Megan Miranda - Minden eltűnt lány

Megan Miranda - Minden eltűnt lány 

Fülszöveg: Nicolette Farrellnek boldog élete van Philadelphiában: sikeres a munkájában és nagyon szereti a vőlegényét. Most rövid időre mindkettőnek hátat kell fordítania, ugyanis vissza kell térnie beteg édesapjához szülővárosába, Cooley Ridge-be, ahol nem csak az elhelyezéséről kell gondoskodnia és eladnia családi házat, hanem szembenéznie a múlttal is: tíz év telt el azóta, hogy legjobb barátnője, Corinne, nyomtalanul eltűnt. 

Az amerikai kisváros keveset változott ezalatt az évtized alatt, a korábbi rendőrségi vizsgálat érintettjei mindmáig itt élnek: Nic bátyja, Daniel, és felesége, Laura, gyermeket várnak; Jackson a városi bárban dolgozik; Tyler - Nic volt barátja - pedig Annaleise Carterrel randevúzik, aki a csapat alibijét jelentette arra az estére, amikor Corinne-nak nyoma veszett. Néhány nappal Nic hazaérkezését követően azonban Annaleise eltűnik. Nic és barátai ismét megrázó drámai események középpontjában találják magukat, amelyek felidézik Corinne esetét, és rég behegedtnek vélt sebeket tépnek fel. 

Megan Miranda az év egyik legjobban várt pszichológiai thrillerében visszafelé meséli el a történteket – a 15. naptól haladva az 1.-ig –, melyben Nic mindent megtesz azért, hogy kiderítse az igazságot Annalaise eltűnésével kapcsolatban, miközben megdöbbentő dolgokat fedez fel a barátairól, a családjáról és arról, mi is történt valójában a legjobb barátnőjével tíz évvel ezelőtt.

__________________________________________________________________________________

Az Agave maratonom még nem ért véget és ahelyett, hogy utolérném magam, egyre jobban csak gyűlik a nem olvasott könyveim száma tőlük. Jól belehúztak 2016-ban a megjelenésekkel, ha 2017-ben is ilyen tempó lesz, akkor soha nem is leszek egálban. A Minden eltűnt lány tavalyi olvasás még és sajnos megtörte a jó szériámat. Imádom a thrillereket és a pszichológiai thrillereket, szerencsére a Kiadók tavaly megint felkapták a műfajt, bár soknak a minősége erősen kritizálható. A Minden eltűnt lány a különleges írásmód miatt (visszafelé mesélés) keltette fel nagyon a figyelmem a túlkínálatból, és végül pont ez nem tetszett a legjobban.

 Maga a fülszöveg nem győzött volna meg arról, hogy nekem ezt muszáj olvasnom. Amerikai kisvárosos megszokott sztori, amiben a múltból előkerült disznóságok megzavarják a főhősnő életét és ennyi. Sokáig harcban is voltam önmagammal, hogy akarom-e én ezt a könyvet vagy sem. Nem volt véletlen, hogy ennyit vacakoltam, a megérzéseimre kellett volna hallgatnom. Ha a különleges írásmódtól eltekintek, akkor nem volt valami nagy szám a sztori, egy erős közepes, ami nem tartogatott áll-leesős csavarokat. Ilyen sztorit nem egyet megalkottak már, egy vasárnap délutáni krimisorozat akármelyik része hozza ezt a szintet. Az írásmód kiemelhetné és különlegessé tehetné, biztos van olyan ember, aki emiatt jobbra értékeli, mint én, de engem kimondottan zavart a visszafelé mesélés. 

  Ha önmagában értékelem a történetet, akkor a fent említett hasonlattal tudok élni ismét. Olyan volt, mint bármelyik amerikai krimisorozat egy része. Történt valami súlyos dolog a múltban, ami újra előkerül, ahogy a főhősnő visszamegy a szülővárosába. A szokásos krípi hangulat volt az egész városban, hiszen mindenki tudja, hogy mi történt annak idején, mindenki titkol valamit és semmiről sem beszélnek. Nemcsak Nic visszatérése kavarja fel az állóvizet, hanem az is, hogy ismét eltűnik egy lány, ami felidézi az évekkel ezelőtti eseményeket. Voltak ugyan csavarok, és át is vert az írónő nem egyszer, de ezek nem érték el nálam a kívánt hatást, talán azért sem, mert minden a tévedések, a véletlenek és a félreértések vígjátéka volt. Talán az utolsó jelenet volt az, ami elérte az ingerküszöböm, az sokat dobott a könyvön.

 Ha a különleges írásmóddal együtt nézem a könyvet, akkor ez egy erősen összekavart kutyulék lett számomra. Benne van a pakliban, hogy nem tudtam értőn olvasni a könyvet, pedig próbáltam, mindenesetre ez a stílus nekem nem fekszik. Egyszerűen az agyam képtelen volt felfogni azt, hogy a könyvvel előrefelé haladok, de a sztori meg egyszerre előre és visszafelé. Ezt úgy kell érteni, hogy pl. a 15. napon Nic vitába keveredik xy-nal, de a következő fejezetben derül ki, hogy az előtte való napon mi volt az, ami majd később (azaz az előző fejezetben) vitához vezetett. Ugyan a könyv végére összeállt bennem lineárisan a sztori, de nem jött a várt katarzis. A könyv végére érve pazarlásnak éreztem az időt és energiát, amit belefektettem abba, hogy összerakjam a történéseket időrendben, egyszerűen nem tudta az agyam elfogadni ezt a fordított írást, mindenáron önkéntelenül is azon dolgozott, hogy lineáris rendbe rakja a dolgokat. Eközben viszont nem tudtam odakoncentrálni magára az egész sztorira, a karakterekre, nem tudtam kiélvezni a városi hangulatot, az izgalmakat, a rejtélyeket. Állandóan kidobott magából a könyv és kimondottan bosszantott, hogy egyszerűen képtelen vagyok beleélni magam. Bosszantott, hogy a könyv kétharmadát elolvasva se értem még mindig a sztorit, nem tudom, hogy ki kicsoda és még találgatni sem tudtam, hogy mi történhetett. A szokatlan írásmóddal az írónő benne volt egy spirálban a szereplőkkel, de engem egyszerűen nem engedett be a spirálba, nem tudtam velük pörögni. Az sem segített, hogy elég elfoglalt és fárasztó időszakban olvastam. Amikor  az ember végre hazaér a munkából, a sok túlórázás miatt hullafáradtan, akkor könnyed kikapcsolódásra vágyik, nem pedig az értő olvasásra. Erre a könyvre pedig oda kell figyelni. 

Vártam a végén a katarzist, amikor is összeáll minden az ember fejében, lesz egy hatalmas csavar és rádöbbenések sorozata ront rá az emberre, ami miatt azt mondja, hogy de iszonyatosan jó volt ez a könyv. Ez sajnos nem következett be. Még a karakterek sem voltak olyan nagy számok, hogy emlékezetesek lettek volna. Az első találkozásom ezzel az írásmóddal nem hagyott bennem jó emlékeket, így nem hiszem, hogy valaha keresni fogom újra ezt a stílust.     

_________________________________________________________________________________

Történet: 3,5/5 pontból

Kedvenc: nincs

Tetszett: a hangulat

Nem tetszett: a visszafelé mesélés

Fordította: Nagy Mónika

Oldalszám: 352 oldal

Kiadó: Agave Kiadó

_________________________________________________________________________________

Jordi Llobregat - Vesalius titka

Jordi Llobregat - Vesalius titka 

Fülszöveg: Barcelona, 1888 májusa. Alig néhány héttel az ország első világkiállításának megnyitója előtt több fiatal lány borzalmasan megcsonkított holttestére bukkannak. Sebeik egy feledés homályába merült, régi átkot idéznek. 

  A könyörtelen gyilkos utáni hajszába három civil is belekeveredik. Daniel Amat, az Oxfordban élő fiatal tanár, aki különös körülmények között meghalt édesapja miatt tér vissza Barcelonába. Bernat Fleixa, aki újságíróként dolgozik a Correo de Barcelonánál, és leghőbb vágya egy olyan esetről írni, amely végre híressé teszi. Az orvostanhallgató Pau Gilbert, akinek minden lépését súlyos titkok övezik. A gyilkos kézre kerítése érdekében ők hárman egy olyan 16. századi anatómiai kézirat nyomába erednek, amely merőben megváltoztathatja a tudomány állását. 

  Jordi Llobregat 2015-ös regénye az egyik legváratlanabb és legnagyobb sikert arató történelmi krimi volt Spanyolországban. A megjelenését követően több mint tizenöt országban keltek el a kiadás jogai, többek között az Egyesült Államokban is.

___________________________________________________________________________________

  Az utóbbi egy-két évben kezdtem azt érezni, hogy ugyan nagy átlagban hozzák az amerikaiak és az angolok azt a színvonalat, ami szórakoztat, de unom őket, szükségem lenne valami vérfrissítésre, valami másra. Nem csak könyvek terén, hanem filmekben és sorozatokban is, illetve műfajokban is. Nyitni is kezdtem más nemzetek művészete felé, egyre lelkesebben kutakodok, és rájöttem, hogy ez tök izgalmas. Nem feltétlenül az amerikai színvonal vagy minőség lehet jó, nem mindig ezt a nemzetet kellene mércének tartani, hiszen a világ tele van nagyon klassz alkotásokkal, csak szó szerint ki kell túrni abból a szemétből, amit nap mint nap ránk ömlesztenek. A legjobb az egészben, hogy másfajta stílust és gondolkodást is meg lehet ismerni, vagy a megszokottat egészen máshogy megragadni, amitől újnak tűnik, de ez majd egy külön poszt lesz. Mostanában a spanyolok vannak porondon, így kapóra jött a Vesalius titka megjelenése. A fülszöveg és a borító nem eresztett, első pillantásra szerelem lett a könyv, aztán az olvasásnál mégis megdolgoztatott.

  A könyv eleinte nehezen csúszott és kínlódtam vele, annak ellenére, hogy egy pörgős műről van szó. Ezt a kínlódást nem is a szerzőnek tudtam be, hanem a műfajnak és a hangulatomnak együttesen. Van az az időszak, amikor az ember azt se tudja, melyik ujjába harapjon, annyi dolga van, ilyenkor a napi 10-20 perces olvasási idő nem kedvez a sztorinak és az elmélyedésnek. Ha emellé még olyan műfajt is olvasok, ahol szükségem van arra, hogy "agyban ott legyek" vagy  erősen pörgetni kell magam, hogy összerakjam a dolgokat, akkor szinte lehetetlen vállalkozás, hogy teljesen beleéljem magam. A történelmi krimi ráadásul nem a szívem csücske műfaj, nincs vele gondom, csak egyszerűen előbb nyúlok egy napjainkban játszódó krimi után vagy egy horror után. Szóval lassú kezdet volt, majd egy kis pihentetés jött, amikor is az egyik ismerősöm buzdított, hogy folytassam, mert jó ez a könyv, végig pörög. Igaza volt, végig pörög, olyannyira, hogy a végét már le is csapta az író és satufékkel állt meg. 

  Elkapott a sztori, kezdtem kiismerni magam a több szál között és Barcelona is egyre otthonosabbá vált. Egyik előnye, de egyben hátránya is volt a regénynek ez a több szálon futó stílus, mert láthatóvá vált, hogy a különböző társadalmi rétegek hogy is állnak a sorozatgyilkossághoz, hogy mi is történik Barcelona alvilágában és a szereplőket is közelebb hozta. Viszont olyan hatást is keltett, mintha az író belezavarodott volna a karakterizálásba. Hol jobban kibontotta a szereplők hátterét, hol behúzta a féket, volt olyan is, hogy valamelyik jelentéktelen mellékszereplő hátterébe belekezdett, úgy vezette fel mint amikor egy új szereplőt szokás, aztán mégsem szerepeltette többet, vagy "megölte". Egyszer-kétszer szerepel a gyilkos szemszöge is, amit általában nem szeretek, mert ha "van hangja" a regényben, akkor már nem tudom annyira komolyan venni. Van, amikor beválik ez az eszköz, de sajnos itt sem jött össze számomra. A "megszólalásaikor" ugyanis semmi plusz dolgot nem adott a sztorihoz, teljesen jól meglettem volna enélkül is. Ellenben a három főbb szereplőnk, civilünk háttértörténetét egész szépen kidolgozta, de a regény végére már nem maradt meg ez az alaposság. A végén hiányoltam a történetük részletesebb lezárását, voltak még nyitott kérdések.

  Érdekesebbé tette a sztorit, hogy civilek keverednek bele a nyomozásba, pontosabban ők folytatják le, hiszen a helyi erők magasról tesznek rá, ők a Világkiállítással vannak elfoglalva, meg amúgy se érnek rá olyan hülyeségekre, hogy egy "fekete kutya" szedi áldozatait a kurvák és a munkásnép között. Kit érdekel? Csak egy újságírót, Fleixát, aki eleve a szerencsétlen réteghez tartozik, meg később egy fiatal tanárt, Danielt, aki évekkel ezelőtt megpattant Angliába, csak az apja temetésére jött haza, majd belerángatják a fiatal orvostanhallgatót, Paut is. Daniel háttértörténete szépen beleillik az események sodrásába, erre ő is hamarosan rájön, ugyanis amennyire vissza akar menni Oxfordba, annyira belekeveredik az ügybe. Egy idő után már ő az, aki makacsul ragaszkodik az ügy megoldásához, miközben mindenki el akarja távolítani az útból. Az ő magánéleti vonala volt a legerősebb is és egyben az egyik legérdekesebb, ugyanis ott volt az a rejtély, ami miatt annak idején elhúzott Barcelonából. Pau magán rejtélye is érdekes volt a maga módján, bár nagy jelentősége nem volt a sztoriban, más aspektusból volt fontos, ez viszont már a spoiler kategória. Fleixa volt számomra a legmegfoghatatlanabb karakter, egyszerűen nem tudtam megkedvelni, de utálni se utáltam. Az viszont tény, hogy volt humora, tragikomikus karakter, ennek ellenére egy steril eszköz maradt a szememben, aki azt hívatott szolgálni, hogy bemutassa az akkori médiát és bevezetést adjon a barcelonai alvilágba. Igazság szerint nem tudtam egyik szereplőt se megkedvelni. Szimpatikusak voltak, de különösebben nem érdekeltek. Engem a gyilkos kiléte, indítékai, módszere érdekelt, de ezekből meg nem kaptam annyit, hogy kedvenc könyvvé váljon. A kiléte viszont erősen meglepett, az csillagos ötös. 

  A regény erősségeit inkább olyanokban találtam meg, mint pl. Barcelona ábrázolása, a város alatti csatornarendszer a lakóival, az akkori kor élete, társadalmi rétegződése, a Világkiállítás előkészületei és kulisszatitkai, Daniel múltja, az orvostudomány akkori helyzete, a pszichiátriai intézet és a titokzatos Vesalius kézirat meg a körülötte lévő mizéria. Szeretem az ilyen kódfejtős dolgokat, meg az olyan "legendákat", hogy napjainkhoz mérten jóval korábban kitaláltak vagy felfedeztek már valamit, csak nem tudunk róla, mert akkor istenkáromlónak vagy jelentéktelennek tartották és ezért meghiúsult az elterjedése, használata. Külön kiemelném, hogy aki érdeklődik az orvostudomány iránt (én nagyon), annak igazi csemege lesz a regény, hiszen erősen ekörül forog a téma és nagyon érdekfeszítő. (Vizsgára való készülés közben olvastam a könyvet és előbb megtanultam, hogy a vízben lévő holttesteknél a rigor mortis kettő-négy nap alatt áll be, mint azt, hogy mik az államháztartás alrendszerei.) 

  Nem mondanám, hogy életem egyik legkiemelkedőbb történelmi krimije, de azt se mondanám, hogy csalódás vagy pofára esés volt. Nem igazán voltak elvárásaim vele szemben, így nem volt min fennakadnom sem. A kezdeti kínlódás ellenére egész hamar elkapott a regény sodrása, tény, hogy egy pillanatra sem áll meg, de nem rágtam le a tíz körmöm a gyilkoshajsza miatt. Nem a megszokott krimit kaptam, ami előny is lehetne akár, hiszen az újdonságot, a vérfrissítést akartam, de ezt nem a történelmi krimiktől fogom megkapni és nem is a spanyoloktól. Összességében mégis azt tudom mondani, hogy megérte elolvasnom, mert egyrészt megerősítette a spanyol stílusjegyeket a "nyitunk más nemzetek felé" mozgalmamban, másrészt pedig  találtam benne olyan dolgokat, amiket sajnálnék, ha kimaradt volna az életemből. Bizonyos szempontból beteg ez a könyv, volt egy-két olyan véres jelenet, ami azért erősen megugrotta az ingerküszöbömet, holott azt hittem, azt már nem lehet elérni sem. 

___________________________________________________________________________________
Történet: 4/5 pontból
Kedvenc: Daniel
Tetszett: a néha megjelenő nyerseség
Nem tetszett: a sok szereplő a sok háttértörténettel
Fordította: Smid Mária Bernadett
Oldalszám: 432 oldal
Kiadó: Agave Kiadó
Megjelenés: 2016
___________________________________________________________________________________

Neil Gaiman, Michael Reaves - Köztesvilág

Neil Gaiman, Michael Reaves - Köztesvilág 

Fülszöveg: Joey Harker egy átlagos kamasz: próbálja átvészelni az iskola megpróbáltatásait, viszonzatlanul szerelmes, és nincs benne semmi különleges. Azon kívül, hogy képes bárhol eltévedni. Egy nap aztán felfedezi, hogy az ő Földje csak egy a trillió alternatív Föld között, melyek egy részén a mágia az úr, más részén a tudomány, s ezek ádáz háborúban állnak egymással. 

 Joeyt a békítő erő, a Köztesvilág szemelte ki magának, mivel született Világjáró, és így segítheti az egyensúly fenntartását, méghozzá más Földekről származó, saját alternatív énjeivel együtt. Kiképzést kap, hogy felvehesse a harcot a mágikus és a tudományos ellenségekkel, hogy ő, aki még a saját kis városkájában is eltéved, világok között járhasson világmegváltó küldetésben. 

 Neil Gaiman és Michael Reaves regénye vad kalandozás világokon belül és világok között, jól megrajzolt helyszínekkel és élénk karakterekkel, különleges lényekkel és váratlan fordulatokkal.

___________________________________________________________________________________

Amióta olvastam a Temető könyvét (első Gaiman könyvem), majd az összes többit, rajongója vagyok az írónak. Voltak olyan könyvei, amik kevésbé tetszettek, voltak olyanok, amiért rajongtam, de az vitathatatlan, hogy minden egyes új megjelenésénél tárt karokkal várom Gaiman újabb történetét (írhatna többet is). A Köztesvilág ugyan nem csak az ő munkája, de érezni benne a Gaimanre annyira jellemző stílusjegyeket és talán pont ezért tetszett is a könyv: megszerettem, de azért nem vak ez a szeretet. 

  Nem tudom, hogy melyik elem, szereplő vagy esemény köthető Neilhez, de azt érezni, hogy bizony az ő keze is benne volt - ha csak Reaves írta volna egyedül, azt mondtam volna, hogy hatással volt rá Gaiman. Joey Harker, Színes (buboréklény, mudléf=multidimenziós létforma) és az Átmenet világa azok, ahol erősen gyanakodtam rá, hogy kedvenc íróm művei, hiszen ő szokott ilyen furán bájos karaktereket létrehozni és ennyire eszement vagy elborult világokat megteremteni. Szinte lehetetlen szétválasztani, hogy ki mit csinált a könyvben, mert a "ketten írás" itt nem azt jelentette, hogy kettő vagy esetleg több nézőpontos a regény vagy, hogy egy fejezet-egy író, de mindenesetre működött. Két olyan embert hozott össze a sors, akik nincsenek híján a fantáziának, így egy elég érdekes egyveleget tudtak összedobni. Igen, összedobni, szándékosan fogalmaztam így, hiszen a regény rövidsége és úgy maga az egész könyv azt az érzetet kelti, mintha csak szórakozásból összeültek volna, hogy most egy hét alatt megírnak egy könyvet (vagy még rövidebb idő alatt), de komolyabb szándék nem volt mögötte, nem is egy mesterműnek indult. Nem is szabad ettől a könyvtől hatalmas dolgokat elvárni, egy könnyed, kis szórakoztató ifjúsági regény, amivel - mint az én esetemben is - egy tök jó péntek délutánt el lehet tölteni. 

  A regény már csak az ifjúsági besorolásra tekintettel is, rövid, nagyon olvastatja magát, kedves és bájos szereplői vannak vagy éppen olyan figurái, akik a legyőzhetetlen vagy oltalmazó felnőttet testesítik meg, de van benne gonosz felnőtt is, aki ártani akar a gyerekseregnek. A párhuzamos világok elméletébe egy kicsit belegabalyodtam, holott nem valami nagyon bonyolult dologra kell gondolni, de végül letisztázódott bennem. Ahány döntés, annyiféle új világ(?), idősík, alternatíva létezik. A lényegi pont mégis az, hogy valakik szemben állnak egymással és harcolnak (mint általában mindig) és Joey, továbbá a Joeyk (különböző világokból származó énjei) feladata, hogy az egyensúlyt fenntartsa. Egy ívet kell elképzelni, aminek az egyik végén a mágia uralkodik, a másik végén a tudomány és a középpont felé haladva egyre halványul a hatásuk. Ez a két véglet harcol egymással, míg a Joeyk feladata a kiegyenlítés. Annyira nagynak nem éreztem a téteket, a háború se nagyon volt érzékelhető, így az izgalom se hágott tetőfokára, de kellően érdekes volt ahhoz, hogy pár órára lekösse a figyelmet, főleg a vége felé haladva, ahol azért felgyorsultak az események. Mivel ez egy sorozat kezdő darabja, tutibiztos, hogy lesznek még itt harcok. 

Ami nagyon tetszett az Joey és Színes karaktere volt, még a különféle Joeyk közül is egy-kettő, illetve az Átmenet világa. Joey egy hétköznapi fiú, közlekedési analfabéta, meg talán a szerelemben is az, ha már egy 14-15 évesre lehet ilyet mondani, de egy kedvelhető, egyszerű, jó srác, akinek a helyébe könnyen bele tudja magát képzelni a célcsoport. Az ifjúságnak a többi karakter is aduász, hiszen hasonló korúak, elég érdekesek, de egyben bájosak is. A gonoszok pedig nem annyira durván gonoszok, mint ahogy a felnőttek megszokták. Talán ez is volt az egyik bajom, ami miatt nem lett kedvenc a könyv (bár nem is úgy indultam neki, hogy azt akarom kedvenc legyen), hogy hiányoltam Gaiman azon gonoszait, vagy azt a félelemkeltést, ami alamuszin jön, nem tudod megmondani, hogy mitől érzed azt, hogy az gonosz, hiszen nem a megszokott és klasszikus formában vezeti fel Gaiman, de tudod, hogy velejéig az. Hiányoltam a rémisztgetést. 

Színes nagyon nagy kedvenc lett, már csak őmiatta is kíváncsi vagyok a folytatásra, mert üdeséget hozott a furcsa karakterek közé, ő volt a legfurcsább és talán a legszeretetreméltóbb, hozzá hasonló karakterrel talán még nem is találkoztam életemben. Bár őróla tudtam meg a legkevesebbet és róla szerettem volna megtudni a legtöbbet. Már csak őmiatta is megérte elolvasni a könyvet. Jól esett egy kis cukiság, kedvesség. 

A világfelépítés lehetett volna jobb, lehetett volna több időt rászánni, bővebben ki lehetett volna fejtetni és egy kicsit "összefésülni". Nekem túl kapkodó és hiányos volt a világ bemutatása, a többféle Joeyt egy kicsit öncélúnak éreztem, ütősebb lett volna a könyv, ha nem csak ő a világ közepe. A párbeszédek sem voltak elsőosztályúak, de mindig emlékeztettem magam arra, hogy ez elsősorban gyerekeknek szól, nem kell mindenen fennakadnom. 

  Nem volt rossz, pár szórakoztató és könnyed órát nyújtott kalandokkal, vicces és bájos karakterekkel, azért megkaptam a Gaiman-adagomat is, örülök neki, hogy ez a könyv is bekerül a többi könyve mellé, de nem lett kedvenc. Ehhez a könyvhöz nem is úgy kell hozzáállni, talán ez az egyik vonzereje: nyilvánvaló, hogy nem kell vérkomolyan venni. 

___________________________________________________________________________________

Történet: 4/6 pontból

Tetszett: az Átmenet, Színes és Joey karaktere

Nem tetszett: kicsit kapkodónak és hiányosnak éreztem a világfelépítést

Kedvenc: Színes

Fordította: Pék Zoltán

Oldalszám: 208 oldal

Kiadó: Agave Könyvek

___________________________________________________________________________________

Ingar Johnsrud - Követők

Ingar Johnsrud - Követők

Miért pont ez? Rákaptam én is a skandináv krimikre és meglepetésemre a General Press Kiadó kínálatában is rábukkantam egyre, ami ígéretesnek tűnt.

Fülszöveg: A testvériség örökké tart. 

  Oslo, napjainkban: Fredrik Beier főfelügyelő egy eltűnési ügyben, egy politikus lánya után nyomoz. Az eset azonban hirtelen fordulatot vesz, amikor az Isten Fénye elnevezésű szekta több tagját is lemészárolják, és a fiatal nő, aki szintén a hívők egyike, nincs a holtak között. Hová tűnhettek a gyülekezet életben maradt tagjai? És vajon milyen munka folyt a szekta rejtett laboratóriumában? 

 Bécs, 1937: megalakul a Bécsi Testvériség, a nemzetközi csoport fajkutatással foglalkozik. A negyvenes években a testvériség feje, Elias Brinch egy norvég hadifogolytáborban folytatja a kísérleteit. Mire bukkanhatott és milyen eredményeket érhetett el, ha kapcsolat látszik felsejleni a mostani gyilkossági ügyek és az évtizedekkel ezelőtti háborús bűnök között?

  Ingar Johnsurd első regénye az izgalmak és a borzongás rajongóinak való olvasmány. A hús-vér figurák, a mesteri történetszövés, az újabb és újabb meghökkentő fordulatok jelentik a biztosítékot arra, hogy aki belekezd, az nem lesz képes megállni a trilógia első darabjánál.

Vélemény: Ezt a könyvet már nagyon vártam, egyrészt mert skandináv krimi és már a fülszöveg megfogott (a borítóról nem is beszélve), másrészt pedig azért, mert meglepetésemre a General Press Kiadó várható megjelenései között láttam, a kiadó ízlésében pedig még nem csalódtam. Mindig örülök neki, ha egy általam szeretett műfajból bőven jön az utánpótlás, ha több kiadó kínálatában is megtalálom, így sose fogyok ki az olvasnivalóból.

A regény témája alapvetően érdekes volt. Egy politikus, Kari Lise Wetre lánya és unokája, akik egy szektához csatlakozva élték az életüket, eltűntek. Fredrik Beier főfelügyelő és társa, Andreas Figueras kapja az eltűnési ügyet, de beletörik a bicskájuk, mert az ügy sokkal nagyobb, mint gondolták. A Solro nevű helyen, ahol az Isten Fénye nevű szekta közössége élt, valaki mészárlást tartott, a gyülekezet fele eltűnt, a másik fele pedig meghalt. A halottak között nem találják meg Anette Wetret és a kis Williamet, így az ügy kétfelé ágazik: az eltűnési ügyben továbbra is nyomozást folytatnak, de elindul egy másik ügy is, a mészárlásé. Találnak egy iszlámistákra utaló nyomot, ezért bevonják a terrorelhárítást is az ügybe, így csatlakozik a csapathoz Kafa Ikbál, a biztonsági szolgálat elemzőosztályának tagja. A gyülekezet párszor már összerúgta a port a helyi iszlám közösségekkel, így azt feltételezik, hogy ez volt az iszlámok válasza a gyülekezet részére. Egyedül az nem illik a képbe, hogy a Solron lévő ház pincéjében találnak egy túlélőt és egy laboratóriumot, aminek a létezését és célját egyelőre nem értik. Az olvasó számára tovább bonyolítja az ügyet, hogy közben egy másik idősíkon a világháború idején végzett fajkutatásokról és embereken végzett kísérletekről olvashatunk, amik összefüggésben vannak a jelenlegi üggyel, de ez a szál a nyomozók számára nem ismeretes és eltelik egy kis idő, mire olvasóként is össze tudjuk egyeztetni a múlt és a jelen eseményeit. Az egyedüli kiindulópont az, hogy a múltbéli nevek visszaköszönnek a jelenben, mert vagy élnek még a kulcsemberek vagy azok leszármazottaival találkozunk csak más körülmények között. 

 Mindeközben szépen, lassan csordogál a magánéleti szál is és egyre több mindent tudunk meg a szereplőkről. A csapatnak is még össze kell szoknia, mert Kafa egy új tag, ráadásul nő, így egy romantikus szál is kilátásban van, bár ez nagyon halványan jelenik meg. A munkájukat a rendőrségen belüli szokásos kakaskodások és hatalmi harcok is nehezítik. Fontos szerepe van a médiának és a közösség véleményének is a rendőrség munkájáról, így a politikai vezetéshez közelebb állók inkább fontosabbnak tartják a közvéleményt, mint az igazságot. A skandináv krimikre annyira jellemző sajátosság is megtalálható a magánéleti szálnál, ez pedig a komor múlt, ami még mindig kihatással van a jelenre és eléggé személyiségromboló módon. Leginkább Fredrik Beier komor múltjával szembesülünk, ami nem a sablonos alkoholista vagy drogos múlt, de legalább annyira tragikus. Ennek ellenére sikerült a karakterét nem egy sopánkodó, lecsúszott figurává tenni, hanem egy kedvelhető alak lett. A stílusa egy kissé nyers és szarkasztikus, talán ezért is lett kedvenc karakterem. Egyébként a regény egészére jellemző ez a nyerseség, néha átment egy kissé vulgárisba, de a sok durvaság és szókimondás mellett csakis ezzel a vulgaritással lehetett érzékeltetni, ha valaki nagyon, de nagyon ki volt akadva. Volt is min, hiszen sokkoló és elborzasztó tettekbe futottak, a gyilkosságok nagyon érzékletesen és minden finomkodást mellőzve, ugyanúgy nyersen a lapokra kerültek. Kaptunk egy elég fura gyilkológépet is, akinek sok rejtély övezte a kilétét és gyakorlatilag sebezhetetlen volt. 

A nyomozás szálnál kimondottan tetszett, hogy a lassú víz partot mos technikát kaptam. Egyszer egy nyomozó mondta nekem, nehogy azt higgyem, hogy a valóságban ilyen pörgősen megy egy nyomozás és hogy ennyire flottul megy minden. A nyomozóknak bizony nagyon sokat kell talpalniuk és rengeteg unalmas óra megy el a kutakodásokra, talpalásra, mire végre találnak valamit, ha egyáltalán találnak és a szerencse sem árt. Gyakran a tévút veszi el a legtöbb időt. A regényekben és filmekben azért van felpörgetve minden, mert amúgy senki se olvasná/nézné ezeket a sztorikat. Azóta egy kicsit hitetlenül állok a "2-3 nap alatt felgöngyölítünk egy ügyet" esetek előtt, és inkább azokat a sztorikat preferálom, ahol nem istenek a rendőrök, hanem esendő emberek és bizony sokat küzdenek és talpalnak a megoldásért. A Követők olyan regény volt, ahol a nyomozás lassú víz partot mos stílusa közelebb állt a valósághoz és hollywoodi happy end sem volt benne, tiszta és nyers, valóságszagú krimi volt, erősen szókimondó stílussal. 

 Izgalmas, pörgős és érdekes volt. Annak oka, hogy mégsem lett kedvenc az egyéni ízlésemben is keresendő, alapvetően nem vonzanak a terrorizmussal és az iszlámmal még érintőlegesen is foglalkozó történetek, ugyanígy a világháború témája sem, bár ez esetben egy elég érdekes (fajkutatás) és számomra kevésbé ismert vonalával foglalkozott. Ez a fajkutatási rész elég hátborzongató volt, egy kissé már a horrorra is hajazott. Az általam hibának vélt momentumokat inkább annak rovom fel, hogy egy trilógia első része, így az írónak van még bővebben ideje kifejteni mindent. Elsőre ez így túl sok, összekuszált és zavaros volt, eléggé egy szövevényes ügy lett belőle és nagyon sok mindenre még nem derült fény. Bár kapunk egyfajta lezárást, de azzal sem a szereplők, sem pedig mi, az olvasók nem vagyunk elégedettek, így várós a folytatás. Túl sok alatt azt értem, hogy egyszerre több szál is futott a regényben, amik közül a többség ugyan csak egy kitekintés volt és nagyobb képet adott az ügyről, de hamar hamvukba holtak, így sosem tudhattam, hogy melyik közbeiktatott jelenetnek mi lesz a jelentősége és hogy az mekkora lesz. 

 A szokásos északi kellékek is a helyükön voltak: burkolt társadalomkritika, komor hangulat, a főhősök defektes élete, ködös-esős idő stb. Szóval minden hangulatfestő elem benne volt, ami hamisítatlan skandináv atmoszférát teremtett. Várom a folytatásokat, mert azért van még mit megmagyaráznia és kifejtenie az írónak. Eléggé felcsigázta az érdeklődésemet ahhoz, hogy most már az ügy végére akarjak járni én is, na meg van benne egy halványka kis romantikus szál, aminél szurkolok a párosnak. 

__________________________________________________________________________________
Történet: 4/5 pontból
Kedvenc: Kafa, Fredrik Beier
Tetszett: a nyerseség
Nem tetszett: túl sok szál futott egyszerre
Fordította: Vaskó Ilidkó
Oldalszám: 428 oldal
Kiadó: General Press Kiadó
__________________________________________________________________________________

Richard Morgan - A fekete férfi

Richard Morgan: A fekete férfi 

Miért pont ez? Megint a borító és a fülszöveg áldozata lettem. 

Fülszöveg: 2107-et írunk, a Földön béke honol. 

A 21. század vészterhes évei azonban nem kívánt örökséget hagytak hátra. 

  Bár a világnézeteket tekintve továbbra sincs egység a bolygón, de a háborúskodásnak vége, virágzik a globális kereskedelem és a nanotechnológia, a Marson létesített kolóniával pedig megkezdődött a vörös bolygó lakhatóvá tétele. Az előző évszázad során megvívott harcok azonban nem csak harmóniát eredményeztek: a fegyveres konfliktusokban bevetett génmanipulált katonák, az úgynevezett tizenhármas variánsok feleslegessé váltak, és a többség gyűlölt kívülállókként tekint rájuk. 

  Amikor egy Marsról érkező űrhajó Kalifornia partjaitól nem messze becsapódik a Csendes-óceánba, és az egyetlen túlélőt jelentő variáns rejtélyes gyilkosságsorozatba kezd a kontinensen, Sevgi Ertekin kapja a végtelenül erőszakos és intelligens alfahím kézre kerítésének feladatát. A nyomozásba hamarosan bekapcsolódik Carl Marsalis is, egy másik tizenhármas variáns, aki az ENSZ fejvadászaként saját fajtársainak letartóztatásából él. Az egyre kuszábbnak tűnő ügyben pedig nem csak a brutálisan meggyilkolt áldozatok száma, hanem a tettest üldözők közötti feszültség is napról napra nő. 

  Richard Morgan a Takeshi Kovacs-trilógia lezárását követően 2007-ben írta meg A fekete férfit, ami újabb mérföldkő lett az életművében, és megkapta érte a rangos Arthur C. Clarke-díjat. Ismét a rá jellemző, végtelenül izgalmas, letehetetlen stílusban írt sci-fit/thrillert tart a kezében az olvasó, ami a lebilincselő történet mellett az előítéleteink kérdését is feszegeti, valamint arra keresi a választ, hogy hol vannak a saját testünk fejlesztésének határai.

Vélemény: Richard Morgannel én mindig bajban vagyok, annyiszor került már elém a neve vagy valamelyik könyve, hogy vettem a sors üzenetét és elolvastam tőle végre az egyiket. A fantasyje már a polcomon csücsül, de még nem olvastam, a Takeshi Kovacs sorozatának első részét (az újat) már szintén beszereztem, most meg puffogok, hogy a trilógia többi részét még antikváriumban sem tudom megkapni, sehol se, addig meg minek olvassam az elsőt. Annak idején meg bezzeg nem érdekelt, amikor megvehettem volna, most meg csak reménykedni tudok, hogy a felújított első kötet után jön a többi felújított rész is. Mindezek után mégis az újonnan megjelent könyvét olvastam el, szóval, mint említettem, Morgannel mindig bajban vagyok. A fekete férfi elolvasása után is még mindig, szóval magamban elkönyveltem balhés pasinak. Én hiába erőltetném Morgannel az egyszerű és jó viszonyt, csak nem akar ez összejönni. Úgy érzem, hogy mégiscsak a Valós halállal kellett volna kezdeni az ismerkedést, nem pedig A fekete férfivel. Korrektül megírt regény, de ennyi balhé után arra számítottam, hogy nagy durranás lesz számomra az író, mégsem hozta az elvárásaimat. Részben közrejátszik az is, hogy a sci-fivel, mint műfajjal, még ismerkedek, ráadásul elég kényes vagyok rá. A régiek közül nem sok tetszett (talán mert elavultnak érzem), az újak között meg elvárás, hogy olyan világot rajzoljanak elém, főleg a technológia terén, hogy szinte ne is értsem, vagy legalábbis legyen kihívás a világ és a technológia megismerése. 

  A fekete férfi világában minden adott volt ahhoz, hogy egy ütős könyv legyen, egy ideig nagyon lelkes is voltam, hiszen 2107-et írunk, a nanotechnológia, az űrutazás, a génmanipuláció mindennapos dolog, sőt, a Marson már kolóniák élnek. A thriller szálnak meg magamban ujjongtam, hiszen azt a műfajt imádom és ha már thriller, akkor a regény rossz nem lehet, a sci-fi meg egy ínyencség hozzá. Olyan, mint a sült krumpli fűszeres tejföllel. De végül mégsem ízlett annyira, annak ellenére, hogy volt benne potenciál. Az író korrektül megcsinálta a házi feladatát, a regény vastagságát sem éreztem hátránynak, unalmas sem volt, de nagyon izgalmas és túlbonyolított sem. Az író felvázolt egy érdekes alapötletet, nagyon jó volt az elgondolás is, érdekes a téma, hiszen ki ne lenne rá kíváncsi, hogy vajon majdnem 100 év múlva milyen lesz a világ, de sajnos a kivitelezés során eltűnt a fantázia vagy az író megfeledkezett arról, hogy bővebben kifejtse a dolgokat. Nem azt várom el, hogy agyon legyen magyarázva a világ és a technológia, de a másik végletet se szeretem, amikor minden magyarázat elmarad, holott a regény terjedelme és a történet is bőven elbírta volna.  

  Abban a pillanatban viszont, hogy megfordítottam a dolgokat és inkább thrillerként kezdtem az alapra tekinteni, amihez a sci-fi a plusz, már jobban élveztem a regényt és inkább annak a műfajnak az elemeit kezdtem el keresni vagy arra figyeltem jobban, annak ellenére, hogy a kettőt nem lehet különválasztani. Abban a percben, ha ezt megteszem, akkor nagyon gyenge lesz a könyv. Thrillernek és sci-finek sem ütős, így arra jutottam, hogy a kettő egymás mellettisége húzza fel az értékelhetőségét és ezért kedveltem a könyvet.

A nyomozás szál érdekesen halad és vannak benne csavarok, nagy meglepetések, végül már vendetta lesz belőle és a főhősünk sportot űz az öntörvénykezésből, mégsem lesz újdonság. A thriller szál a szokásos kémes vagy FBI-os regények stílusára hajaz, ahol megvan minden alap, amitől az ember szereti az ilyen sztorikat, de azoknál nem ad többet. A sci-fi szálnak meg nagy bánatomra, nem igazán van jelentősége a regény szempontjából. Annyi pluszt ad, hogy a nyomozást nehezíti, hogy a Mars az egyik helyszín és hiába élnek már ott emberek, azért a kommunikáció nem pikk-pakk történik, meg az odaút se pár óra és nem is egy megfizethető dolog. Illetve, hogy genetikailag módosított emberek, a tizenhármas variánsok nem olyan egyszerűek, mint az átlagpolgárok. Azt értettem és teljesen világos volt, hogy annak idején azért hozták létre őket, hogy a háborúk esetén kiváló harcosok legyenek, ők nem is nagyon gondolkodnak, inkább ösztönből cselekednek, hiszen a gyilkolás a feladatuk, azt is értettem, hogy a béke időszakában félelmet keltő terhek lettek, de nem igazán értettem, hogy mégis mitől annyira különlegesek. Ennek a kifejtése elmaradt. Tény, hogy vonzó alfahímek voltak, míg a nem tizenhármas férfiak lagymatagok, és jobban tudtak harcolni, mint az átlag, meg szociopaták is, de ennél azért egy kicsit többet vártam volna. 100 év múlva inkább a robotok uralmát vagy félig robot-félig ember variánsokat tudnék elképzelni, nem genetikailag kissé feljavított hadseregeket, de ez inkább legyen az én bajom, hogy a robotikától nem tudok elszakadni. De ha meg már génmanipuláció, akkor lehetett volna ennél ütősebb is, egy tini sci-fiben is durvább elképzeléseket találtam már, mint ebben a regényben.   

A másik nagy bajom vagy inkább csalódásom volt a jövő elképzelésében, hogy közel száz év elteltével vajmi keveset változott a világ és a társadalom helyzete. Talán ettől is éreztem a regényt egy "politikailag korrekt, de annál nem több" típusú regénynek. A vallás ugyanúgy problémát okoz, ugyanúgy vannak elvakultak, hitetlenek, ugyanúgy elszeparálódtak, és ugyanúgy keverik a keverni valót. A politikusok ugyanolyan tenyérbemászó nagy dumások, miközben nincs semmi a mondanivalójuk mögött, az emberek ugyanolyan ostobák, a gazdaság meg ugyanúgy vacak. Erősen elmaradott területek váltják a gazdagabb területeket. Kb. mintha napjainkról olvastam volna és mindezeket erősítették azok az elemek is, amiket általában bevetnek az ilyen könyvekben: maffia, prostitúció, hivatali szervek közötti hatalmi harcok, erőszak, rasszizmus. 

Szóval volt itt minden mi szem-szájnak ingere, működött is, meg nem is. Lekötött a regény, nagyon olvastatta magát, voltak elgondolkodtató vagy épp izgalmasabb részek, de mindig úgy éreztem, hogy az író elhúzza előttem a mézes madzagot. Mindenből megcsillantott egy kicsit, de semmit sem mutatott be teljes egészében, ezért állandó hiányérzetem volt. Nekem ez kevés volt, és ez volt a legfőbb bajom. A karakterek sem voltak annyira emlékezetesek számomra, nagyon behatároltak voltak, kiszámíthatók és csak úgy... voltak. Ha a tizenhármasok genetikailag szociopaták, akkor ez Marsalisnál nem jött össze, defektes tizenhármas volt, ugyanis egy szociopata tudtommal nem képes az empátiára, így érzésekre se nagyon. Sevgi Ertekinnek mégis sikerült megszelídíteni az oroszlánt. Romantikusan lett feltüntetve egy gyilkológép. Sevgi és Norton még említésre méltó karakterek, a nő múltja megfogott, Norton pedig nagy karakterfejlődésen ment át, bár elég keveset szerepelt. Azt nem tudom eldönteni, hogy írói vagy fordítói sajátosság, de a párbeszédek annyira egy kaptafára mentek, hogy néha elég nehezen lehetett beazonosítani, hogy éppen ki beszél. 

  Nem rossz író Morgan, de nekem ez a regénye kevés volt, többet vártam el, ettől függetlenül próbálkozni fogok a többi könyvével is. A fekete férfi korrektül megírt sf thriller, de annyira nem lett kiemelkedő, hogy rajongójává váljak a műfajnak vagy az írónak. Az is a regény hátránya lehet, hogy azért ez a kétezres évek elején íródott, tíz év alatt viszont sokat fejlődött a technika és sokkal több inger éri az embereket azzal, hogy az internet már mindenhol elérhető, ezáltal a sci-fi művek és a jövőről alkotott víziók, így nehezebb is megfelelni az igényeknek. 

Itt beleolvashatsz!

_________________________________________________________________________________

Történet: 4/5 pontból

Kedvenc: Sevgi, Marsalis, Norton

Oldalszám: 608 oldal

Fordította: Roboz Gábor

Kiadó: Agave Könyvek

_________________________________________________________________________________

Volker Kutscher - Tisztázatlan bűnügy (Gereon Rath #1)

Volker Kutscher - Tisztázatlan bűnügy (Gereon Rath #1) 

Miért pont ez? Felfigyeltem a második részre és mivel csak egy részt kellett bepótolni, hogy felzárkózzak, elolvastam ezt is.

Fülszöveg: Berlin, 1929. Egy baljós árnyakkal teli város. Egy kegyetlenül megkínzott férfi holttest. Egy bukott felügyelő, aki a saját szakállára nyomozni kezd... 

  Gereon Rath felügyelő új a városban, nemrég helyezték át Berlinbe. Félreállították, holott korábban gyilkossági nyomozóként dolgozott. Egyik éjjel egy vadidegen orosz férfi dörömböl az ajtaján. Amikor pár nappal később az ismeretlen oroszt holtan halásszák ki a csatornából, a felügyelő úgy dönt, maga próbálja felgöngyölíteni az ügyet. A férfi kopott fényképével a zsebében beleveti magát a nyüzsgő berlini éjszakába. Ekkor még nem sejti, hogy darázsfészekbe nyúlt, és minden sarkon egy újabb rejtélybe botlik majd. 

  Volker Kutscher bűnügyi regénye mesterien eleveníti meg a két világháború közötti Berlint: a nagyváros színes forgatagát és bűnös élvhajhászását már beárnyékolja az egyre erősödő nemzetiszocializmus. Az olvasó lélegzet-visszafojtva figyeli, hogyan manőverezik az ifjú felügyelő a különböző politikai csoportok és a gengszterbandák között, miközben felfejti a tisztázatlan bűnügy szálait.

Vélemény: Ugyan a Gereon Rath sorozat is úgy íródott, hogy egy kötet egy ügyet dolgoz fel, így külön is élvezhetők a részek, én szeretem mindenestül látni a kerek egészet, így a második kötet elolvasása előtt gyorsan felzárkóztattam magam. (Az író egyébként gondoskodik arról a második kötetben, hogy aki nem olvasta az előző részt, az is nagy vonalakban tisztában legyen a főhős és a csapat történetével.) A Tisztázatlan bűnüggyel meggyűlt a bajom, de elszántan végigolvastam és ezt utólag nem is bánom. A második kötetben így már úgy köszöntöttem a csapatot és a felügyelőt, mintha régi ismerőseim lennének. Kész felüdülés volt olvasni a sok amerikai krimi után egy európait, ráadásul egy történelmi krimit, ami az 1930-as évekbe kalauzolt el. A korszak volt a regény egyik legfőbb húzóereje, számomra legfőképp a nyomozói technikák miatt, a másik húzóerő pedig Gereon Rath felügyelő és a Vörös Vár (rendőrség) tagjai. 

  Eleinte furcsa volt beleszoknom a berlini közegbe és a kort is nehezen ragadtam meg, így ez levont az élvezhetőség értékéből, de ezt nem az írónak lehet felróni, hanem nekem. A történelmi tudásom elég gyenge, sokszor pontatlan, amit annak idején tudtam, azt mára már elfelejtettem, így nehezen rázódtam bele a rendőrség mindennapjaiba. Utána kellett olvasnom, hogy mi is volt akkor, hogyan is volt, illetve ismerősök segítettek egy kicsit egy-két dolog értelmezésében. Miután helyre raktam magamban a dolgokat, már sokkal élvezhetőbbé vált a regény. A Tisztázatlan bűnügyben nagy jelentősége van az akkori politikai eseményeknek, hiszen azok nagyon erősen kihatottak az akkori hétköznapokra. Rendszeresen tüntettek a kommunista csapatok, a rendőrök járták az utcákat, hogy a tüntetőket elkergessék, újonnan bevezetett technikaként alkalmazták a vízágyúzást is, de az is előfordult, hogy lövések dördültek el a rendőrség részéről. Ugyan az első világháború már véget ért, nagyon sok ember még úgy élte a mindennapjait, mintha még mindig tartana a háború, nem tudtak visszatérni a rendes hétköznapokba, hanem továbbra is katonásdit játszottak vagy egy következő háborúra készültek. Voltak titkos szervezetek és gyűlések is, a háttérben sok dühös erő munkálkodott. Oroszok hemzsegtek az utcákon, besúgók is és kémek is. A korrupció és az erkölcstelenség pedig virágkorát élte, a rendőrségen az erkölcsrendészek elég elfoglaltak voltak.  

  Gereon Rath felügyelő a berlini erkölcsrendészeten folytatja pályafutását, így olvasóként képet kaptam arról, hogy valójában mivel is foglalkozik a rendőrség ezen része. Voltak elképzeléseim, nem is tévedtem sokat, mindenesetre újdonságként hatott, hogy nem egy gyilkossági csoport útját követem végig. A regény elején éppen bevetésen vannak és egy házban razziáznak, ahol pornóképek és -filmek készülnek titokban. Az elkövetők császárnak öltözve vagy más nemes és híres uralkodó vagy politikus bőrébe bújva készítik az erkölcstelen élvezeti cikkeket. Az erkölcsrendészetisek elég szoros és mindennapi kapcsolatban vannak az alvilággal, gyakran hatalmi fölényüket kihasználva informátorokat is innen szereznek, de nincs olyan komoly felelősségük, mint a gyilkosságiaknak. Gereon Rath kimondottan unja is az itteni munkát és derogáló neki. Kölnben a gyilkosságaiknál dolgozott, de egy ügy kapcsán lelőtt egy fontos személyt. Az áldozat apja nagykutya volt a sajtó világában, így eltökélte, hogy tönkreteszi Rath karrierjét és lejárató hadjáratba kezdett. Rath az édesapja kapcsolatainak köszönhetően - aki bűnügyi tanácsos és jó barátságot ápol a berlini rendőrfőkapitánnyal is - átkerül a berlini rendőrséghez, de alulról kell kezdenie. Kölnben viszont mindenki úgy tudja, hogy a lejárató hadjárat sikeres volt és Rath visszavonult. 

  Nemcsak Gereon utálja az erkölcsrendészetis munkát, de a kollégák is utálják őt, a közvetlen vezető és később Gennat bűnügyi tanácsos kivételével. Ki azért utálja, mert újfiú, ki a titkolt, befolyásos kapcsolatai miatt, ki pedig a stílusa miatt. Rath ugyanis önfejű, csökönyös és törtető. Gyakran semmibe veszi a felettesei parancsait, magánutakon jár és úgy tűnik, hogy képtelen beilleszkedni a rendőrséghez. Nincs még itt olyan régóta, de már beleártja magát egy gyilkossági ügybe, belekeveredik egy másikba, majdnem megölik, tettestárs és szemtanú lesz egy informátor becserkészésénél (értsd: zsarolásánál), kapcsolatba kerül a helyi gengszterekkel és kiszemeli magának a gyilkosságiaknál gyakornakoskodó Charlyt, de ugye házi nyúlra nem lövünk. 

  Rath egy fiatal özvegy lakásának egyik szobáját bérli, a másikat pedig Weinert, egy fiatal újságíró. Mivel a lakásba nem lehet hozni hölgyvendéget, mert az azonnali elbocsájtással jár, véd- és dacszövetség alakul ki a két férfi között Benkhe asszonnyal szemben. Később ez hasznos barátsággá növi ki magát, a sajtónak már akkor nagy szerepe volt a nyomozások során, így mind a ketten jól járnak ezzel a kapcsolattal. Rath ennek a lakásnak köszönhetően keveredik bele a regény fő gyilkossági esetébe. Egyik nap egy feldühödött orosz keresi rajta a társát, mert az Rath előtt ugyanabban a lakásban élt, de most eltűnt. Gereont nem igazán izgatja a dolog, egészen addig, míg meg nem találják a feldühödött orosz hulláját egy kocsiban, amit egy csatornából húznak ki. Saját szakállára és az érintettsége miatt nyomozni kezd az ügyben, melynek a megoldásához vezető út az alvilágon és korrupt rendőrökön át vezet. Egy véletlen során ismét meghal miatta egy ember, így szorulni kezd a nyaka körül a hurok. Egy időre kölcsön is adják a gyilkosságiakhoz, az első ügyében viszont nincs köszönet, ugyanis saját maga után kell nyomoznia.

A gyilkosságiakhoz kerülve megismeri a nagyágyúkat és rögtön rivalizálni kezd Böhm főfelügyelővel, aki az orosz ügyében nyomoz. Rath célja, hogy egyedül megoldja az ügyet, így bebetonozza magát a gyilkosságiakhoz és egyúttal borsot tör Böhm orra alá is. De ez nem olyan egyszerű, ahogy ő azt kigondolta, összecsapnak a feje fölött a hullámok, egyre jobban belekeveredik kétes dolgokba, és a természete sem segíti a karrierjét. Rath úgy nyomoz, mintha a felettesei és a rendőrség nem is lenne. 

  Gereon Rath karaktere elég érdekes abból a szempontból, hogy alapjáraton az ilyen embereket utálom, de benne mégis megvan az a plusz valami, ami miatt mégis bírom. Az önfejűsége és az öntörvényűsége szimpatikus, illetve az elszántsága, hogy mindenáron kikeveredik a kalamajkából és megoldja az ügyeket, ha az övéi, ha nem. A Vörös Vár többi tagja is lassan a szívemhez nőtt, még néhány alvilági figura is, akik szerepelnek majd a következő részben is. Az, hogy megkedveltem őket, nagyon fontos volt, mert amúgy az ügytől és az írói stílustól annyira nem voltam elragadtatva. Pozitívuma a stílusnak, hogy részleteiben megismerhettem az akkori életet és nagyon érdekes volt végigkísérni úgy a nyomozást, hogy a technika még korántsem volt fejlett, így egészen más problémákkal szembesültek a nyomozások során, mint a napjainkban játszódó regényekben. 

  Két nagy problémám volt a regénnyel, ami miatt nem tudott kedvenccé válni (csak a karakterek). Az egyik, amit már fentebb említettem, hogy a történelmi krimi nem nekem való, a hiányos történelmi tudásom miatt nem tudom annyira átélni és értékelni ezt a szálat, ráadásul zavaró volt, hogy ennyire nem tudok képbe kerülni, pedig az ügy szempontjából fontos volt. Ugyan sikerült bepótolnom a hiányzó tudást, nem is vált hátrányomra, csak ha el akarok olvasni egy könyvet, a szórakozás miatt tenném, nem azért, hogy előtte leckéket is vegyek. (Aki viszont szereti a műfajt és alaposan megtanulta annak idején a történelmet, annak nagyon élvezetes lehet ez a kor.) A másik nagy problémám viszont az írónak róható fel. Borzasztóan túlírta ezt a regényt, kétszáz oldallal is lehetett volna kevesebb. Nagyon lassan hömpölyögtek az események, sok olyan dologról írt, ami nem volt releváns a történet vagy az ügyek szempontjából, néhol pedig a kelleténél részletesebben fejtett ki valamit, ami szintén levett az élményből. A sok párhuzamosan futó szál, a többféle ügy és a szálak közötti ide-oda ugrálás, valamint a túlírtság miatt eléggé szétesett a regény és túl gyorsan tett pontot az ügyek végére. Szerencsére a sorozat második részére rengeteget javult a stílus és már egyben volt a sztori, így nem csak a karaktereket, de az írói stílust is sikerült megkedvelnem. Bevezető kötetnek nem volt nagyágyú, de kellemesen elszórakoztatott a karaktereivel és a humorával, a második résznél pedig már rajongóvá is váltam. 

___________________________________________________________________________________

Történet: 4/5 pontból

Kedvenc: Gereon Rath, Buddha (Gennat bűnügyi tanácsos), Böhm főfelügyelő

Tetszett: a nyomozati technikák, a karakterek, a hangulat

Nem tetszett: nagyon túlírt és "szétesett" a regény 

Fordította: Csősz Róbert

Oldalszám: 568 oldal

Kiadó: General Press Kiadó

Kiadás éve: 2014

___________________________________________________________________________________

Rick Yancey - Végtelen tenger

A Cartaphilus Kiadó jóvoltából hazánkban is megjelent Rick Yancey Végtelen tenger című regénye, Az 5. hullám trilógia második része. Ennek örömére a Blogturné Klub nyolc bloggere bemutatja Cassie és a többiek további megpróbáltatásait ebben a vagy-vagy világban, ahol minden azon múlik, mit teszel. 

 2016. február 6-tól minden másnap egy-egy blogger teszi közzé a véleményét a könyvről, illetve rengeteg, a történethez kapcsolódó érdekességgel is találkozhattok majd, ha velünk tartotok. Érdemes követni a turnét, ugyanis nem csak plusz információkat tudhattok meg a könyvről és szereplőiről, de ahogyan az lenni szokott, nyerhettek is! 

Rick Yancey - Végtelen tenger 

Miért pont ez? Tetszett az első rész, így nem volt kérdés, hogy folytatom-e a sorozatot.

Fülszöveg: Az első hullám nyomán sötétség támadt. 

A második hullámot csak a szerencsések élték túl. 

A harmadikat pedig a szerencsétlenek. 

A negyedik után egyetlen szabály maradt: ne bízz senkiben! 

 Az idegenek támadásának első négy hullámát szinte lehetetlen volt túlélni. A tizenhat éves Cassie magára maradt egy sivár, szinte üres világban, ahol a kevés túlélő életét a bizalom hiánya csak még kilátástalanabbá teszi. Miközben a gyilkos ötödik hullám végigsöpör a bolygón, Cassie-nek nincs más választása: igyekszik megakadályozni, hogy a megszállók végleg kiirtsák az emberi fajt. 

 Az idegenek táborának felrobbantása után barátaival átmenetileg egy omladozó szállodában húzzák meg magukat. A kis csapat másik menedéket keres, ahol átvészelhetik a közeledő telet. Egy napon váratlan látogató érkezik. A nyomában pedig ott lihegnek a gyilkológépnek kiképzett idegenek... 

 Cassie mellett új hősnő is feltűnik: a megtörhetetlen Adu, aki küldetése során az idegenek vezérének, Voschnak a csapdájába esik. Mindkét lány erejét és kitartását megsokszorozza, hogy a kegyetlen összecsapások közepette meglepő módon erős érzelem bontakozik ki bennük egy-egy társuk iránt. Tetteiken múlik, hogy mit hoz a jövő - életet vagy halált, reményt vagy sötétséget, szeretetet vagy gyűlölködést. 

  Rick Yanceynek több népszerű, díjnyertes sorozat megírása után a 2013-ban megjelent Az ötödik hullám hozta el a világsikert. A kötet kiadási joga néhány hónap alatt közel negyven országban kelt el, és rövid időn belül elkészült a regény filmváltozata. 

 Bestsellere világát a kultikus népszerűségű Stephen Hawking ihlette. Műfaját a szerző ironikusan "popkultúra-ellenes földönkívüli-megszállásos" sci-finek nevezte, és a besoroláshoz hozzátette: "Írásnál a robbantgatás mindig remek móka. Na meg a csók. A csókolózást nem szabad kihagyni." 

  Rick Yancey Floridában nevelkedett, aztán Chicagóban tanult, ahol ki nem állhatta a rettentő hideget, majd már befutott íróként visszatért gyermekkora színhelyére, a napsütötte Floridába. Itt él ma is családjával, és ötletekkel tele dolgozik Az ötödik hullám-trilógia 2016-ban megjelenő harmadik kötetén. 

Vélemény: Nem tudom, hogy ez az író stílusa vagy pedig ezt a sorozatot is utolérte a szokásos "átvezető kötet" átok, de a második rész egészen másmilyenre sikeredett, egy kicsit gyengébbre. A vége viszont ütős volt. Egészében nézve nem volt rossz és nagyon olvastatta magát, de az első kötetben lévő feszültséget és bizalmatlansági faktort nem éreztem annyira. Voltak olyan részek, amiket csak semlegesen olvastam, mert nagyon sokat nem adtak a sztorihoz. Könnyedebb volt ez a rész, több volt az üresjárat, ettől függetlenül olvastatta magát a könyv és rövidebb is, így nagyon hamar végigpörögtem rajtam. Azt a varázsát, ami miatt viszont érdekel a trilógia, nem veszítette el. Továbbra is kérdéses, hogy mi a nyavalya történik itt tulajdonképpen és mi fog kisülni az egészből, ez a kíváncsiság hajt előre. Már éppen kezdtem azt érezni, hogy ez a rész az "egynek elmegy" kategória lesz, amikor is jött egy olyan csavar, ami miatt megint belelkesültem a trilógia iránt. 

  Továbbra is váltott nézőpontú a regény, de most Cassie szála mellett Adu szála is hangsúlyosabb lett, mondhatnám azt is, hogy az ő szerepe volt a legnagyobb a regényben és a többiek inkább háttérbe szorultak. Ennek egyrészt örültem, másrészt viszont nem is díjaztam annyira, de ez annak köszönhető, hogy Adu karaktere fogott meg a legkevésbé az első részben, így nem tudtam, hogy mire számítsak. Abból a szempontból örültem Adunak, mert így kevesebb volt Cassieből, akit nem kedveltem annyira és a szerelmi szálnál is volt egy kis Alkonyat áthallás, reméltem, hogy ezt a vonalat nem fogja erőltetni az író, annak ellenére, hogy a fülszöveg kihangsúlyozza, hogy "mindkét lányban erős érzelmek bontakoznak ki egy-egy társuk iránt." Bár én meg azt hangsúlyozom, hogy ez egy viszonylag elhanyagolható része az egész történetnek, nincsenek nagy szerelmi drámák, meg gyakorlatilag a romantikus jelenetek is alig tartanak összesen pár bekezdésig. Pont olyan mértékben és annyi időre jelennek meg, hogy azért érezzük mi, olvasók a tétet vagy a kapcsolatot, illetve Adu esetében inkább taktikai jellegű a dolog. 

A regény első felében még együtt van a csapat és egy elhagyatott szállodában húzzák meg magukat, egyrészt próbálnak felépülni a sérüléseikből, másrészt várják Evant, harmadrészt pedig ki kell találniuk, hogy merre és hogyan tovább. Nem sok minden történik ezeken kívül, sok inkább az elmélkedés. Evan szála már érdekesebb, mert összetalálkozik Grace-szel, aki olyan, mint ő és már régebbről ismerik egymást. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy Grace  mániásan ragaszkodik hozzá, míg Evan vissza akar jutni a többiekhez és nem kér Grace szerelméből. Az ő közös jeleneteik és a múltbeli visszatekintések megint csak közelebb vittek  a megoldáshoz, legalábbis eleinte azt hittem. Érdekes volt figyelni két Az között a kapcsolatot és a beszélgetéseket. 

 Alighogy Adu és Porcelányka elhagyják a szállodát, Evan megjelenik, így csatlakozik a csonka csapathoz, de teljesen leromlott az állapota, haldoklik, így a csapat továbbra is a  szállodában ragad. Az ötödik hullám egy újabb stratégiai részével is szembesülnek, illetve ott van még a mániás Grace, aki problémát okoz. Egyszerűen képtelenek elhagyni az épületet, miközben nem szabadna sokáig egy helyben maradniuk, ráadásul Adu és Porcelányka nem tértek vissza, őket is meg kéne keresniük.  Az épületen belül mennek a harcok és az egymásra mutogatás is, kezdnek széthullani. A többiek továbbra is bizonytalanok Evannel szemben, annak ellenére, hogy Cassie mindenről beszámol nekik, viszont azt kezdik elismerni, hogy a srác nagy segítségükre lehet, hiszen még mindig ő az, aki a legtöbbet tudja. 

A regény második fele már Adura koncentrál, ami elég sokáig unalmas volt számomra, mert Adu unalmas, rideg, lélektelen robot számomra. Hiába gondolkodik sokat a múltján, illetve hiába ismertem meg jobban, annyira tudtam megkedvelni, mint egy érzelemmentes embert lehet. Sehogy. Zavarba ejtő a hideg természete és semmi olyat nem találtam benne, ami miatt érdekeljen a sorsa. Mégis ragaszkodott Porcelánykához és ezt a ragaszkodást sem értettem. Egy kicsit olyan lettem, mint Vosch. Nem is kedvelik egymást Porcelánykával, így nem tudtam felfogni, hogy Adu miért kockáztatja a saját és esetleg az egész csapat életét egy kislányért, aki már eleve haldoklik. Mégis, visszagondolva a regényre Adu szála volt a legjobb, mert nála történtek érdekes dolgok. A vége felé lévő csavar ugyanis mindent más színben tüntetett fel és mindennek más értelmet adott. Amelyik részek untattak, a csavar után jelentőségük lett. Magyarán szólva jól átvert megint az író. Azt hittem, hogy csak szaporítja a szavakat meggondolatlanul és kicsit túlságosan beleássa magát a karakterei lelkivilágába és gondolataiba, de valójában ez egy eszköz volt nála. A vége csavar olyan szinten bedobta a bombát ebbe az egész világba, hogy most már még kíváncsibb vagyok, hogy mi lesz itt és tűkön ülve várom a befejező részt. A mostani információk tudatában egy roppant érdekes befejező részre számítok. Külön plusz pontot érdemel az író, hogy ki meri iktatni a nem létfontosságú, de azért elég lényeges szereplőket, ergó, meg meri tenni, hogy megöleti őket más karakterekkel és elég megdöbbentő módon. 

Akinek tetszett az első rész, annak mindenképp ajánlom a folytatást, annak ellenére, hogy ez egy kicsit másabb lett és egy kicsit gyengébb, de Adu része és a csavar miatt kihagyhatatlan. Felborítja az egész regény világát és bevisz az erdőbe. Egy jó kis elmejáték lett az egész sorozatból. 

__________________________________________________________________________________

Történet: 4/5 pontból
Kedvenc: Evan, Grace, Sam, Penge
Tetszett: a vége csavar
Nem tetszett: túl sokat gondolkodtak a szereplők, amik annyira nem sokat tettek a sztorihoz
Fordította: Havadi Krisztina
Oldalszám: 312 oldal
Kiadó: Cartaphilus Kiadó

__________________________________________________________________________________

 Nyereményjáték 

Cassiék csapata ezúttal egy romos szállodában bujdokolva húzza meg magát, így mostani játékunk során a rejtőzködésé lesz a főszerep. Minden állomáson találtok néhány kulcsinformációt, melyek alapján ki kell találnotok, melyik szereplő bújt meg a zseblámpa fényében. Annyit segíthetünk, hogy az illetők mindegyikével találkozhattatok már az első rész során. Továbbá lehet köztük fiú, lány, ez-Az, élettelen karakter, egyszóval bármi és bárki. 

A helyes megfejtéseket a Rafflecopter doboz megfelelő sorába írjátok. Elfogadunk teljes nevet vagy becenevet is. 

17 éves, egykori suli csillagból lett az 53-as raj vezetője, családjára húga ezüst lánca emlékezteti fegyvere(i): kés, félautomata, M16 

Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz. A nyertesnek pedig 72 óra áll rendelkezésére válaszolni a megküldött értesítő levelünkre, ellenkező esetben újat sorsolunk.

 a Rafflecopter giveaway

__________________________________________________________________________________

 További állomások 

02/06 Könyvszeretet 
02/08 Függővég
02/10 Kelly és Lupi olvas
02/12 Letehetetlen
02/14 CBooks
02/16 Media Addict
02/18 Deszy könyvajánlója
02/20 Dreamworld
__________________________________________________________________________________

Kelley Armstrong: Bitten - Megmarva

A Könyvmolyképző Kiadó egy régi kedvenccel tér vissza. Kelley Armtsrong neve sem új a hazai könyvpiacon, hiszen a Sötét Erő Trilógiát már elhozta nekünk a kiadó pár éve. Most viszont egy jóval hosszabb sorozatba vágják a fejszéjüket. A Bitten - Megmarva egy 13 részes Felnőtt Urban Fantasy sorozat (Otherworld) első kötete, melyben egy vérfarkas falkával ismerkedhetünk meg az egyetlen Női vérfarkas, Elena Michaels tragikus történetén keresztül. A Bittent az erős hősnők, az akció, a kaland,a természetfeletti lények és a romantika kedvelőinek ajánljuk. A négy napos Blogturné végén egy szerencsés nyertes egy Bitten - Megmarva példánnyal, és egy egy Kelley Armtsrong által dedikált Frostbitten könyvjelzővel lesz gazdagabb! 

Kelley Armstrong: Bitten - Megmarva 

Miért pont ez? Bár még nem fejeztem be, de szerettem az írónőtől a Sötét Erő trilógiát, ráadásul ez egy urban fantasy. 

Fülszöveg: Elena Michaelsnek fogalma sincs arról, hogy Clay, a kedvese, vérfarkas, amíg az meg nem marja, és ezzel mindörökre megváltoztatja az életét. Elárulva érzi magát és feldühödik: képtelen tudomásul venni az átalakulását, és nem tervez semmilyen kapcsolatot a Falkájával – karizmatikus vérfarkas társainak csapatával, akik azt állítják, segíteni akarnak. Amikor azonban a Falkát brutális gyilkosságsorozat fenyegeti, Elena képtelen választásra kényszerül. Sorsára hagyja-e az egyedüli embereket, akik valóban megértik újonnan szerzett természetét, vagy segítsen nekik régi kedvesének a megmentésében, aki nemcsak tönkretette az életét, de még mindig vissza akarja szerezni Elenát, mindenáron. 

Vélemény: Kelley Armstrong nevével először még a Sötét Erő Trilógia kapcsán találkoztam. A YA trilógia első két része nagyon tetszett, megkedveltem az írónő stílusát és a történetvezetés módját. Vártam tőle még könyvet, de azt nem gondoltam, hogy a legközelebbi magyarra fordított sorozata az Otherworld lesz, ami urban fantasy és elsősorban a felnőtt korosztályt célozza meg. Gyengém az urban fantasy, bár eddig kevés jóval találkoztam, magyar nyelven ráadásul alig van belőlük, így a műfaj és az írónő neve együtt garanciát jelentett arra, hogy jó kis sorozat lesz ez. Sajnos, csalódtam, sokkal többet vártam ettől a könyvtől, mint amennyit adott. Ezt a csalódást annak tudom be, hogy nem bírom a vérfarkasokat, ők azon kevés természetfeletti lények egyikei, akik nem hoznak lázba és semmi érdekeset nem találok bennük, csak maximum mellékszereplőként viselem el őket, ez a regény pedig egyelőre kizárólag az ő fajukról szól, ráadásul iszonyat részletesen. Ez a részletesség volt a másik ok, ami miatt én rohadtul lassúnak és vontatottnak éreztem a könyvet, részemről elég lett volna belőle 300 oldal is a majdnem 600 helyett. Ez számomra rossz, viszont a vérfarkas rajongóknak nagyon jó hír, mert tagadhatatlan, hogy írónő igencsak beleásta magát a legendájukba, a létük és természetük mibenlétének ecsetelésébe és a falkaszellemet is nagyon jól átadta. Ráadásul nem kis kutyusoknak festette le őket, hanem vérengző vadállatoknak, bár a főszereplők azért egy kicsit emberibbek voltak, nem úgy az ellenségek.

Számomra iszonyatosan lassan indult be a történet és körülbelül az első egyharmada után éreztem azt, hogy talán valamennyire érdekelni kezd a sztori, addig csak kifejezéstelen tekintettel olvastam. Nem volt rossz, ahogy az írónő írt, nem is mondom azt, hogy semmitmondó volt, mert ez nem igaz. Nagyon részletesen bemutatta Elenát, a farkaslétet, az átváltozást, még a múltba is voltak visszatekintések. Minden egyes farkasbéli pillanatot leírt, a jó szaglást, az érzékelést, a kiélesedett hallást, az ösztönöket, azt is, hogy Elena mennyit küzd azért, hogy eltakarja farkaslétét emberbarátja, Phillip elől, aki mit sem tud arról, hogy Elena nem ember. Nem volt rossz, csak engem ez nem érdekel. Aki szereti a vérfarkasokat, az biztos, hogy külön értékelni fogja ezt a részletességet, nekem inkább csak olyan "essünk már túl rajta" perceket okozott a rengeteg leírás. Vártam már az akciót és a thrillert részt, mert az minden formában érdekel és leköt. 

  Amíg meg nem ismertem Elena és Clay történetét, addig még a falkalét is elég visszataszítónak és "ez se érdekel engem" kategóriának tűnt, ráadásul megint egy olyan hősnőhöz van szerencsénk, aki árva, örökbe fogadó családról járt másik örökbe fogadó családba és természetesen molesztálták. Nem voltam kíváncsi még egy ilyen könyvre, mert mostanában rengeteg ilyenbe beleszaladtam és már pont az ellenkező hatást érik el nálam, mint amit kellene. Fontos és nehéz téma ez, de szerintem megvan a maga helye. Lehet, hogy rossz ember benyomását keltem vele, de már elegem lett abból, hogy akármilyen műfajú könyvhöz nyúlok, legyen az még akár egy meseregény is, a bántalmazás, a molesztálás, az erőszak, vagy az öngyilkosság jelen van. Elsősorban azért veszem a kezembe a könyveket, mert ki akarok kapcsolódni, azt szeretném, hogy elszórakoztasson az a történet, nem pedig azt, hogy a mellkasomra telepedjen valami nyomasztó érzés, hogy frusztráljon és lehúzzon, azt az élet alapjáraton megadja. Ha ilyen sztorikat akarok, akkor megkeresem a témába vágó szakirodalmat, de ne erőltessük már bele hatásvadász módon mindenbe. Ehhez kapcsolódóan kihangsúlyozottá vált az is, hogy Elena az egyedüli vérfarkas nőstény a világon, és hogy a vérfarkasok gyakorlatilag úgy bánnak a nőkkel, mint a tenyészállatokkal. Úgy tűnt, hogy Elena felnőttként is ki volt téve a molesztálásnak és ezért is lépett meg a falkától. Azt hittem, hogy majdnem minden vérfarkas pasi végigment vagy végig akart menni rajta, merthogy ő az egyedüli szaporodásra képes egyed a vérfarkasok között. Aztán kiderült, hogy nagyon nem erről van szó, sőt! Kellemes meglepetés volt az egész falka és tök normálisak voltak. Míg Elenát egyre jobban nem bírtam, annál jobban bírni kezdtem a falkatagokat, főleg Jeremyt, az alfát. 

A regény elsősorban a felnőtt korosztálynak szól, így nem meglepő, hogy bőven folyt benne a vér és a szex is megjelent, ráadásul a vadabb formája, hiszen vérfarkasokról van szó. Itt a szerelmi szál inkább szex szál volt számomra. A nyomozós és a thriller része viszont nagyon ütött, amikor az írónő hagyta és nem lassította be megint valami "kedvtelésből, meg flörtből farkasként futunk egy kört" epizóddal. Az a fajta nyerseség és vadság volt a thriller szálban, amit annyira bírok. Itt tényleg érezni lehetett, hogy mekkora tét van, hogy mennyit számít egy emberi vagy éppen vérfarkas élet. Tetszett az összetartás, az összetartozás érzése és az is, hogy a sopánkodás helyett bosszút álltak. Ugyan a való világban nem úgy működik, hogy megölik valakimet, válaszul én is kinyírom és még meg is veregetik érte a vállam a barátaim, de a fantasy világban pont az a jó, hogy a gonosz felett gyorsan, hatékonyan és brutálisan ítélkeznek. Civilizálatlanul, de működik az igazságszolgáltatás és nem ússza meg a tettes tárgyalással, meg börtönnel, pláne egy sorozatgyilkos, hanem valamelyik szereplő odateszi magát és megadja azt, amit az elkövető megérdemel. 

  A falkatagokat nagyon bírtam és még az ellenség se egysíkú, felszínes bagázsból állt. Jeremy, az alfa egy nagyon érdekes karakter, igazi vezető, roppantul okos és türelmes. Clay egy izgága és kissé pszichopata figura, de Elena újbóli megjelenésével azért kijön az emberi oldala is. Antonio története és a fia, Nick története is megfogott, ők is nagyon szerethetők voltak. Az ellenség pedig brutális és könyörtelen. Sokszor elkapott a gengszter regényekre és filmekre jellemző hangulat a vége felé, ami nagyon tetszett. Humor is volt a regényben, ami nem is volt rossz, de lehetett volna egy kicsit több is. Ezek mind felhúzták a könyvet. 

Összességében viszont hadilábon állok a könyvvel. Most sem sikerült megkedvelnem a vérfarkasokat, egyszerűen nem érdekelnek, akármennyire próbálom elkapni én is az irántuk tanúsított fanságot, nem megy. Az alakváltással még nincs gond, de az alakváltós sztorik már magasabb fokra léptek, nem csak vérfarkasok vannak, nekem lerángott csont, de az olyan regényeket, ahol több ilyen lény van, érdekesnek tartom. A másik, ami elrettent, hogy hiába emberek részben, azért állatok is és valahogy nem tartom romantikusnak, izgalmasnak meg pláne nem az állatok közötti szexet, hiába emberalakban történik, ami történik. Amikor farkasként flörtölnek egymással, vagy farkasmódra, az nálam kiveri a biztosítékot. Nekem elég lett volna a regényből fele ennyi és akkor még rajongani is tudtam volna érte, mint egy jó kis nyomozós urban fantasyért, de a vérfarkas világból ez nekem nagyon sok volt. A sorozat tizenhárom részes, ami eléggé elrettent attól, hogy akarom-e én ezt az egészet, de feltételezem, hogy újabb és újabb "ügyek" lesznek, amolyan egy rész-egy ügy stílusban, így még a második kötetnél esélyt adok majd a dolognak. Reményeim szerint a világ és a farkasok bemutatását letudtuk az első részben, meg a szerelmi drámát is és a sorozat átmegy abba a jó kis nyomozós fajtába, amikért oda vagyok meg vissza.

Itt beleolvashatsz!  

__________________________________________________________________________________
Történet: 4/5 pontból
Kedvenc: Nick, Jeremy
Tetszett: a gengszteres hangulat, az akció, a falka összetartása
Nem tetszett: számomra nagyon vontatott és lassú volt
Fordította: Godó Klára
Oldalszám: 528 oldal
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó 

__________________________________________________________________________________

Nyereményjáték 

A Bittenben egy vérfarkas falkát ismerhettek meg, ezért a játékot is a farkasok köré építettük fel. Ezúttal a feladatok az lesz, hogy Négy alakváltó farkas falkának a nevét kitaláljátok. Minden állomáson találtok egy-egy rövid ismertetőt és egy-egy borítókép részletet, ami alapján rá kell jönnötök melyik falkát keressük. Aki mind a 4 falkát kitalálja versenybe szállhat egy db Bitten: Megmarva példányért, és egy Kelley Armtsrong által dedikált Frostbitten könyvjelzőért! 

 

 California legdominánsabb, és az USA legnagyobb alakváltó falkája. Kegyetlenségükről híresek, ettől olyan halálos ellenségek…. és értékes szövetségesek. Az alfájuk Hawke. 

Figyelem! A postázás kizárólag magyarországi címre történik. A nyertesnek pedig 72 óra áll rendelkezésére válaszolni a megküldött értesítő levelünkre, ellenkező esetben újat sorsolunk.

 a Rafflecopter giveaway

__________________________________________________________________________________

 További állomások 

01/05 MFKata gondolatai 
01/07 Kelly és Lupi Olvas 
01/09 Könyvszeretet 
01/11 Függővég
__________________________________________________________________________________