Ania Ahlborn - Vértestvérek

Ania Ahlborn - Vértestvérek 

Fülszöveg: Az Appalache-hegység mélyén található egy ház, messze a civilizációtól. A Morrow család lakja, akik magányos, maguknak való emberek. Csak néha mennek be a legközelebbi városba, egyébként senkit nem zavarnak. S épp ezért senki nem megy hozzájuk kérdéseket feltenni, amikor eltűnik egy-egy fiatal lány. Pedig elég lenne csak felásni a környéküket, és Nyugat-Virginia állam legkegyetlenebb gyilkosai lepleződnének le. 

  A tizenkilenc éves Michael is kötelességtudóan részt vesz családja erőszakos tevékenységében, de sosem lelte örömét benne. A fákon át visszhangzó sikolyoktól sokszor kirázza a hideg. Normális életre vágyik, és bízik benne, hogy egyszer meg is kapja... Mikor a szomszédos kisváros lemezboltjában találkozik Alice-szel, azonnal megigézi valami, és meglátja a kiutat. Egy pillanatra elfelejt minden szörnyűséget, ami az életét kísérte. Azonban a családja rögtön emlékezteti, hogy hol a helye. 

 Ania Ahlborn regénye pokoli utazás az amerikai vidék kietlen zugaiba, ahol velejéig romlott emberek tesznek kimondhatatlan dolgokat. A Vértestvérek nem csak az utóbbi évek egyik legsokkolóbb horrora, de egyben tanúbizonysága annak is, hogy a műfaj nem csak a férfi szerzőké.

________________________________________________________________________________   
Még mindig Agave maraton, de most egy olyan könyvvel, ami brutál jó élményeket hagyott bennem. Furcsa ez a mondat, mert egy horrorról van szó, kegyetlen dolgokkal teletűzdelve, nem kéne ennyire mosolyognom, mégis örömködök, hogy jó élmény, de azt hiszem, hogy a horror-rajongók értik, hogy miről beszélek. Így kell borzongatni és közben a szívemet is kifacsarni, meg elérni, hogy megszeressek egy olyan karaktert, akit elvileg nem szabadna.   

Nem mondom azt, hogy életem legtökéletesebb horrora, de azt bizton állíthatom, hogy az egyik legkülönlegesebb. Mindenkinek máshol van az ingerküszöbe, más dolgoktól borzong vagy ijed meg, így másként is fogja megítélni, hogy egy horror számára mennyire volt ijesztő. A Vértestvérek számomra kevésbé volt rémisztő, így nem tartom kemény horrornak, inkább a lelkemre hatott, nem pedig az idegeimre. A különlegessége abban rejlett, hogy nem a nyomozók vagy az áldozatok szemszögéből "láttam" a történetet, hanem első kézből, a gyilkos család szemszögéből, magából a fészekből. Ritka ez a szemszög, talán nem is véletlenül, hiszen elég nehéz lehet "belemászni" egy sorozatgyilkos fejébe, nemhogy egyszerre még több gyilkoséba is. Ráadásul a borzongás egyik titka az, hogy a tettes és motivációi elég sokáig ismeretlenek maradnak, -  a mondás szerint az ismeretlentől félünk a legjobban -  itt viszont már eleve a történet középpontjában vannak, rögtön megismerhetők és láthatók, a rendőrség pedig csak említés szintjén szerepel. Az írónő viszont nagyon jól megoldotta a dolgokat, ugyanis egy olyan helyzetet teremtett és olyan helyzetbe rángatta a szereplőit, amiből egyszerűen nem lehetett kiutat találni. Persze, lehetett volna, de az annak az esete lett volna, hogy a szereplők jobban kiszúrnak magukkal, mintha benne maradnának a szituban. Érdekes hátteret és ezáltal is egyedi karaktereket sikerült létrehoznia, így egy percig sem éreztem azt, hogy ne tudnám őket komolyan venni.

Nagyon nehéz spoilermentesen írni a regényről, mert a nagyszerűségét pont azok a dolgok rakják össze, amikről nem lehet beszélni. Az apró családon belüli tettek, jelenetek, egymás közti viszonyok. és meglepő módon, de az érzelmek is. Az egész család beteg és feltételeznénk, hogy a pszichopatáknak nincsenek érzéseik, mégis vannak, bár nem a megszokott érzések motiválják őket. Nem a szeretet a kapocs köztük, hanem sokkal inkább valami beteges ragaszkodás, tulajdonlás és az egymás közti hatalomfüggés. Már a fülszövegből tudni lehet, hogy Michael más egy kicsit, mint a többiek és ahogy az ő szemszöge lesz mérvadó, úgy egyre inkább rájövünk erre a különbözőségre, ráérzünk, hogy valami erősen kiemeli őt a többiek közül, valamiért ő nem illik oda. Nagyon kedvelhető karaktere van, annak ellenére, hogy ő is ugyanannyira részt vett a borzasztó tettekben. Ahogy jobban megismeri őt az olvasó és belemászik az egyéni tragédiájába, annál inkább szimpatizál vele, holott józan ésszel felmérve nem kellene. Vagy mégis? Ez az erkölcsi dilemma az egyik, ami erősen kiemeli a regényt a tucathorrorok kategóriájából.

Nem csak Michael, de az egész család durva és kegyetlen dolgokon megy keresztül, de úgy, hogy ők ennek talán nincsenek is annyira tudatában, mint egy normális életű ember. Sőt! Biztos, hogy nincsenek tudatában, csak odáig jut el az értelmük, hogy felmérjék, olyan életmódjuk van, amit titkolni kell az emberek elől, főleg a rendőrség elől. A Vértestvérek ékes példája annak, hogy a család, a neveltetés, a szocializáció és a környezet mennyire hatással van ránk és az egész életünkre. Ha beteg szülők nagy fokú elszigeteltségben tudják nevelni a gyerekeiket, akkor azok is betegek lesznek, hiszen egyedüli tanulási lehetőségük és mintájuk a szülők élete. De annak is példája, hogy van egy velünk született érzelmi intelligencia, egy olyan érzék, ami akkor is kibukik, ha akarjuk, ha nem. Ugyan a család minden tagja megélte a maga borzalmait, én mégis elsősorban Michael, egy ember tragédiájával tudom jellemezni a történetet. Ő volt az, aki a legtöbbet és a legdurvább módon megélt.

Az egész regény végig pörgős és különlegesen érdekes volt, kisebb-nagyobb csavarokkal, amiket ugyan előre ki lehetett találni, mégsem vesztettek hatásukból. A regény utolsó jelenetei pedig vitték a prímet, brutálisan szívfacsaró és beteg regény lett belőle. Az írónő nem normális fantáziával rendelkezik, én pedig nagyon bírom a beteg agyszüleményeket. Nagyon várom, hogy újra olvashassak tőle, mert nem csak a sztori volt különleges, de az írásmód is laza és gördülékeny, mégsem lett ponyva. A regényt elolvasva megértettem, hogy miért bírja annyira a fiatalabb korosztály. Rajongója lettem én is. A Vértestvérek nem a legkeményebb horror, de az egyik legbetegebb borzongató regény, amihez valaha szerencsém volt. Ráadásul az érzelmeimet is különlegesen kitekert módon facsarta meg. Újraolvasós!

_________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból
Kedvenc: Michael
Tetszett: az egész!
Nem tetszett: -
Fordította: Beke Zsolt
Oldalszám: 256 oldal
Kiadó: Agave Kiadó
_________________________________________________________________________________

Max Gladstone - Nagyrészt halott

Max Gladstone - Nagyrészt halott 

Fülszöveg: Alt Coulumb városának Kos nevű Tűzistene váratlanul elhalálozik, és a feltámasztását egy nemzetközi halottlátó cég kezdő munkatársára, Tara Abernathyre bízzák. A feladat komolyságát jelzi, hogy az isten nélkül maradt négymilliós metropoliszban bármelyik pillanatban leállhatnak a gőzfejlesztô gépek, így nem fognak közlekedni a vonatok, és pusztító zavargások törhetnek ki. Tara egyetlen segítsége Abelard, a halott isten láncdohányos kispapja, akinek érthető okból válságba került a hite. 

   Ráadásul kiderül, hogy Kos nem egyszerűen meghalt, hanem meggyilkolták, és az ügy Alt Coulumb bírósága elé kerül. Tara és Abelard hirtelen nagy veszélyben találják magukat, mert valami olyan dologba nyúltak bele, amibe nem kellett volna. Az igazság kiderítésére indított nyomozásuk tétje így már nem csak Alt Coulumb halvány reménye az életben maradásra, hanem a saját életük is. 

  

Max Gladstone úttörő, az epikus fantasyt városi környezetbe helyező, paranormális jelenségekkel és különleges lényekkel keresztező regényében a kőből faragott vízköpők minden eddiginél fontosabb szerepet töltenek be, a mágusok pedig villámokon utaznak, miközben az igazságosztás egy szűk elit kör privilégiuma, akik a jó és rossz közti határvonalat már rég eltörölték.

_________________________________________________________________________________

Azt hittem, hogy az idei legfurcsább olvasmányaim a Lépcsők városa és Az ötödik évszak lesz, de most beáll a sorba a Nagyrészt halott is, és még nincs vége az évnek és a megjelenéseknek. Ahogy az első kettő megemlített könyv lenyűgözött, úgy a Nagyrészt halott is. Imádom a furcsa észjárású írókat, pontosabban az olyanokat, akik bánni is tudnak az eszement ötleteikkel, mert valami egészen elképesztő sül ki belőle. Azt az új vonalat, amit pedig idén behozott az Agave, külön díjazom. Eddig is az egyik kedvenc kiadóm volt, mert a könyveik szinte mindig passzoltak az ízlésemhez, de idén sikerült olyan újdonságokat mutatniuk, amikről nem is tudtam, hogy hiányoznak az életemből és amik eléggé megleptek. Egy kicsit kimozdultam a komfortzónámból és marhára élvezem, már alig várom, hogy legközelebb milyen újdonság varázsol el, pedig még a tavalyi megjelenéseknek se értem a végére. 

Az ötödik évszak és a Lépcsők városa világa is merőben új és szokatlan terep volt számomra, teljesen elvarázsolt a világuk, minden klappolt, szívesen időztem el ezeken a helyeken és ezekkel a szereplőkkel, még az érzelmeimre is hatott mindegyik, ráadásul nem átlagos módon. A Nagyrészt halottban ugyan nem voltak érzelmi hullámvasutak, viszont a világa legalább annyira lenyűgöző és kidolgozott volt, mint az előbbi kettőé. Teljesen magába rántott és mindig újra és újra meglepett, igazi csemege volt ez az utazás Tara Abernathyval, a gyakornok Mesternővel. Már maga a fő elképzelés, hogy a mágia kereskedelem tárgya - egy szerződéses szolgáltatás, kölcsönös megállapodás az istenek és az emberek között - új színt hozott az eddigi fantasy olvasmányaiba, a többi apróság csak hab volt a tortán. Az istenek, ez esetben Kos, szerződések útján adtak a hatalmukból, cserébe az emberek hite és rajongása éltette őket, gyakorlatilag ezzel fizettek. Az isten volt a bank, a mágia és a hit a pénz, az emberek pedig a gyakorlatban működtették a rendszert. A papok voltak a "banki ügyintézők", "kapcsolattartók" és egyben a rendszer "karbantartói". Ez a rendszer Alt Coulumb városában kiválóan működött, a város virágzott, jólét volt, így elég nagy érvágásként érte őket Kos halála. Gyakorlatilag megszűnt a bank, másik nincs, így el lehet képzelni, hogy ez mekkora gazdasági válságot von maga után, egy totális katasztrófát, és mivel ez a rendszer egyben magát a vallást is jelentette, még erős érzelmi hatása is van. A lakosság ugyan még nem tudja a tényt, mert van annyi tartalék, hogy egy ideig a papságon kívül ne vegye észre senki a bajt, de ez a tartalék is véges. 

  Megindul a probléma elhárítása, a papság fel akarja támasztani Kost, mielőtt megindul a lavina és a lakosság is értesül róla. Ehhez hívják segítségül az egyik legnagyobb céget, amelyik Mesterekből és Mesternőkből áll, akik képesek egy isten feltámasztására is. (Ehhez a céghez kerül gyakornokként Tara, akit kirúgtak a felhőkben lebegő iskolából, szerencsére már akkor, mikor végzett. Elayne Kevarian veszi a szárnyai alá, aki a cég egyik társtulajdonosa és nagyon erős hatalommal bíró Mesternő.) Kos azonban nem természetes halált halt és mivel jelentős erőforrásról van szó, így természetes, hogy jelentkezik a többi érdekelt is, hiába próbálta a papság a háttérben elhárítani a problémát, megelőzve azt, hogy tudomást szerezzenek mások is Kos haláláról. Mit ad isten, az ellenoldal képviselője pont az az ember, aki kirúgta Tarát, így az ügy személyessé is kezd válni. Hirtelen nem csak egy mágikus gyilkossági nyomozás közepén, de egy olyan per közepén is találtam magam, amelyben jelentős szerepet játszott a pénz, ami itt a mágia vagy isteni hatalom. Eleinte nehezen értettem meg a világ lényegét, mert valahogy a mágia, mint képzeletbeli és elvont fogalom nem volt összeegyeztethető a gyakorlati és valós világgal, ráadásul a szárazabb (pénzügyi és jogi) részével, de a regény egy pontján hozzászoktam az elmélethez olyannyira, hogy elkezdtem élvezni a tárgyalást és megértettem, hogy mi volt itt a disznóság, ami Kos halálát okozta. A regény megdolgoztatta az agyam azon részét, ahol a pénzügyi és jogi tudásomat raktározom, de a munkámmal ellentétben nem szokványosan. (Istenek szerződéseit bogarászni és mágiaügyeit intézni valahogy izgalmasabbnak hangzik.) 

  Kos halála mellett volt egy másik gyilkosság is, egy párhuzamos ügy, ami legalább annyira érdekes volt. Itt léptek a képbe a vízköpők is, akik belekeveredtek az ügybe, amibe lassan már az egész város belebonyolódik. Justicia, a büntetés-végrehajtó hatalom (egy halott istennő pótolt verziója) egyik képviselője, úgymond katonája, Cat is feltűnik a színen, a kis láncdohányos pap, Abelard közreműködésével, majd megjelenik egy vámpír kalóz is. Elsőre ez így totál káosznak tűnik, még nem is említettem meg a gondolkodó lovakat, önállóan közlekedő kocsikat, a klubokat, amelyek elképzelhetetlen szolgáltatásokat nyújtottak és számos más apró furcsaságot, de a regényt olvasva minden működött együtt, hogy miért és hogyan, azt nem tudom, de nagyon bejött ez a kuszaság. Ahogy újabb és újabb szereplők, majd elemek kerültek elő, úgy éreztem, hogy egyre mélyebb és apróbb részeibe jutok ennek a világnak és az egyre hatalmasabb és kiismerhetetlenebb. Egyre jobban várni kezdtem nemcsak az ügy megoldását, de azt is, hogy még jobban bejárjam a világot, ahol minden sarkon szembejött valami lehetetlenség. Kétségtelenül a világ kidolgozottsága és furasága a legerősebb erénye a regénynek a stílus mellett, ami egy nagyon szerencsés dolog, tekintve, hogy ez egy olyan sorozat, amelynek önállóan is élvezhető részeit maga a világ köti össze. 

A szereplőkre kevesebb figyelem irányult, amit nagyon sajnálok, mert mindegyik felvonultatott alak a maga nemében borzasztóan érdekes és egyedi volt. Szívesen olvastam volna többet róluk, megismertem volna az eredettörténetüket (itt szinte csak Taráéhoz volt szerencsém) és az életüket. Cat egy drogos csaj volt, ami már azért teszi ellentmondásossá, merthogy Justicia, a büntető hatalom képviselője. Abelard pap létére láncdohányos volt és amikor kiruccant, akkor átvedlett bőrnadrágos pasivá. Elayne Kevarian az egyik legjobban sikerült karakter lett, aki számos rejtélyt tartogat magában. Nagyon remélem, hogy a következő részekben előkerül ez a kis csapat is vagy legalább valamelyikük főszereplővé válik, mert ezt kár lenne kihagyni. Bár az első kötetből kiindulva Gladstone simán megalkot újabb izgalmas szereplőket, akik lehet, hogy még ezt a bandát is felülmúlják.

  Az idei topolvasmányaiba már bekerült ez a könyv, az egyik legjobb meglepetés volt, nagyon várós a folytatás is. Ha valami különleges és egyedi fantasyre vágysz, akkor ezt ne hagyd ki, megéri elmerülni ebben a világban. 

Itt beleolvashatsz!

_________________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Tetszett: az egész világ, a vége csavar zseniális volt

Nem tetszett: a szereplőkön kevés volt a hangsúly

Kedvenc: Cat, Tara, Abelard, Elayne Kevarian

Fordította: F. Nagy Piroska

Oldalszám: 384 oldal

Kiadó: Agave Könyvek

_________________________________________________________________________________

N. K. Jemisin - Az ötödik évszak

N. K. Jemisin - Az ötödik évszak 

Fülszöveg: Három szörnyű dolog történik egyetlen nap leforgása alatt. A szürke kisvárosi életet élő Essun arra tér haza, hogy férje brutális módon végzett a kisfiukkal, majd elmenekült és erőszakkal magával vitte a lányukat. Eközben a hatalmas Sanze az egész világot befolyásoló birodalom, aminek találmányai évezredek óta a civilizáció alapjait képezik összedől, mert teljes lakossága egy őrült bosszújának áldozatául esik. S végül, a Rezdületlenként ismert kontinens szívében egy óriási, vöröslő repedés keletkezik, és az általa kiokádott hamu elsötétíti az eget. Egyesek szerint évekre. Mások szerint évszázadokra. 

  Ebben a haldokló és halálos világban Essun mindent meg fog tenni, hogy megmentse a lányát, és bosszút álljon a férjén. Az utolsó tartalékaiból tengődő, napfény, ivóvíz és művelhető termőföld nélkül maradt Rezdületlenben pedig kitörni készül a háború. Egy végső, nagy leszámolás a nemzetek közt, amit nem a hatalomért vagy a földért vívnak majd, hanem a túléléshez szükséges alapvető forrásokért. Essunt viszont nem érdekli, hogy az ismert világ összeomlik körülötte: ő maga fogja puszta kézzel elpusztítani, ha ezt kell tennie a lánya megmentéséért.

___________________________________________________________________________________

Bármiféle elvárás nélkül vágtam neki a könyvnek, teljesen véletlen választás volt. Nem tudtam róla semmit előzetesen, még a fülszöveg sem fogott meg annyira, elkönyveltem magamban egy újabb fantasynek, viszont a borító nem eresztett. Igen, bevallom, néha felszínes vagyok, főleg ha fantasykről van szó, hiszen már lassan mindegyik ugyanolyan, sok újdonságot nem tartogatnak, így már a fülszövegek alapján történő választás is kezd értelmetlen lenni. Igazság szerint fantasyt már különösebb válogatás nélkül olvasok, ahogy esik úgy puffan alapon döntök, hiszen a jól megszokott és bejáratott elemeket kapom, otthonosnak érzem a világokat és hiába mennek egy kaptafára, változatlanul szeretem őket, ha sok lesz belőlük, akkor csak műfajt váltok átmenetileg. Szerencsére ez a regény jó pillanatban kapott el és hatalmas nagy meglepetés volt. Úgy emelte meg a mércét, hogy nem is tudtam arról, hogy meg kéne emelni, most döbbentem rá, hogy bizony nem rossz az, ha az embernek vannak elvárásai még a jól megszokott és szeretett műfajoknál is és azt se gondoltam, hogy életem kedvenc könyveit lehet még übereleni. Jemisinnek sikerült, olyannyira, hogy olvasási szünetre megyek a fantasyk terén, mert ismerem magam annyira, hogy ezután egy darabig semmi se fog tetszeni és még a kákán is csomót fogok keresni. Ez lenne a book hangover?  

  Pedig nehezen indult a kapcsolatom a könyvvel. Egy-két napig vacakoltam, hogy belekezdjek-e vagy sem, a fülszöveget olvasgattam, bele-belelapozgattam, majd leraktam és inkább másba kezdtem bele. Valahogy nem volt kedvem egy nő kálváriájához. Pár nap után eljutottam odáig, hogy az első fejezetet elolvastam és aztán megint félreraktam. Túl zavaros volt, nem kapott el a hangulat, nem értettem, hogy mi van, nem tudott magába szippantani a történet és nagyon furcsa volt a "te" stílus, az E/2 (ami csak a regény harmadára jellemző és meglepő eszköz). Úgy éreztem, hogy pihentetnem kell még ezt a dolgot, mert ami nem megy, azt inkább ne erőltessük. Egy héttel később megint túljutottam egy másik könyvön, ismét eljött a "mit olvassak" cirkusz, megint vacakoltam egy sort, újra elolvastam az első fejezetet és csodák csodájára már jobban feküdt minden, megtetszett az E/2, különlegesnek tartottam és jobban odafigyelve olvastam, így elkapott a regény. Kíváncsi lettem a kőszerű lényekre (később már megtudtam, hogy kőfaló a nevük) és valahogy érdekelni kezdett a nő sorsa is, majd egyre több minden és azon kaptam magam, hogy az egész szombati napom olvasással telt el, szalad a lakás, a külvilágról semmit se tudok, a családról se, de az orogénekről, a világvégéről, Rezdületlenről, a Fulkrumról, a szeizmikus mozgásokról és a világvégéről annál többet. És marha jól éreztem magam, mert ezer éve nem kapcsolódtam ki ennyire jól, ezer éve nem kötött le ennyire könyv, hogy még azt is elfelejtsem, hogy a Földön vagyok, van olyan, hogy munka, meg kötelesség, meg takarítás, bevásárlás és a többi, és nagyon rég volt, hogy utoljára ennyire belelkesültem volna egy világtól. Pont azt adta a regény, ami miatt annyira rákattantam annak idején az olvasásra.

 Először is a világfelépítés valami iszonyat jó. Alaposan kidolgozott szinte minden részlete, annak ellenére, hogy nem ezen van a hangsúly, legalábbis a narrátorunk szerint a világvége, meg maga a világ is csak egy háttérdíszlet, a sztori, Essun tragédiája és az a lényeg, hogy megtalálja a férjét, aki megölte az egyik gyereküket, a másikat pedig elrabolta. Minden ízében remekül kidolgozott a világ, olyannyira, hogy bevallom őszintén, még a figyelemfelhívás ellenére is, hidegen hagyott, hogy Essun gyereke még életben van-e és hogy megtalálja-e a férjét. A világ és a benne lakó lények érdekeltek, meg az, hogy mi lesz a világ sorsa. Az írónő apránként adagolja a dolgokat, de még így is néha újra kell olvasni részeket, hogy felfogjuk a világ mibenlétét, mert annyi különös részlet van, hogy nem lehet csak úgy átsiklani felette. Segítségünkre van egy térkép is Rezdületlenről, arról a helyről, ahol szinte élhetetlen körülmények vannak, mert olyan gyakori a szeizmikus mozgás a földkéregben, hogy egész civilizációk tűnhetnek el egy-egy katasztrófa esetén, ezért a társadalom már készenlétben van egy-egy ilyen eseményre, de ez nem volt mindig így. Egy kis történelmi gyorstalpaló és még egy fogalommagyarázat gyűjtemény is segítséget nyújt a jobb megértéshez a könyv végén. Az írónő rengeteget dolgozhatott a világ kialakításán és ezt meg is hálálja az olvasó, engem teljesen elbűvölt, hogy egy totál másik és szokatlan világba kerülhettem az alapos munkája miatt. Úgy érzem, hogy a világnak és történelmének, illetve a társadalmának még csak egy szeletét ismertem meg, rengeteg kérdés maradt nyitva és még annyi mindent nem tudni erről a világról, hogy már csak ezért is tűkön ülve várom a folytatást. A leginkább a kőfalókra és az orogénekhez való viszonyukra vagyok kíváncsi, ez fogott meg a leginkább és jellemző, hogy pont erről tudtam meg a legkevesebbet.

Másodszor a karakterek fogtak meg nagyon, annak ellenére, hogy sok kritika érte a személyüket és a karakterek kidolgozottságát, nekem ezzel semmi bajom sem volt. Lehet, hogy nem a világ legösszetettebb és lenyűgözőbb karakterei, de nem is sablonosak és papírmasék. Már eleve az különleges bennük, hogy a legtöbbjük orogén, vagy gúnynéven rogga, akikről még nem olvashattuk sosem. Igen, a képességeik miatt, hogy szenzelni tudják a mozgásokat a földkérgen keresztül, meg irányítani és befolyásolni tudják a föld mozgását, hasonlítanak a különleges képességekkel rendelkező fantasy alakokra, az olyanokra nagyon is, akik valamilyen természeti elemet tudnak uralni, lehet őket a mágusokhoz is hasonlítani, de mégis valami más bennük. Nem kérkednek az erejükkel, sőt, kordában tartottak a Fulkrum szabályai és az Őrzők által, ráadásul nem a társadalom hőn szeretett rétegét alkotják, hanem pont hogy a legalját. Az emberek félik és utálják őket, minden természeti katasztrófát nekik tulajdonítanak és eszükbe sem jut, hogy valójában mennyit köszönhetnek nekik, mennyi katasztrófát pont őmiattuk úsztak meg. Ott van példának erre a tízgyűrűs orogén (a gyűrűk száma határozza meg egy orogén erejét), Alabástrom, aki a csomópontokon elhelyezett orogéneknek segít elkerülni a nagyobb mozgásokat és kilengéseket pusztán jó szándékból. A földkéreg állandó mozgásban van, állandó koordinációt igényel, hogy ne következzen be katasztrófa, ezt a feladatot hivatottak ellátni a csomópontokra kihelyezett orogének. Persze a társadalom mit sem tud arról, hogy milyen erők munkálnak a háttérben, és hogy az orogének mi mindent megtesznek azért, hogy megvédjék Rezdületlent. A társadalom csak támadja őket. Ha van olyan orogén, amelyik az emberek között megbújva próbál emberi életet élni és rájönnek, hogy ki is ő valójában, azt könyörtelenül kivégzik, még az sem számít, ha egy hároméves gyerekről van szó, sőt, inkább ők a legveszélyesebbek, mert a gyerekek nem uraik még az erejüknek. Essun kisfia is így járt, az apja agyonverte pusztán azért, mert a fiú orogén volt és csak a jóisten tudja, hogy mit fog tenni a lányukkal, akit elrabolt.

Ha a lények (orogének, őrzők, kőfalók) és a karakterek még nem bizonyultak volna elégnek a világgal együtt, akkor ott van a történet is, ami szintén brutál jól volt megírva. Vannak meglepő csavarok is, még a vége is egy csavarral zárul, ami miatt szintén tűkön ülve várom a folytatást. Három különböző korú nő életét követhetjük nyomon ebben a világban, mindhármójuk orogén, de mindhármójuk mást enged láttatni a világból. Ott van Essun, aki próbált megbújni az emberek között, de lebukott, tragédia érte és személyes bosszú hajtja, miközben a világ lángokban áll. Ott van Damaya, az orogén kislány, akitől a szülei annyira féltek, hogy odaadták inkább egy vadidegen férfinak, csak ne lássák őt többet. Damaya bekerül a Fulkrumba, az orogének iskolájába, így úgy tűnik, hogy végre jó sorsa lesz. Az ő szemszöge egy leheletnyi YA-t hozott a regénybe, a jobb fajtából, mert a sulis részek teljesen olyan hangulatot kölcsönöztek a regénynek, mint amilyen az ifjúsági fantasykra jellemző. Személy szerint én még ennél is többet olvastam volna a suliról, mert utoljára a Harry Potterben találkoztam ennyire varázsos épülettel, hangulattal, lényekkel és fura leckékkel. A fura leckék némelyike már meghökkentően morbid volt itt a regényben. A kedvencem mégis a négygyűrűs orogén, Szienit volt, aki már befejezte az iskolát, már négy próbán is túl volt, próbált feljebb jutni a ranglétrán, ami küldetések végrehajtását takarta, köztük egy olyat is, hogy szüljön orogén gyerekeket, nem mástól, mint a tízgyűrűs Alabástromtól. Az már senkit sem érdekel, hogy utálják egymást, a fajnemesítés mindenek felett áll. Az se számít, hogy Alabástrom belezakkant az erejébe (ő az egyedüli tízgyűrűs és ha több ujjuk lenne, akkor talán még ennél is több gyűrűje lenne, felbecsülhetetlen ereje van) és mindabba, amit élete során látott. Az se tette jobbá a dolgokat, hogy két ennyire eltérő karakter került közelségbe, míg Szineit erősen szabálykövető és vak a világ történéseire, addig Alabástrom lázadó, pökhendi, arrogáns és nagyon is jól tudja, hogy mi folyik a háttérben. Egy élmény volt látni, hogy ez a két karakter milyen kapcsolatot tudott egymással kialakítani. Az ő részeiknél történt a legtöbb izgalom, a legtöbb különlegesség és még a szabadon értelmezett szex is, minden tabutól mentesen.

Annyi furcsaságot és bizarr dolgokat tartogatott a regény, hogy nem egyszer fennakadtam valamin és nyugtáztam magamban, hogy ez jó, nagyon jó, újszerű és frissítő. Elég érdekes észjárása van az írónőnek, ezért folyton meg tudott hökkenteni vagy lepni valamivel. Egyszer brutálisan szókimondó volt a stílus, másszor varázsosan lassan hömpölygött, mint ami a high fantasykra jellemző, aztán átváltott egy kicsit az ifjúsági regényekre jellemző lazaságra, könnyedségre, majd egy negyvenes nő komolyságára. Ahogy a stílus, úgy az érzelmeim is folyamatosan hullámzottak és még olyan érzelmek is előjöttek, amikre nem számítottam ennél a regénynél. Ez sokkal több volt, mint amit a tucatfantasyk adnak, a megszokott elemeket úgy sikerült csűrnie-csavarnia az írónőnek, hogy egy teljesen új dolgot hozott létre a műfajon belül. Nagyon hiányzott már egy ilyen vérfrissítés és újdonság, kellett egy ilyen nagy dobás a fantasy irodalomba, meg az életembe is. Hatalmas nagy kedvenc lett és megemelte a mércét.
__________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból
Kedvenc: Szienit, Damaya, Alabástrom, az őrzők, a kőfalók
Tetszett: minden
Nem tetszett: -
Fordította: Ballai Mária
Oldalszám: 368 oldal
Kiadó: Agave Könyvek
__________________________________________________________________________________

Rain Arlender - Az élet esszenciája

Rain Arlender - Az élet esszenciája 

Fülszöveg: „Természetkedvelő munkatársat keresünk. Magánytűrés kötelező, nagy láb előny.” 

Egy ilyen álláshirdetést olvasva jobb, ha az ember menekül. Aurorának azonban nincs sok választása - kénytelen belevágni. Munkaadója egy whisky lepárlót üzemeltető skót család. Munkahelye a szabad mező: se állatok, se növények, semmi valódi tennivaló. Munkaeszköze - és egyetlen hű társa - egy pár óriás méretű gumicsizma. Aurora dolga pedig, hogy a vidéket járja, és sejtelme sincs, miért fizetik.

_________________________________________________________________________________

Váratlanul bukkant elém a könyv a Könyvhét kapcsán és bevallom őszintén, hogy még sem a szerzőről, sem a Kiadóról nem hallottam, nem mintha ez akadálya lenne az olvasásnak. A fülszöveg és az olvasott idézetek hangulata annyira megragadott, hogy nagyon kíváncsi lettem a könyvre. Tetszett a szép megfogalmazás, a kedves és humoros hangulat és volt az egésznek valami varázsa. A megérzéseimre hagyatkozva bevállaltam, hogy elolvasom és nagyon jól tettem. Annyira jó volt egy kicsit nem nyomozni, nem a világvégére készülni, hanem hagyni, hogy csak úgy csacsogjon a narrátor egy skót család vicces és viselt dolgairól egyaránt. Tökéletes nyári olvasmány.

A regény elején Aurora elvállalja a meghirdetett állást, ahogy mi, úgy ő sem tudja, hogy mire számítson. Egy darabig nem is derül ki, hogy tulajdonképpen mi a munkája, mert azon kívül, hogy gumicsizmában járja a vidéket, semmit sem kell csinálnia. Nem is nagyon bolygatja a kérdést, csak teszi a dolgát, majd azon kapja magát, hogy a munkaadó Rattray család idősebbik fiára egyre többet gondol. Miközben megismerjük Aurora élettörténetét, kialakul közöttük a szerelem, amiből házasság is lesz. Az esküvő után tudja meg, hogy gyakorlatilag mi is volt a munkája. Én már mindenre gondoltam, arra is, hogy Leona Rattray így akart feleséget szerezni nagydarab fiának, de a megoldás vicces és morbid. Aurorát is beavatják a nagy családi titokba. Generációk óta minden Rattray gyereket Charlesnak neveznek el és mindig megörökli a whiskey lepárlót. A Rattray család minden évben elindul a whiskeyjével a versenyen és minden évben veszít. Adam apja viszont megtörte a családi hagyományokat, mert a gyerekeit már nem Charlesnak nevezte el és építész akart lenni, bár nem volt benne sikeres. Adam is megtörte a családi hagyományt, ugyanis egyik évben megnyerte a versenyt egy titkos összetevőnek és a véletlennek köszönhetően. 

Fejezetről fejezetre haladva lassan megismerjük a Rattray család tagjait és a jövevényeket, úgy mint a feleségeket és a születendő gyerekeket, így világossá válik, hogy egy családregényről van szó. Adam és Aurora házassága után a másik Rattray fiú van porondon, aki Magyarországra keveredik. Találkozik Marionnal, a magyar származású lánnyal, aki beházasodik a családba. Elég kacifántos, de annál mulatságosabb módon. Neki sem volt szerencséje a szerelemmel, mint ahogy a többieknek sem nagyon, de az élet megoldotta, hogy megtalálja a boldogságot Skóciában a Rattrayeknél. 

"Estére Marion megelégelte, hogy egész nap a búbánatos fejét kell néznie, és bevitte egy kocsmába, ahol azt mondta Patricknek, hogy ha búsulni akar, ám tegye, de akkor már fejlessze tökélyre, mert a búsulás az nem egy szomorú arc, egy lebiggyesztett száj - nem. A búsulás az sokkal több ennél. És ha Patrick meg akar tanulni úgy istenigazából nekibúsulni, és a világot szar helynek érezni (önmagát meg egy darab szarnak benne), akkor a legjobb helyre jött, mert itt, Magyarországon ennek évszázados hagyományai vannak."

Leona Rattray, az anya egy tipikus sürgölődő, fontoskodó anyuka és anyós, szerinte minden csak akkor jó, ha ő csinálja, szerinte őt tud mindent jobban, ő tudja a legjobban, hogy mi a jó a fiainak. Élvezet volt nézni, ahogy a feleségek bekerültek ebbe a családba és leverekedték a dolgokat Leonával. Mrs. Rattray szinte minden olyan dolgot, ami nem tetszett neki, botránynak élt meg és nagyon teátrálisan viselkedett, mégsem lehetett őt utálni, ahogy egyik karaktert sem. Ahogy megismerjük az ő történetét is, rájövünk, hogy Leona nem is lehetett volna másmilyen, mint amilyenné az élet formálta.

"- Harper azt mondta, menjünk hátra a kertben a bokrokhoz, és mutassam meg neki a bögyörőmet - mesélte otthon Patrick az anyjának, mint az óvodai lét egyetlen érdekességét aznap, miközben kakaós kalácsot uzsonnázott a konyhaasztalnál. [...]
- Te csak ne mutogasd úton-útfélen a bögyörődet - mondta a fiának, mert meggyőződése volt, hogy szegény kisfiúkat csak az anyjuk mentheti meg a harcos amazonoktól.
- Nem úton - tömte a kalácsot a szájába a kisfiú. - Mondom, hogy a bokorban.
- A te bögyörőd, vigyázz rá. A te tulajdonod. Csak annak mutasd meg, akinek majd te akarod.
 Leona ezt a távoli jövőre értette. Patrick a másnapra." 

Ez a könyv elvisz minket Skóciába, a whiskey földjére, elvisz Kanadába és Magyarországra is egy nagyon szórakoztató és egyedi családdal együtt. A hangulat végig kedélyes, még akkor is, amikor valami régi rossz emlékről van szó, mert az írónak van egy sajátos hangvétele, ami miatt végig mosolyogva lehet olvasni. Minden sorát élveztem a regénynek, nagyon régen nevettem ennyit könyvön. Mindegyik szereplő egy egyéniség volt, mindenkit valamiért lehetett szeretni, mindenki csinált valami olyat, amit Leona botránynak érzett. Szerethető volt a könyv is és a szereplői is. A nagy családi történetet kisebb epizódok sorából kapjuk, amik mind-mind egyediek, viccesek vagy egyenesen furák és morbidak. Emellett viszont nagy életigazságok is vannak benne és az emberi kapcsolatokból is kapunk egy kis gyorstalpalót. Életem egyik legszórakoztatóbb olvasmánya és nem is számítottam rá, hogy az lesz. Ki tudnám idézni az egész könyvet (nem hiába a sok idézet), el kell olvasni, csak ennyit tudok mondani.

 
Az egyik kedvencem és az egyik legmulatságosabb figura a kislány, Estella volt, az új jövevény. Nagyon sokáig nem volt hajlandó beszélni senkivel sem a családban, mert nem volt mondanivalója. A gügyögést és úgy általában minden hozzá intézett kérdést értelmetlennek tartott. A család már azt hitte, hogy buta a kölyök, de pont a fordítottja derült ki. Ez azért is volt érdekes, mert a szüleit és úgy általában az egész családot lököttnek és habókosnak ismertem meg. Tök egyszerű emberek, egyszerű gondolkodásmóddal, így különösen vicces volt a zseni gyerek karaktere. A vége csavar is Estellának köszönhető.

"Születése pillanatában Estella Rattray a tizedik leggazdagabb csecsemő volt Skóciában. Azt pedig, hogy az ő gyermeke majdan benne legyen az első háromban, mindössze hatesztendős korában intézte el a családjának."

Mindenkinek meleg szívvel ajánlom ezt a regényt, mert hihetetlenül szórakoztató, nagy élmény volt megismerkedni a Rattray családdal és az író stílusával, amihez hasonlóval még nem találkoztam. Érdekes és szokatlan gondolkodásmódja van, egy dolog nem tetszett, de az technikai kérdés. Az egyik fejezetben rengeteg volt az olyan mondat, amit állandóan megakasztott egy zárójeles megjegyzés, így nehezebb volt elkapni a hangulatot és a mondanivalót. Én is előszeretettel használom a zárójeleket, le is kell róla szoknom, mert most a gyakorlatban tapasztaltam, hogy egymás után sok ilyen zavaró tud lenni. A borító pedig ékes példája annak, hogy ne ez alapján ítéljük meg a belsőt. Ugyan értem már így, a könyvet elolvasva a koncepciót, de egy pofásabb borító kijárt volna a könyvnek.

 Ez a könyv nagyon sokáig velem fog maradni, már több mint egy hete elolvastam, de még mindig fel-felkacagok valamelyik jelenetén, amikor eszembe jut. Kész felüdülés volt ebben a nagy melegben egy ilyen könyvet olvasni, ez nevezem minőségi szórakoztató irodalomnak. Már rá is készültem a szerző következő könyvére, az Y-ra. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz. Az író neve innentől kezdve garancia lesz számomra.

Képek forrása a szerző Facebook oldala.
_________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból
Kedvenc: mindenki, de legfőképp Estella
Tetszett: az egész, az író stílusa, a szokatlan és egyedi stílus
Nem tetszett: nüansznyi szerkesztési probléma
Fordította: Kun-Béres Anikó
Oldalszám: 223 oldal
Kiadó: Syllabux Könyvkiadó
_________________________________________________________________________________

Dennis Lehane - Viharsziget

Dennis Lehane - Viharsziget 

Miért pont ez? A könyvből készült film annak idején nagy hatással volt rám. Az újra kiadás miatt felfigyeltem a könyvre, épp itt volt az ideje írott formájában is megismerni a történetet.

Fülszöveg: 1954 nyarán Teddy Daniels szövetségi rendőrbíró és újonnan kinevezett társa, Chuck Aule megérkezik a Viharszigetre, melyen egyedül az Ashecliffe Elmegyógyintézet áll. Feladatuk, hogy nyomára bukkanjanak az egyik ápoltnak, aki egykoron szörnyű bűnöket követett el, és most titokzatos módon tűnt el a bezárt cellájából. A szigetre azonban pusztító hurrikán csap le, a rejtélyek és a megválaszolandó kérdések pedig egyre sokasodnak. Hogyan szökhetett meg valaki a zárkájából, és hol rejtőzhetett el a kietlen szigeten? Ki hagyja hátra a titokzatos üzeneteket a nyomozók számára? Mi történik valójában a hírhedt C Részlegben? Miért veszi körül az üresnek tűnő világítótornyot elektromos kerítés, és mit keresnek ott felfegyverzett őrök?

 Minél közelebb kerülnek a nyomozók a titokhoz, annál inkább úgy érzik, a megoldás folyamatosan kicsúszik a kezeik közül. Vajon csak képzelik, vagy tényleg mindenki az őrületbe akarja kergetni őket? Teddy Daniels egyre elszántabban keresi a megoldást, de minduntalan falakba, nyomasztó titkokba és hazugságokba ütközik. A végső igazságért pedig talán mindent fel kell áldoznia. 

  Dennis Lehane regénye 2003-as megjelenését követően szinte azonnal kultikussá vált, számos irodalmi díjra jelölték, és meghatározta a következő évek trendjeit - nem csak az irodalomban. A kötetből 2010-ben Martin Scorsese forgatott felejthetetlen filmet Leonardo DiCaprio főszereplésével.

Vélemény: A Viharsziget az egyik kedvenc filmem lett annak idején, legfőképp a története miatt, de azért Scorsese is sokat adott hozzá, Leonardo DiCaprio pedig meglepően jót alakított benne. Akkor még nem figyeltem fel rá, hogy könyvből készült a film, Lehanet is csak később ismertem és szerettem meg. A film óta eltelt jó pár év és szerencsémre vagy szerencsétlenségemre (szituációtól függ) nem kiváló a memóriám, főleg a történetek terén nem, mert rengeteget olvasok és rengeteg sorozatot, filmet nézek meg, így a sok történet összekavarodik bennem és elfelejtek kulcsmomentumokat. A Viharsziget olvasásánál is így jártam, ugyan a fő csavar megmaradt bennem, de részletekre abszolút nem emlékeztem, így újra az újdonság erejével hatott, a főcsavar ismeretében pedig egészen más élményt nyújtott elolvasni. Érdekesképp a film végét nem értettem annyira, egy kicsit bizonytalanságban hagyott (hajlamos vagyok túlgondolni a dolgokat), de a könyv letisztázta bennem a csavart. A filmnél jobban előjött "az őrületbe akarnak kergetni minket" érzés, a könyvben viszont Teddy belső világa jött elő jobban. Konklúzió: a film és a regény is iszonyatosan jó és nagy kedvenc, mindegyik másképp tartalmaz erősségeket és gyengeségeket, bár utóbbiból elég kevés van. 

Már az első oldalakon beránt a sztori és nem ereszt a végéig. Lehanet nagyon bírom, szerintem tanítani kéne az írói stílusát, minden könyvét nagyon szerettem, de a Viharszigetet tartom a mesterművének. Azzal is előnybe került ez a könyve, hogy ez önálló regény, végre nem sorozat. A felgyorsult világban legtöbbünknek megnőtt az igénye a gyorsan lezáruló, pörgős és ütős sztorikra, a Viharsziget pedig tökéletesen megfelel ennek az igénynek (nekem pl. már nem lenne türelmem egy többszáz részes sorozatot végignézni, vagy egy nagyobb lélegzetvételű sorozatba belekezdeni, míg pár évvel ezelőtt imádtam az ilyeneket.) Nagyon jól összerakott regény, kiegyensúlyozott a tempó, egy percig sem untatja az embert, nincs üresjárat és végig ott motoszkál a háttérben a feszkó. Érezzük, hogy valami nincs rendben, nagyon zavar olvasóként, hogy nem tudom mi okozza a feszültséget, csak azt tudom, hogy minél előbb meg akarom tudni, hogy mi a fene folyik itt. Ez a feszültség kell is a regénybe, mert kellően megágyaz a végső csavarnak. Nagyon nehéz a könyvről spoilermentesen beszélni, annyit viszont elárulhatok, hogy a vége csavar miatt érdemes végig kitartani még annak is, aki esetleg nem elégedett az előzményekkel. 

 Nem csak az írói stílus csúszik nagyon, hanem az érdekfeszítő párbeszédek és a történet is. A kellemes, de mégis feszültséggel teli stílus miatt nagyon olvastatja magát a regény és a karakterei is nagyon szerethetők, leginkább Teddy, de a nyegle társa, Chuck is. Nem egy pörgős sztori, lassan csordogálnak az események, de mégsem ereszt. A hely is nagyon érdekes, a fegyház-elmegyógyintézet, ráadásul egy olyan szigeten, ahol sok a vihar, bőven borzongató. Külön kedvenc részem volt, amikor a rendőrbírók a bentlakókkal is beszélnek. Érdekes volt egy elmegyógyintézet lakóival találkozni, mindamellett, hogy szörnyű állapotban vannak, hogy szörnyű tetteket vittek véghez és betegek, némelyikük szórakoztató is volt. Ahogy halad előre a sztori egyre nagyobb a feszültség, egy kis kódfejtős játék is bekerül, így bejárjuk a szigetet is, a partot, a kis temetőt és eljutunk a fegyveresek őrökkel és elektromos kerítéssel körülvett rejtélyes világítótoronyig is. Már eleve az rejtély, hogy egy olyan épületből és egy olyan szigetről, ahonnan nincs szabadulás, hová tudott elszökni egy beteg, és a rejtély egyre nagyobb lesz, Teddy meg lassan megszállottá válik. Már nemcsak az a kérdés, hogy hol van az eltűnt beteg, hanem, hogy mi a fene folyik valójában a szigeten, mi van a C részleggel és kiderül az is, hogy Teddy elszántan keres egy másik beteget is, aki felelős a felesége elvesztésében. Van itt még összeesküvés-elmélet is. 

A hatásvadász sztereotípiák mellett azért voltak események és mondatok, amik elgondolkodtatták az embert. Valójában a regény egy nagyon megrázó és brutális történetet mesél el, ami túlmutat a nyomozáson és egyéni tragédiákat is felvonultat, gondolok itt a betegekre, akiket a kihallgatások miatt jobban megismerünk. Egy idő után már a személyzetet és az orvosokat is szánni kezdtem. 

Aki már ismeri a csattanót, vagy mert látta már a filmet vagy mert mások lelőtték a poént, annak is élvezetes lehet a sztori, mert a csavar ismeretében is egy zseniális történet, csak egészen más szemmel olvassa az ember. Más dolgokra fókuszáltam, mintha ismeretlenül kezdtem volna bele és még így is azt tudom mondani, hogy tökéletesen kivitelezett sztori. Jobban láttam azokat a lényegi pontokat, ahol bizony megvezettek és minden elismerésem az írónak. Jobban odafókuszáltam az orvosokra is és jobban megértettem, hogy mi van a háttérben. Egy dolog viszont nem változott: sajnáltam Teddy karakterét, mert nagyon szerethető figura. Itt az ideje megint megnézni a filmet. 

__________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból
Kedvenc: Teddy
Tetszett: minden
Nem tetszett: -
Fordította: Totth Benedek
Oldalszám: 336 oldal
Kiadó: Agave Könyvek
__________________________________________________________________________________

Robert Jackson Bennett - Lépcsők városa

Robert Jackson Bennett - Lépcsők városa

Miért pont ez? A borító és a fülszöveg elcsábított.

Fülszöveg: Az ember jobb, ha óvatos, amikor olyan városban kell egy titokzatos gyilkos nyomába erednie, mint Bulikov. Mert itt a világ teljesen más szabályok szerint működik. Amikor a város isteneit elpusztították, uralmukat megdöntötték, imádatukat betiltották, a valóság szövete darabokra hasadt Bulikovban. A lépcsők azóta a semmibe vezetnek, a sikátorok a múltba nyíló átjárókká váltak, az utcákon a bűnözők nyomtalanul eltűnnek. 

  Shara Thivanit hivatalosan diplomataként küldte ide az elnyomó birodalom. Valójában viszont országa egyik legjobb kéme, akinek most egy gyilkost kell kézre kerítenie. Ahogy a nyomozás egyre súlyosabb titkokat tár fel, úgy rajzolódnak ki fokozatosan Shara előtt egy sötét összeesküvés körvonalai. A nő hamarosan gyanakodni kezd, hogy a szörnyű város uralkodói talán nem is haltak meg – és Bulikov kegyetlen uralma könnyen visszatérhet. 

 "Óriási történet, szenzációs világépítés, és te jó isten, Sigrud karaktere. Imádni fogjátok Sigrudot." Brent Weeks 

 "Varázslatos urban fantasy, ami az olvasót Escher-szerű lehetetlen helyszíneken és alternatív valóságokon keresztül vezeti… Az öreg istenek a változatosságukkal életre keltik e rejtélyes romokat, Shara bérgyilkos asszisztense pedig garantálja a szüntelen pörgést." Washington Post 

 "Egy minden részében eredeti, szürreális város… a valóban újszerű fantasyk kedvelőinek most Bulikovban van a helyük." New York Times Book Review

Vélemény: Robert Jackson Bennett neve először a Horzsolások című könyvével került a figyelmem középpontjába. A könyv megjelenésekor több ismerősöm is egyszerre olvasta a könyvet és elvarázsolta őket a hangulata és az író stílusa. Annyira belelkesítettek, hogy végül én is megvettem a könyvet, de mégsem az lett az első olvasmányom Bennettől, hanem a Lépcsők városa, ami - bevallom őszintén - a borítója és a fülszövege miatt csábított el, a "jé, az írója ugyanaz, mint a Horzsolásoké" pillanat csak később jött. Akik olvasták az író mindkét könyvét, azt mondják, hogy más a stílus, kinek ez, kinek az jön be jobban, de az vitathatatlan, hogy a Lépcsők városa jó, újszerű, érdekes és kedves. Én olyan bájt véltem felfedezni benne a véres harcok és a nyomozás mellett, mint ami Gaiman könyveit is jellemzi (hatással is volt rá az író munkássága). A furcsaság mellett ott van az a kedves hangvétel, amitől lesz egy meseszerű hangulata az egésznek, ami miatt olvastatja magát a könyv. Érezni, hogy az író szereti a karaktereit és a saját maga által alkotott világot, így nekem sem volt nehéz megszeretni őket.

A regény és ezáltal az író rajongója lettem, mert minden olyat hozott, ami még meg is haladta az elvárásaimat. Jó sztori, érdekes és kidolgozott világ, egy kis kalandregényes beütés, egy kis mitológia, nyomozás, sok-sok furcsaság, ami a fantasykra jellemző, szerethető vagy épp érdekes karakterek, humor és gördülékeny történetvezetés, a kedves stílust meg fentebb már említettem.

Egy kis gyorstalpaló a világról

  Kezdetben az istenek alkották meg és irányították a világot, de nem láthatatlanul. Az átlagember számára látható alakban sétáltak az utcákon, ismerték őket, némelyikük még fogadta is a polgárokat és meghallgatta panaszaikat. A törvénykezés is az istenek kezében volt. Összesen hatan voltak, külön városokkal és területekkel, de egyikük, Olvosz egy idő után visszavonult az emberek világától és még az istenekkel is megszakította a kapcsolatot. Az együttélés nem volt gördülékeny az istenek között, az emberek viszont jólétben éltek. Az istenek közti viszály lezárásaként létrehozták a Világ Székhelyét, Bulikovot, ami közös város volt. A szomszédos szajpúri népnek viszont nem volt istene, így magukra voltak utalva, rabszolga sorsba taszították őket az istenekkel rendelkező népek. A szajpúri nép fellázadt és az egyik kadzs megölte az isteneket. A kocka fordult és a szajpúri nép lett az uralkodó, míg az isten nélkül maradt népek elnyomásban éltek tovább. Tilos volt számukra a vallásgyakorlás, a jelképek használata, még az is, hogy egyáltalán beszéljenek az egykori istenekről. Az istenek eltűnésével mindaz szintén eltűnt, amit alkottak, így épületek omlottak össze és tűntek el, a táj is átformálódott, így groteszk képet vettek fel a városok is, furcsa formájú épületek bukkantak fel, lépcsők vezettek a semmibe, és még sorolhatnám.

A történet

  Efrem Pangyüi professzort, aki az istenekkel és történelemmel kapcsolatos kutatásokat folytatott, holtan találják a Bulikovi Egyetemen, gyilkosság áldozata lett. A gyanúsítottak köre elég nagy, hiszen minden olyan ember gyűlölte a professzort, aki nem szajpúri volt. A szajpúriak betiltották a vallásos népek történelmének tanítását, tanulását és kutatását is, de közben egy szajpúri, Pangyüi professzor szabadon kutathatott, ez pedig nagyon nem tetszett az elnyomott népnek. Shara Thivani kultúrattasét (valójában kémet) küldik a helyszínre, hogy megtalálja a tettest. Csatlakozik hozzá az északi óriás is, Sigrud, aki a társa és egyben testőre is. A nyomozás szálai azonban egyre jobban szerteágaznak és lassan nyilvánvalóvá válik, hogy sokkal nagyobb és komolyabb ügy van a háttérben és sokan nem szeretnék, ha Shara erre rájönne. A nő azonban nem hagyja magát, még azon az áron is az ügy végére akar járni, hogy esetleg a saját népe hátrányba kerül. Történész kíváncsisága és a szakmai elhivatottsága nem hagyja nyugodni, mindenáron ki akarja deríteni, hogy vajon az istenek tényleg meghaltak-e és vajon Pangyüi professzor, aki az ő mentora volt, milyen titokra bukkanhatott, ami miatt az életével fizetett. A nyomozás egyre inkább személyesen érinti Sharát, hiszen családi titkokra is bukkan. Mindeközben mi is jobban beleássuk magunkat az istenek életébe, mitológiájába, a történelmükbe, a jelenlegi gazdasági helyzetbe és a diplomácia, illetve a politikusok világába is. Kapunk egy furcsa szerelmi szálat is, ami ugyan a múltban történt, de kihatással van a jelenre. (Kedvenc részeim egyike volt, Votrov pedig kedvenc szereplőim egyike.)    

  Bennett nagyon szépen építi fel a nyomozás szálat, nincsenek hirtelen ugrások, hanem tényleg lépésről lépésre jutunk el az egyre nagyobb ügy felé. Közben nagyon jól összedolgozta a történelmi és mitológiai szállal, ami nélkül elengedhetetlen lett volna az ügy megismerése. A világot nemcsak a szereplők beszélgetéseiből ismerjük meg, hanem a fejezetek közé ékelt feljegyzésekből is (ez a megoldás kimondottan tetszett), amik többnyire Pangyüi professzor munkáiból kerültek ki, így nem tűnt kioktatónak sem a világ megismerése, az olvasó megkapta a szabadságot, hogy maga is összerakja fejben az eseményeket és a miérteket. A meglepő csavarok sem maradtak el és bár a regény korrekt lezárást kapott, várós a folytatás, mert bőven van még potenciál a történetben és a világban.

A szereplők

  Annak ellenére, hogy kedvenc íróim egyike, Brent Weeks azt ígéri, hogy imádni fogom Sigrudot, ő volt az a karakter, akit nem tudtam magamban hova tenni. Érdekes volt a maga nemében, rejtélyes volt a karaktere, a származásával és a múltjával kapcsolatban is voltak csavarok, amik megleptek, tény az is, hogy néha komikus volt a karaktere, de közben fájdalom is megbújt a lénye mögött, mégsem tudtam őt imádni. Találkoztam már ilyen karakterrel nem is egy regényben, így a várt nagy durranás helyett sajnos úgy éreztem, hogy egy sablont kapok. Rendben volt a karakter, volt mélysége is, de nem volt annyira kirívóan egyedülálló, hogy emlékezetes maradjon számomra.

"Sigrud halkan szuszog, ami nála egyet jelent a hisztérikus kirohanással." 47. old.

  Ami a többieket illeti, náluk viszont értek meglepetések. Shara karakterét nagyon megkedveltem, élveztem a vezetése alatt történő nyomozást és kalandokat, tetszett a tettre készsége, a dinamikussága, a kitartása, az elvei, a gondolkodásmódja, a tipikus tudós hozzáállása és a bogarassága. Ő is azon ritka női karakterek egyike, aki kitűnik a többiek közül, ő attól badass, hogy iszonyatosan kitartó és amibe belekezd azt végig is viszi, olyan, mint egy pitbull, aki megragadta a csontot és az istenért sem engedi el. A helyén tudja kezelni az érzelmeket, ott vannak azok benne is, de félre tudja őket tenni, ha az ész úgy kívánja, így a gyengesége rejtve marad, kívülről pedig keménynek látszik. Azonban nem is az a tipikus badass női karakter, aki seggeket rúg szét és/vagy tombol benne a feminizmus vagy a szexualitás, ő a tudomány embere és ebben rejlik az ereje. Nem a nőiességével vagy a profi harctudományával tarol, hanem a pengeéles eszével. Még a szerelmi élete is furcsának mondható és szerintem pont őmiatta kedveltem meg Votrov karakterét is, bár Votrov önmagában is különleges volt, de a múltjuk az, ami igazán megdobta a karakter kedvelhetőségét.

  A kedvencem Mulaghesh kormányzó volt, akihez egy vicces élményem is kötődik. Nem tudom, hogy milyen indíttatásból, de én nagyon sokáig azt hittem, hogy ő férfi, pedig már a regény kezdőjeleneténél világossá tette az író, hogy ő nő. Valamiért átsiklottam ezen az információn és férfinek könyveltem el magamban, mígnem a regény egyharmadánál leesett a tantusz. De ez a tévedésem is igazolja, hogy Mulaghesh nagyon maszkulin szereplő és a női létére csak annyi utal, hogy kifogásolja a bulikovi férfiak "méreteit" és férfiasságát. Nagyon erős karakter, tényleg olyan, mint egy férfi, szabadszájú is, jó párost alkotnak Sharával. Keveset tudtam meg a kormányzóról, de reményeim szerint a folytatásban több mindent megtudok róla.

Az istenek se egyszerűek, amit megtudunk róluk, mind azt mutatja, hogy jól körülhatárolható egyéniségek, furcsák, ugyan nagy hatalmúak, de ők is tévedhetnek, néha kimondottan bugyuták, pl. Kolkán törvényei, amin jót mosolyogtam.

  Ha valami kalandosra, különlegesre, humorosra és varázslatosra vágysz, akkor mindenképpen olvasd el a Lépcsők városát. Én egyáltalán nem bántam meg, mert új kedvencet avattam és kimondottan jól esett most egy ilyen sztorit olvasni. Általában Gaiman volt, az akit előkaptam az olvasási válságban, ha valami varázsosra vágytam, de most már Bennett is beállt a sorba.

Itt beleolvashatsz!

Képek forrása: http://www.robertjacksonbennett.com/
_________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból
Tetszett: a világ, stílus, humor, mitológia
Nem tetszett: -
Kedvenc: Shara, Votrov, Mulaghesh
Oldalszám: 448 oldal
Fordította: Huszár András
Kiadó: Agave Könyvek
_________________________________________________________________________________

Irvin D. Yalom - Terápiás hazugságok

Irvin D. Yalom - Terápiás hazugságok 

Miért pont ez? Érdekel a pszichológia tudománya és szeretem, ha kedvenc műfajommal, a krimivel vegyítik, így nem volt kérdés, hogy elolvasom a Terápiás hazugságokat.

Fülszöveg: A terapeuta rendelőjében mindenki hazudik. Hazudik Carolyn, akinek feltett szándéka, hogy tönkreteszi az ifjú Ernest Lash ígéretes karrierjét, mert meg van győződve róla: ő vette rá a férjét (volt páciensét), hogy elváljon tőle. Hazudik Shelly, a megszállott pókerjátékos, aki álnok módon férkőzik a terapeutája, Marshal bizalmába, mert csak így remélhet kievickélni szorult anyagi helyzetéből. 

  Yalom világában páciens és terapeuta kapcsolata hihetetlenül bonyolult, olykor valóban nem könnyű eldönteni, melyikük az, aki segítségre szorul. A Terápiás hazugságok fordulatos pszichológiai krimi, melyben a szerző metsző iróniával vizsgálja tulajdon szakmáját. A pszichiáterek, derül ki belőle, korántsem olyan jó emberismerők, hihetetlenül könnyű átverni őket. 

Vélemény: Egy kicsit én is átverve érzem magam, mint ahogy a regénybeli terapeuták, ugyanis a regény műfaji besorolása alapján nagyon nem erre számítottam. Nem tudom, hogy milyen elvek alapján sorolják be a könyveket az adott műfajba, nem is értek hozzá profi szinten, de azért érzem a műfajok közti elkülönülést és hozzá is szoktam egy rendszerhez. Valljuk be, hogy nagyon sokszor a műfaj alapján választunk könyvet és a műfajról alkotott elképzeléseinket várjuk visszaköszönni a lapokon. Ha ezek az elvárások nem teljesülnek, akkor jön a csalódás. Ez alapján, ezt a könyvet nem nevezném se thrillernek, se pszichológiai kriminek, hanem ez inkább pszichológia szépirodalmi köntösben. Ha valaki végig pörgős, izgalmas, feszült hangulatú, "lerágom a tíz körmöm, mire a végére érek" típusú könyvre, vagy a szokásosan csavaros, megdöbbentő fordulatokban gazdag krimire vagy thrillerre vágyik, ez nem az a könyv. Ez szépirodalom. Nem egy skandináv krimi, nem egy S. J. Watson vagy egy Stephen King. Nagyon messze áll ezektől. Ha viszont félreteszem magamban ezt a bakit (nem megfelelő műfaji besorolás vagy irányomból nem megfelelő elvárások), akkor nagyon is értékelhető könyv. Bár mellékgondolatként újra és újra puffogtam magamban, hogy ez ugyan közel sem thriller vagy krimi, pláne nem a pszichós fajta, azon kaptam magam, hogy én ezt a könyvet nagyon szeretem, nagyon olvastatja magát, fenntartja az érdeklődésem, könnyed és érdekes, ráadásul néhol izgalmas is, bár nem úgy, mint ahogy egy akciójelenetnél érzi magát az ember. Nagyon jó volt olvasni. Borzasztóan kíváncsi voltam, hogy mi lesz ebből az egészből és mi lesz a karakterekkel, hogyan fognak dönteni egy-egy szituációban. Ez a regény nagyon karakterközpontú volt, kevés szereplővel, így volt idő alaposabban megismerni őket, ezáltal kötődni hozzájuk annyira, hogy érdekeljen a sorsuk alakulása. 

A történet két pszichoterapeuta köré épült, akik szakmailag szoros kapcsolatban állnak egymással (Ernest szupervízora Marshal) és ellentétes állásponton vannak a terápiás módszereket illetően. Ernest fiatalabb és kissé tapasztalatlanabb magán pszichoterapeuta, de innovatív, haladna a korral és új módszereket találna ki, míg Marshal, aki tulajdonképp a szakmai terapeutája, felügyelője és egyben mentora ragaszkodik a tankönyvekhez, a régi módszerekhez és nagyon érzékeny az erkölcsre. Kettőjükben annyi a közös, hogy mind a ketten narcisztikusak, szakmailag pengének tartják magukat. A regényen végigível a kettőjük közti ellentét és kulcsfontosságú lesz a pácienseknél. Mind a ketten magánpraxist folytatnak, de ezen túl máshonnan is szakmai elismerésre vágynak. Ernest péládul könyveket ír és rendszeresen publikál, míg Marshal a Pszichológiai Társaság Etikai Bizottságának tagja és elnöki pozícióra pályázik. A szakmai sikereiken, a terapeutás módszerek felüli vitán, a pszichiáterek, pszichológusok és terapeuták közti különbségeken túl, megismerhetjük a pácienseiket, konkrét esetekkel és magukat a terapeutákat is a magánéletükben. 

A Terápiás hazugságok két szinten is nagyon élvezetes olvasmányt nyújtott. Az egyik a közérthetően megírt tudományos része volt, még pontosabban a terápiás módszerek elméletei és ezen elméletek megvalósulása a gyakorlatban, illetve a szakmai viták. A karakerek közti viták vagy eszmecserék tágabb képet nyújtottak arról, hogy mit is csinál egy terapeuta, hová illeszthető be a szakma, mik a tévhitek, hasonlóságok vagy eltérések a pszichiáterek, a pszichológusok és a terapeuták között. Megismertem a folyamatot, hogy kiből hogyan lesz terapeuta. Marshal is itt jött a képbe, ő az, aki mentorálja, felügyeli Ernest munkáját és egyben a terapeutája is. A szakma elején ugyanis szükséges egyfajta szupervíziós időszak, egyfajta gyakorlat, ha valaki igényli, akkor akár egész életében lehet szupervízora. Mindezeket úgy ismertem meg, hogy egy pillanatig sem untam el magam, ugyanis érdekfeszítő viták és beszélgetések során jöttek az információk. Ugyanezt éreztem a terápiás módszerek taglalása során. A terapeuták belső bizonytalansága, a gondolataik és a vitáik során fedték fel ezeket az információkat. 

A másik szint pedig a páciensek és maga a történet szintje volt, ami nagyon szépen elegyedett a tudományos résszel és nagyon szépen összekapcsolódott vele. Az Ernest és Marshal között feszülő vita lényege, hogy Ernest egy új terápiás módszert szeretne kipróbálni vagy bevezetni, aminek az lenne a lényege, hogy maga a páciens is terapeutává válna. A konzervatív szemlélet szerint, amelyet Marshal képvisel, a terapeutának el kell határolódnia a betegtől, meg kell tartania a három lépés távolságot, főként etikusnak kell maradni és csakis azt kell szem előtt tartani, hogy mi a jó a páciensnek. Ernest viszont ridegnek tartja ezt a módszert, így a terapeuta nem tud közel kerülni a pácienshez, mint emberhez. A teljes őszinteséget akarja kipróbálni, aminek a lényege, hogy megosztja a pácienssel, hogy mit érez és főleg a kettőjük közti kapcsolatot akarja erősíteni, nem akar annyira személytelen lenni, ha kérdeznek tőle, akkor arra válaszolni akar. (A terapeuták pl. nem szoktak olyan kérdésekre válaszolni, ami a magánéletüket érinti.) A vita odáig fajul, hogy Ernest titokban egy új páciensnél bevezeti ezt a módszert, majd abbahagyja a szupervíziót is és nem találkozik Marshallal. Innen indul a lavina, ugyanis Ernest ezzel önkéntelenül is bajba sodorja magát. 

A páciensek némelyikét is megismerjük, kit közelebbről, kit csak érintőlegesen, de mindenkinek köze van valamilyen úton-módon a másikhoz. Ernest például nem is sejti, hogy az új páciens, akin ezt az őszinteségi módszert ki akarja próbálni, a volt betegének (aki több évnyi terápia után végre kilépett a rossz házasságából és elhagyta zsarnok feleségét) a volt felesége, és a nő bosszúból tönkre akarja tenni a karrierjét, mert szerinte Ernest tette tönkre az ő házasságát. Ernest azt hiszi, hogy Carolyn tényleg igazat mond és ténylegesen vonzódik hozzá, sőt, elhiszi, hogy a nő a szeretője akar lenni és komoly erkölcsi dilemmába kerül miatta. Carolyn közben azt akarja bebizonyítani, hogy Ernest ugyanolyan utolsó szemétláda terapeuta, mint a többi, aki lefekszik a pácienseivel terápiás foglalkozásra hivatkozva. Ha sikerülne elcsábítania a férfit, akkor egy feljelentéssel akkora botrányt kavarna, hogy az Ernest karrierjének végét jelentené. A kettőjük közt zajló beszélgetések és találkozások már-már komikusak voltak, hiszen olvasóként tisztában vagyunk vele, hogy mi van a háttérben, gyakran Carol gondolataiba is betekintést nyerhetünk, de közben megrázó is volt, hogy mennyire manipulálható az ember, főleg egy terapeuta. Ezen kívül sok kisebb epizódot is megismerünk Carol életéből és hát nem volt egyszerű élete neki sem. Az izgalmas részét az adta az egésznek, hogy vajon ki kerül ki nyertesen a játszmából? Carol végül elcsábítja és tönkre teszi Ernestet? Vajon kiderül, hogy ő kicsoda? Vagy Ernest erkölcsös marad és inkább lekoptatja a nőt? Vagy rájön, hogy ki is Carol? Vagy Carol megváltoztatja a szándékát, mert hatni kezd rá a terápia, annak ellenére, hogy a sztorija egy hazugság? Mindegyik benne volt a pakliban.

A másik szálon hasonló dolog történik Marshallal is, miután Ernesttel elváltak az útjaik, csak nála a pénz és az ajándékok elfogadása okoz komoly dilemmát, nem pedig a szex, de ő is ugyanúgy a páciensek hazugsága által kerül bajba. A beígért krimiszál talán hozzá köthető a leginkább, mert az utolsó pár oldalon tényleg nyomozást indíttat egy ügyben. De nála is voltak komikus jelenetek, mert a pókerjátékos (és minden játék függője), Shelly feladja a leckét a merev és konzervatív terapeutának. Marshal karaktere megy át a leglátványosabban a karakterfejlődésen. 

Összességében nagyon érdekes, olvasmányos sztori volt, sok kisebb minisztorival a nagy egészben. A szálak és a kapcsolatok szépen összefutottak, a karakterek eredetiek és érdekesek voltak, Yalom pedig nagyon jól ír. Nagyon tetszett az írói stílus, ami kissé ironikus volt, könnyed humorral szőtte át az egészet, volt benne egy kis morbiditás is néha, de a szépirodalom keretei között maradt, okos gondolatokkal átszőve. Tanító jellege is volt a könyvnek, hiszen sok hasznos információ van benne, volt benne erkölcsi tanítás is. Általában szeretjük az olyan sztorikat, amikben más kárából okulva (és nevetve rajta) megtanuljuk a leckét. Ez a könyv jó tanulópénz volt, mert bemutatta, hogy mennyire manipulálható az ember. Egyik kedvenc, tehát újraolvasós regényem lett és persze Yalom többi könyvére is kíváncsi lettem. 

_________________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Kedvenc: Marshal, Seymour Trotter, Paul, Shelly

Fordító: Résch Éva

Oldalszám: 472 oldal

Kiadó: Park Könyvkiadó

Megjelenés: 2016. február

_________________________________________________________________________________

Volker Kutscher - Csendes halál (Gereon Rath #2)

   Volker Kutscher Gereon Rath felügyelője 2014-ben mutatkozott be nálunk a Tisztázatlan bűnüggyel, mely a General Press Kiadónál jelent meg. Idén elérkezett a folytatás is, melyben Rath már a gyilkosságiaknál dolgozik az erkölcsrendészet helyett és még önfejűbb, mint az első részben volt. Szüksége is van rá, hiszen Berlinben egy sorozatgyilkos munkálkodik, aki a feltörekvő színésznőket pécézte ki magának és a bürokrácia nem alkalmas arra, hogy egy ilyen nagyágyút elkapjanak. Az izgalmas nyomozás és Rath szórakoztató stílusa mellett az író elkalauzol minket a filmkészítés világába, ahol újdonságként és a jövőt erősen meghatározva felbukkan a hangosfilm. 

  Tartsatok velünk ezen a három állomásos turnén és ismerjétek meg Rath felügyelőt és a filmtörténelem egyik átütő korszakát. Ha szerencsések vagytok és helyesen válaszoltok, akkor esélyetek van megnyerni a General Press Kiadó által felajánlott három Csendes halál regény egyikét. 

Volker Kutscher - Csendes halál (Gereon Rath #2) 

 Miért pont ez? A fülszöveg rögtön magával ragadott, szeretem a filmek világát és a sorozatgyilkosos sztorikat is.

 Fülszöveg: Élete a film - ölni tudna érte... 

  Gereon Rath újra nyomoz! 

  Berlin, 1930. Betty Winter, az ünnepelt színésznő halálos balesetet szenved egy filmforgatás alatt. Rázuhan egy fényszóró, színész kollégája pedig kétségbeesésében egy vödör vizet önt az összeégett nőre, aki az áramütés miatt azonnal életét veszti. Az ügy kivizsgálására az önfejű Rath felügyelőt jelölik ki, aki hamar rájön, hogy a filmsztár halála nem a véletlen műve. Amikor beleveti magát a nyomozásba, a filmek világának sötét oldalán találja magát: rivalizáló producerek, derékba tört karrierek, megcsalt szerelmesek közt. Időközben színésznők tűnnek el, majd bukkannak fel elhagyatott mozik színpadán - holtan, kisminkelve, a hangszalagjaik kivágva: egy sorozatgyilkos garázdálkodik Berlin utcáin. Rathnak nemcsak az alvilág árnyaival kell felvennie a harcot, hanem a saját démonaival is: indulatai és konoksága miatt kiesik a pikszisből főnökeinél, egykori szerelme újra feltűnik a színen, és korábbi ballépéseinek emlékei is kísértik. 

  Volker Kutscher (Tisztázatlan bűnügy) letehetetlenül izgalmas regénye ismét a harmincas évek Németországát kelti életre, és a történelmileg pontos korrajz ezúttal a hangosfilm megjelenésének nyertesei és vesztesei közé kalauzolja az olvasót. 

Vélemény: Bár az első résszel, a Tisztázatlan bűnüggyel meggyűlt a bajom, úgy éreztem, hogy van potenciál a sorozatban. Eleve a második kötet, a Csendes halál miatt figyeltem fel a krimisorozatra, - melyből végül turnét is indítottunk -, mert a fülszöveg egy olyan hangulatot ígért, amit kár lett volna kihagyni. Szerencsére a második rész klasszisokkal jobb volt, mint az első, így Gereon Rath bekerült a kedvenc felügyelőim sorába. Már az első résznél is ő volt a húzóerő, de megszeretni úgy igazán a Csendes halálnál sikerült. Ez a sorozat is egy kötet-egy ügy stílusban íródott, így az élvezhetőség szempontjából nem szükséges minden részt végigkövetni, nem marad hiányérzet, a háttérinfókat a szereplőkről pedig pótolja az író. Akik nem olvasták az első részt, azoknak egy kis gyorstalpaló arról, hogy ki is az a Gereon Rath.

  Gereon Rath felügyelő Kölnben kezdte pályafutását a gyilkosságiaknál, de egy véletlen baleset folytán lelőtt egy fontos személyt. Az ügy nagy port kavart, az áldozat apja, aki nagykutyának számított a sajtónál, lejárató hadjáratba kezdett és addig nem akart nyugodni, míg tönkre nem teszi a felügyelő karrierjét. Rath-t végül úgy sikerült kimenekíteni ebből a szorult helyzetből, hogy az édesapja, aki bűnügyi tanácsos, jó barátságot ápol a berlini rendőrség fejesével, így szívességből áthelyezik Ratht-t, de az erkölcsrendészetre. Miközben Kölnben azt hintették el, hogy Gereon Rath visszavonult, a lejáratás sikerült, addig titokban folytatja a pályafutását Berlinben, de újra alulról kezdi. Így kerül be a Vörös Várba, a berlini rendőrséghez. Kapcsolatainak, némi véletlennek és elszántságának köszönhetően, hamarosan átkerül a gyilkosságiakhoz, ahol rivalizálni kezd a sztár főfelügyelővel, Böhm-mel. Szinte mindenki utálja Gereon Rath felügyelőt, ki a titkos kapcsolatai miatt, ki az önfejű és öntörvényű stílusa miatt, ki a törtetése miatt, ki pedig csak azért, mert. És még nem is tudnak a se veled, se nélküled kapcsolatáról Charlyval, aki a rendőrségnél gyakornakoskodó gépírónő. Úgy tűnik, hogy egyedül csak Gennat felügyelő - akit mindenki Buddhának hív a tekintélyes termete miatt - kedveli őt őszintén és a pártfogásába veszi. Természetesen Rath nála is kihúzza a gyufát. 

A Csendes halálban Rath felügyelő így már a gyilkosságiaknál dolgozik, kap saját irodát és egy titkárnőt is, de szinte alig tartózkodik a rendőrség épületében, állandóan az utcákat járja. Részben azért, mert véleménye szerint nem lehet egy ügyet az asztal mögött ülve megoldani, segget növesztve, mint ahogy az igazi bürokraták teszik, részben pedig azért, mert bujkál a fejesek elől, ugyanis mindenkinek valamiért a bögyében van és vaj is van a füle mögött. Nem hajlandó követni a felettesek utasításait, ha kirakják egy ügyből, ő csak azért is tovább nyomoz, csak a saját szakállára, ráadásul nem mindig tisztességes vagy szalonképes módon szerzi meg az információit. (Kíváncsi vagyok, hogy melyik résznél fogják kirakni a rendőrségtől és kezd magánnyomozó vállalkozásba, ha egyáltalán az írónak vannak ilyen tervei a karakterrel.) Alap esetben én sem bírom azokat az embereket, akik a családi, haveri vagy egyéb kapcsolataikon keresztül jutnak előre, nem pedig a saját erejükből és munkájukból, ráadásul Rath-t nem is lehet igazán erkölcsösnek vagy tisztességesnek nevezni, de mégis van valami ebben a pasiban, ami miatt egyszerűen nem lehet nem kedvelni. Talán a túlzott önbizalma, talán a "teszek mindenre és mindenkire magasról, én márpedig megoldom ezt az ügyet" stílusa miatt vagy pedig az élethez való hozzáállása miatt. Mintha semmi nem fogna rajta, őt csak a munkája érdekli és néha Charly. Az írónak sikerült egy olyan felügyelő karaktert létrehoznia, akiből fogalom vagy példa válhat, ez pedig nagyon fontos a krimisorozatoknál. Ha a főhőst és a csapatát nem sikerül megkedvelnem, akkor általában nem is folytatom a sorozatokat. A Vörös Várban azonban mindenki kedvelhető vagy éppen nagyon utálható, így a hatalmi harcok is plusz izgalmat adnak a nyomozás mellett. 

 Az ügy eléggé összetett és a regény is, hiszen nem csak a főszál nyomozása zajlik, hanem a háttérben egyszerre több ügy is, a magánéleti vonalon túl. Ezért is ilyen vastag a kötet, hiszen sok szál mozog egyszerre, de ezek nagyon szépen összefutnak. Néha azért volt még olyan rész, amit egy kicsit túlírtnak éreztem, de az első részhez képest sokat fejlődött a stílus és kezd inkább eszköz lenni a túlírtság. A szokásosnál lassabban hömpölyög a nyomozás szál és néha feltartja egy másik szál vagy a túlírtság, de ezáltal van esély jobban megismerni a csapatot vagy Rath felügyelő apró dolgait is, amik még jobban kirajzolják a karakterét és a kapcsolatait. Fontos mellékszereplő a barátja, Weinert is, aki újságíró. Ebben az időben is már nagy szerepe volt a sajtónak a rendőrségi ügyekben, így előnyös ez a barátság mindkettőjük számára. 

A Csendes halál hangulata is könnyedebb vagy inkább populárisabb volt, mint a Tisztázatlan bűnügyé. Az első rész nagy hangsúlyt fektetett a történelemre, az akkori politikai helyzetre, míg a második kötetben inkább az akkori hétköznapi élet és a filmes világ játszott fontosabb szerepet, politika pedig alig volt, de ettől függetlenül történelemhű maradt a regény. A legjobban az tetszik még a regényben, hogy akkoriban a technika hiányában is eredményesen tudtak dolgozni a rendőrök és nyomozók. Az író úgy tudja élvezetesen és izgalmasan felépíteni a nyomozás szálat, hogy a karakterei kizárólag csak a kor technikájával tudnak élni. Mobiltelefon hiányában az információk nem tudnak azonnal gazdát cserélni, többet kell a szereplőknek mozogni is, a megfigyelés is nem kamerákkal, meg egyéb kütyükkel történik, hanem a klasszikus módon (kocsiban ül órákat két rendőr), nincs nyomkövető, nincs térfigyelő kamera, stb. Ezáltal nagyon különleges hangulata van a regénynek. Egészen más érzés így végigkövetni egy nyomozást, mint a napjainkban játszódó krimiknél. Az pedig, hogy európai írótól olvashattam európai helyszínen játszódó regényt, még egy plusz pikantériája az egésznek. Egészen más az európai stílus, mint az amerikai és felüdülés volt egy kicsit ilyen regényt olvasni. 

Az ügy nagyon érdekes volt, már csak azért is, mert szorosan összefüggött a hangosfilm megjelenésével. Érdekes volt látni, hogy az akkor újdonságnak számító technikához hogyan viszonyulnak mind a filmkészítők, mind a színészek, mind pedig az átlagemberek. Forgatási helyszínről, forgatási helyszínre járhattam a csapattal és beláthattam a kulisszák mögé. Az egyik készülő film egy részletét fel is használták, mint nyomozati eszközt, ez is újdonságnak számított akkoriban. Ezúttal a gyilkos hangja is megjelent, így egy idő után ki lehetett következtetni, hogy ki lehetett a tettes, de a miértekre és a hogyanokra őáltala jöhettünk rá. Egy kis pszichológiai elemzés és a gyerekcipőben járó profilozás is megjelent a lapokon, ami szintén nem volt még bevett gyakorlat akkoriban. Igazi csemege ez a regény és már alig várom a következő kötetet, részben azért, hogy Gereon Rath sorsa hogyan alakul, részben pedig azért, mert kíváncsi vagyok, hogy az író mit fog kiragadni a '30-as évekből és mit tesz meg regénye fő momentumának.

___________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból
Kedvenc: Gereon Rath, Buddha, Böhm felügyelő
Tetszett: a hangulat, a stílus, a nyomozás
Nem tetszett: néhol egy kicsit túlírt
Fordító: Csősz Róbert
Oldalszám: 596 oldal
Kiadó: General Press Kiadó 
Kiadás éve: 2016

___________________________________________________________________________________

Nyereményjáték 

  A filmtörténelem során a hangosfilm megjelenése volt az egyik olyan sarkalatos pont, amely fellendítette az ipart. Volker Kutscher regényében szintén fontos szerepet játszik, hiszen a gyilkosságok indítéka akár lehet a rivalizáló filmcégek közötti harc is. Néhány filmstúdió ellenzi az új ötletet és legyintenek a hangosfilmre, mintha csak múló szeszély lenne, mások pedig előrelátók és mindenáron az elsők akarnak lenni, akik piacra dobják az első hangosfilmjüket.

   A mostani játékunk során olyan világhíres filmstúdiók nevét keressük, amik már léteztek az 1920-as években és mivel a mai napig aktívan működnek, kockáztattak a hangosfilm kedvéért. Hogy mely filmstúdiókra vagyunk kíváncsiak, azt megtudjátok az állomásokon lévő leírásokból. Kérjük, hogy a cégneveket írjátok be a rafflecopter doboz megfelelő mezőjébe. Mivel az évtizedek során a felvásárlások, összeolvadások és eladások miatt a filmstúdiók neve és cégformája állandó változásban volt, ezért elfogadjuk az 1900-as évekbeli elnevezést és a mait is, a cégforma (pl. Inc., Corp.) feltüntetése nélkül. A nyeremény a General Press Kiadó által felajánlott három Csendes halál regény egy-egy példánya. Jó játékot! 

Carl Lammle alapította 1912-ben ezt a filmvállalkozást, Los Angeles környékén. Átütő sikert csak a ’30-as években ért el, a Nyugaton a helyzet változatlan, a Frankenstein és a Lugosi Béla főszereplésével bemutatott Drakula című filmekkel. Az 1960-as években ők készítették az első televíziós sorozatot. Az 1970-es években Alfred Hitchcock volt a legnépszerűbb rendezőjük, majd George Lucas is megjelent két filmjével. Több ismertebb film mellett a Halálos iramban filmek is ehhez a filmstúdióhoz köthetők. 

Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz. A nyertesnek pedig 72 óra áll rendelkezésére válaszolni a megküldött értesítő levelünkre, ellenkező esetben újat sorsolunk.

 a Rafflecopter giveaway

___________________________________________________________________________________

                                   További állomások 

02/28 Könyvszeretet 
03/01 Kelly & Lupi Olvas
03/03 Szembetűnő
___________________________________________________________________________________