Neil Gaiman, Michael Reaves - Köztesvilág

Neil Gaiman, Michael Reaves - Köztesvilág 

Fülszöveg: Joey Harker egy átlagos kamasz: próbálja átvészelni az iskola megpróbáltatásait, viszonzatlanul szerelmes, és nincs benne semmi különleges. Azon kívül, hogy képes bárhol eltévedni. Egy nap aztán felfedezi, hogy az ő Földje csak egy a trillió alternatív Föld között, melyek egy részén a mágia az úr, más részén a tudomány, s ezek ádáz háborúban állnak egymással. 

 Joeyt a békítő erő, a Köztesvilág szemelte ki magának, mivel született Világjáró, és így segítheti az egyensúly fenntartását, méghozzá más Földekről származó, saját alternatív énjeivel együtt. Kiképzést kap, hogy felvehesse a harcot a mágikus és a tudományos ellenségekkel, hogy ő, aki még a saját kis városkájában is eltéved, világok között járhasson világmegváltó küldetésben. 

 Neil Gaiman és Michael Reaves regénye vad kalandozás világokon belül és világok között, jól megrajzolt helyszínekkel és élénk karakterekkel, különleges lényekkel és váratlan fordulatokkal.

___________________________________________________________________________________

Amióta olvastam a Temető könyvét (első Gaiman könyvem), majd az összes többit, rajongója vagyok az írónak. Voltak olyan könyvei, amik kevésbé tetszettek, voltak olyanok, amiért rajongtam, de az vitathatatlan, hogy minden egyes új megjelenésénél tárt karokkal várom Gaiman újabb történetét (írhatna többet is). A Köztesvilág ugyan nem csak az ő munkája, de érezni benne a Gaimanre annyira jellemző stílusjegyeket és talán pont ezért tetszett is a könyv: megszerettem, de azért nem vak ez a szeretet. 

  Nem tudom, hogy melyik elem, szereplő vagy esemény köthető Neilhez, de azt érezni, hogy bizony az ő keze is benne volt - ha csak Reaves írta volna egyedül, azt mondtam volna, hogy hatással volt rá Gaiman. Joey Harker, Színes (buboréklény, mudléf=multidimenziós létforma) és az Átmenet világa azok, ahol erősen gyanakodtam rá, hogy kedvenc íróm művei, hiszen ő szokott ilyen furán bájos karaktereket létrehozni és ennyire eszement vagy elborult világokat megteremteni. Szinte lehetetlen szétválasztani, hogy ki mit csinált a könyvben, mert a "ketten írás" itt nem azt jelentette, hogy kettő vagy esetleg több nézőpontos a regény vagy, hogy egy fejezet-egy író, de mindenesetre működött. Két olyan embert hozott össze a sors, akik nincsenek híján a fantáziának, így egy elég érdekes egyveleget tudtak összedobni. Igen, összedobni, szándékosan fogalmaztam így, hiszen a regény rövidsége és úgy maga az egész könyv azt az érzetet kelti, mintha csak szórakozásból összeültek volna, hogy most egy hét alatt megírnak egy könyvet (vagy még rövidebb idő alatt), de komolyabb szándék nem volt mögötte, nem is egy mesterműnek indult. Nem is szabad ettől a könyvtől hatalmas dolgokat elvárni, egy könnyed, kis szórakoztató ifjúsági regény, amivel - mint az én esetemben is - egy tök jó péntek délutánt el lehet tölteni. 

  A regény már csak az ifjúsági besorolásra tekintettel is, rövid, nagyon olvastatja magát, kedves és bájos szereplői vannak vagy éppen olyan figurái, akik a legyőzhetetlen vagy oltalmazó felnőttet testesítik meg, de van benne gonosz felnőtt is, aki ártani akar a gyerekseregnek. A párhuzamos világok elméletébe egy kicsit belegabalyodtam, holott nem valami nagyon bonyolult dologra kell gondolni, de végül letisztázódott bennem. Ahány döntés, annyiféle új világ(?), idősík, alternatíva létezik. A lényegi pont mégis az, hogy valakik szemben állnak egymással és harcolnak (mint általában mindig) és Joey, továbbá a Joeyk (különböző világokból származó énjei) feladata, hogy az egyensúlyt fenntartsa. Egy ívet kell elképzelni, aminek az egyik végén a mágia uralkodik, a másik végén a tudomány és a középpont felé haladva egyre halványul a hatásuk. Ez a két véglet harcol egymással, míg a Joeyk feladata a kiegyenlítés. Annyira nagynak nem éreztem a téteket, a háború se nagyon volt érzékelhető, így az izgalom se hágott tetőfokára, de kellően érdekes volt ahhoz, hogy pár órára lekösse a figyelmet, főleg a vége felé haladva, ahol azért felgyorsultak az események. Mivel ez egy sorozat kezdő darabja, tutibiztos, hogy lesznek még itt harcok. 

Ami nagyon tetszett az Joey és Színes karaktere volt, még a különféle Joeyk közül is egy-kettő, illetve az Átmenet világa. Joey egy hétköznapi fiú, közlekedési analfabéta, meg talán a szerelemben is az, ha már egy 14-15 évesre lehet ilyet mondani, de egy kedvelhető, egyszerű, jó srác, akinek a helyébe könnyen bele tudja magát képzelni a célcsoport. Az ifjúságnak a többi karakter is aduász, hiszen hasonló korúak, elég érdekesek, de egyben bájosak is. A gonoszok pedig nem annyira durván gonoszok, mint ahogy a felnőttek megszokták. Talán ez is volt az egyik bajom, ami miatt nem lett kedvenc a könyv (bár nem is úgy indultam neki, hogy azt akarom kedvenc legyen), hogy hiányoltam Gaiman azon gonoszait, vagy azt a félelemkeltést, ami alamuszin jön, nem tudod megmondani, hogy mitől érzed azt, hogy az gonosz, hiszen nem a megszokott és klasszikus formában vezeti fel Gaiman, de tudod, hogy velejéig az. Hiányoltam a rémisztgetést. 

Színes nagyon nagy kedvenc lett, már csak őmiatta is kíváncsi vagyok a folytatásra, mert üdeséget hozott a furcsa karakterek közé, ő volt a legfurcsább és talán a legszeretetreméltóbb, hozzá hasonló karakterrel talán még nem is találkoztam életemben. Bár őróla tudtam meg a legkevesebbet és róla szerettem volna megtudni a legtöbbet. Már csak őmiatta is megérte elolvasni a könyvet. Jól esett egy kis cukiság, kedvesség. 

A világfelépítés lehetett volna jobb, lehetett volna több időt rászánni, bővebben ki lehetett volna fejtetni és egy kicsit "összefésülni". Nekem túl kapkodó és hiányos volt a világ bemutatása, a többféle Joeyt egy kicsit öncélúnak éreztem, ütősebb lett volna a könyv, ha nem csak ő a világ közepe. A párbeszédek sem voltak elsőosztályúak, de mindig emlékeztettem magam arra, hogy ez elsősorban gyerekeknek szól, nem kell mindenen fennakadnom. 

  Nem volt rossz, pár szórakoztató és könnyed órát nyújtott kalandokkal, vicces és bájos karakterekkel, azért megkaptam a Gaiman-adagomat is, örülök neki, hogy ez a könyv is bekerül a többi könyve mellé, de nem lett kedvenc. Ehhez a könyvhöz nem is úgy kell hozzáállni, talán ez az egyik vonzereje: nyilvánvaló, hogy nem kell vérkomolyan venni. 

___________________________________________________________________________________

Történet: 4/6 pontból

Tetszett: az Átmenet, Színes és Joey karaktere

Nem tetszett: kicsit kapkodónak és hiányosnak éreztem a világfelépítést

Kedvenc: Színes

Fordította: Pék Zoltán

Oldalszám: 208 oldal

Kiadó: Agave Könyvek

___________________________________________________________________________________

Neil Gaiman - Amerikai istenek

Miért pont ez? Gaiman az egyik kedvenc íróm. Szégyen, de még csak most olvastam el ezt az alapművét. Az Ünnepi Könyvhét szerzeménye ez is (annak ellenére, hogy semmit sem akartam venni. :D), de egy rajongónak nem szabadott otthagyni egy ekkora kincset, ami ráadásul bővített kiadás. 

Történet: Árnyék letölti börtönbüntetését és hazafelé tart, hogy végre új életet kezdhessen feleségével. De sajnos a sors közbeszól, ugyanis a feleségét autóbaleset éri és meghal. Árnyék élete egy szempillantás alatt tönkremegy, hirtelen azt sem tudja, hogy mihez kezdjen, hiszen a börtönben töltött három év alatt csak azt a napot várta, mire újra megölelheti feleségét. Hazafelé vezető útján azonban egy ismeretlenbe botlik, aki munkát ajánl neki. Szerda egy fura fazon, de Árnyék mellészegődik, hiszen amúgy sem ér már az élete semmit. A rejtélyes idegen, Szerda ráadásul egy szörnyű viharra és háborúra hívja fel Árnyék figyelmét, amit csak úgy élhet túl, ha együttműködnek. 

Vélemény: Nem volt szerencsém az eredeti verzióhoz, csak ehhez a bővítetthez, ami állítólag 10-12 000 szóval több. A könyvben Gaiman megemlíti, hogy nagyon sokat dolgozott ezen a művén, tulajdonképpen ez az első nagyobb regénye. Az emberek reakciója végletes volt: vagy nagyon szerették vagy nagyon utálták az Amerikai isteneket. Szerintem ez a végletesség az összes művére és magára Gaimanre is igaz. Aki szereti, az elvakult rajongója lesz, aki pedig nem, az teljesen mindegy hány könyvet fog tőle elolvasni, akkor sem fogja megszeretni. Én az előbbi csoporthoz tartozom és nagyon szeretem Gaiman stílusát. Ha vannak is unalmas részek, azt a névjegyének tekintem, nem pedig hibának, így valószínűleg elfogult leszek most is. 

  A könyv történetének és az alakjainak híre előbb utolért, mint maga a könyv, így már voltak elvárásaim. Alig vártam, hogy a kezemben legyen, mert szeretem a meséket, a mondákat, az istenségeket, a különböző hitvilágok tanulmányozását és főleg egy istenséget, Lokit (nem véletlenül választottam becenévnek). Bár nagyon sokat olvastam a témákban és ugye iskolában is tanulunk az istenségekről, mondákról és mitológiáról, de Gaiman még így is tudott meglepetést okozni, rájöttem, hogy néhol igencsak hiányos a tudásom. Másokat az zavart, hogy annyi mindent összekevert ebben a műben, hogy ettől nehezen követhető, én pedig pont ezt szerettem benne. Megtornáztatta egy kicsit az agyam, hiszen nevén nem nevezte meg az isteneket csak miután már eltűntek a színről vagy a vége felé, így a viselkedésükből és a jellemvonásaikból lehetett kitalálni, hogy ki kicsoda. 

  Maga a háború meg is követelte, hogy ennyi istenség halmozódjon fel, hiszen köztük folyt a nézeteltérés. Gaiman kisebb epizódokkal (amik szerintem simán elfértek volna egy novelláskötetben) törte meg a történet ívét, amikből kiderült, hogy a különböző kultúrák a népvándorlások során hozták magukkal Amerikába az istenségeket. Amerika hatalmas és egyik legfőbb sajátossága, hogy a világ minden tájáról érkeztek oda emberek, a nemzetiségek gyűjtőhelye, így a vallás nagyon sokszínű és ezért van ott sok istenség is. Emellett viszont számtalan új istenség is megjelent (pl. média, pénz istene), akik le akarták taszítani a trónról az ősi isteneket, akiknek hatalma már így is meggyengült. Gaiman azt az elvet követte a regényében, hogy a régi isteneket kezdik elfelejteni és minél kevesebben hisznek bennük, annál gyengébbek lesznek, míg egyszer csak eltűnnek. 

  Árnyéknak, ha még nem lenne elég a börtön és a halott felesége, megjelenik Szerda, hogy "belerángassa" őt  a háború kellős közepébe. Persze Árnyék eleinte erről mit sem tud, amikor meg kezdi kapizsgálni, hogy mi a helyzet, akkor pedig szkeptikus és elég nehezen tudja elfogadni, hogy mi folyik körülötte, de mivel nem sok mindent tud már kezdeni az életével, ezért csak sodródik az árral. Fő munkája Szerda megvédése lesz, mintha egy verőlegény lenne, de idővel számomra elég megható feladata lesz. 

  Árnyék alakja nagyon szerethető. Hiába börtönviselt fickó, benne van a szerénység és az alázat is, az, hogy ő tulajdonképpen jó ember. Egyszerű és együgyű fickó, de nagyon is kedvelhető. Az alakja végig fenntartotta az érdeklődésemet és kíváncsi voltam, hogyan is alakul a sorsa. Bár a szokásostól távolabb vagyunk a gondolataitól és érzelmeitől, mint az a regényekben megszokott, de pont ez teszi őt érdekessé. Kedvenc hobbija, hogy érmékkel trükköket tanul meg és bemutatja azokat. Ez a hobbi tartja őt a felszínen és ezzel is érzelmeket fejez ki. Megnyugtatja, amikor feldúlt lelkiállapotban van és ez elég sokszor elő is fordul. Nem dühöng, nem őrjöng, mindenre hűvös nyugalommal reagál, de az érmék elárulják a valódi érzelmeit. 

  Szerdát szerettem is, meg utáltam is. Végig azt próbáltam meg kitalálni, hogy miért pont Árnyékot, ezt az együgyű fickót szemelte ki magának. Valamikor úgy éreztem, hogy jót tett Árnyékkal, valamikor egyenesen haragudtam rá, hogy szerencsétlent belerángatta ebbe az egészbe. Aztán rájöttem, hogy valahol Szerda is olyan, mint Gaiman: vagy nagyon lehet szeretni vagy nagyon lehet utálni, de végül nem döntöttem sehogy sem. 

  A többi mellékszereplő, főleg az istenek is érdekesek voltak. Néhányat felismertem rögtön, néhány viszont újdonság volt és ez arra sarkall, hogy majd bővebben utánuk nézzek. Anansit régi ismerősként mosollyal fogadtam, hiszen Gaiman bemutatta már őt az Anansi fiúk című művében. Lokit pedig egyenesen imádtam, miután végre nagy nehezen leesett, hogy ki is volt ő. Az utalás egyébként egyenesen ordít a lapokról, de ahogy az lenni szokott, az ember pont azt nem találja, amit a legjobban keres. Tudtam, hogy szerepel a könyvben, de már lassan a végére értem, amikor még mindig azon háborogtam, hogy ebben nincs is Loki. Aztán leesett, aminek le kell, így nálam ez a csavar is bejött, ahogy Gaiman eltervezte. 

  A könyv annyira szövevényes és furcsa, hogy néha tényleg úgy érzetem, hogy nehezen emészthető, de végül sikerült követni a szálakat. Furcsa volt a humor, a pornográfia, a mitológia és a modern kor egyvelege, de ez teszi egyedivé a történetet. Úti regénynek is felfogható, mert Szerda és főképp Árnyék Amerikát járja és mivel Amerika is eleve ilyen furcsa egyveleg, tökéletes helyszíne volt ennek a káosznak. (Elég sokszor beugrott az Odaát az utazás és a kisebb epizódok miatt, amit külön díjaztam.) Az Amerikai istenek felfogható Amerika kiparodizálásnak is, hiszen nagyon jól bemutatja azt, hogy milyen is ott a kultúra, legalábbis az a kultúrakép, ami a világban él Amerikáról. Mindenhol van McDonald's, pár dolcsiért kocsit tudsz szerezni, tök mindegy, hogy honnan származol, te amerikainak minősülsz, az országút tele van motelekkel és még sorolhatnám.  

  Nagyon szeretem Gaiman meséit, az Amerikai istenekben pedig bőven volt ezekből. Hiába nincs új a nap alatt, olyan sztoriba gyúrta össze a mondákat, hogy le a kalappal előtte. Még egy kisebb nyomozós szálat is kaptunk lassan adagolva, ami megint csak megért volna egy külön könyvet. A könyv nem hiába féltégla, hatalmas nagy munka lehetett összehozni ezt a sztorit úgy, hogy minden szálnak meglegyen a létjogosultsága és sikerüljön is elvarrni őket megfelelően. Gaiman is írta, hogy ebben segítettek neki, mert sikerült teljesen belegabalyodnia. Nem tudom, hogy az eredeti verzió milyen lehetett, de nagyon örülök, hogy a bővített kiadást olvashattam, mert Gaiman meséiből sosem elég. Lehet őt szeretni vagy utálni, viszont azt el kell ismerni, hogy nagy alkotó, hiszen ez a könyve megnyert számos rangos díjat és filmsorozatot is készítenek belőle. 

Miért olvasd el? Ha szereted Gaimant, akkor ez egy "muszáj" könyv. Ha érdekel és szereted a mitológiát, akkor ez egy igazi kincsesbánya. 

Miért ne olvasd el? Ha nem szereted Gaimant, ezzel a könyvével sem fogod megszeretni.

________________________________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Árnyék, Loki, Anansi, Szerda

Tetszett: a furcsa egyveleg 

Nem tetszett: -

Kiadás: Agave, 2012

Oldalszám: 648 oldal 

________________________________________________________________________________________________
2012.08.26.

Neil Gaiman - Tükör és füst

Miért pont ez? A temető könyve után Gaiman az egyik kedvenc íróm lett, így nem hagyhattam ki ezt a novellás kötetet.

Történet: Sok kis történet gyűjteménye, amelyekben a varázslat, a mágia, a fantasztikum a közös. A legtöbb novella és elbeszélő költemény már ismert történeteket, meséket, rémsztorikat dolgoz fel egészen más megközelítésben. 

Vélemény: Némelyik történetet imádtam, némelyiknél pedig nagyon haragudtam az íróra. Azzal a gondolattal vettem kezembe a könyvet, hogy végre ismét elmerülhetek Gaiman varázsos világában, ami a sajátja és utánozhatatlan, de sajnos a nagy elvárásaimnak nem felelt meg a kötet és egyenesen csalódtam. Ez a csalódás azonban nem jelent feltétlenül negatívat, csak mást vártam.

  Imádtam mindig is Gaiman meséit, talán az Anansi fiúk volt az a történet, ami már inkább humorosabb és felnőttesebb volt a többihez képest, így nagyon furcsa volt számomra más oldaláról is megismerni az írót. Bájos történeteket vártam a novelláskötettől, azt a tisztaságot és ártatlanságot, ami az általam olvasott könyveinek karaktereit jellemzi, de helyette ellentétes benyomásokat kaptam. Sok volt a vér, a szex, a bűn a lapokon és ez szokatlan volt számomra Gaimantől.

  A novellák és elbeszélő költemények írói pályájának különböző szakaszaiban íródtak és ez érezhető is volt. A kötet elején, a bevezető részben Gaiman mindegyik alkotásához megjegyzéseket fűzött vagy a történet kiötlésének folyamatáról adott háttér információkat. Először el sem akartam olvasni ezeket a megjegyzéseket úgy, hogy még nem is ismerem a történeteket, de mégiscsak belevágtam és megérte. Nagyon szeretek az alkotó folyamatról, az írásról is olvasni. Az írók többségét a kész mű alapján ítéljük meg, így is ismerjük meg őket, a történeteikkel azonosítjuk, de arról már ritkábban esik szó, hogy az író is ember, nem feltétlenül egy nap leforgása alatt alkotta meg a nagy művet, hanem bizony kemény munka áll mögötte, buktatókkal, feszültséggel, írói válsággal, aztán meg őrült gépeléssel éjszakákon át, amikor az ihlet megszállja őket. Ezek a kis megjegyzések beengedték az olvasót ebbe az alkotói folyamatba, hogy melyik novellát mi ihlette, miért írta meg - rendelésre vagy csak a maga szórakoztatására -, mennyi ideig írta, mi lett a sorsa, stb. Bár a szerkesztés szempontjából ötletesebb lett volna nem egybe gyűjteni a könyv elejére ezeket a beszámolókat, hanem inkább a novellákhoz kellett volna biggyeszteni őket, a sok visszalapozást elkerülve.

  A kötet sok novellát tartalmaz, így csak párat fogok kiemelni, amik nagyon megnyerték a tetszésemet, összességében viszont elmondható, hogy a Tükör és füst kellemes perceket okozott néhány döcögősebb időszakkal. Szinte minden második novellát untam és alig vártam, hogy vége legyen. Eleinte mindig arra számítottam, hogy unalmasnak unalmas a sztori, de hát Gaiman írta, biztos kitalál a végére egy olyan csattanót, hogy leesik az állam még a padló alá is, de sajnos az unalmas kezdetű történet unalmas is maradt. Nem jártam utána, hogy melyiket mikor írta pontosan, de kíváncsi lennék, hogy a véletlenszerűen összekevert novellák, hogy mutattak volna időrendi sorrendbe állítva, biztos, hogy jobban kivehető lett volna az író fejlődése, így viszont megmaradt a meglepetés ereje, mert sosem tudhatta az ember, hogy a következő novella milyen színvonalú lesz, vagy maga a történet mennyire lesz érdekfeszítő. Sok esetben, legnagyobb csalódásomra elég kusza, összekapott és befejezetlennek vagy értelmetlennek tűnő alkotás is belekerült a kötetbe. Jók voltak, én még ilyeneket se tudnék összehozni, de Gaimantől nem ezt vártam volna. 

  A fekete leves után jöjjenek a pozitívumok: minden első novella viszont kiváló volt és az áll leesésének pillanat is megvolt. A jó novellák mind olyan varázslatosak és bájosak voltak, hogy örömömben ugráltam, amiért gaimanesek voltak. Öt nagy kedvencem lett és ezeket többször is el fogom olvasni.

  Lovagkor: egy idős nénike megveszi a Szent Grált fillérekért a helyi boltban, majd miután hazaviszi, megjelenik érte egy középkori lovag és a Grálért cserébe csupa olyan dolgot kínál fel, ami szintén nagy kincset ér, pl. a Bölcsek köve, a hallhatatlanság ígérete, a megfiatalodás, de a nénike csak azt nézi, hogy a Grál milyen jól mutat a kandallópárkányon az elhunyt férje képe mellett. A történet viccesen bájos volt és megvolt benne a varázslat a hétköznapiság mellett.

  A troll hídja: a novella főszereplője egy kisfiú, aki bóklászása során eljut egy hídhoz, ahol egy troll lakik. A troll el akarja venni az életét, de a kisfiú kidumálja magát és megígéri, hogy később még visszatér, ha már többet élt és akkor odaadja a trollnak az életét. Aztán a kisfiú felnőtt lesz, ismét találkoznak, de megint csak üzletet kötnek. A csattanó megdöbbentően jó volt. 

  A fehér úton: ez egy elbeszélő költemény, ami tulajdonképpen a Kékszakállú Herceg Várát dolgozza fel. Mindig is imádtam ezt a történetet, így nagyon élvezetes volt olvasni Gaiman stílusában. Hátborzongatóra sikeredett, mégis volt benne báj. 

Nagykeráron beszámítjuk: nagyon vicces, mégis elgondolkodtató történet arról, hogy az ember mennyire be tud hülyülni, ha meghallja azt a szót, hogy "akció", attól függetlenül, hogy olyan dolgot lehet akciósan megkapni, ami a kutyának se kell. Itt a gyilkosság akciós és a főszereplő szemén át láthatjuk, hogy egy marketingfogás mekkora hatással van az emberekre. A sztori ennek a viselkedésnek a kifigurázása.

A legjobb és legerősebb darabja a kötetnek a sokak által ismert és emlegetett Hó, üveg, alma. Ez a Hófehérke klasszikus feldolgozása és egyben kifigurázása is a gonosz mostoha szemszögéből. Bár rémisztő, hátborzongató, néhol undorító is, mégis paródia, hiszen nagyon sok elem (pl. a herceg nekrofil=halottakhoz való vonzódás, szexuális vágyakozás) kiélezi az eredeti mese rejtett horrorját. Ha elolvastad, erősen elgondolkozol rajta, hogy az eredetit valaha is odaadd-e a gyereked kezébe, hiszen kész horror.

Miért olvasd el? Ha szereted Gaimant, ezt is szeretni fogod, bár megvan a veszélye a csalódásnak, de az újdonságnak is, hiszen az író egészen más oldaláról is bemutatkozik. Sok novella szórakoztató, érdekes és vicces volt, ha nincs időd belekezdeni egy könyvbe, akkor ideális választás a Tükör és füst, mert hamar bekerülhetsz egy varázslatos és változatos világba.

Miért ne olvasd el? Ha nem olvastál még Gaimant, akkor ne ezzel kezd, mert nem éppen a legjobb alkotása. A kötet fele kiváló, a másik felében viszont alulmúlta önmagát az író. Gaimant vagy nagyon utálják vagy nagyon rajonganak érte, ha az előbbi táborba tartozol, de igyekszel őt megkedvelni, akkor ne ezzel a könyvével tedd.

________________________________________________________________________________________________

Történet: 5/5 pontból (átlag, hiszen voltak akár 10 pontos novellák is benne, de voltak 1 pontosak is)

Karakterek: 5/5 pontból (egy kicsit passzív figurák voltak)

Kedvenc: a Hó, üveg, alma című novella és a további négy, amelyet fentebb felsoroltam

Tetszett: A megjegyzések a bevezetőben és az, hogy minden novellához tartozott valami plusz információ.

Nem tetszett: az unalmasabb novellák, azok kihagyásával remek kis kötetté vált volna.

Kiadás: Agave, 2011

Oldalszám: 330 oldal

________________________________________________________________________________________________
2012.03.03.