Ania Ahlborn - Vértestvérek

Ania Ahlborn - Vértestvérek 

Fülszöveg: Az Appalache-hegység mélyén található egy ház, messze a civilizációtól. A Morrow család lakja, akik magányos, maguknak való emberek. Csak néha mennek be a legközelebbi városba, egyébként senkit nem zavarnak. S épp ezért senki nem megy hozzájuk kérdéseket feltenni, amikor eltűnik egy-egy fiatal lány. Pedig elég lenne csak felásni a környéküket, és Nyugat-Virginia állam legkegyetlenebb gyilkosai lepleződnének le. 

  A tizenkilenc éves Michael is kötelességtudóan részt vesz családja erőszakos tevékenységében, de sosem lelte örömét benne. A fákon át visszhangzó sikolyoktól sokszor kirázza a hideg. Normális életre vágyik, és bízik benne, hogy egyszer meg is kapja... Mikor a szomszédos kisváros lemezboltjában találkozik Alice-szel, azonnal megigézi valami, és meglátja a kiutat. Egy pillanatra elfelejt minden szörnyűséget, ami az életét kísérte. Azonban a családja rögtön emlékezteti, hogy hol a helye. 

 Ania Ahlborn regénye pokoli utazás az amerikai vidék kietlen zugaiba, ahol velejéig romlott emberek tesznek kimondhatatlan dolgokat. A Vértestvérek nem csak az utóbbi évek egyik legsokkolóbb horrora, de egyben tanúbizonysága annak is, hogy a műfaj nem csak a férfi szerzőké.

________________________________________________________________________________   
Még mindig Agave maraton, de most egy olyan könyvvel, ami brutál jó élményeket hagyott bennem. Furcsa ez a mondat, mert egy horrorról van szó, kegyetlen dolgokkal teletűzdelve, nem kéne ennyire mosolyognom, mégis örömködök, hogy jó élmény, de azt hiszem, hogy a horror-rajongók értik, hogy miről beszélek. Így kell borzongatni és közben a szívemet is kifacsarni, meg elérni, hogy megszeressek egy olyan karaktert, akit elvileg nem szabadna.   

Nem mondom azt, hogy életem legtökéletesebb horrora, de azt bizton állíthatom, hogy az egyik legkülönlegesebb. Mindenkinek máshol van az ingerküszöbe, más dolgoktól borzong vagy ijed meg, így másként is fogja megítélni, hogy egy horror számára mennyire volt ijesztő. A Vértestvérek számomra kevésbé volt rémisztő, így nem tartom kemény horrornak, inkább a lelkemre hatott, nem pedig az idegeimre. A különlegessége abban rejlett, hogy nem a nyomozók vagy az áldozatok szemszögéből "láttam" a történetet, hanem első kézből, a gyilkos család szemszögéből, magából a fészekből. Ritka ez a szemszög, talán nem is véletlenül, hiszen elég nehéz lehet "belemászni" egy sorozatgyilkos fejébe, nemhogy egyszerre még több gyilkoséba is. Ráadásul a borzongás egyik titka az, hogy a tettes és motivációi elég sokáig ismeretlenek maradnak, -  a mondás szerint az ismeretlentől félünk a legjobban -  itt viszont már eleve a történet középpontjában vannak, rögtön megismerhetők és láthatók, a rendőrség pedig csak említés szintjén szerepel. Az írónő viszont nagyon jól megoldotta a dolgokat, ugyanis egy olyan helyzetet teremtett és olyan helyzetbe rángatta a szereplőit, amiből egyszerűen nem lehetett kiutat találni. Persze, lehetett volna, de az annak az esete lett volna, hogy a szereplők jobban kiszúrnak magukkal, mintha benne maradnának a szituban. Érdekes hátteret és ezáltal is egyedi karaktereket sikerült létrehoznia, így egy percig sem éreztem azt, hogy ne tudnám őket komolyan venni.

Nagyon nehéz spoilermentesen írni a regényről, mert a nagyszerűségét pont azok a dolgok rakják össze, amikről nem lehet beszélni. Az apró családon belüli tettek, jelenetek, egymás közti viszonyok. és meglepő módon, de az érzelmek is. Az egész család beteg és feltételeznénk, hogy a pszichopatáknak nincsenek érzéseik, mégis vannak, bár nem a megszokott érzések motiválják őket. Nem a szeretet a kapocs köztük, hanem sokkal inkább valami beteges ragaszkodás, tulajdonlás és az egymás közti hatalomfüggés. Már a fülszövegből tudni lehet, hogy Michael más egy kicsit, mint a többiek és ahogy az ő szemszöge lesz mérvadó, úgy egyre inkább rájövünk erre a különbözőségre, ráérzünk, hogy valami erősen kiemeli őt a többiek közül, valamiért ő nem illik oda. Nagyon kedvelhető karaktere van, annak ellenére, hogy ő is ugyanannyira részt vett a borzasztó tettekben. Ahogy jobban megismeri őt az olvasó és belemászik az egyéni tragédiájába, annál inkább szimpatizál vele, holott józan ésszel felmérve nem kellene. Vagy mégis? Ez az erkölcsi dilemma az egyik, ami erősen kiemeli a regényt a tucathorrorok kategóriájából.

Nem csak Michael, de az egész család durva és kegyetlen dolgokon megy keresztül, de úgy, hogy ők ennek talán nincsenek is annyira tudatában, mint egy normális életű ember. Sőt! Biztos, hogy nincsenek tudatában, csak odáig jut el az értelmük, hogy felmérjék, olyan életmódjuk van, amit titkolni kell az emberek elől, főleg a rendőrség elől. A Vértestvérek ékes példája annak, hogy a család, a neveltetés, a szocializáció és a környezet mennyire hatással van ránk és az egész életünkre. Ha beteg szülők nagy fokú elszigeteltségben tudják nevelni a gyerekeiket, akkor azok is betegek lesznek, hiszen egyedüli tanulási lehetőségük és mintájuk a szülők élete. De annak is példája, hogy van egy velünk született érzelmi intelligencia, egy olyan érzék, ami akkor is kibukik, ha akarjuk, ha nem. Ugyan a család minden tagja megélte a maga borzalmait, én mégis elsősorban Michael, egy ember tragédiájával tudom jellemezni a történetet. Ő volt az, aki a legtöbbet és a legdurvább módon megélt.

Az egész regény végig pörgős és különlegesen érdekes volt, kisebb-nagyobb csavarokkal, amiket ugyan előre ki lehetett találni, mégsem vesztettek hatásukból. A regény utolsó jelenetei pedig vitték a prímet, brutálisan szívfacsaró és beteg regény lett belőle. Az írónő nem normális fantáziával rendelkezik, én pedig nagyon bírom a beteg agyszüleményeket. Nagyon várom, hogy újra olvashassak tőle, mert nem csak a sztori volt különleges, de az írásmód is laza és gördülékeny, mégsem lett ponyva. A regényt elolvasva megértettem, hogy miért bírja annyira a fiatalabb korosztály. Rajongója lettem én is. A Vértestvérek nem a legkeményebb horror, de az egyik legbetegebb borzongató regény, amihez valaha szerencsém volt. Ráadásul az érzelmeimet is különlegesen kitekert módon facsarta meg. Újraolvasós!

_________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból
Kedvenc: Michael
Tetszett: az egész!
Nem tetszett: -
Fordította: Beke Zsolt
Oldalszám: 256 oldal
Kiadó: Agave Kiadó
_________________________________________________________________________________

Paul Tremblay - Szellemek a fejben

Paul Tremblay - Szellemek a fejben 

Fülszöveg: A new england-i Barrett család élete romokba dől, amikor a tizennégy éves Marjorie akut skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Az orvosok sehogy sem tudják megakadályozni a lány süllyedését az őrületbe, így Barrették tehetetlenségükben a hitbe menekülnek: a helyi katolikus paphoz fordulnak segítségért. 

  Wanderly atya némi vizsgálódást követően ördögűzést javasol, mert úgy hiszi, hogy Marjorie nem beteg, hanem a gonosz szállta meg. Felveszi a kapcsolatot egy helyi műsorgyártó céggel, akik médiaszenzációt sejtve felajánlják, hogy valóságshow-t készítenek Barrették megpróbáltatásaiból. A család végül a pénz miatt kénytelen belemenni a dologba, és így veszi kezdetét A megszállottság című show. A műsor hatalmas népszerűségre tesz szert, de kisvártatva leállítják, mert a családi házban rémisztő tragédia történik. Annyira szörnyű, hogy a műsorra utaló minden anyagot gyorsan eltüntetnek. 

  Tizenöt évvel később egy népszerű író interjút kér a történtekről Marjorie húgától, Merrytől. Ahogy a nő visszaemlékszik a múlt elfeledettnek hitt eseményeire, rég eltemetett titkok és fájdalmas emlékek törnek a felszínre - az olvasó pedig egy félelmetes pszichológiai horror kellős közepébe csöppen, ami nem csak az emlékezet és valóság, tudomány és hit kérdéseit feszegeti nyugtalanító módon, hanem az ősidők óta bennünk lakozó gonosz természetét is.

___________________________________________________________________________________

 A Szellemek a fejben nagyon várós regény volt, attól kezdve, hogy egy, a Kiadó egyik képviselőjével (talán magával a vezetővel) készült interjú során először szóba került. Nyílt titok, hogy az Agave az egyik kedvenc kiadóm, a legtöbb könyvet tőlük veszem, és az utóbbi időben már neki is álltam elolvasni a felhalmozódott készletet, na meg az újakat, így nagyon megörültem neki, hogy ők is elkezdtek nyitni a horror felé. Teljesen belelkesültem ettől az új vonaltól (más kiadók esetében is), hiszen a horror műfajából elég kevés újdonsággal találkoztam eddig a könyvpiacon, a klasszikusokon meg már vagy túl vagyok, vagy nem keltették fel az érdeklődésem úgy istenigazából. A Szellemek a fejben viszont rögtön elnyerte a tetszésemet és nagy elvárásokkal álltam neki, aztán csalódtam, majd a csalódottságom átalakult valami mássá. Ugyan nem azt a véres horrort kaptam, amitől egy kis szellő miatt is az idegösszeomlás szélére kerülök, de kaptam helyette mást. Ez a regény inkább egy család tragédiája, de mellette nagyon jó kritika is. Ez a kritika célba vette a horror műfaját, a valóságshowkat, a vallást, a tudományt és a társadalmat is, és mint ilyen egy igazi csemege lett a könyveim között. 

A regényt többféleképpen fel lehet osztani (eleve három részre oszlik: az előzmények, a valóságshow és a show után, de ezen belül is van hármas tagolás: blogposzt-a jelen az íróval-a nyolc éves gyerek szemszöge), de mindez csak formalitás, ami szerintem viszont a lényegesebb felosztás, hogy mi az, ami írott formában konkrétan megjelent és mi az, amit csak sugallt a történet és ehhez kapcsolódóan mik azok a következtetések, amit az olvasó le tud vonni, mi az igazi mondanivaló. Az írásmód sajátosságából adódóan különös módon ismerünk meg egy családi tragédiát. Először is egy író felkeresi Marjorie húgát, hogy a gyerekkori emlékeit megossza vele, így kapunk egy szemszöget a 15 évvel későbbi Merrytől, majd az egész átvált egy nyolc éves gyerek szemszögére. Mind a kettő megbízhatatlan, a 15 évvel későbbi azért, mert Merry elmondása szerint az emlékei már halványultak, ráadásul összekeveredtek az azóta látott/hallott/olvasott művekkel, a nyolc éves gyermek emlékei pedig azért megbízhatatlanok, mert ennyi idősen az ember még nem vesz mindent észre, nem ért mindent, adott esetben pedig ki is színezi a fantáziája a dolgokat. Ez a megbízhatatlanság érzése az egyik nagy húzóereje a könyvnek, részben ez az, ami gondolkodásra sarkall, hiszen az olvasónak kell összeraknia, hogy mi volt az, ami ténylegesen történhetett és mi az, ami egy zagyva emlék vagy csak showelem. Pont ezt lovagolja meg a harmadik szemszög is, a bloggeré, aki a showt elemzi ki elég alaposan és ezzel együtt a horror műfaját frivol stílusban. Igazi szőrszálhasogató stílusban kiveséz minden egyes jelenetet, teletűzdeli popkulturális utalásokkal és kielemzi, hogy mit melyik műből és hogyan koppintottak le. Ízekre cincálja a műsort. Fricskája az egésznek, hogy ennél a könyvnél ki lehet jelenteni: ne olvasd el a véleményeket és a posztokat, még az enyémet se a könyvről, hanem olvasd el magát a könyvet, mert megkapod önmagáról a véleményt és a posztot. 

 Az egyik kedvenc részem, pont a blogger része volt, hiszen a showt itt "látjuk" igazán. Az egyik forrásunk a jelenbeli Merry, másik forrásunk a nyolc éves gyerek szemszöge, aki a kulisszák mögé ad betekintést, de magát a showt, ami adásba került, a bloggeren át "látjuk". Emiatt ugyan gyakran elkapott az ismétlődő jelenetek miatti időhúzás érzete, de megvolt a jelentősége annak, hogy ez miért történt és még egy csavar is kapcsolódik a szemszögekhez. Egy-egy momentumot láttam a nyolc éves Merry szemszögéből, majd ugyanazt a jelenetet újra csak a blogger szemszögéből. Míg a kisgyerek Merrynél tényleg horrorba illő rész volt egy-egy jelenet, addig a bloggernél már eltávolodtunk a horror résztől, úgymond egy kitekintést kaptunk egy néző szempontjából. Merry felépítette a horror rész feszültségét, a blogger pedig lecsapta, mint egy labdát és a feszültség eltűnt. Ez így ingadozott az egész regény során. Egyben ez volt az egyik hibája a könyvnek, hogy ugyan érdekes volt ez a módszer és teljesebb képet adott a sztoriról, viszont kirángatott magából a horrorból, ezért is nem tudtam annyira átérezni a műfaj adta feszültséget. Mégis, fontos volt a blogger szemszöge, mert több kritikai pont is itt jelent meg: kritika a horror műfajáról, a nézőkről, a családról, a társadalomról és a vallásról. 

 A regény nagyon jól bemutatja az emberi ostobaságot, ezért is van társadalomkritika érzete. Van egy amerikai család, benne egy mentálisan beteg tinédzserrel, egy depressziós anyukával, egy állástalan vallási fanatikus apukával, és egy nyolc éves kislánnyal, aki már csak a kora miatt is igényli a nagyobb odafigyelést, pénzük sincs és ha ez nem lenne elég még szarul is csinálnak mindent, ahelyett, hogy megoldanák épp ésszel és felnőtt módjára a problémáikat. A család pillanatok alatt szétesik és egy rakás tehetetlen, megkergült ember csoportja lesz, akiket hiéna módjára letámadnak és kihasználnak más embercsoportok, akik erre a "rászállásra" fogékonyak. Először bejön az életükbe egy orvos, aki kezelni kezdi Marjorie-t, ezzel nincs is gond, ez a helyes út, ez lenne az a vonal, amin tovább kéne menniük. Úgy tűnik, hogy az apuka folyamatosan munkát keres, eddig ez is jó, ez a helyes út, így kell rendbe szedni egy életet. Aztán hirtelen minden kisiklik és elindul a lavina. Betör az életükbe a vallás egy lelkésszel, aki legyint az orvosra és kijelenti, hogy a lányukat az ördög szállta meg, majd már egy egész tévéstáb is beköltözik az otthonukba, hogy közösen pénzt csináljanak. Hülyébbnél hülyébb döntéseket hoznak meg és teljesen kifordulnak önmagukból, majd mint az várható, tragédiába torkollik az egész, más kiút már nem is lehet. Az olvasó meg dühös lesz. 

 Legfőképp a szülőkre lettem dühös, mert leginkább ők voltak az okai az egész cirkusznak és az áldozat pedig Merry lett. Ilyen az, amikor két olyan ember vállal gyereket, akiknek rohadtul nem kéne. Teljesen kicsúszott a kezük alól az irányítás és a legszomorúbb az egészben, hogy ahelyett, hogy segítséget kaptak volna, az emberek csak kihasználták a helyzetüket és cirkuszi majmot csináltak belőlük. Ez volt az igazi tragédiája a történetnek. Van egy totál szétesett család, a maga poklában fetrengve, belülről, önerőből nem tudnak kiszállni a szituációból és ahelyett, hogy értelmes felnőtt emberek külső segítséget nyújtanának nekik, csak adják alájuk a lovat és ítélkeznek, meg röhögnek rajtuk. Mások baján csámcsogni és szórakozni egyszerűbb, mint komolyan venni és segítséget nyújtani. A regény mondanivalója volt az igazi horror. Egy nyolcéves kislánynak végig kellett néznie, hogyan omlik össze a családja és meg kellett tapasztalnia az emberiség rossz oldalát. A kihasználást, a nemtörődömséget, a mellőzöttséget, a kirekesztést és azt is, hogy milyen, amikor mások az ő bőrén szórakoznak rajta. Egy nagyon jól megírt, megrázó történet volt, rengeteg kritikával, de nem szabad azzal az elvárással nekiállni, hogy ez egy kőkemény horror. 

__________________________________________________________________________________

Történet: 5/5 pontból

Tetszett: a sok kritika

Nem tetszett: -

Kedvenc: -

Fordította: Huszár András

Oldalszám: 288 oldal

Kiadó: Agave Könyvek

__________________________________________________________________________________

Madeleine Roux: Asylum - A bolyongó lélek (Asylum #1)

  A Maxim Könyvkiadó jelenteti meg Madeleine Roux: Asylum - A bolyongó lélek című könyvét, mely az Asylum sorozat első része. Hidegrázós, kísérteties, félelmetes történetről van szó, ami a young adult kategóriában ritkaságnak számít. Ha van merszed belevágni, kísérd végig a hat állomásos blogturnét, mert a végén, ha minden kérdése jó választ adsz, megnyerheted a három nyereménykönyv egyikét. Borzongásra fel! 

Madeleine Roux: Asylum - A bolyongó lélek 

Miért pont ez? Az ijesztő, rémisztő könyvekre mindig vevő vagyok. A borító és a fülszöveg rögtön "elcsábított".

Fülszöveg: A New Hampshire Egyetem nyári kurzusa a tizenhat éves Dan Crawford számára több mint egy nyári tanfolyam valóságos mentőövet jelent a fiúnak. A gimnáziumban kiközösített Dan alig várja, hogy végre új barátokat szerezhessen az érettségi előtti utolsó nyári szünetben. New Hampshire-be érkezése után azonban megtudja, hogy a nyári kollégium épületét egykor elmegyógyintézetként használták, ráadásul nem is akármilyen betegeket kezeltek ott; kivétel nélkül minden kezelt pszichopata bűnöző volt. Dan újdonsült barátaival, Abbyvel és Jordannel felfedező útra indul a nyugtalanító kollégium alagsorában lezárt titkos épületszárnyban, ahol hamar rájönnek, hogy nem véletlenül kerültek mindhárman épp oda. Lassacskán felfedik az intézet félelmetes múltjának titkát, miközben néhány titok nem véletlenül nyílik meg előttük a feltáratlan múltból. 

Vélemény: Gyerekkoromban nagyon féltem, szinte minden olyantól, ami nem kézzel fogható és nem létezik (bár ezzel páran vitatkoznának). Igen, a mumus az ágy alatt, ufók, ésatöbbi, de legfőképp a szellemek voltak azok, amik kiverték nálam a biztosítékot. Olyannyira féltem, hogy kész túlélő harc volt eljutni a szobából a mosdóig esténként, külön bejáratott stratégiám volt rá, falhoz lapulva osontam vagy épp futottam villanykapcsolótól villanykapcsolóig és frászban voltam, amíg nem jutottam át a következő fénykörig. Az útvonal egy nagy T betű teteje volt, keresztezte a bejárati ajtóig lévő sötét folyosót (= a T betű szára), ami gyerekként iszonyat hosszúnak, félelmetesnek és koromsötétnek tűnt, mindez megtoldva túl élénk fantáziával. Mindig attól tartottam, hogy a T betű tetejének egyik pontjáról átjutva a másikig valami előugrik a folyosóról és pillanatok alatt szétkap, ízekre szed, szétcincál. Próbáltam bátor lenni és úrrá lenni a félelmemen, de nem ment. Egy szép napon viszont olyan sokk ért, hogy eldöntöttem, ez nem állapot, leküzdöm a félelmeimet, mint a könyvek és filmek hősei és ahelyett, hogy menekülnék, igenis szembe megyek a félelmeimmel. Az ellenséget meg kell ismerni, hogy le tudjuk győzni elven elkezdtem jobban beleásni magam a témába, innen ered a fantasy, horror és krimi imádatom. A végén már ebben a "sötét és ijesztő" világban éreztem jól magam. A félelmektől ugyan nem szabadultam meg, mert más lett a tárgya (unalmas, hétköznapi dolgok, nem szellemek, meg ilyesmi), de az ingerküszöböm jelentősen megnőtt, illetve fel is nőttem, így elég kevés dolgon lepődök meg. Ma már kimondottan szeretem a szellemes sztorikat, az első helyen állnak a listámon. Két dolgot tanultam meg: az ember nem a sötéttől fél, hanem a sötétben rejlő ismeretlentől, illetve az ember jobban tenné, ha nem képzeletbeli szörnyektől félne, hanem magától az embertől és az emberi elmétől, ugyanis az emberek tudnak lenni a legnagyobb szörnyetegek. 

  Az Asylum erre a két "tanulságra" épített, így minden adott volt ahhoz, hogy kedvenc legyen. De közben ott van a jelentősen megnőtt ingerküszöböm is, így ha valami nem igazán ütős, akkor a szemem se rebben és unni fogom a könyvet. Az Asylumot ugyan nem untam, mert érdekes volt a maga nemében, de nem is borzolta fel az idegeimet és nem okozott meglepetést sem. Sokkal többet vártam, mint amit kaptam. Az is tény, hogy ez ifjúsági irodalom, így nem várhatok el akkor vérfürdőt, sokkot és félelemkeltést, mint egy felnőtteknek szánt horrornál, ráadásul típus kérdése, hogy ki mennyire "félős". Aki nagyon érzékeny a horrorokra, annak tetszeni fog a regény, mert azért voltak benne durva leírások (az elmegyógyintézet és a kezelési módok), az is lehet, hogy valakinek ez már sok is. Nekem viszont csak egy szórakoztató olvasmány volt és a folytatásokat is azért várom, mert most már válaszokat szeretnék és szeretném ismerni az egész történetet. 

  Ami erőssége volt a regénynek, hogy az írónő egész jó a félelem- és hangulatkeltésben. Ráadásul ijesztő képeket is tartalmaz a regény, ami még rádobhat egy lapáttal. (A korrektúra előtti verzióban nem láttam a képeket, csak a képek jegyzékét olvastam el.) Biztos vagyok benne, hogy filmben egész jó kis horror lenne belőle, bár a szerelmi szálat kivenném belőle, mert attól ZS kategóriás lenne. De még ezen a téren is van mit fejlődni, mert az nem elég, hogy lefestünk egy ijesztő házat és leírjuk az ijesztő kezelési módokat, ehhez nem kell regény. A regény ahhoz kell, hogy mindezek mellé történetet rakjon az író és ezek inkább díszletek vagy hangulatkeltők legyenek, ne pedig a fő attrakció.

Nagyon sokáig nem tudtam eldönteni, valójában még most sem, hogy itt szellemekről volt szó, vagy az elme játékairól. Tudtam, hogy horrort olvasok, de mivel nem rohangáltak szellemek a regényben, így biztos voltam benne, hogy a szereplők és az írónő akarják elhitetni, hogy itt misztikum van, holott lehet, hogy csak egy vagy több beteg elme szórakozik. A főhős srác, Dan is erre gyanakszik, miután kutatni kezd a volt elmegyógyintézetben történtek után. A betegek pszichopata bűnözők voltak, akik akár élhetnek még mindig és most visszatértek, hogy kiéljék gyilkos hajlamaikat. Főleg a Szobrász néven elhíresült beteg, akinek még a holttestét sem találták meg. A nyári kurzus alatt történt gyilkosságok is a Szobrász művének vagy egy követője művének tűnnek. A sok gyilkosság, kutatás, pincében bolyongás, emlékezetkiesés és rejtélyes üzenetek után Dan már a saját elméjében sem bízik, így az olvasó sem tudja eldönteni, hogy valójában mi történik. Ez a szál fogott meg a leginkább és ez vitt előre az olvasásban, viszont a regény többi elemét nem igazán tudtam megemészteni.

  Az írónő nem volt jó az arányok megtalálásában és az írásmódja is furcsa volt számomra. Nem megyek bele szövegelemzésekbe, csak annyit említenék meg, hogy sokszor előbb reagáltak a szereplők, minthogy én, az olvasó tudtam volna, hogy mi is történik és mire reagálnak. Szinte mindig utólag tudtam meg azt is, hogy ki mit hogyan mond, és ez eléggé rontott az élményen. Pl. telefonhívás Dan édesanyjától: az anyuka beszélni kezd a fiához és miután elolvastam a mondanivalóját utána tudtam meg, hogy valójában pánik volt a hangjában. Újra visszaolvastam úgy, hogy már tudtam, hogy pánik van a hangjában és egészen más lett a hangulata a beszélgetésnek. Vagy Dan beszélget xy-nal, majd hirtelen elkapja és felveszi a földről a füzetét. Ja, mert xy megbotlott, közben leverte a füzetet. Szóval furcsa volt számomra, hogy előbb jön a reakció és utána magyarázta el, hogy az miért is volt. Így borzasztó nehéz volt elképzelni és követni az eseményeket, ráadásul elég sokszor zavart keltett.  Az arányokkal meg az volt a bajom, hogy amikor végre egy ijesztő szál vagy a nyomozás kibontakozott volna, az írónő közbevágott valami szerelmi vagy más jellegű drámával. Aztán rá kellett állnom agyban a drámára, de mielőtt az is kibontakozott volna, egy éles váltással megint a nyomozásnál és az ijesztő szálnál találtam magam. Egy idő után pont ezért idegesíteni kezdtek a mellékszereplők és a mellékszálak. Talán ezért sem sikerült egyiküket sem megkedvelnem. 

Aki még nem szokott hozzá a horrorokhoz, nem látott sok filmet vagy olvasott sokat a műfajban, illetve az ifjúsági irodalomban mozog, annak egész jó ijesztő kikapcsolódást nyújthat a regény, viszont aki már edzettebb, az nem fogja annyira kiemelkedő élménynek tartani.

__________________________________________________________________________________
Történet: 3,5/5 pontból
Kedvenc: Jordan
Tetszett: az elmegyógyintézet bemutatása
Nem tetszett: a szerelmi szál
Oldalszám: 350 oldal
Fordította: Beck Anita
Kiadó: Maxim Könyvkiadó Kft.

__________________________________________________________________________________

 Nyereményjáték 

A játék ezúttal nagyon egyszerű. Minden állomáson egy-egy pszichiátriai betegség nevét rejtettük el, amit a kiemelt betűk összerendezésével fejthettek meg. Minden állomás megfejtését a rafflecopter doboz vonatkozó sorába kérjük beírni. 

A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésre jelentkezni a megküldött e-mailre. Ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz!

 a Rafflecopter giveaway

__________________________________________________________________________________

 Résztvevő blogok 

10/29 Tekla könyvei 
10/31 Dreamworld 
11/03 Kelly és Lupi olvas
11/05 Könyvszeretet 
11/07 CBooks
11/09 Deszy könyvajánlója
__________________________________________________________________________________