2011. október 10., hétfő

Sylvia Plath - Az üvegbura

Miért pont ez? Már nagyon régóta el akartam olvasni, mert jobbról-balról ajánlották, szülők és barátok, aztán egyik nap elhatároztam, hogy itt az ideje nekiülni és elolvasni. 

Történet: A könyv főszereplője Esther Greenwood, egy tizenkilenc éves fiatal lány, aki New York-ba utazik, hogy egy hónapig egy női magazinnál gyakornokoskodjon ösztöndíjjal. Az itteni tapasztalatairól és gondolatairól szól a történet eleje, majd hazautazik édesanyjához, ahol kiderül, hogy nem vették fel abba az íróiskolába, amibe nagyon szeretett volna járni. Innentől kezdve a főhősnő elindul a lejtőn és már a tudathasadás folyamatáról és a gyógyulási kísérleteiről olvashatunk.A könyv erősen önéletrajzi ihletésű, hiszen maga az írónő életének egy részét kísérhetjük végig. Szinte minden megtörtént és úgy, ahogy a könyvben le van írva, csak a neveket változtatta meg Sylvia Plath. 

Vélemény: Mindenki azt hajtogatta a környezetemben, hogy ez egy zseniális mű, muszáj elolvasnod, nem lehet kihagyni. Sokáig halogattam az olvasását, mert tudtam, hogy nagyon depresszív hangulata van és hát általában én sem voltam elég jó formában, hogy ki merjem nyitni a könyvet. Tény, hogy az elolvasásához kiegyensúlyozottabb lelkivilágra van szükség, máskülönben nagyon tudja nyomasztani az embert. 

Az eleje nagyon nem tetszett, sem a történet nem érdekelt, sem a karakter nem volt szimpatikus, jóformán nem is történt semmi és nagyon zavaros volt, hogy össze-vissza ugrált a jelenben és a múltban. Gyakran el is vesztettem a fonalat és már vagy tíz mondaton túl voltam, mire rájöttem, hogy már rég visszaugrottunk a jelenbe. Idegesített a karakter ezzel a csapongással és a néha meghökkentő vagy totál értelmetlen viselkedésével és vártam valami magyarázatot vagy valami történést. Egyedül azért haladtam tovább, mert ott motoszkált a fejemben, hogy jó lesz ez, csak be kell indulnia, illetve az hajtotta előre az olvasást, hogy elképesztően gyönyörűen írt Plath. Olyan hasonlatai, képei voltak, hogy néha hangosan is ízlelgettem a szavakat és többször elolvastam őket. A könyv feléből lehetne idézni, annyira szépen írt. 

A könyv közepe felé volt egy kis furcsa váltás és szinte úgy éreztem, hogy a semmiből bukkan elő a betegség, eddig észre se vettem, hogy komoly baja lenne a főhősnőnknek, amikor is egyre többször olvastam arról, hogy öngyilkos akar lenni, gondolkozik a módszereken és sokszor meg is próbálja őket véghez vinni. Mire felocsúdtam, már kórházakban jártam vele és egyre zavarosabb lett minden, teljesen magával ragadott a történet és Esther gondolatai. Utána már az volt a bajom, hogy nem kéne tovább olvasnom, mert nagyon mellbe vágnak a gondolatai, borzasztóan nyomasztanak és a sírás fojtogat, de egyszerűen nem bírtam félretenni. Annyira magába rántott az egész, hogy muszáj voltam befejezni, kíváncsi voltam mi lesz, mi történik a főhőssel és akartam a szép gondolatokat, a gyönyörű megfogalmazásokat olvasni. 

A könyv végére értelmet nyert számomra, hogy amit az elején unalmasnak és semmitmondónak véltem, azoknak igenis volt jelentősége, hogy amit nem kedveltem Esther-ben valójában mi is volt. Amilyen tetteket az elején értelmetlennek és logikátlannak tartottam, rájöttem, hogy nagyon nagy jelentőséggel bírtak. A történet második fele annyira beszippantott, hogy bekerültem a könyvemmel én is az üvegbura fojtogató és kilátástalan világába Estherrel. 

A történet nagyon megrázó, hiszen egy beteg ember fejében vagyunk mindvégig és az ő szemén át látjuk a világot. Nem véletlen, hogy néha egy kicsit zavaros az írás és sok helyen csak az érti meg a gondolatokat, aki járt hasonló cipőben, másnak csak üres szavak lesznek. Akiknek nem tetszik a könyv, az azért van, mert valószínűleg annyira kiegyensúlyozott életet éltek eddig, hogy fel se tudják fogni, milyen az, amikor kilátástalannak látod a jövődet, milyen az, amikor a lét is fáj vagy csak egyszerűen nem érzed, hogy élsz, hogy vagy. Aki ezeket nem érzi át egy kicsit sem vagy sosem voltak keserű gondolatai az életről, nyavalygásnak vagy írói erőltetésnek, drámakeltésnek vehetik Sylvia/Esther gondolatait. 

Kimondottan tetszett, hogy az írónő egy percig sem próbálja megmagyarázni, hogy milyen ez a betegség, miért lett beteg, milyen események juttatták el idáig, egyszerűen csak érzed és észreveszed mindezt a szavakból. A könyv elején csak úgy belecsöppenünk az írónő/Esther világába, a közepébe és egy darabig magával visz minket, majd a könyv végén egyszerűen kidob belőle és azt veszed észre, hogy tudni akarod mi történt, olvasnád tovább. De valójában nincs szükség arra, hogy az ember tovább olvassa, hiszen az életrajzából tudni, hogy mi történt vele és a fülszöveg is elárulja. Miután Az üvegbura megjelent 1963-ban, az írónő öngyilkos lett, 30 éves korában. Amit a könyvben leírt, hogy hányszor próbálkozott vele sikertelenül, az a könyve kiadásának évében sikerült is. 

Bár a könyvben irtózott a házasság és a gyerekek gondolatától, férjhez ment egy költőhöz és született két gyermeke. Majd elváltak és nem sokra rá lett Sylvia Plath öngyilkos. Ebből tudjuk, hogy ami halvány remény felcsillant a könyv végén, hogy hátha meggyógyul, csak hiú ábránd volt. Akkor tényleg egy kicsit kiszabadult az üvegbura alól, sikeresen lediplomázott, angolt tanított és verseket írt, de végül visszaesett a depresszióba. A könyvén érezni is, hogy mennyire mélyen benne volt a betegségben és szinte az lett volna a csoda, ha meggyógyul és felépül. Sajnos, a fia is 2009-ben, 47 éves korában öngyilkos lett, így a betegség végigkísérte a családot. 

Nagyon sajnálom, hogy az írónőnek végül nem sikerült felépülnie, mert annyira szép lelkivilága és gondolatai voltak, hogy még sok ilyen alkotást megoszthatott volna a világgal. Szívesen olvastam volna több művét is és nem csak azért, mert vonzanak a pszichikai betegségekről szóló könyvek, hanem azért is, mert gyönyörűen bánt a szavakkal és még olyanokat is meglátott vagy észrevett a világban, amit mások talán nem. 

Miért olvasd el? Mert nagyon gyönyörűen írt Sylvia Plath és nagyon értett ahhoz, hogy átérezd az ő érzéseit. Mesterien bánt a szavakkal és nagyon szép lelkivilága volt. Néhol keserű humort véltem felfedezni a sorok között, amitől még egyedibbé vált számomra az írónő. Érdekes volt egy tudathasadásos, depressziós ember fejében és lelkében lenni, úgy, hogy az hiteles volt. Ilyen depresszív hangulatú könyvet csak az tud zseniálisan megírni, aki tényleg abban a másik világban van, és Sylvia Plath sajnos ott volt és nem tudott belőle kikecmeregni. 

Miért ne olvasd el? Ha nem szereted a nagyon depressziós könyveket, akkor végig se fogod tudni olvasni. Az írónő nyíltan és szemérmetlenül beszél az öngyilkosságról, a módjairól és egyéb meghökkentő dolgokról. Ha valaki depresszióra vagy melankóliára hajlamos, ez a könyv tuti, hogy lerántja a mélybe, így nem ajánlom. Gyerekek kezébe pedig véletlenül sem kerülhet, abszolút nem nekik való, illetve aki hasonló betegségben szenved az messzire kerülje el, jobb, ha másik bolygóra kerül tőle a könyv.

_______________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Esther és Buddy

Tetszett: A gyönyörű írásmód, a szemérmetlen stílus és a gondolatok.

Nem tetszett: A hangulatom, miután elolvastam a könyvet. :) 

Kiadás: Több kiadást ért meg, én ezt olvastam: Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981

Oldalszám: 234 oldal 
_______________________________________________________________________

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése