2016. május 31., kedd

Ingar Johnsrud - Követők

Ingar Johnsrud - Követők

Miért pont ez? Rákaptam én is a skandináv krimikre és meglepetésemre a General Press Kiadó kínálatában is rábukkantam egyre, ami ígéretesnek tűnt.

Fülszöveg: A testvériség örökké tart. 
  Oslo, napjainkban: Fredrik Beier főfelügyelő egy eltűnési ügyben, egy politikus lánya után nyomoz. Az eset azonban hirtelen fordulatot vesz, amikor az Isten Fénye elnevezésű szekta több tagját is lemészárolják, és a fiatal nő, aki szintén a hívők egyike, nincs a holtak között. Hová tűnhettek a gyülekezet életben maradt tagjai? És vajon milyen munka folyt a szekta rejtett laboratóriumában? 
 Bécs, 1937: megalakul a Bécsi Testvériség, a nemzetközi csoport fajkutatással foglalkozik. A negyvenes években a testvériség feje, Elias Brinch egy norvég hadifogolytáborban folytatja a kísérleteit. Mire bukkanhatott és milyen eredményeket érhetett el, ha kapcsolat látszik felsejleni a mostani gyilkossági ügyek és az évtizedekkel ezelőtti háborús bűnök között?
  Ingar Johnsurd első regénye az izgalmak és a borzongás rajongóinak való olvasmány. A hús-vér figurák, a mesteri történetszövés, az újabb és újabb meghökkentő fordulatok jelentik a biztosítékot arra, hogy aki belekezd, az nem lesz képes megállni a trilógia első darabjánál.

Vélemény: Ezt a könyvet már nagyon vártam, egyrészt mert skandináv krimi és már a fülszöveg megfogott (a borítóról nem is beszélve), másrészt pedig azért, mert meglepetésemre a General Press Kiadó várható megjelenései között láttam, a kiadó ízlésében pedig még nem csalódtam. Mindig örülök neki, ha egy általam szeretett műfajból bőven jön az utánpótlás, ha több kiadó kínálatában is megtalálom, így sose fogyok ki az olvasnivalóból.

A regény témája alapvetően érdekes volt. Egy politikus, Kari Lise Wetre lánya és unokája, akik egy szektához csatlakozva élték az életüket, eltűntek. Fredrik Beier főfelügyelő és társa, Andreas Figueras kapja az eltűnési ügyet, de beletörik a bicskájuk, mert az ügy sokkal nagyobb, mint gondolták. A Solro nevű helyen, ahol az Isten Fénye nevű szekta közössége élt, valaki mészárlást tartott, a gyülekezet fele eltűnt, a másik fele pedig meghalt. A halottak között nem találják meg Anette Wetret és a kis Williamet, így az ügy kétfelé ágazik: az eltűnési ügyben továbbra is nyomozást folytatnak, de elindul egy másik ügy is, a mészárlásé. Találnak egy iszlámistákra utaló nyomot, ezért bevonják a terrorelhárítást is az ügybe, így csatlakozik a csapathoz Kafa Ikbál, a biztonsági szolgálat elemzőosztályának tagja. A gyülekezet párszor már összerúgta a port a helyi iszlám közösségekkel, így azt feltételezik, hogy ez volt az iszlámok válasza a gyülekezet részére. Egyedül az nem illik a képbe, hogy a Solron lévő ház pincéjében találnak egy túlélőt és egy laboratóriumot, aminek a létezését és célját egyelőre nem értik. Az olvasó számára tovább bonyolítja az ügyet, hogy közben egy másik idősíkon a világháború idején végzett fajkutatásokról és embereken végzett kísérletekről olvashatunk, amik összefüggésben vannak a jelenlegi üggyel, de ez a szál a nyomozók számára nem ismeretes és eltelik egy kis idő, mire olvasóként is össze tudjuk egyeztetni a múlt és a jelen eseményeit. Az egyedüli kiindulópont az, hogy a múltbéli nevek visszaköszönnek a jelenben, mert vagy élnek még a kulcsemberek vagy azok leszármazottaival találkozunk csak más körülmények között. 

 Mindeközben szépen, lassan csordogál a magánéleti szál is és egyre több mindent tudunk meg a szereplőkről. A csapatnak is még össze kell szoknia, mert Kafa egy új tag, ráadásul nő, így egy romantikus szál is kilátásban van, bár ez nagyon halványan jelenik meg. A munkájukat a rendőrségen belüli szokásos kakaskodások és hatalmi harcok is nehezítik. Fontos szerepe van a médiának és a közösség véleményének is a rendőrség munkájáról, így a politikai vezetéshez közelebb állók inkább fontosabbnak tartják a közvéleményt, mint az igazságot. A skandináv krimikre annyira jellemző sajátosság is megtalálható a magánéleti szálnál, ez pedig a komor múlt, ami még mindig kihatással van a jelenre és eléggé személyiségromboló módon. Leginkább Fredrik Beier komor múltjával szembesülünk, ami nem a sablonos alkoholista vagy drogos múlt, de legalább annyira tragikus. Ennek ellenére sikerült a karakterét nem egy sopánkodó, lecsúszott figurává tenni, hanem egy kedvelhető alak lett. A stílusa egy kissé nyers és szarkasztikus, talán ezért is lett kedvenc karakterem. Egyébként a regény egészére jellemző ez a nyerseség, néha átment egy kissé vulgárisba, de a sok durvaság és szókimondás mellett csakis ezzel a vulgaritással lehetett érzékeltetni, ha valaki nagyon, de nagyon ki volt akadva. Volt is min, hiszen sokkoló és elborzasztó tettekbe futottak, a gyilkosságok nagyon érzékletesen és minden finomkodást mellőzve, ugyanúgy nyersen a lapokra kerültek. Kaptunk egy elég fura gyilkológépet is, akinek sok rejtély övezte a kilétét és gyakorlatilag sebezhetetlen volt. 



A nyomozás szálnál kimondottan tetszett, hogy a lassú víz partot mos technikát kaptam. Egyszer egy nyomozó mondta nekem, nehogy azt higgyem, hogy a valóságban ilyen pörgősen megy egy nyomozás és hogy ennyire flottul megy minden. A nyomozóknak bizony nagyon sokat kell talpalniuk és rengeteg unalmas óra megy el a kutakodásokra, talpalásra, mire végre találnak valamit, ha egyáltalán találnak és a szerencse sem árt. Gyakran a tévút veszi el a legtöbb időt. A regényekben és filmekben azért van felpörgetve minden, mert amúgy senki se olvasná/nézné ezeket a sztorikat. Azóta egy kicsit hitetlenül állok a "2-3 nap alatt felgöngyölítünk egy ügyet" esetek előtt, és inkább azokat a sztorikat preferálom, ahol nem istenek a rendőrök, hanem esendő emberek és bizony sokat küzdenek és talpalnak a megoldásért. A Követők olyan regény volt, ahol a nyomozás lassú víz partot mos stílusa közelebb állt a valósághoz és hollywoodi happy end sem volt benne, tiszta és nyers, valóságszagú krimi volt, erősen szókimondó stílussal. 

 Izgalmas, pörgős és érdekes volt. Annak oka, hogy mégsem lett kedvenc az egyéni ízlésemben is keresendő, alapvetően nem vonzanak a terrorizmussal és az iszlámmal még érintőlegesen is foglalkozó történetek, ugyanígy a világháború témája sem, bár ez esetben egy elég érdekes (fajkutatás) és számomra kevésbé ismert vonalával foglalkozott. Ez a fajkutatási rész elég hátborzongató volt, egy kissé már a horrorra is hajazott. Az általam hibának vélt momentumokat inkább annak rovom fel, hogy egy trilógia első része, így az írónak van még bővebben ideje kifejteni mindent. Elsőre ez így túl sok, összekuszált és zavaros volt, eléggé egy szövevényes ügy lett belőle és nagyon sok mindenre még nem derült fény. Bár kapunk egyfajta lezárást, de azzal sem a szereplők, sem pedig mi, az olvasók nem vagyunk elégedettek, így várós a folytatás. Túl sok alatt azt értem, hogy egyszerre több szál is futott a regényben, amik közül a többség ugyan csak egy kitekintés volt és nagyobb képet adott az ügyről, de hamar hamvukba holtak, így sosem tudhattam, hogy melyik közbeiktatott jelenetnek mi lesz a jelentősége és hogy az mekkora lesz. 

 A szokásos északi kellékek is a helyükön voltak: burkolt társadalomkritika, komor hangulat, a főhősök defektes élete, ködös-esős idő stb. Szóval minden hangulatfestő elem benne volt, ami hamisítatlan skandináv atmoszférát teremtett. Várom a folytatásokat, mert azért van még mit megmagyaráznia és kifejtenie az írónak. Eléggé felcsigázta az érdeklődésemet ahhoz, hogy most már az ügy végére akarjak járni én is, na meg van benne egy halványka kis romantikus szál, aminél szurkolok a párosnak. 
__________________________________________________________________________________
Történet: 4/5 pontból
Kedvenc: Kafa, Fredrik Beier
Tetszett: a nyerseség
Nem tetszett: túl sok szál futott egyszerre
Fordította: Vaskó Ilidkó
Oldalszám: 428 oldal
Kiadó: General Press Kiadó
__________________________________________________________________________________

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése