2011. december 18., vasárnap

A tizenharmadik ház - 4. fejezet


4

Álom és valóság

- DeeDee! Ébredj! – szólongatta a fiú lágy, suttogó hangon és kedvesen megrázta a vállát. Dana álmos szemmel felnézett a fiúra és mikor felismerte bátyját, lerántotta magáról a plédet és eldobta a plüss vízilovat, akit a testvéréről nevezett el Benjaminnak, majd a fiú nyakába ugrott, aki halkan kuncogva felkapta és megpördült vele.
  - Hányszor mondjam még neked, hogy ne az ajtóm előtt aludj, hm? –kócolta össze kedvesen Dana szőke haját, aki tettetett haraggal a szemében ujjaival kifésülte a csomókat és lepattant a földre. Zoknis lába halkan puffant az emeleti vastag szőnyegen. Pillantása csillogott a rajongástól, ahogy testvére ott állt előtte és végre csakis vele foglalkozott. Nem örült neki, hogy a bátyja ilyen hamar nőni kezdett, tizenkét évesen már kész felnőtt volt, Dana emiatt egyre jobban utálta a másfél év korkülönbséget.
  - Nincs egy olyan este se, hogy ne adnék neked puszit, ha hazajövök. Nyugodtan maradhatsz a saját ágyadban – korholta kedvesen húgát, majd lehajolt és felvette az ajtó elé készített hevenyészett fekhely tartozékait, a vastag plédeket és Benjamint. Dana felkapta a kis párnáját és a hóna alá szorította, majd megfogta a bátyja kezét és hagyta, hogy bevezesse őt a szobájába.
  Ben egyesével leszedegette Dana ágyáról a plüssállatokat és az éjjeli szekrény elé húzott fonott szalmakosárkába rakosgatta őket, majd a sötétkék paplant felhajtva intett Danának.
  - Nyomás az ágyba!
  Dana álmosan odavánszorgott az ágyhoz párnájával a kezében és bemászott a paplan alá. Ben betakargatta, nyomott egy puszit a homlokára és már indult is, hogy a saját szobájába menjen, amikor Dana elkapta a kabátja egyik sarkát.
  - Bent akarom!
  A fiú tekintetével körbepásztázta a szobát és meglátta a plüss vízilovat a félig nyitott ajtó előtt a földön. Odament érte, majd a húga kezébe nyomta, de a kislány nem engedte el.
  - Mindkét Bent akarom!
  A fiú hangosan felsóhajtott, levette kabátját és a pulóverét, majd bebújt kishúga mellé az ágyba.
  - Mesélj valamit, bátyus!  
  - Nem tudok egy mesét sem – suttogta a fiú és egyik kezét átvetette Dana derekán. A kislány bátyja felé fordult és a mellkasába fúrta az arcát, onnan motyogott neki.
  - Akkor találj ki egyet!
  Ben egy darabig hallgatott és szótlanul bámult ki az ablakon a viharba. Az időként felcsattanó villámok kékes fénnyel világították be a szobát, az eleredő eső pedig hangosan kopogott az ablaküvegen és a párkányon. Ben közelebb húzta magához a húgát és a fejükre húzta a takarót, mintha azzal még jobban el tudnának bújni a kinti vacak idő elől.
  - Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisherceg, aki egy szép napon elindult…
  - Ne kisherceg legyen, utálom a hercegeket, hülyék – szakította félbe Dana morgolódva, mire Ben felnevetett.
  - Akkor kiről meséljek?
  - Benről – mondta a kislány egyre álmosabban és közéjük nyomta a vízilovat.   
  - Hát jól van – komorodott el a bátyja és mesélni kezdett. – Ben egy szép napon elindult, hogy ételt szerezzen magának, ugyanis, ahol lakott, nagy volt a szegénység és az étel olyan ritka volt, mint az arany. Ment, mendegélt, de útja során feltartóztatta egy rablóbanda. „Állj, ki vagy?”- rántott elő egy kardot a legbüdösebb és legocsmányabb gazember és Ben álla alá bökött a karddal. „Egy ártatlan gyalogos vagyok, csak élelmet keresek a családom számára.” – hebegte feltartott kezekkel a vízipaci. „Élelmet, mi?” – röhögött fel a kardos gazember és a válla fölött a társaira pillantott, akik rohadó és hiányos fogsorukat kivillantva kegyetlenül vele nevettek. „Akkor nagyon jó helyen jársz, barátocskám.” – mondta kegyetlen vigyorral a száján és elvette Ben álla alól a kardot. „Ha megteszel nekünk egy ici-pici apróságot, csak egy egészen kicsi csekélységet, akkor sosem lesz ételben hiányod.” – kezdte mézesmázos, behízelgő hangon. „Ha viszont nem teszed meg, amire kérünk, akkor te leszel a mi ételünk és a családodat összekötözzük és megfüstöljük, mint a sonkát.” Ben nagyon megijedt és a lehetőségeket fontolgatta magában. Tényleg csak egy kis csekélységet kell megtennie, de akkor biztonságban lesz a családja és a kicsinyei nem fognak többé éhezni, így hát kezet rázott a kardos gazemberrel, aki széles vigyorral a száján maga után húzta egy roskatag pajtába. „Bemutatom a társaidat” – intett a levegőben tőle idegen kecsességgel és Ben végigmustrálta a pajtát, ahol számtalan félelemtől reszkető, de dacos állat kuporgott…..
  Dana hangos lélegzettel felült az ágyában és ijedten körbenézett a szobában. Először azt hitte, hogy otthon van kisgyerekként a saját szobájában, ahol Ben még él és átkarolva őt mélyen alszik. Oldalra pillantott és meglátta Bent maga mellett, csakhogy nem az élőt, hanem a vattával kitömött névrokonát. A víziló már nagyon megkopott az idők során, fekete műanyag szemei karcosak és tompák voltak a sok használattól, itt-ott pedig kikopott a kékesszürke plüss, ahol Dana gyerekkora óta minden éjjel szorongatta. Megtörölte az arcát, ami sírástól volt maszatos és kibújt izzadtságtól átázott pólójából. Akármennyire erőlködött is, képtelen volt visszaaludni, így már hajnali öt órakor, egy órával a megbeszélt idő előtt, a parkolóban ácsorgott az egyenruhájában és várta a társát a zuhogó esőben.    

 - Min gondolkozol? – törte meg Will a szótlanságot. A szakadó eső dühösen kopogott a rendőrautó tetején és szélvédőjén, az ablaktörlő pedig nyikorgó gumírozásával próbálta kitisztítani a vezető látómezejét, de a rátapadt bogártetemekkel és a rétegesen leülepedett kosszal csak még jobban összemocskolta az üveget.  A vastag és szürke felhők órák óta ontották magukból a csapadékot, szétáztatva egész Oredint és makacsul eltakarták a felkelő Nap sugarait.
  Dana az anyósülés ablakának támasztotta a fejét és úgy bámult ki az ablakon a szomorú időbe. Rendőregyenruhájához passzoló fekete vastag dzsekijén nyakig felhúzta a cipzárt, de még így is vacogott a hidegtől. A tél még odébb volt, de az állandóan nyirkos levegő hűvösebb idő érzetét keltette, amin nem segített Dana kialvatlansága sem. Will hangjára összerezzent és sóhajtva felé fordította az arcát.
  - Csak egy álmon – felelte szomorú hangon és lejjebb csúszott az ülésben.
  - Rosszat álmodtál? – kérdezte Will társalgó stílusban és egy pillanatra aggódva Danára nézett, majd újra az útra összpontosította a figyelmét, mert kiérkeztek a város szélére, ahol már nagyobb volt a forgalom. Dana megrázta a fejét, de mivel Will nem vette észre a mozdulatot, halkan megszólalt: - Az álom nem volt rossz, az ébrenlét az.
  - Nocsak! – mosolyodott el Will. – Ilyen szép és fiatal lány, és már belefáradt az életbe? Még rengeteg idő áll előtted, nem gondolkozhatsz így.
  Dana nem szólt semmit, mintha csak eldöntötte volna, hogy ma semmiféleképpen nem áll szóba a társával, csak akkor, hogyha a gyakorlatról van szó, pedig nem határozott el semmi ilyesmit. Az, hogy a bátyjával álmodott, előhozott olyan emlékeket, amikről nem is tudta, hogy léteznek, legalábbis nem voltak tudatosak egészen mostanáig. Nem tudta elképzelni, hogy az a mese, hogy juthatott eszébe még akár az álmában is, hiszen akkor csak 10 éves volt és Dana általában azt se tudta megmondani, hogy miről beszélgettek Beth-szel a múlt héten, nemhogy még gyerekkori emlékeket idézzen fel ilyen pontossággal.
  - Fel a fejjel, Dana – mondta vidáman Will és a lány térdére tette a kezét. Dana érezte a meleg tenyér érintését a nadrágján keresztül és beletelt pár pillanatba, mire ki tudott annyira szakadni az emlékek sodrásából, hogy feltűnjön neki az érintés furcsasága. Will nem húzta el a kezét és látványosan az utat figyelte, miközben szabad kezével kormányozott, így nem láthatta a lány először döbbent, majd haragos tekintetét. Dana nagyon kényelmetlenül érezte magát, hogy az idősebb társával kettesben ül egy kocsiban, az pedig a térdén pihenteti a kezét, mintha a barátnője, sőt, inkább a tulajdona lenne. Mielőtt azonban bármit is csinálhatott, vagy mondhatott volna, Will elrántotta a kezét Dana térdéről és az autót egy fehér családi ház elé kormányozta, ahol aztán a járda mellett leparkolt.
  Ahogy a motor zúgása elhalt, Dana még dühösebbnek hallotta az autót verdeső esőcseppek kopogását, amitől úgy érezte, hogy bezárták őt egy szobába Will-lel, miközben kívülről emberek verik az öklüket a zárt ajtóhoz. Már csak az a kérdés, hogy megmenteni akarják vagy megölni.
  Dana szinte az egész nyarat Will-lel és a könyveivel töltötte, hogy a pótvizsgákra megfelelően felkészüljön, a gyakorlati oktatásokat pedig azért erőltette, hogy az átlagosnál is több tapasztalatot szerezzen, ami közelebb viszi a céljához.
 - Will csak nem értett félre valamit? – gondolta Dana a kényelmetlen csendben és lassan a társa felé fordult, hogy megtudja mire is várnak még mindig a kocsiban. Egy családi perpatvarhoz hívták ki őket, pontosabban Will-t, így sietniük kéne, mielőtt valami tragédia történik.   
  Dana soha az életében nem látott nagy családi veszekedéseket, hiszen ebből a szempontból szerencsés volt a családi élete. Persze náluk is voltak viták, de sosem harapództak el annyira, hogy rendőri beavatkozásra legyen szükség.  A szülei még a mai napig nagyon szerették egymást, így nem tudta elképzelni, hogy milyen következményekkel járhat egy elfajult vita, csak halvány sejtései voltak az ilyen esetekről, de azok nagyon is rossz sejtések voltak.
  - Nem kéne bemennünk? – kérdezte felvont szemöldökkel és értetlenül bámult Will-re, aki olyan arckifejezéssel nézett Danára, amilyet a lány még nem látott tőle, csak az olyan fiúkon, mint…. – Na, ne – gondolta Dana. – Most komolyan meg akar csókolni? 
  - De, mindjárt megyünk is – mondta Will fojtott hangon és idegesen játszadozni kezdett a kezében lévő kulcscsomóval, de egy pillanatra sem vette le furcsa tekintetét Dana arcáról. – Arra gondoltam, hogy utána megihatnánk valamit Bobnál, hogyha nincs más dolgod.
  Dana nem is a kérdésen, hanem a módján döbbent meg. Szinte napi rutinjukká vált ezen a nyáron, hogy a gyakorlat vagy - Will esetében - a műszak után betértek Bobhoz enni vagy inni valamit, de Will eddig sosem így kérdezte meg, volt, hogy egyáltalán nem is kérdezte, csak egyenesen Bobhoz vitte a műszak után.
  Dana a szokásos kapucsínóját itta literszámra még akkor is, ha Will sört rendelt. Nem akarta alkoholba fojtani a bánatát, inkább igyekezett elkerülni minden szeszes italt, mert attól félt, hogyha tényleg annyira enyhülést hoz, mint ahogy mondják, akkor olyannyira rászokott volna, hogy csak akadályozta volna őt célja elérésében.
  Már csak egy év választotta el őt a huszonegy éves kortól és a diplomájától. Ha nagykorú lesz, akkor fegyvert is tarthat, feltéve, ha leteszi a fegyvervizsgát. Will sokszor kijárt vele a lőtérre, hogy együtt gyakoroljanak, de Dana úgy érezte, hogy akárhány órát gyakorol is, nem fogja tudni bepótolni az elvesztegetett időt. Már tavaly nyáron össze kellett volna barátkoznia Will-lel, és akkor lenne plusz egy nyárnyi gyakorlata mindenben, de akkor eszében sem volt, hogy „rászálljon” a társára.
  Most viszont, ahogy az ajkát harapdáló Will izgatottságtól csillogó szemébe nézett, örült neki, hogy mégis kimaradt az a nyár, mert különben elég furcsa kapcsolat alakult volna ki közöttük, aminek talán még elejét tudja venni. Nem állt szándékában kikezdeni Will-lel, hiszen a férfi idősebb volt nála, a társa, a tanára és legfeljebb a barátja volt, de nem tudta magát elképzelni a férfival. Jóképű volt, markáns és férfias vonásokkal, izmos és mutatós testtel, olyan világos szőke haja volt, mint egy angyalnak a festményeken, ráadásul sötétkék és barátságos szeme volt, nem pedig vizenyős vagy betegesen sápadt kék, a látvány mégsem mozgatott meg semmit Danában, aki inkább egy poklot idéző szempár tekintetére vágyott.   
  Dana tudta, hogy ma kivételesen nemet kéne mondania, hiszen Will érintése és a kérdés hangvétele megváltoztatta a köztük lévő kapcsolatot, de mégis inkább úgy döntött, hogy igent mond, akármennyire is utálta magát ezért.
  - DeeDee! Ígérd meg nekem, hogyha felnőtt, csinos nő leszel, egy srácot sem fogsz kihasználni. Ígérd meg, hogy egy férfin se fogsz átgázolni és nem töröd össze a szívét – idézte fel bátyja tanításainak egyikét, amit a halála előtti estén osztott meg vele egy vita után. Most megszegi ezt az ígéretet, hogy egy még nagyobbat be tudjon tartani.
  - Szívesen megiszok veled valamit Bobnál – tért vissza Dana az emlékei közül.    
  Egy pillanat alatt megváltoztatta az arckifejezését és elővette azt a csábos stílust, ami a fiúknál általában be szokott válni, legalábbis ezt látta mindig a lányoktól a gimnáziumban. Idétlenül és kényelmetlenül érezte magát, hiszen nem volt valami nagy tapasztalata a fiúkkal. Barátkozni könnyedén tudott velük, imádták is őt, de sose tekintettek rá nőként, talán pont azért, mert haverként viselkedett, nem pedig dívaként. Will látszólag nem vett észre semmi furcsát Dana viselkedésében, mert tekintete felgyulladt az örömtől, mint a százas égő egy sötét szobában.  
  Kiszálltak a kocsiból a záporozó esőbe és abban a pillanatban, hogy Will egy gombnyomással bezárta az ajtókat, a harsány csipogás kijózanította Danát. Megbánta, hogy úgy viselkedett, mint a Carol-félék, lotyónak érezte magát, de már nem akart visszatáncolni. Ha hirtelen mégiscsak nemet mond, akkor Will úgy érezheti, hogy szórakozik vele és akkor tényleg lotyónak fog tűnni.
  Annak ellenére, hogy a diszpécser szerint erőszakos és az átlagosnál is agresszívabb vita kerekedett a Perkins házban, minden csendes és sötét volt. Az ablakokon nem szűrődött ki fény, nem lehetett hallani vitatkozás vagy dulakodás zajait, a ház és a pázsit olyan rendezett volt, hogy Dana azt hitte rossz helyre jöttek. El nem tudta képzelni, hogy ebben a barátságos kis házikóban, aminek minden egyes ablakában vöröslő muskátlik virítottak és, aminek udvarában formásra nyírt rózsabokrok követték egymást katonás rendben a gyermekhintától ellentétes oldalon, akkora veszekedés lett volna, hogy rendőrt kellett kihívni.
  Will-nek is feltűnhetett a szokatlan csend, mert a kabátja alatt rögtön a pisztolytáskájára tette a kezét és intett Danának, hogy maradjon a kocsi mellett, mire a lány megtorpant. Dana érezte, hogy a félelem alattomosan felkúszik a lábain át a gerincére, ahogy lélegzetvisszafojtva figyelte társa óvatos, de gyakorlott mozdulatait, ahogy már fegyverével a kezében átvág a pázsiton, majd körbejárja a teraszt, bekukkantva a sötét ablakokon.
  Nem egyszer elkísérte már Will-t, amikor a társa járőrözött, de még sose volt semmi komolyabb „ügyük”, tényleg csak rutin ellenőrzéseken vettek részt. A sokszor éjszakába nyúló autózások során az volt a legnagyobb szórakozásuk, hogy életük egyes epizódjait osztották meg egymással. Általában Dana mesélt többet, - persze kihagyta a bátyjával kapcsolatos dolgokat -, mert Will annyit kérdezett tőle mindig, hogy Dana már úgy érezte, sosem marad idő arra, hogy a férfi is megossza vele a teljes élettörténetét.
  Dana egész testében megmerevedett, mikor Will végre abbahagyta a környék vizsgálatát és finoman bekopogott a fehérre festett fa bejárati ajtón. A lány lélegzetét visszatartva várta, hogy valaki felgyújtsa az előszoba lámpáját és beengedje a társát. Dana abban reménykedett, hogy mindjárt kinyílik az ajtó és Mrs. Perkins pongyolában megjelenik az ajtóban, hogy kikérje magának a hajnali ébresztést és perlekedve közölje Will-lel, hogy csak a szomszéd gyerekek szórakoztak a telefonnal, de a ház ugyanolyan sötét és néma maradt. Will még egyet kopogott, de most már határozottabban és erősebben, mire a bejárati ajtó lazán rezegni kezdett a tokjában. A férfi hátrapillantott Danára és némán tátogva, kezeivel mutogatva közölte a lánnyal, hogy ő bemegy, a lány viszont maradjon ott, ahol van.
  Dana biccentett egyet és átkozta a szakadó esőt, ami szinte már a csontjáig átáztatta mindenét. Legalább a kocsiba tudna visszaülni, ha már nem tehet semmit, hiszen tilos közbeavatkoznia gyakornokként. Még újoncnak vagy zöldfülűnek sem lehet őt nevezni, hiszen még csak egy diák, ráadásul nem is szabadna szinte mindennap Will-lel járőröznie, nem tud még minden szabályt, fegyvere sincs, semmije, csak a puszta ökle. Jelezni akarta Will-nek, hogy jöjjön vissza, legalább a kocsi kulcsát adja oda, már csak azért is, mert ha tényleg nagy a baj vagy üldözni kell valakit, akkor nem érnek rá vacakolni a kocsi beindításával, de Will már eltűnt az ajtó mögött, amit finoman, hang nélkül becsukott maga mögött. Talán pont ezért nem hagyta nála Will a kulcsokat, hogy Dana ne csináljon meggondolatlan hülyeségeket.  
  Ahogy Dana ott állt az esőben, háttal nekitámaszkodva az autónak, a másodpercek szinte óráknak tűntek és egyre jobban elhatalmasodott rajta a félelem. Minden egyes zajra vagy hangfoszlányra összerezzent, az ereszből kiömlő víz csobogására, az út túloldalán lévő szél borzolta fák levélsusogására és a néha odatévedő autók kerekeinek surrogására a vizes aszfalton. Próbálta összeszedni magát, hiszen nagyobb volt a félelme, mint az érzékelhető veszély, de mikor meghallotta, hogy a kocsi alatt motoszkál valami, majd az a valami nekinyomul a lábának felsikoltott és heves szívdobogással félreugrott.
  - A rohadt életbe! Sicc! Húzz el innen, rühes dög! – kiáltott a vörös bundájú ázott macskára, ami mérgesen ráfújt, majd komótosan eloldalgott. Dana megkönnyebbülve sóhajtott egyet és elmosolyodott korábbi félelmén, amikor a macska látótávolságon kívülre került, de mikor felpillantott a betonról, újult erővel támadta le a félelem. Úgy érezte, hogy valaki vagy valami figyeli, szinte felmelegedett a hátán a bőr, mintha egy izzó szempár nézné. Mozdulatlanul hallgatózni kezdett, de a víz különféle hangjain kívül semmi különöset nem vett észre, mégis biztos volt benne, hogy valaki közeledik felé. Mikor már nem bírta tovább, hirtelen oldalra fordult és a túloldalon lévő fák sűrűjében megpillantott egy ember alakú fekete árnyat, ami mereven őt figyelte. Dana annyira megijedt a látványtól, hogy egy hang se jött ki a torkán, csak megbabonázva visszabámult az alakra, aki egy pillanat alatt eltűnt a fák mögött.
  - Az egész család alszik, nem történt itt semmi.
  - A francba, Will! – pördült meg Dana ordítva és, ha a társa nem rántja hátra a fejét, akkor a támadó lány könyöke biztos betöri az orrát. – A frászt hoztad rám!
  - Jól van, nyugi – fordította Dana felé két tenyerét Will halálra vált arccal és lassan hátrált két lépést. – Hulla sápadt vagy. Történt valami, míg nem voltam itt? Láttál valakit kijönni a házból vagy…
  - Nem, senkit se láttam a ház körül, csak… - szakította félbe Dana és lehunyta a szemét, hogy mélyeket lélegezve lenyugodjon, de nem fejezte be a mondatot.
  - Csak? – lépett hozzá közelebb Will, hogy ezzel kikényszerítse a lány tekintetét.
  Dana az ajkát harapdálva figyelte társa feszült arcát, majd úgy döntött, hogy mégse mondja el neki, amit látott. Nem volt benne biztos, hogy tényleg látta-e azt az alakot a fák között vagy pedig a képzelete játszott vele, hiszen még mindig sötét volt, akár egy zacskó is lehetett a fatörzsre tapadva, amit a szél tovább sodort, ő pedig azt hitte, hogy áll ott valaki. Fáradt volt, ráadásul a múlt árnyai is egyre jobban kísérteni kezdték, ahogy az egyetem vége felé haladt és látta maga előtt a célt. Abban sem volt biztos, hogyha mégis látott valakit, az nem Darren volt-e. Már csak a fiú hiányzott volna az életéből, és Darrent ismerve az ő életéből sem hiányzott egy lány, főleg nem két zsaru.
  - Semmi, csak fáradt vagyok – mosolygott Will-re, aki még egy pillanatig gyanakodva figyelte őt, majd egy biccentéssel elővette a kulcsokat egyenruhája farzsebéből és kinyitotta az ajtót.
  - Gyere, hazaviszlek – fogta meg Dana könyökét és elhúzta a hátsó ajtótól. – Majd este megyünk Bobhoz.      


- Ezt nem fogod elhinni! – kurjantott fel Marco, miközben kibújt fekete kapucnis pulóveréből és saras bakancsából a roskatag ház előszobájában.
  Darren a nappali kanapéjáról figyelte barátját, ahogy leveszi magáról vizes ruháit. Várta, hogy Marco folytassa, mert kíváncsi volt rá, hogy ezúttal milyen újsággal tért haza, mert eddig minden kutatásuk kudarcba fulladt, de Marco meg se mukkant, hanem félmeztelenül átvágott a nappalin a szomszéd szobába. Darren nem sok reményt fűzött az újabb hírhez, mert Marco minden egyes rohadt alkalommal, ezzel a rohadt mondattal, azzal a rohadtul idegesítő vigyorával tért vissza és persze sosem tudott meg egy rohadt szót sem.
  Míg Marco átöltözött a szomszéd szobában, addig Darren csukott szemmel hátradőlt a kanapén, hogy mélyeket lélegezve egy kicsit lenyugtassa magát. Már csak tíz hónapja maradt abból a hét évből, amit kapott, hogy megtalálja a lányt. Most már kezdte érteni, mit jelent az, hogy a másvilágiaknak másképp telik az idő. Hat év és két hónap pillanatok alatt eltelt és kárba ment, Marconak pedig van pofája minden nap vigyorogva beállítani úgy, mintha rájött volna a tizenhárom ház titkára és mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
  A kopott csíkos kanapé előtti korhadt fa dohányzóasztalon előtte hevert hat év és két hónap munkája, szöveges iratok, könyvek, jegyzetek és rajzok formájában. Első ránézésre rengetegnek tűnt az összegyűjtött információhalmaz, de Darren nagyon jól tudta, hogy annyit érnek, mint az imádság. Az írások csak üres szavak, a könyvek mesékkel voltak egyenértékűek, az ábrák pedig olyanok voltak, hogy ennyi erővel betörhetett volna egy óvodába, hogy ellopja a gyerekek rajzait.
  Darren kinyitotta a szemét és előredőlve a térdére támaszkodott, hogy visszatérjen a rejtvényhez. Tizenhárom ház hevenyészett rajza feküdt előtte külön-külön lapokon, de a „Mi házunk” fejléc helyett sorszámok kacskaringóztak az ábrák felett. Darren már meg se tudta mondani, hogy ebben a hat év és két hónapban hány házat rajzolt meg újra és újra, hogy a végén összegyűrje az egészet. Megfogadta magának, hogy most már csak akkor egészíti ki az üres házak ábráját, ha biztos az információ, de már hónapok óta ugyanolyan vakon néznek rá a rajzok, pedig már megtalálta a helyet, Wiswill-t, ahol az épületek valódi másai állnak.
  Tizenhárom ház, tizenhárom különböző csapdával és az egyikben ott van a lány, immár hat év és két hónapja. Ő pedig itt van a határ mellett és nem tud egyről a kettőre lépni. Mindegyik ház ugyanolyan, és ha sikerült is bármelyiket megközelítenie, nem jött rá, hogy mi a csapda. Úgy pedig, ha nem tudja, hogy mire számítson, nem indulhat harcba, mert elég egy apró hiba és elcseszte az egészet. Csak megöleti magát és a pokolból már nem nagyon tud segíteni a lánynak, sőt, senkinek sem. Huszonkét évesen pedig elég fiatalnak érezte magát a halálhoz, úgy gondolta, hogy még minimum 20-30 évig ölni fogja a rohadékokat, amiket állítólag Isten teremtett. Még nem állt szándékában csatlakozni azokhoz a lényekhez, akik neki köszönhetik a pusztulásukat.
  - Elmentem ahhoz a Jesushoz, akit említettél – jött ki Marco a szobából egy fehér törülközővel dörzsölve ázott barna haját, majd lehuppant Darren mellé a kanapéra.
  - És? – sóhajtott fel Darren, majd egybekotorta a házak rajzait és a kupacot besuvasztotta egy sárga papírmappába. – Mit tudtál meg tőle?
  - Nem sokat – dobta le Marco a törülközőt az asztalra. – Ugyanis a felesége elég nagy patáliát csapott, mikor meglátott engem. Alig tudtuk lehiggasztani azt a nőt – nevetett a fejét csóválva.
  - Honnan tudta, hogy ki vagy? – kérdezte Darren felhúzott szemöldökkel. – Direkt azért küldtelek téged, mert rólad nem tudja, hogy vadász vagy, engem viszont ismer.
  - Meglátta a nyakamnál a tetoválást és rögtön rájött – vonta meg a vállát. – Azt hitte, hogy Jesus belekeveredett valamibe, hogy egy vadász látogatást tesz nála. Amióta megszületett a gyerek, Jesust rövid pórázon tartja az asszony. Amilyen kicsi az a nő, olyan ereje van – nevetett Marco, majd nagyot kortyolt a söréből, amit Darren nyújtott át neki.
  - De azért tudtatok beszélni, nem?
  - Egy keveset – biccentett Marco és ivott még egy kortyot. – Jesus pár éve telepedett le Oredinben, de még a mai napig nem ismerte ki Wishwill-t. Részben azért, mert az asszony nem engedi el szinte sehova, csak a munkahelyére, beállt csaposnak az egyik kocsmába.
  - Marco, nem érdekel Jesus élete, ismerem már gyerekkorom óta, csak már egy ideje nem tartjuk a kapcsolatot – szakította félbe Darren türelmetlenül.
  - Nyugi – tárta szét csupasz karjait Marco, majd lerakta az üveg sört az asztalra. – Szükség van minden háttér információra, hogy értsd a sztorit. Szóval, beállt csaposnak, így néha meghall ezt-azt. Mivel korlátozott a mozgástere, csak azokra az információkra tud támaszkodni, amit a kocsmában szed fel, de ismered a pletykák értékét, nem mindig hasznosak. Jesus néha megpróbált bejutni a titokzatos városrészbe, de mindig valami útját állta. Azt mondta, hogy olyan érzés átlépni a városrészt körülvevő fémkerítésen, mintha egyenesen a pokol tornácára sétálnál. Azt mondta, hogy nyüzsögnek ott a természetfeletti lények és hálás annak a kerítésnek, hogy nem engedi át ide őket, különben hatalmas nagy balhé lenne. Nem is érti, hogy az emberek, hogy képesek megmaradni ebben a városban, hiszen úgy süt a gonoszság onnan, mint egy hősugárzóból a meleg.
  - Ebben még nincs semmi újdonság, ezt eddig is tudtam – morogta Darren egy kissé sértődötten. – Mit tudtál meg ezen kívül?   
   - A pletykák szerint Wishwill-en valami átok ül. Találd ki, hogy mióta!
  - Hat éve és két hónapja? – vonta fel Darren a szemöldökét.
  - Pontosan – bólogatott Marco hevesen fülig érő vigyorral az arcán. – Előtte nem létezett a kerítés, Wishwill szerves része volt Oredinnek, ugyanolyan krémszerű eleme, mint a többi puccos ház. Egyik napról a másikra szó szerint rohadni kezdett minden szerves és szervetlen anyag a városrészben úgy, mintha még a házak is élnének. Mind a tizenkét család, plusz a pap, aki a tizenharmadikban lakott állítólag pár óra leforgása alatt szétrohadt. A helyszínelők olyan gyorsan húztak ki a házakból, mintha égne minden, mert egy óra múlva felhólyagosodott a bőrük és az ő csontjaikon is meglazult a hús- és bőrréteg. Rögtön karantén alá helyezték Wiswill-t, mondván, hogy valami ismeretlen járvány tört ki, de mikor védőcuccban visszamentek mintákat venni mindenből, amiből csak lehetett, semmit se találtak.
  - Mi van a kerítéssel? – szakította félbe Darren most már nagyobb érdeklődéssel hallgatva Marcot, hiszen végre úgy tűnt, mégiscsak hasznára válik a barátja. – Azt nem húzhatták fel emberek, legalábbis egy ilyen védelemmel ellátott kerítést, semmit se értenek a természetfelettihez.
  - Lehet véletlenül is jót cselekedni – kacsintott rá Marco és nyögve feltápászkodott a kanapéról, majd kiment a konyhába, hogy a hűtőből hozzon még egy sört, most már Darrennek is. – A kerítés színtiszta vasból van, ami a legtöbb lény ellen hatásos, de nem ezért tartja bent a mocskokat, hanem azért, mert valaki megbuherálta – hallatszott a konyhából Marco kiselőadása és a motozása.
  Hamarosan megjelent a szobában és az egyik üveget Darrennek nyújtotta, majd visszahuppant a kanapéra. Darren egy darabig szótlanul bámulta a kibontatlan üveget és két tenyere között görgette elgondolkozva.
  - Az elátkozott városrész híre hamar szétterjedt az országban és gondolhatod, hogy abban a hat évben hány munkamániás vadász látogatta meg a helyet. Szinte zarándokhelyet csináltak Wishwill-ből, boldog-boldogtalan látni akarta a városrészt. Elég sok baleset is történt, mert mindenhol vannak ostobák, akik azt hiszik, hogy rohadtul bátor dolog betévedni veszélyes helyekre felkészületlenül. Persze ezek mind civilek voltak, vagy szórakozó részeg tinik. Rendesen meg is szívták, azóta még jobban kerülni kezdték a helyet. Most is alig lézeng valaki a környéken. Az ordeiniek megszokták már, hogy itt van egy méhkas a közelükben és megtanulták, hogyha nem piszkálják a mézért, akkor a méhek is békén hagyják őket. A vadászok is, miután jó pár eltűnt közülük, lekoptak a helyről, főleg miután egyikük egy pap segítségével megbuherálta a kerítést. Ezek voltak azok az infók, amik közösek voltak mindegyik beszámolóban és pletykában, így Jesus ezeket tartja valóságalapnak. Még jó sok sztori van, de azok most nem érdekesek nekünk – legyintett Marco és nagyot húzott az üvegből.
  Olyan mohón nyakalta a hideg sört, hogy Darren most már megkívánta az alkoholt és az asztal szélének támasztva az üveget, lepattintotta a kupakot. Ahogy a sört kortyolta, próbálta összerakni magában az újonnan megtudott dolgokat a régiekkel, hátha valamit most észrevesz, ami elkerülte a figyelmét eddig, de nem jutott előrébb. Elátkozták a helyet, az még rendben van, de ki és miért? Sok ott a természetfeletti lény, de miért? Mi vonzza oda őket? Minden rohad, de mitől? Lehet, hogy a lány sem él már. Ha az emberek pár óra alatt szétrohadnak ott, akkor nincs rá esély, hogy ő túlélte volna, hacsak nem óvták őt meg a haláltól szándékosan.  
  Hangosan felsóhajtott és a homlokát gyűrve a térdére támaszkodott. Egyre jobban sürgeti az idő és semmivel sincs közelebb a megoldáshoz, mint a legelején.
  - Aztán Jesus magánnyomozásba kezdett – szakította ki Marco hangja a gondolataiból. – Elment oda párszor, megvizsgálta a kerítést, körbeszaglászta egy kicsit a helyet. Ha mást nem is tudott kideríteni, megbizonyosodott arról, hogy a kerítést tényleg megerősítették valami varázslattal vagy imádsággal, így rendesen elszigetelték a helyet. Nagyon erős a kerítés sugárzása, így nincs ok az aggodalomra, hogy rés lenne a pajzson és kijöhetnének a dögök. Próbálta felkutatni azt a papot is, de ahhoz, hogy beszélni tudjon vele el kellett volna utaznia négy állammal arrébb, amit ugye az asszony nem engedett neki. Ekkor fenyegette meg, hogyha belekeveredik valamibe, akkor szitává lövi a gyerek előtt – kuncogott Marco.  - Megadta a pap elérhetőségét, de nem garantálja, hogy meg is találjuk, mert a cím már van vagy négy éves – nyúlt bele a farmerzsebébe és előhúzott egy ázott és gyűrött papírfecnit, amin szétfolyt a sötétkék tinta.
  Lecsapta az asztalra és szétsimította a papírt, amin a tintapacák ellenére, még olvasható volt az írás. Darren halkan felmordult a hanyagság láttán, de nem szólt semmit, csak két ujja közé csippentette a papírt és a szeméhez emelte.
  - Jobban is vigyázhattál volna – morogta egy idő után, majd óvatosan visszatette a papírt az asztalra, hadd száradjon.
  - Én próbáltam, ember! – csattant fel Marco. – Majd mindjárt elmondom azt is, hogy miért nem tudtam jobban vigyázni. Ott tartottam, hogy Jesus nyomozott. Néha bemerészkedett a kerítésen túlra, de mivel hemzsegtek ott a lények, valami energia mindig visszalökte. Persze ő nem hagyta magát és mindenáron be akart jutni, de egyszer majdnem otthagyta a fogát, így feladta. Nem akarta apa nélkül hagyni a gyerekét, ráadásul már öregnek érzi magát a vadászathoz. Többnyire csak szellemekkel találkozott, ez is már valami, legalább tudjuk, mire számítsunk, de voltak ott testnélküli démonok is dögivel. Amennyire ki tudta venni a tömegből, testtel rendelkező lény nincs Wishwill-ben, még a madarak sem repülik át a kerítés tetejét. Minden szó szerint halott. De azt mondta, hogy erre ne alapozzunk, mert a házakba nem tudott bejutni, sőt, a tornácukig sem jutott el, pedig a tapasztalt róka mindennel felszerelkezett. Akármi fogadhatja ott a látogatót, ha egyszer sikerül átlépnie egy ház küszöbét.
  Darren szótlanul bólintott és most ő volt az, aki nyakalni kezdte a sört. Megint elkapta a kétségbeesés a tehetetlensége miatt. Ő is tudta, hogy milyen nehéz megközelíteni a házakat és már ő is lefutotta a tiszteletköröket, de itt az volt a kulcs, hogy mi van a házakban. Szellemek és démonok hemzsegtek le és fel az utcákon, de egyet sem látott bemenni a házakba, vagy kijönni onnan. Valami olyan van ott, amitől még ők is tartanak, de Darrennek ötlete sem volt, hogy mi lehet az. 
  - Jesus próbált tartani egy kis népszámlálást is – folytatta Marco most már sokkal komorabban. – Mindennap munka előtt és munka után körbejárta a kerítés vonalát és egy kockás füzetbe feljegyezte, hogy kik az ottani kedves szomszédok és hogy hányan vannak. Egy-két állandó „arcot” ki is emelt közülük, de hamar feladta a nyilvántartás vezetését, mert teljesen véletlenszerűen és váratlanul nőtt vagy csökkent Wiswill „népessége”. Azok a vadászok, akik már jártak ott régebben, azt mondták Jesusnak, hogy hiába öltek meg egy csomó rohadékot, szinte háromszor annyian tértek vissza. Mintha lenne egy lyuk valahol a városban, ami röhögve ontja magából a mocskokat és minél többet ölsz meg, annál többet küld eléd, mintha csak szórakozna veled. Sajnos, ennél többet nem tudtam meg – tárta szét kezeit megadóan. – Jesus felesége teljesen kiakadt, hogy Wishwill-ről beszélgetünk és már ment is a puskáért, hogy pár sörétet belém eresszen, mire a szomszédjuk kihívta a zsarukat. Jesus még marasztalt és próbált rendet csinálni a házban, de csak annyit értünk el ezzel a huzavonával, hogy a zsaruk megérkeztek. Mikor Jesus meglátta az ablakból, hogy közeledik a rendőrautó, leoltotta az összes lámpát a házban és megparancsolta az asszonynak, hogy csináljanak úgy, mintha aludnának. Senkinek se hiányzik a balhé.
  - Látom, sikerült megúsznod a söréteket – nevetett fel most már Darren is. Talán a feszültség vagy a sör tette vele, de nagyon viccesnek találta, hogy két vadászt egy háziasszony tart rettegésben egy puskával. Marco is felnevetett és vigyorogva megpaskolta saját fenekét, majd hirtelen elkomorodott.
  - Simán elhúzhattam volna előbb is, de az a hülye zsaru nem elégedett meg azzal, hogy síri csönd és sötét van a házban, hanem bejött. Azt se tudtam, hova meneküljek hirtelen, mert én lent maradtam a konyhában. Jesus, meg a családja szépen csicsikál az ágyában, de az ajtó nyitva van és egy fekete cuccba öltözött kapucnis alak a konyhában téblábol a sötétben, nem éppen megszokott látvány. Az a rohadt hátsó ajtó pedig beszorult, nem tudtam kinyitni. Megdagadt a fa a sok esőtől, alig bírtam felfeszíteni, de nagy nehezen sikerült. Már rohantam volna árkon-bokron keresztül, mikor beleszaladtam valakibe. Találd ki, hogy ki volt az!
  - Ah, Marco – sóhajtott fel Darren idegesen. – Honnan tudjam? Jóformán senkit sem ismerek a városban.
  - Őt biztos, hogy ismered – vigyorgott Marco dévajul, mire Darren felhúzta a szemöldökét.
  - Holly? – nyögte ki az első eszébe jutó nevet, bár Holly-t se ismerte igazán. Néha összefutottak egy kis egészséges testmozgásra, de nem sokat beszélgettek.
  - Találgass még! – cukkolta Marco, de Darren dühtől csillogó sötét szemébe nézve hangosan nyelt egyet és kibökte. – Az a kiscsaj, Dana volt az.
  - Dana? – hökkent meg Darren, majd nemtörődöm módon megvonta a vállát. – Hát aztán! Zsaru lesz ő is, vagy már az is lett.
  - Szerintem még nem lett az – nyelte le az utolsó korty sört Marco. – Különben Caruzzo magával vitte volna a házba.
  - Caruzzo? – vonta fel még magasabbra a szemöldökét Darren. – Mit keresett az a korrupt zsaru Jesus-éknál és főleg mi a jó büdös francot keresett vele Dana?
  Egyre jobban felemelte a hangját, ahogy az idegesség és az értetlenség szétáradt benne.
  - Ne tőlem kérdezd – vont vállat Marco is.
  - Úgy tudtam, hogy Caruzzo nagykutyákra vadászik, hogy egy még nagyobb kutyát védjen. Mi a francot keresett akkor egy családi vitánál?
  - Talán tudja, hogy Jesus nem éppen büntetlen előéletű, de nem is ez a lényeg – hajolt előrébb Marco. – Elég furán nézett a kis barátnődre, és ha jól láttam, nem csak ő vetett rá szemet. Egy fickó bámulta őt az út túloldalán a fák között megbújva. Úgy látszik, hogy elég rendesen zajlik itt az élet – sóhajtott fel Marco teátrálisan és hanyag tartással hátradőlt a kanapén, majd megfogta a távirányítót és bekapcsolta a tévét.
  Darren komoran bámulta az üveg sört, aminek még csak a felét itta meg és bár nem is szándékozott meginni az egészet, most egy szuszra lehajtotta, majd kiment a hűtőhöz még egyért. A konyhapultnak támaszkodva járatta az agyát, hogy feldolgozza Marcoval való beszélgetését, de minduntalan Danánál kötöttek ki a gondolatai. El nem tudta képzelni, hogy mit keres Will Caruzzo mellett és, hogy mibe keveredhetett. Darren attól tartott, hogy a vámos megölése ott a hídnál hiba volt. Csak felhívta magára a figyelmet és Danára is, akinek ehhez semmi köze, de hamar elhessegette a gondolatot, hiszen, ha akarták volna, már rég kinyírhatták volna Danát és őt is, vagy meg is fenyegethették volna őket. Itt valami másról van szó, amihez neki semmi köze és semmi pénzért sem akar belekeveredni. Pont ezért kerüli a társaságot, megvan a saját baja, nem kell még más terhe is a vállára.
 

- Hol voltál már megint ilyen sokáig? – suttogta visszafojtott dühvel Dana a bátyjának, amikor az felért az emeletre és a szobája felé tartott, ahol a húga lázadó tinédzser időszakának megfelelően, tiszta feketébe öltözve az ajtófélfát támasztotta mellkasa előtt összefont karokkal. Szőke haját laza kontyba fogta, így Ben jól láthatta húga dühtől vörös arcát és szikrázó zöld szemét.
  Az emeleti folyosó ablakán ezüstösen bevilágított a telihold még élesebbé téve a testvérpár arcának vonásait. Ebben az ezüstporszerű fényben Ben még jobban hasonlított a húgára. Ugyanolyan jáde zöld szeme volt és sötétszőke haja, amit mindig a füléig hagyott lenőni, és mielőtt a bandához csatlakozott volna, mindig kócosan „most keltem ki az ágyból” stílusban hordta, de mióta beavatták hátrafésülte és zselézte.
  Hajnali három is elmúlt, amikor hazaérkezett és kabátjával, valamint cipőjével a kezében, zoknis lábával próbált meg beosonni a szobájába, hogy ne csapjon zajt, de Dana elállta az útját. Megint.
  - Sokkal jobb fej voltál, amikor még Bennel aludtál az ajtóm előtt – morogta Danának és megpróbált bemenni mellette a szobájába, de Dana a kilincs elé lépett.
 - Te meg sokkal jobb fej voltál, amikor engedted, hogy ott aludjak és megvárjalak, majd bevittél a szobámba és úgy aludtunk el, mint egy szerető testvérpár. Most pedig harcos testvérpár vagyunk – darálta Dana és, hogy nyomatékot adjon a szavainak mutatóujjával megbökte testvére vállát. – Mióta zárod be a szobád ajtaját? Régen sose csináltad.
  Ben visszahőkölt a kérdéstől és a bűntudattól elpirulva lehajtotta a fejét. Dana csak a temetés után tudta meg, hogy két fegyvert is tartott a szobájában, egyet az ágy matracában, egyet pedig a szekrény aljában.
  - Amióta barátnőm van – hazudta.
   Mindketten tudták, hogy Ben nem mond igazat és a bandával ellentétben az új barátnőnek semmi köze az egészhez, de Dana nem tette szóvá, csak sóhajtva félreállt az útból. A fiú átbújtatta fején a hosszú nyakláncát, amin a szobája kulcsa volt, majd kinyitotta az ajtót és bement. Dana nem hagyta magát lerázni, mielőtt Ben bezárkózott volna előle, a lány tenyérrel belökte az ajtót és benyomult a hatalmas szobába.
  A falak szürkéskék tapétával és rock bandák posztereivel voltak lefedve, a kisfiús űrhajós és szuperhősös ágynemű huzat helyett pedig vörös szaténágynemű hevert a nagy franciaágyon. A polcokról és a kis szekrényekről régen eltűntek már a játékfigurák és a sportdíjak. Ben régebben focizott az iskolai csapatban, majd később egy egyesületnél is, mindenki azt hitte a sikerei miatt, hogy híres sportoló lesz belőle, de ahogy egyre több időt töltött a bandával, egyre kevesebbet edzett, míg végül abbahagyta a sportolást, a díjakat pedig kivágta a kukába, amikor Dana egyre többször nyaggatta a sporttal. 
  Ahogy Dana belépett a szobába Ben mögött és becsukta az ajtót, majdnem elsírta magát a szoba lehangolt és sivár látványától. Minden sötét volt a szobában, sötét falak, a barna parkettán fekete szőnyeg, sötétbarna és fekete bútorok, a vörös ágynemű huzat pedig olyan tompán tűnt ki a környezetből, mintha az egész ágyat alvadt vér borítaná.
  Dana elvette az íróasztalra hanyagul odadobott kulcsot és betette a zárba, majd elfordította.
  - Minek zártad be? Anyáék alszanak, úgyse hallanak meg minket, főleg nem jönnek be – morogta Ben, majd levette a pólóját és ledobta a földre. Dana észrevette, hogy mennyire megizmosodott a bátya, pedig nem emlékezett rá, hogy Ben el kezdett volna újra sportolni. Ez valamennyire megnyugtatta, talán mégsem drogozik a testvére, ha ilyen jó erőben van.
 - Így nem tudsz elszaladni a kérdéseim elől.
 - Semeddig se tart kivennem a kulcsot a kezedből – pillantott fel Ben az ágy széléről, miközben levette a zoknijait és azokat is szétszórta az ágy mellett. Dana nem ijedt meg a dühös hangtól, hiszen tudta, hogy a bátya sose bántaná őt, de biztos, ami biztos alapon becsúsztatta a láncot a melltartójába.
  - Most már nem fogod elvenni – mosolygott rá álmosan.
  Ben meghökkenve bámulta húga mellkasát, mintha átlátna a fekete pamutpólón egészen a kulcsig, majd elvörösödött és fejét lehajtva, zavartan megvakarta a tarkóját összeborzolva így a haját. Ebben a pillanatban sokkal inkább hasonlított régi önmagára, leszámítva a szégyenpírt, ami kiült az arcára. Dana ugyanolyan zavartan nézte testvérét és szégyellte magát azért, hogy kezd kinőiesedni. Megszokta, hogy a testvérével alszik szinte minden éjjel és, hogy a fiúk is a suliban haverként tekintenek rá, de a két növekvő mell egyre nagyobb szakadékot húzott a testvére, a barátai és ő közé. Pár hónap múlva 15 éves lesz, Ben múlt héten töltötte be a 16-ot és már elég régóta nem alszanak együtt, mert már nem illendő. Ben zavarából már ki is következtette, hogy miért nem.
  - Ben! – szólította meg lágyan a testvérét, aki lesütött szemmel zavartan püfölni kezdte a párnáját, hogy felfrissítse az alváshoz, de valójában csak húga tekintetét akarta elkerülni.
  Dana odasétált hozzá és leült mellé az ágyra, majd megfogta testvére csupasz vállát és erővel maga felé fordította. Ben minden ellenállás nélkül hagyta, hogy a húga maga felé húzza, de továbbra sem volt hajlandó a szemébe nézni. – Mi történt velünk? Olyan jó testvérek voltunk, hogy olyat még nem látott a világ. Most meg alig látlak, nem beszélsz velem, kihagysz az életedből. Olyan mintha nem is itt laknál, mintha nem is ezen a bolygón lennél. Megint a bandával voltál, igaz?
  Ben a banda szó hallatára mérgesen felkapta a tekintetét és lerázta magáról húga kezét.
  - És akkor mi van, ha velük voltam? Inkább oda tartozok, mint ide, ebbe a cukros tortaházba – kiáltott fel dühösen körbemutatva a szobában.
  - Ez nem igaz, Ben – fogta le hadonászó kezét Dana. – Te ide tartozol, anyához, apához és hozzám. A régi egyesületedhez, a régi életedhez. Miért gondolod, hogy inkább ott a helyed? Itt mindenki szeret, tudhatnád, hogy a világon én szeretlek a legjobban és hiányzol. Hiányzik, hogy együtt aludjunk, hogy mesélj nekem, mint régen! – simított ki egy kósza tincset testvére szeméből, miközben az övéből potyogtak a könnyek.
  Ben dühös tekintete ellágyult és hüvelykujjával letörölt egy kövér könnycseppet húga arcáról, miközben megbűvölve nézett a szemébe. Dana hátrahúzódott az intim tekintettől és a bensőséges érintéstől, de Ben magához rántotta karjánál fogva és szorosan átölelte.
  - Abból már kinőttünk, DeeDee – suttogta húga válla fölött.

 - Ébresztő hétalvó! – kiáltotta Beth dallamos hangon és felrázta Danát az álmából.
  - Hagyj békén! – fordult Dana a másik oldalára morogva. – Hétvége van, nem kell korán kelni.
  - Kedvesem, délután négy óra van – nevetett fel Beth és leült Dana mellé az ágy szélére, de majdnem a földön kötött ki, mert barátnője olyan hirtelen ült fel, mint egy rugós baba.
  - Jézusom! És csak most szólsz? – dobta le magáról a takarót, majd kiugrott az ágyból és az ajtó felé indulva menet közben szedegette össze a földre szórt ruháit. Mire párszor körbeszaladt a szobában, már teljesen felöltözött és vadul fésülni kezdte a szénakazalhoz hasonló haját a szekrényre szerelt tükör előtt.
  - Hajnalban jöttél haza, gondoltam, hogy ki akarod magad pihenni – vont vállat Beth, majd ő is öltözködni kezdett.
  - Hová mész? – állt meg a kefe Dana hajában félúton, mikor meglátta, hogy Beth fekete bőrdzsekijébe bújik.
  - Veszek egy-két dolgot az esti buliba.
  - Milyen buliba? – fordult most már barátnője felé összeszűkült szemekkel.
  - Ja, még nem mondtam? – vonta fel Beth fekete szemöldökét. – Délelőtt összefutottam Brandonnal és meghívott minket a házibulijába.
  - Ki a franc az a Brandon?
  - Tudod, az a másodéves srác, aki tisztára rám van kattanva és a nyomomban van állandóan – sóhajtott fel unottan Beth.
  - Ha ennyire idegesít téged a srác, akkor minek ígérted meg, hogy elmegyünk a bulijába? – lépett el Dana a tükör elől, miután lófarokba fogta kifésült szőke haját, majd lehajolt, hogy bekösse fehér sportcipőjét és ráhajtsa a sötétkék farmer szárát. – Nem is ismerem azt a gyereket és különben is megígértem Will-nek, hogy megiszok vele valamit Bobnál.
  - Hogy kinek ígérted meg? – pördült meg Beth a félig nyitott ajtóban, amit rögtön be is csukott, majd műbőr barna táskáját ledobta az asztalukra és levágta magát a székbe. Dana pirulva nézte barátnőjét, aki keresztbe tett lábbal és kézzel, összeszorított szájjal úgy ült ott, mintha az anyja lenne.
  - Will-nek, de ebben nincs semmi furcsa, Beth – hebegte Dana. – Az egész nyarat vele töltöttem, egész jó barátok lettünk.
  - Nem, kedvesem – rázta meg Beth a fejét. – Ő a tanárod és nem a barátod, ha pedig ma este elmész vele iszogatni, akkor még annál is rosszabb lesz. Hogy gondolhattál ilyet, hogy randizni mész vele?
  - Ez nem randi – pirult el Dana és lesütötte a szemét.
  Erről eszébe jutott a bátya, ő nézett így ki azon az estén, amikor Dana magukra zárta az ajtót és végre egy kicsit visszakapta a bátyát a hetekig tartó viták után. Azon az estén akármilyen furcsa is volt, megint együtt aludtak, mint régen, és testvére csupasz és meleg mellkasához bújva Dana úgy érezte, hogy a világ a helyére billent.  
  - Akkor micsoda? – csattant fel Beth. - Fogadóóra egy kocsmában? Mi a jó fene történt veled ezen a nyáron? Te nem az a Dana vagy, akit megismertem. Belegondoltál abba, hogyha randizni kezdesz egy tanárral, akkor lőttek a diplomádnak? Kirúgnak, mint a macskát szokás, miután összeszarta a padlót. Akkor a büdös életben nem kapod el a testvéred gyilkosát. Ha abban reménykedsz, hogy nem derül ki a kis afférotok, akkor azt felejtsd el. Mindig minden kiderül.
  Beth idegesen beletúrt rövidre nyírt fekete hajába, majd Danát kezdte figyelni, aki lehajtott fejjel a fésülködés után rátapadt hajszálakat szedegette a ruhájáról. Beth adott neki egy kis időt, hogy átgondolja az egész helyzetet.
  Dana összerázkódott Beth kemény szavaitól és a lelke legmélyén igazat adott neki. Egy hónapja tart már az egyetem és ő ugyanúgy elmegy szinte mindennap Will-lel járőrözni az órák után, Beth-szel alig találkozik, nem lóg a többi egyetemistával sem, egyedül Will-lel és a tanulással foglalkozik. Kívülről egy sznob libának tűnik, aki nem hajlandó keveredni a többiekkel, mert csak a tanára és a tanulás érdekli. Még a hülye is félreérti a helyzetet, így meg, hogy kettesben, civil ruhában fog éjfélig iszogatni a tanárával biztosra veheti, hogy pletykálni fognak róluk, ha ez már nem történt meg eddig. De szüksége volt Will-re.
  - Pont azért akarok közelebb kerülni hozzá, mert így könnyebben elkapom a gyilkost. Igazad volt abban, hogy egyedül nem fog menni. Will-nek megvannak a megfelelő forrásai, jogai és lehetőségei, amik nekem csak évek múlva lesznek meg – vallotta be Dana szemlesütve.
  Beth barna bogárszeme elkerekedett a megdöbbenéstől, majd suttogva megszólalt.
  - Az isten szerelmére, Dana! Felesége és gyereke van! – csapott a combjára, hogy nyomatékot adjon a szavainak, így még inkább úgy tűnt Danának, mintha az anyjával beszélne. – Elhiszem, hogy a bátyád gyilkosának megtalálása mindennél fontosabb számodra, de ne tegyél tönkre egy családot és ne keverj bele senkit az öngyilkos küldetésedbe.
  Dana meglepetten felkapta a fejét és még jobban elszégyellte magát.
  - Nem tudtam, hogy családja van – suttogta. Így már egészen más a helyzet, igaza van Beth-nek, nem kéne senkit belekevernie. Ha kiegyensúlyozott és normális életet élt volna, gondok nélkül, akkor pláne nem jutott volna eszébe kikezdeni a nős tanárával, de kellett neki a segítség, mindenáron.
  Beth először biccentett, majd elkerekedett szemmel nézett a barátnőjére, mintha hallotta volna Dana gondolatmenetét.
  - Egyébként hoztam neked egy szülinapi ajándékot, illetve Will hozta, míg aludtál. Többször járt itt ma és téged keresett, de mindig elhajtottam, hogy alszol, aztán egy órája már nem bírtam tovább és megmondtam neki, hogy este buliba vagyunk hivatalosak, ha van valami üzenete számodra, akkor majd én átadom.
  Beth kihúzta az asztal legfelső fiókját és elővett egy nagy alakú, barna, címzetlen borítékot.
  - Nem tudom, hogy mi van benne, csak sejtem, azt viszont már értem, hogy miért kaptad – mondta hűvösen és hangosan lecsapta a borítékot az asztalra, majd felállt és egy megvető pillantás kíséretében kiment a szobából, magára hagyva Danát a gondolataival és a borítékkal. 
  Beth-szel ellentétben Dana el sem tudta képzelni, hogy mi lehet a borítékban, amire most értetlenül bámul. Leült az asztalhoz, a szék még meleg volt Beth testétől és felemelte a szülinapi ajándékát. A boríték zárva volt, ez egy kicsit megnyugtatta, mert akármi is van benne, nem akarta, hogy bárki más tudja rajta és Will-en kívül. Kivett egy ollót a ceruzatartóból és egyik szárával feltépte a borítékot, majd kicsúsztatta a tartalmát az asztalra. Egy még kisebb fehér boríték került elő belőle és egy sárga, gyűrött papírmappa. Dana kinyitotta a másik borítékot is, amiben pár soros levél rejtőzött.


  „A barátnődtől tudom, hogy ma van a szülinapod és gondoltam megleplek. Szerintem örülni fogsz neki, amit a mappában találsz.”

                                                                                        Will

  Dana a kíváncsiságtól és az értetlenségtől felhúzta a szemöldökét, majd kinyitotta a mappát és szétterítette az asztalon. Első pillantásra rájött, hogy ez egy rendőrségi akta és először azt hitte, hogy Will belevonja őt valami nagyszabású ügybe, és most előtanulmányozás céljából odaadja neki az információkat, de mikor olvasni kezdte a jegyzőkönyvet megakadt a szeme valamin és az ijedtség minden tagját lezsibbasztotta. Dana behunyta a szemét és a homlokát kezdte dörzsölgetni, miközben mélyeket lélegzett. Azt hitte, hogy megcsalja a szeme és az agya, mert az utóbbi időben sokkal többet gondolt a bandafőnökre és a testvérére, de mikor a mappa fölé hajolt, még mindig a bátya neve virított az egyik lap fejlécén. Benjamin Delany.
  Dana remegő kézzel lapozta át az aktát és olyan gyorsan olvasott el mindent, mint még soha semmit. Mindenhol a bátya neve, a gyilkosság, a raktár, a lőtt seb, a felismerhetetlenségig szétégett test és az eredménytelen nyomozás során felhalmozott értéktelen információk tömkelege szerepelt. A mappa szánalmasan karcsú volt, Dana azt hitte, hogy több gyűrűs mappányi anyag gyűlt össze az évek során, erre itt van előtte pár oldal. A tanulmányai során találkozott már rendőrségi ügyek aktáival és egy közönséges utcai rablásnak vaskosabb aktája volt, mint a testvérének. Persze Will nem mellékelte minden vizsgálat eredményét, csak az összefoglalót, de amilyen kevés információt tartalmazott a két oldalas szöveg, Dana biztos volt benne, hogy még így is nagyon kevés a teljes anyag.
  Újra elolvasott mindent, amit a mappában talált és próbálta kitölteni a szövegek hiányzó részeit, amik vagy át lettek satírozva vagy fehérre lettek meszelve. „Hát persze, hogy Will tette” – gondolta Dana gúnyosan. „Nem adhat ki csak úgy minden információt”.
 Jobban megvizsgálta a papírokat és most már szemet szúrt neki, hogy minden csak másolat, egyedül a testvére képe nem, ami egy gemkapoccsal volt a mappa belső borítójára tűzve. Elérzékenyülve simított végig testvére fotóján, ami még a gimnázium előtti nyáron készült róla. Dana emlékezett a napra, Bennek meccse volt, az utolsók egyike, de ekkor még nem tudták. Ott volt ő is a szüleivel és a lelátóról szurkolt neki, annak ellenére, hogy Dana utálta a focit, viszont a testvérét mindennél jobban szerette. Próbálta visszatartani a sírást és hogy az emlékeit elhessegesse, újra elolvasta a mappa tartalmát. A kisatírozott részek többsége neveket vagy helyeket takarhatott és a legtöbbet Dana ki is találta az ügyet ismerve, de bosszantotta, hogy nem láthat mindent. Minden egyes információt úgy szívott magába, mint a szivacs a vizet, de mindegyik értéktelen volt.
  Dana nagyon jól tudta, hogy mi történt, így azt is, hogy ez az egész akta egy nagy hazugság. Hogy lehettek ennyire korlátoltak a rendőrök, miért nem vették észre, hogy mi folyt ott? Próbálta megkeresni az akkori nyomozó nevét, és azokét, akik az ügyön dolgoztak, de Will azokat is besatírozta. Miért?
  Ekkor Danába befészkelte magát egy furcsa érzés. Annyira lefoglalta az akta, hogy eszébe sem jutott feltenni magának a kérdést, hogy Will honnan tud egyáltalán a testvéréről, mikor ő egy szóval sem említette meg neki. Soha nem beszélt a testvéréről, ha mégis megemlítette valakinek, arra emlékezett. Ha nem ébredezett volna benne a zsaruösztön az egyetem alatt, akkor hajlamos lett volna azt hinni, hogy egy-egy beszélgetés alkalmával meggondolatlanul kifecsegte a dolgokat, de ahogy egyre közelebb járt a céljához, egyre óvatosabban viselkedett és kétszer is meggondolt minden mondatot és cselekedetet. Kizárt, hogy akár csak egy szóval is megemlítette volna Will-nek a bátyát, még Darrenről sem beszélt neki, aki pedig szinte egy senki volt a számára. Csakis Beth tudott mindenről. Eljárt volna a szája?
  Dana kikapta farmerzsebéből a telefonját és felhívta Beth-t.
  - Te tudod, hogy mi volt a mappában? – kérdezte tőle dühösen, mikor Beth felvette.
  - Mondtam már, hogy nem tudom, csak sejtem – felelte hűvösen a barátnője. – Feltételezem, hogy a bátyád ügyéről kaptál információkat, mivel nagyon összemelegedtetek Will-lel.
  - Beth, én soha nem említettem meg Will-nek a testvéremet – mondta Dana nyugalmat erőltetve magára. – Egyedül neked beszéltem róla az egyetemen, még Darrennek sem említettem meg annak idején. Honnan tudott akkor Will az ügyről?
  - Ó! – sóhajtotta Beth, majd halkan elkáromkodta magát. – Ezt nem tudtam. Figyelj, Dana – kezdte idegesen. – Talán tőlem tudhatta meg. Mikor meséltél a bátyádról és arról, hogy mit tervezel, egy kicsit megijedtem. Láttam, hogy Will-lel megértitek egymást és tud rád hatni, így megemlítettem neki egy-két dolgot, de én csak jót akartam.
  - Beth – sóhajtott Dana. – Hogy tehetted ezt? Ezzel csak rontottál mindenen. Még jó, hogy nem rúgtak ki az egyetemről! – kiabálta a végét.
  - Miért rúgtak volna ki emiatt? – Beth is kezdett dühös lenni, ez kitűnt abból, hogy megint célozgatni kezdett. Beth a célozgatások és a kétértelmű megjegyzések mestere volt, isten óvja a leendő gyerekeit. Ha egyszer anya lesz, pokollá fogja tenni az életüket.
  - Azért, mert nem lehetek rendőr, ha kiderül, hogy miért akarok az lenni. Ha a családodban bűnözők élnek vagy kiderül, hogy így akarsz előnyhöz jutni egy ügyben, páros lábbal kirúgnak!
  - Emiatt nem kell aggódnod, Dana – mondta Beth halálos nyugalommal. – Amíg Will szeretője vagy, egy rohadt szót sem fog szólni ellened.
  - Beth! – kiáltott Dana a telefonba felháborodva, de barátnője már nem hallhatta, mert rácsapta a telefont. – A francba! – vágta földhöz a mobilját dühében. Az ezüst telefon hangosan koppant a parkettán, egy kicsit kijózanítva Danát, aki felpattant a székről, felnyalábolta az aktát és a levelet, majd kabátját szinte letépve a fogasról kiviharzott a szobából.
Categories:

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése