A tizenharmadik ház - 5. fejezet

GYERKŐCÖKNEK NEM VALÓ! :)

 

 

5

Wishwill

  - D, ne csinálj hülyeséget! – dőlt Marco az ajtófélfának, hogy elállja Darren útját. – Nem mehetsz így oda - mutatott végig barátján.

  Darren sötétkék szakadt farmert viselt és egy fekete kapucnis pulóvert, aminek a belsejében szintén ott volt egy kézzel varrott tasak, ahová az ezüst kardot tudta rejteni. A pulóver alatt a barna bőrövébe tőrök, kések és egy Beretta volt beletűzve, mindkét oldalán lelógott egy-egy szaténzacskó, az egyikben speciális só volt, a másikban pedig egy speciális keverék, különböző gyógynövényekből.

  - Máskor még kevesebb cuccal öltem – morogta Marconak és félretolta az útjából, majd kapucniját menet közben felhúzva lerobogott a korhadt lépcsőn, nehéz bakancsa alatt recsegett-ropogott a fáradt fa.

  - Legalább azt engedd meg, hogy veled menjek! – kiáltott utána Marco. 

  Darren válasz helyett erőteljesen megrázta a fejét és egy pillanatra sem állt meg, míg el nem jutott a ház melletti fészerhez. Leszedte a rozsdás lakatot, majd belépett a sötétségbe. Darren jól látott a sötétben, így gond nélkül megtalálta a fekete motort. Egy rántással letépte róla az olajfoltos, kosztól szürke leplet, majd felült rá és miután beindította, olyan erővel száguldott ki a fészerből, hogy az ajtószárnyak kicsapódtak, majd visszapattantak, mint a western filmek kocsmáinak lengőajtaja.

  A motor pörgő kerekei küszködve verték fel a sarat, de Darrent nem érdekelte, hogy megcsúszott, még jobban gázt adott, hogy a Wishwill-ig vezető rövid útszakaszon a lehető legjobban fel tudjon gyorsulni. Ha gyalog nem jut be a városrészre, mert visszalökik, akkor majd a motorral sikerülni fog. Kapucnija lerepült a fejéről az ellenszéltől, keze szinte ráfagyott a kormányra az őszi hidegben, de a szeme sem rebbent, csak előredőlve folyamatosan gyorsított.

  Egyre nagyobb tempóban húzott el mellette a kietlenné váló táj az alkonyatban, még azt sem vette észre, hogy felkapcsolták az utcai lámpákat, amik egyre ritkásabban követték egymást Wishwill felé. Minek oda világítás, amikor jobb, hogyha nem látják az emberek, mi is van ott. Ha valaki megpillantotta volna Darren vad és elszánt tekintetét, az ördög egyik fiának nézhette volna a fekete motoron, sötét ruhájában.

  Wishwill-hez érve még nagyobb erővel robbant neki a vaskapunak, mint amivel kijött a fészerből. Ha lett is volna valaki a környéken, akkor sem foglalkozott volna az őrült motorossal, aki szinte maga alá gyűrte a kapu szárnyait, mintha csak papírból lennének. Az orediniek megszokták, hogy miután a városrész látványosság szerepe kifulladt, felvette a temető címet. Ha valaki öngyilkos akart lenni, csak besétált és percek alatt kimúlt, a rosszalkodó gyerekeket pedig azzal fenyegették, hogy a szoba sarka helyett, Wishwill-be mennek büntibe, ha nem javulnak meg.

 Mielőtt belekezdett volna ebbe az akcióba, Darren mindent alaposan megtervezett, hajnalban kijött a kapuhoz és leverte a lakatot, meg a láncokat, amit szerencséjére nem tettek vissza napközben. Kívülről már többször megfigyelte a házak fekvését és a különböző lények mozgását, aminek meglepő módon volt egy mintája, csodálkozott rajta, hogy Jesus ezt nem vette észre. Igaz, hogy a lények száma állandóan változott, de a berögzült szokásaik nem.

  Darren arra is rájött, hogy a ház körüli lények páncélként védik a házakat és mindezt nem önszántukból teszik. Sem a szellemek, sem a démonok nem követnék a mintát, hacsak nem egy nagyobb erő parancsolja meg nekik. Össze-vissza rohangálnának és rombolnának, mint a mérgezett egerek, ha magukra lennének hagyva, ők viszont katonás rendben látszólag rendezetlenül követik egymást, mégis van benne rendszer.

  Darren tudta, hogyha a háborút nem is, de kisebb csatákat meg tud nyerni. Ahhoz, hogy megnyerje az egészet és kiszabadítsa a lányt, tudnia kell, hogy mi a fene van azokban a rohadt házakban és ki is a fő ellensége. Marconak tényleg igaza van, hogy nem mehet fejjel a falnak, meg kell tudnia, hogy mivel áll szemben, de ahhoz, hogy előrébb jusson, kockáztatnia is kell.

  Abban a pillanatban, hogy maga mögött hagyta a kaput, felbolydult a körülötte bóklászó tömeg, mintha egy hangyabolyba cukrot szórtak volna, és a mintát megszakítva mindegyik lény rátámadt. Hűvös fátyolszerű lények simítottak végig az arcán, ragacsos kezek próbálták lerángatni őt a száguldó motorról, éles karmok szaggatták rajta a ruhát, cuppogó és sivító hangok hozták rá a frászt, de Darren legyűrte minden félelmét, és míg egyik kezével szorosan markolta a kormányt, másikkal előrántotta a kardot. Vágott, ütött, rúgott és közben egy pillanatra sem lassított le.

  Mielőtt a motor beleszáguldott volna az egyik ház tornácra vezető lépcsőjébe, Darren elrugaszkodott és egyenesen a ház ajtajához ugrott. A motor úgy állt bürrögve és küszködve a lépcsőbe szorulva, mintha azon lenne, hogy arrébb tolja az egész házat. Miután Darren az ajtónak esett, majd onnan a nedves fapadlóra, feltápászkodott és fájdalmasan nyögve, egyik lábát maga után húzva odament a motorhoz, hogy leállítsa. Ruhája cafatokban lógott rajta, mintha csak egy iratmegsemmisítőből rángatta volna ki, arcáról patakokban folyt az izzadság és a vér, minden tagja sajgott a korábbi harctól és az ajtónak való ütközéstől, a lába pedig meghúzódott, de legalább túlélte az első kört.  

  Tudta, hogyha nem siet, egyre vacakabbul lesz, lassan felhólyagosodik a bőre, majd olvadni kezdenek a testrészei, mintha fagylaltból lenne és egy óra leforgása alatt elevenen szétrohad. Miután végigtapogatta az övét, hogy mindene megvan-e, felvette a tornácon heverő démonvértől és egyéb meghatározhatatlan lények darabjaitól feketéllő ezüst kardot és a farmerjába törölte a pengét, aztán hallgatózni kezdett.

  Ahogy a motor hűlni kezdett, a fém szűkült és az alkatrészek kattogó hangot hallattak, a ház lépcsője recsegett és ropogott, amiért a motor beléhatolt, az őszi hideg szél hangosan süvített a ház réseiből, mintha elveszett lelkek édes szavakat suttognának Darrennek, de ezen kívül nem hallott mást. Mintha a ház el lett volna szigetelve egy üvegfallal Wishwill-től, semmit sem hallott, ami a házon túl történt.

  A megdagadt sáros földutakon szemétdarabok kergetőztek, elárvult zacskók csapkodtak, mintha denevérek lennének, ami növény még megmaradt, sárgára száradt, halott testtel hajlongott. Egy bokor úgy esett szét egy rárepülő csokoládéspapírtól, mintha hamuból lett volna és úgy is szállt el a széllel. A szellemek, lidércek és démonok ugyanúgy rótták a köröket, a cikkcakkokat és nyolcasokat, mintha nem is történt volna semmi az imént. Darren a motoron hallotta, hogy milyen hátborzongató hangon szörcsögnek, süvítenek, susognak, kacagnak, csattognak, ropognak és cuppognak, most mégsem hallott egy árva hangot sem tőlük. Korom sötét volt Wiswill-ben, mintha még a hold fénye is elkerülné a helyet, mégis volt valami halvány füstszerű derengés, ami látni engedett mindent. Minden fekete, piszkosfehér, halottsápadt sárga és szürke volt, mintha Darren egy antikolt tájképre bámulna.

  Pár szellem és démon sorba fejlődött a ház előtt egy méterre és falat alkotva lecövekeltek Darrent figyelve. Az egyik fekete árny, ami úgy remegett előtte, mintha egy életnagyságú amőbát látna, aminek sejtfalán belül zubog a fekete vér, gonoszan rávigyorgott. Darren nem látott rajta testrészeket, sem arcot, mégis sütött a lényből, hogy kárörvendő vigyorral mered rá.

  - Mit bámulsz, te rohadék? – kiáltotta oda neki. – Ha a főnököd megtudja, hogy beengedtetek egy vadászt, még ennél is halottabbak lesztek, aztán viszlát halhatatlanság!

  Hogy megvetését kihangsúlyozza, dühösen vigyorogva a tornácra köpött. A vér amúgy is összegyűlt a szájában, mint egy fémes ízű szirup, ideje volt megszabadulnia tőle. Mivel látta, hogy a lények meg sem moccannak, érdektelenül elfordult tőlük az ajtó felé.

  A ház annak idején nagyon szép lehetett. Két emelet magas volt, helyes kis fedett tornáccal, Darren el tudta képzelni, hogy a kertben virágok virítottak hajdanán és gyerekek kergetőztek az udvaron vidáman kacagva. Fénykorában fehérre lehetett meszelve a külseje, mert itt-ott makacsul megtapadt egy-két szárazra cserepesedett festékfolt a szürke és korhadt fán. A tornác fakerítésének egy-egy foka kitört, amitől úgy tűnt, mintha a ház fogatlanul vigyorogna a semmibe. A két előrenéző ablakon olyan vastagon állt a fekete kosz, mintha Darren két tükör hátulját nézné, és egy pillanatra gyerekes gonoszsággal átfutott agyán a gondolat, hogy ujjával beléjük írja a lényeknek, hogy „kapjátok be, seggfejek”.   

  A többi ház ugyanolyan vakon pislogott rá, hat szemben vele terült el, a másik hat, amik közül az egyik tornácán állt, az út ezen oldalán helyezkedett el egymás mellett, a tizenharmadik, a hajdani paplak pedig a főút legvégén tornyosult hátborzongató magányában. Darrennek volt egy megérzése, hogy a tizenharmadik házban lesz a lány, de ahhoz előtte végig kell járnia a másik tizenkettőt és elpusztítani, ami bennük van.

  - Mint egy kibaszott népmese – köpött még egy véreset. – Az egyik házban tudni fogják, hogy hol a lány, de csak akkor mondják meg, ha elhozom a szomszédtól a kölcsön adott biciklit, amit a szomszéd csak akkor ad oda, hogy a harmadiktól elhozom a kölcsön adott csavarhúzót, a végén meg már toronyórát fognak kérni lánccal!

  Azon kívül, hogy úgy lüktetett egész teste a fájdalomtól, mintha valami jól megrágta, lenyelte, visszaöklendezte, majd kiköpte volna egy száguldó vonat elé, nem érezte, hogy égne a bőre vagy, hogy darabokra esne, de felgyorsította mozdulatait, mert bármikor utolérheti őt is az átok és akkor minél előbb el kell innen húznia. Ha már bejutott, nem akart üres kézzel vagy tudatlanul távozni Wishwill-ből.

  Nem vacakolt csengetéssel vagy kopogással, hiszen az udvariasságnak nincs helye a túlvilági lények között, csak még jobban szemberöhögnék  és pillanatok alatt lesöpörnék őt a föld színéről, ehelyett határozottan megfogta a harmatos és hűvös fémkilincset, majd benyitott a házba.

  - Mi a….? – hőkölt vissza, ahogy kitárult előtte az ajtó és megpillantotta a ház belsejét. Az ajtóban állva belátott mindenhova, mégis úgy érezte, hogy nem lát semmit, olyan fényár fogadta. Beletelt pár pillanatba és könnycseppbe, mire szeme megszokta a világosságot. Döbbenten felhorkantott, mikor a többi ablakon kibámulva gyönyörű látkép fogadta, mintha nem is Wiswill egyik házában lenne, hanem Oredinben. Madárcsicsergés szűrődött be az ablakokon, kint hétágra sütött a nap, a fák smaragdzölden virítottak, a pázsit olyan puhának tűnt, mint egy nyúl bundája, a szomszédos házak pedig olyan habos-babosak voltak krémszínre festett falaikkal, mintha Darren egy Disney-filmbe csöppent volna.

  Az első döbbent horkantást követte a másik, ahogy jobban szemügyre vette a ház belterét. Minden modern és makulátlanul tiszta volt, csábítóan otthonos és kényelmes, Darren már majdnem el is csábult, amikor meglátta a krémszínű kanapét, egy kék és piros csíkos pléddel, valamint az előtte lévő dohányzóasztalon gőzölgő kakaóval, de visszarángatta magát a valóságba és óvatosan centiről-centire körbemustrált mindent.

  A falakat halványsárga tapéta fedte, aranyozott kacskaringós mintákkal díszítve, az előtér és a nappali szőnyege is halványbarna volt és első ránézésre álompuha, a barna lakozott komód és a könyvespolc fényesre suvickolva csillogott a krémszínű lámpabura alól kikandikáló fényben. A szobából nyílt a konyha, aminek padlója sötétbarna járólappal volt lefedve és tojássárga konyhaszekrénnyel volt körbevéve. A krómozott csap és a falakról lelógó edények és különböző kanalak úgy csillogtak, mint a fogpasztareklámokban a fogak. A szürke márványpulton zöld szobanövények álltak hetykén és pofátlanul egészségesek voltak.

  Darrenről még nagyobb patakokban folyt az izzadság és nem csak a félelemtől, hanem a barátságosan ropogó tűztől is, ami a nappali kandallójában táncolt vidáman.

  - Szia! Sütit?

  Darren majdnem szörnyethalt a váratlan látogató hirtelen felbukkanásától. Egy fekete hajú kislány termett elő a semmiből, cseresznyepiros ajkakkal, drapp színű selyemruhácskában, hozzáillő hajpánttal, mintha csak a tapétából vált volna ki és mazsolás sütikkel megpakolt porcelántálat tartott a kezében. Ártatlan kék szemmel, bájosan mosolyogva nyújtotta Darren felé a süteményestálat, mikor a fiú lepislogott rá.

  Önkéntelenül is hátrálni kezdett, miközben a kardot a háta mögé dugta, de mielőtt kihúzott volna a házból, megjelentek a kislány szülei is a konyhát a nappalitól elválasztó boltív alatt. A pocakos, őszülő apuka öltönynadrágban és hajszálcsíkos kék ingben állt a vékony, barnahajú és mosolygós felesége mellett, aki hasonlóan elegánsan volt felöltözve. Arcuk pirospozsgás volt az egészségtől és a házban uralkodó melegtől, barátságosan és őszintén mosolyogtak, mintha Darren csak a szomszédból ugrott volna át játszani és sütizni a kislányukhoz.

  Darren próbált valami árulkodó jelet találni rajtuk, de csak azt érezte, hogy emberek, akiknek fogalmuk sincs, hogy mi folyik körülöttük. Bár az igazat megvallva, lassan Darren sem tudta, hogy mi a fészkes fene van itt.

  - Sütit? – szólalt meg ismét a kislány és még egyszer Darren orra alá tolta a tányért. – Nem mérgező, nézd én is eszek belőle – vett le a kislány egy sütit a tányérról és boldogan majszolni kezdte.

  Darren is óvatosan elvett egyet a tálról és beleharapott.

  - DeeDee, szerinted én rossz ember vagyok?

  - Dehogy vagy az, Ben – húzta közelebb magához Dana a bátyját, hogy összeérjen a homlokuk. Ben a fejükre húzta a takarót, mint gyerekkorukban, ha a kinti zord idő elől még jobban el akartak bújni.

  - Akkor miért nem lehet engem szeretni? – suttogta Ben.

  - Ne butáskodj már, téged mindenki szeret – mosolygott rá Dana, majd hátrébb húzódott, eligazította fejük alatt a párnát és felkönyökölt – Akárkivel állsz szóba, már az első percben lenyűgözöd. De miért kérdezel ma ilyen hülyeségeket? Történt valami?

  Dana hangjából egyre jobban ki lehetett hallani az aggódást és Ben nem akarta, hogy a húga ennyire féltse őt. Nagyon sokat vitatkoztak a banda miatt és nem jutottak dűlőre, inkább hanyagolták a témát, hogy ne vesszenek össze rajta újra meg újra, de ez nagyon nehéz volt. Bennek egyedül Dana létezett, akivel meg tudott mindent beszélni, és vele is akarta megbeszélni a dolgait, de egy ponton túl már nem tehette meg, ezért inkább rébuszokban beszélt vagy látszólag értelmetlen kérdéseket tett fel.

  - Úgy érzem, hogy minden szeretet, ami körülöttem van, hamis – jelentette ki komoran. – Anyáék szemében már nem látom azt a szeretetet, mint régen, hogyha rám nézek. Látom a szemükben a borzalmat, a dühöt, az értetlenséget és a sajnálatot. Nem akarják, hogy beszéljek veled.

  - Ben, ez nem igaz! – csattant fel Dana felháborodva és dühösen lerántotta fejükről a takarót. – Rosszul látod a…

  - Csss! – tette Ben ujjait Dana szája elé, hogy elhallgattassa. – Tudod jól, hogy miről beszélek. Nem akarják, hogy veled legyek. Azt akarják, hogy úgy csináljak, mintha nem lenne húgom, hogy ne keveredj te is bajba. Hallottam, hogy mit mondtak neked tegnap este.

  Dana szeme elkerekedett a meglepetéstől, majd elszégyellte magát. Egyikük sem tudta, hogy Ben hallotta a tegnap esti beszélgetésüket a nappaliban, azt hitték, hogy még nem ért haza. Dana is érezte, hogy a szülei nagyon megváltoztak Bennel, úgy viselkedtek vele, mint egy vadidegennel, akit befogadtak az utcáról pár éjszakára. Dana minden este attól félt, hogy Ben egyszer nem jön haza, vagy reggelre nem találja itt a cuccait, mert a szülei elküldték őt valahova. Amióta Ben elhanyagolta az életét és beállt a bandához, szinte nem is tekintették a fiuknak. Dana ezért is próbálta lebeszélni Bent erről az életről, de tudta jól, hogy a bátyja nem akar olyan lenni, mint a többi gazdag és öntelt fiú a városban, nem akar a szülők szabályai szerint élni, nem akar olyan karót nyelt lenni, mint ők.

  A szüleik szégyellték Bent és Dana is érezte, hogyha tehetnék, megszabadulnának tőle egy időre. Katonai iskolába küldenék vagy egy messzi bentlakásos iskolába, csakhogy ne legyen vele problémájuk. Ben legalább annyira el akart menni, de egyedül őmiatta maradt itt, nem akarta őt itt hagyni. Tegnap este a szülők kerek-perec kijelentették, hogy Dana többet nem alhat a bátyjával, ők már majdnem felnőttek, nem illik ilyet csinálni, Dana lassan nővé érik, inkább barátnőkkel kéne lennie és nem a testvérével összebújva, mintha egy árvaházban lennének.

  Dana világosan értette, hogy mi ezzel a szülők baja, de felháborította a gondolat, hogy a szüleik azt feltételezik, hogy valami hihetetlen ocsmányságot művelnek a szobában, hiszen testvérek az ég szerelmére. Undorodott tőlük, hogy ilyen szöveggel próbálják leválasztani őt a testvéréről, miközben azzal volt bajuk, hogy Dana ugyanúgy szereti a testvérét, miközben ők szinte kitagadják a banda miatt. Nem tetszett a szüleinek, hogy Ben pártját fogja és nem az övékét. Az az átkozott hírnév és a rohadt látszat mindennél fontosabb volt a számukra.

  „- Egy bankár fia nem lehet bandatag, szégyent hoz a családra!” – üvöltötte az apja. – „Még csak az hiányzik, hogy a patkány haverjaival kipakolja a széfet!”

 Dana ezen az estén rádöbbent, hogy igaza van Bennek, a körülöttük lévő szeretet hamis.

  - A körülöttem lévő szeretet hamis – csikorgatta Dana a fogait és tenyérrel belökte Bob kávézójának ajtaját. Will már ott ült a megszokott helyükön a sarokban, a barna műbőrrel bevont bokszok egyikében. Az asztalon már ott volt egy üveg sör, aminek felét Will már elfogyasztotta és egy kis tányéron egy rózsaszín cukormázas fánk várakozott, amilyet Dana az első gyakorlati napon kapott tőle. Will fehér inget és sötétkék farmert viselt, szőke haját hátrafésülte és bár a szomszéd asztaloknál ülő nők szinte elcsorgatták a nyálukat a látványtól, Danának inkább hányingere lett.

  Nem foglalkozott azzal, hogy a zsúfolt kávézóban mindenki Will-t lesi, egyenesen odament az asztalhoz és a fánk mellé hangosan lecsapta a barna borítékot, majd cseppet sem elegánsan lehuppant a férfi mellé. Álnok vigyoráról minden nő azt hihette, hogy a területét védi és ezzel a mosollyal azt üzeni, hogy: megszívtátok, ő az enyém, pedig a mosoly azt jelentette, hogy: nézzétek itt egy nős pasi, akinek gyereke van és képes volt kutatni egy 21 éves lány legféltettebb titka után, hogy bejusson a bugyijába. Hát nem édes?

  - Azt hittem el se jössz! – pislogott rá Will zavartan, majd mosolyra húzódott az ajka.

  Hát persze, hogy eljöttem, nem tudtam volna kihagyni, hogy megnézzek egy szemétládát.

 - Persze, hogy eljöttem – mosolygott rá Dana hamisan, közben pedig fel tudott volna robbanni a dühtől és a csalódástól.

  - A szokásosat Dana? – kiáltott oda neki Bob a pult mögül, mire a lány biccentett.

  Amíg meg nem kapta a kapucsínóját, csendben ültek, de mindkettejüknél mást jelentett ez a csend. Will láthatóan tipródott valamin, úgy nézett ki, mint egy nyálas tizenéves kisfiú egy olyan randin, amiről eddig csak álmodozott a paplan alatt és meglepetésére valósággá vált, Dana pedig magában fortyogott és átkozta az egész életét. Beth-szel való beszélgetése felrázta őt az őrült hajtóvadászatából és átgondolt mindent. Szembe tudta volna köpni saját magát, hogy képes lett volna elcsábítani Will-t, csak azért, hogy általa hozzájusson bennfentes aktákhoz és információkhoz, de Will-t még nagyobb erővel tudta volna szembeköpni, hogy ugyanezt a trükköt megpróbálja eljátszani rajta, csak fordítva, miközben családos ember. Bennfentes információkat és aktákat ad át neki, abban a reményben, hogy Dana lefekszik vele.

  Eleinte sajnálta Will-t és napról napra harcolt a lelkiismeretével, azzal nyugtatta magát, hogy a társa 32 éves, nem fog megbántódni, csak kalandnak veszi az egészet, két felnőtt ember köt egy íratlan szerződést, amiben mindketten jól járnak, majd elválnak útjaik. Utálta magát, hogy egy rendes embert kihasznál, aki olyan kedves volt vele mindvégig, olyan sokat tanított neki, hogy csakis hálás lehet érte, erre kiderül, hogy Will még nagyobb játékos, mint ő.

  „A szeretete hamis volt, én pedig határtalanul naiv” – gondolta Dana lehajtott fejjel, majd mosolyt erőltetve az arcára elvette a pincérlánytól a kapucsínóját.    

  Tulajdonképpen most is hálás lehet Will-nek, hiszen neki is köszönhetően észbe kapott, amúgy sem ment volna neki a csábítás, egy fikarcnyit sem ért hozzá. A fiúk mindig csak haverok voltak, az a kettő, akivel pedig dolga volt, helyette csinált mindent. Olyan rámenősek voltak, hogy Dana szinte a kisujját sem mozdította meg ebben a két rövid kapcsolatban.

  A kapucsínóját kortyolgatva lehordta magát mindennek, hiszen nagyon megváltozott a bátyja miatt és egyre rosszabb irányba. Míg Ben élt, addig ő egy naiv és ártatlan kislány volt, de a bátyja halála előtti estétől kezdve felült a pokol hullámvasútjára, a halála után pedig felgyorsította azt. Teljesen kifordult önmagából, de a Will és közte majdnem megtörtént dolgok felértek egy hatalmas kijózanító pofonnal.

  - Látom megkaptad az ajándékom – sandított Will a borítékra.

  Dana lassan a borítékra nézett, majd Will-re.

  - Azt hiszem, az lenne illendő, ha megköszönném, de nem teszem – nézett mélyen a férfi szemébe, aki felvont szemöldökkel visszabámult. – Túl személyes ajándék.

  - Ó, nem tudtam, hogy nem fogsz neki örülni – kezdett szabadkozni Will, de Dana félbeszakította.

  - Örülnék neki, ha én kértem volna, de szándékosan nem beszélek a bátyámról, mert az a magánügyem, ami nem tartozik senkire.

  - A barátnőd nem említette, hogy ez akkora titok lenne – kortyolt Will a sörébe és szánt szándékkal nem nézett Danára.

„Szemétláda, nagyon is jól tudod, hogy elvileg Beth-nek nem szabadott volna elmondania neked.” – gondolta Dana, majd elmosolyodott.

  - Beth össze-vissza fecseg, ha kell, ha nem. Szeretném, ha nem hallgatnál rá semmiben, az aktát pedig visszaadom, nincs rá szükségem.

  Dana Will elé tolta a borítékot és könyökével megpróbálta észrevétlenül arrébb lökni a fánkot is, de Will jó zsaru volt, így nem csak a hangsúlyból és a mondanivalóból, de Dana legapróbb mozdulataiból is kivette az elutasítást.

  - Értem – bólintott, majd elvette a borítékot és a kabátja alá rejtette az ülésen. – Gondolom, ezzel a gyakorlatot is befejezted nálam.

  Dana szeretett volna nemet mondani és hevesen tiltakozni, valahogy visszacsinálni az egészet, mert szüksége volt egy rendőrre és biztos volt benne, hogy a többi tapasztalt vén rókával nem lenne akkora szerencséje, mint vele, de inkább azt választotta, hogy nem lesz több gyakorlat, sem kávézás Will-lel. Valami más utat kell találnia, egy egyedüli utat, amin nem kell egyezkednie senkivel és nem kell alkalmazkodnia senkihez vagy valaki olyat kell találnia, aki nem tekint rá nőként és nem akar tőle semmit.

  Fekete bőrdzsekijéből elővette a pénztárcáját, hogy kifizesse a kávét, de mikor a keze hozzáért a pénzhez, valami eszébe jutott. Kivett egy dollárt és a csészealjhoz dugta, majd felkapta a kabátját.

  - Kösz mindent, Will – mosolygott rá Dana őszintén, mert tényleg hálás volt neki mindenért a körülményekhez képest.

  - Várj! – kapta el Will a kabátja ujját megakadályozva, hogy Dana felálljon. – Nem akarom, hogy rosszat gondolj rólam, Dana. Ez az egész olyan kellemetlen – engedte el a lány kabátját és zavartan megvakarta a tarkóját. Dana gyanakodva fürkészte a férfit, de csak lehajtott feje búbját látta.

  - Ha azt hiszed, hogy azért adtam az aktát, mert le akarlak fektetni, akkor tévedsz – nézett fel Will, szeméből őszinteség áradt Dana felé. – Azért adtam oda, mert kedvellek, nagyon is – folytatta elpirulva. – Nem az a fajta férfi vagyok, aki megdöngeti a nőket, aztán eldobja őket, mint egy véres rongyot. Én komolyan kedvellek és reméltem, hogy te is hasonlóképpen érzel irántam. Csak imponálni akartam neked.

  - Feleséged és gyereked van – jelentette ki Dana durván, miután összeszedte magát. Nagyon meglepte Will őszinteségi rohama és elszégyellte magát a korábbi gondolatai miatt, de ez a pillanat nem tartott sokáig, mert eszébe jutott, hogy Will családos ember.

  - Akik nem élnek velem – nézett mélyen Dana szemébe. – És nem lakásfelújítás miatt, hanem mert elhagytak.

  - Sajnálom – hajtotta le Dana is a fejét, majd visszacsúszott a székbe és levette a kabátját. Will rámosolygott és öröm csillant meg a szemében, hogy maradásra sikerült bírnia Danát. A lány eredetileg Darrenhez akart menni, de hálát adott a sorsnak, hogy nem lépett csak úgy le. Nem szereti elintézetlenül hagyni a dolgait és Will-lel elég kényes lett volna ezek után bármiféle kapcsolat, akár gyakorlat céljából is. Szüksége volt Will szakértelmére és támogatására, nem akart minden hidat felégetni maga mögött.

  Will félreértette Dana hallgatását és közelebb csúszott hozzá, majd óvatosan megfogta a lány kezét, mire Dana felpislantott a férfire, aki őszinte rajongással fürkészte az arcát. Will kisimított egy hajtincset Dana szeméből, majd megnyalta az ajkát és közelebb hajolt a lányhoz. Dana megrémült attól, hogy mit készülnek tenni és átgondolta a helyzet morbiditását, de mielőtt bármit is szólhatott volna, Will csókot lehelt az ajkára. Egy ártatlan apró csókot, ami csak jelzésértékű volt, azt jelezte, hogy ő készen állna Danával tovább is menni, ha a lány is akarja.

  Dana azonban már nem akarta, látta Will-en a túlfűtött szenvedélyt, a kipirosodott arcot, a vágytól homályos tekintetet, de Dana nem érezte azt, amit kellett volna. Elhúzódott Will-től és a kabátjáért nyúlt.

  - Sajnálom, de ez nem fog menni – bújt bele a bőrdzsekibe. – Őszinte leszek, Will. Én viszont kihasználnálak téged azért, hogy információkhoz jussak, de addig nem akarok elmenni, hogy ezért lefeküdjek veled. Ha a barátom akarnál lenni és úgy tennél szívességet, rendben lenne, de én nem akarok semmibe se belebonyolódni. Mindent megtennék, hogy megtaláljam a testvérem gyilkosát, de van egy határ, ami alá nem süllyedek.  

 - Ó, értem – húzódott vissza a férfi összetörten. – Sajnálom én is. Azt hittem, hogy nem lenne ellenedre ez a dolog kettőnk között.

 - Remélem azért…

 - Ne! – szakította félbe Will. – Nem akarom hallani a mondatot. Barátok leszünk, mert nem lehet másképp, de ne mondd ki. Kérlek!

  Dana nagyon megsajnálta Will-t és azt kívánta bárcsak el se jutottak volna idáig. Kedvelte ő is a férfit, de nem úgy, ahogy Will szerette volna. Darrent akarta szeretőjének és élete szerelmének, és a testvére gyilkosát, kibelezve és megcsonkítva trófeának. Csakis erre a két férfira volt szüksége a boldogsághoz.

  - Kakaót kedveském? – mosolygott rá Sally, a kislány anyja egy kancsóval a kezében, melynek száját a dohányzóasztalon lévő porceláncsésze fölé tartotta.

  Darren Sally mellett ült a kanapén, a kislány a lábánál babázott, Frank, az apa pedig a fotelben ült a kandalló előtt és a kancsóból származó kakaót kortyolgatta elégedett mosollyal az arcán. Mivel nem lett baja a süteménytől és Frank-nek sem a kakaótól, egy bólintással jelezte, hogy kér.

  Sally helyeslő bólintással elegánsan kitöltött Darrennek és magának is egy csészével, majd szinte hang nélkül letette a kancsót az ezüsttálcára és egyenes derékkal előkelőn kortyolni kezdte ő is a meleg italt.

  Darren még mindig nem tért magához a sokkból, és nevetségesen bénának érezte magát ebben a környezetben, miközben kirázta a hideg az egész családtól. Hiába volt fenntartva a látszat, hogy egy kis esti szomszédolásról van szó, Oredin kertvárosában, Darren érezte, hogy valami nagyon nem stimmel, csak még nem jött rá, hogy mi.

  Mindenre számított, oszladozó hullákra, nagyobb démonokra, hatalmas árnyalakokra, vagy arra, hogy a küszöböt átlépve egyenesen lezuhan a pokolba, de erre, hogy egy kedves család fogadja, álmában sem gondolt volna. 

  Darren ereiben apja jóvoltából egyharmad részt démonvér, anyja jóvoltából pedig egyharmad részt angyalvér csörgedezett, így nagyon sok lényt ösztönösen felismert, csak ezt a családot nem tudta hova tenni. Hallotta a szívdobbanásukat, érezte az illatukat, mikor véletlenül hozzáért valamelyikükhöz szilárd testbe ütközött, elsápadtak, elpirultak, tüsszentettek és köhögtek, így az illúziót is kizárta. Színtiszta emberek, de akkor miért nem rohadtak el és egyáltalán hogy kerülnek ide?

  - Mrs. Kenton… - kezdte Darren, miután megköszörülte a torkát.

  - Sally – vágta közbe az anya mosolyogva. – Szólíts csak Sally-nek kedveském, itt mindenki így hív.

  - Sally, mióta élnek a városban? – tette fel Darren a nagy kérdést társalgási stílusban, mintha tényleg Oredinben lenne, valamelyik szomszédnál.

  - Mi mindig is itt éltünk kedveském – tette le Sally a bögrét az asztalra és összekulcsolt kezeit az ölébe fektette. – Frank-kel itt nőttünk fel, így egyértelmű volt, hogy itt neveljük fel a lányunkat.

  Sally a kislányra mosolygott, aki már a nappali egyik sarkában lévő babaháznál játszott tovább, halkan dúdolgatva egy altatót. Darren összerázkódott a dallamra és a kislány ártatlan, de hátborzongató hangjára. „Ha egyszer lesz gyerekem, egy altatódalt se fogok megtanítani neki, esküszöm.” – gondolta Darren.

 Frank Sally szavaival egyetértve bólogatott és továbbra is a bögréjét bámulta mosolyogva, mintha a világ legcsodálatosabb dolgát tartaná a kezében, eközben Darren folyamatosan azt próbálta meg kitalálni, hogy a család tisztában van-e azzal, hogy hol is vannak valójában és mi folyik odakint.

  - A szomszédokkal jól kijönnek? – kérdezte óvatosan és ő is beletemetkezett a bögre kakaóba, nehogy a szeme elárulja, hogy mennyire be van tojva.

  A kislány felkapta a fejét a kérdésre és tiszta, ártatlan, de kitartó tekintettel Darrenre bámult, mintha csak most venné észre, hogy itt van a nappaliban egy idegen. Darren látta a szeme sarkából a mozdulatot és ő is a kislány felé kapta a tekintetét.

  - Gloria, ne bámuld szegény fiút, játssz csak tovább – hessegette el Sally a kislány tekintetét, aki még pár pillanatig nem reagált anyja szavaira, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve átszaladt a konyhába. Papucsos lábai csak úgy csattogtak a járólapon, ahogy egészen hátraszaladt.

  - Tudja, mi elég zárkózott természetű emberek vagyunk – kezdte Sally továbbra is kedves és nyugodt hangon. – Nincs bajunk az emberekkel, csak úgy vagyunk vele, hogy hasonló a hasonlóval keveredjen, mi pedig elég csodabogaraknak számítunk a környéken.

  - Szörnyű, hogy hová fajul a világ – szólalt meg váratlanul mély, öblös hangon Frank, először amióta Darren belépett.

  - Ne is mondd, drágám – legyintett Sally kecsesen, majd újra Darren felé fordult és kérdőn a szemébe nézett.

  Darren feje megfájdult az erőlködéstől, mert miközben azon gondolkozott, hogy mi a jó büdös franc folyik itt, addig próbált olyan kérdéseket megfogalmazni, amiből megtudhatja a válaszokat, de amikkel nem is kergeti ki a világból ezt a kedves családot és nem leplezi le magát.

  - Hogy érti azt, hogy csodabogarak? – köszörülte meg a torkát, majd hevesen köhögni kezdett. Sally rögtön felpattant és egy fehér pamutszalvétát hozott Darrennek, hogy a félrenyelt kakaót letörölhesse magáról. Darren rögtön a szája elé kapta a ruhát, de kakaó helyett vértől lett mocskos a fehér anyag. Mióta is van itt a házban? Húsz perce vagy fél órája? Ideje lenne lassan lelépnie.

  - Az emberek mindig csodabogárnak tartják a különc embereket – válaszolta Sally nyugodt hangon, de ahogy a csészét a szájához emelte Darren észrevette, hogy remeg a keze és a szeme sarkából a véres szalvétát bámulja. Az anya észrevehette, hogy figyelik, mert felkapta a tekintetét és egyenesen Darren szemébe nézett. Űzött vadhoz hasonló pillantásából és feszült mosolyából Darren gyanítani kezdte, hogy mi van itt. Frank-re pillantott és kérdőn felhúzta egyik szemöldökét, mire Sally alig láthatóan megrázta a fejét. Frank is bekapcsolódott a némajátékba, mintha rájött volna, hogy miről szól a hangtalan csevej.

  - Hozok egy kis meleg vizet kedveském, hogy egy kicsit meg tudjon mosakodni – szorította meg Sally Darren kezét, majd miután felállt és lesimította kockás ceruzaszoknyáját, kisietett a konyhába.

  Darren erősen járatni kezdte az agyát, hogy mit jelentett ez a kézszorítás, majd lassan hátrafordult a konyha felé és akkor megértette. A kislány, hát persze, hogy ő! Mindig a gyerekek a ludasak a horrorfilmekben is.

  - Hadd mutassak képeket Gloriáról, amikor még kicsi volt – tette le Frank bögréjét az asztalra, majd felállt és a kandalló melletti könyvespolcról levett egy drappszínű fényképalbumot, majd letelepedett Sally korábbi helyére.

  Térdére fektetve az albumot lassan lapozni kezdett benne és kronológiai sorrendben mesélni kezdett a kislányról. Darren értetlenül nézte az egyre jobban növekvő gyermeket ábrázoló képeket, amik mind egytől-egyig ebben a házban készültek. Nem értette, hogyha Gloria a gonosz, akkor miért mutat Frank képeket róla, hiszen azokon nem látszik semmi az égvilágon, hacsak az nem tér el a normálistól, hogy az udvaron, barátok házában, az iskolában vagy a kórházban nem készült egy fotó sem. Teljesen összezavarodott a képektől és idegesen dörzsölni kezdte a homlokát, mire Frank kétségbeesetten összecsukta az albumot és sietve visszatette a polcra.

  Sally ezt a pillanatot választotta, hogy megérkezzen egy sötétkék törülközővel és egy lavórnyi meleg vízzel, amiket letett a dohányzóasztalra Darren elé. A fiú megköszönte Sally kedvességét és amennyire csak tudott megmosakodott. A víz teljesen fekete lett. Az anya rémült tekintettel nézett Darrenre és a vízre, majd hirtelen felkapta a sárga műanyag lavórt és kirohant vele a konyhába.

  Darren értetlenül nézett utána, majd megtörölte az arcát és a kezét, de Sally már jött is vissza a színtiszta, friss vízzel és a lavórra mutatott a szemével. Már nyúlt volna a vízbe, hogy folytassa a mosakodást, amikor Sally megragadta mindkét kezét és felkacagott.

  - Nézzen csak magára fiatalember, milyen helyes kis legény! – kacagott továbbra is, de a kezét nem engedte el. Darren körbenézett a szobában, hogy kinek szól a színjáték, hiszen a kislányt nem hallotta visszajönni, de ekkor észrevette, hogy a házban eddig nem látott tükröt sehol sem és megértette, hogy Sally mit akart üzenni neki.

  Nézzen a vízbe.

  Lassan kihúzta kezeit Sally-éből és óvatosan a víz fölé hajolt, de majdnem felugrott az ijedtségtől. A víz enyhe tükröződésében csak annyit látott, hogy a szabályos alakú fej helyett egy karfiol alakú fej néz vissza rá. Óvatosan az arcához nyúlt, ami dudoros volt a hólyagoktól, amikből lassan vér és genny szivárgott, szinte betakarták az egész fejét. Csodálkozott rajta, hogy egyáltalán kilát a szemén és főleg azon, hogy nem érzett fájdalmat.

  - Köszönöm Sally a kedvességüket, de már nagyon régóta visszaélek a vendégszeretetükkel, ideje lenne mennem – állt fel Darren a kanapéról és mielőtt elindult volna bíztatóan a szülőkre nézett. „Visszajövök még” – üzente a szemével, és mintha Kentonék megértették volna, alig láthatóan egyszerre bólintottak.

  Már az ajtó felé indult, amikor szinte megfagyott körülötte a levegő a rémülettől és úgy érezte, hogy valaki bámulja. Lassan hátrafordult és egyenesen a kislány kék szemével találkozott, aki a két szobát elválasztó boltív alatt állt egy szürke rajzpapírt tartva a kezében. Darren a lehetőségeket latolgatta, vagy azonnal elhúz innen és akkor lehet, hogy a szülők bajba kerülnek vagy megpróbál úgy viselkedni, mintha semmi se történt volna, csak egy kellemes kis este és szépen elköszön a kislánytól is. Gloria szemén egy pillanatra átfutott a borzadály, ahogy Darren arcát fürkészte, majd odaszaladt hozzá és a papírral a kezében szorosan átölelte a lábait.

  Darren értetlenül nézett a szülőkre, akik mosolyogva bámulták a jelenetet, teljesen összezavarva ezzel a fiút. Megpaskolta a kislány fejét, aki a mozdulatra erősen belekapaszkodott Darren övébe a pulóver alatt, szinte letépte róla a farmert és durván motozni kezdett a nadrágjában, körmével fel is sértette Darren bőrét, aki felszisszent.

  - Siessen, hogy le ne késsen a vacsorájáról – ment oda Sally hozzájuk és elhúzta tőle a kislányt. Darren értve a célzást, megilletődve az ajtóhoz ment, majd a házból kiérve őrült tempóban tépte ki a motort a lépcsőből, felpattant rá és gázt adott. Ütött, vágott, rúgott, ismételten frászt kapott a wishwilli lényektől és még jobban megnyomorítva mint, ahogy érkezett, kijutott a vaskapun.

  - Egy kilencéves turkált a nadrágomban – morogta, majd hisztérikusan elnevette magát.     

_______________________________________________________________________

A tizenharmadik ház - 4. fejezet

4

Álom és valóság

- DeeDee! Ébredj! – szólongatta a fiú lágy, suttogó hangon és kedvesen megrázta a vállát. Dana álmos szemmel felnézett a fiúra és mikor felismerte bátyját, lerántotta magáról a plédet és eldobta a plüss vízilovat, akit a testvéréről nevezett el Benjaminnak, majd a fiú nyakába ugrott, aki halkan kuncogva felkapta és megpördült vele.

  - Hányszor mondjam még neked, hogy ne az ajtóm előtt aludj, hm? –kócolta össze kedvesen Dana szőke haját, aki tettetett haraggal a szemében ujjaival kifésülte a csomókat és lepattant a földre. Zoknis lába halkan puffant az emeleti vastag szőnyegen. Pillantása csillogott a rajongástól, ahogy testvére ott állt előtte és végre csakis vele foglalkozott. Nem örült neki, hogy a bátyja ilyen hamar nőni kezdett, tizenkét évesen már kész felnőtt volt, Dana emiatt egyre jobban utálta a másfél év korkülönbséget.

  - Nincs egy olyan este se, hogy ne adnék neked puszit, ha hazajövök. Nyugodtan maradhatsz a saját ágyadban – korholta kedvesen húgát, majd lehajolt és felvette az ajtó elé készített hevenyészett fekhely tartozékait, a vastag plédeket és Benjamint. Dana felkapta a kis párnáját és a hóna alá szorította, majd megfogta a bátyja kezét és hagyta, hogy bevezesse őt a szobájába.

  Ben egyesével leszedegette Dana ágyáról a plüssállatokat és az éjjeli szekrény elé húzott fonott szalmakosárkába rakosgatta őket, majd a sötétkék paplant felhajtva intett Danának.

  - Nyomás az ágyba!

  Dana álmosan odavánszorgott az ágyhoz párnájával a kezében és bemászott a paplan alá. Ben betakargatta, nyomott egy puszit a homlokára és már indult is, hogy a saját szobájába menjen, amikor Dana elkapta a kabátja egyik sarkát.

  - Bent akarom!

  A fiú tekintetével körbepásztázta a szobát és meglátta a plüss vízilovat a félig nyitott ajtó előtt a földön. Odament érte, majd a húga kezébe nyomta, de a kislány nem engedte el.

  - Mindkét Bent akarom!

  A fiú hangosan felsóhajtott, levette kabátját és a pulóverét, majd bebújt kishúga mellé az ágyba.

  - Mesélj valamit, bátyus!  

  - Nem tudok egy mesét sem – suttogta a fiú és egyik kezét átvetette Dana derekán. A kislány bátyja felé fordult és a mellkasába fúrta az arcát, onnan motyogott neki.

  - Akkor találj ki egyet!

  Ben egy darabig hallgatott és szótlanul bámult ki az ablakon a viharba. Az időként felcsattanó villámok kékes fénnyel világították be a szobát, az eleredő eső pedig hangosan kopogott az ablaküvegen és a párkányon. Ben közelebb húzta magához a húgát és a fejükre húzta a takarót, mintha azzal még jobban el tudnának bújni a kinti vacak idő elől.

  - Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisherceg, aki egy szép napon elindult…

  - Ne kisherceg legyen, utálom a hercegeket, hülyék – szakította félbe Dana morgolódva, mire Ben felnevetett.

  - Akkor kiről meséljek?

  - Benről – mondta a kislány egyre álmosabban és közéjük nyomta a vízilovat.   

  - Hát jól van – komorodott el a bátyja és mesélni kezdett. – Ben egy szép napon elindult, hogy ételt szerezzen magának, ugyanis, ahol lakott, nagy volt a szegénység és az étel olyan ritka volt, mint az arany. Ment, mendegélt, de útja során feltartóztatta egy rablóbanda. „Állj, ki vagy?”- rántott elő egy kardot a legbüdösebb és legocsmányabb gazember és Ben álla alá bökött a karddal. „Egy ártatlan gyalogos vagyok, csak élelmet keresek a családom számára.” – hebegte feltartott kezekkel a vízipaci. „Élelmet, mi?” – röhögött fel a kardos gazember és a válla fölött a társaira pillantott, akik rohadó és hiányos fogsorukat kivillantva kegyetlenül vele nevettek. „Akkor nagyon jó helyen jársz, barátocskám.” – mondta kegyetlen vigyorral a száján és elvette Ben álla alól a kardot. „Ha megteszel nekünk egy ici-pici apróságot, csak egy egészen kicsi csekélységet, akkor sosem lesz ételben hiányod.” – kezdte mézesmázos, behízelgő hangon. „Ha viszont nem teszed meg, amire kérünk, akkor te leszel a mi ételünk és a családodat összekötözzük és megfüstöljük, mint a sonkát.” Ben nagyon megijedt és a lehetőségeket fontolgatta magában. Tényleg csak egy kis csekélységet kell megtennie, de akkor biztonságban lesz a családja és a kicsinyei nem fognak többé éhezni, így hát kezet rázott a kardos gazemberrel, aki széles vigyorral a száján maga után húzta egy roskatag pajtába. „Bemutatom a társaidat” – intett a levegőben tőle idegen kecsességgel és Ben végigmustrálta a pajtát, ahol számtalan félelemtől reszkető, de dacos állat kuporgott…..

  Dana hangos lélegzettel felült az ágyában és ijedten körbenézett a szobában. Először azt hitte, hogy otthon van kisgyerekként a saját szobájában, ahol Ben még él és átkarolva őt mélyen alszik. Oldalra pillantott és meglátta Bent maga mellett, csakhogy nem az élőt, hanem a vattával kitömött névrokonát. A víziló már nagyon megkopott az idők során, fekete műanyag szemei karcosak és tompák voltak a sok használattól, itt-ott pedig kikopott a kékesszürke plüss, ahol Dana gyerekkora óta minden éjjel szorongatta. Megtörölte az arcát, ami sírástól volt maszatos és kibújt izzadtságtól átázott pólójából. Akármennyire erőlködött is, képtelen volt visszaaludni, így már hajnali öt órakor, egy órával a megbeszélt idő előtt, a parkolóban ácsorgott az egyenruhájában és várta a társát a zuhogó esőben.    

 - Min gondolkozol? – törte meg Will a szótlanságot. A szakadó eső dühösen kopogott a rendőrautó tetején és szélvédőjén, az ablaktörlő pedig nyikorgó gumírozásával próbálta kitisztítani a vezető látómezejét, de a rátapadt bogártetemekkel és a rétegesen leülepedett kosszal csak még jobban összemocskolta az üveget.  A vastag és szürke felhők órák óta ontották magukból a csapadékot, szétáztatva egész Oredint és makacsul eltakarták a felkelő Nap sugarait.

  Dana az anyósülés ablakának támasztotta a fejét és úgy bámult ki az ablakon a szomorú időbe. Rendőregyenruhájához passzoló fekete vastag dzsekijén nyakig felhúzta a cipzárt, de még így is vacogott a hidegtől. A tél még odébb volt, de az állandóan nyirkos levegő hűvösebb idő érzetét keltette, amin nem segített Dana kialvatlansága sem. Will hangjára összerezzent és sóhajtva felé fordította az arcát.

  - Csak egy álmon – felelte szomorú hangon és lejjebb csúszott az ülésben.

  - Rosszat álmodtál? – kérdezte Will társalgó stílusban és egy pillanatra aggódva Danára nézett, majd újra az útra összpontosította a figyelmét, mert kiérkeztek a város szélére, ahol már nagyobb volt a forgalom. Dana megrázta a fejét, de mivel Will nem vette észre a mozdulatot, halkan megszólalt: - Az álom nem volt rossz, az ébrenlét az.

  - Nocsak! – mosolyodott el Will. – Ilyen szép és fiatal lány, és már belefáradt az életbe? Még rengeteg idő áll előtted, nem gondolkozhatsz így.

  Dana nem szólt semmit, mintha csak eldöntötte volna, hogy ma semmiféleképpen nem áll szóba a társával, csak akkor, hogyha a gyakorlatról van szó, pedig nem határozott el semmi ilyesmit. Az, hogy a bátyjával álmodott, előhozott olyan emlékeket, amikről nem is tudta, hogy léteznek, legalábbis nem voltak tudatosak egészen mostanáig. Nem tudta elképzelni, hogy az a mese, hogy juthatott eszébe még akár az álmában is, hiszen akkor csak 10 éves volt és Dana általában azt se tudta megmondani, hogy miről beszélgettek Beth-szel a múlt héten, nemhogy még gyerekkori emlékeket idézzen fel ilyen pontossággal.

  - Fel a fejjel, Dana – mondta vidáman Will és a lány térdére tette a kezét. Dana érezte a meleg tenyér érintését a nadrágján keresztül és beletelt pár pillanatba, mire ki tudott annyira szakadni az emlékek sodrásából, hogy feltűnjön neki az érintés furcsasága. Will nem húzta el a kezét és látványosan az utat figyelte, miközben szabad kezével kormányozott, így nem láthatta a lány először döbbent, majd haragos tekintetét. Dana nagyon kényelmetlenül érezte magát, hogy az idősebb társával kettesben ül egy kocsiban, az pedig a térdén pihenteti a kezét, mintha a barátnője, sőt, inkább a tulajdona lenne. Mielőtt azonban bármit is csinálhatott, vagy mondhatott volna, Will elrántotta a kezét Dana térdéről és az autót egy fehér családi ház elé kormányozta, ahol aztán a járda mellett leparkolt.

  Ahogy a motor zúgása elhalt, Dana még dühösebbnek hallotta az autót verdeső esőcseppek kopogását, amitől úgy érezte, hogy bezárták őt egy szobába Will-lel, miközben kívülről emberek verik az öklüket a zárt ajtóhoz. Már csak az a kérdés, hogy megmenteni akarják vagy megölni.

  Dana szinte az egész nyarat Will-lel és a könyveivel töltötte, hogy a pótvizsgákra megfelelően felkészüljön, a gyakorlati oktatásokat pedig azért erőltette, hogy az átlagosnál is több tapasztalatot szerezzen, ami közelebb viszi a céljához.

 - Will csak nem értett félre valamit? – gondolta Dana a kényelmetlen csendben és lassan a társa felé fordult, hogy megtudja mire is várnak még mindig a kocsiban. Egy családi perpatvarhoz hívták ki őket, pontosabban Will-t, így sietniük kéne, mielőtt valami tragédia történik.   

  Dana soha az életében nem látott nagy családi veszekedéseket, hiszen ebből a szempontból szerencsés volt a családi élete. Persze náluk is voltak viták, de sosem harapództak el annyira, hogy rendőri beavatkozásra legyen szükség.  A szülei még a mai napig nagyon szerették egymást, így nem tudta elképzelni, hogy milyen következményekkel járhat egy elfajult vita, csak halvány sejtései voltak az ilyen esetekről, de azok nagyon is rossz sejtések voltak.

  - Nem kéne bemennünk? – kérdezte felvont szemöldökkel és értetlenül bámult Will-re, aki olyan arckifejezéssel nézett Danára, amilyet a lány még nem látott tőle, csak az olyan fiúkon, mint…. – Na, ne – gondolta Dana. – Most komolyan meg akar csókolni? 

  - De, mindjárt megyünk is – mondta Will fojtott hangon és idegesen játszadozni kezdett a kezében lévő kulcscsomóval, de egy pillanatra sem vette le furcsa tekintetét Dana arcáról. – Arra gondoltam, hogy utána megihatnánk valamit Bobnál, hogyha nincs más dolgod.

  Dana nem is a kérdésen, hanem a módján döbbent meg. Szinte napi rutinjukká vált ezen a nyáron, hogy a gyakorlat vagy - Will esetében - a műszak után betértek Bobhoz enni vagy inni valamit, de Will eddig sosem így kérdezte meg, volt, hogy egyáltalán nem is kérdezte, csak egyenesen Bobhoz vitte a műszak után.

  Dana a szokásos kapucsínóját itta literszámra még akkor is, ha Will sört rendelt. Nem akarta alkoholba fojtani a bánatát, inkább igyekezett elkerülni minden szeszes italt, mert attól félt, hogyha tényleg annyira enyhülést hoz, mint ahogy mondják, akkor olyannyira rászokott volna, hogy csak akadályozta volna őt célja elérésében.

  Már csak egy év választotta el őt a huszonegy éves kortól és a diplomájától. Ha nagykorú lesz, akkor fegyvert is tarthat, feltéve, ha leteszi a fegyvervizsgát. Will sokszor kijárt vele a lőtérre, hogy együtt gyakoroljanak, de Dana úgy érezte, hogy akárhány órát gyakorol is, nem fogja tudni bepótolni az elvesztegetett időt. Már tavaly nyáron össze kellett volna barátkoznia Will-lel, és akkor lenne plusz egy nyárnyi gyakorlata mindenben, de akkor eszében sem volt, hogy „rászálljon” a társára.

  Most viszont, ahogy az ajkát harapdáló Will izgatottságtól csillogó szemébe nézett, örült neki, hogy mégis kimaradt az a nyár, mert különben elég furcsa kapcsolat alakult volna ki közöttük, aminek talán még elejét tudja venni. Nem állt szándékában kikezdeni Will-lel, hiszen a férfi idősebb volt nála, a társa, a tanára és legfeljebb a barátja volt, de nem tudta magát elképzelni a férfival. Jóképű volt, markáns és férfias vonásokkal, izmos és mutatós testtel, olyan világos szőke haja volt, mint egy angyalnak a festményeken, ráadásul sötétkék és barátságos szeme volt, nem pedig vizenyős vagy betegesen sápadt kék, a látvány mégsem mozgatott meg semmit Danában, aki inkább egy poklot idéző szempár tekintetére vágyott.   

  Dana tudta, hogy ma kivételesen nemet kéne mondania, hiszen Will érintése és a kérdés hangvétele megváltoztatta a köztük lévő kapcsolatot, de mégis inkább úgy döntött, hogy igent mond, akármennyire is utálta magát ezért.

  - DeeDee! Ígérd meg nekem, hogyha felnőtt, csinos nő leszel, egy srácot sem fogsz kihasználni. Ígérd meg, hogy egy férfin se fogsz átgázolni és nem töröd össze a szívét – idézte fel bátyja tanításainak egyikét, amit a halála előtti estén osztott meg vele egy vita után. Most megszegi ezt az ígéretet, hogy egy még nagyobbat be tudjon tartani.

  - Szívesen megiszok veled valamit Bobnál – tért vissza Dana az emlékei közül.    

  Egy pillanat alatt megváltoztatta az arckifejezését és elővette azt a csábos stílust, ami a fiúknál általában be szokott válni, legalábbis ezt látta mindig a lányoktól a gimnáziumban. Idétlenül és kényelmetlenül érezte magát, hiszen nem volt valami nagy tapasztalata a fiúkkal. Barátkozni könnyedén tudott velük, imádták is őt, de sose tekintettek rá nőként, talán pont azért, mert haverként viselkedett, nem pedig dívaként. Will látszólag nem vett észre semmi furcsát Dana viselkedésében, mert tekintete felgyulladt az örömtől, mint a százas égő egy sötét szobában.  

  Kiszálltak a kocsiból a záporozó esőbe és abban a pillanatban, hogy Will egy gombnyomással bezárta az ajtókat, a harsány csipogás kijózanította Danát. Megbánta, hogy úgy viselkedett, mint a Carol-félék, lotyónak érezte magát, de már nem akart visszatáncolni. Ha hirtelen mégiscsak nemet mond, akkor Will úgy érezheti, hogy szórakozik vele és akkor tényleg lotyónak fog tűnni.

  Annak ellenére, hogy a diszpécser szerint erőszakos és az átlagosnál is agresszívabb vita kerekedett a Perkins házban, minden csendes és sötét volt. Az ablakokon nem szűrődött ki fény, nem lehetett hallani vitatkozás vagy dulakodás zajait, a ház és a pázsit olyan rendezett volt, hogy Dana azt hitte rossz helyre jöttek. El nem tudta képzelni, hogy ebben a barátságos kis házikóban, aminek minden egyes ablakában vöröslő muskátlik virítottak és, aminek udvarában formásra nyírt rózsabokrok követték egymást katonás rendben a gyermekhintától ellentétes oldalon, akkora veszekedés lett volna, hogy rendőrt kellett kihívni.

  Will-nek is feltűnhetett a szokatlan csend, mert a kabátja alatt rögtön a pisztolytáskájára tette a kezét és intett Danának, hogy maradjon a kocsi mellett, mire a lány megtorpant. Dana érezte, hogy a félelem alattomosan felkúszik a lábain át a gerincére, ahogy lélegzetvisszafojtva figyelte társa óvatos, de gyakorlott mozdulatait, ahogy már fegyverével a kezében átvág a pázsiton, majd körbejárja a teraszt, bekukkantva a sötét ablakokon.

  Nem egyszer elkísérte már Will-t, amikor a társa járőrözött, de még sose volt semmi komolyabb „ügyük”, tényleg csak rutin ellenőrzéseken vettek részt. A sokszor éjszakába nyúló autózások során az volt a legnagyobb szórakozásuk, hogy életük egyes epizódjait osztották meg egymással. Általában Dana mesélt többet, - persze kihagyta a bátyjával kapcsolatos dolgokat -, mert Will annyit kérdezett tőle mindig, hogy Dana már úgy érezte, sosem marad idő arra, hogy a férfi is megossza vele a teljes élettörténetét.

  Dana egész testében megmerevedett, mikor Will végre abbahagyta a környék vizsgálatát és finoman bekopogott a fehérre festett fa bejárati ajtón. A lány lélegzetét visszatartva várta, hogy valaki felgyújtsa az előszoba lámpáját és beengedje a társát. Dana abban reménykedett, hogy mindjárt kinyílik az ajtó és Mrs. Perkins pongyolában megjelenik az ajtóban, hogy kikérje magának a hajnali ébresztést és perlekedve közölje Will-lel, hogy csak a szomszéd gyerekek szórakoztak a telefonnal, de a ház ugyanolyan sötét és néma maradt. Will még egyet kopogott, de most már határozottabban és erősebben, mire a bejárati ajtó lazán rezegni kezdett a tokjában. A férfi hátrapillantott Danára és némán tátogva, kezeivel mutogatva közölte a lánnyal, hogy ő bemegy, a lány viszont maradjon ott, ahol van.

  Dana biccentett egyet és átkozta a szakadó esőt, ami szinte már a csontjáig átáztatta mindenét. Legalább a kocsiba tudna visszaülni, ha már nem tehet semmit, hiszen tilos közbeavatkoznia gyakornokként. Még újoncnak vagy zöldfülűnek sem lehet őt nevezni, hiszen még csak egy diák, ráadásul nem is szabadna szinte mindennap Will-lel járőröznie, nem tud még minden szabályt, fegyvere sincs, semmije, csak a puszta ökle. Jelezni akarta Will-nek, hogy jöjjön vissza, legalább a kocsi kulcsát adja oda, már csak azért is, mert ha tényleg nagy a baj vagy üldözni kell valakit, akkor nem érnek rá vacakolni a kocsi beindításával, de Will már eltűnt az ajtó mögött, amit finoman, hang nélkül becsukott maga mögött. Talán pont ezért nem hagyta nála Will a kulcsokat, hogy Dana ne csináljon meggondolatlan hülyeségeket.  

  Ahogy Dana ott állt az esőben, háttal nekitámaszkodva az autónak, a másodpercek szinte óráknak tűntek és egyre jobban elhatalmasodott rajta a félelem. Minden egyes zajra vagy hangfoszlányra összerezzent, az ereszből kiömlő víz csobogására, az út túloldalán lévő szél borzolta fák levélsusogására és a néha odatévedő autók kerekeinek surrogására a vizes aszfalton. Próbálta összeszedni magát, hiszen nagyobb volt a félelme, mint az érzékelhető veszély, de mikor meghallotta, hogy a kocsi alatt motoszkál valami, majd az a valami nekinyomul a lábának felsikoltott és heves szívdobogással félreugrott.

  - A rohadt életbe! Sicc! Húzz el innen, rühes dög! – kiáltott a vörös bundájú ázott macskára, ami mérgesen ráfújt, majd komótosan eloldalgott. Dana megkönnyebbülve sóhajtott egyet és elmosolyodott korábbi félelmén, amikor a macska látótávolságon kívülre került, de mikor felpillantott a betonról, újult erővel támadta le a félelem. Úgy érezte, hogy valaki vagy valami figyeli, szinte felmelegedett a hátán a bőr, mintha egy izzó szempár nézné. Mozdulatlanul hallgatózni kezdett, de a víz különféle hangjain kívül semmi különöset nem vett észre, mégis biztos volt benne, hogy valaki közeledik felé. Mikor már nem bírta tovább, hirtelen oldalra fordult és a túloldalon lévő fák sűrűjében megpillantott egy ember alakú fekete árnyat, ami mereven őt figyelte. Dana annyira megijedt a látványtól, hogy egy hang se jött ki a torkán, csak megbabonázva visszabámult az alakra, aki egy pillanat alatt eltűnt a fák mögött.

  - Az egész család alszik, nem történt itt semmi.

  - A francba, Will! – pördült meg Dana ordítva és, ha a társa nem rántja hátra a fejét, akkor a támadó lány könyöke biztos betöri az orrát. – A frászt hoztad rám!

  - Jól van, nyugi – fordította Dana felé két tenyerét Will halálra vált arccal és lassan hátrált két lépést. – Hulla sápadt vagy. Történt valami, míg nem voltam itt? Láttál valakit kijönni a házból vagy…

  - Nem, senkit se láttam a ház körül, csak… - szakította félbe Dana és lehunyta a szemét, hogy mélyeket lélegezve lenyugodjon, de nem fejezte be a mondatot.

  - Csak? – lépett hozzá közelebb Will, hogy ezzel kikényszerítse a lány tekintetét.

  Dana az ajkát harapdálva figyelte társa feszült arcát, majd úgy döntött, hogy mégse mondja el neki, amit látott. Nem volt benne biztos, hogy tényleg látta-e azt az alakot a fák között vagy pedig a képzelete játszott vele, hiszen még mindig sötét volt, akár egy zacskó is lehetett a fatörzsre tapadva, amit a szél tovább sodort, ő pedig azt hitte, hogy áll ott valaki. Fáradt volt, ráadásul a múlt árnyai is egyre jobban kísérteni kezdték, ahogy az egyetem vége felé haladt és látta maga előtt a célt. Abban sem volt biztos, hogyha mégis látott valakit, az nem Darren volt-e. Már csak a fiú hiányzott volna az életéből, és Darrent ismerve az ő életéből sem hiányzott egy lány, főleg nem két zsaru.

  - Semmi, csak fáradt vagyok – mosolygott Will-re, aki még egy pillanatig gyanakodva figyelte őt, majd egy biccentéssel elővette a kulcsokat egyenruhája farzsebéből és kinyitotta az ajtót.

  - Gyere, hazaviszlek – fogta meg Dana könyökét és elhúzta a hátsó ajtótól. – Majd este megyünk Bobhoz.      

- Ezt nem fogod elhinni! – kurjantott fel Marco, miközben kibújt fekete kapucnis pulóveréből és saras bakancsából a roskatag ház előszobájában.

  Darren a nappali kanapéjáról figyelte barátját, ahogy leveszi magáról vizes ruháit. Várta, hogy Marco folytassa, mert kíváncsi volt rá, hogy ezúttal milyen újsággal tért haza, mert eddig minden kutatásuk kudarcba fulladt, de Marco meg se mukkant, hanem félmeztelenül átvágott a nappalin a szomszéd szobába. Darren nem sok reményt fűzött az újabb hírhez, mert Marco minden egyes rohadt alkalommal, ezzel a rohadt mondattal, azzal a rohadtul idegesítő vigyorával tért vissza és persze sosem tudott meg egy rohadt szót sem.

  Míg Marco átöltözött a szomszéd szobában, addig Darren csukott szemmel hátradőlt a kanapén, hogy mélyeket lélegezve egy kicsit lenyugtassa magát. Már csak tíz hónapja maradt abból a hét évből, amit kapott, hogy megtalálja a lányt. Most már kezdte érteni, mit jelent az, hogy a másvilágiaknak másképp telik az idő. Hat év és két hónap pillanatok alatt eltelt és kárba ment, Marconak pedig van pofája minden nap vigyorogva beállítani úgy, mintha rájött volna a tizenhárom ház titkára és mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

  A kopott csíkos kanapé előtti korhadt fa dohányzóasztalon előtte hevert hat év és két hónap munkája, szöveges iratok, könyvek, jegyzetek és rajzok formájában. Első ránézésre rengetegnek tűnt az összegyűjtött információhalmaz, de Darren nagyon jól tudta, hogy annyit érnek, mint az imádság. Az írások csak üres szavak, a könyvek mesékkel voltak egyenértékűek, az ábrák pedig olyanok voltak, hogy ennyi erővel betörhetett volna egy óvodába, hogy ellopja a gyerekek rajzait.

  Darren kinyitotta a szemét és előredőlve a térdére támaszkodott, hogy visszatérjen a rejtvényhez. Tizenhárom ház hevenyészett rajza feküdt előtte külön-külön lapokon, de a „Mi házunk” fejléc helyett sorszámok kacskaringóztak az ábrák felett. Darren már meg se tudta mondani, hogy ebben a hat év és két hónapban hány házat rajzolt meg újra és újra, hogy a végén összegyűrje az egészet. Megfogadta magának, hogy most már csak akkor egészíti ki az üres házak ábráját, ha biztos az információ, de már hónapok óta ugyanolyan vakon néznek rá a rajzok, pedig már megtalálta a helyet, Wiswill-t, ahol az épületek valódi másai állnak.

  Tizenhárom ház, tizenhárom különböző csapdával és az egyikben ott van a lány, immár hat év és két hónapja. Ő pedig itt van a határ mellett és nem tud egyről a kettőre lépni. Mindegyik ház ugyanolyan, és ha sikerült is bármelyiket megközelítenie, nem jött rá, hogy mi a csapda. Úgy pedig, ha nem tudja, hogy mire számítson, nem indulhat harcba, mert elég egy apró hiba és elcseszte az egészet. Csak megöleti magát és a pokolból már nem nagyon tud segíteni a lánynak, sőt, senkinek sem. Huszonkét évesen pedig elég fiatalnak érezte magát a halálhoz, úgy gondolta, hogy még minimum 20-30 évig ölni fogja a rohadékokat, amiket állítólag Isten teremtett. Még nem állt szándékában csatlakozni azokhoz a lényekhez, akik neki köszönhetik a pusztulásukat.

  - Elmentem ahhoz a Jesushoz, akit említettél – jött ki Marco a szobából egy fehér törülközővel dörzsölve ázott barna haját, majd lehuppant Darren mellé a kanapéra.

  - És? – sóhajtott fel Darren, majd egybekotorta a házak rajzait és a kupacot besuvasztotta egy sárga papírmappába. – Mit tudtál meg tőle?

  - Nem sokat – dobta le Marco a törülközőt az asztalra. – Ugyanis a felesége elég nagy patáliát csapott, mikor meglátott engem. Alig tudtuk lehiggasztani azt a nőt – nevetett a fejét csóválva.

  - Honnan tudta, hogy ki vagy? – kérdezte Darren felhúzott szemöldökkel. – Direkt azért küldtelek téged, mert rólad nem tudja, hogy vadász vagy, engem viszont ismer.

  - Meglátta a nyakamnál a tetoválást és rögtön rájött – vonta meg a vállát. – Azt hitte, hogy Jesus belekeveredett valamibe, hogy egy vadász látogatást tesz nála. Amióta megszületett a gyerek, Jesust rövid pórázon tartja az asszony. Amilyen kicsi az a nő, olyan ereje van – nevetett Marco, majd nagyot kortyolt a söréből, amit Darren nyújtott át neki.

  - De azért tudtatok beszélni, nem?

  - Egy keveset – biccentett Marco és ivott még egy kortyot. – Jesus pár éve telepedett le Oredinben, de még a mai napig nem ismerte ki Wishwill-t. Részben azért, mert az asszony nem engedi el szinte sehova, csak a munkahelyére, beállt csaposnak az egyik kocsmába.

  - Marco, nem érdekel Jesus élete, ismerem már gyerekkorom óta, csak már egy ideje nem tartjuk a kapcsolatot – szakította félbe Darren türelmetlenül.

  - Nyugi – tárta szét csupasz karjait Marco, majd lerakta az üveg sört az asztalra. – Szükség van minden háttér információra, hogy értsd a sztorit. Szóval, beállt csaposnak, így néha meghall ezt-azt. Mivel korlátozott a mozgástere, csak azokra az információkra tud támaszkodni, amit a kocsmában szed fel, de ismered a pletykák értékét, nem mindig hasznosak. Jesus néha megpróbált bejutni a titokzatos városrészbe, de mindig valami útját állta. Azt mondta, hogy olyan érzés átlépni a városrészt körülvevő fémkerítésen, mintha egyenesen a pokol tornácára sétálnál. Azt mondta, hogy nyüzsögnek ott a természetfeletti lények és hálás annak a kerítésnek, hogy nem engedi át ide őket, különben hatalmas nagy balhé lenne. Nem is érti, hogy az emberek, hogy képesek megmaradni ebben a városban, hiszen úgy süt a gonoszság onnan, mint egy hősugárzóból a meleg.

  - Ebben még nincs semmi újdonság, ezt eddig is tudtam – morogta Darren egy kissé sértődötten. – Mit tudtál meg ezen kívül?   

   - A pletykák szerint Wishwill-en valami átok ül. Találd ki, hogy mióta!

  - Hat éve és két hónapja? – vonta fel Darren a szemöldökét.

  - Pontosan – bólogatott Marco hevesen fülig érő vigyorral az arcán. – Előtte nem létezett a kerítés, Wishwill szerves része volt Oredinnek, ugyanolyan krémszerű eleme, mint a többi puccos ház. Egyik napról a másikra szó szerint rohadni kezdett minden szerves és szervetlen anyag a városrészben úgy, mintha még a házak is élnének. Mind a tizenkét család, plusz a pap, aki a tizenharmadikban lakott állítólag pár óra leforgása alatt szétrohadt. A helyszínelők olyan gyorsan húztak ki a házakból, mintha égne minden, mert egy óra múlva felhólyagosodott a bőrük és az ő csontjaikon is meglazult a hús- és bőrréteg. Rögtön karantén alá helyezték Wiswill-t, mondván, hogy valami ismeretlen járvány tört ki, de mikor védőcuccban visszamentek mintákat venni mindenből, amiből csak lehetett, semmit se találtak.

  - Mi van a kerítéssel? – szakította félbe Darren most már nagyobb érdeklődéssel hallgatva Marcot, hiszen végre úgy tűnt, mégiscsak hasznára válik a barátja. – Azt nem húzhatták fel emberek, legalábbis egy ilyen védelemmel ellátott kerítést, semmit se értenek a természetfelettihez.

  - Lehet véletlenül is jót cselekedni – kacsintott rá Marco és nyögve feltápászkodott a kanapéról, majd kiment a konyhába, hogy a hűtőből hozzon még egy sört, most már Darrennek is. – A kerítés színtiszta vasból van, ami a legtöbb lény ellen hatásos, de nem ezért tartja bent a mocskokat, hanem azért, mert valaki megbuherálta – hallatszott a konyhából Marco kiselőadása és a motozása.

  Hamarosan megjelent a szobában és az egyik üveget Darrennek nyújtotta, majd visszahuppant a kanapéra. Darren egy darabig szótlanul bámulta a kibontatlan üveget és két tenyere között görgette elgondolkozva.

  - Az elátkozott városrész híre hamar szétterjedt az országban és gondolhatod, hogy abban a hat évben hány munkamániás vadász látogatta meg a helyet. Szinte zarándokhelyet csináltak Wishwill-ből, boldog-boldogtalan látni akarta a városrészt. Elég sok baleset is történt, mert mindenhol vannak ostobák, akik azt hiszik, hogy rohadtul bátor dolog betévedni veszélyes helyekre felkészületlenül. Persze ezek mind civilek voltak, vagy szórakozó részeg tinik. Rendesen meg is szívták, azóta még jobban kerülni kezdték a helyet. Most is alig lézeng valaki a környéken. Az ordeiniek megszokták már, hogy itt van egy méhkas a közelükben és megtanulták, hogyha nem piszkálják a mézért, akkor a méhek is békén hagyják őket. A vadászok is, miután jó pár eltűnt közülük, lekoptak a helyről, főleg miután egyikük egy pap segítségével megbuherálta a kerítést. Ezek voltak azok az infók, amik közösek voltak mindegyik beszámolóban és pletykában, így Jesus ezeket tartja valóságalapnak. Még jó sok sztori van, de azok most nem érdekesek nekünk – legyintett Marco és nagyot húzott az üvegből.

  Olyan mohón nyakalta a hideg sört, hogy Darren most már megkívánta az alkoholt és az asztal szélének támasztva az üveget, lepattintotta a kupakot. Ahogy a sört kortyolta, próbálta összerakni magában az újonnan megtudott dolgokat a régiekkel, hátha valamit most észrevesz, ami elkerülte a figyelmét eddig, de nem jutott előrébb. Elátkozták a helyet, az még rendben van, de ki és miért? Sok ott a természetfeletti lény, de miért? Mi vonzza oda őket? Minden rohad, de mitől? Lehet, hogy a lány sem él már. Ha az emberek pár óra alatt szétrohadnak ott, akkor nincs rá esély, hogy ő túlélte volna, hacsak nem óvták őt meg a haláltól szándékosan.  

  Hangosan felsóhajtott és a homlokát gyűrve a térdére támaszkodott. Egyre jobban sürgeti az idő és semmivel sincs közelebb a megoldáshoz, mint a legelején.

  - Aztán Jesus magánnyomozásba kezdett – szakította ki Marco hangja a gondolataiból. – Elment oda párszor, megvizsgálta a kerítést, körbeszaglászta egy kicsit a helyet. Ha mást nem is tudott kideríteni, megbizonyosodott arról, hogy a kerítést tényleg megerősítették valami varázslattal vagy imádsággal, így rendesen elszigetelték a helyet. Nagyon erős a kerítés sugárzása, így nincs ok az aggodalomra, hogy rés lenne a pajzson és kijöhetnének a dögök. Próbálta felkutatni azt a papot is, de ahhoz, hogy beszélni tudjon vele el kellett volna utaznia négy állammal arrébb, amit ugye az asszony nem engedett neki. Ekkor fenyegette meg, hogyha belekeveredik valamibe, akkor szitává lövi a gyerek előtt – kuncogott Marco.  - Megadta a pap elérhetőségét, de nem garantálja, hogy meg is találjuk, mert a cím már van vagy négy éves – nyúlt bele a farmerzsebébe és előhúzott egy ázott és gyűrött papírfecnit, amin szétfolyt a sötétkék tinta.

  Lecsapta az asztalra és szétsimította a papírt, amin a tintapacák ellenére, még olvasható volt az írás. Darren halkan felmordult a hanyagság láttán, de nem szólt semmit, csak két ujja közé csippentette a papírt és a szeméhez emelte.

  - Jobban is vigyázhattál volna – morogta egy idő után, majd óvatosan visszatette a papírt az asztalra, hadd száradjon.

  - Én próbáltam, ember! – csattant fel Marco. – Majd mindjárt elmondom azt is, hogy miért nem tudtam jobban vigyázni. Ott tartottam, hogy Jesus nyomozott. Néha bemerészkedett a kerítésen túlra, de mivel hemzsegtek ott a lények, valami energia mindig visszalökte. Persze ő nem hagyta magát és mindenáron be akart jutni, de egyszer majdnem otthagyta a fogát, így feladta. Nem akarta apa nélkül hagyni a gyerekét, ráadásul már öregnek érzi magát a vadászathoz. Többnyire csak szellemekkel találkozott, ez is már valami, legalább tudjuk, mire számítsunk, de voltak ott testnélküli démonok is dögivel. Amennyire ki tudta venni a tömegből, testtel rendelkező lény nincs Wishwill-ben, még a madarak sem repülik át a kerítés tetejét. Minden szó szerint halott. De azt mondta, hogy erre ne alapozzunk, mert a házakba nem tudott bejutni, sőt, a tornácukig sem jutott el, pedig a tapasztalt róka mindennel felszerelkezett. Akármi fogadhatja ott a látogatót, ha egyszer sikerül átlépnie egy ház küszöbét.

  Darren szótlanul bólintott és most ő volt az, aki nyakalni kezdte a sört. Megint elkapta a kétségbeesés a tehetetlensége miatt. Ő is tudta, hogy milyen nehéz megközelíteni a házakat és már ő is lefutotta a tiszteletköröket, de itt az volt a kulcs, hogy mi van a házakban. Szellemek és démonok hemzsegtek le és fel az utcákon, de egyet sem látott bemenni a házakba, vagy kijönni onnan. Valami olyan van ott, amitől még ők is tartanak, de Darrennek ötlete sem volt, hogy mi lehet az. 

  - Jesus próbált tartani egy kis népszámlálást is – folytatta Marco most már sokkal komorabban. – Mindennap munka előtt és munka után körbejárta a kerítés vonalát és egy kockás füzetbe feljegyezte, hogy kik az ottani kedves szomszédok és hogy hányan vannak. Egy-két állandó „arcot” ki is emelt közülük, de hamar feladta a nyilvántartás vezetését, mert teljesen véletlenszerűen és váratlanul nőtt vagy csökkent Wiswill „népessége”. Azok a vadászok, akik már jártak ott régebben, azt mondták Jesusnak, hogy hiába öltek meg egy csomó rohadékot, szinte háromszor annyian tértek vissza. Mintha lenne egy lyuk valahol a városban, ami röhögve ontja magából a mocskokat és minél többet ölsz meg, annál többet küld eléd, mintha csak szórakozna veled. Sajnos, ennél többet nem tudtam meg – tárta szét kezeit megadóan. – Jesus felesége teljesen kiakadt, hogy Wishwill-ről beszélgetünk és már ment is a puskáért, hogy pár sörétet belém eresszen, mire a szomszédjuk kihívta a zsarukat. Jesus még marasztalt és próbált rendet csinálni a házban, de csak annyit értünk el ezzel a huzavonával, hogy a zsaruk megérkeztek. Mikor Jesus meglátta az ablakból, hogy közeledik a rendőrautó, leoltotta az összes lámpát a házban és megparancsolta az asszonynak, hogy csináljanak úgy, mintha aludnának. Senkinek se hiányzik a balhé.

  - Látom, sikerült megúsznod a söréteket – nevetett fel most már Darren is. Talán a feszültség vagy a sör tette vele, de nagyon viccesnek találta, hogy két vadászt egy háziasszony tart rettegésben egy puskával. Marco is felnevetett és vigyorogva megpaskolta saját fenekét, majd hirtelen elkomorodott.

  - Simán elhúzhattam volna előbb is, de az a hülye zsaru nem elégedett meg azzal, hogy síri csönd és sötét van a házban, hanem bejött. Azt se tudtam, hova meneküljek hirtelen, mert én lent maradtam a konyhában. Jesus, meg a családja szépen csicsikál az ágyában, de az ajtó nyitva van és egy fekete cuccba öltözött kapucnis alak a konyhában téblábol a sötétben, nem éppen megszokott látvány. Az a rohadt hátsó ajtó pedig beszorult, nem tudtam kinyitni. Megdagadt a fa a sok esőtől, alig bírtam felfeszíteni, de nagy nehezen sikerült. Már rohantam volna árkon-bokron keresztül, mikor beleszaladtam valakibe. Találd ki, hogy ki volt az!

  - Ah, Marco – sóhajtott fel Darren idegesen. – Honnan tudjam? Jóformán senkit sem ismerek a városban.

  - Őt biztos, hogy ismered – vigyorgott Marco dévajul, mire Darren felhúzta a szemöldökét.

  - Holly? – nyögte ki az első eszébe jutó nevet, bár Holly-t se ismerte igazán. Néha összefutottak egy kis egészséges testmozgásra, de nem sokat beszélgettek.

  - Találgass még! – cukkolta Marco, de Darren dühtől csillogó sötét szemébe nézve hangosan nyelt egyet és kibökte. – Az a kiscsaj, Dana volt az.

  - Dana? – hökkent meg Darren, majd nemtörődöm módon megvonta a vállát. – Hát aztán! Zsaru lesz ő is, vagy már az is lett.

  - Szerintem még nem lett az – nyelte le az utolsó korty sört Marco. – Különben Caruzzo magával vitte volna a házba.

  - Caruzzo? – vonta fel még magasabbra a szemöldökét Darren. – Mit keresett az a korrupt zsaru Jesus-éknál és főleg mi a jó büdös francot keresett vele Dana?

  Egyre jobban felemelte a hangját, ahogy az idegesség és az értetlenség szétáradt benne.

  - Ne tőlem kérdezd – vont vállat Marco is.

  - Úgy tudtam, hogy Caruzzo nagykutyákra vadászik, hogy egy még nagyobb kutyát védjen. Mi a francot keresett akkor egy családi vitánál?

  - Talán tudja, hogy Jesus nem éppen büntetlen előéletű, de nem is ez a lényeg – hajolt előrébb Marco. – Elég furán nézett a kis barátnődre, és ha jól láttam, nem csak ő vetett rá szemet. Egy fickó bámulta őt az út túloldalán a fák között megbújva. Úgy látszik, hogy elég rendesen zajlik itt az élet – sóhajtott fel Marco teátrálisan és hanyag tartással hátradőlt a kanapén, majd megfogta a távirányítót és bekapcsolta a tévét.

  Darren komoran bámulta az üveg sört, aminek még csak a felét itta meg és bár nem is szándékozott meginni az egészet, most egy szuszra lehajtotta, majd kiment a hűtőhöz még egyért. A konyhapultnak támaszkodva járatta az agyát, hogy feldolgozza Marcoval való beszélgetését, de minduntalan Danánál kötöttek ki a gondolatai. El nem tudta képzelni, hogy mit keres Will Caruzzo mellett és, hogy mibe keveredhetett. Darren attól tartott, hogy a vámos megölése ott a hídnál hiba volt. Csak felhívta magára a figyelmet és Danára is, akinek ehhez semmi köze, de hamar elhessegette a gondolatot, hiszen, ha akarták volna, már rég kinyírhatták volna Danát és őt is, vagy meg is fenyegethették volna őket. Itt valami másról van szó, amihez neki semmi köze és semmi pénzért sem akar belekeveredni. Pont ezért kerüli a társaságot, megvan a saját baja, nem kell még más terhe is a vállára.

 

- Hol voltál már megint ilyen sokáig? – suttogta visszafojtott dühvel Dana a bátyjának, amikor az felért az emeletre és a szobája felé tartott, ahol a húga lázadó tinédzser időszakának megfelelően, tiszta feketébe öltözve az ajtófélfát támasztotta mellkasa előtt összefont karokkal. Szőke haját laza kontyba fogta, így Ben jól láthatta húga dühtől vörös arcát és szikrázó zöld szemét.

  Az emeleti folyosó ablakán ezüstösen bevilágított a telihold még élesebbé téve a testvérpár arcának vonásait. Ebben az ezüstporszerű fényben Ben még jobban hasonlított a húgára. Ugyanolyan jáde zöld szeme volt és sötétszőke haja, amit mindig a füléig hagyott lenőni, és mielőtt a bandához csatlakozott volna, mindig kócosan „most keltem ki az ágyból” stílusban hordta, de mióta beavatták hátrafésülte és zselézte.

  Hajnali három is elmúlt, amikor hazaérkezett és kabátjával, valamint cipőjével a kezében, zoknis lábával próbált meg beosonni a szobájába, hogy ne csapjon zajt, de Dana elállta az útját. Megint.

  - Sokkal jobb fej voltál, amikor még Bennel aludtál az ajtóm előtt – morogta Danának és megpróbált bemenni mellette a szobájába, de Dana a kilincs elé lépett.

 - Te meg sokkal jobb fej voltál, amikor engedted, hogy ott aludjak és megvárjalak, majd bevittél a szobámba és úgy aludtunk el, mint egy szerető testvérpár. Most pedig harcos testvérpár vagyunk – darálta Dana és, hogy nyomatékot adjon a szavainak mutatóujjával megbökte testvére vállát. – Mióta zárod be a szobád ajtaját? Régen sose csináltad.

  Ben visszahőkölt a kérdéstől és a bűntudattól elpirulva lehajtotta a fejét. Dana csak a temetés után tudta meg, hogy két fegyvert is tartott a szobájában, egyet az ágy matracában, egyet pedig a szekrény aljában.

  - Amióta barátnőm van – hazudta.

   Mindketten tudták, hogy Ben nem mond igazat és a bandával ellentétben az új barátnőnek semmi köze az egészhez, de Dana nem tette szóvá, csak sóhajtva félreállt az útból. A fiú átbújtatta fején a hosszú nyakláncát, amin a szobája kulcsa volt, majd kinyitotta az ajtót és bement. Dana nem hagyta magát lerázni, mielőtt Ben bezárkózott volna előle, a lány tenyérrel belökte az ajtót és benyomult a hatalmas szobába.

  A falak szürkéskék tapétával és rock bandák posztereivel voltak lefedve, a kisfiús űrhajós és szuperhősös ágynemű huzat helyett pedig vörös szaténágynemű hevert a nagy franciaágyon. A polcokról és a kis szekrényekről régen eltűntek már a játékfigurák és a sportdíjak. Ben régebben focizott az iskolai csapatban, majd később egy egyesületnél is, mindenki azt hitte a sikerei miatt, hogy híres sportoló lesz belőle, de ahogy egyre több időt töltött a bandával, egyre kevesebbet edzett, míg végül abbahagyta a sportolást, a díjakat pedig kivágta a kukába, amikor Dana egyre többször nyaggatta a sporttal. 

  Ahogy Dana belépett a szobába Ben mögött és becsukta az ajtót, majdnem elsírta magát a szoba lehangolt és sivár látványától. Minden sötét volt a szobában, sötét falak, a barna parkettán fekete szőnyeg, sötétbarna és fekete bútorok, a vörös ágynemű huzat pedig olyan tompán tűnt ki a környezetből, mintha az egész ágyat alvadt vér borítaná.

  Dana elvette az íróasztalra hanyagul odadobott kulcsot és betette a zárba, majd elfordította.

  - Minek zártad be? Anyáék alszanak, úgyse hallanak meg minket, főleg nem jönnek be – morogta Ben, majd levette a pólóját és ledobta a földre. Dana észrevette, hogy mennyire megizmosodott a bátya, pedig nem emlékezett rá, hogy Ben el kezdett volna újra sportolni. Ez valamennyire megnyugtatta, talán mégsem drogozik a testvére, ha ilyen jó erőben van.

 - Így nem tudsz elszaladni a kérdéseim elől.

 - Semeddig se tart kivennem a kulcsot a kezedből – pillantott fel Ben az ágy széléről, miközben levette a zoknijait és azokat is szétszórta az ágy mellett. Dana nem ijedt meg a dühös hangtól, hiszen tudta, hogy a bátya sose bántaná őt, de biztos, ami biztos alapon becsúsztatta a láncot a melltartójába.

  - Most már nem fogod elvenni – mosolygott rá álmosan.

  Ben meghökkenve bámulta húga mellkasát, mintha átlátna a fekete pamutpólón egészen a kulcsig, majd elvörösödött és fejét lehajtva, zavartan megvakarta a tarkóját összeborzolva így a haját. Ebben a pillanatban sokkal inkább hasonlított régi önmagára, leszámítva a szégyenpírt, ami kiült az arcára. Dana ugyanolyan zavartan nézte testvérét és szégyellte magát azért, hogy kezd kinőiesedni. Megszokta, hogy a testvérével alszik szinte minden éjjel és, hogy a fiúk is a suliban haverként tekintenek rá, de a két növekvő mell egyre nagyobb szakadékot húzott a testvére, a barátai és ő közé. Pár hónap múlva 15 éves lesz, Ben múlt héten töltötte be a 16-ot és már elég régóta nem alszanak együtt, mert már nem illendő. Ben zavarából már ki is következtette, hogy miért nem.

  - Ben! – szólította meg lágyan a testvérét, aki lesütött szemmel zavartan püfölni kezdte a párnáját, hogy felfrissítse az alváshoz, de valójában csak húga tekintetét akarta elkerülni.

  Dana odasétált hozzá és leült mellé az ágyra, majd megfogta testvére csupasz vállát és erővel maga felé fordította. Ben minden ellenállás nélkül hagyta, hogy a húga maga felé húzza, de továbbra sem volt hajlandó a szemébe nézni. – Mi történt velünk? Olyan jó testvérek voltunk, hogy olyat még nem látott a világ. Most meg alig látlak, nem beszélsz velem, kihagysz az életedből. Olyan mintha nem is itt laknál, mintha nem is ezen a bolygón lennél. Megint a bandával voltál, igaz?

  Ben a banda szó hallatára mérgesen felkapta a tekintetét és lerázta magáról húga kezét.

  - És akkor mi van, ha velük voltam? Inkább oda tartozok, mint ide, ebbe a cukros tortaházba – kiáltott fel dühösen körbemutatva a szobában.

  - Ez nem igaz, Ben – fogta le hadonászó kezét Dana. – Te ide tartozol, anyához, apához és hozzám. A régi egyesületedhez, a régi életedhez. Miért gondolod, hogy inkább ott a helyed? Itt mindenki szeret, tudhatnád, hogy a világon én szeretlek a legjobban és hiányzol. Hiányzik, hogy együtt aludjunk, hogy mesélj nekem, mint régen! – simított ki egy kósza tincset testvére szeméből, miközben az övéből potyogtak a könnyek.

  Ben dühös tekintete ellágyult és hüvelykujjával letörölt egy kövér könnycseppet húga arcáról, miközben megbűvölve nézett a szemébe. Dana hátrahúzódott az intim tekintettől és a bensőséges érintéstől, de Ben magához rántotta karjánál fogva és szorosan átölelte.

  - Abból már kinőttünk, DeeDee – suttogta húga válla fölött.

 - Ébresztő hétalvó! – kiáltotta Beth dallamos hangon és felrázta Danát az álmából.

  - Hagyj békén! – fordult Dana a másik oldalára morogva. – Hétvége van, nem kell korán kelni.

  - Kedvesem, délután négy óra van – nevetett fel Beth és leült Dana mellé az ágy szélére, de majdnem a földön kötött ki, mert barátnője olyan hirtelen ült fel, mint egy rugós baba.

  - Jézusom! És csak most szólsz? – dobta le magáról a takarót, majd kiugrott az ágyból és az ajtó felé indulva menet közben szedegette össze a földre szórt ruháit. Mire párszor körbeszaladt a szobában, már teljesen felöltözött és vadul fésülni kezdte a szénakazalhoz hasonló haját a szekrényre szerelt tükör előtt.

  - Hajnalban jöttél haza, gondoltam, hogy ki akarod magad pihenni – vont vállat Beth, majd ő is öltözködni kezdett.

  - Hová mész? – állt meg a kefe Dana hajában félúton, mikor meglátta, hogy Beth fekete bőrdzsekijébe bújik.

  - Veszek egy-két dolgot az esti buliba.

  - Milyen buliba? – fordult most már barátnője felé összeszűkült szemekkel.

  - Ja, még nem mondtam? – vonta fel Beth fekete szemöldökét. – Délelőtt összefutottam Brandonnal és meghívott minket a házibulijába.

  - Ki a franc az a Brandon?

  - Tudod, az a másodéves srác, aki tisztára rám van kattanva és a nyomomban van állandóan – sóhajtott fel unottan Beth.

  - Ha ennyire idegesít téged a srác, akkor minek ígérted meg, hogy elmegyünk a bulijába? – lépett el Dana a tükör elől, miután lófarokba fogta kifésült szőke haját, majd lehajolt, hogy bekösse fehér sportcipőjét és ráhajtsa a sötétkék farmer szárát. – Nem is ismerem azt a gyereket és különben is megígértem Will-nek, hogy megiszok vele valamit Bobnál.

  - Hogy kinek ígérted meg? – pördült meg Beth a félig nyitott ajtóban, amit rögtön be is csukott, majd műbőr barna táskáját ledobta az asztalukra és levágta magát a székbe. Dana pirulva nézte barátnőjét, aki keresztbe tett lábbal és kézzel, összeszorított szájjal úgy ült ott, mintha az anyja lenne.

  - Will-nek, de ebben nincs semmi furcsa, Beth – hebegte Dana. – Az egész nyarat vele töltöttem, egész jó barátok lettünk.

  - Nem, kedvesem – rázta meg Beth a fejét. – Ő a tanárod és nem a barátod, ha pedig ma este elmész vele iszogatni, akkor még annál is rosszabb lesz. Hogy gondolhattál ilyet, hogy randizni mész vele?

  - Ez nem randi – pirult el Dana és lesütötte a szemét.

  Erről eszébe jutott a bátya, ő nézett így ki azon az estén, amikor Dana magukra zárta az ajtót és végre egy kicsit visszakapta a bátyát a hetekig tartó viták után. Azon az estén akármilyen furcsa is volt, megint együtt aludtak, mint régen, és testvére csupasz és meleg mellkasához bújva Dana úgy érezte, hogy a világ a helyére billent.  

  - Akkor micsoda? – csattant fel Beth. - Fogadóóra egy kocsmában? Mi a jó fene történt veled ezen a nyáron? Te nem az a Dana vagy, akit megismertem. Belegondoltál abba, hogyha randizni kezdesz egy tanárral, akkor lőttek a diplomádnak? Kirúgnak, mint a macskát szokás, miután összeszarta a padlót. Akkor a büdös életben nem kapod el a testvéred gyilkosát. Ha abban reménykedsz, hogy nem derül ki a kis afférotok, akkor azt felejtsd el. Mindig minden kiderül.

  Beth idegesen beletúrt rövidre nyírt fekete hajába, majd Danát kezdte figyelni, aki lehajtott fejjel a fésülködés után rátapadt hajszálakat szedegette a ruhájáról. Beth adott neki egy kis időt, hogy átgondolja az egész helyzetet.

  Dana összerázkódott Beth kemény szavaitól és a lelke legmélyén igazat adott neki. Egy hónapja tart már az egyetem és ő ugyanúgy elmegy szinte mindennap Will-lel járőrözni az órák után, Beth-szel alig találkozik, nem lóg a többi egyetemistával sem, egyedül Will-lel és a tanulással foglalkozik. Kívülről egy sznob libának tűnik, aki nem hajlandó keveredni a többiekkel, mert csak a tanára és a tanulás érdekli. Még a hülye is félreérti a helyzetet, így meg, hogy kettesben, civil ruhában fog éjfélig iszogatni a tanárával biztosra veheti, hogy pletykálni fognak róluk, ha ez már nem történt meg eddig. De szüksége volt Will-re.

  - Pont azért akarok közelebb kerülni hozzá, mert így könnyebben elkapom a gyilkost. Igazad volt abban, hogy egyedül nem fog menni. Will-nek megvannak a megfelelő forrásai, jogai és lehetőségei, amik nekem csak évek múlva lesznek meg – vallotta be Dana szemlesütve.

  Beth barna bogárszeme elkerekedett a megdöbbenéstől, majd suttogva megszólalt.

  - Az isten szerelmére, Dana! Felesége és gyereke van! – csapott a combjára, hogy nyomatékot adjon a szavainak, így még inkább úgy tűnt Danának, mintha az anyjával beszélne. – Elhiszem, hogy a bátyád gyilkosának megtalálása mindennél fontosabb számodra, de ne tegyél tönkre egy családot és ne keverj bele senkit az öngyilkos küldetésedbe.

  Dana meglepetten felkapta a fejét és még jobban elszégyellte magát.

  - Nem tudtam, hogy családja van – suttogta. Így már egészen más a helyzet, igaza van Beth-nek, nem kéne senkit belekevernie. Ha kiegyensúlyozott és normális életet élt volna, gondok nélkül, akkor pláne nem jutott volna eszébe kikezdeni a nős tanárával, de kellett neki a segítség, mindenáron.

  Beth először biccentett, majd elkerekedett szemmel nézett a barátnőjére, mintha hallotta volna Dana gondolatmenetét.

  - Egyébként hoztam neked egy szülinapi ajándékot, illetve Will hozta, míg aludtál. Többször járt itt ma és téged keresett, de mindig elhajtottam, hogy alszol, aztán egy órája már nem bírtam tovább és megmondtam neki, hogy este buliba vagyunk hivatalosak, ha van valami üzenete számodra, akkor majd én átadom.

  Beth kihúzta az asztal legfelső fiókját és elővett egy nagy alakú, barna, címzetlen borítékot.

  - Nem tudom, hogy mi van benne, csak sejtem, azt viszont már értem, hogy miért kaptad – mondta hűvösen és hangosan lecsapta a borítékot az asztalra, majd felállt és egy megvető pillantás kíséretében kiment a szobából, magára hagyva Danát a gondolataival és a borítékkal. 

  Beth-szel ellentétben Dana el sem tudta képzelni, hogy mi lehet a borítékban, amire most értetlenül bámul. Leült az asztalhoz, a szék még meleg volt Beth testétől és felemelte a szülinapi ajándékát. A boríték zárva volt, ez egy kicsit megnyugtatta, mert akármi is van benne, nem akarta, hogy bárki más tudja rajta és Will-en kívül. Kivett egy ollót a ceruzatartóból és egyik szárával feltépte a borítékot, majd kicsúsztatta a tartalmát az asztalra. Egy még kisebb fehér boríték került elő belőle és egy sárga, gyűrött papírmappa. Dana kinyitotta a másik borítékot is, amiben pár soros levél rejtőzött.

  „A barátnődtől tudom, hogy ma van a szülinapod és gondoltam megleplek. Szerintem örülni fogsz neki, amit a mappában találsz.”

                                                                                        Will

  Dana a kíváncsiságtól és az értetlenségtől felhúzta a szemöldökét, majd kinyitotta a mappát és szétterítette az asztalon. Első pillantásra rájött, hogy ez egy rendőrségi akta és először azt hitte, hogy Will belevonja őt valami nagyszabású ügybe, és most előtanulmányozás céljából odaadja neki az információkat, de mikor olvasni kezdte a jegyzőkönyvet megakadt a szeme valamin és az ijedtség minden tagját lezsibbasztotta. Dana behunyta a szemét és a homlokát kezdte dörzsölgetni, miközben mélyeket lélegzett. Azt hitte, hogy megcsalja a szeme és az agya, mert az utóbbi időben sokkal többet gondolt a bandafőnökre és a testvérére, de mikor a mappa fölé hajolt, még mindig a bátya neve virított az egyik lap fejlécén. Benjamin Delany.

  Dana remegő kézzel lapozta át az aktát és olyan gyorsan olvasott el mindent, mint még soha semmit. Mindenhol a bátya neve, a gyilkosság, a raktár, a lőtt seb, a felismerhetetlenségig szétégett test és az eredménytelen nyomozás során felhalmozott értéktelen információk tömkelege szerepelt. A mappa szánalmasan karcsú volt, Dana azt hitte, hogy több gyűrűs mappányi anyag gyűlt össze az évek során, erre itt van előtte pár oldal. A tanulmányai során találkozott már rendőrségi ügyek aktáival és egy közönséges utcai rablásnak vaskosabb aktája volt, mint a testvérének. Persze Will nem mellékelte minden vizsgálat eredményét, csak az összefoglalót, de amilyen kevés információt tartalmazott a két oldalas szöveg, Dana biztos volt benne, hogy még így is nagyon kevés a teljes anyag.

  Újra elolvasott mindent, amit a mappában talált és próbálta kitölteni a szövegek hiányzó részeit, amik vagy át lettek satírozva vagy fehérre lettek meszelve. „Hát persze, hogy Will tette” – gondolta Dana gúnyosan. „Nem adhat ki csak úgy minden információt”.

 Jobban megvizsgálta a papírokat és most már szemet szúrt neki, hogy minden csak másolat, egyedül a testvére képe nem, ami egy gemkapoccsal volt a mappa belső borítójára tűzve. Elérzékenyülve simított végig testvére fotóján, ami még a gimnázium előtti nyáron készült róla. Dana emlékezett a napra, Bennek meccse volt, az utolsók egyike, de ekkor még nem tudták. Ott volt ő is a szüleivel és a lelátóról szurkolt neki, annak ellenére, hogy Dana utálta a focit, viszont a testvérét mindennél jobban szerette. Próbálta visszatartani a sírást és hogy az emlékeit elhessegesse, újra elolvasta a mappa tartalmát. A kisatírozott részek többsége neveket vagy helyeket takarhatott és a legtöbbet Dana ki is találta az ügyet ismerve, de bosszantotta, hogy nem láthat mindent. Minden egyes információt úgy szívott magába, mint a szivacs a vizet, de mindegyik értéktelen volt.

  Dana nagyon jól tudta, hogy mi történt, így azt is, hogy ez az egész akta egy nagy hazugság. Hogy lehettek ennyire korlátoltak a rendőrök, miért nem vették észre, hogy mi folyt ott? Próbálta megkeresni az akkori nyomozó nevét, és azokét, akik az ügyön dolgoztak, de Will azokat is besatírozta. Miért?

  Ekkor Danába befészkelte magát egy furcsa érzés. Annyira lefoglalta az akta, hogy eszébe sem jutott feltenni magának a kérdést, hogy Will honnan tud egyáltalán a testvéréről, mikor ő egy szóval sem említette meg neki. Soha nem beszélt a testvéréről, ha mégis megemlítette valakinek, arra emlékezett. Ha nem ébredezett volna benne a zsaruösztön az egyetem alatt, akkor hajlamos lett volna azt hinni, hogy egy-egy beszélgetés alkalmával meggondolatlanul kifecsegte a dolgokat, de ahogy egyre közelebb járt a céljához, egyre óvatosabban viselkedett és kétszer is meggondolt minden mondatot és cselekedetet. Kizárt, hogy akár csak egy szóval is megemlítette volna Will-nek a bátyát, még Darrenről sem beszélt neki, aki pedig szinte egy senki volt a számára. Csakis Beth tudott mindenről. Eljárt volna a szája?

  Dana kikapta farmerzsebéből a telefonját és felhívta Beth-t.

  - Te tudod, hogy mi volt a mappában? – kérdezte tőle dühösen, mikor Beth felvette.

  - Mondtam már, hogy nem tudom, csak sejtem – felelte hűvösen a barátnője. – Feltételezem, hogy a bátyád ügyéről kaptál információkat, mivel nagyon összemelegedtetek Will-lel.

  - Beth, én soha nem említettem meg Will-nek a testvéremet – mondta Dana nyugalmat erőltetve magára. – Egyedül neked beszéltem róla az egyetemen, még Darrennek sem említettem meg annak idején. Honnan tudott akkor Will az ügyről?

  - Ó! – sóhajtotta Beth, majd halkan elkáromkodta magát. – Ezt nem tudtam. Figyelj, Dana – kezdte idegesen. – Talán tőlem tudhatta meg. Mikor meséltél a bátyádról és arról, hogy mit tervezel, egy kicsit megijedtem. Láttam, hogy Will-lel megértitek egymást és tud rád hatni, így megemlítettem neki egy-két dolgot, de én csak jót akartam.

  - Beth – sóhajtott Dana. – Hogy tehetted ezt? Ezzel csak rontottál mindenen. Még jó, hogy nem rúgtak ki az egyetemről! – kiabálta a végét.

  - Miért rúgtak volna ki emiatt? – Beth is kezdett dühös lenni, ez kitűnt abból, hogy megint célozgatni kezdett. Beth a célozgatások és a kétértelmű megjegyzések mestere volt, isten óvja a leendő gyerekeit. Ha egyszer anya lesz, pokollá fogja tenni az életüket.

  - Azért, mert nem lehetek rendőr, ha kiderül, hogy miért akarok az lenni. Ha a családodban bűnözők élnek vagy kiderül, hogy így akarsz előnyhöz jutni egy ügyben, páros lábbal kirúgnak!

  - Emiatt nem kell aggódnod, Dana – mondta Beth halálos nyugalommal. – Amíg Will szeretője vagy, egy rohadt szót sem fog szólni ellened.

  - Beth! – kiáltott Dana a telefonba felháborodva, de barátnője már nem hallhatta, mert rácsapta a telefont. – A francba! – vágta földhöz a mobilját dühében. Az ezüst telefon hangosan koppant a parkettán, egy kicsit kijózanítva Danát, aki felpattant a székről, felnyalábolta az aktát és a levelet, majd kabátját szinte letépve a fogasról kiviharzott a szobából.