Meg Cabot -Olthatatlan vágy

Miért pont ez? Első találkozásom az írónővel kellemes meglepetés volt. Az Elhagyatva című könyve kimondottan tetszett, így tovább próbálkoztam a könyveivel. Ráadásul vámpíros a sztori.

Történet: Meena Harper egy tévétársaságnál dolgozik, ahol az Olthatatlan vágy című szappanopera egyik forgatókönyv írójaként dolgozik. Mivel a vámpíros téma menő, ezért a vezetőség kitalálja, hogy a sorozatot is vigyék el ebbe az irányba. Meena utálja a vámpírokat, de a karrierje felívelésének érdekében elvállalja a feladatot, azt viszont álmában sem gondolná, hogy beleszalad egy létező vámpírba, aki ráadásul herceg. Lucien azonban nagyon jóképű, titokzatos és ő az egyetlen, akinek Meena nem tudja megjósolni a halálát. Meena fellélegzik mellette, hiszen a képessége egy átok, de Lucien megismerése után nem is ez lesz a legnagyobb baja a vonzalom mellett. Luciennek olyan titkai vannak, ami miatt egy ősi vámpírvadász csoport is felfigyel Meenára.

Vélemény: Meg Cabot rajongói itt abba is hagyhatják az olvasást. Minden tiszteletem az írónőé, meg a rajongóié, de jobb, ha ők kihagyják az értékelést.

  Most komolyan?! Ez meg mi volt? Alig vártam, hogy a kezembe vegyem a könyvet, mert kezdett megtetszeni Cabot stílusa, ráadásul a vámpírok a gyengéim, ők nálam az első számú favorit lények, így mindent képes vagyok róluk elolvasni (aztán meg a szellemekről), de ez a könyv kiverte nálam a biztosítékot. Nagyon ritkán bánom meg, hogy pénzt költök egy könyvre, azt is, ha elolvasom, de ez a könyv minden olyan kritériumnak megfelelt, amitől azt mondom, hogy vacak és rossz. 

  Tetszett, hogy Meena nem egy tinédzser, hanem egy felnőtt nő, aki karriert épít, tetszett, hogy van egy jóvágású vámpírunk, meg ősi vámpírvadászaink, de ez csak a fülszöveg volt. Onnantól kezdve indult a nagy bukfenc, hogy elkezdtem a könyvet. Logikátlan, tele van semmitmondó párbeszédekkel, Meena az elején még kedvelhető volt, de a végére átment buta és idegesítő hisztis tyúkba és még sorolhatnám a bakikat és a negatív jelzőket.

  Érdekes volt az alapötlet, nagyon is. Az is, hogy Meena meg tudja jósolni az emberek halálát. Az első epizód is a fotelhez tapasztott, ahol élesben aktív Meena képessége. Lucien is titokzatos, rejtélyes, dögös volt, már kezdtem felírni a fiktív szerelmek listájára, aztán megállt a képzeletbeli toll a levegőben.

  Kedvenc lényeim a vámpírok, tényleg mindent képes vagyok róluk elolvasni, de van egy határ. Legjobban az Anne Rice-féle vámpíralakokat kedvelem, sajnos, ezek a legritkábbak is. Még azt is le tudom nyelni, ha egy vámpír fokhagymával teli pofával vigyorog a könyvben vagy meg se árt neki a napfény, talán még a csillogást is lenyelem szódával. Örültem neki, hogy Cabot Anne Rice és Stoker vámpíralakjaihoz nyúl, hiszen, mint említettem, belőlük kevesebb van. De hogy ennyire "hülyét" csináljon ezekből a figurákból, azt már inkább kiköpöm, köszönöm szépen. 

  A vámpírok mellett a vámpírvadászok is a gyengéim, de amit Cabot művelt ezekkel a figurákkal, azt nem tudom elnézni. Egy ősi vámpírvadász csoport tagja, hogy hívhatja a gyilkoló fegyverét Szutyok úrnak? Abban a pillanatban, ahogy megláttam a Szutyok úr elnevezést, a karakter elvesztette számomra a méltóságát, egy megalázott kis idióta lett, nem pedig egy kemény harcos pasi, ahogy Cabot ábrázolni szerette volna. 

  A humort eleinte értékeltem, de az volt a baj, hogy a könyvet én nagyon is komolyan vettem, nem pedig paródiának fogtam fel. Talán ez volt a baj, mert ha úgy állok neki, hogy paródia, akkor még talán el is tud szórakoztatni, de paródiának meg nagyon erőltetett volt. Később már inkább bosszantott az erőltetett humor és kezdtem rájönni, hogy ezt a könyvet nem szabad komolyan venni egy percig sem. Sajnos én úgy készültem, hogy olvasok egy jó kis vámpírsztorit, egy jól felépített világgal, romantikával, erre arcul csapott egy nagy katyvasz. Mikor rákapott az írónő arra, hogy beleerőlteti Drakula mítoszát a sztoriba és elég sűrűn is utal rá, azt hittem, hogy kivágom a könyvet az ablakon. Ez már a tetőpont volt, de végigolvastam, mert utálok könyvet félbehagyni és sajnos sorozatot is, de az tuti, hogy a könyv felkerül a mazochista listámra. 

  Nem tudom, hogy Cabot célja mi volt a sztorival vagy mire gondolhatott miközben írta, de ez a könyve még paródiának is rossz volt. Számomra összecsapott és kidolgozatlan volt a sztori, a karakterek is, tele volt logikai bakival, ellentmondással. Ezek bele is férnek a paródia kategóriájába, de akkor jobban meg kellett volna csavarni a dolgokat, mert így félkész lett. 

  Valahogy nem sikerült Cabotnak visszaadnia az Anne Rice könyvek vagy a Dracula hangulatát, pedig szépen indult. Meena képességét csak úgy bedobta, hogy legyen benne valami különleges. Alaric, a vámpírvadász nevetség tárgya lett. Meena testvére, Jon pedig egyenesen idegesített. Mindenki hülyén és idiótán viselkedett. Annyira jó lett volna, ha Meenából nem csinál egy idióta és idegesítő nőt, ha a testvére karaktere egy kicsit visszafogottabb, ha Lucien rejtélyesebb és Alaric pedig egy igazi harcos vámpírvadász lett volna. Sem a karakterek, sem a sztori nem hozta azt a színvonalat, amit a mai dömpingben már elvárhatunk egy könyvtől. Nagy csalódás volt. 

Miért olvasd el? Ha szereted Meg Cabotot, akkor szerintem már olvastad is ezt a könyvet, ha még nem, akkor is el fogod, még a negatív kritika ellenére is. Ha nevetni akarsz egy jót a vámpírokon és a szerelmes regényeken, akkor jó választás.

Miért ne olvasd el? Egy egész poszt szól róla, hogy miért ne olvasd el. Még sose mondtam ilyet, de inkább locsolgattam és ölelgettem volna naponta azt a fát, amit kivágtak a könyv miatt, csak ne kellett volna emiatt elpusztítani. Kár volt érte.

________________________________________________________________________

Történet: 2/5 pontból

Karakterek: 2/5 pontból

Tetszett: -

Nem tetszett: szinte semmi se tetszett.

Kiadás: Ciceró (ó, Ciceró, miért pont ti? miért?), 2011

Oldalszám: 524 oldal

_________________________________________________________________________

Meg Cabot: Elhagyatva

Miért pont ez? Kivételesen nem a borító, hanem a fülszöveg miatt szereztem meg, ráadásul a Ciceró adta ki, ami nálam már egy plusz pont. A könyveikben eddig nem csalódtam.

Történet: Pierce édesanyjával Isla Huesos-ba költözik a szokásos okból, hogy új életet kezdjenek. Minden új Piercenek, az iskola, a barátok, egyedül a sziget nem az, mert kiskorában a nagyapja temetésén már volt itt, az édesanyja is ide járt iskolába és innen származik. A temetőben volt egy furcsa találkozása egy sráccal, aki életre keltett egy madarat. Pierce akkor hétéves volt, a srác idősebb. A lány 15 évesen meghal és lekerül az alvilágba, ahol összetalálkozik a rejtélyes sráccal, de megszökik onnan. A családja és környezet innentől kezdve másképp kezd viselkedni a halálból visszatért lánnyal. Baj bajt követ, míg végül el kell költözniük másik helyre, Isla Huesos-ba. A baj azonban megy Pierce után, ráadásul a srác is követi. Mindig a legváratlanabb pillanatokban jelenik meg a két év alatt Pierce életében és mindig megmenti a lányt.

Vélemény: Meg Cabot-hoz még nem volt szerencsém, mert nekem túl tinilányos dolgokról írt eddig és nem is tartottam annyira érdekes írónak, mint másokat. Ismertem a nevét, de érdektelenül legyintettem rá. Most sem az ő neve miatt kaptam le a boltban a könyvet a polcról, hanem a történet miatt. Ha azt olvasom a fülszövegben, hogy "alvilág", akkor már hanyatt is dobom magam és gondolkodás nélkül viszem a könyvet. Én vagyok a marketingesek álma ebből a szempontból, néha ostoba fogyasztóként viselkedek. 

  Csalódtam is meg nem is az írónőben. Pozitívan csalódtam, mert egész jól elszórakoztatott a nyúlfarknyi könyv, teljesen kikapcsolt és bele tudtam szeretni a férfi karakterbe, ráadásul a főhősnő sem idegesített. Negatív értelemben is csalódtam, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy nem lepődtem meg, mert úgy ír Cabot, ahogy sejtettem róla: laza limonádé stílusban, ráadásul az amerikaiakra annyira jellemző gazdag és sznob világba helyezte a karaktereit. A könyv tucat chick-lit lenne, ha nem lennének benne a fantasy elemek és nem lenne ott az a bűvös szó, amitől oda meg vissza leszek, az alvilág.

  Pierce egy átlagosan sznob szereplő, gazdag/jómódú szülők, a lány csinos és szép, életcélja nem sok van, nem is derül ki igazán, hogy lenne-e, de érezhető, hogy egy kicsit sekélyes. Nincs kiemelkedő humora, de nem is nyávogós, bájolgós tinilány, olyan semmilyen. Az IQ szintjére inkább nem térnék ki, de nem is érdekes, mert a történethez nem kellett, hogy esze legyen. Korrekt karakter, nem szeretem, de nem is utálom és nem is idegesít, de semmilyennek se mondanám. Egy pozitív tulajdonsága van talán, hogy törődő. A szülei elváltak, megy a szokásos vita közöttük, hogy kinek a hibája a gyerek halála. Az apja egy befolyásos személyiség, de nem sok vizet zavar a történetben, az anyja meg egy kicsit lökött, de ő sem szerepel annyit. Ott van még a nagyi, aki rejtélyes karakter és a nagybácsi, meg az unokatesó. A nagybácsi karaktere volt még érdekes, szívesen olvastam volna róla többet.

 A lényeg viszont John volt, a rejtélyes srác, aki Pierce szavaival élve egy zabolátlan állat, de emellett érző és egy kissé szenvedő alak. John képes volt arra, hogy a hétéves Pierce-nek életre keltsen egy halott madarat, amitől már az első pár oldalon borzasztóan érdekes lett a karaktere. Már akkor érezni lehetett, hogy itt szerelem is lesz a dologban, legalábbis az én részemről már megtörtént. XD 

  Mikor Pierce belefullad a medencéjükbe, mert ismételten meg akar menteni egy madarat, akkor lekerül az alvilágba, ahol összefut Johnnal. A lány éppen sorban áll egy hatalmas tó előtt, a többi lélekkel együtt, hogy felszálljanak a hajóra, ami egy másik helyre, a végső úti célhoz viszi őket, amikor is egy kis zavar támad. Két sor van és nem tudni, hogy ki melyikben áll és hová fog kerülni, ezért felzúdulnak az emberek. Pierce kikeveredik onnan és belebotlik Johnba, aki először fel sem ismeri a lányt. John azonban hamar rájön, hogy az a hétéves kislány áll előtte nagyobb kiadásban, akivel a temetőben találkoztak. Magához viszi (elrabolja) és bezárja a "várába". Egy ritka nyakláncot ajándékoz a lánynak, ami megvédi őt a gonosztól, főleg a Fúriáktól, akik olyan bosszúálló lelkek, akik lekésték a hajót és a két világ között rekedtek. Pierce azonban kiakad attól, hogy ő meghalt (ki ne tenné), így azon van, hogy megszökjön, ami sikerül is neki.

  Furcsa kapcsolata lesz Johnnal. Érzi, hogy vonzódik hozzá, de egyben retteg is tőle. Ha Pierce élete veszélyben van, jön John, mint egy vadállat és megöl mindenkit, majd összevesznek és John eltűnik. Annak ellenére, hogy úgy tűnik, mintha kifiguráznám a történetet és a szerelmüket, nagyon tetszett a könyv. Bár furcsálltam, hogy Pierce annyira fél a sráctól, mégis állandóan azt hiszi, hogy John megcsókolni készül őt, olyan "seperc" szerelem elsőre, de mégis volt benne valami, ami nagyon megfogott. Talán John karaktere, az hogy érdekes volt a srác. Ki vagy mi lehet ő? Mit akar Pierce-től? Szereti őt vagy sem? Pierce szeretni fogja őt? Mi történt Johnnal? Hogy került az alvilágba? Még lehetne sorolni, hogy mennyi kérdés fogalmazódott meg bennem a történet során. 

  Az egész történet vonzereje a mitológiában, az alvilág elképzelésében és John karakterében rejlett. Inkább érdekes volt, mint izgalmas. A főgonosz kiléte egy kicsit megmosolyogtató volt, de nem is vártam nagy meglepetést. Pierce és John története Perszephoné és Hádész története modern köntösben tiniknek. Sok újdonságot talán az érettségi előtt álló korosztályig nyújt, mert sem az elképzelésben, sem a mitológiában nem találtam olyan információt, amit már száz könyvből ne tudtam volna. A sziget történelme volt egyedül újdonság, ugyanis Meg Cabot megemlíti a könyv végén, hogy az igaz.

  Számomra egyedül az volt a zavaró, hogy rengeteg volt a visszaemlékezés és ez egy kicsit megtörte a történet ívét. A fejezet elején elhangzott a párbeszéd első mondata a jelenben, aztán Pierce gondolata elkalandozott, pár bekezdésig egy visszaemlékezés jött, aztán elhangzott a párbeszéd második mondata, majd megint visszaemlékezés jött, gyakran emlék az emlékben jelenet volt és végül a fejezet végén elhangzott a harmadik mondata a párbeszédnek. Ahhoz képest, hogy egyszerű a sztori és a könyv is, elég nehézkes volt az olvasása ilyenkor, de végül meg lehetett szokni, mert más vonta el az ember figyelmét. 

Izgatottan várom a második részt, mert beleszerettem a párosba és a történetbe. A könyv nagyon kellemes kikapcsolódás volt. Akkor nagyon jó olvasni, mikor az ember megpihenne egy nagyobb "fajsúlyú" vagy lélegzetvételű fantasy után, de nem is akarna szépirodalmat vagy romantikát olvasni. Az Elhagyatva a kettő között van. Egy kis fantasy, egy kis romantika. Vasárnap limonádéval a kézben ki lehet ülni vele a kertbe/erkélyre/tópartra, szóval a szabadba és el lehet velük menni egy kicsit az alvilágba drukkolni a szerelmeseknek. A könyv az a tipikusan "ne keress bennem mély mondanivalót és mögöttes tartalmat, csak simán szórakoztató vagyok és meg lehet enni reggelire" típus.  

Miért olvasd el? Ha könnyed kikapcsolódásra vágysz és szereted a lazább fantasy sztorikat, akkor jó választás. A mitológia kedvelőinek is szívesen ajánlom, illetve ha tetszett Hádész és Perszephoné története, akkor szeretni fogod a könyvet.

Miért ne olvasd el? Ha nem szereted a chick-liteket vagy a keményebb fanatsy kedvelője vagy, akkor nem fog annyira lekötni a könyv.

_______________________________________________________________________

Történet: 5/5 pontból (a mitológia és a szerelem miatt)

Karakterek: John 6/5 pontból, Pierce 3/5 pontból, a többiek átlaga 4/5 pontból

Kedvenc: John és  nagybácsi

Tetszett: az idézetek a fejezetek előtt Dante A pokol című művéből, a mitológia

Nem tetszett: a visszaemlékezések elhelyezése, megtörték a lendületet.

Kiadás: Ciceró, 2011

Oldalszám: 364 oldal

Trailer:

_____________________________________________________________________