógia kapcsán találkoztam. A YA trilógia első két része nagyon tetszett, megkedveltem az írónő stílusát és a történetvezetés módját. Vártam tőle még könyvet, de azt nem gondoltam, hogy a legközelebbi magyarra fordított sorozata az Otherworld lesz, ami urban fantasy és elsősorban a felnőtt korosztályt célozza meg. Gyengém az urban fantasy, bár eddig kevés jóval találkoztam, magyar nyelven ráadásul alig van belőlük, így a műfaj és az írónő neve együtt garanciát jelentett arra, hogy jó kis sorozat lesz ez. Sajnos, csalódtam, sokkal többet vártam ettől a könyvtől, mint amennyit adott. Ezt a csalódást annak tudom be, hogy nem bírom a vérfarkasokat, ők azon kevés természetfeletti lények egyikei, akik nem hoznak lázba és semmi érdekeset nem találok bennük, csak maximum mellékszereplőként viselem el őket, ez a regény pedig egyelőre kizárólag az ő fajukról szól, ráadásul iszonyat részletesen. Ez a részletesség volt a másik ok, ami miatt én rohadtul lassúnak és vontatottnak éreztem a könyvet, részemről elég lett volna belőle 300 oldal is a majdnem 600 helyett. Ez számomra rossz, viszont a vérfarkas rajongóknak nagyon jó hír, mert tagadhatatlan, hogy írónő igencsak beleásta magát a legendájukba, a létük és természetük mibenlétének ecsetelésébe és a falkaszellemet is nagyon jól átadta. Ráadásul nem kis kutyusoknak festette le őket, hanem vérengző vadállatoknak, bár a főszereplők azért egy kicsit emberibbek voltak, nem úgy az ellenségek.

Számomra iszonyatosan lassan indult be a történet és körülbelül az első egyharmada után éreztem azt, hogy talán valamennyire érdekelni kezd a sztori, addig csak kifejezéstelen tekintettel olvastam. Nem volt rossz, ahogy az írónő írt, nem is mondom azt, hogy semmitmondó volt, mert ez nem igaz. Nagyon részletesen bemutatta Elenát, a farkaslétet, az átváltozást, még a múltba is voltak visszatekintések. Minden egyes farkasbéli pillanatot leírt, a jó szaglást, az érzékelést, a kiélesedett hallást, az ösztönöket, azt is, hogy Elena mennyit küzd azért, hogy eltakarja farkaslétét emberbarátja, Phillip elől, aki mit sem tud arról, hogy Elena nem ember. Nem volt rossz, csak engem ez nem érdekel. Aki szereti a vérfarkasokat, az biztos, hogy külön értékelni fogja ezt a részletességet, nekem inkább csak olyan "essünk már túl rajta" perceket okozott a rengeteg leírás. Vártam már az akciót és a thrillert részt, mert az minden formában érdekel és leköt. 

  Amíg meg nem ismertem Elena és Clay történetét, addig még a falkalét is elég visszataszítónak és "ez se érdekel engem" kategóriának tűnt, ráadásul megint egy olyan hősnőhöz van szerencsénk, aki árva, örökbe fogadó családról járt másik örökbe fogadó családba és természetesen molesztálták. Nem voltam kíváncsi még egy ilyen könyvre, mert mostanában rengeteg ilyenbe beleszaladtam és már pont az ellenkező hatást érik el nálam, mint amit kellene. Fontos és nehéz téma ez, de szerintem megvan a maga helye. Lehet, hogy rossz ember benyomását keltem vele, de már elegem lett abból, hogy akármilyen műfajú könyvhöz nyúlok, legyen az még akár egy meseregény is, a bántalmazás, a molesztálás, az erőszak, vagy az öngyilkosság jelen van. Elsősorban azért veszem a kezembe a könyveket, mert ki akarok kapcsolódni, azt szeretném, hogy elszórakoztasson az a történet, nem pedig azt, hogy a mellkasomra telepedjen valami nyomasztó érzés, hogy frusztráljon és lehúzzon, azt az élet alapjáraton megadja. Ha ilyen sztorikat akarok, akkor megkeresem a témába vágó szakirodalmat, de ne erőltessük már bele hatásvadász módon mindenbe. Ehhez kapcsolódóan kihangsúlyozottá vált az is, hogy Elena az egyedüli vérfarkas nőstény a világon, és hogy a vérfarkasok gyakorlatilag úgy bánnak a nőkkel, mint a tenyészállatokkal. Úgy tűnt, hogy Elena felnőttként is ki volt téve a molesztálásnak és ezért is lépett meg a falkától. Azt hittem, hogy majdnem minden vérfarkas pasi végigment vagy végig akart menni rajta, merthogy ő az egyedüli szaporodásra képes egyed a vérfarkasok között. Aztán kiderült, hogy nagyon nem erről van szó, sőt! Kellemes meglepetés volt az egész falka és tök normálisak voltak. Míg Elenát egyre jobban nem bírtam, annál jobban bírni kezdtem a falkatagokat, főleg Jeremyt, az alfát. 

A regény elsősorban a felnőtt korosztálynak szól, így nem meglepő, hogy bőven folyt benne a vér és a szex is megjelent, ráadásul a vadabb formája, hiszen vérfarkasokról van szó. Itt a szerelmi szál inkább szex szál volt számomra. A nyomozós és a thriller része viszont nagyon ütött, amikor az írónő hagyta és nem lassította be megint valami "kedvtelésből, meg flörtből farkasként futunk egy kört" epizóddal. Az a fajta nyerseség és vadság volt a thriller szálban, amit annyira bírok. Itt tényleg érezni lehetett, hogy mekkora tét van, hogy mennyit számít egy emberi vagy éppen vérfarkas élet. Tetszett az összetartás, az összetartozás érzése és az is, hogy a sopánkodás helyett bosszút álltak. Ugyan a való világban nem úgy működik, hogy megölik valakimet, válaszul én is kinyírom és még meg is veregetik érte a vállam a barátaim, de a fantasy világban pont az a jó, hogy a gonosz felett gyorsan, hatékonyan és brutálisan ítélkeznek. Civilizálatlanul, de működik az igazságszolgáltatás és nem ússza meg a tettes tárgyalással, meg börtönnel, pláne egy sorozatgyilkos, hanem valamelyik szereplő odateszi magát és megadja azt, amit az elkövető megérdemel. 

  A falkatagokat nagyon bírtam és még az ellenség se egysíkú, felszínes bagázsból állt. Jeremy, az alfa egy nagyon érdekes karakter, igazi vezető, roppantul okos és türelmes. Clay egy izgága és kissé pszichopata figura, de Elena újbóli megjelenésével azért kijön az emberi oldala is. Antonio története és a fia, Nick története is megfogott, ők is nagyon szerethetők voltak. Az ellenség pedig brutális és könyörtelen. Sokszor elkapott a gengszter regényekre és filmekre jellemző hangulat a vége felé, ami nagyon tetszett. Humor is volt a regényben, ami nem is volt rossz, de lehetett volna egy kicsit több is. Ezek mind felhúzták a könyvet. 

Összességében viszont hadilábon állok a könyvvel. Most sem sikerült megkedvelnem a vérfarkasokat, egyszerűen nem érdekelnek, akármennyire próbálom elkapni én is az irántuk tanúsított fanságot, nem megy. Az alakváltással még nincs gond, de az alakváltós sztorik már magasabb fokra léptek, nem csak vérfarkasok vannak, nekem lerángott csont, de az olyan regényeket, ahol több ilyen lény van, érdekesnek tartom. A másik, ami elrettent, hogy hiába emberek részben, azért állatok is és valahogy nem tartom romantikusnak, izgalmasnak meg pláne nem az állatok közötti szexet, hiába emberalakban történik, ami történik. Amikor farkasként flörtölnek egymással, vagy farkasmódra, az nálam kiveri a biztosítékot. Nekem elég lett volna a regényből fele ennyi és akkor még rajongani is tudtam volna érte, mint egy jó kis nyomozós urban fantasyért, de a vérfarkas világból ez nekem nagyon sok volt. A sorozat tizenhárom részes, ami eléggé elrettent attól, hogy akarom-e én ezt az egészet, de feltételezem, hogy újabb és újabb "ügyek" lesznek, amolyan egy rész-egy ügy stílusban, így még a második kötetnél esélyt adok majd a dolognak. Reményeim szerint a világ és a farkasok bemutatását letudtuk az első részben, meg a szerelmi drámát is és a sorozat átmegy abba a jó kis nyomozós fajtába, amikért oda vagyok meg vissza.

Itt beleolvashatsz!  

__________________________________________________________________________________
Történet: 4/5 pontból
Kedvenc: Nick, Jeremy
Tetszett: a gengszteres hangulat, az akció, a falka összetartása
Nem tetszett: számomra nagyon vontatott és lassú volt
Fordította: Godó Klára
Oldalszám: 528 oldal
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó 

__________________________________________________________________________________

Nyereményjáték 

A Bittenben egy vérfarkas falkát ismerhettek meg, ezért a játékot is a farkasok köré építettük fel. Ezúttal a feladatok az lesz, hogy Négy alakváltó farkas falkának a nevét kitaláljátok. Minden állomáson találtok egy-egy rövid ismertetőt és egy-egy borítókép részletet, ami alapján rá kell jönnötök melyik falkát keressük. Aki mind a 4 falkát kitalálja versenybe szállhat egy db Bitten: Megmarva példányért, és egy Kelley Armtsrong által dedikált Frostbitten könyvjelzőért! 

 

 California legdominánsabb, és az USA legnagyobb alakváltó falkája. Kegyetlenségükről híresek, ettől olyan halálos ellenségek…. és értékes szövetségesek. Az alfájuk Hawke. 

Figyelem! A postázás kizárólag magyarországi címre történik. A nyertesnek pedig 72 óra áll rendelkezésére válaszolni a megküldött értesítő levelünkre, ellenkező esetben újat sorsolunk.

 a Rafflecopter giveaway

__________________________________________________________________________________

 További állomások 

01/05 MFKata gondolatai 
01/07 Kelly és Lupi Olvas 
01/09 Könyvszeretet 
01/11 Függővég
__________________________________________________________________________________

Rachel Hawkins: Demonglass - Démonüveg (Hex Hall #2)

  A Könyvmolyképző kiadó jóvoltából hazánkban is megjelenik Rachel Hawkins: Démonüveg című regénye, a Hex Hall sorozat második része. Ennek örömére a Blogturné Klub hat bloggere egy blogturné keretein belül bemutatja Sophie démon kalandját! 

  2014. október 12-től minden másnap egy-egy blogger teszi közzé a véleményét a könyvről, illetve rengeteg, a történethez kapcsolódó érdekességgel is találkozhattok majd, ha velünk tartotok. Érdemes követni a turnét, ugyanis nem csak plusz információkat tudhattok meg a könyvről és szereplőiről, de ahogyan az lenni szokott, nyerhettek is!

Rachel Hawkins: Demonglass - Démonüveg 

Miért pont ez? Bírtam az első rész világát és a főhősnő humorát, így nem volt kérdés, hogy folytatom a sorozatot.

Fülszöveg: Sophie Mercer azt hiszi magáról, hogy boszorkány, és ezért került be a Hex Hallba, a kiskorú prodigiumok (vagyis boszorkányok, alakváltók és tündérek) javítóintézetébe, de rájön a családi titokra, és arra, hogy Archer Cross, aki iránt gyöngéd érzelmeket táplál, A Szem ügynöke. Azé a csoportosulásé, aminek egyetlen célja, hogy a prodigiumokat eltöröljék a föld színéről. Kiderül az is, hogy Sophie a világon élő két démon egyike – a másik démon az apja. De ami még ennél is rosszabb, hogy olyan varázserő birtokába került, ami életveszéllyel fenyegeti a szeretteit. Ezért úgy dönt, hogy Londonba megy, és aláveti magát a Megfosztásnak, annak a veszélyes rituálénak, ami során vagy a varázserejét veszti el örökre, vagy az életét. De amikor Angliába érkezik, megdöbbentő felfedezést tesz. Kiderül, hogy az új lakótársai is démonok. Valaki démonokat ébreszt, méghozzá azzal a hátsószándékkal, hogy felhasználja az erejüket – és nem biztos, hogy jó célokra. Eközben A Szem Archer Cross segítségével tovább vadászik Sophie-ra, de Sophie már nem érez a fiú iránt semmit. Vagy mégis? 

Vélemény: Szeretem is, meg nem is a második köteteket, mert mostohagyerekek. Mondhatnám azt is, hogy eleve a trilógiák okoznak fejtörést. Vagy nagyon jóra sikerülnek, vagy nagyon rosszra. A második részek az átvezető kötetek a harmadik rész fináléjához. Na most, ha egy első kötet a bevezető, a második az átvezető és a harmadik a nagy durranás, akkor miért is nem lehet az első kettőt lerövidíteni és az egészet egy kötetben megoldani? 

  A Démonüveget középtájon helyezem el. Nem ütött nagyon az első kötet, de bírtam a világot, a humort meg pláne. A második rész másfajta volt, de itt jobban el sikerült kapni azt a sajátos "szörnyes" hangulatot és sok mindenre magyarázatot kaptam, amik az első kötetben nyitott kérdések maradtak. A humorból viszont sok volt. Van egy enyhe függővég, nem vágott földhöz, de azért tudtam volna tovább is olvasni a sztorit, mert eléggé felcsigázta ahhoz a kíváncsiságom, hogy befejezzem a trilógiát. Kellemes kis átvezető kötet volt.

Jó pontok

  Változatlanul bírom a főhősnőt, a szarkazmusát, a humorát, a lendületét és a személyiségét. Sophie nagyon viccesen tolmácsolja az eseményeket és "szeretek a fejében lenni". Szeretem végigkövetni a gondolatmenetét, mert szórakoztató, logikus és nem felejti el az érzelmeit sem tolmácsolni egy adott dologgal kapcsolatban. Tetszik, hogy bár szuperereje van és elvileg félelmetes démon, csetlik-botlik és nem igazán jön össze neki semmi sem elsőre. Nem egy instant démonkirálynőt kapunk.

  Tetszett itt is a sokszínűség, ami a prodigiumokat illeti. Volt itt mindenféle lény és én imádom az olyan sztorikat, ahol a különböző lények keverednek és egymásnak feszülnek, főleg egy harc során. Ezt most megkaptam, a második kötet ugyanis bővelkedett a harcokban és izgalmakban. Szellemek, boszik, vérfarkasok, démonok egy rakáson. 

  Sophie apja. Amennyire nem bírtam az elején, annyira megkedveltem azt a pasit. Naná, hogy megkedveltem, hiszen ugyanolyan szarkasztikus humora van, mint a lányának. Ráadásul a vezetőket mindig is előnyben részesítem a regényekben, elfogult vagyok velük szemben, álljanak a jó vagy a gonosz oldalán, tök mindegy. 

  Maga a világ kidolgozottsága is nagyon tetszetős. Van a Tanács, ami a prodigiumokat védi és van a vadászcsapat, a Szem, ami pedig kinyírja őket. A világnak így megvan a két ellenpólusa, ami sok lehetőséget rejt magában. Mikor robban ki háború? Ki indítja majd? Ki lesz érte a felelős? Ki nyer? Egyáltalán ki a jó és ki a rossz? Az egymásnak feszülő két csoport léte magában hordozza azt, hogy van itt kémkedés, árulás, cselszövés, titok. A végére már azt sem tudtam eldönteni, hogy most melyik oldalra kéne állni. Bár nem egyedi, de attól még zseniális húzás egy szerelmespárt úgy létrehozni a regényben, hogy az egyik ide, a másik meg amoda tartozik. 

  A helyszínválasztás is a jó pontok közé tartozik. Nem a suliban, hanem Angliában, egy hatalmas vidéki házban folynak az események. Kiszakadtunk egy kicsit a sulis fílingből és több volt a felnőtt, ezáltal a tétek is komolyabbak lettek. Itt már nemcsak kis varázsolgatásokról volt szó, hanem sokkal komolyabbakról. Azt viszont sajnáltam, hogy a diszkós jelenet nagyon rövid lett, pedig az írónő nagyon érdekes szórakozóhelyet dobott össze.

  Jó pont az új szereplők bevonása a régiek mellé és a köréjük szőtt rejtély. Bár a két új tinidémon nem nőtt a szívemhez, de érdekes színfoltjai voltak a regénynek és rajtuk keresztül sikerült az írónőnek továbbgabalyítani a szálakat.

Rossz pontok

  Még mindig érzem a koppintásokat és a sablon is sok az ízlésemnek. Az itinerek (teleportáló kapuk) a Harry Pottert juttatták eszembe. A démonok közti ruhavarázslásos játék, szintén a Harry Pottert juttatták eszembe, amikor a varázslótanoncok azt kapták feladatul, hogy legyőzzék a félelmeiket, tehát tegyék nevetségessé. A diszkós jelenet és a harcok többsége pedig a Végzet ereklyéi sorozatot juttatta eszembe. Nem feltétlenül baj, ha valami hasonlít, de én jobban preferálom az egyediséget. Ezt elég nehéz elérni ennyi YA után.

  Amitől viszont a hajamat téptem az a bál. Mi a jó fenéért kell minden egyes YA-ba beletenni egy bálos jelenetet? Minek? Szószaporítás? Nálam már csak azért számít hangulatfestő elemnek, mert lehúzza a hangulatomat. Unottá tesz, hogy már az x-dik díszletleíráson, viháncolva készülődésen, szerelmes sápítozáson, ruha- és hajválasztáson kell magam átrágni. Semmi értelmük nincs ezekben a sztorikban. Persze mindig történik ott valami egetrengető, de azok a jelenetek bárhol másutt, bármilyen más körülmények között is megtörténhetnek. 

  Az erőltetett szerelmi háromszög. Szerintem a való életben azért nem ennyire gyakori a szerelmi háromszögek kialakulása, mint amennyire a YA regények erőltetik. Indokolatlannak is tartom. Nagyon nehéz jól megírni ezeket a háromszögeket, ha valami félresiklik, akkor inkább csak bosszantó és felesleges sablonelem. Archer és Sophie kapcsolata és az alapszitu bőven elég ahhoz, hogy megdobogtassa az olvasó szívét, főleg, hogy most már jobban érezni lehetett a feszültséget és a vonzódást köztük. Cal csak azért kellett a regénybe, hogy legyen egy másodhegedűs, akivel jól kiszúrnak. Cal karaktere egyébként nagyon érdekes és szerethető a srác, bőven lehetett volna valami nagyobb szabású célja a létének, de nem. Az írónő csak úgy odatette a szerelmi háromszög egyik csúcsára.

  A jóból is megárt a sok alapon, a humor egy kicsit nálam átlépte a határt. Értem ezalatt azt, hogy túl sok volt a poénkodás. Nem volt rossz egyik beszólás sem és sokat nevettem a könyvön, de álljunk csak meg. Nem paródiát olvastam, hanem YA fantasyt. A feszkósabb jelenetek ütősebbek lettek volna, ha Sophie nem vihorászik, meg poénkodik annyit. Elszaladt az a bizonyos ló. 

  Összességében - ha eltekintek a sablonoktól - kellemes perceket okozott a második rész és nem bántam meg, hogy belekezdtem a sorozatba. Olyan irányba ment el a második kötet vége, hogy most már még kíváncsibb vagyok a folytatásra és a végre. Szórakoztató volt Sophie narrációja, a világ elvarázsolt, bírtam a sok lényt és a két nagy szervezet izgés-mozgását. Pörgősebb volt a második rész és érdekesebb, főleg, hogy sok kérdésre választ adott. Várós a harmadik rész.

Itt beleolvashatsz!

 ____________________________________________________________________________________   Történet: 4/5 pontból
Kedvenc: Sophie apja és Sophie
Tetszett: a könyv hangulata
Nem tetszett: a sablonos elemek
Oldalszám: 304 oldal
Fordító: Acsai Roland
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Megjelenés: 2014

____________________________________________________________________________________   

 Nyereményjáték 

 Miután Sophie megtudta, hogy démon, és olyan erő van a birtokában, ami a szeretteire is veszélyes, elhatározta, hogy aláveti magát egy rituálénak, mely során vagy a varázserejét veszti el örökre vagy az életét. Ám mielőtt ez bekövetkezne, meg kell ismernie a démonság mibenlétét. Mostani játékunk során tarts velünk, és tudj meg többet ezekről a lényekről! 

Feladat: Minden állomáson találtok egy kérdést. A választ kitalálhatjátok magatoktól is, vagy a bejegyzésben kirakhatjátok a kiemelt betűkből. Ha megvan, írjátok be a rafflecopter megfelelő mezőjébe. 

Figyelem! A kiadó csak Magyarország területén belül postáz. A nyerteseket pedig arra kérjük, hogy a kiértesítés után 72 órán belül válaszoljanak az e-mailre, különben új nyertest sorsolunk.

Melyik az az egyetlen tárgy, amivel meg lehet ölni egy démont? 

a Rafflecopter giveaway

____________________________________________________________________________________   

További állomások 

10/12 Kelly és Lupi olvas 
10/14 Könyvszeretet
10/16 Media Addict
10/18 Függővég
10/22 MFKata gondolatai
10/24 Dreamworld
 
____________________________________________________________________________________  

Kiersten White - Természetfeletti (Paranormalcy)

   Természetfeletti márpedig létezik. Ezt Evie-nél jobban senki sem tudja, és most megmutatja nekünk, milyen is az ő világa - ahol bármikor beleszaladhatsz egy elvadult vérfarkasba, ahol szembejöhet veled egy troll az utcán és ahol a vámpírok igazán veszélyesek, és egyáltalán nem a szívedre nézve. 

  Június 13-tól nyolc állomásos turnénkon ebben a világban kalauzolunk titeket. És ha kiálljátok a próbákat és jól megtanultátok a természetfeletti világ minden szabályát, még nyerhettek is három példányt a könyvből! 

Kirsten White - Természetfeletti (Paranormalcy)

Miért pont ez? A könyv már egy ideje az angol várólistámon volt. A cím felkapcsolta bennem a KELL neonfényt. :D

Fülszöveg: Akármennyire is szokatlan, hogy valaki a Nemzetközi Paranormális Ellenőrző Hivatalnál dolgozik, Evie mindig is normálisnak gondolta magát. Igaz, hogy a legjobb barátnője sellő és a volt barátja tündér, most pedig egy alakváltó srácért van oda. Egyébként pedig Evie az egyedüli olyan ember a világon, aki felismeri a paranormális lényeket, akárhogy is álcázzák magukat. De a paranormális lények most sorra halnak meg és Evie álmai is hemzsegnek az ijesztő és titokzatos jóslatoktól. Gyorsan rájön, hogy összefüggés lehet a képességei és a paranormális lények pusztulása között. Nagyon is elképzelhető, hogy ő a kulcsfigura egy tündér sötét jóslatában, amely minden paranormális lény pusztulását ígéri. 

Vélemény: Úúúúú, volt itt habzsi-dőzsi, már ami a paranormális lényeket illeti, szóval imádtam a könyvet! Szebben megfogalmazva, imádtam a könyvet, mert sok természetfeletti lény volt benne és ezt nagyon szeretem. Kevés olyan könyvvel találkozom, amiben ennyire sokan hemzsegnének, nagy bánatomra. Volt itt minden és még újabb lényekkel is találkoztam, amikhez eddig nem volt szerencsém. Minden tetszett a könyvben, szóval tényleg nem tudok negatívat mondani. Inkább felsorolom, hogy miért is imádtam.

1) A sok lény miatt. Voltak itt vámpírok, vérfarkasok, tündérek és a többi. Az írónő hűen ábrázolta őket, mindegyik lény megfelelt a megszokott mítoszoknak, mind kinézetre, mind viselkedésben.

2) A főhősnő, Evelyn. Megint egy olyan lány karakterrel futottam össze, akit nagyon bírok. Úgy látszik, jó szériám van. :D Evelyn ugyan szereti a rózsaszínt (én utálom), meg a strasszos cuccokat is, kedvenc sorozata egy amerikai tini szappanopera, de mégis bírom a csajt. Vagány, szószátyár, energikus, laza és talpraesett, jó beszólásai vannak, szóval egyszerűen jófej. A munkája miatt muszáj, hogy ilyen legyen, másként nem is lehetne elviselni.

3) A legjobb barátnő és az insider poénok. A legjobb barátnő egy sellő. Nagyon tetszett, hogy Evelynnek egy természetfeletti barátnője van, ráadásul annyira érdekes volt a sellő története, tevékenysége a "cégnél" és figurája, hogy rögtön a szívembe zártam.

4) Az NPEH. Úgy, ahogy van, az egész szervezet története és tevékenysége, az épület leírása nagyon korrektül volt kidolgozva. Minden zegzugban van valami érdekes. Vagy egy természetfeletti lénybe botlasz bele, vagy valami modern kütyübe vagy az igazgatónőbe, akit szintén bírtam, bár eleinte nem tudtam őt hova tenni, a jó vagy a rossz oldalra.  

5) Evelyn képessége és munkája. Ha maga a karakter nem lenne szerethető (de az volt!), akkor a munkája és a képessége miatt is lekötött volna. Evelyn látja a természetfeletti lények igaz valóját, átlát az álcájukon. A legtöbbször őt küldik bevetésre, hogy iktassa ki a rendbontókat.

6) Lend. Az alakváltó srác. A szerelmi szál alapja. Annyira édes volt ez a srác, hogy én is beleszerettem (volna, ha 16 lennék). Az ő háttértörténete borzasztó érdekes volt és romantikus. Már a kezdetektől fogva érdekes volt a karaktere és nagy rejtély övezte az egész lényét. Szerencsére nem ért csalódás, mikor mindent megtudtam róla. Nagyon tetszett, ahogy az Evelynnel való kapcsolata kialakult. Egy vacak helyzetben tudtak meghittséget teremteni és mégsem csöpögött az egész a nyáltól.

7) A sztori. Nincs új a nap alatt, szóval a történet íve a szokásos. A lány keresi a válaszokat, hogy ő kicsoda, felbukkan egy főgonosz, akit le kell győzni és közben a szerelem is felbukkan. Mégis, maga az egész történet megfogott a karakterek, a jól kidolgozott környezet és háttér miatt. Az írónő egyszerűen mindenre figyelt, minden egyes apró részletre.

Egy "nem szeretem" karakter volt, az ex. A tündérsrác, Reth. De neki meg ez volt a dolga, hogy megutálja az olvasó. Egyszerűen nem bírom a tündéreket, nem, nem és nem.

  A könyv vicces, pörgős, lendületes, izgalmas és borzasztóan érdekes volt. Nagyon jól éreztem magam ebben a világban. Újraolvasós lett! És ide az írónő többi könyvével is!  

  Itt beleolvashatsz és kedvezményesen meg is rendelheted!

_________________________________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Kedvenc: Lish, Lend és Evelyn

Tetszett: az egész!

Nem tetszett: Reth, utáltam azt a pasit

Fordította: Hetesy Szilvia

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Megjelenés: 2014.06.12.
_________________________________________________________________________________________________

Nyereményjáték

   A turné elején azt ígértük, megismertetünk titeket a természetfeletti világgal. És mi aztán tartjuk a szavunkat - és nem csak azért, mert ismeritek az igazi nevünket! A turné minden állomásán találtok egy kis leírást valamilyen természetfeletti lényről. A ti dolgotok csupán annyi, hogy a leírt jellemzők alapján kitaláljátok, milyen lényről is van szó! Amint ezzel megvagytok, írjátok be az egyes napi megfejtéseket a Rafflecopter dobozba, és már versenyben is vagytok a nyereményért!

 (Figyelem! A kiadó csak Magyarország területére szállít, a nyertesek jelentkezését pedig a kiértesítéstől számított három napon belül várjuk, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.)

???

2-es szintű paranormális lények 
Ismert faj (Emberi természet), Ismeretlen eredetű, Ragadozó
Halhatatlanság: Nem meghatározott, külsőleg nem öregszik, további tanulmányozást igényel
Hosszú Élet Replikálása/Szaporodás: Lehetetlen teljes átalakulás nélkül, a faj közti szaporodás veszélye nem áll fenn.
Megjelenés: Átlagos, fizikailag vonzó, 18-37 éves kor között.
Mítosz: Érzékeny a keresztre, napfényben elpusztul, szuper erő, csillogás, támadáskor az arca változik, denevérré, farkassá vagy köddé alakulhat át.
Bizonyított tények: Kerüli a közvetlen napfényt és a tükröt; mindkettő felfedi az eredeti természetét. Végzetes érzékenység a szentelt vízre, ezüstre és fa karókra. Az nem megállapított, hogy egyéb anyagokkal szíven szúrt sérülés halálos-e számukra (kísérletek leállítva a törvény 92.5.37. paragrafusának B bekezdésére hivatkozva, további szabályozás szükségtől függően).
Veszélyek: Gyenge meggyőző képesség, melyhez szemkontaktus szükséges. Nem tökéletes elme kontroll, de felerősített befolyás. Ezüst ékszer, erős akarat, céltudatosság és az érzelmek gondos szabályozása gyakorlatilag tökéletes ellenszer, amikor kapcsolatba lépünk velük.

 Az alábbi információk az eredeti hanganyag átiratából, a 15 éves Evelyntől származnak: Ronda lények. Az álcájuk alatt rothadó hullák, ragacsos hajjal és tejfehér szemekkel. Komoly és sikeres PR kampányt folytattak azért, hogy elhitessék az átlagos emberekkel, hogy valójában szexik. Gyerünk már! HULLÁK! Kerüld a szemkontaktust, kivéve, ha átlátsz az álcákon. Ezek a lények általában elég zakkantak, ha az érzelmekről van szó, de mindenféle szexi dolgot szeretnek, szóval ezt használhatod elterelésként, hogy előkapd a kedvenc sokkolódat. Talán kettőt is, biztos, ami biztos alapon.

a Rafflecopter giveaway
_________________________________________________________________________________________________

A többi állomás 

06/13 Könyvszeretet
06/14 Media Addict
06/15 Dreamworld
06/16 Always Love a Wild Book
06/17 Függővég
06/18 Nem harap a...
06/19 Deszy Könyvajánlója
06/20 Bibliotecha Fummie
_________________________________________________________________________________________________

Kelley Armstrong: The Awakening - Az ébredés

Miért pont ez? Nem szeretek sorozatot abbahagyni, ráadásul már a polcomon is volt a második rész, így folytattam az olvasását. 

HA NEM OLVASTAD AZ ELSŐ RÉSZT, NE OLVASS TOVÁBB!

Történet: Ugyanott folytatódik, ahol abbamaradt: Chloé felébred egy cellaszerű szobában, miután a nénikéje elárulta őt és az ellenség kezére adta. Simonnak és Dereknek sikerült megmenekülnie, így a csapat ideiglenesen szétszéledt. Chloénak egy idő után megmutatják a helyet, ahová bezárták őt Rae-vel és Torival, és bár hiába tud meg rengeteg titkot apránként, eltervezi, hogy még az életen árán is, de megszökik és megtalálja a fiúkat. 

Vélemény: Az első rész nem tetszett annyira, nemcsak a hanyag és idegesítő szerkesztés és fordítás miatt, hanem maga a történet sem nyűgözött le. Nem szeretem a koppintásokat, mert sosem érnek fel az eredeti történet minőségével, ráadásul semmi eredetiség nincs bennük. Miért olvassak egy rossz koppintást, ha létezik és elérhető az eredeti és legjobb verzió? Itt most elsősorban az X-menre gondolok. Még mindig tartom magam ahhoz, hogy ez egy rossz X-men koppintás, ráadásul utalás is volt rá nem egyszer a történetben, amitől a hajamat téptem. Ha már egy alapötletet lemásolunk, akkor legalább ne jelentsük ki a könyvünkben vagy ne is utaljunk rá. Próbáltam úgy felfogni, hogy az írónő csak viccelt, egy burkolt poént tett bele a könyvébe, legalábbis reméltem. 

  A második kötet sokkal jobb volt, mint az első, de erősen rajta voltak a második kötetekre jellemző alapjegyek is. Ez egy menekülős rész lett, mert gyakorlatilag egyik-helyről a másikra menekül mindenki és az életét menti. Egy átvezetés volt a harmadik kötethez, a rejtélyhez egy lépéssel közelebb jutottunk, de még rengeteg az elvarratlan szál. Feltűnt az Edison-csoport, mint a nagy ellenség, lett egy központi házuk, kiderült, hogy több mutáns is van, ami már eleve sejthető volt. Visszatérve az X-menhez, nem lett volna rossz a másolás, ha legalább valamennyire hű marad az eredetihez. Az X-men varázsa nemcsak a Házban, a harcokban és a különböző képességekben rejlett, hanem abban is, hogy tulajdonképpen mindegyik karakter főszerepet játszott a történetben. Mindegyiknek volt egyéni sorsa, története, útvonala, amit bejárt, mindenkinek más volt a fontos, miközben mégis ugyanazon célért küzdöttek. Itt viszont csak Chloé volt a minden és mindenki őmiatta törte a nyakát. Hiába hangoztatta Tori, hogy ő ugyan utálja a Mary-Suenkat, csak azért is vele tartott és amit érte tettek a többiek, azt ő is ugyanúgy megtette.

  A második kötetnél rájöttem, hogy nekem eleve azzal van a bajom, mikor a könyvet olvasom, hogy végig Chloéról van szó, holott ő csak az egyik szereplő a sok közül. A többiek olyannyira háttérbe szorulnak, hogy az már csalódást okoz. Sokkal kíváncsibb lennék mondjuk Derek vagy Tori történetére bővebben, ahelyett, hogy Chloé jobbra-balra szenved. De nem élezem ki annyira a helyzetet, mert nem érdemli meg a könyv, hiszen a második rész sokkal többet nyújtott, mint az első.

  Végre Chloé képessége és a vele való viszonya elindult egy úton. Chloé kezdte felismerni, hogy akár tetszik neki, akár nem, van ez a képessége és ha már megszabadulni nem tud tőle, ideje lenne kezdenie vele valamit. Nagyon jóra sikerültek azok a jelenetek, ahol "használta" a képességét és még a saját lélegzetemtől is megijedtem egy-két jelenetnél. A bűvös tárgy, a nyaklánc is kisebb szerephez jutott megint, amitől még egy rejtély keletkezett a könyvben: mitől változott meg a színe és ez mit jelent? 

  Szerencsére a karakterek is változtak, Simon végre nem bátyusozott állandóan, egy kicsit komolyabban tudtam venni a karakterét, de az udvarlása nekem egy kicsit béna. Persze, kisgyerekekről van szó (nem tudok tiniként rájuk gondolni, mert nagyon éretlenek), így nem csoda, hogy a kézfogás már felér egy csókkal, de nekem akkor is furcsa. Tizennégy éves kortól ajánlott a könyv, szóval nagy szerelmi szálra nem számítok. 

  Tori ugyanolyan önző és parancsolgató volt, mint eddig, de ő is egy kicsit megváltozott a második kötetre. Bebizonyította, hogy ő is tud csapatjátékos lenni és végre használta is a különleges képességét és talán megtanult kiállni önmagáért. Derek pedig nagy kedvencem lett, bár eddig is ő volt az, de most még inkább. Ő a legnormálisabb tini közöttük, rá nem kisgyerekként néztem, mert sokkal érettebben viselkedett. Kimondottan örültem neki, hogy sokkal többet szerepelt a könyvben, hogy közelebb jutottak egymáshoz Chloéval, jobban meg lehetett ismerni őt. (Végig azon morogtam, hogy csókolják már meg egymást, legalábbis Derek csókolja már meg). Most már egyértelműbben kitűnt, hogy Derek kedveli Chloét, bár ez eddig is sejthető volt. Talán egyedül ezért és a szellemes jelenetekért nem temettem el a sorozatot. 

  A sorozat legnagyobb gyengesége, hogy szerintem iszonyatosan lassan halad a történet. Három kötetet ölel fel és bár van még legalább három kötetnyi folytatása, úgy hallottam, hogy az egy kicsit másabb lesz. A második kötet végéig is alig jutott előre a történet. Sok rejtély van még mindig és egyre jobban nő a számuk. A rengeteg menekülés és töltelékjelenet helyett jobb lett volna, ha a szereplőink nem csak menekülnek, hanem tesznek is valamit. A visszatámadást hiányolom az egészből. Csak rohannak, bajba keverednek, apránként tapogatózva próbálják megismerni a képességeiket, néha lepottyan nekik egy-két információmorzsa, de ezen kívül nem sok mindent csinálnak. Jó, tizennégy évesek, nem is nagyon tudnának mit csinálni, de különleges képességekkel rendelkeznek, tehát nem kéne annyira elveszettnek sem lenniük. 

  Amilyen vonalon a történet halad, el tudom képzelni, hogy a harmadik kötetben mi fog történni, legalábbis nagy vonalakban. Biztos vagyok benne, hogy egy köteten belül zúdul majd az olvasóra minden információ, töményen és könyörtelenül. Egy-két harcjelenetbe majd belekotnyeleskednek a szereplőink, de a harcot tulajdonképpen nem ők fogják végigvinni, hanem majd más megteszi helyettük, míg ők elbújnak. Vagy hirtelen mindegyik úgy tudja majd használni a képességét, hogy szem-száj tátva marad. Mindegyik a maga fajtájában a legerősebb, a legnagyobb hatalmú és legjobb lesz. Csakhogy nekem mindkét verzió csalódás. A második kötetben még csak elkezdték felismerni a képességeiket, a hirtelen ugrásuk túl hihetetlen lenne. Ha két köteten át semmit se tudtak vele kezdeni, akkor nem várok nagy csodát a harmadik kötetre. Ha pedig mások mentik meg őket és ők csak elbújnak, akkor kár volt elolvasnom pár tinédzser köteteken átívelő menekülését, mert nem valami érdekfeszítő. 

  A kis epizódok Chloéval kapcsolatban kiemelkedőek voltak, de a többi csak az időt és az oldalszámot húzta. Magyarán szólva, a történet ívéhez nagyon kevésnek tartom a három kötetet. Amilyen lassan, fokról fokra építette fel az írónő pl. a képességeik fejlődését, még bőven elfért volna pár köteten át. Ha pedig három kötetre tervezte, akkor a kidolgozottságot fogom hiányolni. Ha a két első kötet sztorija vánszorog, mint csiga száraz időben, és a harmadik meg robban és mindent rázúdít az olvasóra egyszerre, amit szépen el is lehetett volna osztani, az szerintem kidolgozatlanság. Nem szeretem az ilyen megoldásokat, mert ilyenkor a háromból csak egy kötet értékelhető igazán. 

  A negatívumok ellenére, sokkal szórakoztatóbb volt a második rész, de én ebből már kinőttem. Nekem túl gyerekes és egyszerű volt a sztori, egyedül a szellemes részek sikerültek hátborzongatóra és érdekesre, a többi pedig sablon vagy másolás. Ennyi idősen már nem nagyon kötnek le az ilyen sztorik, de ez az én hibám, nem pedig a könyvvé. A tizennégytől tizenhat-tizenhét éves korosztályig nagyon szórakoztató, izgalmas és érdekes, zabálni lehet annyi idősen a történetet. 

Miért olvasd el? Ha tinédzser vagy, akkor nagyon leköthet a sztori és a "szerelmi" szállal is elégedett leszel, tetszeni fog, hogy talán nem ismersz fel sok hasonlóságot más művekkel. Ha szellemes sztorit keresel, akkor jó választás ez a könyv.

Miért ne olvasd el? Szerintem az idősebb korosztálynak akad sokkal jobb könyv is a kezébe. Ez tényleg csak tizennégy éves kortól ajánlott és szerintem kb. 17 éves korig.

________________________________________________________________________

Történet: 4/5 pontból

Karakterek: 5/5 pontból (határozott fejlődés :D)

Kedvenc: Derek

Tetszett: a szellemes jelenetek, valamint Derek és Chloé jelenetei.

Nem tetszett: nagyon lassan halad a sztori és egy kicsit összeszedetlen.

Kiadás: Könyvmolyképző Kiadó, 2011

Oldalszám: 325 oldal

________________________________________________________________________

Rob Thurman - Holdvilág

Miért pont ez? Ha már belekezdek egy sorozatba, szeretem befejezni is, pláne akkor, ha tetszett is az első rész. Bár belekötöttem egy-két dologba, összességében megfogott Rob Thurman világa.

HA NEM OLVASTAD AZ ELSŐ RÉSZT, NE OLVASS TOVÁBB!

Történet: Az első kötet nagy végharca után fellélegezhetnek a Leandros testvérek egy időre és életünkben először úgy érzik, hogy a sok menekülés után végre letelepedhetnek egy városban és kapcsolatokat is kiépíthetnek. New York-ra esik a választásuk, ahol a nyüzsgés csak az előnyükre válhat, ráadásul itt több munkalehetőségük van, mint más helyeken. Többnyire testőrködnek, néha nyomoznak is, hamar híre terjed a "rettenthetetlen" testvérpárnak az alvilágban, így hamarosan egy nagyszabású ügyet kapnak: be kell épülniük a helyi vérfarkas falkába, azaz a helyi "maffiába", mert a Falka főnöke szerint, valaki nem csak a pozíciójára pályázik, hanem az életére is. A testvérpár alászáll a "pokolba"...

Vélemény: A második kötetet elolvasva nagyon megszerettem a sorozatot, sőt, imádom! Ami az első kötetben negatívum volt, itt végre eltűnt,  jók voltak a sejtéseim, hiszen az első kötet botladozásait levedlette az író és egy remek második részt hozott össze. Nagyon várom már a harmadik részt, mert rossz volt kilépni Thurman világából, olvastam volna tovább is a történetet. Ha minden igaz, a harmadik rész idén megjelenik, engem pedig semmi sem fog megállítani, hogy ne repüljek érte a könyvesboltba. 

  Az Éjvilágról szóló véleménynél azt írtam, hogy szerencsére nem volt túl sok szerelem a könyvben, mert néha nem arra kíváncsi az ember, hanem más érzelmekre is, mint pl. a családi szeretetet, izgalom, stb. Ebben a kötetben már egy kicsit jobban kiéleződött a testvérek magánélete és a szerelmi rész, de Thurman-nek sikerült valahogy úgy megoldania a szerelmi szálakat, hogy megszerettem a párosokat. Érdekessé tette a kapcsolatokat, már csak azért is, mert mindkét nő/lány saját magában is egy érdekesség. Plusz pont jár azért, ahogy az író bánt a karakterekkel: mindkét fiú tisztelettel bánt a nőtársával, férfiként viselkedett, bár Cal még nagyon fiatal, de felelősségteljesen gondolkodott, Niko-nál pedig végig megmaradt a privát szféra védelme az egész könyv során, amitől még "szebb" lett a kapcsolata. Ennyit a szerelemről, mert lassan többet írok róla, mint amennyi a könyvben volt. 

  A testvérpárhoz ragadtak a mellékszereplők, hiszen Promise-szal, a vámpírral és Robinnal, a faunnal közösen dolgoznak, illetve Robin próbál a kegyeikbe férkőzni, hiszen több száz évet magányosan tölteni nem egy leányálom, végre úgy látja, hogy barátokat szerzett. Ez a furcsa négyes kapja meg azt a munkát, hogy kiderítsék, ki is akar ártani a Falka főnökének, ha ezt kiderítették, akkor nem lenne rossz eltüntetni sem a föld színéről, de Niko erkölcsössége miatt, csak a munka első felét vállalják el. Elsőre úgy tűnik, hogy rutinfeladatot kapnak, csináltak már ilyet nem is egyszer, de nagyon hamar kiderül, hogy olyan dologba tenyereltek, amit egy életre megemlegetnek. 

  Bár nem szeretem a vérfarkasokat és az ilyen jellegű történeteket, mégis kedvencemmé vált a sztori, mert szerencsére Thurman ezt a témát is profin kezelte.A vérfarkasok itt nem vonzó szexistenek, meg szexistennők voltak, hanem olyanok, mint a régi horrorsztorikban: nagyok, szőrösek, hihetetlenül büdösek és rondák, ráadásul vadak is. Az író egy tulajdonságot hagyott meg a modern vérfarkasokból: az emberséget. A vezetők befolyásosak, bármikor képesek alakot váltani, intelligensek, jó érzékük van az üzlethez, elsőre talán nem is tűnik fel a különbség az ember maffiatag és a farkas maffiatag között. Külön érdekesség volt, hogy Thurman jól elhatárolódó hierarchiát épített fel a vérfarkasok között és mint olvasó, egy fura rétegbe csöppenhettünk a szereplőkkel. A Falka vezére csupa "hátrányos" helyzetű, durván fogalmazva, korcs egyedekből építette fel a falkáját, ettől voltak félelmetesek Mindegyik olyan szörnyszülött volt, akit más falkák kitaszítottak pl. albínó farkas vagy olyanok, akik nem voltak képesek a teljes átváltozásra, valahol a felénél "beragadtak", ők sem az emberekhez, sem pedig a farkasokhoz nem tartozhattak a külsejük miatt.

Bodach

  Először a fantasyhoz soroltam Rob Thurman sorozatát, de tévesen, mert jobban húz a klasszikus horror felé. A vérfarkasos jelenetek között rengeteg olyan volt, ami már messze volt a fantasytól és inkább hátborzongatóan reálisnak tűnt, pl. az étkezési szokásaik, legalábbis a főnöké. Új lények is megjelentek ismételten a lapokon, amikről eddig csak az Odaát sorozatban hallottam vagy egyáltalán nem is hallottam róluk pl. bodach, dögevők, succubus. Megint csak ehhez a sorozathoz kell hasonlítanom a könyvet, mert a felépítése nagyon hasonlít rá. A bevezető kötet után, amiben a testvéreket és a háttértörténetüket ismerhetjük meg, a sorozat elindult ugyanabba az irányba, mint az Odaát: egy darabig a köteteket összetartó főszál háttérbe szorul és kisebb epizódok kerülnek előtérbe, amik legalább annyira lekötik az ember figyelmét. A nyitójelenetben éppen egy munka közepén találkozhatunk a testvérekkel: a helyi vidámparkban elszaporodtak a bodachok (bohócnak álcázott lények, akik kisgyermekeket rabolnak el, hogy aztán megegyék őket) és mielőtt egyre több gyerek tűnne el és elszabadulna a pokol, egy megbízás alapján el kell őket pusztítaniuk. Csak ezután indul el a kötet főszála a vérfarkasokkal, ami aztán egyre bonyolultabb és izgalmasabb lesz.

  Először amilyen kicsinek tűnik az ügy, olyan nagy lesz a végére. Valakit meg kell menteniük, aztán kiderül, hogy nem csak egy személyt, hanem még egyet, elárulják őket, aztán szövetségest találnak, gyilkolnak, majd rájuk vadásznak megint, keresnek-kutatnak, rohangálnak, miközben egyre jobban belegabalyodnak az érzelmekbe is. Nagyon szeretem, hogyha a könyvekben van valami misztikus tárgy, amiért a hajsza folyik, így szinte ugráltam örömömben, amikor itt is megjelent egy ilyen. 

  A karakterek szerencsére fejlődtek és előreláthatóan még fejlődni is fognak. Cal most már nem volt annyira gyámoltalan, kezdte összeszedni magát, keményebb volt, talpraesettebb és végre önállóan is tudott cselekedni és gondolkodni, Niko nem fogta annyit a kezét, elindult a felnőtté válás útján. Jobban megismerhetjük a többieket is, ezáltal egyre inkább kialakul mindegyik karakter sajátossága. Bár a köteteket összekötő főszál egy kicsit háttérbe szorul, nem tűnik el teljesen, mert egy lépést előrehaladunk a testvérpár háttértörténetében és körvonalazódik egy nagyobb probléma is. Még egy plusz információ kiderül a származásukról, ami érdekes, de egy kicsit megsajnáltam Calt és feltettem a kérdést, hogy szegénykémben még hány fajta gén kutyulódott össze.

Succubus

  A humor és a fordítás is sokkal jobb volt, mint az első résznél, kevesebb volt a furcsa szó és több volt a helyzetkomikum. Az egyik legviccesebb rész Cal-lel és Robinnal volt a succubus kapcsán, azt a részt többször is elolvastam. Nem csak a humor javult, hanem az érzelmi töltet is. A vége jelenetek nagyon meghatóak voltak, bebizonyították, hogy a szeretet nem függ semmitől, lehet egy lény korcs, ijesztő és ronda, a család akkor is család marad, a szeretet pedig feltétlen. Cal karakterének legfőbb nyűgje ez, hogy a fiú nem hisz a szeretet feltétlenségében, nem hisz sem Niko-nak, sem annak, ha egy lány vonzódik hozzá. Ez a probléma tette széppé Cal szerelmi szálát és adott mélységet a vége jelenetnek. 

Auphe (Cal ezek után is megdobogtatja a szíveket?)

  A legtöbb történetnél nem szeretem, ha hemzsegnek a különféle lények, de itt olyanokból lehetett csemegézni, hogy a fantasy rajongónak csoroghat a nyála: faunok, vérfarkasok, succubus, auphe, bodach, troll (igen, a kedves kis Troll ismét szerephez jutott), vámpír, dögevők. Itt nem összekuszálták a világot, hanem teljesebbé tették és ezért imádtam az egészet a humor mellett.

Összességében: hol van már a harmadik rész?

Miért olvasd el? Mert egy nagyon jó sorozat lesz belőle, amit kár lenne kihagyni, főleg az Odaát rajongóknak és az urban fantasy szerelmeseinek. Thurman úgy ábrázolja a különféle lényeket, ahogy azt kell, nem csinál belőlük nyálas, metroszexuális, bambuló idiótákat. Világának hangulata sötét, de egyben nagyon humoros és könnyed. 

Miért ne olvasd el? Ha szerelmes ifjúsági fantasyra vágysz, azt nem kapod meg ettől a könyvtől. Ha nem szereted az Odaát sorozatot, ezt sem fogod annyira kedvelni, mert nagyon hasonlít rá. 

Ui.: köszönöm a szerkesztőnek az igényes munkát, a szöveg végre nem hemzsegett a hibáktól.

________________________________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Cal, Robin, Nyúzó és Zúzó, Promise (a végén még felsorolok mindenkit XD)

Tetszett: a könyv világa és hangulata, a rengeteg fejlődés az első kötethez képest.

Nem tetszett: -

Kiadás: Tuan Kiadó, 2011

Oldalszám: 316 oldal

________________________________________________________________________________________________
2012.03.30.

Cassandra Clare - Bukott angyalok városa

Miért pont ez? A Végzet ereklyéi sorozat első három kötete hosszú évek óta az egyik legjobb olvasmányom volt, rabul ejtett, így nem hagyhattam ki a negyedik könyvet sem.

HA NEM OLVASTAD AZ ELSŐ HÁROM RÉSZT, NE OLVASS TOVÁBB!  

Történet: A harmadik rész fináléja után úgy tűnt, hogy minden a legboldogabban alakul a könyv hősei számára. Megnyerték a háborút, a szerelmespárok végre egymásra találnak, közel jártak a világbékéhez, tehát mindent elértek, amire csak vágyhattak. A negyedik részben azonban új veszély üti fel a fejét: valaki vagy valami Árnyvadászokat gyilkol, Jace furcsán kezd el viselkedni és eltávolodik Clarytől, Simon pedig - aki eddig a "leglúzerebb" volt - két vasat is tart egyszerre a tűzben, miközben megpróbál harcolni a vámpírlét ellen.

Vélemény: Egyet értek azzal a megállapítással, hogy néha jobb, ha egy trilógiát békén hagyunk és a trilógia trilógia is marad. Clare berobbant a köztudatba a Végzet ereklyéi sorozattal, utána elkezdte megírni az utó- és az előzmény trilógiákat is. Ha egy sorozat ennyire sikeres lesz, egyértelmű, hogy az író folytatja, nem csak a pénz miatt, hanem azért is, mert ott van az érzés, hogy egy fél világot érdeklő alkotást meg kell ismételnie, ki kell elégítenie a rajongók kívánságát. Ilyen siker esetén nincs sok dolga az írónak, hiszen megalkotott egy világot, nagyon jó karaktereket dolgozott ki, már csak azt kell tennie, hogy ebben a meglévő világban mozgatja ezeket a sikeres karaktereket és kitalál egy plusz csavart, hogy tovább tudja vinni a történetet. Clare-től erre is számítottam, azért vettem bátran kezembe a negyedik részt és éreztem a késztetést, hogy a Mechanikus angyalt is majd a kezembe vegyem, ami az előzmény trilógiának tekinthető sorozat első része. 

  Amilyen izgalmakat a fülszöveg sugallt és amit az írónő neve képviselt bennem, mint egy márkanév, ami garanciát nyújt a jó minőségre azt, sajnos, nem váltotta be a negyedik kötet. A fülszöveg izgalmasabb volt, mint maga a könyv. Amit eddig Clare-től kaptam - alaposan kidolgozott érdekes világ, összetett és szerethető karakterek, folyamatos kalandok, izgalmak és olyan meglepő csavarok, hogy csak tátogni tudtam, jó stílus, kitűnő írásmód - azok most csak halvány lenyomatai voltak önmaguknak. Olyan érzésem volt, mintha nem is Clare könyvét olvasnám, hanem egy rajongó könyvét, ami ugyan hasonlít az eredetire, de közel sem éri utol azt. 

A világ: ugyan nem helyezte más környezetbe a szereplőket, alig ismertem rá a világra. Simon miatt volt koncert egy lepukkantabb klubban, voltak sikátorbeli jelenetek, olcsó és lepukkant bérlakás, egy-két jelenet erejéig megjelent az Intézet is, mégis valahogy más volt. Az előző három részben szinte filmszerűen láttam magam előtt a helyszíneket, éreztem a kukák bűzét, az esőtől és minden más kosztól ragacsos sikátorok baljósságát, az Intézet és a Néma Város furcsaságát, itt viszont ezek eltörpültek, csak oda lettek biggyesztve a helyszínek egy-két mondattal és ennyi. 

Karakterek: nem tudom, hogy ezek kik voltak, mert biztos, hogy nem Clary-vel és Jace-szel, nem is Luke-kal találkoztam a lapokon, mert ők nem ilyenek. Clary eddig pont az a karakter volt, akit szeretni lehet, nem volt nyávogós kis liba, de nem is volt egy kemény csaj, mint Isabelle, hanem egy hihető és mindennapi karakter, akivel lehetett azonosulni és aggódni lehetett a sorsáért. Ő volt a kötetek vezéregyénisége és nem csak azért, mert vele kezdődött el az egész, hanem mert az ő vonala volt a legerősebb. Itt viszont egy tedd ide, tedd oda karakter lett, akinek csak annyi volt a szerepe, hogy folyamatosan aggódjon, siránkozzon a háttérben, mint egy siratóasszony, főszereplőből mellékszereplővé vált. Csak egy statiszta volt az egész sztoriban és ezért haragudtam a leginkább. Jace-ből, a kemény srácból, a harcosból, a pimasz fiúból szintén egy szenvelgő és nyálas alak lett, értem én, hogy a szerelem kifordítja az embert önmagából, de ennyire nem. A főbb jellemvonások, amik azzá teszik az embert/karakter aki, nem tűnnek el ennyire. Simon pedig mellékszereplőből főszereplővé vált és tulajdonképpen ő volt a történet középpontja, de kit érdekel Simon? Engem nem érdekelt és ez okozta a legnagyobb csalódást.

A történet: tudom, hogy nincs új a nap alatt és azt is tudom, hogy minél többet olvasol, annál inkább hasonlóságokat fedezel fel más könyvek között, de Clare-nél meglepett, hogy a jó ötleteket nem úgy használta ki, ahogy szokta, vagy ahogy elvárható lett volna tőle. Néha úgy éreztem, hogy egy Anita Blake kötetet olvasok, néha azt, hogy az Odaátot, a legvégén pedig állandóan a Vampire Knight manga motoszkált a fejemben. Clare világának azonban semmi köze nem volt ezekhez a sztorikhoz, nem is hasonlított semmire, egészen eddig.

  Simonból, aki eddig csak mellékszereplő volt, főszereplő lett és a jó kis vadászos-démonos hangulatból egy vámpír történetté vetkőzött le a könyv. Szerintem nem vagyok vele egyedül, de már halálosan unom és a könyökömön jönnek ki a vámpíros sztorik. Mivel a csapból is ők folynak és már megismerhettünk ilyen, meg olyan vámpírokat, nagyon nehéz egy olyat megírni, amiben ott van az újdonság. Volt már csillogó vámpír, napon olvadó vámpír, vérengző vámpír és szegény, meg nem értett vámpír, volt már szexmániás és aszexuális vámpír, ősi vámpír és újonc vámpír, volt olyan, amelyik az akart lenni, de nem jött össze, volt olyan is, hogy összejött, de már találkozhattunk olyannal is, akit belekényszerítettek ebbe a létbe és próbált újoncként bukdácsolni az életben. Simon ez utóbbi és bevallom őszintén, hogy nem érdekelt. A jó beszólásai megmaradtak, de ő is úgy szenvedett, meg lökdösték jobbra-balra, hogy még maga a karakter sem volt lenyűgöző számomra. 

  Ha már vámpír, akkor be kellett tenni a vámpírtársadalmat, az ő hatalmi harcaikat, egy ősi vámpírt, aki a legek legje, be kellett tenni azt, hogy a vámpírunk küzd a vérszomj ellen, hogy jaj ő kívülálló és ha ez meg ez, megtudja, akkor mit fog hozzá szólni. Mondhatnám azt is, hogy a Bukott angyalok városa helyett a Simon könyve vagy hogy stílusos maradjak a Simon városa címet kellett volna adni ennek a résznek. Nem érdekelt, mégis ezt kellett több száz oldalon olvasnom, miközben más dolgok piszkálták a fantáziámat. Például ki lehetett a gyilkos? Miért öltek Árnyvadászokat? Mi a fene folyik itt? Jace miért olyan furcsa? Még sorolhatnám. Ehelyett Simon így szenved, Clary úgy szenved, a nyomozás áll, vagy ha beindul, olyan hamar léptünk ötről a hatra, hogy nem hittem el. Cassandra Clare-től azt szoktam meg, hogy csűri-csavarja a sztorit, apró nyomokat hint el, a végletekig fokozza az izgalmakat és szinte az utolsó pillanatig nem jössz rá, hogy mi történik a világában, itt viszont mindez elmaradt. Most sem tudtam kitalálni, hogy ki a főgonosz, de az odáig vezető út nevetséges volt. 

  Hiába olvastam el a könyvet még most sem tudom, hogy mi célt szolgált az Árnyvadászok megölése. Kaptam valami magyarázatot, de még ettől sem láttam értelmét. Hiányoltam valami nagyobb pluszt a történetből, amit eddig Clare mindig megadott az olvasónak. Nem használta ki a Néma Városban rejlő lehetőségeket sem. A Néma Testvérek társadalma meggyengült a nagy háború után, elenyésző számban maradtak meg és nem sikerült visszanyerni félelmetes hatalmukat. Ugyan mindezt megemlíti az írónő, de semmit sem kezd vele. Egy őket ért támadás alapjaiban rengetné meg a könyv világát és nagy izgalmakat lehetett volna kihozni belőle. Megemlíti a Szüzeket is, mint a Néma Testvérek mellett létező szervezetet, sokszor elég szájbarágósan (a Ctrl+C Ctrl+V kedvenc billentyűkombinációja volt az írónőnek és nem csak ebben az esetben), de nem értettem, hogy miért. Régebben is megemlítette már őket, de akkor sem kezdett velük semmit és most sem. Semmi jelentőségük nem volt, még mindig nem szerepeltek a lapokon, nem vitték előrébb a sztorit, pedig náluk is ott lenne a lehetőség. Ugyanígy a Klávé szervezete sem kapott hangsúlyt, pedig kíváncsi lettem volna, sőt, arra voltam kíváncsi, mikor a könyvet a kezembe vettem, hogy a háború után, annyi veszteséggel, hogyan áll talpra ez a szervezet. Most még annyi szerepet sem kapott, mint eddig, olyanok voltak, mint a hülye zsaruk a filmekben, mindig akkor érkeztek nagy robajjal, százával, ezernyi fegyverrel, felhergelve, amikor már semmi dolguk sem volt, mert a hőseink közben megvívták a nagy harcot. 

 Visszatérve a vámpírtársadalomra, ha már bele kellett írni a könyvbe Simon miatt, akkor jobb kidolgozást vártam volna. Főszerephez jutott a faj, de amilyen nagy ívvel elindult, olyan mély zuhanás lett belőle. Ennél még a vérfarkasok vonala is érdekesebb volt, pedig nem rájuk volt kiélezve a történet. Kyle, az új szereplő érdekes volt és örültem, hogy vérfrissítés történt, hogy megjelent egy új szereplő, ráadásul szerves részét alkotja a történetnek. 

  Amit nagyon sajnáltam még, hogy a jó kis fantasy vonal ellaposodott és a kötet nagyon a szerelemre éleződött ki. A szerelmi háromszögekkel is már Dunát lehet rekeszteni, de ha valami új csavarral vagy azzal a varázsos plusszal íródik meg, még a mai napig érdekel, de a Simon körül kialakult háromszög nevetséges volt. Egy lúzer figuráról nehezen hiszem el, hogy egy csettintésre ekkora nőcsábász lesz, egyszerűen nem volt hiteles és unalmas is volt ez a vonal. A konfliktus feloldása, a megoldás jól alakult, és az egyik páros nagyon is érdekelni kezdett, hogy mi lesz velük, de Simon továbbra is háttérbe szorul nálam. Valahogy nem tudja magáról levetkőzni a karakter azt a címet, hogy Clary gyerekkori barátja és kész. Nekem ugyanúgy egy mellékszereplő marad, akinek van egy funkciója, de ezen kívül nem érdekel tovább. Sok olyan mellékszereplő van, akikről inkább olvasnék egy teljes kötetet, mint pl. Alec és Magnus vagy Luke. 

  Eddig pont az tetszett Clare világában, hogy tele van rejtéllyel, kalanddal, izgalommal, hatalmi harcokkal, varázslattal, sötét és baljós, mégis van benne báj, a fantasy vonala iszonyatosan erős és mellé betesz egy kis szerelmet, de olyat, hogy örökké lehet vele példálózni. A negyedik részben viszont megfordultak az arányok és minden a szerelemről szólt és arról, hogy emiatt szenvednek a szereplők, míg a fantasy rész elnagyzolt és összecsapott lett. Még Clary édesanyja is bekerült ebbe a szerelmi lavinába, hiszen az esküvőjére készül és egy hisztis menyasszony lett belőle. Jó oka volt rá, hogy kiboruljon, de megint csak nem a karakteréhez méltó szerepet kapott. Ő volt a nebáncsvirág, akit állandóan pátyolgatni kellett, meg vigasztalni és óvni, pedig eddig ő is kiérdemelten viselte az Árnyvadász címet.

 Egyedül a vége jelenetek húzták fel a könyvet, mert azt már sikerült a régi stílusban megírnia, bár a főgonosz körül volt egy-két zavar és kavarodás. Furcsa volt, hogy a nagy-nagy főgonoszt elég könnyen sikerült legyőzni, pedig az a karakter olyan nagyágyú (aki olvasta tudja, kiről beszélek), hogy bőven elbírta volna a három kötetnyi harcot, a Winchester fiúk is több részen át küzdöttek vele, pedig mellettük hasonló nagyágyúk tartották a frontot, még az előző három rész Valentine-ja is tovább kihúzta, ehelyett sikerült egy apró furfanggal legyűrni. Ezt pedig csak halkan jegyzem meg, hogy ez a nagyágyú nem ilyen kényelmes és ostoba, mint amilyennek végig beállította az írónő, nem volt szerencsés egy ekkora kultikus figurához nyúlnia úgy, hogy nem a helyén kezeli a karaktert, hanem Clare-karaktert csinál belőle. 

 Annak viszont örültem, hogy visszahoz egy olyan gonoszt, aki miatt érdemes tovább olvasni a sorozatot és akiben van potenciál, csak reménykedni tudok benne, hogy az ő vonalát már nem fogja annyira elszúrni, mint a többiekét. Nagy ellentmondás volt, hogyha jobban belegondol az ember, ő egy kis hangyapiszok a nagyobb főgonosz ellen, akit pár oldal alatt kivégeztek, így nem értem, hogy mi fog ebből kisülni. Az rendben van, hogy egy akkora kultikus figuránál, mint a főgonosz volt, az írónő megteremt egy még nagyobbat, de az eddigi történetet ismerve, nem nagyobb és nem is lehet az. Ha egy kevésbé erős, de félelmetes főgonoszt választ, akkor sikerülne neki egy mindenki által rettegettet létrehoznia, de én már most a legelején azt látom, hogy nem tudom majd elfogadni. Rengeteg lehetőséget kihagyott az írónő, pedig ott volt mindegyik előtte. A függővégért viszont sok-sok jó pont jár. 

Miért olvasd el? Ha Clare rajongó vagy, kötelező darab. A hiányosságok ellenére, sokkal jobb, mint a többi hasonló könyv a piacon. 

Miért ne olvasd el? Ha az előző három kötet hangulatát meg akarod magadban őrizni, akkor lehet nem kéne elolvasnod, mert egy kicsit lerombolja, de hát aki egyszer belekezdett a Végzet ereklyéibe, az már el is fogja olvasni végig. :)

________________________________________________________________________

Történet: 4/5 pontból

Karakterek: 4/5 pontból

Kedvenc: SPOILER! Lilith, a pokolkutyusok, Sebastian, Alec és Magnus

Tetszett: a vége jelenetek

Nem tetszett: Simon és az ő vonala, az, hogy a beígért nyomozás helyett, semmi se történt

Kiadás: Könyvmolyképző, 2011

Oldalszám: 388 oldal

________________________________________________________________________

Neil Gaiman - Tükör és füst

Miért pont ez? A temető könyve után Gaiman az egyik kedvenc íróm lett, így nem hagyhattam ki ezt a novellás kötetet.

Történet: Sok kis történet gyűjteménye, amelyekben a varázslat, a mágia, a fantasztikum a közös. A legtöbb novella és elbeszélő költemény már ismert történeteket, meséket, rémsztorikat dolgoz fel egészen más megközelítésben. 

Vélemény: Némelyik történetet imádtam, némelyiknél pedig nagyon haragudtam az íróra. Azzal a gondolattal vettem kezembe a könyvet, hogy végre ismét elmerülhetek Gaiman varázsos világában, ami a sajátja és utánozhatatlan, de sajnos a nagy elvárásaimnak nem felelt meg a kötet és egyenesen csalódtam. Ez a csalódás azonban nem jelent feltétlenül negatívat, csak mást vártam.

  Imádtam mindig is Gaiman meséit, talán az Anansi fiúk volt az a történet, ami már inkább humorosabb és felnőttesebb volt a többihez képest, így nagyon furcsa volt számomra más oldaláról is megismerni az írót. Bájos történeteket vártam a novelláskötettől, azt a tisztaságot és ártatlanságot, ami az általam olvasott könyveinek karaktereit jellemzi, de helyette ellentétes benyomásokat kaptam. Sok volt a vér, a szex, a bűn a lapokon és ez szokatlan volt számomra Gaimantől.

  A novellák és elbeszélő költemények írói pályájának különböző szakaszaiban íródtak és ez érezhető is volt. A kötet elején, a bevezető részben Gaiman mindegyik alkotásához megjegyzéseket fűzött vagy a történet kiötlésének folyamatáról adott háttér információkat. Először el sem akartam olvasni ezeket a megjegyzéseket úgy, hogy még nem is ismerem a történeteket, de mégiscsak belevágtam és megérte. Nagyon szeretek az alkotó folyamatról, az írásról is olvasni. Az írók többségét a kész mű alapján ítéljük meg, így is ismerjük meg őket, a történeteikkel azonosítjuk, de arról már ritkábban esik szó, hogy az író is ember, nem feltétlenül egy nap leforgása alatt alkotta meg a nagy művet, hanem bizony kemény munka áll mögötte, buktatókkal, feszültséggel, írói válsággal, aztán meg őrült gépeléssel éjszakákon át, amikor az ihlet megszállja őket. Ezek a kis megjegyzések beengedték az olvasót ebbe az alkotói folyamatba, hogy melyik novellát mi ihlette, miért írta meg - rendelésre vagy csak a maga szórakoztatására -, mennyi ideig írta, mi lett a sorsa, stb. Bár a szerkesztés szempontjából ötletesebb lett volna nem egybe gyűjteni a könyv elejére ezeket a beszámolókat, hanem inkább a novellákhoz kellett volna biggyeszteni őket, a sok visszalapozást elkerülve.

  A kötet sok novellát tartalmaz, így csak párat fogok kiemelni, amik nagyon megnyerték a tetszésemet, összességében viszont elmondható, hogy a Tükör és füst kellemes perceket okozott néhány döcögősebb időszakkal. Szinte minden második novellát untam és alig vártam, hogy vége legyen. Eleinte mindig arra számítottam, hogy unalmasnak unalmas a sztori, de hát Gaiman írta, biztos kitalál a végére egy olyan csattanót, hogy leesik az állam még a padló alá is, de sajnos az unalmas kezdetű történet unalmas is maradt. Nem jártam utána, hogy melyiket mikor írta pontosan, de kíváncsi lennék, hogy a véletlenszerűen összekevert novellák, hogy mutattak volna időrendi sorrendbe állítva, biztos, hogy jobban kivehető lett volna az író fejlődése, így viszont megmaradt a meglepetés ereje, mert sosem tudhatta az ember, hogy a következő novella milyen színvonalú lesz, vagy maga a történet mennyire lesz érdekfeszítő. Sok esetben, legnagyobb csalódásomra elég kusza, összekapott és befejezetlennek vagy értelmetlennek tűnő alkotás is belekerült a kötetbe. Jók voltak, én még ilyeneket se tudnék összehozni, de Gaimantől nem ezt vártam volna. 

  A fekete leves után jöjjenek a pozitívumok: minden első novella viszont kiváló volt és az áll leesésének pillanat is megvolt. A jó novellák mind olyan varázslatosak és bájosak voltak, hogy örömömben ugráltam, amiért gaimanesek voltak. Öt nagy kedvencem lett és ezeket többször is el fogom olvasni.

  Lovagkor: egy idős nénike megveszi a Szent Grált fillérekért a helyi boltban, majd miután hazaviszi, megjelenik érte egy középkori lovag és a Grálért cserébe csupa olyan dolgot kínál fel, ami szintén nagy kincset ér, pl. a Bölcsek köve, a hallhatatlanság ígérete, a megfiatalodás, de a nénike csak azt nézi, hogy a Grál milyen jól mutat a kandallópárkányon az elhunyt férje képe mellett. A történet viccesen bájos volt és megvolt benne a varázslat a hétköznapiság mellett.

  A troll hídja: a novella főszereplője egy kisfiú, aki bóklászása során eljut egy hídhoz, ahol egy troll lakik. A troll el akarja venni az életét, de a kisfiú kidumálja magát és megígéri, hogy később még visszatér, ha már többet élt és akkor odaadja a trollnak az életét. Aztán a kisfiú felnőtt lesz, ismét találkoznak, de megint csak üzletet kötnek. A csattanó megdöbbentően jó volt. 

  A fehér úton: ez egy elbeszélő költemény, ami tulajdonképpen a Kékszakállú Herceg Várát dolgozza fel. Mindig is imádtam ezt a történetet, így nagyon élvezetes volt olvasni Gaiman stílusában. Hátborzongatóra sikeredett, mégis volt benne báj. 

Nagykeráron beszámítjuk: nagyon vicces, mégis elgondolkodtató történet arról, hogy az ember mennyire be tud hülyülni, ha meghallja azt a szót, hogy "akció", attól függetlenül, hogy olyan dolgot lehet akciósan megkapni, ami a kutyának se kell. Itt a gyilkosság akciós és a főszereplő szemén át láthatjuk, hogy egy marketingfogás mekkora hatással van az emberekre. A sztori ennek a viselkedésnek a kifigurázása.

A legjobb és legerősebb darabja a kötetnek a sokak által ismert és emlegetett Hó, üveg, alma. Ez a Hófehérke klasszikus feldolgozása és egyben kifigurázása is a gonosz mostoha szemszögéből. Bár rémisztő, hátborzongató, néhol undorító is, mégis paródia, hiszen nagyon sok elem (pl. a herceg nekrofil=halottakhoz való vonzódás, szexuális vágyakozás) kiélezi az eredeti mese rejtett horrorját. Ha elolvastad, erősen elgondolkozol rajta, hogy az eredetit valaha is odaadd-e a gyereked kezébe, hiszen kész horror.

Miért olvasd el? Ha szereted Gaimant, ezt is szeretni fogod, bár megvan a veszélye a csalódásnak, de az újdonságnak is, hiszen az író egészen más oldaláról is bemutatkozik. Sok novella szórakoztató, érdekes és vicces volt, ha nincs időd belekezdeni egy könyvbe, akkor ideális választás a Tükör és füst, mert hamar bekerülhetsz egy varázslatos és változatos világba.

Miért ne olvasd el? Ha nem olvastál még Gaimant, akkor ne ezzel kezd, mert nem éppen a legjobb alkotása. A kötet fele kiváló, a másik felében viszont alulmúlta önmagát az író. Gaimant vagy nagyon utálják vagy nagyon rajonganak érte, ha az előbbi táborba tartozol, de igyekszel őt megkedvelni, akkor ne ezzel a könyvével tedd.

________________________________________________________________________________________________

Történet: 5/5 pontból (átlag, hiszen voltak akár 10 pontos novellák is benne, de voltak 1 pontosak is)

Karakterek: 5/5 pontból (egy kicsit passzív figurák voltak)

Kedvenc: a Hó, üveg, alma című novella és a további négy, amelyet fentebb felsoroltam

Tetszett: A megjegyzések a bevezetőben és az, hogy minden novellához tartozott valami plusz információ.

Nem tetszett: az unalmasabb novellák, azok kihagyásával remek kis kötetté vált volna.

Kiadás: Agave, 2011

Oldalszám: 330 oldal

________________________________________________________________________________________________
2012.03.03.