2011. december 17., szombat

A tizenharmadik ház - 2-3. fejezet



2

gyakorlat

  Dana már egy hónapja az egyetemen volt és az új élete teljesen elvonta a figyelmét a hídnál történekről, ami annyira hihetetlennek tűnt utólag, hogy igyekezett nevetéssel feldolgozni a rossz élményt. Álmaiban néha előbukkant a vámpír férfi, de Darren is mindig ott volt, hogy megvédje, így a rémálmok kezdtek lassan megszállott álmokká válni. Dana egy percre sem szűnt meg Darrenre gondolni és hiába nem ismerte a fiút, furcsa mód hiányzott neki a lazaságával és egyben keménységével együtt.  A lány alig várta, hogy újra este legyen és álmodjon, mert akkor láthatja a fiút, akihez betegesen vonzódott. Ő egy gyilkos! – közölte vele a tudatalattija minduntalan, de próbálta elhessegetni a gondolatot, hiszen egy vámpírt ölt meg az ég szerelmére, nem egy embert. De Dana egyre jobban kételkedni kezdett a szörny létében, hiszen nem akarta felfogni, hogy egyáltalán létezhet ilyen és ezzel együtt Darren iránti érzései is halványulni kezdtek.
  Egy ideig olvasta az oredini lapokat, hátha írnak a fejetlen hulláról a patakban, de a szokásos híreken és ártalmatlan halálozási eseteken kívül semmi sem szerepelt az újságokban. Egy nap még arra is rávetemedett, hogy visszamenjen a hídhoz, hátha Darren ott van és vámpírokat öl, de az autóút melletti ároknál, ahol útjaik szétváltak, sosem jutott tovább. Csak addig merészkedett el, ahonnan biztonságos távolból láthatta a hidat, de nemhogy Darrent, de még egy másik vámost sem talált ott sosem.
  Eltelt még egy hónap, aztán még egy és Dana már csak halványan emlékezett a fiúra, akivel furcsa barátságba keveredett. Mire beköszöntött a tél és karácsony után megkezdődtek a féléves vizsgák, volt több olyan nap is egyszerre, amikor egyáltalán nem jutott eszébe Darren. A következő félév kezdeténél, pedig csak néha került szóba a fiú és akkor is csak véletlenül, miközben Beth-szel az egyetlen barátjával és szobatársával csevegtek valamiről.
  Beth a rövid fekete hajú és szúrós tekintetű kékszemű lány volt az egyedüli, aki Danához közelebb került az egyetemen, nemcsak azért mert szobatársak lettek, hanem azért is, mert Beth olyan férfiasan viselkedett és annyira olyan volt, mint Dana, hogy önkéntelenül is barátok lettek. Dana titkon azt gondolta Beth-ről, hogy leszbikus, hiszen nem csak a viselkedése és az öltözködése, de az érdeklődési köre is erről árulkodott, mégse kérdezett rá sosem és ez sosem került szóba közöttük.
  A félév alatt annyira összebarátkoztak, hogy elmesélte neki a Darrennel való találkozását és Beth szeme meg sem rebbent, mikor Dana elmondta, hogy a fiú szerint az egy vámpír volt, és Beth még akkor sem lepődött meg, mikor a véres jelenetekről is tudomást szerzett. Danának fogalma sem volt, hogy barátnője miként vélekedik a dologról, mert mindenre csak hümmögött, meg aházott, ezen kívül semmit sem fűzött a történtekhez. Egy napon viszont Beth volt az, aki újra szóba hozta a témát, mikor tavasszal a főút melletti kis kávézó teraszán ültek, ami a törzshelyük lett hidegben-melegben. Télen a földszintes kis épület belsejében vertek tanyát, a jó idő közeledtével pedig mindig a kovácsoltvas kis kerítéssel elkerített terasz sarkában ültek a fényesre törölt fehér kávézó asztalka mellett.
  Dana nagyon szerette a helyet és megszerette a várost is, olyan volt számára, mint egy kis ékszerdoboz, ami tele van csupa jó dolgokkal, olyan kincsekkel, mint például ez a hangulatos kis kávézó is. Annak ellenére szerette a várost, hogy minden olyan precízen ki volt centizve, az utak, a házak, még a bokrok és fák formái is, minden olyan tiszta és sima volt, mintha egy makettben élnének. Nyoma sem volt a nagyobb városok romlottságának, vizelet- és benzinszagának, az utcán sehol sem volt céltalanul szállingózó szemét, sem egy kutya vagy macska ürüléke. Minden tiszta és higiénikus volt, annyira más, mint a szülővárosa.    
  Egyedül Oredin nyugati határrészénél volt egy kisebb település, ami annyira nem illett a város képébe, mint egy máshonnan odakeveredett puzzle-darabka, külön névvel és táblával is illették, mintha csak el akarnák választani a várostól. Wishwill.
   Olyan szürke volt még az ég is a házak felett azon a részen, mintha megállás nélkül csak szakadna az eső, mint egy rossz ómen és az emberek messzire el is kerülték a helyet. Dana egyszer elsétált az országút azon része mellett, ahol ez a hely kezdődött, de megborzongva tovább is sietett. Úgy érezte az lenne a legutolsó hely, ahová be akarná tenni a lábát, remélte, hogy sose kell áthaladnia még véletlenül sem azon a földi poklon, ahol a növények szabadon benőttek mindent, ahol a lepusztult házak örökké sötétek és kietlenek voltak, ahol szinte nem is mozgott az élet, egyedül a sarki hideget hozó szél bukott le a hegyről, hogy felkavarja a városrész mozdulatlanságát.
  - Csak azt nem értem – kezdett bele Beth, majd nagyot harapott szinte csak zöldségekből álló szendvicsébe és csámcsogva folytatta -, hogy ha te visszamentél ahhoz a hídhoz és nem láttál semmit, akkor miért pont abban az időben volt ott egy vámos, mikor ti érkeztetek? Az a srác.. D, igaz? D azt mondta, hogy siessetek, mert jön helyette a következő. Akkor az most hol van?
  Dana elgondolkozva nézett végig Beth csupa fekete öltözetén és felvont szemöldökkel agyalt a válaszon. Danán csak egy fehér alapon vörös virágos ruha volt és egy vékonypántos szandál, hiszen a nyár egyre jobban közeledett, nem is értette, hogy Beth hogyhogy nem pusztul meg a csupa fekete cuccban a melegtől. Dana hosszú, sötétszőke haját lófarokba fogta, hogy az se melegítse a nyakát, de Beth-nek hiába volt rövid a haja, ha olyan fekete volt, mint az éjszaka és csak szívta magába a hőt.
  - Lehet, hogy mindig ott van valaki, csak én nem láttam – mondta Dana még mindig elábrándozva. – Akkor is a semmiből tűnt elő az a hatalmas ember, de az is lehet, hogy csak Darren miatt bukkant elő. D úgy fogalmazott, hogy az a vámos feladata, hogy ne engedje be a városba az olyanokat, mint ő.
  - Ezt mire értette? – pislantott fel Beth a szendvicse maradékaiból.
  - Nem kérdeztem és azóta se jöttem rá. Tudod, - hajolt előre Dana és rákönyökölt az asztalra, hogy Beth hallja a suttogását -, volt valami furcsa D-ben. Nem csak a kard, meg a mozgása, a gyakorlott harci mozdulatai és az érdekes tetoválása a hegekkel, hanem inkább a tekintete. Egyszerre volt pokolian ijesztő és pokolian vonzó is.
  - Egy tipikus veszélyes pasi, aki miatt megdöglesz – bólogatott Beth mindentudó sóhajjal.
  Dana felnevetett, majd hátradőlt a székben és nagyot kortyolt a kapucsínójából.
  - Nem úgy értettem, persze vonzó srác volt nagyon, de a pokoli jelzőt inkább arra értettem, hogy sok dolgot túlélhetett már és emelt fővel. Őt keményebbé gyűrte az élet, nem pedig összetörte. Inkább neki kéne ide járni az egyetemre és rendőrnek lennie, nem nekünk.
  Beth felkapta a fejét és felhúzott szemöldökkel Danára bámult.
  - Én pedig azt hittem, hogy valami zsaruféle a srác, de ezek szerint egy keresztapa klánjához tartozik, vagy valami japán bandában van.
  - Azért, mert azt mondta nekem, hogy capisce és kardja volt? – nevetett fel Dana, még a csészéjét is letette az asztalra, hogy ne öntse ki a kapucsínót.
  - Akár…
  - Nem hiszem – rázta meg a fejét Dana. – Ő ahhoz túl kedves és önálló volt, hogy ilyen sötét ügyekben benne legyen.
  - Ezt most te se gondoltad komolyan – jelentett ki Beth és csészéjét szorongatva hátradőlt ő is a fémszékben. – Az a srác minden volt csak nem kedves és minden sötétben benne volt, amit csak el tudsz képzelni. Bunkó volt veled – számolta az ujjain – megölt egy embert vagy oké, legyen, egy vámpírt, majd hidegvérrel a patakba hajította és megfenyegetett, hogy ne merj a közelébe menni se. Mondom, egy tipikus rosszfiú – húzta ki magát sóhajtva és megigazította magán fekete pólóját, hogy jobban kilátszódjon a dekoltázsa.
  - Ő inkább egy magányos farkasnak tűnt – nézett Dana az ég felé elábrándozva és közben Darrenre gondolt, ahogy a pataknál mosakodott.
  - Meg se próbáltad megkeresni? Ő se keresett?
  - Nem és nem. Illetve az elsőben hazudok egy kicsit, mert próbáltam megkeresni, de hamar feladtam. Lehetetlen úgy megtalálni egy embert, hogy csak a keresztnevét tudod és ezen kívül semmit. Sem a nagynénje nevét nem tudom, se az ő vezetéknevét, még címet se, sőt azt se láttam, hogy melyik irányba ment a fák között.
  - Az egyetemre nem jár, így azt kizárhatjuk – folytatta Beth Dana helyett. – Különös ismertető jele nem volt, a tetoválást leszámítva, bár azzal sem jutunk előrébb, mert ilyet nem mutogat fűnek-fának az ember, én már csak tudom – húzta ki a nadrágjába bújtatott pólóját, szabaddá téve a hasát, ahová egy páva volt tetoválva. – Az pedig, hogy éjfekete haja van, vonzó és rejtélyes tekintete, meg döglesztően jóképű nem éppen megfelelő leírás. Az emberek fele még a szomszédját sem tudja pontosan leírni, főleg nem egy idegen ember külsejét, így fel sem ismernék Darrent, még akkor se, ha a mellettük lévő házban lakna.
  - Az az érdekes – révedezett el Dana fáradtan a messzeségbe -, hogy ebben a kisvárosban egyszer sem futottunk össze, pedig a nap minden szakában járok errefelé. Se itt, sem a boltban, sem a könyvesnél, sem pedig a zöldségesnél nem jár soha. Márpedig, ha te keresel valakit, mint ő azt a lányt, akkor legalább egyszer, de jobb többször körbejárni a várost és érdeklődni iránta, hogy nem látta-e valaki.
  - Az is lehet, hogy már rég megtalálta a csajt és leléptek. Nem mondott erről semmit? Ki a lány, miért tűnt el?
  - Nem.
  - Miért nem kérdezted meg?
  - Mert udvariatlan lett volna.
  - Kedvesem, én egy ilyen pasinál nem foglalkozom sosem az udvariassággal, ráadásul hozzá kell szoknod, hogy tapintatlan és bunkó kérdéseket kell feltennünk idegen embereknek, mert a szakmánkkal fog járni. Mindig az a cél, hogy a kérdéseinkre megkapjuk a válaszokat, még akkor is, ha az másnak vagy nekünk vacakul esik.  
  - Tudom - legyintett Dana -, de akkor még nem volt ennyi eszem, mint most. Azóta már megedződtem egy kicsit itt az egyetemen, most már egészen más dolgokat kérdeznék tőle, de láthatod, hogy nincs rá esélyem…
  - Szerintem ne add fel – szakította félbe váratlanul Beth, meglepve ezzel Danát.
  - Az előbb azt mondtad, hogy ő tipikusan rossz fiú, aki miatt megdöglesz – nevetett fel – most meg arra buzdítasz, hogy keressem meg?
  - Kedvesem, szinte csorog a nyálad, mikor ártatlan kislányként elrévedezel, ha róla van szó. Már most elkezdtél megdögleni, pedig hónapok óta nem találkoztatok, nem tudsz előle menekülni, már késő. Darren így is úgy is összetöri a picike szívecskédet.
  - Ez nem igaz – csattant fel Dana elpirulva. – Én nem…
  - Persze, persze. A hülyék két asztallal arrébb ülnek – bökött hüvelykujjával Beth egy csapat idétlenül viháncoló tinilány felé. – Ők még bevennék, hogy csak a barátja akartál lenni Mr. Döglesztően Jóképűnek. 
  - Ez más volt – motyogta Dana lehajtott fejjel és forgatni kezdte a csészéjét két tenyere között.
  - Voltál te már szerelmes valaha? – hajolt felé Beth, mire Dana megrökönyödve felpislantott rá.
  - Asszem, igen.
  - Na, látod – csapott Beth az asztalra csilingelésre késztetve a csészealjakon fekvő kanalakat. – Ez a baj, hogy csak azt hiszed. Nem tudod megkülönböztetni a vonzódást és a szerelmet. Annyira bele vagy zúgva abba a Darrenbe, hogy én még ilyet nem láttam, esküszöm.
  - Azért a szerelemhez egy kicsit több idő kell, Beth. Nagyon sok srácot tartottam már jóképűnek, meg vadnak és szívdöglesztőnek, mégsem zuhantam szerelembe. Darren ugyanaz. Őt inkább csak magam mellett akartam tudni, nem feltétlenül a szerelmemként, csak….
  - Csak..? Hogy gondoltad, Dana? Két fiatal felnőtt csak úgy barátkozgat egymással minden rizikó nélkül? Ez már nem a gimi, kedvesem, ahol még működnek a fiú-lány barátságaid. Itt mindenki akar valamit a másiktól és egyet találhatsz, hogy mit akarnak a legjobban.
  - Hát, Darren biztosan nem akart tőlem semmit – hajtotta le a fejét csalódottan Dana. – Világosan az értésemre adta, hogy nem akar a közelében meglátni és nem is keresett. Ő tudja, hogy ide járok egyetemre, könnyű szerrel megtalált volna.
  - Ezt nem tudhatjuk – sóhajtott fel Beth és intett a pincérnek, hogy hozza a számlát, ami hamarosan meg is érkezett. – Gyere, mert elkésünk a gyakorlatról.

  - Ne feledjék az első félévben tanult szabályokat megfelelően alkalmazni – dörmögte a pocakos kiképzőtiszt, miközben katonás léptekkel le- és felsétált a saras fűben, az egyenruhába öltözött diákok előtt. Az egyetem mögötti domboldalon álltak, harciasan tűrve a nyakukba zúduló hideg esőcseppeket. Dana Beth mellett állt egyenruhájában, és egyedül csak a sapka alól kikandikáló hajszínük és a magasságuk különböztette meg őket a többiektől.
  - Elég egy rossz vagy hirtelen mozdulat és az elkövető rögtön rendőri brutalitásra hivatkozik, ezt se feledjék. Csakis a szabályok fontosak. Nem egy ügy elbukott már egy félresikerült incidens miatt. Őrizzék meg a hidegvérüket és megfontoltan cselekedjenek. Az elkövetőnek nem fog megesni a szíve azon, hogy maguk újoncok lesznek és főleg nem fog megesni a szíve a női kollégákon.
  Dana felhúzott szemöldökkel Beth-re lesett, de azonnal vissza is fordította a fejét, hogy ne szakítsa meg a katonás rendet.
  - Most pedig induljanak! – kiáltotta a pocakos férfi. - Mindenki kap maga mellé egy tapasztalt rendőrt, akivel egész délután és éjjel járőrözni fognak. Ha éles helyzetbe kerülnek, akkor ne kezdjenek önálló akcióba, csak kövessék a felettesük utasításait. Ha a társuk azt mondja tűnés, akkor tűnés, nincs hiszti, hogy majd maguk megoldják az ügyet. Világos?
  - Világos, uram! – kiáltotta egyszerre a diáksereg, majd a tanáruk utasítását követve megfordultak és egyesével az épület felé meneteltek, hogy megkeressék a társukat.
  - Vigyázz magadra, Dana! – tisztelgett neki Beth vigyorogva a parkolóban, majd odasétált a rendőrautó motorháztetejét támasztó társához.
  - Te is – suttogta utána Dana és beült a tapasztalt rendőrtársa mellé az autóba.
  - Üdv, Will vagyok – mosolygott rá a nála alig idősebb rendőr a volán mellől. Dana először meglepődött a fiatal és jóképű férfin, aki egyenruha helyett farmert és barna öltönykabátot viselt. Azt hitte, hogy rossz autóba szállt be, de észrevette a férfi övre erősített pisztolyát és jelvényét a nyitott kabát alatt.
  - Dana – biccentett a lány, majd bekapcsolta a biztonsági övet.
  Ahogy lassan kifordultak az egyetem parkolójából és rátértek a várost behálózó főútra, Dana nem bírta ki a feszült szótlanságot. Ideges volt, de nem csak az ismeretlen társ miatt, hanem azért is, mert ez volt az első gyakorlatuk.
  - Hány éves vagy, Will?
  - Tessék? – fordult oda meghökkenve egy pillanatra a társa.
  - Túl fiatalnak tűnsz ahhoz, hogy tapasztalt vén róka legyél.
  Will felnevetett és a kávézó felé hajtott a kocsival, majd Dana legnagyobb meglepetésére a társa lehúzódott az autóval és megállt az út szélén.
  - Harminc – felelte Will és kikapcsolta a biztonsági övet.
  - Hm, nem látszol annyinak.
  - Kösz. Gyere, benézünk Roberthez, hogy minden rendben van-e és ha már itt vagyunk, akkor kérünk egy kávét is.
  - Fánkot nem? – szállt ki Dana a kocsiból.
  - Vicces lány vagy, mondták már? – vigyorgott rá a férfi, majd bementek a kávézóba.   
  Danának furcsa volt rendőregyenruhában belépni arra a helyre, ami szinte a második otthona volt és ahová el tudott menekülni a tanulás elől. Pár órával ezelőtt még egyszerű nyári ruhában ült kint a teraszon, a világ egyik legfinomabb kapucsínóját szürcsölgetve, gondtalanul élvezve a napsütést, most pedig úgy tűnt mintha ezer év is eltelt volna azóta. Az ég beborult, szakadt az eső, lehűlt a levegő és ő nyakig beöltözve, hivatalos arcot vágva feszülten követte a társát.
  - Ó, helló, Will.
  - Bob – biccentett a férfi és Dana hátára téve a kezét előrébb tolta a lányt.
  - Nocsak, Dana! Miből lesz a cserebogár, csak nem végeztél máris?
  - Dehogy, Robert – nevetett fel Dana. – Ez csak az első gyakorlatom. Ne tévesszen meg az egyenruhám, még egy kis tapasztalatlan tanonc vagyok.
  - Egy napon te leszel a mi őrangyalunk – tartotta fel az idős boltvezető az ujját és köhögve felnevetett.
  Miután megkapták a kávéjukat, Dana külön kapott a társától egy rózsaszín cukormázas fánkot is, amit gúnyos mosollyal fogadott, majd beültek a kocsiba és folytatták a járőrözést. Dana órákon keresztül hallgatta Will történeteit és élményeit, ellátta őt jobbnál jobb tanácsokkal, Dana mégsem tudott annyira odakoncentrálni és hirtelen megjegyezni ennyi információt. Minduntalan Darren arca ugrott be előtte és azon kapta magát, hogy titkon őt keresi a járókelők között, hosszan elidőzve a kapucnis fiúk arcánál, hátha valamelyikben felfedezi őt.
  A kocsi egyszer csak megállt és mikor kiszálltak belőle, Dana nem akart hinni a szemének. A rejtélyes városrész előtt álltak meg, ahová megfogadta, hogy sosem teszi be a lábát. Tátott szájjal nézte a rozsdás táblát, amin a városrész neve szerepelt: Wishwill.
  - Ugye, nem ide akarunk menni? – kérdezte Dana aggódva és halkan átkozódni kezdett, ahogy belelépett egy tócsába. A víz alattomosan bekúszott fekete cipőjébe, átáztatva a zokniját is.
  - Dehogyis – morogta Will és az erdő felé mutatott, ami mögöttük hosszan elhúzódott. Dana azt sem tartotta semmivel sem jobb ötletnek, hogy bevessék magukat a sűrű és sötét erdőbe, de szótlanul követte a társát.
  A lány meglepetésére, amit erdőnek hitt, kiderült, hogy csak három sorból álló facsoportosulás volt, mögöttük pedig egyre jobban gyérült a növényzet és csak itt-ott tarkította egy bokor vagy cserje a füves mezőt. Néhol a fák gyűrűt alkotva mini erdőkbe sűrűsödtek, megfelelő búvóhelyül szolgálva a rosszban sántikáló embereknek.
  - Fogd – nyújtott felé Will egy elemlámpát, majd bekapcsolta a sajátját is. – Itt most szétválunk. Nem kell aggódnod, csak rutin ellenőrzés az egész, én még egyszer sem találkoztam itt állatokon kívül mással. Te menj arra - mutatott egy kisebb erdőrész felé -, én pedig a másik oldalt fésülöm át. Ha mégis találnál valamit, akkor csak sikíts.
  - Kösz – bólintott Dana. – Abban biztos lehetsz, hogy még a város másik végén is hallani fogják a hangomat.
  Will elvigyorodott, majd határozott léptekkel elindult az ellenkező irányba.
  Dana felkapcsolta az elemlámpát és a fénnyel játszadozva elindult a lejtőn, hogy benézzen a legközelebbi facsoportosulás mögé, de a széléhez érve tanácstalanul megállt. Hátranézett, hogy megkeresse Will-t a tekintetével, aki a távolból intett egyet, így Dana megnyugodva a tudattól, hogy a társa ott van tőle nem is olyan messze, belépett a sűrű sötétségbe.
  - Mit is mondott mindig apa? – suttogta maga elé. – Dúdolj, és akkor csökken a félelmed. – Dana halkan énekelni kezdett egy altatódalt, amit gyerekkorában annyiszor hallott az édesanyjától és lassú léptekkel folytatta az útját. Párszor összerezzent, amikor egy állat kiugrott egy bokor mögül, vagy egy mókus leejtett valamit a feje fölött, így egy idő után már nem is foglalkozott a mocorgás hangjaival, amik a fák közötti tisztás felől szűrődtek ki, de mikor az elemlámpa fénye egy földön fekvő test lábára esett, felsikkantott és a szája elé kapta a kezét.
  Lassan végigjáratta az elemlámpájából világító megnyugtató sárga fényt a fekvő testen és újra felsikkantott, ahogy a test mellett észrevett egy nagyon ismerős arcot. A sötét szempár meglepetten, majd dühösen meredt rá, végül a fiú lassan felállt a térdelésből és megadóan feltartotta a kezeit.
  - Darren? – kérdezte a lány hunyorogva és lassan leeresztette az elemlámpát a fiú arcáról.
  - Dana? Hál istennek – sóhajtott fel, majd letérdelt a földön fekvő test mellé és marokra fogta a mellkasból kiálló tőrt.
  - Ne moccanj! – kiáltott rá Dana és a fegyveréhez nyúlt, amiben ugyan vaktöltény volt, de ezt a fiúnak nem kellett tudnia. Majd, ha befejezte az egyetemet, lőhet igazi fegyverrel, addig viszont gyakorolhatta a mozdulatot.
  Darren teste megmerevedett és lassan, hunyorogva az ismét rászegeződő elemlámpa fényétől felpislantott a lányra. Először szembe nézett a ráfogott pisztoly csövével, majd érdeklődve végigmérte Danát tetőtől-talpig.
  - Te nem egyetemista vagy? – kérdezte tőle gúnyosan és egy kissé csalódottan, majd elengedte a tőrt és törökülésben leült a földre.
  - De, az vagyok – biccentett Dana, továbbra is a fiúra szegezve a pisztolyt. – Rendőr leszek.
  - Ó – vakarta meg a fiú a tarkóját. – Akkor, gondolom, nem leszünk jóban egymással.
  - Eddig sem voltunk jóban egymással – felelte Dana hivatalos hangon, bár a fiú mondata szíven ütötte egy kissé, nem akarta kimutatni a csalódottságot.
  Darren sóhajtva felállt, majd leporolta fekete farmerját és kibújt véráztatta szürke pólójából, ami az eltelt hónapok miatt még elnyűttebben nézett ki.
  Dana hátrálni kezdett, ahogy a fiú közeledett felé, majd a következő pillanatban a fegyver és az elemlámpa is kiesett a kezéből. Darren olyan gyorsan ért hozzá és verte ki a kezéből mindkettőt, hogy Danának ideje sem volt feleszmélni.
  - Ne haragudj, csak nem szeretem, ha az arcomba világítanak, azt meg főleg nem, ha fegyvert fognak rám.
  Darren lehajolt, hogy felvegye a fegyvert és a lámpát, majd finoman Dana kezébe csúsztatta őket és a lányra mosolygott.
  - Egészen megváltoztál, amióta utoljára láttuk egymást.
  - Te meg semmit sem változtál, ugyanúgy ölsz, mint akkor – felelte Dana hidegen. – Bármelyik percben itt lehet a társam.
  - Tudom – bólintott a fiú és visszament a testhez.
  - Ez is egy vámpír volt? – kérdezte Dana gúnyosan és biztos volt benne, hogy ezúttal Darren nem ússza meg ennyivel. A földön fekvő férfi teljesen átlagosnak tűnt és ez sokkal kisebb is volt, mint a híd vámosa.
  - Nem – bújt Darren a barna kapucnis pulóverébe és fekete táskáját átvetette a vállán. Dana szíve megállt egy pillanatra, ahogy a fiú teljesen rideg hangon ejtette ki a nem szót.
  - Ha megöltél egy embert, akkor nem engedhetlek el, ezt ugye tudod?
  Darren felkacagott, majd egy rántással kitépte a tőrt a földön fekvő férfi szívéből. A penge éles recéi könyörtelenül bőr- és ruhadarabokat rántottak magukkal, a férfi szívéből pedig bugyborékolva távozott a vér, most hogy a penge már nem állta útját. Dana az émelygéstől sápadtan bámulta, hogy Darren milyen kifejezéstelen tekintettel csipkedi le ujjaival a tőrre tapadt emberi maradványokat, mintha szőlőszemeket kapkodna le egy fürtről.
  - Nem ember volt, hanem egy vérfarkas – vágta oda olyan hűvös nyugalommal és érdektelenséggel, mintha csak az időjárásról beszélgetnének.  
  - Ki a franc vagy te? – lépett hátra Dana növekvő félelemmel és titkon azt remélte, hogy Will az erdő felé közeledik.
  Hirtelen belemart a felismerés, hogy hónapokon át egy közönséges gyilkos, egy pszichopata után sóhajtozott a párnák között. Minél több idő telt el, annál jobban akarta Darrent, akarta, hogy a fiú egyszer csak felbukkanjon és egy szenvedélyes csók után magával vigye az ismeretlenbe. Darren a bátyjára emlékeztette, a vigyora és a pimaszsága az övé volt, a mozdulataiban, mintha csak Bent látta volna, egy dologban viszont különböztek. A bátyja imádta őt és nyoma sem volt benne ennek az embertelenségnek, ami Darren szemében kísértett. A fiú amennyire vonzotta, annyira meg is rémisztette Danát.
  Darren válasz helyett csak elmosolyodott, majd megtörölte a tőrt a füves talajon és barna bőrövébe csúsztatta. Szinte már unottan öltözött fel és rakott rendet maga körül, majd váratlanul megszólalt:
  - Csak egy ismeretlen ismerős vagyok, akivel megint szétválnak az útjaid. Hagyd ezt annyiban, Dana, ha jót akarsz magadnak.
  - Te most fenyegetsz?
  - Dehogy – rázta meg Darren a fejét és ekkor Dana észrevett egy csúnya karmolást a nyakánál. – Inkább csak tanácsolok. Ne keveredj ebbe bele! Fordulj meg és sétálj el innen! A falkája majd elintézi a többit – mutatott a testre, majd elindult az erdő sűrűjébe.
  - D?
  - Igen? – fordult vissza a fiú.
  - Sajnálom, de nem engedhetlek el – fogta Darrenre a pisztolyát remegő kézzel. - És minél többször találkozunk, annál inkább nem engedhetlek el.
  - Tudom, rendőr leszel. Mondtad – biccentett Darren inkább a rászegezett fegyverre, mint a lányra, majd egy hűvös pillantást vetett Danára és folytatta útját.
  Dana tehetetlenül és szótlanul nézte, ahogy a fiú ismerős és laza lépteivel eltűnik az erdő sötétjében a rejtélyes városrész felé,  hogy ismét felkavarva őt kisétáljon az életéből.
  - Találtál valamit? – kérdezte Will, ahogy Dana zavartan kilépett a mezőre, ahol már várta őt a társa.
  - Nem, nincs ott semmi.
  Will egy darabig fürkészte a lány sápadt arcát és ködös tekintetét, majd megvonta a vállát.
  - Gyere, visszaviszlek a kollégiumba. Egy diáknak elég volt mára ennyi.
    

  - Ez nem semmi – füttyentett Beth másnap reggel a törzshelyükön ülve a kis fehér kávézóasztalnál, mikor Dana elmesélte neki, hogy mit látott a gyakorlaton. – Nekem egy dögunalmas délutánom és éjszakám volt, ráadásul én hajnalban értem haza. Hogy lehetsz ennyire mázlista?
  Dana meglepetten felhúzta a szemöldökét, majd intett a pincérnek, hogy kérnek még egy kör kapucsínót.
  - Azt hittem, hogy mindenki korán hazament.
  - Uh, hát nem. Jó kis társat fogtál ki magadnak. Az enyém lassan nyugdíjba megy és vérkomolyan vette, hogy Oredin minden egyes szegletét átvizsgáljuk. Alig aludtam valamit – ásította, majd felhajtotta a kávé maradékát.
  - De legalább szép időnk van – nézett Dana az ég felé mosolyogva és behunyt szemmel itta magába a napfényt. A reggel folyamán szinte minden megszáradt a kis városban, csak egy-két pocsolya pöttyözte be az utakat.
  - Este kellett volna ilyen időnek lenni – morogta Beth és két kézzel kikapta a pincér kezéből a csészét, mintha ezen a kávén múlna az élete. – De ne az időről beszélgessünk, hanem inkább azt mondd meg nekem, miért engedted csak úgy el? Először egy vámpír, most meg egy vérfarkas? Ugyan már! Másodjára is hülyére vett téged azokkal a szép sötét szemeivel.
  - Valahogy hittem neki, Beth – mondta Dana összeszűkített szemmel a távolba bámulva. – Nem tudom, hogy miért, de hittem. Van valami Darrenben, ami nem ereszt.  
  - Alapszabály: ne higgy az ilyen pasinak, csak akkor, ha a saját szemeddel látod az igazát.
  - Nem lehetsz mindig ilyen szarkasztikus, Beth – csattant fel Dana visszatérve az emlékei közül. - Egyébként a saját szememmel láttam, hogy ott fekszik az a férfi.
  - És? Szőrös volt? Nagy agyarakkal? Nekem azt mondtad, hogy teljesen átlagos volt.
  - A legelső alkalommal viszont Darren megmentette az életemet és tudom, hogy mit láttam. Nem volt okom kételkedni benne most sem. Akár engem is megölhetett volna, mégse tette.
 - Hát, reméljük, hogy igazad van, és nem kerülsz bajba. Ha mégsem vérfarkas volt – kuncogott Beth rosszmájúan a vérfarkas szónál -, akkor megtalálják a testét hamarosan. Akkor pedig nem hallgathatod el, amit láttál, mert a jövőd múlik rajta. Előbb-utóbb minden hazugságra fény derül.
  - Tudom, Beth, nagyon is jól tudom. El fogom mondani, de addig felesleges egy ilyen sztorival előállnom – morogta Dana türelmetlenül.
  - És? Megtudtál legalább valamit a sötét hercegedről?
  - Nem a sötét hercegem, Beth – korholta Dana és ezúttal komolyan is gondolta. – Semmit sem tudtam meg, csak megint elzavart. Hagyjam ezt annyiban és menjek el – idézte Darrent gúnyosan. – Nem kell harmadjára is megismételnie, hogy vegyem a lapot. Elfelejtem és kész.

________________________________________________________________________

3
HATÁR

 
  Dana sikeresen letette az első éves vizsgáit és nyárra hazautazott vissza a szüleihez. Minden egyes megállónál azt leste, hogy Darren felszáll-e a buszra, és ugyanezt tette akkor is, mikor ősszel visszautazott az egyetemre, de egyszer sem találkoztak. A vérfarkas testéről, sem más gyilkosságról nem adtak hírt az oredini lapok, így Dana megkönnyebbült, hogy nem egy embergyilkost engedett el. De akkor kit vagy mit ölt meg Darren? Tényleg igazat mondott?
  - Találtam neked valamit – dobott egyik nap Beth egy újságot Dana asztalára a szobájukban, majd felült vele szemben az asztalra.
  - Mi ez?
  - Olvasd csak el – bökött az egyik cikkre, ahol a halálozási adatokat közölték. Dana értetlenül olvasta a fekete keretes írásokat, amik tele voltak ismeretlen nevekkel. Egy nő elhunyt autóbalesetben, egy idős férfi meghalt végelgyengülésben és vagyonát Oredin városára hagyta, egy férfi hirtelen szívrohamot kapott…
  - Mit kezdjek ezzel? – nyújtotta Beth felé az újságot. – Semmi különös nincs a halálozási esetekben, nem értelek.
  - A lap alját nézd, utolsó előtti bekezdés – tolta vissza Beth az újságot, mire Dana felvont szemöldökkel széthajtotta a lapot és pásztázni kezdte a keretes írásokat.
  - Darren Anderson, halottnak nyilvánítva – kezdte hangosan, majd elakadt és egész testében megmerevedett, mikor meglátta a fiú képét az írás mellett. A kép elmosódott volt a nyomdafestéktől, de Dana biztos volt benne, hogy a fiút látja. Felismerte a haját, a szemét, azokat a sötét szemeket, amik a pokol tükrei voltak. Percekig szótlanul bámulta az írást, újra és újra elolvasva a sorokat, amik hirtelen ugrálni kezdtek előtte, ahogy a keze minduntalan megremegett.
  - Ez valami tévedés lesz – mondta elhűlve és újra elolvasta a három sort, mintha mindent megtudhatna belőlük, Darren egész életét, azt hogy ki volt, milyen volt, de a szavak csak puszta tényeket közöltek a fiú eltűnéséről végül a haláláról, amit feltételeztek.
  - Az eltűnéstől számítva nem öt évnek kell eltelnie, hogy halottnak nyilvánítsanak valakit? – nézett elfehéredve Beth-re.
  - De.
  - Akkor ez…
  - Nézd meg az eltűnés dátumát, kihagytad az apró betűs részt. Miért hagyja ki mindig mindenki? – sóhajtott fel Beth, majd könnyedén leugrott az asztalról, elsétált az ablakhoz és kinyitotta, friss levegőt eresztve a szobába. Dana behunyt szemmel szívta magába a levegőt és megpróbálta lenyugtatni magát, miután meglátta, hogy barátnőjének igaza van. Darren már 5 éve és 2 hónapja eltűnt.
  - Egy éve sincs, hogy másodjára találkoztam vele! – suttogta Dana, majd Beth-re kapta a tekintetét. – Mit állhatnak ki most a szülei és a nagynénje! Tudniuk kellene, hogy Darren épp és egészséges, nem halt meg! Miért nem jelentették, hogy él és előkerült? Hiszen itt lakik a nagynénjénél a városban!
  - Hazudott neked – vont vállat Beth, majd a széles párkány szélére ült. – Mondtam neked, hogy ne higgy el neki mindent.
  - Ezt akkor sem értem – emelte magához az újságot elfehéredett kézzel és újra elolvasta a sorokat. Másodpercekig szótlanul bámulta a fiú képét, a komoly tekintetet, az ismerős összeszorított ajkakat és a sötét szemeket.
  - Legalább van egy nyomunk – szólalt meg váratlanul Beth, mire Dana felkapta a fejét. – Anderson. Ha szerencsénk van a nagynénjének is ez a vezetékneve, ha mégsem akkor egy kicsit nehezebb dolgunk lesz, de megtalálhatjuk.
  - Igen – suttogta Dana és újra a képet kezdte nézni.
  - Na, nem jössz? – kérdezte Beth és fekete bőrdzsekijét tartva a kezében megállt az asztal mellett. Dana először értetlenül nézett rá, majd kikapott egy ollót a ceruzatartóból, kivágta a keretes írást a képpel együtt és farmerja zsebébe csúsztatta.
  - Mehetünk.

 - Még egy Anderson kipipálva – mondta Beth egy tollkupakkal a szájában és a telefonkönyvből kitépett oldalon kihúzta a soron következő nevet és címet. Dana csalódottan sétált le mellette a családi ház lépcsőjén a szépen gondozott kert felé. Összesen öt Anderson család lakott a városban, most jártak a harmadiknál, akiről szintén kiderült, hogy csak névrokona Darrennek, egyébként semmi kapcsolat nincs közöttük.
  - Pedig azt hinné az ember, hogy ilyen kis városban mindenki rokona mindenkinek – morogta Dana, ahogy kisétáltak a házak előtt elhúzódó járdára.
  - Úgy látszik, mégsem – pislantott fel Beth és az utcatáblákat kezdte fürkészni a szemével. – Azt hiszem a Brick Road három utcával lejjebb van innen. Több mint egy éve vagyunk itt, mégse tudjuk az utcaneveket. Szörnyű!
  - Nem volt rá szükség. Ha lemegyek a kávézóba, nem érdekel, hogy mi az utca neve – vont vállat Dana, majd ő is pásztázni kezdte a környéket.
  A Brick Roadhoz érve végre megtalálták a soron következő Anderson családot, de itt sem jártak sikerrel, így az utolsó cím felé vették az irányt.
  - Hm.
  - Mi az, Beth? Miért álltál meg? – fordult felé Dana aggódva.
  - Safety Road. Ezt viszont tudom, hogy hol van – nézett rá összevont szemöldökkel a lány. – Én nem mennék oda és szerintem te sem.
  - Ugyan miért? Mi van ott?
  - Wishwill határa.
  Dana meghökkenve kihúzta magát és vissza akart fordulni a kollégium felé, ahogy meghallotta a rejtélyes városrész nevét, de csak szótlanul bámult Beth kérdő arcára.
  - Én megyek – jelentette ki Dana határozottan és a telefonkönyv kitépett lapjáért nyúlt. – Nem kell velem jönnöd, ha nem akarsz.
  - De, Dana…
  - Az csak a határa, nem maga a városrész – szakította félbe barátnőjét. – Ráment szinte az egész napunk a keresésre, nem most fogok megfutamodni, amikor már csak egy család maradt.
  - Oké – sóhajtott fel Beth -, de csak az út széléig vagyok hajlandó elmenni, a házba neked kell bekopogni.
  - Rendben.  

   Dana idegesen hátrapillantott barátnőjére, aki az utolsó Anderson család házától nem messze várakozott az úton mellkasa előtt összefont karral. Dana pillantására bíztatón biccentett egyet és nekitámaszkodott a magas kőkerítésnek jelezve, hogy egy tapodtat sem mozdul, míg Dana épségben ki nem jön.
  A lány nagyot nyelve nézett körbe a ház udvarán, ami legalább annyira kilógott a szépen megmunkált környezetből, mint maga Wishwill, annak ellenére, hogy Oredin jó negyedében voltak még mindig, a határ közelében. Az alacsony házról mállott a vakolat, az ablakok kosztól voltak homályosak és itt-ott megrepedt rajtuk az üveg. A kertet benőtte a sárgára száradt gaz, ami hanyagul elszórt szeméttől tarkállott. Ha a hangos rockzene nem szűrődött volna ki a ház repedésein, akkor Dana meggyőzte volna magát, hogy lépjen le, mert nincs otthon senki, hiszen ilyen helyen lakni sem lehet, nemcsak egy tisztes családnak, de egy nagynéninek sem.
  - Kérlek Istenem, add, hogy itt legyen Darren – suttogta a lány, majd félretéve a félelmét, amit a roskatag ház okozott benne, rátenyerelt az ajtó melletti csengőre, ami rekedten rikácsolva szelte ketté az ütemesen dübörgő zenét. Miután nem válaszolt senki, Dana még egyszer becsöngetett és félelmét felváltotta a bosszúság. Odasétált az egyik ablakhoz, hogy megpróbáljon belesni rajta, de abban a pillanatban, hogy félreállt az ajtóból, az hangos nyikorgással kinyílt.
  - Ki vagy? – kiáltott rá barátságtalanul az ajtóban álló ismeretlen srác, mire Dana összerezzent és elpirult attól, hogy leskelődésen kapták. Megköszörülte a torkát és visszasétált az ajtóhoz. Miután gyorsan végigmustrálta a ház lakóját tetőtől-talpig, igyekezett a fiú barna szemére koncentrálni, hogy leplezze zavarát. A srácon nem volt semmi, csak egy farmer, az is félig kigombolva, mintha csak most rángatta volna magára. Dana figyelmét nem kerülte el, hogy ezen a fiún is olyan tetoválás van, mint amilyen Darrenen. Ha ő nincs is itt, legalább nyomra bukkant.
  - Helló – köszönt Dana barátságosan mosolyogva. – Darrent keresem.
  - Ki keresi? – lépte át a küszöböt a fiú hátrálásra késztetve Danát.
  - Dana vagyok, Darren egyik barátja.
   - D-nek nincsenek barátai, főleg nem ilyen kiscsajok, mint te – mérte végig a fiú gyanakodva, majd tekintete a lány mellénél megállt, mire Dana ismét elpirult és összébb húzta nyitott fekete bőrkabátját a mellkasa előtt. – Mit akarsz tőle?
  Dana idegesen elővette a zsebéből az újságkivágást és szótlanul a fiú felé nyújtotta, aki gyanakodva tartotta szemmel a lányt, de elvette a gyűrött papírt és felvont szemöldökkel elolvasta a keretes írást.
  - Csak tudni akartam, hogy jól van-e és…..
  - Ki az, Marco? – kiabálta túl a zenét és a bulizó emberek keltette zajt egy ismerős hang.
  - Valami kiscsaj, mindjárt leszerelem – kiáltott vissza a Marconak nevezett fiú hátrafordulva, közben véletlenül félrelökte az ajtószárnyat. Dana kíváncsian bekukkantott a ház belsejébe Darrent keresve. Meg volt győződve arról, hogy ő volt az iménti hang gazdája és megdöbbenve vette észre, hogy nem is tévedett.
  Az előszobából nyílt egy nagyobb szoba, ahol egy csíkos ütött-kopott kanapén ott ült Darren hanyagul. Rajta is csak egy farmer volt és egy kreolbőrű lány az ölében, akinek olyan hosszú fekete haja volt, hogy szinte a földet súrolta. Danában megállt az ütő, ahogy Darren kezei a lány rövidnadrágos combját simogatták, miközben a szája mohón falta a lányét. Legszívesebben elkapta volna a tekintetét, de nem tudta levenni a szemét a látványról. A féltékenység olyan erővel támadta le, miközben Darren markáns vonásait, izzadságtól fénylő kreol bőrét és sűrű szempilláit figyelte, hogy megtántorodott. Darren észrevehette, hogy figyelik, mert kitépte magát a csókból és egyenesen Dana zöld szemébe bámult, tekintetében ott csillogott az örvénylő vágy, majd el is szállt, ahogy felismerte a váratlan látogatót. Egy pillanatra meghökkent, majd dühösen elhúzta a száját és finoman leterelte magáról a lányt.
  - Mit keresel itt? – tolta félre Marcot az ajtóból, mikor dühös léptekkel odaért Dana elé. – Mondtam, hogy ne menj olyan helyre, ahol semmi keresnivalód sincs.
  Marco Darren kezébe csúsztatta az újságkivágást, majd bement a szobába és becsukta maga mögött az ajtót kettesben hagyva Danáékat. D ügyet sem vetett a papírra, csak összegyűrte és az öklébe szorította.
  - Csak meg akartam tudni, hogy jól vagy-e – rebegte Dana és a fiú öklére mutatott. – Az újság azt írta, hogy halottnak nyilvánítottak téged, mert már öt éve eltűntél. Tudtam, hogy nincs igazuk, de a saját szememmel akartam látni, hogy nincs bajod.
  Darren továbbra sem nézte meg az újságkivágást, hanem kifejezéstelen arccal a háta mögé hajította.
  - Láthatod, hogy épp és egészséges vagyok – mutatott végig magán a fiú. Dana pofátlanul kihívónak érezte a mozdulatot és átkozta magát, amiért egy olyan fiúra áhítozik, aki látványosan semmibe veszi őt újra és újra.
  - Igen, azt látom, hogy nagyon is jól vagy – sziszegte Dana a fogai között kiszűrve a hangokat. Nem csak Darren lekezelő stílusától és a féltékenységtől lett dühös, hanem attól is, hogy miközben azon imádkozott és aggódott, hogy a fiú legyen életben, addig Darren nagyon is jól érzi magát egy másik lánnyal, aki ráadásul csinosabb is, mint ő. – Megtaláltad, akit kerestél.
  Darren összevont szemöldökkel értetlenül bámult a lányra, majd elnevette magát. Eltűnt a gúny és a düh a hangjából, Dana mégis úgy érzete, hogy rajta nevet a fiú és ettől még idegesebb lett.
  - Még nem találtam meg – nézett rá D elkomorodott arccal és Dana egy pillanatra megsajnálta, majd ismét erőt vett rajta a düh.
  - Nem úgy tűnik, mintha annyira kétségbeesetten keresnéd a barátnődet, ha más szájában turkálsz. Nem csoda, hogy nem találtad meg, de talán jobb is lenne neki, ha békén hagynád.
  Darren olyan gyorsan termett Dana előtt, hogy a lány ijedten felsikkantott. A fiú egészen közel hajolt az arcához, egész testében remegve a dühtől.
  - Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz – suttogta hűvös nyugalommal Dana arcába, aki szorosan lehunyta a szemét, ahogy a fiú édes lehelete végigsimította a bőrét. – Nincs jogod ítélkezni felettem, hiszen nem is ismerjük egymást. Te nekem egy senki vagy és jobban tennéd, ha te is így tekintenél rám.
  Dana lassan kinyitotta a szemét, ahogy a fiú elhátrált tőle és visszalépett az ajtóhoz.
  - Nem tudom, hogy mit akarsz tőlem, de jobb lenne mindkettőnknek, ha békén hagynál.
  - Én…én nem akarok semmit sem tőled – fonta össze karjait maga előtt Dana és zavartan toporogni kezdett. Már megbánta, hogy felkutatta Darrent és kitette magát ennek a megaláztatásnak.
  - A tekinteted nem ezt mondja – mosolygott gúnyosan Darren és mélyen Dana szemébe nézett, akinek arcát elöntötte a pír, de állta a fiú tekintetét. Mielőtt bármit is mondhatott volna Darren megelőzte. Hangja ismét ridegen és dühösen csengett, nyoma sem volt a szórakozottságának.
  - Tűnj el innen, Dana és sose gyere vissza. Nincs semmi közünk egymáshoz és nem is akarom, hogy legyen. Az én fajtám és a te fajtád sosem érintkezhet egymással. Felejtsd el, hogy létezem. Tekintsd úgy, hogy meghaltam, mint ahogy az újság írta.
  - De hát a szüleid, a nagynénéd…
  - A szüleim meghaltak, a nagynéném pedig nem létezik – szakította félbe a fiú, majd Dana döbbent arcát látva folytatta. – Igen, hazudtam, abban jó vagyok – nevetett fel idegesen. – Te pedig a naivitásban vagy jó kicsi Dana. Vigyázz vele, ha már zsaru leszel.
  Dana szólásra nyitotta a száját, de Darren hangosan becsapta előtte az ajtót, ami huzatot keltve fellebbentette Dana vállára omló sötétszőke  haját. A lány úgy érezte, hogy ez volt az utolsó és végleges pofon, amit Darrentől kaphatott.   
 

  - Megtaláltad, igaz? – karolt barátnőjébe Beth, mikor az halálra vált arccal odaért mellé. Dana csak biccentett egyet erőtlenül és igyekezett visszatartani a szemét maró könnyeket. Életében nem alázták még meg ennyire, főleg nem egy olyan személy, aki ennyire fontos neki, mint Darren. Ha valaki idegen teszi ezt vele, könnyen lepergette volna magáról a hátára tapadó alattomos megalázottságot, de Darren nem volt számára idegen. Megmentette az életét, már ezért örök hálával tartozik neki, ráadásul tényleg úgy érezte, hogy menthetetlenül belegabalyodott, mint, ahogy Beth is fogalmazott. Ahogy a fiú óvta őt azon az estén, és ahogy ránézett akkor, azt hitte, hogy ő is érez iránta valamit, de most megbizonyosodott róla, hogy az csak embertársi aggódás és kedvesség volt, köze sem volt a vonzódáshoz.
  - Él és virul – mondta erőtlenül.
  - Akkor ezen nem örvendezni kéne? – hajolt közelebb Beth, majd a másik irányba húzta Danát, aki cseppet sem törődött vele, merre viszi a lába.
  - Neked volt igazad, mindvégig – suttogta Dana. – Nem is létezik a nagynénje.
  - Mondtam, hogy az ilyen pasiknak nem lehet hinni – sóhajtotta Beth a fejét csóválva. – Gyere, megiszunk egy kapucsínót és mindent elmesélhetsz.
  Hamarosan megérkeztek a törzshelyükre, de Danát ez sem vidította fel. Összegubózva ült a fehér kovácsoltvas széken és az asztal üveglapját bámulta meredten még akkor is, amikor a gőzölgő kapucsínóját elé tették.
  - Mit mondott neked, hogy ennyire kikészültél? Leszámítva azt, hogy hazudott a nagynénjéről.
  - Világosan az értésemre adta, hogy hagyjam őt békén, mert az én fajtám és az ő fajtája sosem érintkezhet egymással – motyogta Dana lehajtott fejjel.
  - Az ő és a te fajtád? – húzta fel Beth a szemöldökét. – Ez meg mi a francot akar jelenteni?
  - Nem tudom – rázta meg Dana a fejét és az idegességtől remegve a kapucsínóért nyúlt, de káromkodva visszarántotta a kezét, ahogy az átforrósodott bögre megégette a bőrét. – Talán azt, hogy én nem lennék neki elég jó vagy, hogy én diplomás leszek, ő pedig nem.
  - Vagy azt, hogy ő nem ember, te pedig az vagy – suttogta Beth félig komolyan, félig mosolyogva, hogy egy kicsit oldja a feszültséget. Dana erre végre felkapta a fejét és megrökönyödve barátnőjére bámult.
  - Hogyne lenne ember, Beth! – korholta Dana. – És ez nem vicces.
  - Igazad van – bólintott a barátnője -, akkor viszont agyára mentek a képregények és a horror sztorik. Vadásznak képzeli magát, te pedig hagytál elmenekülni egy pszichopatát.
  - Beth, láttam, amit láttam. Én is ilyen történeteken nőttem fel, mégsem hittem bennük, amíg nem támadott meg egy vámpír és nem láttam egy vérfarkas tetemét.
  - Egy feltételezhető vérfarkas tetemét – tartotta fel az ujját Beth. – Lehet, hogy arról is hazudott és megölt egy embert, te pedig bevetted a két szép szeme miatt.
  - Oké – sóhajtott fel Dana türelmetlenül, majd belekortyolt az időközben kihűlt kapucsínójába és közelebb húzódott az asztalhoz. – Ha az nem is vérfarkas volt, attól még elhittem neki, mert láttam egy vámpírt a saját szememmel, aki rám is támadott és nem volt okom nem hinni Darrennek, mikor a gyakorlaton összefutottunk.
  - Te tudod – vont vállat Beth egykedvűen és megitta a maradék kávéját. – A te helyedben én elfelejteném az egészet, főleg azt a srácot. Már most nyomorulttá tett, pedig semmi közötök nem volt egymáshoz.
  - Én nem így éreztem – suttogta Dana és a bögréjében gőzölgő kapucsínóra szegezte a tekintetét.
  - Tudom – biccentett Beth. – Inkább mesélj arról, hogy idén kit kapsz társnak a gyakorlatodhoz.
  - Will-t kapom megint – kezdte Dana, de gondolatban még mindig Darrennél járt.
  - Hogyhogy? – tette le Beth a bögréjét meglepetten. – Nem arról volt szó, hogy mindig mást kapunk? Különböző ember, különböző tapasztalat.
  - Will kérte, hogy így legyen – vont vállat Dana – nekem meg egyre megy. Teljesen mindegy, hogy kivel raknak össze.
  - Hm.
  - Mi az? – kapta fel a fejét Dana.
  - Semmi, csak elgondolkodtam - legyintett Beth, majd kikérte a számlát.
  - Mégis min?
  - Azon, hogy miért kellesz te annyira Will-nek, hogy felrúgja a rendet.

  Dana különösebb gond nélkül végigcsinálta a gyakorlatot és ezúttal nem futott össze Darrennel. Egyre kevesebbet gondolt a fiúra, és ha eszébe is jutott, rögtön elszégyellte magát, mert maga előtt látta dühös tekintetét és azt, hogy mennyire megalázta őt. Igyekezett azzal magyarázni a vonzalmát, hogy azért tetszik neki a fiú, mert amellett, hogy piszkosul jóképű, vad, veszélyes és titokzatos, teljesen olyan, mint a bátyja.
   Talán csak az vonzotta benne, hogy elérhetetlen és minél inkább az, Dana annál inkább vágyott rá, de próbálta elhessegetni a gondolatait. Az év végi vizsgák előtt keményen nekiállt tanulni, de még ez sem mentette meg attól, hogy két tárgyból is megbukjon. Darren és a körülötte lévő rejtélyek annyira elvonták a figyelmét, hogy szinte semmi másra sem tudott koncentrálni. Egyre többet álmodott vele, hol horrorfilmbe illő jelenteket, hol pedig erotikával túlfűtött romantikus meséket.
  Ezúttal nem utazott haza a szüleihez a nyárra, mert a pótvizsgákra készült és plusz gyakorlatot vállalt Will-lel.
  - Hogy lehetsz ilyen buzgómócsing? – kérdezte tőle Beth az utolsó vizsga napján, miközben a bőröndjébe pakolt.
  - Megbuktam két tárgyból. A buzgómócsingok sosem buknak meg – morogta Dana és sóhajtva hátradőlt a székén.
  - Ezek csak vizsgák, miért veszed annyira a szívedre? Majd nyár végén megcsinálod és kész.
  - Nekem muszáj mindent terv szerint csinálnom – szorította ökölbe a kezét Dana, majd saját idegességén meglepődve, felvont szemöldökkel ellazította az ujjait.
  - Miért? Ez csak egy egyetem, Dana! A pénz nem akadály nálatok, hiszen bankár az apád, időd pedig végtelen.
  - Te ezt nem érted – csóválta meg Dana a fejét behunyt szemmel.
  - Oké – vont vállat Beth és összehajtogatta a kezében lévő pólóját, majd berakta az ágyon heverő nyitott bőröndbe. – Akkor segíts megértenem.
  Dana felsóhajtott, miközben a gondolataiba merült.
  - Mindenki okkal akar rendőr lenni, legalábbis azt hiszem – kezdte halkan és a barátnőjére nézett. Beth érezte, hogy valami komoly dologról fognak beszélgetni, így abbahagyta a pakolást és leült Dana mellé az asztal sarkára. – Nekem nyomós okom van.
  - Mi lenne az? – nézett rá Beth az őszinte érdeklődéstől tágra nyílt szemmel.
  - Volt egy bátyám – suttogta Dana és kibámult az ablakon a messzeségbe. – Tizenhat éves voltam, amikor egyik este egy rendőr megjelent a házunknál és szörnyű híreket közölt anyámmal. A bátyám tizennyolc éves volt, amikor meghalt.
  - Ó, sajnálom – tette Beth Dana vállára a kezét. – Ezt nem tudtam.
  Dana halványan rámosolyogott, majd újra a messzi tájat kezdte fürkészni, mintha csak az emlékei között válogatna.
  - Egy helyi banda ölte meg, mert Ben merészelt összejönni egy lánnyal, akiről kiderült, hogy a bandafőnök volt barátnője. Ben ezt nem tudta, ha tudta volna még rá se nézett volna sose a lányra, de senki se figyelmeztette. Szerintem szándékosan nem tették meg. Én akármennyire is óvtam és telebeszéltem a fejét, hogy szálljon ki ebből az egész bandaéletből, Ben boldog volt ott és sikeres. Aztán egy idő után békén hagytam, mert láttam, hogy nem esik bántódása és kezdett visszatérni hozzám – Dana abbahagyta a mesélést és letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából.
   - A főnök kedvence lett és Ben egyre több pénzzel jött haza. Nem mintha számított volna nekünk a pénz, hiszen van belőle bőven, de Ben büszke volt rá, hogy maga keresi meg a saját pénzét és nem kell a szüleinkre támaszkodnia. Nem mondta sosem, hogy tulajdonképpen mire kap fizetséget, én pedig nem kérdeztem, mert tudtam, hogy csakis piszkos ügyletekből származhatott. De jó ember volt – nézett fel Beth-re könnyes szemekkel, aki bátorítón rámosolygott. – Szerettem a bátyámat és mindent megtettem volna érte, ahogy ő is énértem. Boldog voltam mikor megtudtam, hogy szerelmes lett és reménykedtem, hogy a lány majd nagyobb hatással lesz rá és abbahagyja, amit csinál, de tévedtem. Biztos vagyok benne, hogy szándékosan nem figyelmeztették őt, mert mindenki a helyére pályázott.
  - Azért leszel rendőr, hogy elkapd a gyilkost, igaz? – kérdezte Beth sajnálattal a hangjában.
  - Igen – biccentett Dana eltökélten. – Ez egy elég erős banda a környékünkön és mindenki véd mindenkit, még akkor is, ha börtönnel fenyegetőznek. Jobban félnek a főnöküktől, mint az életfogytiglani büntetéstől. Nem tudták elkapni.
  - Jaj, Dana – sóhajtott fel Beth és megsimogatta barátnője fejét. – Ha a tapasztalt rendőrök nem tudtak elkapni egy ilyen nagykutyát, akkor te mit akarsz tenni? Fiatal és zöldfülű vagy. Hosszú, hosszú éveket kéne arra várnod, hogy elegendő tudásod legyen ehhez.
  - Tudom, hogy kit kell keresnem – nézett fel Dana dühtől és könnyektől fénylő szemekkel. – Ismerem a főnököt.
  - Akkor miért nem mondtad el, kit keressenek?
  - Mert egy egész rendőrőrs is kevés hozzá, hogy elkapják.
  - Most magad ellen beszélsz – csattant fel Beth és fejét csóválva nézett Danára. -  Akkor te egyedül hogyan lennél képes elkapni őt?
  - Láttam, hogyan nézett rám mindig is a főnök. Tetszett neki, amit látott. Ha akkor kislányként, kivirágzó nőiességemmel felkeltettem az érdeklődését, még jobban akarni fog, ha meglát felnőtt nőként kikerekedve és megerősödve. Aztán már csak az eszemen és a ravaszságomon múlik, hogy mit kezdek a helyzettel.
  Dana szemében látszott, hogy nagyon messze jár gondolatban, olyan emléket lát maga előtt, ami túlságosan borzasztó ahhoz, hogy beszélni merjen róla. Beth érezte, hogy sok mindent nem árul el neki Dana, de nem akart az életében vájkálni, viszont az élettelen tekintet halálra rémisztette.
  - Te nem vagy normális – nevetett fel idegesen Beth és leugrott az asztal sarkáról. – Képes lennél bemenni a tűzfészekbe és összebújni az ellenséggel?
  - Mindent megtennék Benért és azért is, hogy elkapjam a gyilkosát. Az a legkevesebb, hogy érdekből lefekszem akár az egész bandával is, hogy eljussak a főnökükhöz.
  - És ha ott vagy, mit akarsz tenni? Egy perc se kell és halott vagy!
  - Lehet – biccentett Dana, majd eltökélten barátnője szemébe nézett és suttogóra fogta a hangját. – De előtte beleeresztek egy egész tárat.  

________________________________________________________________________

Categories:

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése