Julia Heaberlin - Véres margaréták

Julia Heaberlin - Véres margaréták 

Fülszöveg: A 16 éves Tessa Cartwrightra egy texasi mezőn találnak rá egy félig kiásott sírban. Éppen hogy életben van, mellette egy másik fiatal lány holtteste hever. Később sem emlékszik rá, hogy hogyan került oda, és az események után már csak úgy emlegeti a média, mint az egyetlen életben maradt Margaréta. A gyilkos ugyanis mindig nagy margarétamezőkön szabadult meg az áldozataitól, akit Tessa megtalálása után sikerült elfogni. Vagy legalábbis mindenki ezt hitte. 

 18 év telt el a brutális gyilkosságok után. Az elítélt gyilkos kivégzésre vár, de továbbra is ártatlannak vallja magát. Egy csoport mindenre elszánt texasi ügyvéd felkarolja az ügyet, újra meg akarják vizsgálni a bizonyítékokat, és nem sokkal később csatlakozik hozzájuk egy elismert törvényszéki elemző is. Az ügyvédek Tessa segítségét kérik, hogy vesse alá magát hipnózisnak, hátha felszínre kerülnek a múlt borzalmas emlékei. 

 Azt azonban senki sem tudja, hogy Tessa fájdalmas titkot rejteget: valaki már évek óta margarétákat ültet a kertjébe. Vajon az igazi gyilkos űz kegyetlen játékot vele? 

  A Véres margaréták egy rendkívül eredeti és sokkoló pszichológiai thriller, amely mesterien adagolja a feszültséget, miközben a jelen és a múlt eseményei között egyensúlyoz. Egy nő története, aki az idővel versenyt futva próbálja megfejteni saját rémisztő emlékeit, mielőtt a gyilkos újra lecsapna rá.

___________________________________________________________________________________

   Ha előbb olvasok véleményeket a Véres margarétákról, akkor nagy eséllyel kihagyom, mert kapott rendesen negatív kritikát, meg hasonlítgatást (nem, nekem nem tetszett annyira a Lány a vonaton, a Holtodiglannak meg háromszor álltam neki és sose jutottam túl az első 30 oldalon), de szerencsére vakon kezdtem bele a könyvbe. Nekem ez tetszett és pont azért, mert nem volt előzetes vélemény a fejemben, nem volt elvárásom és nem próbáltam meg mindenáron beskatulyázni a véres, borzongató és rohadtul feszes tempójú pszicho-thrillerbe. Nem pipálgattam a listán, hogy minden műfaji sajátosságot hoz-e a regény. 

  Az a baj, hogy szerintem minden műfajról van egy kialakult kép vagy elvárás a fejünkben és iszonyat nehezen engedjük el ezeket a berögzült sémákat. Nehezen engedjük ki a határokat és nehezen vesszük, ha valaki megpróbálja feszegetni azokat. Ha egy regény nem illeszkedik bele ebbe a leszűkített elvárásba, akkor hajlamosak vagyunk azt mondani rá, hogy szar vagy maga a kategorizálás az. Szerintem meg néha el kell engedni az elvárásokat és a skatulyákat és csak simán meg kell tanulni élvezni egy könyv olvasását úgy, hogy nem centizzük ki, mi fér bele a rá akasztott műfajba, mi lehet benne és mi nem. Csak simán el kell olvasni a történetért és a karakterekért, vagy az író stílusáért és nem agyonboncolgatni. Egy pszicho-thriller akkor is lehet az, ha nem a gyilkostól vagy akciótól rágom le a tíz körmöm és van benne alsó hangon három-négy csavar, mert az egy már uncsi. Hanem attól is lehet pszicho-thriller, ha csak az emberi elmében lévő rettegés és nem normalitás van jelen. Egy pszichológussal folytatott beszélgetés is hordozhat thriller elemeket, egy banális hétköznapi esemény is, és elég egy csavar is, ha az rendesen oda lett rakva. 

  Tény, hogy a Véres margaréták nem az a klasszikus pszicho-thriller, amit az ember elvár, de ha nem ide soroljuk, akkor hova? Nem is krimi, nem is szépirodalom, a többi meg végképp nem. Talán a dráma illik még rá. Nem pörögnek benne annyira az akciójelenetek, nincs hatalmas nagy hajsza és üldözés, inkább lassabb tempóban csordogálnak az események és sok esetben kiderül, hogy fals volt a pánik. Nincsenek benne állandó csavarok, meg áll-leesős pillanatok, de azt ne mondja nekem senki, hogy a vége csavart kitalálta az 50. oldal után, meg azt is, hogy valójában mi történt, mert az vagy jós vagy autista. Persze, megvoltak a hibái és a logikai bakijai a regénynek, de ez nem ok arra, hogy erősen alulértékelt legyen. Vannak elvarratlan szálak is és meg nem kapott válaszok, amik jobban bosszantottak, mint pl. az, hogy a halálbüntetés körüli filozofálgatás és politizálás is szerepelt a regényben. 

  A Véres margaréták történetét egy erősen traumás nő meséli el, aki az egyetlen túlélője egy sorozatgyilkos ámokfutásának. Nem emlékszik rá, hogy mi történt vele, mit tettek vele, hogyan találkozott a gyilkossal, hogyan menekült meg, semmire sem. 16 éves korában egyik reggel futni ment, majd a következő képe az, hogy megtalálják egy árokban több lány holttestével és/vagy csontjával együtt egy margarétákkal teli mezőn. Felváltva olvashatjuk a 16 éves énjének a történetét és a 18 évvel későbbi felnőtt énjéét. Az eset után terápiára járt és felkészítették a tárgyalásra, ugyanis úgy tűnt, hogy megtalálták a gyilkost. A 16 éves én szála többnyire a terápiás ülésekről és a Lydiával (extra jó karakter, kár, hogy keveset szerepelt) való barátságáról szól, aki az egyetlen megmaradt barátja. A tettest börtönbe is küldik, halálbüntetést kap, Tessie meg éli tovább az életét, gyermeke is születik, bár a Lydiával való barátságát elveszti. A felnőtt Tessie próbál visszaemlékezni, mert az akkor lecsukott tettest nemsokára kivégzik, de nem ő volt az elkövető, nem lehetett az, hiszen a gyilkos a mai napig margarétákat ültet Tessa hálószobájának ablaka alá, akárhová is költözik. Vagy csak valaki szórakozik vele? Egy csapat ügyvéd is hisz Terrell ártatlanságában, így mindenképp emlékezésre próbálják bírni a lányt, mert ő lehet az ügy kulcsa. Ráadásul két csontváz tulajdonosát sem sikerült még beazonosítani, családok várnak arra, hogy megtudják, mi történt eltűnt lányaikkal. 

  Tessa vagy Tessie egy erősen megbízhatatlan elbeszélő, hiszen a terápia ellenére érezni, hogy nem egészen normális még az eset után 18 évvel sem (főleg, hogy a margarétalányok hangját is hallja), és változatlanul nem emlékszik, amire meg igen, az nem biztos, hogy igaz emlék. Mindennap küzd a paranoia ellen, igyekszik emlékezni is és próbálja normális mederbe terelni a saját és a lánya életét. Külső szemlélők számára minden rendben van a családdal, de olvasóként érezzük, tudjuk, hogy nem komplett ez a nő. Borzasztó élmény volt végigmenni Tessával néhány gondolatmenetén. Persze, az esetek többségében kiderült, hogy a paranoiája próbált eluralkodni rajta vagy félreértett valamit, de teljesen át lehetett érezni a félelmét, tekintve, hogy a múltbeli események fényében akár igaza is lehetett volna, amikor a legrosszabbra gondolt. A Lány a vonaton defektes, szerencsétlen és utálatra méltó hősnőjével szemben Tessa egy erős női karakter, akiben ott van egy traumás tini, de egy erős felnőtt nő is, aki mindennap küzd azért, hogy normális legyen az élete és főleg a lányáé. Egyszerűen nem hagyja, hogy a világa szétcsússzon. Harcol azért, hogy a szörnyetege eltűnjön és nélküle tudjanak teljes életet élni. A normalitás pedig erősen fenyegetve van, részben azért, mert újra elővették az ügyet, foglalkozik vele a média is, részben azért is, mert valaki margarétákat ültet a házhoz, részben pedig azért is, mert ennek hatására mintha Tessa kezdene megint szétesni. Ez a küzdés végtelenül emberivé teszi a karakterét és szurkolni kezd az olvasó, hogy emlékezzen, és az ügy végére végre odategyék azt a bizonyos pontot.    

  Az időbeli ugrások váltakozása kimondottan tetszett, mert egymásra reflektáltak. Van az a regény, ahol feleslegesen vannak kettészedve az időbeli ugrások, mert ha sorrendbe állítod, akkor is érthető, amúgy meg csak időhúzó vagy zavaró eszköz, de vannak az ilyen típusúak, ahol a jelenbeli eseményt, utalást vagy azok jelentőségét csak úgy veheted észre, ha előtte közvetlenül megkaptad a múltat. A regény utolsó harmadában pedig a tárgyalás jegyzőkönyveiből vannak részletek és a barátnő szemszöge is megjelenik, ezek pedig felgyorsították a végkifejletet és megerősítették azt az olvasóban, hogy az ítélethozatalt annak idején erősen elcseszték. Ha kompletten átnézték volna az ügyet, egy kicsit jobban foglalkoztak volna vele, akkor hamarabb is kiderülhettek volna a dolgok. Meg persze, ha Tessie is engedi annak idején a hipnózist. Ugyan, mind a két hülyeséget próbálja az írónő megmagyarázni valamivel, ez nekem akkor is baki marad, nem volt kielégítő a válasz. 

  A terápiás beszélgetések és a múltba való visszaemlékezés nagyon érdekfeszítő volt, már csak azért is, mert az olvasó kénytelen összerakni ebből a történéseket, mivel Tessa felnőtt énje megbízhatatlan. Nemcsak azért, mert nem normális, hanem azért is, mert hazudik és visszatart információkat. Ez a két utóbbi volt a legidegesítőbb számomra a regényben. Felfogtam, hogy az írónőnek ez egy eszköz, hogy ne lője le előre a poénokat, de nem jól használta, egyszerűen dühítő hülyesége lett ez a karakternek. 

 Én nagyon bírtam a regényt és nagyon izgalmasnak találtam, de nem abban az értelemben, amire mindenki gondol. Ez nem azért volt izgalmas, mert ezerrel pörögtek benne az események, meg össze-vissza lövöldöztek vagy menekültek, mert ilyen nem sűrűn volt benne. Viszont nagyon izgalmas volt, hogy sikerül-e bebizonyítani, hogy Terrell ártatlan-e vagy sem, hogy ki a többi lány, akiket nem sikerült azonosítani, hogy vissza fog-e Tessa emlékezni, ki a gyilkos, mi történt és sikerül-e egyben tartania a családját. Egyre feszültebben és gyorsabban olvastam a regényt, hogy végre megtudjam, mi a fészkes fene folyik itt és mi történt 18 évvel ezelőtt. Egyben nagyon érdekes is volt, mert tele volt metaforával és pszichológiával, önkéntelenül is próbáltam Tessa szavai és gondolatai mögé látni és értelmezni vagy a valóságra vetíteni az elképesztő gondolatait. Egy idő után teljesen mindegy volt, hogy valós fenyegetéseket él-e meg, vagy sem, mert a hatása ugyanaz volt. A stílus pedig különleges volt, tetszett az írásmód is. Nekem ez sokkal nagyobb és minőségibb élmény volt, mint pl. egy Lány a vonaton. 

___________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból
Kedvenc: Lydia, Tessa
Tetszett: a stílus, a sztori
Nem tetszett: a gyilkos motivációira és tényleges tettére nem derül fény
Fordította: Lakatos Anna
Oldalszám: 368 oldal
Kiadó: Agave Kiadó
Megjelenés: 2016
___________________________________________________________________________________

Blake Crouch - Sötét anyag

Blake Crouch - Sötét anyag 

Fülszöveg: „Elégedett vagy az életeddel?” Ezek az utolsó szavak, amiket Jason Dessen hall, mielőtt az elrablója leüti. Mielőtt egy hordágyra szíjazva ébred, vegyvédelmi szkafandert viselő emberek között. Mielőtt egy olyan férfi, akivel soha nem találkozott, rámosolyog, és azt mondja neki: „Úgy örülök, hogy újra látlak, barátom”. 

  Abban a világban, ahol felébredt, Jason élete teljesen más, mint korábban. A felesége nem a felesége. A fia meg sem született. Ő maga pedig nem csak egy átlagos egyetemi tanár, hanem ünnepelt zseni, aki egy forradalmi dolgot alkotott – olyasmit, ami a lehetetlennel határos. 

  Vajon melyik világ a valóság? És ha az emlékeiben élő otthona tényleg létezik, hogyan tudna visszajutni imádott családjához? A választ egy meglepő és hátborzongató utazás során kapja meg, miközben kénytelen szembenézni önmaga legsötétebb oldalával, és megküzdeni egy legyőzhetetlennek tűnő, rémisztő ellenféllel. 

  Blake Crouch a nagy sikerű Wayward Pines-trilógia után ezúttal kvantummechanikával és alternatív világokkal feszegeti a tudományos sci-fi határait egy rá jellemző, gyors tempójú regényben. A Sötét anyag az év legjobban várt thrillere — egy zseniálisan kitalált, sodró lendületű és bensőséges, különös és mélyen emberi történet a legfontosabb döntéseinkről és arról, hogy mit vagyunk hajlandóak megtenni azokért az életekért, melyekről álmodunk.

___________________________________________________________________________________

 Blake Crouch könyveivel is úgy jártam, mint Bennett könyveivel, nem az első megjelenésekkel találkoztam, hanem a következőkkel, de lényegében teljesen mindegy, mert mindegyikük olyan munkákat tett le az asztalra, hogy kíváncsi lettem a többire is. A Wayward Pines-trilógia a polcomon van olvasatlanul, csak a filmsorozatba néztem bele, de kimondottan örülök neki, hogy végül nem fejeztem be és, hogy a könyvek még várnak rám, mert így van mit olvasnom a szerzőtől és nem kell várakoznom egy újabb alkotásra. A Sötét anyag szerelem volt első olvasásra, imádtam a témáját, így csak örülni tudok a pletykának, miszerint a Wayward Pines-trilógia még ennél is jobb. 

 A sci-fivel még mindig hadilábon állok, de az utóbbi időben egyre több könyv kerül a kezembe a műfajból és kezd valami ízlésféle vagy prioritás kialakulni bennem, hogy mit is szeretnék vagy szeretek a műfajon belül. Rájöttem, hogy míg az űrutazás témája totál nem köt le, addig a párhuzamos vagy alternatív világok témája nagyon is, a thriller pedig a szívem csücske és tök jól megfér a két műfaj egymással.

A könyv nem részletekbe menő tudományossággal, de nem is esetlenül vagy faramuci módon mutatja be egy egyénen keresztül, hogy milyen is lehet az, ha léteznének párhuzamos világok és hirtelen lehetővé válna köztük az átjárás. Itt is ugyanaz az alapfeltevés, hogy a különböző döntéseink mellett, a nem választott lehetőségek mentén is létrejön egy világ, egy új énünkkel, így gyakorlatilag minden lehetséges kimenetel megtörténik, megszámlálhatatlan mennyiségű ént és életutat létrehozva. Elsőre nagyon klassz dolognak tartaná az ember (legalábbis én annak tartottam elsőre a gondolatot), hogy mindez létezik, mert ha jobban magunkba nézünk, akkor biztos találunk olyan pontokat az életünkben, amikorra visszamennénk és másképp döntenénk. Abba viszont már nem gondolunk bele (kivételek mindig vannak), hogyha módunkban állna másképp dönteni újra, az mekkora lavinát indítana el az életünkben és mennyi változást okozna a személyiségünkben is.

Nagyon sokat lehet filozofálni a témán, és a sok Mi lett volna, ha kezdetű gondolatokon. Blake bemutatta az ő verzióját az elméletről egy fizikatanár szemszögéből, aki ugyan néha elmereng a múltbeli döntésein és azok helyességén, nyomot is hagyott már rajta pár küzdelem (pl. a felesége szülés utáni depressziója), de összességében elégedett az életével. Közben mit sem tud mindarról, hogy életének egyik fontos fordulópontjánál létrejött egy másik énje, egy másik életúttal, aki a karriert választotta a család helyett és lehetővé tette a párhuzamos világok közti átjárást. Másik énje a mostani életére pályázik, így megindul a harc önmaga ellen a családjáért és a jelenlegi életéért, miközben rengeteg dilemmával szembesül. Az a Jason Dessen ugyanaz, mint ő? Az saját maga vagy egy idegen ember? Nagyon elgondolkodtató volt ezt a harcot végigkísérni, sok kérdésen pörgött az agyam közben. Vajon mitől leszek én saját magam? Meg tudnám ölni saját magam, ha a helyzet úgy kívánja? Vagy megmenteném-e önmagam még a jelenlegi életem árán is? Vagy keresnék magamnak egy olyan világot, ahol elölről kezdhetnék mindent és hagynám a csudába a jelenlegi életem? Életem különböző pontjainál a másként döntések után vajon hol lennék most? Milyen lennék? Ki lennék?

Amikor a regény eljutott a tetőpontjára, akkor jöttem rá, hogy igazság szerint mégsem vagyok mindezekre kíváncsi. Teljesen jó itt nekem, ahol most tartok, aki most vagyok. Isten ments, hogy létezzenek párhuzamos vagy alternatív világok és még átjárás is lehessen közöttük. Nem szeretnék összetalálkozni "önmagaimmal", mert az veszélyeztetné a jelenlegi énem életét. Arra jutottam, hogy mindenféleképpen negatív hatással lenne rám az is, ha rossz állapotban látnám magam és az is, ha sokkal jobb körülmények között, mint jelenlegi magamat. Blake is arra a konklúzióra vezet rá, hogy minden úgy jó, ahogy van és az ember nem kerülheti el a sorsát. Egyszerűen nem tudunk tökéletes döntéseket meghozni, még akkor sem, ha lehetőségünk van újra dönteni a lehetséges kimenetelek tudatával is. Végső soron ezt pedzegeti a Pillangóhatás című film és H. G. Wells Az időgépe is. Amilyen döntést már meghoztunk az elvisz valamerre és sosem lehet visszamenni, vagy ha igen, akkor sem jutunk el a kívánt célhoz.

Nagyon izgalmas, pörgős regény volt, amellett, hogy elgondolkodtató is. Piszok gyorsan kivégeztem, egy szombati nap délutánján, de a témáján és a felvetődött kérdéseken legalább háromszor ennyi időt elpörögtem. Befurakodott a regény a hétköznapjaiba is, de szerencsére pozitív értelemben. Egy kicsit jobban elkezdtem értékelni magam és a jelenlegi életem. Brutális, hogy mit élt át Jason Dessen, én azt sosem akarom megtapasztalni. Szeretem az olyan könyveket, amik annyira hatással vannak rám, hogy még évek múltán is felidézzem őket, ez pont olyan regény. Ugyan ez közel sem önsegítő könyv, de aki egy kicsit is elégedetlen a jelenlegi életével és piszkálja a sok Mi lett volna ha, az olvassa el ezt a könyvet és hátha egy kicsit megenyhül önmagával szemben. 

____________________________________________________________________________________

Történet: 5/5 pontból

Kedvenc: Jason Dessen

Fordította: Farkas Veronika

Oldalszám: 368 oldal

Kiadó: Agave Könyvek

____________________________________________________________________________________

Rain Arlender - Y I-II.

Rain Arlender - Y I-II. 

Fülszöveg: Történet egy lányról, aki egy összeszokott kis közösség tagja, melynek szabályait sosem jutna eszébe felrúgni. 

  Egy fiúról, aki lassan, de kitartóan tör a világhír felé, miközben minden lépését árgus szemekkel figyeli a külvilág. Egy találkozásról, mely meglepően sokáig nem tűnik sorsdöntőnek. 

  Vágyakról és félelmekről, mert amiben a másik él, az mindkettőjüket jócskán elrémiszti. 

  Hazugságokról, amikor a valóságot senki nem akarja kimondani. 

  Falakról, melyeket az ember védelemből épít saját magának. És résekről és repedésekről, mert vakon magabiztos csak az lehet, aki életében nem volt még a világban egyedül. És az örök kérdésről – létezik boldogság, ha egyikük mindent felad a másikért? 

  És van ember, aki képes ezt elfogadni? 

___________________________________________________________________________________

 Az élet esszenciája kapcsán keresgélni kezdtem a neten, és rábukkantam a szerző másik könyvére, az Y-ra is, pontosabban annak trailerére. A rövidke videó (lásd lentebb) teljesen elvarázsolt, úgy éreztem, hogy ezt a történetet ismernem kell, erre az érzésre ráerősített az is, hogy szinte semmi mást nem találtam a könyvről. Úgy kezdtem bele a regénybe, hogy fogalmam se volt, hogy mire számítsak, még műfajilag sem igazán tudtam hova sorolni. Végül egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam.

  A vakon "neki kezdés" azokat az időket juttatta eszembe, amikor még nem volt internet a közösségi oldalaival, amikor nem tudtam értékeléseket előre elolvasni, hanem látatlanban kaptam le a könyvtár polcáról a könyveket és személyesen teszteltem, hogy jó-e vagy sem. Mindegyik meglepetés volt. Külön érdekesség volt mindezek után számomra, hogy egy olyan főhősnővel találkoztam a regényben, aki hasonlóan éli mindennapjait, az ő világától idegen az internetes világ. A közösségi oldalak bogarászása vagy ebook olvasás helyett könyvtárba jár, nemcsak az olvasás miatt, hanem segédkezni is, és ha olyan iskolai feladatot kap, amihez kell számítógép, akkor igencsak gondban van, mert nincs nekik otthon. Nem, nem azért, mert szegény a család, hanem mert ezt az életmódot választották. 

  Pontosan ugyan nem sikerült behatárolnom Neasa és családja életstílusát, voltak olyan elemei az életüknek, ami akár vallási meggyőződésből is eredhet, de nem ez volt a lényeg. A lényeg a választás és a hagyományok őrzése volt. Neasa szülei egy olyan közösség tagjai, akik mintha egy másik dimenzióban léteznének, saját szabályrendszerrel, hagyományokkal, szoros emberi kapcsolati hálóval, ahová idegeneket, azaz - ahogy ők hívják - "kívülállókat" nem engednek be. A házasság is a közösségen belül történhetett meg. Persze mindez nem jelenti azt, hogy nem kommunikálnak másokkal, vagy hogy a világtól elvágva élnek, egyszerűen csak más alapelveik vannak, mint a nagy átlagnak. Neasa rendes iskolába jár, kívülállók közé, közösségi munkát is végez, besegít a könyvtárban, igazság szerint egy szürke kisegér karaktere van, akiben talán csak a furcsa gondolkodásmódja a különleges és az életstílusa. Bár a regény nem erről a közösségről szól elsősorban, de fontos eleme, hiszen nagyban meghatározza Neasát és majd a későbbi kapcsolatát. 

  Valahol idegenkedtem ettől a közösségtől és nem tudtam bizonyos dolgokat elfogadni vagy megérteni, valahol viszont felüdítőnek és érdekesnek találtam ezt az életmódot. Én annak a generációnak vagyok a tagja, akinek a gyerekkora még a nagy internetes és okostelefonos bumm előtt volt, de aki már a főiskolán minden gond nélkül alkalmazkodott az internet világához. Én még tudom, hogy milyen volt az internet és az okostelefonok világa előtt, milyen érzés volt "elvágva lenni" a világtól, és megmondom őszintén, hogy sóhajtva gondolok vissza azokra az időkre. De jó is volt az, amikor nem tudtam ennyi mindent a világból, sokkal több dologra volt időm, lényegesebb dolgokkal tudtam foglalkozni, az emberi kapcsolatok minőségileg jobbak voltak, megvolt a varázsa annak, hogy heti egyszer tudtam valakivel beszélni, nem pedig a nap bármely percében azonnal és még sorolhatnám. Neasa világa erre az időszakra emlékeztet, ő ugyanis hasonlóképp éli meg a dolgokat. Mondhatnám azt is, hogy érzelem- és gondolatgazdagabban. Nincs számítógépe, eleinte telefonja sem, azt se tudja, hogy kik a sztárok vagy mi megy a tévében, viszont annál többet tud irodalomról és művészetről, országokról és nyelvekről. 

  Ehhez a főhősnőhöz képzeljünk el egy sztárt, akivel szerelembe esnek. Akármennyire is elképzelhetetlen, ez megtörténik. Nagy részben az ő kapcsolatukról szól a regény, de nem a szokásos sablonokat elővéve és újra lerágva a csontot, hanem furcsa és különös módon mutatja be a szerelmüket. A kapcsolatuk magáról a való életről szól és nem valami limonádé romantikáról, ahol minden pikk-pakk jóra fordul. Neasa egy intelligens karakter, aki makacsul ragaszkodik az elveihez, Ryan pedig egy vérbeli művészlélek, sok benne a gyengeség, de a szépség és az érzékenység is. Kemény munkával végre egyre híresebbé válik, de néha úgy tűnik, hogy a fokozódó népszerűséggel nem tud mit kezdeni. 

  Nagyon szép a történetük és a szerelmük, és pont a fájdalmassága és nehézsége miatt. Nagyon sokat kell dolgozniuk azon, hogy a két, ennyire gyökeresen különböző világot közelebb hozzák egymáshoz. Sok önfeláldozás és nagyon erős szeretet kell ahhoz, hogy sikerüljön nekik. Végigmentem velük minden egyes örömön, harcon és bánaton, és nincsenek rá jobb szavaim: magát az életet éltem meg velük. A regényekben (és filmekben is) az esetek többségében azt mutatják meg, hogy szürke kisegeret vagy egy szegény lányt felemel a sztár vagy egy gazdag örökös/igazgató/stb. és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ez a regény viszont azt mutatja meg, hogy mi van ezután. Tényleg boldogan élnek? Milyenek a hétköznapjaik? Egy sztárnak vagy gazdag örökösnek továbbra is tennie kell a dolgát, hiszen a hírnév és a vagyon mulandó. Egy sztár vagy örökös hozzászokott egy életmódhoz, ami teljesen idegen a szürke kisegér számára és ez fordítva is igaz. Melyikük dob el és veszít el dolgokat az életéből? Melyikük fogja meghatározni a továbbiakat? A kisegér tudja tartani a tempót vagy inkább a sztár húzza meg a féket? És jó lesz az nekik, ha lemondanak valamiről, ha feladják önmaguk egy részét? Egyáltalán meg tudják ezt tenni?

Neasa és Ryan nagyon sokat küzdött és harcolt egymásért, rengeteg munka volt a kapcsolatukban, mert a szerelmük kitartott. De vajon a szerelem is mennyit bír el? Az Y a válaszutakról, a döntésekről, a felelősségről és a következményekről is szól, mindezek át- meg átszövik az egész történetet. Erre a regényre nem lehet úgy tekinteni, hogy egy könnyed ifjúsági regény, ami egy sztárba szerelmes lányról szól. Ez a regény bemutatja a kemény valóságot is, rengeteg kérdést felvet és még több gondolatot elindít az emberben. Lassan hömpölyög a történet, nem siet sehová, hiszen magát a folyamatot láttatja, nem a végcélt. Néhol emiatt is egy kicsit túlírtnak éreztem és kellett hozzá hangulat, hogy folytassam, de mindez abból ered, hogy szokatlan a stílus, érdekes és egyedi érzelemleírásokkal van teli, amiken nem lehet csak úgy átsiklani, ízlelgetni kell a szavakat. Elég szokatlan könyv, de pont ebben rejlik a varázsa. Örülök, hogy megismertem ezt a történetet és hallgattam arra az első megérzésre, ami a trailer nézésekor elkapott. Ha valami különlegességre vágytok, feltétlenül olvassátok el.

A képek forrása részben a szerző Facebook oldala.

__________________________________________________________________________________

Történet: 5/5 pontból

Kedvenc: Neasa, Ryan
Fordította: Kun-Béres Anikó

Oldalszám: I. kötet (270 oldal), II. kötet (250 oldal)

Kiadó: Syllabux Kiadó

___________________________________________________________________________________

Paul Tremblay - Szellemek a fejben

Paul Tremblay - Szellemek a fejben 

Fülszöveg: A new england-i Barrett család élete romokba dől, amikor a tizennégy éves Marjorie akut skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Az orvosok sehogy sem tudják megakadályozni a lány süllyedését az őrületbe, így Barrették tehetetlenségükben a hitbe menekülnek: a helyi katolikus paphoz fordulnak segítségért. 

  Wanderly atya némi vizsgálódást követően ördögűzést javasol, mert úgy hiszi, hogy Marjorie nem beteg, hanem a gonosz szállta meg. Felveszi a kapcsolatot egy helyi műsorgyártó céggel, akik médiaszenzációt sejtve felajánlják, hogy valóságshow-t készítenek Barrették megpróbáltatásaiból. A család végül a pénz miatt kénytelen belemenni a dologba, és így veszi kezdetét A megszállottság című show. A műsor hatalmas népszerűségre tesz szert, de kisvártatva leállítják, mert a családi házban rémisztő tragédia történik. Annyira szörnyű, hogy a műsorra utaló minden anyagot gyorsan eltüntetnek. 

  Tizenöt évvel később egy népszerű író interjút kér a történtekről Marjorie húgától, Merrytől. Ahogy a nő visszaemlékszik a múlt elfeledettnek hitt eseményeire, rég eltemetett titkok és fájdalmas emlékek törnek a felszínre - az olvasó pedig egy félelmetes pszichológiai horror kellős közepébe csöppen, ami nem csak az emlékezet és valóság, tudomány és hit kérdéseit feszegeti nyugtalanító módon, hanem az ősidők óta bennünk lakozó gonosz természetét is.

___________________________________________________________________________________

 A Szellemek a fejben nagyon várós regény volt, attól kezdve, hogy egy, a Kiadó egyik képviselőjével (talán magával a vezetővel) készült interjú során először szóba került. Nyílt titok, hogy az Agave az egyik kedvenc kiadóm, a legtöbb könyvet tőlük veszem, és az utóbbi időben már neki is álltam elolvasni a felhalmozódott készletet, na meg az újakat, így nagyon megörültem neki, hogy ők is elkezdtek nyitni a horror felé. Teljesen belelkesültem ettől az új vonaltól (más kiadók esetében is), hiszen a horror műfajából elég kevés újdonsággal találkoztam eddig a könyvpiacon, a klasszikusokon meg már vagy túl vagyok, vagy nem keltették fel az érdeklődésem úgy istenigazából. A Szellemek a fejben viszont rögtön elnyerte a tetszésemet és nagy elvárásokkal álltam neki, aztán csalódtam, majd a csalódottságom átalakult valami mássá. Ugyan nem azt a véres horrort kaptam, amitől egy kis szellő miatt is az idegösszeomlás szélére kerülök, de kaptam helyette mást. Ez a regény inkább egy család tragédiája, de mellette nagyon jó kritika is. Ez a kritika célba vette a horror műfaját, a valóságshowkat, a vallást, a tudományt és a társadalmat is, és mint ilyen egy igazi csemege lett a könyveim között. 

A regényt többféleképpen fel lehet osztani (eleve három részre oszlik: az előzmények, a valóságshow és a show után, de ezen belül is van hármas tagolás: blogposzt-a jelen az íróval-a nyolc éves gyerek szemszöge), de mindez csak formalitás, ami szerintem viszont a lényegesebb felosztás, hogy mi az, ami írott formában konkrétan megjelent és mi az, amit csak sugallt a történet és ehhez kapcsolódóan mik azok a következtetések, amit az olvasó le tud vonni, mi az igazi mondanivaló. Az írásmód sajátosságából adódóan különös módon ismerünk meg egy családi tragédiát. Először is egy író felkeresi Marjorie húgát, hogy a gyerekkori emlékeit megossza vele, így kapunk egy szemszöget a 15 évvel későbbi Merrytől, majd az egész átvált egy nyolc éves gyerek szemszögére. Mind a kettő megbízhatatlan, a 15 évvel későbbi azért, mert Merry elmondása szerint az emlékei már halványultak, ráadásul összekeveredtek az azóta látott/hallott/olvasott művekkel, a nyolc éves gyermek emlékei pedig azért megbízhatatlanok, mert ennyi idősen az ember még nem vesz mindent észre, nem ért mindent, adott esetben pedig ki is színezi a fantáziája a dolgokat. Ez a megbízhatatlanság érzése az egyik nagy húzóereje a könyvnek, részben ez az, ami gondolkodásra sarkall, hiszen az olvasónak kell összeraknia, hogy mi volt az, ami ténylegesen történhetett és mi az, ami egy zagyva emlék vagy csak showelem. Pont ezt lovagolja meg a harmadik szemszög is, a bloggeré, aki a showt elemzi ki elég alaposan és ezzel együtt a horror műfaját frivol stílusban. Igazi szőrszálhasogató stílusban kiveséz minden egyes jelenetet, teletűzdeli popkulturális utalásokkal és kielemzi, hogy mit melyik műből és hogyan koppintottak le. Ízekre cincálja a műsort. Fricskája az egésznek, hogy ennél a könyvnél ki lehet jelenteni: ne olvasd el a véleményeket és a posztokat, még az enyémet se a könyvről, hanem olvasd el magát a könyvet, mert megkapod önmagáról a véleményt és a posztot. 

 Az egyik kedvenc részem, pont a blogger része volt, hiszen a showt itt "látjuk" igazán. Az egyik forrásunk a jelenbeli Merry, másik forrásunk a nyolc éves gyerek szemszöge, aki a kulisszák mögé ad betekintést, de magát a showt, ami adásba került, a bloggeren át "látjuk". Emiatt ugyan gyakran elkapott az ismétlődő jelenetek miatti időhúzás érzete, de megvolt a jelentősége annak, hogy ez miért történt és még egy csavar is kapcsolódik a szemszögekhez. Egy-egy momentumot láttam a nyolc éves Merry szemszögéből, majd ugyanazt a jelenetet újra csak a blogger szemszögéből. Míg a kisgyerek Merrynél tényleg horrorba illő rész volt egy-egy jelenet, addig a bloggernél már eltávolodtunk a horror résztől, úgymond egy kitekintést kaptunk egy néző szempontjából. Merry felépítette a horror rész feszültségét, a blogger pedig lecsapta, mint egy labdát és a feszültség eltűnt. Ez így ingadozott az egész regény során. Egyben ez volt az egyik hibája a könyvnek, hogy ugyan érdekes volt ez a módszer és teljesebb képet adott a sztoriról, viszont kirángatott magából a horrorból, ezért is nem tudtam annyira átérezni a műfaj adta feszültséget. Mégis, fontos volt a blogger szemszöge, mert több kritikai pont is itt jelent meg: kritika a horror műfajáról, a nézőkről, a családról, a társadalomról és a vallásról. 

 A regény nagyon jól bemutatja az emberi ostobaságot, ezért is van társadalomkritika érzete. Van egy amerikai család, benne egy mentálisan beteg tinédzserrel, egy depressziós anyukával, egy állástalan vallási fanatikus apukával, és egy nyolc éves kislánnyal, aki már csak a kora miatt is igényli a nagyobb odafigyelést, pénzük sincs és ha ez nem lenne elég még szarul is csinálnak mindent, ahelyett, hogy megoldanák épp ésszel és felnőtt módjára a problémáikat. A család pillanatok alatt szétesik és egy rakás tehetetlen, megkergült ember csoportja lesz, akiket hiéna módjára letámadnak és kihasználnak más embercsoportok, akik erre a "rászállásra" fogékonyak. Először bejön az életükbe egy orvos, aki kezelni kezdi Marjorie-t, ezzel nincs is gond, ez a helyes út, ez lenne az a vonal, amin tovább kéne menniük. Úgy tűnik, hogy az apuka folyamatosan munkát keres, eddig ez is jó, ez a helyes út, így kell rendbe szedni egy életet. Aztán hirtelen minden kisiklik és elindul a lavina. Betör az életükbe a vallás egy lelkésszel, aki legyint az orvosra és kijelenti, hogy a lányukat az ördög szállta meg, majd már egy egész tévéstáb is beköltözik az otthonukba, hogy közösen pénzt csináljanak. Hülyébbnél hülyébb döntéseket hoznak meg és teljesen kifordulnak önmagukból, majd mint az várható, tragédiába torkollik az egész, más kiút már nem is lehet. Az olvasó meg dühös lesz. 

 Legfőképp a szülőkre lettem dühös, mert leginkább ők voltak az okai az egész cirkusznak és az áldozat pedig Merry lett. Ilyen az, amikor két olyan ember vállal gyereket, akiknek rohadtul nem kéne. Teljesen kicsúszott a kezük alól az irányítás és a legszomorúbb az egészben, hogy ahelyett, hogy segítséget kaptak volna, az emberek csak kihasználták a helyzetüket és cirkuszi majmot csináltak belőlük. Ez volt az igazi tragédiája a történetnek. Van egy totál szétesett család, a maga poklában fetrengve, belülről, önerőből nem tudnak kiszállni a szituációból és ahelyett, hogy értelmes felnőtt emberek külső segítséget nyújtanának nekik, csak adják alájuk a lovat és ítélkeznek, meg röhögnek rajtuk. Mások baján csámcsogni és szórakozni egyszerűbb, mint komolyan venni és segítséget nyújtani. A regény mondanivalója volt az igazi horror. Egy nyolcéves kislánynak végig kellett néznie, hogyan omlik össze a családja és meg kellett tapasztalnia az emberiség rossz oldalát. A kihasználást, a nemtörődömséget, a mellőzöttséget, a kirekesztést és azt is, hogy milyen, amikor mások az ő bőrén szórakoznak rajta. Egy nagyon jól megírt, megrázó történet volt, rengeteg kritikával, de nem szabad azzal az elvárással nekiállni, hogy ez egy kőkemény horror. 

__________________________________________________________________________________

Történet: 5/5 pontból

Tetszett: a sok kritika

Nem tetszett: -

Kedvenc: -

Fordította: Huszár András

Oldalszám: 288 oldal

Kiadó: Agave Könyvek

__________________________________________________________________________________

Baráth Katalin - Arkangyal éjjel

Baráth Katalin - Arkangyal éjjel

Fülszöveg: Amikor Budapest utcáit feketére festi az éjszaka, egy árnyék indul veszedelmes útjára. A rendőrök szerint az árnyék csak legenda, de aki találkozik vele, többé nem szabadul a rettegéstől. 

Bori önkéntes segítő, a családon belüli erőszak áldozataival foglalkozik. Egy végzetes napon azonban éppen őt támadják meg. A lány lakótársát felzaklatja a tragédia, és cinizmusa ellenére minden veszélyt vállal, hogy elkapja a névtelen tettest. Nyomozását rengeteg váratlan fordulat és fellángoló erőszak szegélyezi. De mi köze van ennek a nyomozásnak a pesti éjszakákat rémülettel megtöltő árnyékhoz? 

   Baráth Katalin a nagy sikerű Dávid Veron-sorozat után egy letehetetlen, és ízig-vérig 21. századi magyar thrillert írt. Ez a regény nemcsak ismerős helyszíneivel, sötét, de a humort sem nélkülöző világával és izgalmas történetvezetésével ragadja magával olvasóit, hanem egy olyan főhős megrajzolásával is, akinek karaktere egyértelműen új szín a magyar krimiirodalomban.

_________________________________________________________________________________

Hihetetlenül ritkán olvasok magyar szerzőktől, azok a fránya előítéletek ugye, de van rá mentségem. Nem. Nem a sznobizmus vagy sekélyesség az oka, ennél sokkal összetettebb a problémám a magyar irodalommal és sok érvet fel tudok hozni amellett, hogy miért is jobb nekem, ha elkerülöm, de ez nem az a poszt, és az a poszt pusztán önvédelemből sem született még meg. Mégis néha, alapos megfontoltság után vagy valamilyen vonzerő miatt, ami minden ellenérzésemet felülírja, kezembe kerül magyar szerző műve is. Baráth Katalin nevével már nagyon sokszor találkoztam, a körülöttem lévők erősen dicsérik, párszor kacérkodtam is vele, hogy belekezdek a Dávid Veron-sorozatba, de részben ott voltak az előítéleteim a magyar irodalommal szemben, részben pedig a történelmi sorozatokat nem szívlelem, így nem érkezett meg a nagy áttörés. Az Arkangyal éjjel megjelenése miatt azonban megint a látóterembe került az írónő neve és a neve mellé járó elmaradhatatlan dicséretek a többiektől, ráadásul ez a téma még fel is keltette az érdeklődésem, így úgy voltam vele, hogy most már tényleg elolvasok tőle egy könyvet, ha a fene fenét eszik is. Bánhatnám, ha kihagytam volna és most már jöhet a Veron sorozat is.

Jött az első sokk: jé, Baráth Katalin tényleg nagyon jól tud írni. Jött a második sokk: valahogy az ő tollából nem hangzik olyan hülyén a Király utca, meg a villamos, meg a hungarikumok, amik általában a magyar, főleg a fantasy regényekben kiakasztanak és az agyamra mennek. A legjobban nálam az tudja elrontani a hangulatot és nevetségessé tenni mondjuk pl. a fantasy regényeket, ha olyanokat olvasok, hogy egy sárkány grasszál a 4-es, 6-oson vagy Jóska előrántotta fénykardját. Az utóbbinál ugye vesszük az áthallást és érezzük, hogy ez mekkora baromság. Na, itt nem volt ilyen és még azon se akadtam fenn, hogy életemben először láttam a gyrost, gírosznak írva (megint tanultam valamit). Otthonosnak éreztem a környezetet, hiszen itt élem a mindennapjaimat, olvasás közben láttam magam előtt Budapestet és a klasszikus éjszakai vagy nappali elmaradhatatlan figuráit. 

Jött a harmadik sokk is: én nagyon bírom a főhős csajt, ami nálam nagy szó. Általában még a külföldi regényekben sem bírom őket, hacsak nem belevalók és kemények, szarkasztikus humorral megáldva. Jött a meghökkenések sorozata és azon kaptam magam, hogy már végére is értem a regénynek, pedig elég nehéz témát dolgozott fel. Ez volt a másik nagy meglepődés, hogy nagyon jól dolgozta fel a nők elleni erőszak témáját. Egy percig sem éreztem azt, hogy túlmisztifikált lenne, vagy azt, hogy nevetséges lenne. (Volt már erre példa, hogy egy író nem tudta felmérni a téma jelentőségét és nem éppen a megfelelő módon vagy helyzetben tálalta. Egy időben sorozatosan szaladtam bele ilyenekbe.)

Az alapszituáció (a főhős éjszakánként erőszaktevő férfiakat ver péppé, majd a lakótársát, Borit megerőszakolják és megverik) szokatlan volt annak ellenére, hogy sajnos lassan már minden napra jut egy hasonló hír, amiben megerőszakoltak vagy megvertek, esetleg megöltek egy nőt, és még mennyi ilyen eset híre nem is jut el a nyilvánossághoz. A szokatlanság érzése (az éjjeli hobbi mellett) inkább annak volt köszönhető, hogy a karakterek és a történet által valahogy közelebb kerültem a témához, mint szoktam, többet megtudtam róla. Általában nem beszélnek az emberek ennyire részletekbe menően a témáról. Halljuk a híreket, szörnyülködünk egy sort, megrettenünk, halljuk esetleg a közvetlen környezetünkből pletykaszinten, hogy képzeld xy-nal mi történt, majd az élet megy tovább. Egészen addig így állunk hozzá, míg szem- vagy fültanúi, ne adj isten elszenvedői leszünk egy ilyen helyzetnek, vagy amíg egy közeli ismerősünkkel meg nem történik. Normális esetben nem is szabadna, hogy ilyen előforduljon, hogy tudjunk erről, arról sem, hogy egy szociális munkás mit csinál, arról sem, hogy vannak olyan szervezetek, ahová segítségért lehet fordulni, de sajnos nem azt a világot éljük, ahol ilyen szituációk ne fordulhatnának elő akárkivel, akármikor. És mivel ennek az eshetősége fennáll, az sem árt, ha tisztában vagyunk azzal, hogy milyen választ lehet erre adni és hová lehet segítségért menni. 

  A főhős, Méregzsák mindennapjaiban ott van az erőszak, nem igazán tud egy sor szörnyülködés után túllépni rajta, már csak azért sem, mert a lakótársa, Bori egy olyan szervezetnél önkéntes, ahová a bántalmazott nők fordulhatnak. Méregzsák így mindig hallja az eseteket és titkon ő is önkéntes munkát végez, de nem úgy, ahogy azt képzelnénk. Bori a tiltás ellenére hazaviszi a "munkáját", így főhősünk hozzáfér a nevek listájához, követi az erőszakos férfiakat és jól megleckézteti őket. Amikor azonban Borit is megtámadják és összeverve megtalálják egy kapualjban, Méregzsák életének viszonylagos egyensúlya felborul. Elhatározza, hogy maga keresi meg a tettest, már csak azért is, mert tart attól, hogy lebukik az éjszakai hobbijával, ha túl sokat segít a nyomozónak, de leginkább azért, mert ő akar igazságot szolgáltatni Borinak. 

Méregzsák egy nagyon badass nő és végre magyarázatot is, illetve hátteret is kaptam, hogy miért vált ilyenné a főhős, mik voltak azok az okok vagy körülmények, amik ilyenné formálták. Egy személyes tragédia is lassan  kibontakozik a háttérben, ami nagyban meghatározza a főhős viselkedését. Legjobban azt bírtam a karakterében, hogy nem fekete vagy fehér, nem egy sablon figura, hanem igenis van mélysége, megvan benne a rossz és a jó is egyaránt, ő is elront dolgokat, de helyre is hoz, rombol, de épít, kemény, de mégis van benne érzés és van benne nőiesség is. Attól még, hogy szabadidejében bokszolni jár és erőszakos pasikat ver péppé (ami erkölcsileg megkérdőjelezhető viselkedés), érző nő marad, nem pedig egy gyilkológép. Nekem azt tanították, hogy nem bántunk másokat, azt viszont nem, hogy mi van akkor, ha bántanak, milyen válaszom lehet rá. Illetve tanítottak valamit arról, hogy simogatás rá a felelet, meg türelem, meg vannak jogi eszközeim is, meg igazságtétel és hasonlók, de akkor még más világot is éltünk, valahogy nem szembesültünk ilyen gyakran tragédiákkal. Aztán suliban tanultuk a szemet szemért, fogat fogért elvet, mellé azt is, hogy ez nem helyes, de valahol azért valljuk be, hogy volt már az életünkben olyan szituáció, amikor titkon bizony helyes eljárásnak tekintettük volna ezt az elvet. Az öntörvényűség tiltott, Méregzsák is tisztában van vele, megkérdőjelezhető, hogy helyesen cselekszik-e, amikor a rendőrség bevonása nélkül indul a férfiak nyomába, de a regény és az olvasás megadja azt a szabadságot, hogy szemet hunyjunk efelett. Bevallom, hogyha velem vagy egy közeli hozzátartozómmal történne erőszakos dolog, lehet, hogy azt kívánnám, bárcsak jönne egy Méregzsák és visszaadná a kapott sérelmeket. 

  Nem tudtam nem szurkolni az önkéntes igazságosztó karakternek. Nem azért szurkoltam, hogy még több pasit tudjon péppé verni, hanem azért, hogy ki tudjon ebből szállni mielőtt végleg elindul a lejtőn. Ez nem élet, nem lehet félelemben tölteni a mindennapokat és ennyi borzalommal szembesülni. Igaz a mondás, addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik, Méregzsák is hamarosan áldozat lesz. 

Sok borzalommal találkoztam a lapokon, nagyon nehéz volt a téma és még más jellegű bűntények is terítékre kerültek, ennek ellenére voltak olyan szófordulatok, amiken tudtam nevetni. Méregzsák szarkasztikus humora ütött. Tetszett az a rész is, amikor saját romantikus érzéseivel szembesült és nehezen tudta összeegyeztetni a jelenlegi életével. Voltak valós problémái, ettől volt nagyon emberi. A gíroszos részek és a munkahelyi jelenetek is lazítottak a téma nehézségén, a gírosz szinte már elválaszthatatlan részét képezi a budapesti életnek. A vége megoldás kimondottan tetszett, a Tizedes karakterét is nagyon megkedveltem és hiába volt nehéz olvasmány, azt éreztem, hogy várnék egy folytatást. Méregzsák és a Tizedes nagy dolgokat tudnának véghezvinni, mint civil nyomozópáros, szívesen olvasnék egy közös ügyükről.

Az érzékeny, úgynevezett "csajos" beszélgetések annyira álltak közel hozzám, mint drogdílerhez az áfás számla. /111. old./

  Azt leszámítva, hogy a könyv egy bizonyos pontján megtört a lendület és egy kicsit túlírt volt, nagyon jól összerakott regény és olvasmányos. Sokat dolgozhatott rajta az írónő és ez meg is látszik, mind a történet szerkezetén, mind a stíluson. A főhős humora remekül kiegyensúlyozta a téma nehézségét. Mint ahogy a történet, úgy a krimiszál sem volt szokványos, mert egy civil vezet végig minket az ügyön, de legalább annyira izgalmas volt, mintha rendőrök tették volna ugyanezt. Mégis én nem igazán krimiként tartom számon, sokkal inkább társadalmi rajzként vagy tükörként. Sokkal jobban ütött, mint egy krimi a filmes fordulataival. Ez a kemény valóság volt, talán egyedül Méregzsák éjjeli hobbija fiktív. Ez alatt most nem azt értem, hogy megtörtént esetet dolgozott fel a regény, erről nincs tudomásom, hanem azt, hogy olyan volt az egész, hogy akár a szomszédodban lakó lány története is lehetne. Nagyon sok nő van, akinek ilyenek a mindennapjai, mint Borinak, nagyon sok nő van még Budapesten is, aki az erőszak valamilyen formájának mindennapos elszenvedője vagy legalább egyszer megtapasztalta élete során az erőszakot. Ez a regény nem azt mondja, hogy minden pasi szemét és rohadék, hogy mindenki egy állat, nem azt hirdeti, hogy a nők mindenekfelett, hanem felhívja a figyelmet arra, hogy vannak ilyen esetek, nem árt odafigyelni és óvatosnak lenni.

_________________________________________________________________________________

Történet: 5/5 pontból

Kedvenc: Tizedes, Méregzsák

Tetszett: az írói stílus, a szarkasztikus humor

Nem tetszett: volt egy-két rész, ami egy kicsit túlírt volt

Oldalszám: 352 oldal

Kiadó: Agave Könyvek

_________________________________________________________________________________

Philip K. Dick - Figyel az ég

Philip K. Dick - Figyel az ég 

Miért pont ez? Friss megjelenések közt barangolva leltem rá. A borító és a fülszöveg megfogott, ráadásul adós voltam magamnak egy Dick könyvvel.

Fülszöveg: Minden világnak megvan a maga istene. Csak jó lenne tudni, ki az. 

 Jack Hamiltont, a feleségét és másik hat embert baleset ér a Belmont Bevatron protonsugár deflektorában. Egy robbanás a részecskegyorsítóba taszítja őket, és az óriási mágnest védő fémhálón keresztül mindannyian belezuhannak az energianyalábba. 

 Amikor Hamilton magához tér, látszólag minden rendben van. De csak látszólag. A feleségével együtt lassan kezdenek ráébredni, hogy a dolgok most másképpen működnek, mint ahogyan azt megszokták. Ebben a világban a hazugságért isteni büntetés jár, a hitetlenségért pedig halál. 

 Milyen világba érkeztek? Miféle őrült istenség figyeli őket az égből? Hogyan tudnak innen megmenekülni? És ha egyszer megmenekülnek, vajon kinek a világába kerülnek legközelebb?

_________________________________________________________________________________

  Életemben már sokszor találkoztam az író nevével, de mivel ez sci-fi, és inkább más műfajokat részesítek előnyben, valahogy sosem jutottam el odáig, hogy olvassak is tőle valamit. (Átlagban 20 olvasásomra jut egy sci-fi, rejtély, hogy miért, hiszen eddig nem csalódtam a műfajban.) A friss megjelenéseknél is nyűglődtem egy sort, hogy kell-e nekem egy Dick könyv az életembe vagy inkább azt a fantasyt olvassam, amit kinéztem, de végül az egyik ismerősöm meggyőzött, hogy kelljen nekem a könyv. Ami a fantasyben Gaiman, az sci-fiben Dick, én pedig bírom az elborult elméjű pasikat, ha írókról és történeteikről van szó. Gaimannel pedig mindent el lehet nálam adni. Kár lett volna kihagynom, úgyhogy hálás vagyok a meggyőző hasonlatért, teljesen egyet tudok vele érteni. 

Ahogy mindig, most is elolvastam a belső borítón lévő életrajzi összefoglalót és ekkor jött a megvilágosodás vagy rádöbbenés, hogy hiszen én nem most találkozom először az író fantáziájával. Egyik kedvenc gyerekkori filmemnek (Emlékmás) is ő az értelmi szerzője és még legalább két történetének filmadaptációját is láttam és nagyon szerettem. Az Emlékmást vagy százszor láttam gyerekkoromban annak ellenére, hogy nem igazán szabadott volna néznem. Volt olyan nap, amikor ha vége lett a filmnek, visszatekertem a kazettát (igen, tudom: öreg vagyok) az elejére és újra megnéztem, majd újra és újra. Gyermeki agyamnak tetszett a sok furcsaság és az űrutazás lehetősége, a humorról nem is beszélve. (Emlékmás címmel meg is fog jelenni egy novelláskötet, amiben az említett történet is helyet kap, láttam, hogy már előrendelhető státuszban van, el is fogom olvasni.) Miután megnéztem azt is, hogy a Dick mikor írta a Figyel az ég című művét (1950-es évek) megint csak padlóra került az állam. Amikor valaki olvassa a könyveit vagy nézi a könyvekből készült filmeket azért tartsa észben az évszámot és úgy reagáljon Dick munkásságára. Azért nem semmi teljesítmény, hogy akkor és ilyen történetek pattantak ki a fejéből. (De egyébként van még olyan sci-fi író, akire ez szintén igaz, hogy a korhoz képest nagyot alkotott. A későbbi vagy mai írók mintha elvesztették volna ezt a képességet, vagy a technikai fejlődésnek köszönhetően már az elvárásaink is nagyobbak, nem tudom, de azért kíváncsi lennék egy ilyen posztra, ami kifejti a témát. Ha valaki megírja vagy talál ilyet, az szóljon.) 

Figyel az ég

Szeretem az olyan történeteket, amik rögtön belecsapnak a lecsóba, ha már úgy indul, hogy beütött a krach és a szereplőknek ki kell mászni a káoszból. A Figyel az ég is ilyen:

"A Belmont Bevatron-i protonsugár-deflektor 1959. október 2-án délután négy órakor árulta el a megálmodóit és létrehozóit." /Első mondat/

Jack Hamilton, a felesége és még hat másik ember ennek az "árulásnak" lesznek áldozatai, mert rosszkor voltak rossz helyen. Látogatóként érkeztek a helyszínre öt másik emberrel, és egy "idegenvezető" segítségével körbejárták a helyszínt, amikor is a deflektor felrobbant, ők pedig belezuhantak a részecskegyorsítóba. A felébredés után nem sokkal rájönnek, hogy valami nagyon nem stimmel a világgal, látszólag a saját valóságukban vannak, de a felszín alatt lassan kibontakozik valami szörnyű sejtelem. Nem tudják eldönteni, hogy ébren vannak egy másik világban, vagy a világ változott meg, vagy csak álmodnak, csak azt tudják, hogy ki kell innen jutniuk mihamarabb, mert ahová kerültek, az egy élhetetlen hely és maga a katasztrófa. Egyelőre a hogyanra se tudják a választ. Mikor kijutnak az első világból, jön a következő csavar, hiszen megint csak nem a saját valóságukban ébrednek és ez így folytatódik még világokon át, újra és újra. A történet lezárását is egy csavarnak éltem meg, eléggé kétkedve csuktam be a könyvet és bizonytalanságban maradtam. Régen utáltam az ilyen befejezéseket, de aztán rákaptam az ízére és most már kimondottan bírom, hogyha bizonytalan véget kapok. Nem is azért, mert így lehetőségem van fejben befejezni a történetet úgy, ahogy én gondolom, hanem inkább azért, mert ha jól csinálják, akkor eléggé felbosszantom magam (pozitív értelemben) ahhoz, hogy a történeten agyaljak még jó sokáig. Szeretem az olyan könyveket, amik megmozgatják a fantáziámat és gondolkodásra sarkallnak. A Figyel az ég nem csak a végével, de a történet közben is mindvégig elérte ezt a hatást. 

Már az egy horror élménnyel ér fel, ha az ember belegondol, valami megváltozott körülötte, valami nem stimmel, valami nem úgy van, ahogy lennie kéne. Sokan nem szeretjük a változást, mert szorongást és feszültséget okoz az, hogy nem látjuk előre, mi lesz a vége, mi az, ami maradandó változás, mi az, amihez igazodni kell, amit meg kell szokni és hogy ez menni fog-e. Ha meg nem lehet vele együtt élni, akkor próbálunk elmenekülni előle, kitérni az útjából. De mi van akkor, ha ez nem olyan egyszerű? Mi van akkor, ha olyan változás áll be, amiből nem látjuk a kiutat, mert lehet, hogy nincs is, nem akarunk hozzászokni, de elkerülni sem tudjuk? Mi van akkor, ha a sors emellé még gonoszkodik is és elhiteti, hogy kijutottunk, aztán röhögve az orrunk alá dörgöli, hogy mégse. Ha ezt többször eljátssza egymás után, abba bele lehet háborodni. Az éber álomhoz tudnám hasonlítani a legjobban ezt az érzést. Amikor azt álmodod, hogy felébredtél, kimentél inni egy pohár vizet vagy csak felkapcsoltad a lámpát, aztán meg rájössz, hogy nagyon nem, még mindig álmodsz, hiába tűnt valóságosnak. Aztán újra és újra ezt álmodod egymás után, egyre jobban érzed, hogy fel kell ébredned, de nem vagy rá képes, álmodban azon gondolkodsz, hogy mi van, ha fel se tudsz ébredni többé, végül a pánik miatt tényleg felébredsz. A Figyel az ég története pont ilyen. A szereplők beleragadtak egy ilyen álomba, és amikor azt hinnék, hogy végre felébredtek, rájönnek, hogy még mindig álmodnak, de egyre jobban érzik a sürgetést, hogy fel kell ébredniük, mert akkor minden visszaáll a helyére, csakhogy erre nem képesek. 

  Az első világban töltik el a legtöbb időt, hiszen elsőre még végig kell menniük azon a hosszabb folyamaton, ami után rájönnek, hogy mi nem stimmel és hogy hogyan juthatnak ki. Az első világ ezért sokkal kidolgozottabb is, aztán egyre gyorsabban ugrálunk a világok között, egyre szürreálisabbak lesznek és egyre jobban nő a feszültség és a káosz. Az első világ is már a maga nemében furcsa és érdekes, hiszen ott az Isten nem a háttérben meghúzódó alak, hanem aktívan kommunikál minden egyes lénnyel, sajátos igazságérzete és világnézete van, és nem éppen humánusan dönt abban a kérdésben, hogy mi számít bűnnek és mi nem. Ekkor gondolkoztam el két dolgon is, az egyik, hogy Dick gondolkodása tényleg nagyon hasonlít Gaimanére és ez a hasonlóság csak fokozódik, ahogy az egyre szürreálisabb világokba kerültem a szereplőkkel, a másik pedig, hogy az lenne maga a pokol, ha egy isten így kommunikálna az emberekkel, ha létezne egy ekkora hatalom, gyakorlatilag kivédhetetlen lenne. Így is vannak kivédhetetlen dolgok az életünkben, amik akkor is bekövetkeznek, ha nem akarjuk (pl. időjárás változásai, halál), de ha minden egyes apró, napi cselekedetünk ilyen mértékben lenne befolyásolva, szerintem nem maradna ép eszű ember a Földön. Társas lények vagyunk ugyan, de nincs olyan ember, akinek ne lenne igénye arra naponta legalább pár percre, hogy egyedül legyen vizslató tekintetek nélkül. Ebben a világban viszont erre nincs mód, az Isten mindenhol és mindig ott van, és vagy brahiból vagy valamilyen kifacsarodott világnézetből adódóan olyanokért osztogat büntetést, ami az eszedbe sem jutna, hogy ekkora bűn vagy hogy bűn egyáltalán. 

Az egész regény egy nagy káosz volt a történetből adódóan, nem pedig azért, mert rosszul lenne megírva. Egyáltalán nincs rosszul megírva, de azért itt-ott megbicsaklott a dolog és egy kicsit kizökkentett, de kárpótolt a történet. Az, hogy szerintem a többi világot is ki lehetett volna jobban fejteni, lehetett volna hosszabb a regény vagy akár több kötetes, illetve, hogy valami magyarázatot szerettem volna, hogy miért és hogy történik minden, az az egyéni háklim, de jó volt ez így is. A történet lényege és a hatás így is megállta a helyét, ráadásul a regény rövidségéhez képest elég sok minden belesűrűsödött: vallási fanatizmus, kommunizmus, munkahelyi és magánéleti problémák, egyéb világnézeti kérdések és rengeteg furcsaság, ami szinte követhetetlen volt. Dick egy megbízhatatlan figura, csak az az egy biztos nála, hogy bármelyik mondatával behozhat valami extrán furcsa elemet vagy csavart a történetbe és ezt sűrűn meg is teszi. Sosem lehettem biztos benne, hogy a következő bekezdésben mi vár rám és ez a kiszámíthatatlanság volt a hajtóerő az olvasásnál. Kíváncsi voltam, hogy mi következik, mi lesz még itt, vágytam még több furcsaságra és extrára, miközben már így is egy megfejhetetlen és kacifántos fantáziavilágban voltam. Mindezek mellé nagyon tetszett az írói stílus és a sajátos humor, amivel olyan atmoszférát teremtett, ami a gyerekkori sci-fi élményeimre emlékeztet. Az biztos, hogy nem állok meg ennél az egy könyvnél, kíváncsian várom, hogy Dick mivel fog legközelebb lenyűgözni. 

_________________________________________________________________________________

Történet: 5/5 pontból

Kedvenc: kivételesen nem szereplők, hanem az írói hang, a narráció

Tetszett: az alapelképzelés, minden furcsaság, az élő ház ott volt a topon

Nem tetszett: a vége mintha kicsit el lett volna kapkodva

Fordította: Pék Zoltán

Oldalszám: 240 oldal

Kiadó: Agave Könyvek

_________________________________________________________________________________

Lee Child - Néma város (Jack Reacher #20)

Lee Child - Néma város 

Fülszöveg: Jack Reacher, az egykori katonai rendőr szokásához híven egyedül járja az országot. A hosszú vonatút alatt felkelti az érdeklődését az egyik kisváros, Mother's Rest neve. Amikor leszáll a vonatról, hogy maga járjon utána, miért hívják így a helyet, egy nőbe botlik. Michelle Chang az árnyak között áll. Vár valakire. Már épp megindul Reacher felé, amikor rájön: az egyetlen leszálló utas nem az, akire számított. Magánnyomozó kollégáját várta, ám úgy tűnik, a férfit elnyelte a föld. 

  Amikor Reacher körülnéz az álmos, néma kisvárosban, a helybéliek éber tekintete minden mozdulatát követi. Mindenki furcsán viselkedik. Reacher ezért úgy dönt, csatlakozik Changhez, hogy együtt derítsék ki, mi történhetett a nő munkatársával. A pitiáner ügyként induló nyomozás végül nemcsak Los Angelesen, San Franciscón, Phoenixen és Chicagón átívelő hajszává növi ki magát, de Changet és Reachert az internet legmélyebb bugyraiba is elvezeti - a bűnök és borzalmak sötét, kegyetlen világába -, hogy aztán ismét visszatérjenek minden dolgok eredőjéhez, a legszörnyűbb lidércnyomások színhelyére: Mother's Restbe. 

  Lee Child huszadik Jack Reacher-krimijében a főszereplő most sem fut el a kihívások elől, ám a nyomozás során feltárt titkok a legvadabb rémálmait is felmúlják. Hamisítatlan, eredeti történet Jack Reacher hűséges és leendő olvasóinak.

Vélemény: Sokat hallottam már Lee Child könyveiről és a legendás karakteréről, Jack Reacherről, de még sose jutottam el odáig, hogy el is olvassam bármelyik részt is. De újra felfedeztem magamnak a General Press Kiadót és az egyik kolléganőm is Jack Reacher krimikkel rohangált be a munkahelyre mostanában teljes elragadtatással, így eljött az ideje, hogy én is megismerkedjek vele. Bár a nagy rajongók azt írják, hogy ez a kötet újítás, nem a megszokott Reacher sztori, attól még a karakter ugyanaz, illetve nem sokat változott, és már miatta megéri majd bepótolnom a többi részt. Ez az első Lee Child regényem, de nem az utolsó, az biztos. Jack Reacher karaktere teljesen lenyűgözött, bírom az ilyen törvényen kívüli, magányos farkas figurákat, akik tisztában vannak a képességeikkel, nincs lelki nyavalygás, titokzatosak, meghökkentő néha a viselkedésük, mennek, mint a buldózer és addig nem nyugszanak, míg egy ügy végére nem járnak. Nem mellesleg viszont tisztában vannak az udvariassági formulákkal, használják is, amikor úgy gondolják, hogy a másik méltó rá. Általában ezeket a karaktereket egy kicsit pökhendinek is érezzük, pedig nem azok, egyszerűen csak magasról tesznek mások véleményére és teszik a dolgukat, ahogy nekik tetszik. Jack Reacher is ilyen, ráadásul nyers humora is van, ami rátesz még egy lapáttal a kedvelhetőségére. 

  Arról nem tudok véleményt alkotni, hogy milyen volt a Néma város a többi kötethez képest, de arról igen, hogy milyen volt első találkozásnak. Egyáltalán nem éreztem azt, hogy lemaradásban lennék az infók terén a karakterből, mert amit tudom kellett Reacherről, azt megtudtam mindig időben. Mivel magányos farkas, így nem volt olyan társa, akit szintén meg kellett volna ismernem vagy az egymáshoz való viszonyukat vagy a saját történetüket. A regénybeli társát pedig vele együtt ismertem meg én is. Ezt kimondottan értékelem a sorozatoknál, mert az egy rész-egy ügy fajtáknál általában a csapat története végigível több köteten át, így nehezebb bekapcsolódni, legalábbis én szeretem a magánéleti vonalat is végigkövetni. De rátérek az ügyre, mert mégiscsak az a krimi egyik alapja, hogy milyen az ügy és ezt a nyomozó hogyan is viszi végig. 

Reacher csak úgy találomra utazgat, most éppen Chicagóba tart vonattal. Az út során azonban felkelti az érdeklődését egy városka neve, Mother's Rest és leszáll, hogy körbejárja azt, megérdeklődve, hogy miért pont ezt a nevet adták a városnak (ezzel persze mindenkit kiakaszt valamilyen formában, én meg jót derültem rajta.) Az állomáson beleszalad egy nőbe, Michelle Changba, aki először azt hiszi, hogy magánnyomozó társa, Keever érkezik meg. Már egy ideje várja a férfit, aki őt hívta ide erősítésnek, de mire a nő odaért, Keever eltűnt. Reachernek több szempontból is gyanús kezd lenni a városka, a lakói és ez az eltűnési eset, így Mother's Restben marad, hogy segítsen a nőnek megtalálni a férfit és rájönni, hogy mi az a hatalmas nagy illegális üzlet, amit a városban csinálnak, ahol a búzán kívül semmi sem terem, mégis rengeteg pénzt kaszálnak vele. Ahhoz ugyanis, hogy rájöjjenek mi történt Keeverrel és hová tűnt, rá kell jönniük, hogy milyen ügyön dolgozott és miért hívta Changet erősítésnek. A szálak végül több városon át vezetnek, majd újra vissza Mother's Restbe, szóval elég csavaros módon sikerül kibogozni az eseményeket. Segítségükre lesz egy újságíró is, Westwood, aki csupán azért keveredett az ügybe, mert Keever holmijai között megtalálták a telefonszámát, azonban az újságírót már nem sikerült a nyomozónak felhívnia, így vakon kutatnak, hogy a több száz cikke közül, melyik lehetett az, ami miatt Keever őt fontosnak tartotta. Meglepő módon nem egy egyszerű kisvárosi gyilkosságról van szó, hanem egy nagyon brutális üzletről, aminek köze van a maffiához és a mély vagy sötét webhez, az olyan illegális internetes oldalakhoz, amit még a legjobb keresőmotorok sem találnak meg. 

Tetszett Lee Child stílusa. Rövid, lényegre törő, mégis szórakoztató a mondanivalója. Míg Reacher tetteit vagy gondolatait nem látjuk előre, addig a "rosszfiúk" szemszögét is bemutatja, így meghagyja az esélyt arra, hogy az olvasó is össze tudja rakni az ügyet, de annyira már nem ad szabad kezet, hogy magunktól is mindent kitaláljunk, szükség van Reacherre is. Reacher egy nagyon okos pasi, néhány jelenetnél "engedi" az író, hogy a fejébe lássunk és megismerjük a gondolkodásmódját. Kifejezetten tetszettek azok a jelenetek - főként akciójelenetek -, amikor Reacher végigvezeti a lépéseket. Ha ő most pl. balra lép ennyi és ennyi tizedmásodperc alatt, akkor arra hogy fog valószínűsíthetően reagálni az ellenség és így tovább. Mielőtt megtörténne az akció, már levezeti fejben a lehetőségeket és minden mozdulatot, így végiggondolja, hogy melyik verzió a jobb és túlélhetőbb. Chang nagyon jó párosítás hozzá, ugyanis a nő is okos - ex-FBI ügynök -, így gördülékenyen tudnak együtt dolgozni, de emellett azért érezni a nőiességét is és azt is, hogy Reacher sokkal profibb. A kettőjük közti romantikus szál egy kissé sutára sikerült, de másként nem is lehet elképzelni Reachert romantikus pillanatokban, mint sutának. Megmosolyogtam néha egy-egy reakcióját vagy lépését, de aranyos volt vagy inkább komikus a kettőjük kapcsolata. 

 Végre egy olyan regény, ahol értelmezni tudtam a stratégiai lépéseket és a fegyverek működését is. Elég gyakran beleszaladok olyan regénybe, ahol az író dobálózik fegyvertípusok neveivel, amik hangzatosak és biztos tudja az író, hogy miről beszél, elvileg rám is nagy hatással kéne lennie pl. egy Smith & Wesson névnek, de odáig már egyik sem jutott el, hogy a gyakorlati hasznukat lássam vagy legalább elképzeljem, hogy melyik fegyver milyen, hogy működik és az erőviszonyokban mit jelent, hogyha a rossz fiú kezében X fegyver van, a jófiúéban pedig Y fegyver van. Lee Child akciójeleneteit pont azért élveztem, mert végig tudtam minden eshetőséget követni és végre felfogtam a fegyverek közti különbségeket. 

  Az ügy nagyon szépen volt végigvezetve, egy egyszerűnek tűnő eltűnési esetből lett egy sokkal hatalmasabb ügy és nem volt hihetetlen a kialakulása. A vége megdöbbentő volt, bár elég röviden csapta el az események fonalát és néha beleszaladtam bakiba vagy figyelmetlenségbe, így nem mondom, hogy tökéletes lett a sztori, de még így is a nagyon jó fajta krimik közé tartozik, amit élvezet olvasni és maximális kikapcsolódást nyújt. Itt lehet agyalni a szereplőkkel együtt, tőrbe csal az író, akármennyire is okos próbálok lenni, a humor nagyon jó, kevés, de amikor van, akkor üt. A főhős felejthetetlen, a stílus jó és az ügy van annyira érdekes és újszerű, hogy megdöbbenjek vagy ne tudjam kitalálni a végkimenetelt. A Sötét vagy mély web egy nagyon érdekes momentuma volt a regénynek és szó szerint sokkolt, hogy milyen szerepet tölt be az emberek életében. Akár ez meg is történhet, főleg Amerikában, ahol rengeteg ember van, hatalmas területeken, kis népsűrűséggel. De ez már egy másik téma. 

Szóval Lee Child jó, a Jack Reacher karaktere kiemelkedő, nálam várólistás lett a többi könyv is. Most már értem a nagy rajongást. 

_________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból
Kedvenc: Jack Reacher, Westwood
Tetszett: a stílus, a főhős, az akciójelenetek és hogy a rosszfiúk szemszögét is láthattam
Nem tetszett: a vége túl gyors volt
Fordította: Gieler Gyöngyi
Oldalszám: 364 oldal
Kiadó: General Press Kiadó
Megjelenés: 2016
_________________________________________________________________________________  

Rick Yancey - Az 5. hullám - Visszavágunk

Rick Yancey lehengerlőt alkotott a Földet öt hullámban elözönleni készülő földönkívüli invázióval. Január 14-től a mozikba is betör Az ötödik hullám, ám addig is a Blogturné Klub 9 bloggere indul turnéra a történettel. Kilenc állomáson keresztül ismerhetitek meg a történetet, érdekességeket tudhattok meg a könyvről és a filmről, hogy lélekben együtt készülhessünk a filmpremierre! 

  És ez még nem minden! Ha ügyesek vagytok, a könyv két példányának egyikét is megnyerhetitek! 

Rick Yancey - Az 5. hullám (Visszavágunk) 

Miért pont ez? A fülszöveg rögtön megfogott, bírom az olyan hősnőket, akik nem puhányak, ráadásul nagyon szeretem az apokaliptikus sztorikat.

Fülszöveg: Az első hullám nyomán sötétség támadt. A második hullámot csak a szerencsések élték túl. A harmadikat pedig a szerencsétlenek. A negyedik után egyetlen szabály maradt: ne bízz senkiben! 

 Cassie egy lépést sem tesz a következők nélkül: Luger, M-16-os gépfegyver, lőszer és Bowie-kés. Ennivaló, víz, hálózsák és körömcsipesz csak ezek után következik a listán. 

 Cassie tizenhat éves, a néptelen országúton menekül. Rajta kívül már nem sokan vannak életben a Földön. Menekül a lények elől, akik embernek látszanak, és akik megölnek minden útjukba kerülőt. Akik több hullámban pusztították az emberiséget. Nem tudjuk, kik az idegenek. Nem tudjuk, miért akarják megsemmisíteni világunkat. Csupán egyvalami világos: mindenkit ki akarnak irtani. 

 Cassie családja túlélte az első és a második hullámot. A harmadik és negyedik viszont már nem kímélte őket. Cassie most az ötödik hullámmal néz farkasszemet: vagy öl, vagy megölik. „Csak akkor maradsz életben, ha egyedül maradsz” – ez a meggyőződése. De aztán találkozik Evannel, aki elbűvölő és titokzatos, és egyedül ő segíthet Cassie-nek, hogy valóra váltsa az öccsének tett ígéretét. A lány választásra kényszerül bizalom és csüggedés, harc és megadás, élet és halál között. Föladja vagy fölveszi a harcot? 

  „Csak ÁMULOK és BÁMULOK. Egyértelműen az egyik legjobb könyv, amit az utóbbi években olvastam.” – Melissa Marr 

  „Lélegzetelállítóan pörgő és eredeti. Az ötödik hullám úgy ránt be és ragad magával, akár egy cunami!” – Melissa de la Cruz 

Vélemény: Olvastam már pár disztópiát vagy láttam filmen, de valahogy nem tudom őket megunni, még úgy se, hogy nagyon nehéz valami újat felmutatniuk. Szeretem az apokaliptikus környezetben játszódó sztorikat, mert ilyenkor egy élmény látni, hogy a társadalmi konvenciók mennyire felborulnak, az emberek egymáshoz való viszonya és a Földhöz való viszony mennyire átértékelődik, ugyanígy mindenki elgondolkozik, hogy milyen életet is élt és a legfontosabb, hogy miként is tud harcolni egy ilyen világban és hogyan tudja azt túlélni. Tisztelet a kivételnek, de többségében az emberiség eléggé elkényelmesedett és nem csoda, ha pillanatok alatt kiirtható fajjá vált. Az ilyen sztorikban én ezeket figyelem és értékelem vagy okulok és tanulok belőlük, a többi csak egy kis körítés, gondolok itt a miértekre és a hogyanokra, illetve a szerelmi szálra. Inkább nagyon jó társadalomkritikának tartom a disztopikus műveket, mint akciófilmnek vagy kalandregénynek. Nekem is van egy kis apokaliptikus képzeletbeli túlélőcsapatom az ismerőseimből válogatva, mint Sheldonnak az Agymenőkből, le van osztva, hogy kinek mi lenne a feladata és miben a legerősebb, de Az 5. hullám elgondolkoztatott, hogy nem feltétlenül többségben van az erő. Cassie "ne bízz meg senkiben" és az "egyedül lehet túlélni" hozzáállásában is van valami elgondolkodtató, főleg egy olyan világban, ami ebben a regényben van.

Az 5. hullám hozta a szokásos elvárásokat, bár a regény elejét egy kicsit untam és Cassie karaktere sem tudott a szívemhez nőni, viszont Ben Parish alias Zombi, Sammy alias Mazsola és Evan karaktere nagyon megfogott. Szerencsére a regény több szemszögből íródott, éles váltásokkal más-más helyszínt és karaktert mutat be, majd csak a végén futnak össze a szálak, így nem volt egyhangú sem. Valljuk be, hogy egy apokaliptikus világban, miután megtudjuk, hogy mi történt és látjuk, hogy minden romokban van, nem nagyon lehet más elemmel játszani, mint a karakterek belső vívódásával és a túléléssel, így a karakterek legalább annyira fontosak lesznek, mint a támadó felek, az idegenek, Azok. Nagyon fontos ezért, hogy a főhősök érdekeljenek, és kedvelhetők legyenek vagy azonosulni tudjak velük, mert ha ez nem jön össze, akkor nem igazán érdekel, hogy mi után sírnak/bánkódnak, miért harcolnak és főleg akkor nem, ha ezek banális dolgok. (Okostelefon után bőgni? Ez most komoly?) Cassie egy is-is karakter számomra, voltak jelenetek, amikor bírtam, de többnyire inkább ő volt az, aki a legkevésbé érdekelt az egészben. Az azért egy kicsit fura váltás, hogy egy mai 16 éves lány pár hónap leforgása alatt, ilyen körülmények között megtanul egyedül is megállni a lábán, M16-os fegyverrel bánni és legfőképp van annyi lélekjelenléte, hogy nem csak megőrizze az ép eszét, de átmenjen olyan katonába, mint pl. Ben Parish, aki viszont kiképzésen is részt vett. Nem lehetetlen, de számomra nehezen hihető volt Cassie badass mivolta, főleg, hogy a naplójában egy iskolai szerelem után sóhajtozott, meg a gimi után és az instant szerelmi szál se javított a karakterén. Akármennyire is elvarázsolt és felcsigázott Evan karaktere, azért a szerelemi szál túlzás volt nekem, főleg az Alkonyat áthallással, úgyhogy erről inkább nem is beszélek, elfelejtem, hogy megtörtént. 

  A többi karakter sorsa viszont nagyon is érdekelt, főleg a gyerekek és a táborok sorsa. Az valami iszonyat, hogy miket kellett túlélni azoknak a gyerekeknek, főleg azok után, hogy a többségük elveszítette az egész családját a többi hullámban. 5-6 éves kissrácok egy katonai kiképzőtáborban? A felnőtteknek is hatalmas stressz és nyomás egy ilyen, nemhogy a kicsiknek. De a felnőttek gonosz világában érthető az is, hogy miért ők a célpont és/vagy a jövő reménysége. Szegénykék a legirányíthatóbb korban vannak, nulla tapasztalattal és a gyermeki naivitással gyakorlatilag azt lehet velük elhitetni, amit csak akarunk és arra lehet őket tanítani, amire csak akarjuk. Úgy pedig még könnyebb, ha ez szervezetten történik és az egész társadalom partner benne.

Ben Parish az egyik legérdekesebb karakter és ő megy át leginkább nagy és hihető változáson az Azok megérkezése után. A korábbi gimi legdögösebb és legsikeresebb pasija, aki után bomlottak a csajok és ezért beképzelt is volt, átértékeli az egész életét és kijön belőle a jó. Összekapja magát és az egyik legjobb túlélő és az egyik legjobb katona lesz. Ez a folyamat volt az egyik legérdekesebb szál számomra, a gyerekek és a táborok mellett.

Ami újdonságot hozott a regény, hogy rávezetett arra, hogy átgondoljam az Idegenek szempontját és oldalát is. Eddig is általában az volt, hogy az Idegenek hirtelen letámadnak minket és védeni kell a bolygónkat, meg önmagunkat, az együttélésen meg el sem gondolkozunk, élből fegyverekkel támadunk. Vagy ha át is gondoljunk, lehetetlennek tarjuk vagy a másik fél nem vevő rá. Azon viszont még nem gondolkodtam el, hogy fordított esetben mi is nem ezt tennénk? Ha a Föld lakhatatlanná válna és meglenne a megfelelő technológiánk és találnánk is egy élhető bolygót, nem ugyanezt tennénk? Nem ugyanezt csináljuk a saját bolygónkkal is? Mi vagyunk és akarunk lenni az uralkodó faj. A saját bolygónkat is szisztematikusan elpusztítjuk, a saját fajtánkat is öljük, nemcsak az állatokat és a növényeket. A mai napig nem oldottuk meg saját magunk közt a normális együttélést sem. Az Idegenek számára mi vagyunk/lehetünk a Föld legnagyobb parazitája és mivel az ő technikájuk és gondolkodásuk szintje messze meghaladják a miénket, eleve látják, hogy mi egy olyan faj vagyunk, akikkel még tárgyalni sem érdemes, még jó hogy lerohannak és lekaszabolnak minket. Mi se állunk le a csótányokkal meg a hangyákkal tárgyalni, hogy légyszi húzzatok el innen vagy ne legyetek már bogarak, fürödjetek meg, üljetek asztalhoz a tányér elé, ne a konyhaszekrényben randalírozzatok, ja és fizessetek bérleti díjat is, ha már beköltöztetek. Egyszerűen hívjuk a "Némítót", rovarirtót és elpusztítjuk őket. Szóval, ha egy ilyen megszállás megtörténne velünk, akkor rohadtul megszívnánk és szerintem a túlélő csapataink se sokáig húznák ki, a győzelemben meg nem hinnék. A szokásos romantikus duma - a többségben az erő, a szeretet mindent megold, az emberiségünk megment, az érzéseink így meg úgy, az ösztön, stb. - fabatkát sem érne.

A regény legnagyobb erőssége a bizalmatlansági faktor volt és leginkább ezért kapta tőlem az 5 pontot és ezért vált letehetetlenné és élvezetes olvasmánnyá. Általában tök jól kitalálom a csavarokat, a hogyanokat, a miérteket, de az író folyamatosan meglepett és már a regény közepénél tűkön ültem, hogy mi a fene van itt, holott akció nem is volt. Nem azt a fajta izgalmat kaptam, mint egy akcióregénynél, hanem inkább egyfajta elmejátékot. Lassan már én se tudtam, hogy akkor most ki a jó, ki a rossz? Most melyik a jó? A piros vagy a zöld? Először azt hittem, hogy a zöld, aztán meg a piros, aztán már meg dönteni se tudtam. Akinek szurkoltam és ahová letettem a voksom, kiderült, hogy rosszul tettem, aztán meg, hogy mégse vagy igen? Ezerrel pörgettem le a sztorit a végéig, csakhogy megtudjam már, hogy mi történik itt és kiért is kéne izgulnom, hová kéne állnom. Szóval nemcsak a regény karakterei tipródtak folyamatosan, hanem az író zseniálisan elérte, hogy én, az olvasó is állandóan kétségek között legyek és semminek, senkinek se higgyek. 

  A kisebb hibák és a YA-ság ellenére összességében egy nagyon klassz, érdekes, izgalmas olvasmány volt, nagyon sokszor elgondolkoztatott és elborzasztott. A filmet is tervezem megnézni, de ahogy ismerem magam és általában a világot, a film közel se lesz olyan jó, mint a regény. Ezt a fajta bizalmatlansági faktort, ami a regény legnagyobb erőssége, csakis olvasva lehet átadni. Egyszerűen egy 2 órás filmbe, amit főleg általában nem egyedül néz meg az ember, nem lehet annyira belemerülni, hogy az ilyen részleteket átélje vagy átérezze, ráadásul sok minden kivitelezhetetlen vagy eltorzított a filmekben. Az eddigi hallott élményekből okulva, a film nem is annyira jó, mint a könyv. A regény mindenesetre bejövős volt, úgyhogy megyek is olvasni a folytatást, a Végtelen tengert.    

__________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból
Kedvenc: Evan, Zombi, Mazsola
Tetszett: a több szemszög, a folyamatos bizalmi problémák
Nem tetszett: egyelőre még kevés a magyarázat
Fordította: Havadi Krisztina
Oldalszám: 472 oldal
Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó 

__________________________________________________________________________________

Nyereményjáték 

Te mit vinnél magaddal, ha az életedért folytatott küzdelemben magadra maradnál? Mi kerüljön a túlélőcsomagba? Mi segítünk! Minden állomáson újabb kellék kerül a pakkodba, és ha ügyesen csomagolsz, Tiéd lehet a könyv két példányának egyike. 

Sebek kezelésére használjuk. Mielőtt a vérbe jutnának a baktériumok, tisztításra van szükség. 

Figyelem! A kiadó csak magyarországi címre szállít. A nyerteseket e-mailben is értesítjük, innentől 72 órán belül várjuk a jelentkezést, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.

 a Rafflecopter giveaway

__________________________________________________________________________________

 További állomások 

01/10 Media Addict 
01/13 Letehetetlen 
01/15 Kelly és Lupi olvas
01/16 CBooks 
01/17 Deszy könyvajánlója 
01/18 MFKata Gondolatai 
01/20 Tekla könyvei 
01/22 Dreamworld - extra állomás 
01/24 Könyvszeretet 
01/25 Dreamworld
__________________________________________________________________________________