Mit szólnál, ha éjjel, a sötét utcán egyszer csak eléd lépne egy szellem, és tanúskodna egy gyilkosság ügyében? Ha önként vállalná az informátor szerepét?
Meglepődnél, ugye? És ezzel még nincs is vége!
A Blogturné Klub március 22. és 26. között bemutatja nektek Ben Aaronovitch London folyói című urban fantasy-jét, mely a Gabo Kiadó jóvoltából jelenik meg.
Nyomozz velünk, ismerd meg Aaronovitch varázslattal, folyóistenekkel teli városát és egy kedves, kicsit esetlen zöldfülű rendőrnyomozót, Peter Grantet!
Ismerd meg velünk London folyóit, az írót és a regény álomszereplőit, nyerd meg a könyv három példányának egyikét! Gyerünk hát, nyomozásra fel!
Ben Aaronovitch -London folyói
Miért pont ez? Itt-ott már beszéltek róla a megjelenés előtt, így nagyon izgatottan vártam a könyvet. London, varázslat, nyomozás... Mintha az író kitalálta volna a gondolataimat. Végre valaki írt egy ilyet is!
Fülszöveg: A Londoni Rendőrség kötelékébe tartozó Peter Grant közrendőr alapvetően két célt szeretne megvalósítani: el akarja kerülni az áthelyezést a papírmunkáért felelős Ügyfeldolgozó egységhez, és le akarja venni a lábáról a hetyke kolléganőjét, Lesleyt. Aztán, amikor nyomozást folytat egy gyilkosság ügyében, találkozik egy szemtanúval, aki már halott, ennek ellenére igen közlékeny. Így ismerkedik össze Nightingale detektív főfelügyelővel, Anglia utolsó varázslójával. A mágustanoncnak szegődő Grant az ő irányítsa alatt folytatja az egyre különösebbé váló gyilkosságsorozat felgöngyölítését, amelynek során többek között azt is megtudja, hogy a Temzének van istene és istennője is, akik egyáltalán nincsenek jóban egymással.
Ben Aaronovitch urban fantasybe oltott krimije szellemes stílusával és ötletgazdag történetével hatalmas sikert aratott Angliában.
Vélemény: Vááááááá! Imádtam! :)
Komolyra véve a szót és felnőttként fogalmazva: nagyon szerettem a könyvet és már alig várom a többi részét. Minden egyben volt, a humor, a stílus, a karakterek, a varázsos világ és I love London! ♥
Imádom Londont, az egyik kedvenc városom, akárhányszor ellátogatok oda és lehúznám a bakancslistámról, mégse teszem, szóval újra és újra el akarok jutni oda. Számomra olyan, mint egy ékszerdoboz. Emiatt imádom, ha olvashatok róla és ha egy író a regénye helyszínévé teszi. Olyan jó volt Peterrel végigrohangálni a városon. Covent Garden, a Temze, szinte előttem volt az egész, mint egy film. Az már egy plusz öröm volt, hogy varázslat is átitatta a lapokat.
A kedvenc helyszínem már kipipáltam a kritérium listán. Következtek a karakterek. Petert rögtön megkedveltem, a fura humorával (én bevallom, hogy hangosan nevettem a beszólásain, tudom, fura humorom van), az esetlenségével és a gondolkodásával. Szerettem a "fejében lenni" még akkor is, amikor a nők között őrlődött. Lesleyt nagyon bírtam, Beverlyvel viszont annyira nem voltam kibékülve az elején, de lassan ő is átkerült a lista másik oldalára. Nightingale-t és Mollyt pedig egyenesen imádtam. Molly nem sok vizet zavar, de olyan kis Tim Burton-ös hangulata lett tőle a könyvnek. Molly a Hodály (ahová Peter beköltözött), elengedhetetlen kelléke volt és végre nem a komornyik kártyát játszotta ki egy író.
A karakterek után még inkább felértékelődött bennem a könyv, hiszen Ben Aaronovitch életre keltette a folyókat és a várost! Az a típusú ember vagyok, aki nevet ad a tárgyaknak és nem érdekli, hogy mások mit szólnak hozzá. Így otthonos érzés volt, hogy életre kelnek a nem élő dolgok is.
Krimirajongóként nagyon aggódtam a nyomozás szál miatt, de le a kalappal! Nem volt elnagyzolt, végig érdekes volt és tetszett, hogy Ben valószínűleg beleásta magát egy kicsit a témába, mert a helyszínelési dolgok is rendben voltak. Ehhez még rejtély is párosult és mágia! Hol volt az író eddig és én miért nem tudtam róla?
Az események pörögtek, tetszett az epizodikusság is, színessé tette a történetet. Viszont Peter varázstudása lassan haladt. Eleinte zavart, de aztán megtudtam, hogy több kötet van még hátra, nem csak kettő, így már azzal sem volt bajom. Így a tökéletes.
Szóval, aki szereti Londont, a nyomozást, a varázslatot és az angol humort, annak kihagyhatatlan!
Történet: 6/5 pont Karakterek: 6/5 pont Kedvenc: Molly, Toby, Nightingale, Peter Tetszett: az egész! Nem tetszett: - Fordító: Pék Zoltán Oldalszám: 376 oldal Kiadó: Gabo Kiadó ________________________________________________________________________________________________
Blogturné extra
Az íróról
A lengyel származású brit író 1964-ben született. Édesapja közgazdász volt, de Ben és két idősebb testvére inkább a művészi pályára lépett. Egyik bátyja, Owen színész, másik bátyja, David pedig újságíró. Bennek ezen kívül van még néhány lánytestvére, egy kutyája és egy fia is, Karifa. Gyermekkora és tinédzser élete szürke és unalmas volt egészen addig, míg húszas évei elején fel nem fedezte magában az írási tehetséget.
Írt pár Dr. Who epizódot, annak spin-off sorozatánál is közreműködött, írt a Casulty sorozathoz és a Jupiter Moon című sci-fi szappanoperához is pár részt, illetve voltak egyéb próbálkozásai is, de a várva várt siker elmaradt. Hogy meg tudjon élni valamiből, a Waterstonesban lett könyvesbolti eladó. Furcsa mód ennek a váltásnak köszönheti jelenlegi pályafutását, mert ebben az időszakban kezdett el körvonalazódni benne egy történet - egy varázslatos London, gyilkosság, nyomozás - és egy kicsit esetlen, de szerethető rendőr, Peter Grant alakja. A London folyói meghozta számára az annyira várt sikert.
Ben jelenleg Wimbledonban él és szorgosan írja az új Peter Grant részt.
Ahhoz, hogy megnyerd a London folyói című könyv egyikét a három közül, nincs más dolgod, mint lájkolni a kért oldalakat és ki kell találnod, hogy a főhősnek milyen nyelven kell tanulnia. A választ ki kell nyomoznod!
Minden egyes állomáson találsz egy kérdést. A válaszok első betűjét összegyűjtve megkapod a fő kérdésre a választ.
Miért pont ez? Gaiman az egyik kedvenc íróm. Szégyen, de még csak most olvastam el ezt az alapművét. Az Ünnepi Könyvhét szerzeménye ez is (annak ellenére, hogy semmit sem akartam venni. :D), de egy rajongónak nem szabadott otthagyni egy ekkora kincset, ami ráadásul bővített kiadás.
Történet: Árnyék letölti börtönbüntetését és hazafelé tart, hogy végre új életet kezdhessen feleségével. De sajnos a sors közbeszól, ugyanis a feleségét autóbaleset éri és meghal. Árnyék élete egy szempillantás alatt tönkremegy, hirtelen azt sem tudja, hogy mihez kezdjen, hiszen a börtönben töltött három év alatt csak azt a napot várta, mire újra megölelheti feleségét. Hazafelé vezető útján azonban egy ismeretlenbe botlik, aki munkát ajánl neki. Szerda egy fura fazon, de Árnyék mellészegődik, hiszen amúgy sem ér már az élete semmit. A rejtélyes idegen, Szerda ráadásul egy szörnyű viharra és háborúra hívja fel Árnyék figyelmét, amit csak úgy élhet túl, ha együttműködnek.
Vélemény: Nem volt szerencsém az eredeti verzióhoz, csak ehhez a bővítetthez, ami állítólag 10-12 000 szóval több. A könyvben Gaiman megemlíti, hogy nagyon sokat dolgozott ezen a művén, tulajdonképpen ez az első nagyobb regénye. Az emberek reakciója végletes volt: vagy nagyon szerették vagy nagyon utálták az Amerikai isteneket. Szerintem ez a végletesség az összes művére és magára Gaimanre is igaz. Aki szereti, az elvakult rajongója lesz, aki pedig nem, az teljesen mindegy hány könyvet fog tőle elolvasni, akkor sem fogja megszeretni. Én az előbbi csoporthoz tartozom és nagyon szeretem Gaiman stílusát. Ha vannak is unalmas részek, azt a névjegyének tekintem, nem pedig hibának, így valószínűleg elfogult leszek most is.
A könyv történetének és az alakjainak híre előbb utolért, mint maga a könyv, így már voltak elvárásaim. Alig vártam, hogy a kezemben legyen, mert szeretem a meséket, a mondákat, az istenségeket, a különböző hitvilágok tanulmányozását és főleg egy istenséget, Lokit (nem véletlenül választottam becenévnek). Bár nagyon sokat olvastam a témákban és ugye iskolában is tanulunk az istenségekről, mondákról és mitológiáról, de Gaiman még így is tudott meglepetést okozni, rájöttem, hogy néhol igencsak hiányos a tudásom. Másokat az zavart, hogy annyi mindent összekevert ebben a műben, hogy ettől nehezen követhető, én pedig pont ezt szerettem benne. Megtornáztatta egy kicsit az agyam, hiszen nevén nem nevezte meg az isteneket csak miután már eltűntek a színről vagy a vége felé, így a viselkedésükből és a jellemvonásaikból lehetett kitalálni, hogy ki kicsoda.
Maga a háború meg is követelte, hogy ennyi istenség halmozódjon fel, hiszen köztük folyt a nézeteltérés. Gaiman kisebb epizódokkal (amik szerintem simán elfértek volna egy novelláskötetben) törte meg a történet ívét, amikből kiderült, hogy a különböző kultúrák a népvándorlások során hozták magukkal Amerikába az istenségeket. Amerika hatalmas és egyik legfőbb sajátossága, hogy a világ minden tájáról érkeztek oda emberek, a nemzetiségek gyűjtőhelye, így a vallás nagyon sokszínű és ezért van ott sok istenség is. Emellett viszont számtalan új istenség is megjelent (pl. média, pénz istene), akik le akarták taszítani a trónról az ősi isteneket, akiknek hatalma már így is meggyengült. Gaiman azt az elvet követte a regényében, hogy a régi isteneket kezdik elfelejteni és minél kevesebben hisznek bennük, annál gyengébbek lesznek, míg egyszer csak eltűnnek.
Árnyéknak, ha még nem lenne elég a börtön és a halott felesége, megjelenik Szerda, hogy "belerángassa" őt a háború kellős közepébe. Persze Árnyék eleinte erről mit sem tud, amikor meg kezdi kapizsgálni, hogy mi a helyzet, akkor pedig szkeptikus és elég nehezen tudja elfogadni, hogy mi folyik körülötte, de mivel nem sok mindent tud már kezdeni az életével, ezért csak sodródik az árral. Fő munkája Szerda megvédése lesz, mintha egy verőlegény lenne, de idővel számomra elég megható feladata lesz.
Árnyék alakja nagyon szerethető. Hiába börtönviselt fickó, benne van a szerénység és az alázat is, az, hogy ő tulajdonképpen jó ember. Egyszerű és együgyű fickó, de nagyon is kedvelhető. Az alakja végig fenntartotta az érdeklődésemet és kíváncsi voltam, hogyan is alakul a sorsa. Bár a szokásostól távolabb vagyunk a gondolataitól és érzelmeitől, mint az a regényekben megszokott, de pont ez teszi őt érdekessé. Kedvenc hobbija, hogy érmékkel trükköket tanul meg és bemutatja azokat. Ez a hobbi tartja őt a felszínen és ezzel is érzelmeket fejez ki. Megnyugtatja, amikor feldúlt lelkiállapotban van és ez elég sokszor elő is fordul. Nem dühöng, nem őrjöng, mindenre hűvös nyugalommal reagál, de az érmék elárulják a valódi érzelmeit.
Szerdát szerettem is, meg utáltam is. Végig azt próbáltam meg kitalálni, hogy miért pont Árnyékot, ezt az együgyű fickót szemelte ki magának. Valamikor úgy éreztem, hogy jót tett Árnyékkal, valamikor egyenesen haragudtam rá, hogy szerencsétlent belerángatta ebbe az egészbe. Aztán rájöttem, hogy valahol Szerda is olyan, mint Gaiman: vagy nagyon lehet szeretni vagy nagyon lehet utálni, de végül nem döntöttem sehogy sem.
A többi mellékszereplő, főleg az istenek is érdekesek voltak. Néhányat felismertem rögtön, néhány viszont újdonság volt és ez arra sarkall, hogy majd bővebben utánuk nézzek. Anansit régi ismerősként mosollyal fogadtam, hiszen Gaiman bemutatta már őt az Anansi fiúk című művében. Lokit pedig egyenesen imádtam, miután végre nagy nehezen leesett, hogy ki is volt ő. Az utalás egyébként egyenesen ordít a lapokról, de ahogy az lenni szokott, az ember pont azt nem találja, amit a legjobban keres. Tudtam, hogy szerepel a könyvben, de már lassan a végére értem, amikor még mindig azon háborogtam, hogy ebben nincs is Loki. Aztán leesett, aminek le kell, így nálam ez a csavar is bejött, ahogy Gaiman eltervezte.
A könyv annyira szövevényes és furcsa, hogy néha tényleg úgy érzetem, hogy nehezen emészthető, de végül sikerült követni a szálakat. Furcsa volt a humor, a pornográfia, a mitológia és a modern kor egyvelege, de ez teszi egyedivé a történetet. Úti regénynek is felfogható, mert Szerda és főképp Árnyék Amerikát járja és mivel Amerika is eleve ilyen furcsa egyveleg, tökéletes helyszíne volt ennek a káosznak. (Elég sokszor beugrott az Odaát az utazás és a kisebb epizódok miatt, amit külön díjaztam.) Az Amerikai istenek felfogható Amerika kiparodizálásnak is, hiszen nagyon jól bemutatja azt, hogy milyen is ott a kultúra, legalábbis az a kultúrakép, ami a világban él Amerikáról. Mindenhol van McDonald's, pár dolcsiért kocsit tudsz szerezni, tök mindegy, hogy honnan származol, te amerikainak minősülsz, az országút tele van motelekkel és még sorolhatnám.
Nagyon szeretem Gaiman meséit, az Amerikai istenekben pedig bőven volt ezekből. Hiába nincs új a nap alatt, olyan sztoriba gyúrta össze a mondákat, hogy le a kalappal előtte. Még egy kisebb nyomozós szálat is kaptunk lassan adagolva, ami megint csak megért volna egy külön könyvet. A könyv nem hiába féltégla, hatalmas nagy munka lehetett összehozni ezt a sztorit úgy, hogy minden szálnak meglegyen a létjogosultsága és sikerüljön is elvarrni őket megfelelően. Gaiman is írta, hogy ebben segítettek neki, mert sikerült teljesen belegabalyodnia. Nem tudom, hogy az eredeti verzió milyen lehetett, de nagyon örülök, hogy a bővített kiadást olvashattam, mert Gaiman meséiből sosem elég. Lehet őt szeretni vagy utálni, viszont azt el kell ismerni, hogy nagy alkotó, hiszen ez a könyve megnyert számos rangos díjat és filmsorozatot is készítenek belőle.
Miért olvasd el? Ha szereted Gaimant, akkor ez egy "muszáj" könyv. Ha érdekel és szereted a mitológiát, akkor ez egy igazi kincsesbánya.
Miért ne olvasd el? Ha nem szereted Gaimant, ezzel a könyvével sem fogod megszeretni.
Miért pont ez?Szabad perceimben böngésztem a külföldi könyvek között és hát megint a borító ragadta meg a figyelmem (a lentebbi borító), majd a fülszöveg is megtetszett, így nem akartam kihagyni.
Történet:Ari (Arianae) ezüst/fehér hosszú hajával és természetellenesen kékeszöld színű szemével mindig is kilógott a társai közül. Szülei gyermekkorában elhagyták, így Ari nevelőszülőkről nevelőszülőkre járt, míg végül meg nem állapodott egy viszonylag normális családnál 17 éves korában. A nevelőszülők fejvadászok, az olyanokat gyűjtik be, akik nem jelentek meg a bíróságon, így Ari tanul tőlük egy-két dolgot. A lányban felmerül az árvák szokásos kérdése: kik is voltak az igazi szüleim? Így Ari elindul, hogy visszatérjen a szülővárosába, New Orleans-ba, hogy megtudja mi történt a biológiai szüleivel és kik is voltak ők. Halott édesanyjáról kiderül, hogy egy elmegyógyintézetben lett öngyilkos, így először oda megy. Anyja öröksége csak egy cipős doboz, benne pedig egy levél volt, aminek legfőbb üzenete, hogy: Fuss! Ari azonban ahelyett, hogy elfutna, nyomozni kezd, hogy miért is és ki elől kellene neki elfutnia. A szálak a szülővárosába, New Orleans-ba vezetnek. Odaérve azonban meglepve tapasztalja, hogy a város egy katasztrófa sújtotta övezet és egy szellemvárosra hasonlít. Új neve New 2 és olyan emberek/lények élnek a romok között, akik hasonlók, mint ő.
Vélemény: Nagyon-nagyon......akartam szeretni a könyvet, de egy olyan sztorit kaptam, amit úgy elrontott az írónő, ahogy csak lehet. Az alapja tökéletes lenne, de a kevesebb néha több mondást nem véletlenül használják az emberek. A könyv közepes és még bennem is vitát váltott ki saját magammal, hogy szeretem-e vagy sem, úgyhogy el tudom képzelni, hogy lesz, aki imádni fogja és lesz, aki majd nagyon utálja. Persze voltak pozitívumai is, de a mérleg nyelve megállt a döntetlen középkategóriánál.
A rövid történet:van egy hősnőnk, akit elhagytak a szülei, rossz tapasztalatai voltak a nevelőszülőkkel, de végül megállapodik egy jófej családnál, ahol az anya maga is örökbe fogadott árva volt annak idején, így teljesen megértik Ari vágyát, hogy meg szeretné tudni, kik is voltak a szülei. A szülőket bírtam volna nagyon, de csak pár mondat erejéig szerepeltek. Fejvadászként dolgoznak, így Ari nagyon sok mindent megtanult tőlük, van fegyvere, nagyon jól tud verekedni, stb. Egyedül elengedik, hogy egy elmegyógyintézetben utána járjon anyja történetének. Itt csak egy cipős dobozra bukkan, benne egy sejtelmes levéllel és egy könyörgő kéréssel, hogy fusson. Arit azonban nem olyan fából faragták, hogy megfutamodjon, szeretné tudni, hogy ki elől és miért kéne futnia és azt is, hogy miért lett öngyilkos az anyja.
Megtámadják a hotel parkolójában és elég furcsa kimenetele lesz az ügynek, így Ari hamar ráébred, hogy valami nagyon rossz dologba tenyerelt. Egyik látomása odáig fajul, hogy az úttesten elveszti az eszméletét és majdnem elüti egy kis teherautó. Így ismerkedik meg a sofőrrel, Crank-kel a 13 éves kislánnyal, aki a régi New Orleans-ban, azaz a mai New 2-ban lakik és szállást ad Arinak. Már útközben megismerjük a város történetét, egy-két hurrikán söpört végig a városon, majd jött egy árvíz és a kormány mindenkit evakuált a helyszínről, de sokan ott maradtak és úgy éltek, mint a patkányok a romok között. Kiderül, hogy Crank egy csapat gyerekkel és tinivel él együtt az egyik elhagyatott házban. Mindenki dolgozik, az iskoláról azt se tudják, hogy micsoda. Az egyik gyerek sírrabló, a másik postás, a harmadik a Novem-nek dolgozik kémként.
A Novem az a tanács vagy közösség, amelyik megvette a kormánytól New Orleans-t és új várost hozott létre a romokból, New 2-t. A Novemet kilenc befolyásos család alkotja. New 2 egy menedék a furcsa szerzeteknek, akik el akarnak bújni a világ elől. Nem véletlenül látogatják a turisták szívesen és nem véletlenül jönnek ide a paranormális tevékenységeket kutatók sem, hiszen van itt minden, ami szem-szájnak ingere. Arit itt is megtámadják, állandóan bajba keveredik, majd szerelmes is lesz. Végül fény derül arra, hogy mi is történt a családjával, és arra is, hogy őt miért üldözik és kinek fáj rá annyira a foga.
Pozitívumok:A könyv hangulata iszonyatosan jó. Teljesen lepusztult város, mocsár, moha, latyak, köd, minden van itt, amitől az ember lánya megborzong. Furcsábbnál-furcsább lények, alakváltók, boszik, voodoo papok és a többi. A kietlen város egyre jobban megtelik lényekkel, voodoo-val és varázslattal, karneváli hangulattal a könyv során és magával sodorja az embert. Én is szívesen részt vettem volna azon a karneválon, meg a bálokon is. Nagyon plasztikus a leírás, érzed az illatokat, szagokat, érzed a félelmet, a varázslatot a lapokon át.
Maga a város, a története és a Novem iszonyatosan jó ötlet. Egyre több rejtély van, amitől szétizgulja magát az ember, hogy megtudja végre a kérdésekre a válaszokat. Még a szerelmeseknek is drukkoltam és oda meg vissza voltam Sebastian-tól, a főszereplő sráctól. Egy kicsit Jace-re emlékeztetett a Végzet ereklyéi sorozatból. Rájöttem, hogy miért is bírom ezeket a fiú karaktereket. Keveset beszélnek, amitől titokzatosak, ha meg is szólalnak vagy nagyon jó szövegük van vagy pedig az erő sugárzik belőlük. Ahelyett, hogy jártatnák a szájukat és ugrálnának jobbra-balra megkergülve, mint a főhősnők, okosan és határozottan cselekednek. Nem tökölnek semmin és semmivel. Ha meg akarja csókolni a főhősnőt, megteszi. Ha ölni kell érte, egy szó nélkül megy és öl. Vezére a csapatnak és elszántan próbálja megoldani a gondokat. Sebastian ilyen, nem mellesleg pedig jól is néz ki.
A New 2-beli gyerekek is nagyon érdekesek és szerethetők, tetszettek a körülmények, amikben éltek. Egy elhagyatott ház, nincsenek szülők, mindenki a maga ura és nagyon is jól elboldogulnak együtt, mint egy nagy család. A kis Violet lett a nagy kedvencem (egy kis krokodil a házi állata) és a főhősnőnek, Arinak is ő volt a kedvence. Ari szintén talpraesett lány, persze hibákkal együtt és vicces gondolatai, jó beszólásai voltak, de Sebastian volt a legjobb arc az összes közül.
Negatívumok:Itt jön a képbe, a kevesebb néha több mondás. Olyan sok volt a leírás, hogy az már a történet hátrányává vált. Állandóan a moháról, a mocsárról, a ködről, a kísérteties dolgokról lehetett olvasni és néha egy-egy szereplő közbenyögött egy-egy mondatot. Annyira belassította az eseményeket, hogy már untam. Elég volt pár mondat és elkaptam a hangulatot, dideregtem, reszkettem, meg minden, de mikor még mindig három-négy oldalon át csak leírást olvastam már elvesztette az egész a varázsát és unni kezdtem. Három oldallal előtte feltettek egy kérdést és rengeteg tájleíráson kellett átrágni magam, mire a másik szereplő válaszolt, ha egyáltalán válaszolt.
Idegesítő volt, hogy sosem kaptunk semmire választ. Kérdések tömkelege vetült fel olvasás közben bennem is és a szereplőben is, egyre több és nagyobb rejtélyek voltak és már nagyon vártam, hogy valami kiderüljön apránként. Mindig mindenki csak kérdezett, de válasz nem jött, csak sejtelmes hümmögések. Egyre kuszább és érthetetlenebb lett minden. Értem én, hogy ez egy eszköz a kíváncsiság fenntartására, de ez már sok volt. Ha egy szereplő feltesz egy kulcsfontosságú kérdést, amire a válasz előrébb vinné a cselekményt, akkor kapjuk már meg azt a választ az istenért! Ugyanez volt a kérdés nélküli válaszok esete is. Kiderültek olyan dolgok, amik kulcsfontosságúak voltak, erre a szereplő elkezd az időről vagy a kajáról beszélni, mintha rohadtul nem lenne érdekes, hogy hol van a főgonosz. Emellett persze oldalak szóltak a tájról, a házakról, stb. Az utolsó pár oldalon persze megkapjuk a válaszokat, de annyira töményen és ömlesztve, hogy már inkább nevetséges volt. Ez egy sorozat első kötete, de még a végével se érte el az írónő azt a hatást, hogy remegve várjam a második részt, valahogy nem érdekel.
Megint csak: a kevesebb néha több. Először is van egy furcsa hősnőnk. Fehér haja van és természetellenesen kékeszöld szeme, egy félhold alakú tetoválás az egyik szeme alatt. Ha levágja és befesti a haját, másnapra ugyanúgy néz ki, mint előtte. A hősnőnk hallucinál is. Ott van az édesanyja vízióinak furcsasága és az öngyilkossága is. Ez eddig rendben van, megvett magának a sztori. Eljutunk egy kísértetvárosba, tökéletes. Magukra hagyott gyerekek szintén furcsa kinézettel, remek. A Novem és a város története, egyre szuperebb a könyv. Aztán meglódult valahol az írónő tolla a történet első harmadában, mert hirtelen jön egy eldugott kis sziget, börtönnel és mitológiai lényekkel. Egy félig madár, félig ember szerzet, görög szörnyvadászok, három embernyi méretű alakváltó pók, egyéb alakváltók, varázslók, boszik, vámpírok, félistenek, egy félig vámpír félig varázsló gyerek, csinált vámpírok és született vámpírok, voodoo papok és végül mindennek megkoronázásaként görög istenek és istennők. A reakcióm ez volt: MI VAN?
Mindemellett még mindig nem tudjuk, hogy micsoda Ari, hogy ki kergeti, hogy mi van az anyjával, de bejön a képbe megannyi rejtély. Minden egyes szereplő valami a könyvben, találd ki, hogy ki micsoda és ővele mi van. Miért kergetik őket, mi van az ő szüleikkel is. Találd ki, hogy Arit ki és miért rabolja el, majd találd ki, hogy a fenébe kerül oda egy totál más lény, aki nem illik a sztoriba. Mindig csak az van, hogy találj ki valamit, miközben semmit se tudsz meg, majd csak az utolsó pár oldalon.
A rejtélyek egészen addig jók, míg ki nem derülnek, hogy mik azok. Miután megtudod, kínodban röhögsz és nem érted, hogy mire ez a nagy cécó. Kiderül, hogy micsoda Ari és röhögve csóváltam a fejem, hogy ilyen nincs, hogy lehet ekkora hülyeséget kitalálni? Nem lenne rossz lény vagy akármi, csak bugyuta mellé a sztori.
Miért is bugyuta? Az írónő szerintem nem tudta eldönteni, hogy mit is akar valójában a történettel. Kitalált egy jó alapgondolatot és ahogy elkezdte írni a sztorit, azzal párhuzamosan rontotta el. A hangulatábrázolás jó, de nem ártott volna a leírásokon húzni egy kicsit, mert átesett a ló túloldalára. A főhősnő egy tipikus Mary-Sue. Szuperkülönleges, szép, csinos, jól tud verekedni, elszánt, jó szövege van, rögtön belehabarodik egy nap ismertség után a "lovag", mindenki meg akarja védeni és segíteni akar neki, aki pedig nem, az csakis őt akarja megölni, amúgy esze ágában se lett volna bántani senkit. Persze, hogy az átok, ami a családján van, nála valamiért más, mert ő különleges és még sorolhatnám.
Imádom a fantasyt, de ez már sok volt. A karakterek emberi része nagyon hiteltelen volt. Szinte nincs is karakterizálás. Nevetségesen mozgatta az írónő a karaktereket. Mindegyik csak oda lett biggyesztve, mert miért ne legyenek benne. Funkciójuk nem nagyon van, csak Ari háttértáncosai. A sok lény pedig kivágta bennem a biztosítékot. A kilenc család hármasával van felosztva a Novemben, hogy melyik melyik fajt képviseli. Ez oké. Rendben van, hogy a voodoo itt szinte vallás és tele van a város ilyen dolgokkal, hiszen New Orleans-ban vagyunk, de hogy mi a fene köze van ehhez a görög mitológiának azt senki se tudja megmondani, szerintem maga az írónő se.
Ha megmaradt volna a voodoo vonalnál és a bosziknál, varázslóknál, akkor nagyon jó lett volna a sztori. Vagy maradhatott volna a görög mitológiánál és elhagyja a többit. DE a vámpírok, alakváltók mit keresnek a voodoo-nál, illetve mindez mit keres a görög mitológiával egy lapon? Pallasz Athénénak mi köze van Drakulához? A Harry-Pottereknek mi köze van a Mardi Gras-hoz?
Szóval a hangulat, a város története és a Novem nagyon érdekes. A főgonosz és a megjelenései, illetve a vele való leszámolás viszont nevetséges. Egy összekutyult badarság az egész.
SPOILERES ÖVEZET!
Vicces dolgok és WTF-ek:
A hősnő vagány, annyi mindenen ment keresztül, hogy már kész felnőtt 17 évesen. Úgy tud verekedni, hogy egy tai-bokszoló megirigyelné, tökéletesen tud bánni a fegyverrel és olyan tapasztalt, meg annyira okos, mint egy 40 éves felnőtt, ennek ellenére miért viselkedett és döntött mindig úgy, mint egy retardált hat éves?
Gond nélkül kinyír egy görög harcost, de a forgatagban simán elrabolja egy másik Sebastian mellől, majd később a leglehetetlenebb helyzetben mégis ki tudja nyírni bármiféle erőfeszítés nélkül ugyanazt a harcost.
Simán el tudja fogadni, hogy létezik mindenféle lény, óriáspók, félig vámpír, félig varázsló, istenek, alakváltók, stb. annak ellenére, hogy ő még azt sem tudja, hogy ő milyen lény is valójában, azt hiszi, hogy ember.
A főgonosz, őhatalmassága simán hagyja, hogy meglépjen a börtönéből Ari, sőt még azt is hagyja, hogy az összes cellalakót kiszabadítsa, majd érzékeny búcsút vegyenek egymástól.
Ha írsz egy könyvet, legyél olyan átlátszó bizonyos rejtélyekkel, mint az üveg, másoknál meg olyan titokzatos, hogy még te se értsd, hogy mi van. Értem ezalatt, hogyha a főhős kiszabadítja a szerelme apját, úgy hogy nem is tudja ki az, jegyeztessük meg vele többször is, hogy: úristen, úgy néz ki, mint a szerelmem, dettó ugyanaz, csak idősebb kiadásban és a főhősünk hívja úgy gondolatban apucit, mint a szerelmét, de közben ne essen le neki, hogy tényleg az apja. Apropó! A főhősünk apuciját is tegyük be velük együtt ugyanabba a börtönbe, beszéltessük is őket egymással, hátha nem esik le senkinek, hogy ő meg a hősünk apja.
Amikor a börtönből kiszabadulnak a lények, vigyünk bele népmesei elemet és egyesével mindegyikkel mondassuk el, hogy: ha kellek, csak hangosan mond ki a nevem, én meg fogom hallani. Persze, közben imádkozzunk, hogy ne essen le az olvasónak, hogy majd a vége jelenetnél ők lesznek a megmentők.
Pár óra ismertség után zuhanjon egymásba a fiú és a lány olyannyira, hogy már az életüket is felálodznák egymásért.
Ha a város megtudta eddig magát védeni a főgonosztól, akkor a főhősünk megjelenésével hirtelen már ne tudják magukat megvédeni, mert akkor lesz konfliktus.
Ha a főhősünk veszélyes egy egész városnyi ember életére, de egyébként béke lenne, ha nem lenne a városban, akkor mindenáron akarjuk, hogy ott maradjon velünk, ki a fenének kell a béke? Sőt, még az is erőszakkal tartsa őt a városban, aki különben utálja, mert miért ne hozzák a saját fejükre a bajt?
Ha valaki ki akarja használni a főhősünket, akkor ordítson csak nyugodtan a lapokról, hogy ki akarják használni, majd az olvasó lepődjön meg, mire végre kiderül.
A szereplőnknek ne legyen önálló akarta, a körülmények mindig oda vigyék, ahol pont ott és akkor lennie kell, nehogy lemaradjon valamiről, mert akkor lőttek a cselekménynek.
A hatalmas főgonosz iszkoljon el és csinálja össze magát istennő létére, mert a főhősünk behúzott neki egyet.
Egy görög istennő nyakába harapjon egy vámpír, így az meneküljön el a helyszínről.
Tegyél az üstbe egy vámpírt, akit átváltoztattak, meg egy olyat is, amelyik született, majd adj hozzá fél kiló voodoo-t, öntsd nyakon egy kis alakváltó hordával, majd tegyél bele egy evőkanál óriáspókot, egy kiló félig ember félig madár lényt, rázd össze a görög mitológiát, de nagyon alaposan, hogy az összetevőkre rá se lehessen ismerni, majd önts belőle bőven, sózd meg egy kis varázslóval, majd szórj pár szemnyi boszit is bele, a kígyókat se felejtsd ki, mert a kaja ízetlen lesz. Jó étvágyat!
Végül zúdítsunk az olvasóra minden zagyvaságot, amit csak lehet és eddig eltitkoltunk, mert idő közben elfelejtettük adagolni a dolgokat, de az utolsó fejezetben nem ártana valahogy lezárni a cselekményt.
Jah, és a főhősünk legyen a legjobb helyzetben, amikor a végén alkudozni kell, annak ellenére, hogy mindenki erősebb és nyugodtabb lenne nélküle, elhárulna a veszély, ha ő elmenne onnan, de azért alázkodjunk meg neki. Nehogy már elmenjen és itt hagyjon minket a békében és boldogságban, a mi kis városunkban, ahol tök jó az élet. Kell nekünk még több tornádó és árvíz, mit se számít pár milla, hogy újra kell megint mindent építeni és még bele is halhatunk.
Miért olvasd el?Szerintem ne tedd.
Miért ne olvasd el?Ha értelmesebb és szórakoztatóbb sztorival akarod eltölteni drága idődet, akkor messzire elkerülöd ezt a könyvet. Nem éri meg elolvasni.
Miért pont ez?A "felnőtt" fantasy kategóriában Gena Showalter az egyik körülrajongott írónő, így már ideje volt megismerkednem egy alkotásával. Kíváncsi voltam a démonos sorozatára, mert végre nem csak a vámpírok körül forog a világ.
Történet:Nagy meglepetés: Budapesten játszódik a történet. A Budai vár közelében egy erődben él elszigetelten hat férfi, akik megátkozott harcosok. A görög istenek még nagyon régen azzal büntették meg a férfiakat, hogy mindegyikük testébe beköltöztettek egy démont, így a harcosoknak szó szerint mindennap meg kell küzdeniük a saját démonjaikkal. A sorozat első része Maddox (az Erőszak őrzője) története. Egyik nap az erőd közelébe téved egy nő, Ashlyn, aki segítséget akar kérni tőlük, mert sokat hallott már az idegen férfiakról a városban, így biztos benne, hogy megoldással tudnak szolgálni a problémájára. Nem tudja, hogy a férfiak démonok-e vagy angyalok, de nemsokára nem is igazán foglalkoztatja a kérdés, hiszen erős vonzalom ébred benne Maddox iránt. Innentől kezdve van minden, ami szem-szájnak ingere: harc, szerelem, árulás, szex és egy kis mitológia.
Vélemény:Nagyon sokat tudnék kukacoskodni a könyvvel, de nem akarok annyira belemászni mindenféle apróságba, mert egyrészt ez egy sorozat első kötete, ami általában nem mindig hozza a száz százalékot, másrészt valamiért megkedveltem az egész történetet, bár a stílus piszkálja a csőrömet, de egy a lényeg, elszórakoztatott, míg olvastam és folytatni fogom a többi résszel.
Az alaptörténet miatt tapsikoltam örömömben, végre démonok a főszereplők, akik egyre jobban a gyengéim. Viccesek, gonoszak, rosszaságra csábítanak és mindig bele akarnak vinni valamibe, miközben susmorognak a szereplők fülébe. Ők a tipikusan meg nem értett, de nagyon jó fej és szórakoztató gonoszok. Ebben a könyvben sem volt másként, gyakran jobban kedveltem a démonokat, mint magukat a tulajdonosokat. A görög mitológiai vonatkozás pedig egyenesen hab volt a tortán, bár jobban is ki lehetett volna fejteni a történet ezen részét.
A harcosok régen a görög istenek katonái és/vagy őrzői voltak, de egy kis nézeteltérés miatt összerúgták velük a port. A legjobban Maddox "sértődött" meg és ő neki köszönhető, hogy megátkozták őket az istenek, mert hirtelen felindulásból elkövetett egy nagy hibát. Szándékosan fogalmazok homályosan, nem akarom lelőni az egészet, hátha valaki nem olvasta még és kedvet kap hozzá, egyedül annyit árulok el, hogy Pandora szelencéje körül forog a probléma. A szelencéből szabadultak ki ugyanis a démonok, akik "boldogítják" a szereplőinket, ezt a szelencét is keresi szinte mindenki, na és hol? Hát itt, szerény kis országunkban, Budapesten! A harcosok itt rendezkedtek be, itt építettek fel egy erődöt, mindenféle modern kütyüvel, hogy meg tudják magukat védeni a Vadászoktól és biztonságos falak között szemmel tudják tartani a környezetüket, illetve, hogy el tudjanak bújni az emberek elől, akikre veszélyt jelentenek. Megjelenik Ashlyn, akit személyes problémái vezettek hozzájuk és onnantól kezdve nem csak egy furcsa és gyors vonzalom kavarja fel a harcosok álló vizét, hanem sokkal nagyobb gondok is a nyakukba szakadnak. A görög isteneket kiiktatják a Titánok és ők veszik át az uralmat, de a harcosok még nem tudják, hogy ez jót vagy rosszat jelent számukra.
Az alaptörténet nagyon megfogott és elég érdekes világot kezdett felépíteni az írónő az első kötetben. A "főnökség" leváltása, Pandora szelencéje, a régi harcostársak megjelenése, akiktől elszakadtak a szereplőink még évszázadokkal ezelőtt, valamint a szereplők démonai pörgőssé, izgalmassá és érdekessé tették a sztorit. Bár a szereplőket nem sikerült még annyira jól megismerni, a főszál mindenképp olvastatja magát és kíváncsivá teszi az embert, hogy mi fog még történni. A kötetek minden egyes része valamelyik harcosról és a démonjáról szól, de ettől függetlenül van ez a főszál, ami nagyon leköti az embert. Külön nagy-nagy piros pont jár az írónőnek a magyarországi vonatkozásért, a helyszínért, elöntött a büszkeség, mikor szépeket írt kis fővárosunkról és az emberekről.
Most jön a sok de: De a stílus és a kivitelezés, a szereplők és a párbeszédek annyira zavartak, hogyha a mitológiai és budapesti vonatkozás nem lenne, félredobtam volna a könyvet, miután ráragasztok egy hatalmas cédulát soha többet felirattal.
Nagyon sokszor hangosan nevettem a könyvön és szerintem ennek a jelenségnek nem örült volna az írónő. Amikor Ashlyn megnyilvánult: röhögtem, mikor Maddox megnyilvánult: röhögtem, mikor a budapesti emberekről esett szó: röhögtem. Mondanom se kell, hogy ez elég gyakran előfordult, hiszen a két említett szereplő az első kötet mozgatórugója. A karakterizálás a nullát közelíti, pedig ennek a résznek, mint sokan mondták, az a célja, hogy megismerjük a harcosokat. Ez valahogy nem sikerült, mert azon kívül, hogy van egy univerzális, közös hátterük, mindegyiknek van egy külön névvel ellátott démona és megvan a szerepe a házban - ez takarít, az bütyköl, amaz meg a pénzt hozza a házhoz - nem igazán lehetett őket megismerni. Ez még nem gond, mert mindegyikük főszerephez jut majd egy későbbi kötetben, de ha ilyen stílusban, mint az Éjsötét vágyakban, akkor csak adunk a halottnak egy csókot.
Maddox izmos, kreol bőrű, döglesztő, erős és harcos pasi, hatalmas nagy férfikellékekkel, Ashlyn már elsőre a karjaiba omlik, ráadásul sajnálni is lehet őt, mert munkálkodik benne egy erőszakos démon. Kinek ne kellene ez a sablonos pasi? És mielőtt elfelejteném megemlíteni a nőtársaimnak megint, itt vannak a közelben ezek a szexdémonok. Nem kell értük messzire menni, fel lehet ülni a vonatra, metróra, buszra, beülni a kocsiba, kinek mi egyszerűbb és rá lehet bukkanni az erődre, ahol ezek a szexistenek szenvednek jobbra-balra és természetesen a tesztoszteron túltengéstől (bocs, démonoktól) még a falat is kiütik percenként, mert olyan veszélyesek is. A gonoszkodást befejezve, Maddox karaktere egy kicsit fárasztó. Oldalakon át szinte ugyanazt lehet olvasni, hogy szenved Erőszaktól, szenved a másodlagos átoktól, szenved attól, hogy szenved és szenved attól is, hogy vonzódik Ashlyn-hez, már szinte az első pillanattól "harcra" készen állva. Percenként beleöklözik valamibe, falba, bútorba, harcostársai gyomrába vagy arcába és mindig ugyanazokat gondolja. Tipikusan az a pasi, aki lent hordja az agyát. Egyébként, a többi karakter is néha elleste és követte ezt a mindenbe beleöklözünk stílust, ami számomra megint csak nem tett különbséget a karakterek között. Egyelőre csak a külsejükben van különbség.
Ashlyn karaktere a legelejétől fogva érdekes volt, jó kis háttértörténetet adott neki az írónő, tetszett, hogy legalább ő nem a sablonos hú, de jó nő, hanem egy tök átlagos alkatú, hobbijú mindennapi lány, leszámítva a képességét és a munkáját. Minden klappolna, csak könyörgöm, ne szólaljon meg! Amikor a gondolataiban vagyunk, nagyon szerethető nő, de ha kinyitja a száját kb. annyit tud csak hajtogatni, hogy Maddox, illetve akarom, jó és még. Ennyi. Mikor összetett mondatot adott az írónő a szájába és az még értelmes is volt, meglepődtem.
Lévén ez egy felnőtt fantasy, a könyv nem mentes a szextől. Ezek a jelenetek jók voltak, leszámítva a közbeeső párbeszédeket, illetve egy kis fogalmi zavart. Nem szó szerinti idézet: "Amikor Maddox letérdelt, akkor furcsa dolgok történtek ott lent. Dekadens dolgok." A dekadens szó egy gyöngyszem, elég sokszor olvashattam és ilyen mondatokban. Na, most a dekadens azt jelenti, hogy: bomlás, hanyatlás, szétesés. Ez egy kicsit furcsa képet vázolt elém, valahogy a lent bomló dolgok nem mozgatták meg a fantáziámat és inkább nem is akartam elképzelni, hogy mi történik ott lent. Azt se, hogy milyen az a dekadens ízű csók. Brrr! Ami még egy kicsit zavaró volt, hogy annyi szexuális töltetű jelenet volt a könyvben, hogy az szerintem egy kicsit kárára ment az egésznek. Inkább egy pornónak tűnt az egész, mint fantasy-nak, az arányok elbillentek a helyükről.
A vonzalmi és szerelmi rész túl gyorsan ment, amitől egy kissé erőltetett volt. Meg lehet úgy írni a sztorit, hogy egy oldalon akár több nap is elteljen, de itt nem így történt. Egy éjszaka és már elvesztek a szereplőink, beszélgetni ugyan még nem nagyon beszélgettek, szinte nem tudnak semmit egymásról, de már örökre egymáséi, egy nap alatt úgy összekovácsolódtak, mint a párok többsége 2-3 év után. De belefér, mert ez a "felnőtt" fantasy leginkább a szextől felnőtt.
Mindemellett a könyv szórakoztató, vannak benne izgalmas részek, lehet izgulni a szereplőkért, olvastatja magát, de nagyon lehet érezni benne a sablont is, illetve azt, hogy ez egy első kötet. A mitológiáért és a magyarországi vonatkozásért érdemes elolvasni, még ha a szerelmi szál nem is sikerült a legjobbra. Megtiszteltetés, hogy az írónő Budapestre tette a főhadiszállást, miközben magyar írópalántáknál előfordul, hogy amerikai/angol vagy más külföldi környezetben játszódó műveket alkotnak.(Azért néha vicces volt számomra egy-két jelenet: például, amikor egy magyar halandó meglátta ezeket a kétajtós szekrény szexisteneket az utcán és azt suttogta átszellemülten, hogy: Angyalok. Nekem valahogy Erzsi néni ugrott be a botjával, főkötőben, otthonkában, Fifi kutyája pórázát fogva, ahogy megy haza a piacról.)
Miért olvasd el?Ha szexuális jelenetekkel túlfűtött, romantikus fantasy-t szeretnél olvasni, érdemes belekezdeni a sorozatba. Bár a karakterizálás és a harc-, illetve szexjelenetek egyensúlya még nincs egészen a helyén, a színvonal ugrani fog a második vagy harmadik kötet után és nagyon jó lesz, legalábbis ezeket hallottam. Maga a főszál nagyon érdekes és izgalmas, démonok és istenek a szereplők, ami változatosság egy kicsit ebben a műfajban (elég sok a vámpíros sorozat).
Miért ne olvasd el? Ha nem kedveled ezt a műfajt, akkor ezzel a könyvvel biztos, hogy nem fogod megszeretni. Jobb, mint sok másik, de vannak azért ennél jobb sorozatok is. Az első kötetet ismerve ez egy középkategóriás felnőtt fantasy, bár mindig érhetik az embert meglepetések.
A lengyel származású brit író 1964-ben született. Édesapja közgazdász volt, de Ben és két idősebb testvére inkább a művészi pályára lépett. Egyik bátyja, Owen színész, másik bátyja, David pedig újságíró. Bennek ezen kívül van még néhány lánytestvére, egy kutyája és egy fia is, Karifa. Gyermekkora és tinédzser élete szürke és unalmas volt egészen addig, míg húszas évei elején fel nem fedezte magában az írási tehetséget. 
