2012. március 30., péntek

Jill Hathaway: Slide-Mások szemével

Miért pont ez? Ha akár csak pár percet is eltöltesz a Molyon, tuti, hogy legalább egy könyvet kiszúrsz magadnak, amit nem terveztél eddig elolvasni vagy nem is hallottál róla, de utána muszáj megszerezned. Így találtam rá - többek között - erre a könyvre is.

Történet: Sylvia, becenevén Vivi, különleges képessége, hogy szó szerint mások szemén át tudja látni a világot, ugyanis képes beléjük csusszanni. A külvilág ebből csak annyit lát, hogy a rózsaszín hajú lány narkolepsziában "szenved". Képességének megjelenése egybeesik édesanyja halálával, így amikor Vivi megpróbálja elmagyarázni édesapjának, hogy mire képes, az apa pszichiáterhez küldi. Annak ellenére, hogy cseppet sem kezeli jól Vivi környezete ezt az állapotot, valamilyen szinten szerencsés is, hiszen nem kell magyarázkodnia az ájult pillanatok miatt és egyéb előnyökben is részesül, pl. kimehet az órákról, amikor csak akar. Ám egy napon minden előny hátránnyá válik, mert Vivi olyan emberbe "csusszan", aki a húga barátnőjének gyilkosa. Mindenki azt hiszi, hogy Sophie öngyilkos lett, egyedül Vivi tudja az igazságot, de arról már fogalma sincs, hogy ki a gyilkos és hogyan is kéne lelepleznie. 

Vélemény: Ezt a könyvet "meg lehet enni reggelire" annyira rövid és olyan pörgős. A rövid bekezdések miatt úgy voltam vele, hogy: na, még ezt a kicsit elolvasom, aztán meg azt a kicsit is, bár aludni kéne már, mert nem tudok reggel felkelni, de akkor is muszáj még a harmadik bekezdést is elolvasni. Igazából nem tudom eldönteni, hogy szeretem-e a könyvet vagy sem, de az élmény mindenféleképpen maradandó volt, a könyv pedig nagyon jól kikapcsolt. 

  Míg tetszett a sztori egyszerűsége és könnyedsége, addig zavart is, hiszen végig az motoszkált bennem, hogy ezt a történetet bő lére is lehetett volna ereszteni. Kikapcsolt, mert rövid és pörgős volt, izgalmas is, de egy kicsit olyan volt, mint egy nagyobb történet váza, amihez már csak a töltelék hiányzik. Bár nagyon unom már az olyan rejtélyeket, hogy a főhősnek van valami képessége és egy kötet arról szól, hogy ez micsoda, honnan jött, miért rendelkezik egyáltalán ilyennel, addig itt vártam volna, hogy legyen valami apropója az egésznek. Mivel ez hiányzott belőle, a könyv egy átlagos tinikrimi lett, egyedüli különbség a többihez képest ez a csusszanási képesség. 

  Mivel már semmin se lepődök meg, ha ilyen jellegű könyveket olvasok, túltettem magam azon, hogy nincs magyarázat, Vivi képes ezekre a csusszanásokra és kész. Elsőként értesül róla, hogy húgának barátnője, Sophie meghalt, hiszen Vivi véletlenül belecsusszant a gyilkosba, amíg az a lány halálos ágyánál befejezte a "munkáját". Vivi ugyan már próbálkozott azzal, hogy nyíltan elmeséli, mire is képes, de olyan fogadtatásban részesült a beszámolója, hogy onnantól kezdve inkább hallgatott erről a képességről, így a gyilkosságnál nagy problémába ütközött. Mindenki azt hiszi, hogy Sophie öngyilkos lett és le is zárják az esetet ennyivel, de Vivi nem nyugszik, eldönti, hogy valahogy megtalálja a gyilkost. 

  Egész eddigi életében pokolnak élte meg a csusszanásokat, került mindent, amihez érzelmi lenyomat kapcsolódott, mert önkéntelenül és kiszámíthatatlanul átcsusszant a tárgyak tulajdonosába, de ebben az esetben azt kívánja, bárcsak tudatosan tudná használni ezt a képességet. Érdekes volt olvasni a próbálkozásait, attól függetlenül, hogy túl gyorsan történt minden és ez egy kicsit levont az élményből. A nyomozás része nem volt valami nagy szám, nem is igazán tudott volna jobban hozzálátni, tapasztalatok és megfelelő források hiányában, de egész jól sikerült megoldania az ügyet, már ha megoldásnak számít az, hogy rájött a gyilkos kilétére, ami eléggé nyilvánvaló és kiszámítható volt.

SPOILER! De ezen kívül tulajdonképpen nem csinált semmit, mert a tettest nem kapták el, elég kézenfekvő és sablonos módon nyerte el a büntetését, ráadásul nem volt nagy hírverése az ügynek. A történet "folytatásában", amit az olvasó maga képzelhet el, lehet, hogy volt nagy média visszhangja, de a könyvből ez nem derül ki. SPOILER VÉGE!

 Ami nagy pozitívuma volt a könyvnek az Vivi édesapjának karaktere és maga a gyász, illetve az életben elkövetettek hibák megbánása. Az apa karaktere és ahogy Vivi gondolkodott róla, nagyon megnyerő és reális volt. Egy apa, aki szerette a feleségét, magára marad két tinilánnyal, akikkel azt se tudja, hogy mit kezdjen. Szereti őket nagyon, de mégis valamiért a munkájába menekül előlük. Ez a menekülés a gyászból is fakad, de mélyebb oka is van annál. 

  A nyomozás szál, mint említettem, nagyon egyszerű és sablonos is, leszámítva a csusszanás képességét, de annyira nem zavaró, mert az írónőnek sikerült elérnie azt a pluszt, ami a krimikhez kell: végigrángatott a szereplő gondolataival és a végén már mindenki gyanús volt, (nekem még maga Vivi is.)

  Egy csipetnyi szerelem is volt benne, de ez a pár napos/hetes szerelem, amit nem is értek, hogy minek kellett bele, mert a srác szerepéhez elég lett volna a barátság is és a másik sráchoz illett volna inkább a szerelmes szerep, de egy tiniknek szóló könyvbe úgy látszik, muszáj beletenni. 

  A fentebb felsoroltak csak apró bosszúságok, inkább úgy fogalmazok, hogy sajnálom a történet egyszerűségét, annyi lehetőség volt a sztoriban, mint égen a csillag, mégsem ragadta meg őket az írónő. Igazság szerint el se tudom dönteni, hogy ez a könyv mi akart lenni, kriminek nagyon gyenge, a fantasytól és sci-fitől nagyon távol áll, a komoly témájú könyvekhez képest meg egy nyúlfarknyi szösszenet. Mindegyikből van benne egy kicsi, de egyik vonal sem teljesedett ki igazán, pedig volt bennük lehetőség, ráadásul az írónőnek nagyon jó stílusa van, rengeteg jó gondolatot is megfogalmazott, tehát nem az íráskészséggel volt a baj. Talán nem is akart többet kihozni a sztoriból, mint amilyen lett.

Az tény, hogy nem volt vidám hangulata, sőt, egyenesen komor volt, csupa nehéz témát említett meg, helyet kapott az iskolai lelki bántalmazás is, a nemi erőszakra való kísérlet, az alkoholizmus, amikkel ugyan nem bánt helytelenül, de nem is igazán élezte ki őket. Nem volt bennük burkolt jó tanács, sem ítélkezés, csak a komor alaphangulat megfestésében volt szerepük és nem emelkedtek ki, ez szerintem a mai világban már egy átlagos hangulattá és alappá vált, sajnos. Elég csak a híreket hallgatni, vagy beszélgetni a környezetükben lévőkkel, találunk ilyen eseteket. Nem zavart ugyan, hogy beletette ezeket a témákat is, de a csusszanással, meg a krimiszállal keverve egy kissé összekutyult könyv lett, mindegyikről szólt, de egyikről sem igazán. 

  Mindezek ellenére, nagyon jó kikapcsolódás volt a könyvet olvasni, pörgős és rövid volt, egy unalmas részt sem találtam benne, jó volt a szereplővel együtt haladni, csak minden olyan gyorsan és egyszerűen történt, hogy levett az élményből. Emiatt nem tudom az egyik legjobban tetsző könyvnek nevezni, amit mostanában olvastam. Nem tudom, hogy sorozat lesz-e vagy csak egy kötetes, de számomra itt le is zárult a történet, nem látom benne a folytatás lehetőségét, talán csak akkor, ha fejlődik a nyomozás szál és mellé a karakter képessége is.

Miért olvasd el? Ha könnyed kikapcsolódásra vágysz, de közben izgulni is szeretnél egy kicsit, ajánlom a könyvet. Az időhiányban szenvedő embereknek nagyon jó kikapcsolódás lehet, mert a történet rövid, gyorsan pörög, elszórakoztat, de közben mégsem köti le az ember idejét és energiáját annyira, mint egy többs száz oldalas könyv vagy egy egész sorozat. 

Miért ne olvasd el? Nekem túl egyszerű volt az egész, többre számítottam. Azt hittem, hogy annyira ütős lesz, mint mondjuk egy Éhezők viadala sorozat vagy a Végzet ereklyéi, de nem így lett. Ha te is valami nagy "robbanásra" vágysz, az nem kapod meg a könyvtől. Ha nem tetszett a Tizenhárom okom volt, akkor ez sem fog annyira. 

________________________________________________________________________
Történet: 4/5 pontból

Karakterek: 5/5 pontból

Kedvenc: Rollins, Vivi

Tetszett: a csusszanások és az, hogy mindenki gyanúsítható volt

Nem tetszett: túl egyszerű és elsietett volt az egész könyv

Kiadás: Egmont, 2012

Oldalszám: 239 oldal
________________________________________________________________________
 

Rob Thurman - Holdvilág

Miért pont ez? Ha már belekezdek egy sorozatba, szeretem befejezni is, pláne akkor, ha tetszett is az első rész. Bár belekötöttem egy-két dologba, összességében megfogott Rob Thurman világa.

HA NEM OLVASTAD AZ ELSŐ RÉSZT, NE OLVASS TOVÁBB!

Történet: Az első kötet nagy végharca után fellélegezhetnek a Leandros testvérek egy időre és életünkben először úgy érzik, hogy a sok menekülés után végre letelepedhetnek egy városban és kapcsolatokat is kiépíthetnek. New York-ra esik a választásuk, ahol a nyüzsgés csak az előnyükre válhat, ráadásul itt több munkalehetőségük van, mint más helyeken. Többnyire testőrködnek, néha nyomoznak is, hamar híre terjed a "rettenthetetlen" testvérpárnak az alvilágban, így hamarosan egy nagyszabású ügyet kapnak: be kell épülniük a helyi vérfarkas falkába, azaz a helyi "maffiába", mert a Falka főnöke szerint, valaki nem csak a pozíciójára pályázik, hanem az életére is. A testvérpár alászáll a "pokolba"...

Vélemény: A második kötetet elolvasva nagyon megszerettem a sorozatot, sőt, imádom! Ami az első kötetben negatívum volt, itt végre eltűnt,  jók voltak a sejtéseim, hiszen az első kötet botladozásait levedlette az író és egy remek második részt hozott össze. Nagyon várom már a harmadik részt, mert rossz volt kilépni Thurman világából, olvastam volna tovább is a történetet. Ha minden igaz, a harmadik rész idén megjelenik, engem pedig semmi sem fog megállítani, hogy ne repüljek érte a könyvesboltba. 

  Az Éjvilágról szóló véleménynél azt írtam, hogy szerencsére nem volt túl sok szerelem a könyvben, mert néha nem arra kíváncsi az ember, hanem más érzelmekre is, mint pl. a családi szeretetet, izgalom, stb. Ebben a kötetben már egy kicsit jobban kiéleződött a testvérek magánélete és a szerelmi rész, de Thurman-nek sikerült valahogy úgy megoldania a szerelmi szálakat, hogy megszerettem a párosokat. Érdekessé tette a kapcsolatokat, már csak azért is, mert mindkét nő/lány saját magában is egy érdekesség. Plusz pont jár azért, ahogy az író bánt a karakterekkel: mindkét fiú tisztelettel bánt a nőtársával, férfiként viselkedett, bár Cal még nagyon fiatal, de felelősségteljesen gondolkodott, Niko-nál pedig végig megmaradt a privát szféra védelme az egész könyv során, amitől még "szebb" lett a kapcsolata. Ennyit a szerelemről, mert lassan többet írok róla, mint amennyi a könyvben volt. 

  A testvérpárhoz ragadtak a mellékszereplők, hiszen Promise-szal, a vámpírral és Robinnal, a faunnal közösen dolgoznak, illetve Robin próbál a kegyeikbe férkőzni, hiszen több száz évet magányosan tölteni nem egy leányálom, végre úgy látja, hogy barátokat szerzett. Ez a furcsa négyes kapja meg azt a munkát, hogy kiderítsék, ki is akar ártani a Falka főnökének, ha ezt kiderítették, akkor nem lenne rossz eltüntetni sem a föld színéről, de Niko erkölcsössége miatt, csak a munka első felét vállalják el. Elsőre úgy tűnik, hogy rutinfeladatot kapnak, csináltak már ilyet nem is egyszer, de nagyon hamar kiderül, hogy olyan dologba tenyereltek, amit egy életre megemlegetnek. 

  Bár nem szeretem a vérfarkasokat és az ilyen jellegű történeteket, mégis kedvencemmé vált a sztori, mert szerencsére Thurman ezt a témát is profin kezelte.A vérfarkasok itt nem vonzó szexistenek, meg szexistennők voltak, hanem olyanok, mint a régi horrorsztorikban: nagyok, szőrösek, hihetetlenül büdösek és rondák, ráadásul vadak is. Az író egy tulajdonságot hagyott meg a modern vérfarkasokból: az emberséget. A vezetők befolyásosak, bármikor képesek alakot váltani, intelligensek, jó érzékük van az üzlethez, elsőre talán nem is tűnik fel a különbség az ember maffiatag és a farkas maffiatag között. Külön érdekesség volt, hogy Thurman jól elhatárolódó hierarchiát épített fel a vérfarkasok között és mint olvasó, egy fura rétegbe csöppenhettünk a szereplőkkel. A Falka vezére csupa "hátrányos" helyzetű, durván fogalmazva, korcs egyedekből építette fel a falkáját, ettől voltak félelmetesek Mindegyik olyan szörnyszülött volt, akit más falkák kitaszítottak pl. albínó farkas vagy olyanok, akik nem voltak képesek a teljes átváltozásra, valahol a felénél "beragadtak", ők sem az emberekhez, sem pedig a farkasokhoz nem tartozhattak a külsejük miatt.

Bodach
  Először a fantasyhoz soroltam Rob Thurman sorozatát, de tévesen, mert jobban húz a klasszikus horror felé. A vérfarkasos jelenetek között rengeteg olyan volt, ami már messze volt a fantasytól és inkább hátborzongatóan reálisnak tűnt, pl. az étkezési szokásaik, legalábbis a főnöké. Új lények is megjelentek ismételten a lapokon, amikről eddig csak az Odaát sorozatban hallottam vagy egyáltalán nem is hallottam róluk pl. bodach, dögevők, succubus. Megint csak ehhez a sorozathoz kell hasonlítanom a könyvet, mert a felépítése nagyon hasonlít rá. A bevezető kötet után, amiben a testvéreket és a háttértörténetüket ismerhetjük meg, a sorozat elindult ugyanabba az irányba, mint az Odaát: egy darabig a köteteket összetartó főszál háttérbe szorul és kisebb epizódok kerülnek előtérbe, amik legalább annyira lekötik az ember figyelmét. A nyitójelenetben éppen egy munka közepén találkozhatunk a testvérekkel: a helyi vidámparkban elszaporodtak a bodachok (bohócnak álcázott lények, akik kisgyermekeket rabolnak el, hogy aztán megegyék őket) és mielőtt egyre több gyerek tűnne el és elszabadulna a pokol, egy megbízás alapján el kell őket pusztítaniuk. Csak ezután indul el a kötet főszála a vérfarkasokkal, ami aztán egyre bonyolultabb és izgalmasabb lesz.


  Először amilyen kicsinek tűnik az ügy, olyan nagy lesz a végére. Valakit meg kell menteniük, aztán kiderül, hogy nem csak egy személyt, hanem még egyet, elárulják őket, aztán szövetségest találnak, gyilkolnak, majd rájuk vadásznak megint, keresnek-kutatnak, rohangálnak, miközben egyre jobban belegabalyodnak az érzelmekbe is. Nagyon szeretem, hogyha a könyvekben van valami misztikus tárgy, amiért a hajsza folyik, így szinte ugráltam örömömben, amikor itt is megjelent egy ilyen. 

  A karakterek szerencsére fejlődtek és előreláthatóan még fejlődni is fognak. Cal most már nem volt annyira gyámoltalan, kezdte összeszedni magát, keményebb volt, talpraesettebb és végre önállóan is tudott cselekedni és gondolkodni, Niko nem fogta annyit a kezét, elindult a felnőtté válás útján. Jobban megismerhetjük a többieket is, ezáltal egyre inkább kialakul mindegyik karakter sajátossága. Bár a köteteket összekötő főszál egy kicsit háttérbe szorul, nem tűnik el teljesen, mert egy lépést előrehaladunk a testvérpár háttértörténetében és körvonalazódik egy nagyobb probléma is. Még egy plusz információ kiderül a származásukról, ami érdekes, de egy kicsit megsajnáltam Calt és feltettem a kérdést, hogy szegénykémben még hány fajta gén kutyulódott össze.


Succubus
  A humor és a fordítás is sokkal jobb volt, mint az első résznél, kevesebb volt a furcsa szó és több volt a helyzetkomikum. Az egyik legviccesebb rész Cal-lel és Robinnal volt a succubus kapcsán, azt a részt többször is elolvastam. Nem csak a humor javult, hanem az érzelmi töltet is. A vége jelenetek nagyon meghatóak voltak, bebizonyították, hogy a szeretet nem függ semmitől, lehet egy lény korcs, ijesztő és ronda, a család akkor is család marad, a szeretet pedig feltétlen. Cal karakterének legfőbb nyűgje ez, hogy a fiú nem hisz a szeretet feltétlenségében, nem hisz sem Niko-nak, sem annak, ha egy lány vonzódik hozzá. Ez a probléma tette széppé Cal szerelmi szálát és adott mélységet a vége jelenetnek. 

Auphe (Cal ezek után is megdobogtatja a szíveket?)
  A legtöbb történetnél nem szeretem, ha hemzsegnek a különféle lények, de itt olyanokból lehetett csemegézni, hogy a fantasy rajongónak csoroghat a nyála: faunok, vérfarkasok, succubus, auphe, bodach, troll (igen, a kedves kis Troll ismét szerephez jutott), vámpír, dögevők. Itt nem összekuszálták a világot, hanem teljesebbé tették és ezért imádtam az egészet a humor mellett.

Összességében: hol van már a harmadik rész?

Miért olvasd el? Mert egy nagyon jó sorozat lesz belőle, amit kár lenne kihagyni, főleg az Odaát rajongóknak és az urban fantasy szerelmeseinek. Thurman úgy ábrázolja a különféle lényeket, ahogy azt kell, nem csinál belőlük nyálas, metroszexuális, bambuló idiótákat. Világának hangulata sötét, de egyben nagyon humoros és könnyed. 

Miért ne olvasd el? Ha szerelmes ifjúsági fantasyra vágysz, azt nem kapod meg ettől a könyvtől. Ha nem szereted az Odaát sorozatot, ezt sem fogod annyira kedvelni, mert nagyon hasonlít rá. 

Ui.: köszönöm a szerkesztőnek az igényes munkát, a szöveg végre nem hemzsegett a hibáktól.
________________________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Cal, Robin, Nyúzó és Zúzó, Promise (a végén még felsorolok mindenkit XD)

Tetszett: a könyv világa és hangulata, a rengeteg fejlődés az első kötethez képest.

Nem tetszett: -

Kiadás: Tuan Kiadó, 2011

Oldalszám: 316 oldal
________________________________________________________________________________________________
2012.03.30.


2012. március 15., csütörtök

Rob Thurman - Éjvilág

Miért pont ez? Sokan olvasták körülöttem és felkeltette a figyelmemet a borító, ami már önmagában is egy jó kis urban fantasy-t ígér, a fülszövegről nem is beszélve.

Történet: Caliban Leandros és féltestvére Niko élete arról szól, hogy folyamatosan menekülnek egyik helyről a másikra a szörnyek elől, akik üldözik őket. Ők Grendeleknek hívják ezeket a lényeket, hivatalos nevükön Auphe-ok, köznapi nyelven pedig a tündék ősei. Ők olyan lények, akik már a dinók korában is itt voltak, játékszernek tartották az embereket, de azok szaporodni kezdtek és az arányok végül megfordultak. Most már sokkal kevesebben vannak, de emiatt cseppet sem vesztettek az erejükből. Valamiért kipécézték maguknak a testvérpárt, de ez nem is csoda, hiszen Cal félig szörnyeteg, ráadásul fiatalabb korában sikerült is őt elrabolniuk és levinniük a "pokolba", ahonnan megszökött. Cal-nak két év telt el az életéből, míg a pokolban volt, Nikonak viszont csak két nap, de ez az esemény örökre összekovácsolta a két testvért. A történet New Yorkban játszódik, ahol sokkal több lény van az éjszakában, mint azt az ember gondolná, mégsem tud a testvérpár elrejtőzni a sokaságban a Grendelek elől, ugyanis váratlanul megjelenik egy a Central Parkban. 

Vélemény: Általában mielőtt nekiugrok egy könyvnek, elolvasom róla a véleményeket. Több száz könyvet szeretnék még elolvasni az életemben és "sajnos" ez a lista napról napra hosszabb lesz, így muszáj szortírozni. A sok tini fantasy után már nagyon vágytam egy keményebb fantasyra vagy egy urban fantasyra és mivel ez a könyv kapott már hideget és meleget egyaránt, már csak azért is kíváncsi voltam, hogy nekem mennyire tetszene. Miután a végére értem, nem lettem okosabb, ugyanis tőlem is hideget és meleget fog kapni. 

Meleg:  A könyv világába azonnal beleszerettem, annak ellenére, hogy nincs tökéletesen kidolgozva. Egy troll lakik a híd alatt, egy hatalmas kobold, kosárlabda méretű narancssárga szemekkel a Central Park saras földje alatt tengeti az életét és emészti az ételét, ami a rablókat és egyéb deviáns embereket jelenti, egy vámpír "fogyasztja" a férjeket a média szeme előtt, egy lény dudorászik a tükörből (most már tényleg leszerelem azt a tükröt a szobám faláról), hatalmas erejű szörnyek kergetik a hőseinket, egy piperkőc faun olvad be a városi életbe, egy fiatal látnok lány pedig segíti a testvérpárt, szóval volt itt mindenféle lény, ami a fantasyra éhes szem-szájnak ingere. Végre egy olyan könyv került a kezembe, ami nem feledkezik meg a kevésbé romantikus lényekről sem és nem akarja többnek mutatni őket, mint amik. A trollból nem csinált egy jó pasit, akiért megremeg egy tinilány lába, a koboldból nem csinált egy kis ugrabugra idiótát, aki zöld sipkában rohangál fel és alá pár centis méretével, hál istennek a vámpír sem kapott főszerepet, mondván, hogy most az a menő, azzal lehet könyvet eladni és végre egy kis vérfrissítés is történt, ugyanis faunokkal megvallom őszintén, Shakespeare óta nem találkoztam. 

  Az a világkép húzta fel nagyon a könyvet, hogy a jelen korunkban, az emberi városainkban, az éjszaka leple alatt ilyen lények élnek és tombolnak, nem lettek túlcicomázva, félelmetesek, önállóak és erőszakosak. Az emberek pedig nem veszik észre ezt a másik világot, annak ellenére, hogy ott van a szemük előtt. Nem volt rácsodálkozás sem, hogy: úristen ez ilyen lény, az meg olyan és: jézusom, ezt nem hiszem el, ilyen nincs, nem tudom elfogadni, hanem teljesen elfogadott és mindennapi tény volt a testvérpár és az olvasó számára is, hogy ilyen lények között rohangálnak a szereplőink. Megkönnyebbülés volt számomra, hogy több száz oldalnyi dráma kimaradt emiatt, mert már kezdtem egy kicsit unni azt a felállást, hogy az egyik főhősünkről kiderül, hogy milyen lény és az emberi főszereplő azon kínlódik és rágódik, hogy most mi lesz ezek után az életével, meg a kapcsolatával. 

  Plusz pont jár azért, hogy nemcsak főszálként, de még mellékszálként sem volt benne romantika és szerelem. Egy-két apró jelenet és említés szintjén volt, hiszen egy alapérzelem, de teljesen mellékes és lényegtelen volt. Sokkal inkább a testvéri szeretet és a baráti kötelékek kerültek előtérbe, amit nőként ugyanúgy értékeltem, mint a romantikát. Ebből is látszik, hogy a nőknek nem csak szerelemmel lehet eladni a könyveket, más érzelem is érdekli őket. Burkoltan ugyan volt benne szerelmi feszültség, hiszen a biszexuális faun (ő a legkedvencebb karakterem Árnyék mellett) túlzottan is kötődött az egyik főszereplőhöz, de nem ez volt a lényeg. 

 Maguk a lények is "elvarázsoltak" és a maguk nemében mindegyik érdekes volt, mindegyiknek volt valami háttértörténete, amiről még többet akartam tudni. A könyv vége felé megjelenő Fogó és Rafferty pedig egyenes kedvencem lett, nagyon remélem, hogy a későbbi részekben is szerepet kapnak majd. 

 Árnyék volt a harmadik kedvencem a történetben. Ő az a tipikusan velejéig romlott és gonosz figura, aki egyben szórakoztató is. Egy percig sem habozott vagy elmélkedett a tettei helyességén, hanem ölt, kaszabolt gátlástalanul. Bevallom, hogy amíg ő nem jelent meg, vontatottnak és unalmasnak éreztem a könyvet és az ő megjelenésétől kezdve élveztem igazán a történetet.

  A hangulatot imádtam! Jó kis darkos, humorral megspékelt hangulata volt a könyvnek. Nem finomkodott az író, ami a stílust illeti. Sok volt a káromkodás, az obszcén kifejezés, folyt a vér, volt belezés is, mellé pedig hirtelen vágásként behozta a magasztosabb érzelmeket, mint a testvéri szeretet is, meg a hősiesség. Bár nem nevettem magam könnyesre az egész könyv alatt, voltak pillanatok, beszólások vagy helyzetkomikumok, amiktől hangosan felnevettem és közben hálát adtam, hogy nem a metrón olvasom a könyvet. Valahol az agyam hátsó zugában pedig végig az motoszkált bennem, hogy olyan ez a könyv, mintha egy Odaát részt olvasnék és már ezért megszerettem az egészet, ez adta a további löketet is, hogy belekezdjek a második részbe. 

Hideg: Ez a könyv az a fajta, amiben az előnyök ugyanannyira hátrányok is. A legnagyobb negatívum is pont ebből fakad: a történet és a karaktelizálás elnagyzolt volt. Maga a főszál borzasztóan érdekes volt, de hiányzott az aprólékos felépítés, az, hogy lépésről lépésre bontakozik ki az egész. Tulajdonképpen Cal nagy monológok során zúdítja az olvasóra a történetet és a leglényegesebb részeket egy hirtelen váltással tudjuk meg egy másik szereplő szemszögéből, szintén monológok formájában. Mint olvasó, ahhoz szoktam hozzá, hogy a párbeszéd és a cselekmény során, lassan adagolva jut hozzá a főszereplő és ezáltal én is az információkhoz, itt viszont több oldalnyi vontatott monológ után, egyszer csak olyan természetességgel kezdett beszélni a szereplő a lényegi pontokról, mintha ez köztudott lenne, szóval tudnom kéne. Egy kicsit olyan érzés volt, mintha az író elfelejtette volna megemlíteni a kellő időben a tényeket és hirtelen eszébe jutna, hogy kimaradt, de fittyet hányva rá bedobja és nem magyarázza meg a dolgokat. Ezáltal el is siette a főszál eseményeit, míg más szálakat, amik kevésbé voltak érdekesek, sokáig elhúzott. Sajnáltam, hogy az alapsztori sántított, hiszen az ötlet nagyon érdekfeszítő volt és jól is indult az egész, de ez a hullámzás elkeserített egy kicsit. 

  A karakterizálással sem voltam megelégedve és ez a stílusból fakadt. Az egész lazulós stílus, a káromkodásokkal együtt sokszor zavart. Imádom ezt a stílust, de csak akkor, ha egy szereplő sajátossága, megkülönböztető jegye, nem pedig az összesé. Ha nem írja oda, hogy éppen ki beszél, meg sem tudtam volna különböztetni a szereplőket egymástól, ez rontotta el a karaktereket. Már említettem, hogy minden lénynek és egyben szereplőnek volt saját és érdekes háttértörténete. Mikor megjelentek egyesével a lények, borzasztóan kíváncsi lettem rájuk. Főleg a koboldra, Kobbira, de mikor megszólalt, ugyanolyan stílusban és szavakkal beszélt, hogy akár Cal mondatai is lehettek volna, vagy Árnyéké. A párbeszédek során egy massza lett az összes karakter és nem különültek el egymástól, ez pedig roppantul zavaró volt. Volt pár olyan jelenet, amikor elképzeltem magát az írót, hogy milyen jól szórakozott a Word előtt a saját stílusán, elhülyéskedett a karakterekkel, ezzel nem is lenne gond, egészen odáig, hogy meghagyta ezeket a jeleneteket és komolyan is gondolta, hogy így adatja ki.  Olyan érzésem volt, mintha kitalált volna egy elképesztően jó sztorit, tök jó világgal, meg karakterekkel, de amikor a megírásra került a sor, útközben elvesztette a fonalat és elhanyagolta a kidolgozást. Talán határidőhöz volt kötve, ami szorosan a nyomában loholt?

  A testvéreket sem sikerült megkedvelnem annyira. Niko érdekes karakter, de eléggé háttérbe szorult és az a keménység, amit képviselt, nem éleződött ki annyira, mint kellett volna. Mondhatnám azt is, hogy egy néma zsoldos volt a háttérben, pedig ő volt a testvérek közül az érdekesebb. Cal pedig ahhoz képest, hogy egy kevert lény, nagyon esetlen, béna és puha volt, mintha egy hatéves kis öcsike lett volna, aki még a pelenkájában botladozik, mellette viszont olyan stílusa és modora van, mintha egy kemény pasi lenne. Szerencsére a könyv végére megváltozott valamennyire a személyisége és ezért kedveltem meg, mert addig a pontig egyenesen irritált. 

  Egyelőre abban a hitben ringatom magam, hogy a sok negatívum a fordításnak is köszönhető. A káromkodásnak is külön kultúrája van minden nyelvben és elég nehéz lehet lefordítani úgy, hogy a mi szokásainknak megfeleljen és ne is legyen sok az ismétlődés, de mégis megmaradjon a karakter sajátossága. Ez szokott rontani nagyon sokat az élményen és bár nem láttam az eredeti szöveget, csak a magyart, mégis sántított néhol az egész. Most őszintén: használja még valaki azt a szót, hogy k*rv*pecér? Én a nagymamámtól hallottam utoljára és ennek a szónak van egy régies hangulata. A '40-es években még hatalmas nagy sértésnek és káromkodásnak hatott, ma már csak kiröhögni lehet ezt a szót. A szóhasználat számomra sokszor kifacsarta és megölte a karaktereket.   

Összességében: minden negatívum ellenére megszerettem a könyvet, mert nagyon jó kikapcsolódás volt. Érdekes volt a sztori, a karakterek még érdekesebbek és az a hiányérzet, hogy nem tudtam meg mindent róluk, arra sarkall, hogy folytassam a sorozatot. Remélem, hogy a későbbi kötetek fejlődni fognak, mind a stílusban, mind a történetben, ezért megadom az esélyt, hogy akár egy kedvenc sorozattá nőheti ki magát. A legnagyobb vonzereje azonban az Odaátra jellemző hangulat, ami ugyan jelen van, de mégsem ér fel vele. 

Miért olvasd el? Ha szeretnél egy jót szórakozni, miközben izgulsz is az eseményeken, akkor ajánlom a könyvet. Ha szereted az Odaátot, ez is tetszeni fog, mert sok a hasonlóság. Nagy rajongója vagyok az urban fantasy műfajának, ha te is így vagy vele, akkor bátran vedd a kezedbe.

Miért ne olvasd el? Ha nagyon szőrösszívű vagy a kritizálás terén, akkor néha csalódást és bosszúságot fog okozni a könyv, mert sok dolgot lehet benne kifogásolni. Ha nagyon meghatározza az olvasási szokásaidat és a szeretem, nem szeretem kérdésre a válaszodat a stílus, akkor óvatosan vedd a kezedbe a könyvet, mert az egész ugyanazon a szinten mozog. Vagy megszereted és tetszik vagy pedig halálra fog idegesíteni és félredobod a könyvet.

Ui.: ez valami új szokás, hogy a kiadás előtt ennyi elgépelést, vesszőhibát, helyesírási hibát hagynak a könyvekben? Régebben mintha jobban adtak volna az ilyesmire, mostanában pedig egyre több ilyen könyvvel találkozni.
________________________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból

Karakterek: 5/5 pontból

Tetszett: a világ, a hangulat, a lények

Nem tetszett: a karakterek egybemosott stílusa

Kedvenc: Robin, a faun; Fogó és Raferty; Árnyék

Kiadás:  Tuan Kiadó, 2008

Oldalszám: 346 oldal
________________________________________________________________________________________________
2012.03.15.

2012. március 4., vasárnap

Cassandra Clare - Bukott angyalok városa

Miért pont ez? A Végzet ereklyéi sorozat első három kötete hosszú évek óta az egyik legjobb olvasmányom volt, rabul ejtett, így nem hagyhattam ki a negyedik könyvet sem.

HA NEM OLVASTAD AZ ELSŐ HÁROM RÉSZT, NE OLVASS TOVÁBB!  

Történet: A harmadik rész fináléja után úgy tűnt, hogy minden a legboldogabban alakul a könyv hősei számára. Megnyerték a háborút, a szerelmespárok végre egymásra találnak, közel jártak a világbékéhez, tehát mindent elértek, amire csak vágyhattak. A negyedik részben azonban új veszély üti fel a fejét: valaki vagy valami Árnyvadászokat gyilkol, Jace furcsán kezd el viselkedni és eltávolodik Clarytől, Simon pedig - aki eddig a "leglúzerebb" volt - két vasat is tart egyszerre a tűzben, miközben megpróbál harcolni a vámpírlét ellen.

Vélemény: Egyet értek azzal a megállapítással, hogy néha jobb, ha egy trilógiát békén hagyunk és a trilógia trilógia is marad. Clare berobbant a köztudatba a Végzet ereklyéi sorozattal, utána elkezdte megírni az utó- és az előzmény trilógiákat is. Ha egy sorozat ennyire sikeres lesz, egyértelmű, hogy az író folytatja, nem csak a pénz miatt, hanem azért is, mert ott van az érzés, hogy egy fél világot érdeklő alkotást meg kell ismételnie, ki kell elégítenie a rajongók kívánságát. Ilyen siker esetén nincs sok dolga az írónak, hiszen megalkotott egy világot, nagyon jó karaktereket dolgozott ki, már csak azt kell tennie, hogy ebben a meglévő világban mozgatja ezeket a sikeres karaktereket és kitalál egy plusz csavart, hogy tovább tudja vinni a történetet. Clare-től erre is számítottam, azért vettem bátran kezembe a negyedik részt és éreztem a késztetést, hogy a Mechanikus angyalt is majd a kezembe vegyem, ami az előzmény trilógiának tekinthető sorozat első része. 

  Amilyen izgalmakat a fülszöveg sugallt és amit az írónő neve képviselt bennem, mint egy márkanév, ami garanciát nyújt a jó minőségre azt, sajnos, nem váltotta be a negyedik kötet. A fülszöveg izgalmasabb volt, mint maga a könyv. Amit eddig Clare-től kaptam - alaposan kidolgozott érdekes világ, összetett és szerethető karakterek, folyamatos kalandok, izgalmak és olyan meglepő csavarok, hogy csak tátogni tudtam, jó stílus, kitűnő írásmód - azok most csak halvány lenyomatai voltak önmaguknak. Olyan érzésem volt, mintha nem is Clare könyvét olvasnám, hanem egy rajongó könyvét, ami ugyan hasonlít az eredetire, de közel sem éri utol azt. 

A világ: ugyan nem helyezte más környezetbe a szereplőket, alig ismertem rá a világra. Simon miatt volt koncert egy lepukkantabb klubban, voltak sikátorbeli jelenetek, olcsó és lepukkant bérlakás, egy-két jelenet erejéig megjelent az Intézet is, mégis valahogy más volt. Az előző három részben szinte filmszerűen láttam magam előtt a helyszíneket, éreztem a kukák bűzét, az esőtől és minden más kosztól ragacsos sikátorok baljósságát, az Intézet és a Néma Város furcsaságát, itt viszont ezek eltörpültek, csak oda lettek biggyesztve a helyszínek egy-két mondattal és ennyi. 

Karakterek: nem tudom, hogy ezek kik voltak, mert biztos, hogy nem Clary-vel és Jace-szel, nem is Luke-kal találkoztam a lapokon, mert ők nem ilyenek. Clary eddig pont az a karakter volt, akit szeretni lehet, nem volt nyávogós kis liba, de nem is volt egy kemény csaj, mint Isabelle, hanem egy hihető és mindennapi karakter, akivel lehetett azonosulni és aggódni lehetett a sorsáért. Ő volt a kötetek vezéregyénisége és nem csak azért, mert vele kezdődött el az egész, hanem mert az ő vonala volt a legerősebb. Itt viszont egy tedd ide, tedd oda karakter lett, akinek csak annyi volt a szerepe, hogy folyamatosan aggódjon, siránkozzon a háttérben, mint egy siratóasszony, főszereplőből mellékszereplővé vált. Csak egy statiszta volt az egész sztoriban és ezért haragudtam a leginkább. Jace-ből, a kemény srácból, a harcosból, a pimasz fiúból szintén egy szenvelgő és nyálas alak lett, értem én, hogy a szerelem kifordítja az embert önmagából, de ennyire nem. A főbb jellemvonások, amik azzá teszik az embert/karakter aki, nem tűnnek el ennyire. Simon pedig mellékszereplőből főszereplővé vált és tulajdonképpen ő volt a történet középpontja, de kit érdekel Simon? Engem nem érdekelt és ez okozta a legnagyobb csalódást.

A történet: tudom, hogy nincs új a nap alatt és azt is tudom, hogy minél többet olvasol, annál inkább hasonlóságokat fedezel fel más könyvek között, de Clare-nél meglepett, hogy a jó ötleteket nem úgy használta ki, ahogy szokta, vagy ahogy elvárható lett volna tőle. Néha úgy éreztem, hogy egy Anita Blake kötetet olvasok, néha azt, hogy az Odaátot, a legvégén pedig állandóan a Vampire Knight manga motoszkált a fejemben. Clare világának azonban semmi köze nem volt ezekhez a sztorikhoz, nem is hasonlított semmire, egészen eddig.

  Simonból, aki eddig csak mellékszereplő volt, főszereplő lett és a jó kis vadászos-démonos hangulatból egy vámpír történetté vetkőzött le a könyv. Szerintem nem vagyok vele egyedül, de már halálosan unom és a könyökömön jönnek ki a vámpíros sztorik. Mivel a csapból is ők folynak és már megismerhettünk ilyen, meg olyan vámpírokat, nagyon nehéz egy olyat megírni, amiben ott van az újdonság. Volt már csillogó vámpír, napon olvadó vámpír, vérengző vámpír és szegény, meg nem értett vámpír, volt már szexmániás és aszexuális vámpír, ősi vámpír és újonc vámpír, volt olyan, amelyik az akart lenni, de nem jött össze, volt olyan is, hogy összejött, de már találkozhattunk olyannal is, akit belekényszerítettek ebbe a létbe és próbált újoncként bukdácsolni az életben. Simon ez utóbbi és bevallom őszintén, hogy nem érdekelt. A jó beszólásai megmaradtak, de ő is úgy szenvedett, meg lökdösték jobbra-balra, hogy még maga a karakter sem volt lenyűgöző számomra. 

  Ha már vámpír, akkor be kellett tenni a vámpírtársadalmat, az ő hatalmi harcaikat, egy ősi vámpírt, aki a legek legje, be kellett tenni azt, hogy a vámpírunk küzd a vérszomj ellen, hogy jaj ő kívülálló és ha ez meg ez, megtudja, akkor mit fog hozzá szólni. Mondhatnám azt is, hogy a Bukott angyalok városa helyett a Simon könyve vagy hogy stílusos maradjak a Simon városa címet kellett volna adni ennek a résznek. Nem érdekelt, mégis ezt kellett több száz oldalon olvasnom, miközben más dolgok piszkálták a fantáziámat. Például ki lehetett a gyilkos? Miért öltek Árnyvadászokat? Mi a fene folyik itt? Jace miért olyan furcsa? Még sorolhatnám. Ehelyett Simon így szenved, Clary úgy szenved, a nyomozás áll, vagy ha beindul, olyan hamar léptünk ötről a hatra, hogy nem hittem el. Cassandra Clare-től azt szoktam meg, hogy csűri-csavarja a sztorit, apró nyomokat hint el, a végletekig fokozza az izgalmakat és szinte az utolsó pillanatig nem jössz rá, hogy mi történik a világában, itt viszont mindez elmaradt. Most sem tudtam kitalálni, hogy ki a főgonosz, de az odáig vezető út nevetséges volt. 

  Hiába olvastam el a könyvet még most sem tudom, hogy mi célt szolgált az Árnyvadászok megölése. Kaptam valami magyarázatot, de még ettől sem láttam értelmét. Hiányoltam valami nagyobb pluszt a történetből, amit eddig Clare mindig megadott az olvasónak. Nem használta ki a Néma Városban rejlő lehetőségeket sem. A Néma Testvérek társadalma meggyengült a nagy háború után, elenyésző számban maradtak meg és nem sikerült visszanyerni félelmetes hatalmukat. Ugyan mindezt megemlíti az írónő, de semmit sem kezd vele. Egy őket ért támadás alapjaiban rengetné meg a könyv világát és nagy izgalmakat lehetett volna kihozni belőle. Megemlíti a Szüzeket is, mint a Néma Testvérek mellett létező szervezetet, sokszor elég szájbarágósan (a Ctrl+C Ctrl+V kedvenc billentyűkombinációja volt az írónőnek és nem csak ebben az esetben), de nem értettem, hogy miért. Régebben is megemlítette már őket, de akkor sem kezdett velük semmit és most sem. Semmi jelentőségük nem volt, még mindig nem szerepeltek a lapokon, nem vitték előrébb a sztorit, pedig náluk is ott lenne a lehetőség. Ugyanígy a Klávé szervezete sem kapott hangsúlyt, pedig kíváncsi lettem volna, sőt, arra voltam kíváncsi, mikor a könyvet a kezembe vettem, hogy a háború után, annyi veszteséggel, hogyan áll talpra ez a szervezet. Most még annyi szerepet sem kapott, mint eddig, olyanok voltak, mint a hülye zsaruk a filmekben, mindig akkor érkeztek nagy robajjal, százával, ezernyi fegyverrel, felhergelve, amikor már semmi dolguk sem volt, mert a hőseink közben megvívták a nagy harcot. 

 Visszatérve a vámpírtársadalomra, ha már bele kellett írni a könyvbe Simon miatt, akkor jobb kidolgozást vártam volna. Főszerephez jutott a faj, de amilyen nagy ívvel elindult, olyan mély zuhanás lett belőle. Ennél még a vérfarkasok vonala is érdekesebb volt, pedig nem rájuk volt kiélezve a történet. Kyle, az új szereplő érdekes volt és örültem, hogy vérfrissítés történt, hogy megjelent egy új szereplő, ráadásul szerves részét alkotja a történetnek. 

  Amit nagyon sajnáltam még, hogy a jó kis fantasy vonal ellaposodott és a kötet nagyon a szerelemre éleződött ki. A szerelmi háromszögekkel is már Dunát lehet rekeszteni, de ha valami új csavarral vagy azzal a varázsos plusszal íródik meg, még a mai napig érdekel, de a Simon körül kialakult háromszög nevetséges volt. Egy lúzer figuráról nehezen hiszem el, hogy egy csettintésre ekkora nőcsábász lesz, egyszerűen nem volt hiteles és unalmas is volt ez a vonal. A konfliktus feloldása, a megoldás jól alakult, és az egyik páros nagyon is érdekelni kezdett, hogy mi lesz velük, de Simon továbbra is háttérbe szorul nálam. Valahogy nem tudja magáról levetkőzni a karakter azt a címet, hogy Clary gyerekkori barátja és kész. Nekem ugyanúgy egy mellékszereplő marad, akinek van egy funkciója, de ezen kívül nem érdekel tovább. Sok olyan mellékszereplő van, akikről inkább olvasnék egy teljes kötetet, mint pl. Alec és Magnus vagy Luke. 

  Eddig pont az tetszett Clare világában, hogy tele van rejtéllyel, kalanddal, izgalommal, hatalmi harcokkal, varázslattal, sötét és baljós, mégis van benne báj, a fantasy vonala iszonyatosan erős és mellé betesz egy kis szerelmet, de olyat, hogy örökké lehet vele példálózni. A negyedik részben viszont megfordultak az arányok és minden a szerelemről szólt és arról, hogy emiatt szenvednek a szereplők, míg a fantasy rész elnagyzolt és összecsapott lett. Még Clary édesanyja is bekerült ebbe a szerelmi lavinába, hiszen az esküvőjére készül és egy hisztis menyasszony lett belőle. Jó oka volt rá, hogy kiboruljon, de megint csak nem a karakteréhez méltó szerepet kapott. Ő volt a nebáncsvirág, akit állandóan pátyolgatni kellett, meg vigasztalni és óvni, pedig eddig ő is kiérdemelten viselte az Árnyvadász címet.

 Egyedül a vége jelenetek húzták fel a könyvet, mert azt már sikerült a régi stílusban megírnia, bár a főgonosz körül volt egy-két zavar és kavarodás. Furcsa volt, hogy a nagy-nagy főgonoszt elég könnyen sikerült legyőzni, pedig az a karakter olyan nagyágyú (aki olvasta tudja, kiről beszélek), hogy bőven elbírta volna a három kötetnyi harcot, a Winchester fiúk is több részen át küzdöttek vele, pedig mellettük hasonló nagyágyúk tartották a frontot, még az előző három rész Valentine-ja is tovább kihúzta, ehelyett sikerült egy apró furfanggal legyűrni. Ezt pedig csak halkan jegyzem meg, hogy ez a nagyágyú nem ilyen kényelmes és ostoba, mint amilyennek végig beállította az írónő, nem volt szerencsés egy ekkora kultikus figurához nyúlnia úgy, hogy nem a helyén kezeli a karaktert, hanem Clare-karaktert csinál belőle. 

 Annak viszont örültem, hogy visszahoz egy olyan gonoszt, aki miatt érdemes tovább olvasni a sorozatot és akiben van potenciál, csak reménykedni tudok benne, hogy az ő vonalát már nem fogja annyira elszúrni, mint a többiekét. Nagy ellentmondás volt, hogyha jobban belegondol az ember, ő egy kis hangyapiszok a nagyobb főgonosz ellen, akit pár oldal alatt kivégeztek, így nem értem, hogy mi fog ebből kisülni. Az rendben van, hogy egy akkora kultikus figuránál, mint a főgonosz volt, az írónő megteremt egy még nagyobbat, de az eddigi történetet ismerve, nem nagyobb és nem is lehet az. Ha egy kevésbé erős, de félelmetes főgonoszt választ, akkor sikerülne neki egy mindenki által rettegettet létrehoznia, de én már most a legelején azt látom, hogy nem tudom majd elfogadni. Rengeteg lehetőséget kihagyott az írónő, pedig ott volt mindegyik előtte. A függővégért viszont sok-sok jó pont jár. 

Miért olvasd el? Ha Clare rajongó vagy, kötelező darab. A hiányosságok ellenére, sokkal jobb, mint a többi hasonló könyv a piacon. 

Miért ne olvasd el? Ha az előző három kötet hangulatát meg akarod magadban őrizni, akkor lehet nem kéne elolvasnod, mert egy kicsit lerombolja, de hát aki egyszer belekezdett a Végzet ereklyéibe, az már el is fogja olvasni végig. :)

________________________________________________________________________
Történet: 4/5 pontból

Karakterek: 4/5 pontból

Kedvenc: SPOILER! Lilith, a pokolkutyusok, Sebastian, Alec és Magnus

Tetszett: a vége jelenetek

Nem tetszett: Simon és az ő vonala, az, hogy a beígért nyomozás helyett, semmi se történt

Kiadás: Könyvmolyképző, 2011

Oldalszám: 388 oldal
________________________________________________________________________

2012. március 3., szombat

Neil Gaiman - Tükör és füst

Miért pont ez? A temető könyve után Gaiman az egyik kedvenc íróm lett, így nem hagyhattam ki ezt a novellás kötetet.

Történet: Sok kis történet gyűjteménye, amelyekben a varázslat, a mágia, a fantasztikum a közös. A legtöbb novella és elbeszélő költemény már ismert történeteket, meséket, rémsztorikat dolgoz fel egészen más megközelítésben. 

Vélemény: Némelyik történetet imádtam, némelyiknél pedig nagyon haragudtam az íróra. Azzal a gondolattal vettem kezembe a könyvet, hogy végre ismét elmerülhetek Gaiman varázsos világában, ami a sajátja és utánozhatatlan, de sajnos a nagy elvárásaimnak nem felelt meg a kötet és egyenesen csalódtam. Ez a csalódás azonban nem jelent feltétlenül negatívat, csak mást vártam.

  Imádtam mindig is Gaiman meséit, talán az Anansi fiúk volt az a történet, ami már inkább humorosabb és felnőttesebb volt a többihez képest, így nagyon furcsa volt számomra más oldaláról is megismerni az írót. Bájos történeteket vártam a novelláskötettől, azt a tisztaságot és ártatlanságot, ami az általam olvasott könyveinek karaktereit jellemzi, de helyette ellentétes benyomásokat kaptam. Sok volt a vér, a szex, a bűn a lapokon és ez szokatlan volt számomra Gaimantől.

  A novellák és elbeszélő költemények írói pályájának különböző szakaszaiban íródtak és ez érezhető is volt. A kötet elején, a bevezető részben Gaiman mindegyik alkotásához megjegyzéseket fűzött vagy a történet kiötlésének folyamatáról adott háttér információkat. Először el sem akartam olvasni ezeket a megjegyzéseket úgy, hogy még nem is ismerem a történeteket, de mégiscsak belevágtam és megérte. Nagyon szeretek az alkotó folyamatról, az írásról is olvasni. Az írók többségét a kész mű alapján ítéljük meg, így is ismerjük meg őket, a történeteikkel azonosítjuk, de arról már ritkábban esik szó, hogy az író is ember, nem feltétlenül egy nap leforgása alatt alkotta meg a nagy művet, hanem bizony kemény munka áll mögötte, buktatókkal, feszültséggel, írói válsággal, aztán meg őrült gépeléssel éjszakákon át, amikor az ihlet megszállja őket. Ezek a kis megjegyzések beengedték az olvasót ebbe az alkotói folyamatba, hogy melyik novellát mi ihlette, miért írta meg - rendelésre vagy csak a maga szórakoztatására -, mennyi ideig írta, mi lett a sorsa, stb. Bár a szerkesztés szempontjából ötletesebb lett volna nem egybe gyűjteni a könyv elejére ezeket a beszámolókat, hanem inkább a novellákhoz kellett volna biggyeszteni őket, a sok visszalapozást elkerülve.

  A kötet sok novellát tartalmaz, így csak párat fogok kiemelni, amik nagyon megnyerték a tetszésemet, összességében viszont elmondható, hogy a Tükör és füst kellemes perceket okozott néhány döcögősebb időszakkal. Szinte minden második novellát untam és alig vártam, hogy vége legyen. Eleinte mindig arra számítottam, hogy unalmasnak unalmas a sztori, de hát Gaiman írta, biztos kitalál a végére egy olyan csattanót, hogy leesik az állam még a padló alá is, de sajnos az unalmas kezdetű történet unalmas is maradt. Nem jártam utána, hogy melyiket mikor írta pontosan, de kíváncsi lennék, hogy a véletlenszerűen összekevert novellák, hogy mutattak volna időrendi sorrendbe állítva, biztos, hogy jobban kivehető lett volna az író fejlődése, így viszont megmaradt a meglepetés ereje, mert sosem tudhatta az ember, hogy a következő novella milyen színvonalú lesz, vagy maga a történet mennyire lesz érdekfeszítő. Sok esetben, legnagyobb csalódásomra elég kusza, összekapott és befejezetlennek vagy értelmetlennek tűnő alkotás is belekerült a kötetbe. Jók voltak, én még ilyeneket se tudnék összehozni, de Gaimantől nem ezt vártam volna. 

  A fekete leves után jöjjenek a pozitívumok: minden első novella viszont kiváló volt és az áll leesésének pillanat is megvolt. A jó novellák mind olyan varázslatosak és bájosak voltak, hogy örömömben ugráltam, amiért gaimanesek voltak. Öt nagy kedvencem lett és ezeket többször is el fogom olvasni.

  Lovagkor: egy idős nénike megveszi a Szent Grált fillérekért a helyi boltban, majd miután hazaviszi, megjelenik érte egy középkori lovag és a Grálért cserébe csupa olyan dolgot kínál fel, ami szintén nagy kincset ér, pl. a Bölcsek köve, a hallhatatlanság ígérete, a megfiatalodás, de a nénike csak azt nézi, hogy a Grál milyen jól mutat a kandallópárkányon az elhunyt férje képe mellett. A történet viccesen bájos volt és megvolt benne a varázslat a hétköznapiság mellett.

  A troll hídja: a novella főszereplője egy kisfiú, aki bóklászása során eljut egy hídhoz, ahol egy troll lakik. A troll el akarja venni az életét, de a kisfiú kidumálja magát és megígéri, hogy később még visszatér, ha már többet élt és akkor odaadja a trollnak az életét. Aztán a kisfiú felnőtt lesz, ismét találkoznak, de megint csak üzletet kötnek. A csattanó megdöbbentően jó volt. 

  A fehér úton: ez egy elbeszélő költemény, ami tulajdonképpen a Kékszakállú Herceg Várát dolgozza fel. Mindig is imádtam ezt a történetet, így nagyon élvezetes volt olvasni Gaiman stílusában. Hátborzongatóra sikeredett, mégis volt benne báj. 

Nagykeráron beszámítjuk: nagyon vicces, mégis elgondolkodtató történet arról, hogy az ember mennyire be tud hülyülni, ha meghallja azt a szót, hogy "akció", attól függetlenül, hogy olyan dolgot lehet akciósan megkapni, ami a kutyának se kell. Itt a gyilkosság akciós és a főszereplő szemén át láthatjuk, hogy egy marketingfogás mekkora hatással van az emberekre. A sztori ennek a viselkedésnek a kifigurázása.

A legjobb és legerősebb darabja a kötetnek a sokak által ismert és emlegetett Hó, üveg, alma. Ez a Hófehérke klasszikus feldolgozása és egyben kifigurázása is a gonosz mostoha szemszögéből. Bár rémisztő, hátborzongató, néhol undorító is, mégis paródia, hiszen nagyon sok elem (pl. a herceg nekrofil=halottakhoz való vonzódás, szexuális vágyakozás) kiélezi az eredeti mese rejtett horrorját. Ha elolvastad, erősen elgondolkozol rajta, hogy az eredetit valaha is odaadd-e a gyereked kezébe, hiszen kész horror.

Miért olvasd el? Ha szereted Gaimant, ezt is szeretni fogod, bár megvan a veszélye a csalódásnak, de az újdonságnak is, hiszen az író egészen más oldaláról is bemutatkozik. Sok novella szórakoztató, érdekes és vicces volt, ha nincs időd belekezdeni egy könyvbe, akkor ideális választás a Tükör és füst, mert hamar bekerülhetsz egy varázslatos és változatos világba.

Miért ne olvasd el? Ha nem olvastál még Gaimant, akkor ne ezzel kezd, mert nem éppen a legjobb alkotása. A kötet fele kiváló, a másik felében viszont alulmúlta önmagát az író. Gaimant vagy nagyon utálják vagy nagyon rajonganak érte, ha az előbbi táborba tartozol, de igyekszel őt megkedvelni, akkor ne ezzel a könyvével tedd.

________________________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból (átlag, hiszen voltak akár 10 pontos novellák is benne, de voltak 1 pontosak is)

Karakterek: 5/5 pontból (egy kicsit passzív figurák voltak)

Kedvenc: a Hó, üveg, alma című novella és a további négy, amelyet fentebb felsoroltam

Tetszett: A megjegyzések a bevezetőben és az, hogy minden novellához tartozott valami plusz információ.

Nem tetszett: az unalmasabb novellák, azok kihagyásával remek kis kötetté vált volna.

Kiadás: Agave, 2011

Oldalszám: 330 oldal
________________________________________________________________________________________________
2012.03.03.

Ania Ahlborn - Vértestvérek

Ania Ahlborn - Vértestvérek  Fülszöveg: Az Appalache-hegység mélyén található egy ház, messze a civilizációtól. A Morrow család lakja, a...