2016. június 25., szombat

Philip K. Dick - Figyel az ég


Philip K. Dick - Figyel az ég 

Miért pont ez? Friss megjelenések közt barangolva leltem rá. A borító és a fülszöveg megfogott, ráadásul adós voltam magamnak egy Dick könyvvel.

Fülszöveg: Minden világnak megvan a maga istene. Csak jó lenne tudni, ki az. 
 Jack Hamiltont, a feleségét és másik hat embert baleset ér a Belmont Bevatron protonsugár deflektorában. Egy robbanás a részecskegyorsítóba taszítja őket, és az óriási mágnest védő fémhálón keresztül mindannyian belezuhannak az energianyalábba. 
 Amikor Hamilton magához tér, látszólag minden rendben van. De csak látszólag. A feleségével együtt lassan kezdenek ráébredni, hogy a dolgok most másképpen működnek, mint ahogyan azt megszokták. Ebben a világban a hazugságért isteni büntetés jár, a hitetlenségért pedig halál. 
 Milyen világba érkeztek? Miféle őrült istenség figyeli őket az égből? Hogyan tudnak innen megmenekülni? És ha egyszer megmenekülnek, vajon kinek a világába kerülnek legközelebb?
_________________________________________________________________________________

  Életemben már sokszor találkoztam az író nevével, de mivel ez sci-fi, és inkább más műfajokat részesítek előnyben, valahogy sosem jutottam el odáig, hogy olvassak is tőle valamit. (Átlagban 20 olvasásomra jut egy sci-fi, rejtély, hogy miért, hiszen eddig nem csalódtam a műfajban.) A friss megjelenéseknél is nyűglődtem egy sort, hogy kell-e nekem egy Dick könyv az életembe vagy inkább azt a fantasyt olvassam, amit kinéztem, de végül az egyik ismerősöm meggyőzött, hogy kelljen nekem a könyv. Ami a fantasyben Gaiman, az sci-fiben Dick, én pedig bírom az elborult elméjű pasikat, ha írókról és történeteikről van szó. Gaimannel pedig mindent el lehet nálam adni. Kár lett volna kihagynom, úgyhogy hálás vagyok a meggyőző hasonlatért, teljesen egyet tudok vele érteni. 

Ahogy mindig, most is elolvastam a belső borítón lévő életrajzi összefoglalót és ekkor jött a megvilágosodás vagy rádöbbenés, hogy hiszen én nem most találkozom először az író fantáziájával. Egyik kedvenc gyerekkori filmemnek (Emlékmás) is ő az értelmi szerzője és még legalább két történetének filmadaptációját is láttam és nagyon szerettem. Az Emlékmást vagy százszor láttam gyerekkoromban annak ellenére, hogy nem igazán szabadott volna néznem. Volt olyan nap, amikor ha vége lett a filmnek, visszatekertem a kazettát (igen, tudom: öreg vagyok) az elejére és újra megnéztem, majd újra és újra. Gyermeki agyamnak tetszett a sok furcsaság és az űrutazás lehetősége, a humorról nem is beszélve. (Emlékmás címmel meg is fog jelenni egy novelláskötet, amiben az említett történet is helyet kap, láttam, hogy már előrendelhető státuszban van, el is fogom olvasni.) Miután megnéztem azt is, hogy a Dick mikor írta a Figyel az ég című művét (1950-es évek) megint csak padlóra került az állam. Amikor valaki olvassa a könyveit vagy nézi a könyvekből készült filmeket azért tartsa észben az évszámot és úgy reagáljon Dick munkásságára. Azért nem semmi teljesítmény, hogy akkor és ilyen történetek pattantak ki a fejéből. (De egyébként van még olyan sci-fi író, akire ez szintén igaz, hogy a korhoz képest nagyot alkotott. A későbbi vagy mai írók mintha elvesztették volna ezt a képességet, vagy a technikai fejlődésnek köszönhetően már az elvárásaink is nagyobbak, nem tudom, de azért kíváncsi lennék egy ilyen posztra, ami kifejti a témát. Ha valaki megírja vagy talál ilyet, az szóljon.) 

Figyel az ég

Szeretem az olyan történeteket, amik rögtön belecsapnak a lecsóba, ha már úgy indul, hogy beütött a krach és a szereplőknek ki kell mászni a káoszból. A Figyel az ég is ilyen:

"A Belmont Bevatron-i protonsugár-deflektor 1959. október 2-án délután négy órakor árulta el a megálmodóit és létrehozóit." /Első mondat/

Jack Hamilton, a felesége és még hat másik ember ennek az "árulásnak" lesznek áldozatai, mert rosszkor voltak rossz helyen. Látogatóként érkeztek a helyszínre öt másik emberrel, és egy "idegenvezető" segítségével körbejárták a helyszínt, amikor is a deflektor felrobbant, ők pedig belezuhantak a részecskegyorsítóba. A felébredés után nem sokkal rájönnek, hogy valami nagyon nem stimmel a világgal, látszólag a saját valóságukban vannak, de a felszín alatt lassan kibontakozik valami szörnyű sejtelem. Nem tudják eldönteni, hogy ébren vannak egy másik világban, vagy a világ változott meg, vagy csak álmodnak, csak azt tudják, hogy ki kell innen jutniuk mihamarabb, mert ahová kerültek, az egy élhetetlen hely és maga a katasztrófa. Egyelőre a hogyanra se tudják a választ. Mikor kijutnak az első világból, jön a következő csavar, hiszen megint csak nem a saját valóságukban ébrednek és ez így folytatódik még világokon át, újra és újra. A történet lezárását is egy csavarnak éltem meg, eléggé kétkedve csuktam be a könyvet és bizonytalanságban maradtam. Régen utáltam az ilyen befejezéseket, de aztán rákaptam az ízére és most már kimondottan bírom, hogyha bizonytalan véget kapok. Nem is azért, mert így lehetőségem van fejben befejezni a történetet úgy, ahogy én gondolom, hanem inkább azért, mert ha jól csinálják, akkor eléggé felbosszantom magam (pozitív értelemben) ahhoz, hogy a történeten agyaljak még jó sokáig. Szeretem az olyan könyveket, amik megmozgatják a fantáziámat és gondolkodásra sarkallnak. A Figyel az ég nem csak a végével, de a történet közben is mindvégig elérte ezt a hatást. 

Már az egy horror élménnyel ér fel, ha az ember belegondol, valami megváltozott körülötte, valami nem stimmel, valami nem úgy van, ahogy lennie kéne. Sokan nem szeretjük a változást, mert szorongást és feszültséget okoz az, hogy nem látjuk előre, mi lesz a vége, mi az, ami maradandó változás, mi az, amihez igazodni kell, amit meg kell szokni és hogy ez menni fog-e. Ha meg nem lehet vele együtt élni, akkor próbálunk elmenekülni előle, kitérni az útjából. De mi van akkor, ha ez nem olyan egyszerű? Mi van akkor, ha olyan változás áll be, amiből nem látjuk a kiutat, mert lehet, hogy nincs is, nem akarunk hozzászokni, de elkerülni sem tudjuk? Mi van akkor, ha a sors emellé még gonoszkodik is és elhiteti, hogy kijutottunk, aztán röhögve az orrunk alá dörgöli, hogy mégse. Ha ezt többször eljátssza egymás után, abba bele lehet háborodni. Az éber álomhoz tudnám hasonlítani a legjobban ezt az érzést. Amikor azt álmodod, hogy felébredtél, kimentél inni egy pohár vizet vagy csak felkapcsoltad a lámpát, aztán meg rájössz, hogy nagyon nem, még mindig álmodsz, hiába tűnt valóságosnak. Aztán újra és újra ezt álmodod egymás után, egyre jobban érzed, hogy fel kell ébredned, de nem vagy rá képes, álmodban azon gondolkodsz, hogy mi van, ha fel se tudsz ébredni többé, végül a pánik miatt tényleg felébredsz. A Figyel az ég története pont ilyen. A szereplők beleragadtak egy ilyen álomba, és amikor azt hinnék, hogy végre felébredtek, rájönnek, hogy még mindig álmodnak, de egyre jobban érzik a sürgetést, hogy fel kell ébredniük, mert akkor minden visszaáll a helyére, csakhogy erre nem képesek. 

  Az első világban töltik el a legtöbb időt, hiszen elsőre még végig kell menniük azon a hosszabb folyamaton, ami után rájönnek, hogy mi nem stimmel és hogy hogyan juthatnak ki. Az első világ ezért sokkal kidolgozottabb is, aztán egyre gyorsabban ugrálunk a világok között, egyre szürreálisabbak lesznek és egyre jobban nő a feszültség és a káosz. Az első világ is már a maga nemében furcsa és érdekes, hiszen ott az Isten nem a háttérben meghúzódó alak, hanem aktívan kommunikál minden egyes lénnyel, sajátos igazságérzete és világnézete van, és nem éppen humánusan dönt abban a kérdésben, hogy mi számít bűnnek és mi nem. Ekkor gondolkoztam el két dolgon is, az egyik, hogy Dick gondolkodása tényleg nagyon hasonlít Gaimanére és ez a hasonlóság csak fokozódik, ahogy az egyre szürreálisabb világokba kerültem a szereplőkkel, a másik pedig, hogy az lenne maga a pokol, ha egy isten így kommunikálna az emberekkel, ha létezne egy ekkora hatalom, gyakorlatilag kivédhetetlen lenne. Így is vannak kivédhetetlen dolgok az életünkben, amik akkor is bekövetkeznek, ha nem akarjuk (pl. időjárás változásai, halál), de ha minden egyes apró, napi cselekedetünk ilyen mértékben lenne befolyásolva, szerintem nem maradna ép eszű ember a Földön. Társas lények vagyunk ugyan, de nincs olyan ember, akinek ne lenne igénye arra naponta legalább pár percre, hogy egyedül legyen vizslató tekintetek nélkül. Ebben a világban viszont erre nincs mód, az Isten mindenhol és mindig ott van, és vagy brahiból vagy valamilyen kifacsarodott világnézetből adódóan olyanokért osztogat büntetést, ami az eszedbe sem jutna, hogy ekkora bűn vagy hogy bűn egyáltalán. 

Az egész regény egy nagy káosz volt a történetből adódóan, nem pedig azért, mert rosszul lenne megírva. Egyáltalán nincs rosszul megírva, de azért itt-ott megbicsaklott a dolog és egy kicsit kizökkentett, de kárpótolt a történet. Az, hogy szerintem a többi világot is ki lehetett volna jobban fejteni, lehetett volna hosszabb a regény vagy akár több kötetes, illetve, hogy valami magyarázatot szerettem volna, hogy miért és hogy történik minden, az az egyéni háklim, de jó volt ez így is. A történet lényege és a hatás így is megállta a helyét, ráadásul a regény rövidségéhez képest elég sok minden belesűrűsödött: vallási fanatizmus, kommunizmus, munkahelyi és magánéleti problémák, egyéb világnézeti kérdések és rengeteg furcsaság, ami szinte követhetetlen volt. Dick egy megbízhatatlan figura, csak az az egy biztos nála, hogy bármelyik mondatával behozhat valami extrán furcsa elemet vagy csavart a történetbe és ezt sűrűn meg is teszi. Sosem lehettem biztos benne, hogy a következő bekezdésben mi vár rám és ez a kiszámíthatatlanság volt a hajtóerő az olvasásnál. Kíváncsi voltam, hogy mi következik, mi lesz még itt, vágytam még több furcsaságra és extrára, miközben már így is egy megfejhetetlen és kacifántos fantáziavilágban voltam. Mindezek mellé nagyon tetszett az írói stílus és a sajátos humor, amivel olyan atmoszférát teremtett, ami a gyerekkori sci-fi élményeimre emlékeztet. Az biztos, hogy nem állok meg ennél az egy könyvnél, kíváncsian várom, hogy Dick mivel fog legközelebb lenyűgözni. 

_________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból
Kedvenc: kivételesen nem szereplők, hanem az írói hang, a narráció
Tetszett: az alapelképzelés, minden furcsaság, az élő ház ott volt a topon
Nem tetszett: a vége mintha kicsit el lett volna kapkodva
Fordította: Pék Zoltán
Oldalszám: 240 oldal
_________________________________________________________________________________

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése