Miért pont ez? Már régóta szemeztem a könyvvel, aztán egy leértékelés során végre eljutottam odáig, hogy meg is vegyem. Nagyon tetszik az ópiumos, abszintos világ, ami egy időben nagyon jellemezte a művészek életét és a művészetüket, így keresem az ilyen hangulatú könyveket.
Történet: Nagyjából arról szól, amit a cím is sugall. Egy angol férfi leírja, hogyan került kapcsolatba az ópiummal, milyen hatással volt az életére és egyben egy tanmese is az ópium fogyasztásáról és annak következményeiről. A mű sok kis jelenetet dolgoz fel a szerző életéből és tulajdonképpen ópiumgőzös gondolatait és álmait tartalmazza.
Vélemény: Nagyon akartam szeretni a könyvet, hiszen már régóta áhítozok utána és mint már említettem, vonzódok az ilyen történetekhez. Életem egyik legmeghatározóbb olvasmánya a Toulouse Lautrec életétől szóló Moulin Rouge volt, azóta is keresem azt az utánérzést, de úgy látszik mindhiába.
Ráth-Végh István szavaival élve az előszó az író mosakodása. Az író itt írja le, hogy mi célból, mikor, milyen körülmények között írta meg a művét, mit akar vele üzenni, esetleg plusz információkat közöl a könyvvel és/vagy az életével kapcsolatban, illetve instrukciókat ad, hogy milyen "szemmel" tekintsük a műre és hogyan olvassuk, hogy meglegyen az a hatás, amit el szeretett volna nálunk érni. Az Egy angol ópiumevő vallomásai tipikus példája ennek, hiszen olyan mosakodás szaga volt, hogy rögtön Ráth-Végh István szavai ugrottak be róla, aki többek között A könyv komédiája című mű szerzője. (Egyébként a könyvéből nagyon sok érdekességet meg lehet tudni a könyvekről, nem csak a nyomtatás fejlődéséről, hanem az írás fejlődéséről is, a régebbi korok szokásairól, a stílusokról, az írók helyzetéről, mindezt humoros formában tálalva.)
Az előszó mosakodás jellegével még nem is lenne probléma, hiszen abban az időben, amikor de Quincey megírta (közel 200 éve) még ez lehetett a bevett szokás és a jellemző stílus. A probléma az volt, hogy számomra a könyv egyharmada olyan volt, mint egy előszó, a vége pedig olyan, mint egy függelék, miközben mindvégig arra vártam, hogy magát a történetet, a könyvet olvashassam, aztán vége lett és nem kaptam semmit, csak egy nagyon hosszú előszót. A szerző mindezt tetézte azzal, hogy először írt egy útmutatást az olvasónak, majd arrébb lapozva jön az első rész, ami rögtön Az olvasóhoz című fejezettel kezdődik és ha még ez nem lenne elég, folytatja azzal, hogy Bevezető vallomások. Itt még mindig nem olvasom a könyvet, csak a szerző "mosakodik", bár egy-egy epizód már megjelenik. El is jutottunk a második részhez, ahol végre Az ópium gyönyörei fejezet következik, itt már felcsillan a remény, hogy valami alakulni kezd, de ezután megint jön egy előszó és végül Az ópium kínjai. Ezzel vége is a könyvnek, ami utána következik az a Vallomások után megjelent kis kiegészítő kötet vagy melléklet, amit szintén teleírt előszóval, majd rendezetlenül és összefüggéstelenül kis epizódok zárják a sort.
Az írói stílusról még annyit, hogy számomra egyszerre szépen és unalmasan írt. Untam az egész könyvet, az hajtott csak előre az olvasásban, hogy találtam benne még a mai korra is általánosan jellemző életigazságokat, illetve voltak benne olyan kis epizódok, amik kezdtek érdekesek lenni. Nagyon körülményesen és cirkalmasan fogalmaz, korának megfelelően, de úgy éreztem, hogy nagyon sokszor átesik a ló túloldalára és túlzásba viszi az egészet a hat-tíz soros körmondataival és a rengeteg hasonlattal. Gyakoriak az olyan hosszú mondatok, amik akár egy egész oldalon átívelnek és mire a végére érsz, azt se tudod, hogy mivel kezdte és mit akar mondani azzal a mondattal. Érthetően elkezdi a mondatot, aztán teletűzdeli zárójeles vagy kötőjeles megjegyzésekkel, plusz hasonlatokat is tesz bele és valahová olyan helyre szállnak el a gondolatai a hasonlatoktól, ahová te nem tudod őt követni. Az egyik hasonlat megtetszik neki és addig csűri-csavarja, hogy már követhetetlen miről is akar beszélni. Persze mondhatnám, hogy ez egy írói eszköz, amivel érzékeltetni akarja az ópiumgőzös gondolatainak kuszaságát, de elvileg a mű nagy részét akkor írta, amikor már leszokott róla. Amiket ténylegesen akkor írt le, mikor ópiumhasználó volt érthetően sikerültek olyanra, amilyenre, de a többibe nem kellett volna beleerőltetni a kuszaságot.
Történet tulajdonképpen nincs is, nekem olyannak tűnt az egész mű, mintha kis jegyzeteket, mini novellákat, kis epizódokat fésült volna össze és pár cirkalmas mondattal megpróbálta volna egységessé fűzni őket, számomra sikertelenül. Volt egy történetváz, gyerekkorától el akarta mesélni, hogy mi vezette ahhoz, hogy ópiumfüggő legyen, hogyan élt ezzel, milyen álmai voltak, majd pedig hogyan sikerült róla leszoknia. Néha sikerült neki összeszedettebben felvázolni ezt a történetet, de mindig akkor hagyta abba, amikor a lényeg következett volna. Semmire sem kaptam választ, csak össze-vissza ugráltam a szerzővel az időben és mások történeteiben.
Mikor leírta az iskolás éveit és magasztalta magát, hogy mennyire jó tanuló volt, szinte ő tudott a világon legjobban görögül, mikor leírta, hogy milyen a családi helyzete, hogy több gyámja van, akikkel szinte nem is áll kapcsolatban, mégis akadályozzák az életét és azt, hogy az örökségéhez jusson, nagyon érdekelni kezdett a történet. Aztán hirtelen fogta magát, megszökött az iskolából, elment Londonba, ahol nagy szegénységben élt, prostituáltak, árvák, hajléktalanok között és kiújultak a gyomorbántalmai, említést tett néha arra is, hogy lelki traumák érték és sokat szenvedett, de a miértekre egyszer sem válaszolt, mondván, hogy nem akarja vele untatni az olvasót és hát helyszűke van. Egy kicsit dickensi utánérzésem volt ezeknél a jeleneteknél, voltak olyan részek is, amiket egyedülálló módon írt le, pl. a házát úgy írta le, mintha egy festőnek adna instrukciókat, mit hogyan fessen meg. Érdekes volt az is, amikor leírta, hogyan látott vendégül egy malájt a házában, és még a legvégén lévő nő története is tetszett, bár nem értettem, hogy a nő története mit is keresett a könyvben.
A mű többi része pedig emészthetetlen, értelmetlen, zagyva vagy nehézkes volt. Olyan sokszor említette meg, hogy nem akarja a részletekkel untatni az olvasót, meg hogy helyszűke miatt nem ír le dolgokat, hogy ivós játékot lehetett volna játszani, miközben pont a kimaradt és elmondatlan részek tették volna érdekessé, egyedülállóvá és érthetővé a történetet. Mikor a a közgazdaságról beszélt oldalakon át, vagy a palimpsestről írt egy hosszabb értekezést, akkor érdekes, hogy nem zavarta a helyszűke és az untatás, holott semmi közük nem volt a műhöz ezeknek a részeknek. Mikor pedig azt kellett volna leírnia, hogy mitől voltak gyomorbántalmai, miért nem jött ki a gyámjaival, miért szökött el az iskolából, miért kezdte használni az ópiumot, mi történt vele utána, honnan volt egyáltalán pénze a napi ópiumhasználatra és egy londoni házra, miközben Londonba jutva szegény volt, mint a templom egere, hogyan sikerült neki leszokni az ópiumról és még sorolhatnám a kérdéseket, akkor ennyit olvashattam csak, hogy hát nem akar untatni, meg helyszűke van. Többek között a helyszűke okát sem magyarázta meg.
Végig csak "mosakodott", de azt is úgy tette, hogy nem magyarázta ki magát, de kérte, tőlem olvasótól folyamatosan, hogy ne ítéljem el őt, értsem meg, hogy ő milyen szenvedéseken ment keresztül, legyek vele elnéző és kedves, de hogy miért is legyek ilyen, vagy egyáltalán mi hasznom van abból, hogy elolvasom a szenvedéseit, azt nem magyarázza el. A könyvnek inkább Egy angol ópiumevő kétségbeeséseit és szenvedéseit adtam volna címül, sokkal közelebb áll az egész könyvhöz.
Összességében unalmas, zagyva, kusza és értelmetlen könyv volt, nagyon megszenvedtem az olvasásával és haragudtam a műre, a szerzőre nem. A szerző nagyon szépen tudott írni, amikor kordában tartotta a gondolatait, nagyon értelmes, művelt és okos volt, rengeteg dolgot tudott a világról és még szimpatikus is lett volna, ha jobban megírja ezt a művet és ha kihagyta volna az önfényezést. Az intelligens emberekben pont az a vonzó, ha szerények, a szerénység viszont itt hiányzott.
Miért olvasd el? Ha szereted az olyan műveket, amikben szép gondolatok vannak és nem zavar, ha kesze-kusza, akkor megér egy olvasást. Sok érdekes információt is meg lehet tudni belőle, de nem az ópiumról, hanem az akkori közgazdaságról, a palimpsestekről, az utcai életről, a római és görög mitológiáról. Elég sokan utaltak erre a műre későbbi korokban, még a mai napig is megtalálható rá utalás, talán ezért érdemes még elolvasni, hogy értsd az utalásokat.
Miért ne olvasd el? Ha bosszant, hogy nincs egységes szerkezete egy könyvnek és össze-vissza ugrál a stílus, a történet, a gondolatok, akkor bánni fogod, hogy egyáltalán belekezdtél. Ha nem szereted a cirkalmas hatsoros (és annál több soros) körmondatokat olvasni folyamatosan, akkor ez nem a te könyved lesz. Mindemellett pedig elég vontatott és gyakran unalmas.
_________________________________________________________________________________________________
Történet: 3/5 pontból (néhány epizód és életigazság mentette meg a 2-től)
Karakterek: értékelhetetlen, mert nem igazán voltak.
Kedvenc: a londoni világ leírása.
Tetszett: egy-két epizód és szép gondolat.
Nem tetszett: a mű összeszedetlensége, a nagyon cirkalmas fogalmazás és az, hogy nincs semmi sem megmagyarázva.
Kiadás: Cartaphilus Kiadó, 2001
Oldalszám: 232 oldal
_________________________________________________________________________________________________
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése