2013. március 24., vasárnap

Miért pont ez? Nézni kezdtem a legújabb Sherlock sorozatot, az Elementaryt (magyarul Sherlock és Watson, a TV2 műsorán) és ismét elgondolkoztam azon, hogy bár jó barátként ismerem Sherlock Holmest és Watson doktort, az ismereteimet a számtalan tévésorozatból és filmből szereztem meg, de szégyenszemre, egyetlen eredeti történetet sem olvastam még. 

Történet: Doktor Watson, a katonaorvos egy háborús baleset és egy betegség után Londonba költözik. Összefut egy régi ismerősével, akinek elpanaszolja, hogy nem tud megfelelő lakhatást találni magának, a szállodák nagyon drágák. Ez az ismerős bemutatja őt Sherlock Holmesnak, aki éppen lakótársat keres Baker Street-i otthonába. Egy-két mondat után szimpatikusak lesznek egymás számára, így összeköltöznek. Watson doktor hamarosan megtudja, hogy ez a fura figura, akihez költözött, magándetektívként keresi a kenyerét. Rögtön egy ügy közepébe csöppennek. Egy ismeretlen férfi holttestére bukkannak egy lakatlan házban, de nincs semmi nyom, amivel a rendőrség elkezdhetné a nyomozást. Segítséget kérnek Sherlock Holmestól, akiről az a hír járja, hogy nincs olyan ügy, amit ő ne tudna megoldani.

Vélemény: Bár az Elementary modern köntösbe bújtatott és új Sherlock-történeteket mutat be, Watson doktor ráadásul nő, mégis sikerült a karakterek sajátosságait megtartani az alkotóknak. Ahogy egymás után pörgettem a részeket és nagyon hamar az évad végére értem, egyre jobban elkapott a Sherlock hangulat. Láttam már sok sorozatot és filmet, melynek központi alakja Sherlock volt, jártam is a Baker Streeten, mégsem olvastam eddig egy klasszikus történetet sem. A sok fantasy és sci-fi után épp itt volt az ideje, hogy egy régimódi detektívregény után nyúljak.

Elementary (Sherlock és Watson)

  A bíborvörös dolgozószoba az első Sherlock Holmes regény a négy közül, ezen kívül még 56 novella szól a detektív kalandjairól. A történetek többségét Watson meséli el, ő Sherlock krónikása, de van egy-két eset, amiről maga Sherlock Holmes számol be. Doyle szerény magánorvosi keresetét akarta kiegészíteni valami mellékessel, így kezdte el megírni a Sherlock Holmes történeteket és milyen jól tette. A világ egyik legközkedveltebb és leghíresebb irodalmi és filmes alakját alkotta meg és még 126 év után is felhasználják a karakterét. Nem lehet megunni. 

  Annak ellenére, hogy Conan Doyle nem tanulta az írást, hiszen háziorvos volt és az orvoslásból kívánt megélni, nagyon jól használta az írói eszközöket, de nem tökéletesen. Egy krimit nagyon nehéz összehozni, hiszen visszafelé kell megírni a történetet, ráadásul figyelni kell arra is, hogy az információkat mikor és hogyan kell elhinteni az olvasónak úgy, hogy saját maga is tudjon "nyomozni", de közben vissza is kell tartani információkat, hogy az olvasó meglepődjön a történet végén, meglegyen a csattanó. Nem szeretem az olyan krimiket, amiknél ugyanott tartok, mint a nyomozó vagy ne adj isten, három lépéssel előrébb járok, de azokat sem szeretem, amikben olyan váratlanul és hirtelen jön a csattanó, mintha fontos információktól fosztottak volna meg és őrülten vissza kell lapoznom, hogy miről is maradtam le, amikor egyetlen egy szót sem hagytam ki olvasás közben. 

Robert Downey Jr. (Sherlock Holmes)
Jude Law (Dr. John Watson)

  Miközben A bíborvörös dolgozószobáról írok, már túljutottam pár novellán is, így ez a regényhez kapcsolódó első benyomásomat egy kicsit elferdíti. A novellák olvasása előtt A bíborvörös dolgozószoba annyira nem nyerte el a tetszésemet, mint vártam. A regény abba a kategóriába esik, amikor nem tudsz együtt nyomozni a főhőssel, mert nagyon sok dologból kimaradsz vagy nem tudhatsz róla időben, így a végén nem a gyilkos kiléte miatt lepődsz meg, hanem azért, mert egy teljesen idegen megoldást kapsz. Ez nem tetszett, hiszen a krimik egyik fő vonzereje, hogy a történet erejéig bele tudjuk magunkat élni a nyomozó szerepébe, együtt tudunk vele gondolkodni, együtt tudunk vele érezni, meglepődünk azon, amin ő is, ugyanúgy vaksötétben tapogatózunk, mint ő és a végén együtt tudunk örülni vele, hiszen végigkísértük a nyomozást. Ráadásul ott van a kis személyes sikerélményünk, hogyha el is találjuk, hogy ki a gyilkos. Sherlock Holmesszal ez nem így van, ezért másabbak a történetek a többi krimihez képest.

  Mivel Watson az elbeszélő, vele együtt tapogatózunk a sötétben, az ő szemén át látjuk a nyomozást és bár kedvelem Watsont, néha haragszom is rá, mert ügyefogyottnak tűnik Sherlock mellett, pedig ő is egy intelligens és tanult figura. Watson nem szándékosan, de visszatart információkat, ami segíthetne nekem is, mint olvasónak az ügyek kibogarászásában. Ő vezeti végig az olvasót egy ügyön és ha ő nem vesz észre valamit, akkor ember legyen a talpán, aki a semmiből kitalálja, hogy Sherlock mit, miért és hogyan tesz. Egy kicsit rosszmájú leszek. Az a tény, hogy Watson vakon vezet, minket világtalanokat, teszi érdekessé a Sherlock történeteket, amik a detektív szemszögéből talán nem lennének olyan érdekesek. Ez egy nagyon hasznos írói eszköz. Sherlock észjárása nagyon gyors, számtalan tudományban kitűnő ismeretei vannak, nagyon jó a megfigyelő képessége és pillanatok alatt rálát az olyan összefüggésekre, amikre egy átlag ember oda sem figyel. Tipikusan az a karakter, akivel képtelen vagy lépést tartani, mindig lemaradsz pár bekezdésnyi gondolatmenetről. Ha pedig az a pár bekezdés megíródna és végigvezetne a nyomozó gondolatmenetén, akkor nem is tűnne olyan nagyágyúnak az olvasó szemében, sőt egy kicsit szárazzá válna az elbeszélés.  Ezért is Watson a mesélő, de így bosszantó űr tátong a nyomozásokban. 

Benedict Cumberbatch (Sherlock Holmes)
Martin Freeman (Dr. John Watson)

  A bíborvörös dolgozószoba is egy olyan történet, ahol az olvasó sok mindenből kimarad és váratlanul éri a csattanó, így sokkal passzívabban vesz részt a nyomozásban, ami a krimik esetében nem feltétlenül jó. Sokkal élvezetesebb egy olyat olvasni, ahol aktív résztvevő tudsz lenni. De most jön egy hatalmas nagy DE! Sherlock és Watson alakja annyira jellegzetes és magával ragadó, a párbeszédeik annyira szórakoztatók, a történetek nyelvezete, a szavak, maga a regény és a novellák hangulata annyira kellemes, hogy bármit meg lehet nekik bocsátani. Watson végtelenül jószívű és naiv, Sherlock egy bogaras figura, mindig tesz valami meghökkentőt vagy váratlant, így teljesen kiszámíthatatlan. Annak ellenére, hogy udvarias karakter, néha a nyomozás megkívánja, hogy pimasz és szemtelen legyen. Pont ezek a jelenetek teszik humorossá a történeteket.

 Eredeti nyelven nem olvastam és nem is fogom olvasni a Sherlock történeteket (ahhoz skótnak kell születni, hogy megértse az ember az 1800-as évekbeli nyelvet), de tény, hogy a fordító nagyon jó munkát végzett. Ezért is térek ki külön a nyelvezetre. Az írásmód újra eszembe juttatta, hogy miért is szerettem meg annak idején a szépirodalmat és magát az olvasást, hogy miért is szeretem az angolszász stílust. Szavakat, egész mondatokat és párbeszédeket gyűjtöttem ki a Sherlock történetekből, mert annyira jól hangzottak. A mai regényekben már más szavakat használnak, másként írják le a dolgokat, rövidítenek és lebutítják a nyelvet. Jó volt újra olyan könyvet olvasni, amely "roppant érdekesen" és "fenemód udvariasan" íródott.  

  Összességében csak ajánlani tudom a regényt, már csak azért is, mert ez a két híres karakter itt találkozik először egymással. 
_________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Tetszett: a karakterek és a nyelvezet.

Nem tetszett: az elbeszélés jellege miatt passzív "nyomozó"voltam.

Kedvenc: Sherlock és Watson.

Kiadás: Sensus Kiadó, 2004

Fordította: Tury Gyula

Oldalszám: 144 oldal
_________________________________________________________________________________ 
   

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése