2012. április 9., hétfő

Miért pont ez? Szerintem nem kell túlmagyaráznom, SZJG-őrület van. Kíváncsi voltam, hogy mire ez a nagy felhajtás.

Történet: Rentai Renáta (14 éves) szüleivel Budára költözik és megkezdi gimnazista éveit a Szent Johanna Alapítványi Gimnáziumban. Első naptól kezdve naplót vezet az életéről, így ismerhetjük meg a csupán csak 12 fős osztályt, a magániskolát, a tanárokat és egy mai magyar tinédzser életét. Az első kötet, amely a Kezdet címet kapta, a kilencedik évfolyam első félévét dolgozza fel.

Vélemény: Az első reakcióm a könyv elolvasása után: Hű! A következő reakció: a második kötetet simogattam csillogó szemmel, majd olvasni kezdtem a második félévet. Ezer éve nem kapcsolt ki ennyire egy könyv, ezt szó szerint egyfolytában olvastam: főzés és fürdés közben, még fogmosás és öltözés közben is, ha meg hozzám szóltak meg se hallottam, csak hümmögtem. :D

A Szent Johanna Gimi egy univerzális olvasmány, vagyis szerintem minden korosztálynak nemtől függetlenül a kezébe való. Na jó, talán a fiúkat annyira nem érdekli, mint a lányokat, de a környezetemben 5 fiúból legalább hármat érdekelt, egy pedig még meggyőzés alatt áll. :) 

  Sosem szerettem a magyar készítésű filmeket és könyveket annyira, mint a külföldieket, mert mindig volt valami utóhangulatuk, ami nem tetszett. Nagyon éreztem rajtuk, hogy magyar, hogy valami hiányzik belőlük, az a plusz, amitől nagyon jó lesz valami, ami a külföldi alkotásokban megvan. Túlzottan is amerikanizálódunk, talán ezért is kerültem a magyar alkotásokat, mert én is már ahhoz a generációhoz tartozok, amelyik a külföld felé húzott ("Mekibe" jártunk suli után, amerikai filmeket néztünk és amerikai zenét hallgattunk, angolul tanultunk elsősorban, szóval az amerikai kultúrát majmoltuk). Ha egy könyvben magyar nevek voltak, halálra idegesített, főleg ha egy amerikai nevet fordítottak magyarra, nem szerettem a magyar helyszíneken játszódó történeteket sem, csak akkor, ha egy külföldi tisztelt meg minket azzal, hogy egy régebbi látogatásának emlékeként magyar helyszíneket is beletett a regényébe. Ez a "félsz" nagyon sokáig bennem volt, ezért is nem csaptam rá azonnal a Szent Johanna Gimire, pedig lassan már nem volt körülöttem ember, aki ne olvasta vagy beszélt volna róla. Egyszer-kétszer bele is kezdtem, majd félretettem, hogy ez nem nekem való, nem szeretem a "magyar" dolgokat.

  Egyik nap megbetegedtem és eszembe jutott, hogy de jó is volt annak idején a "betegszabi", amikor még általánosba és gimibe jártam. Nem a betegséget imádtam, hanem azt az egy hetet, azt is a harmadik naptól kezdve, mikor már jobban lettem, mert utána megfelelő kifogás volt arra, hogy miért nem a suliban vagyok az ágy helyett és miért nem a matek vagy törikönyvet szorongatom a kezemben az Anne Shirley sorozat helyett. Rengeteg könyvet el tudtam akkor olvasni bundás kenyérrel és meleg teával az ágyban minden bűntudat nélkül. Ugyan most a munkahelyről kényszerültem betegszabit kivenni, nem is egy hetet csak két napot, már nem a szüleim hozták az ágyba a teát és a bundás kenyeret, viszont egy megmaradt: az olvasás bűntudat nélkül. A nosztalgiához pedig nem is választhattam volna jobb olvasmányt, mint a Szent Johanna Gimi. 

  Ez egy naplóregény, ahogy a reklám is kijelenti, itt és most játszódik, Budán, mai fiatalokkal és egyáltalán nem zavart, amitől nagyon meglepődtem. Az apró epizódok, a sulihangulat, a humor és a nyelvezet olyannyira magával ragadott, hogy nem érdekeltek sem a hibák, sem az, hogy magyar környezetben játszódik. A könyv visszarepített a tinikoromba és ezért nagyon hálás voltam. Teljesen mindegy, hogy ki hány évesen olvassa, talál benne olyan dolgokat, amik a régi önmagára vagy a jelenkori önmagára emlékeztetik. Én is naplóírós kislány voltam, talán még egy-kettő meg is van a pincében vagy valahol a szekrény mélyén, én is így "szenvedtem" tele a naplót, mint Reni a sajátját. Már általános iskolában is arra vágytunk, hogy a kezünk közé kaparintsuk az osztálytársunk naplóját, hogy valójában ő miket gondolhat a suliról és rólunk, de ez persze sosem jött össze, mindenki hét lakat alatt tartotta otthon az övét. Most viszont olyan volt, mintha végre sikerült volna valaki naplóját megkaparintanom és bár nem valós emberekről és történetekről van szó, akár szólhatna is róluk. 

  Minden könyvben van valami baki vagy irreális dolog, itt is volt egy-két ilyen (pl. Virágot ilyen aggyal, hogy a fenébe vették fel a Szent Johannába? Reni szülei ugye csak viccnek vannak a könyvben, mert ilyen szülők nem léteznek? és még sorolhatnám), de ezek mind eltörpültek amellett, hogy iszonyatosan jó hangulata van a könyvnek. De jó is volt, amikor egy hülye ének kettesért vagy a matek kettesért kínlódtam, majd utána a saját "Cortezem" után sápítoztam vagy gyerekes kis vitákban harcoltam, a mai felnőttebb gondok helyett! Ezeket az emlékeket hozta elő a könyv és volt egy-két jelenet, ami az én iskolámban egy az egyben lejátszódott. 

  Leiner Laura egy olyan témához nyúlt, amit mindenki ért és átélt vagy éppen most éli át, ezért nagy sikere van a regénysorozatának. Mindenkinek volt kedvenc tanára és utált tanára, mindenki szenvedett valamilyen tantárggyal, mindenki volt szerelmes és mindenkinek nehéz volt a tinilét valamilyen szinten. Az osztálytársak között is lehetett egy Arnold vagy egy Virág, sőt még Kinga is volt, hogyha nem is ugyanabban az osztályban, de az iskolában biztos. Ugyanúgy megvoltak a puskázások, a tanár-diák sztorik és a csapatszellem építésére való törekvés, az már más kérdés, hogy sikerült-e kialakítani. 

  Ugyan nem magániskolába jártam, hanem sima gimnáziumba, de nálunk is megvoltak ezek a programok, szakkörök és versenyek, bálok és bulik, netkorlátozás helyett ott volt a "kimenő" korlátozása, nálunk is volt francia tagozat meg humán tagozat is, sulirádió és iskolaújság, bár a rádió nívósabb volt, szóval olyan volt a könyvet olvasni, mintha visszarepültem volna az időbe. Nem tudom, hogy manapság az iskolák milyenek úgy általánosságban, de egyet értek azzal, hogy olyannak kéne lennie mindegyiknek, mint a Szent Johanna Gimi vagy mint amilyen az enyém is volt. Régebben mintha jobban ráment volna az oktatás arra, hogy értelmes időtöltést találjanak ki a diákjaiknak és talán sikeresebbek és magabiztosabbak is voltak a fiatalok.


  Egy kicsit talán azt hiányoltam a könyvből, hogy minden olyan egyszerűnek és szépnek tűnik. Nem feltétlenül azt várom el egy tinikönyvtől, hogy a drogozástól kezdve a tiniterhességen át, az öngyilkosságig benne legyen minden sötét és nyomorult dolog, de szerintem elég ritka az olyan fiatal, akinek ennyire jó és könnyű tinikora lenne, mint Reninek. Ennél azért egy kicsit összetettebb egy ember élete, ennél bonyolultabb. 

  A másik, ami piszkálta a csőrömet, az Reni szüleinek személyisége és jelenléte volt. A szülők karaktere sikerült a legrosszabbra, ilyen szülők nincsenek (csak az amerikai buta tinifilmekben) és míg teljesen elvarázsolt a végére, hogy végre színtiszta magyar alkotást olvasok, Állatkerttel, vattacukorral meg miegymással, itt kimondottan az amerikai hangulat zavart. Ha a mai szülők olvasnak is a tinikről könyveket nevelési célzatból, nem rohangálnak még főzés közben is azzal, vagy nem állítják meg a gyereket beszélgetés közben, hogy: várj, ezt ki kell keresnem a könyvből. A szülőket is nevelték szülők, így minimálisan is, de tisztában vannak a neveléssel, nem az űrből jöttek, hogy életükben először lássanak gyereket, akit, mint egy háziállatot, könyvből kelljen felnevelni, vagy mint egy számítógépet, kezelési útmutatóval tudjanak csak megfelelően használni.

  Ha pedig a szülők annyira szeretik a gyermeküket, mint Renit a szülei, ráadásul sokat is beszélgetnek vele (ez többször is megemlítésre került, hogy a szülők hiányolják a beszélgetést), akkor egy apa tisztában van vele, hogy vége a macikorszaknak. Renit az édesanyja előszeretettel piszkálja mindennap azzal, hogy mi volt a suliban, Reni el is mondja, akkor nem értem, hogy miért is nem ismerik a lányukat. Azt egy szülő nem feltétlenül tudja, hogy most a gyerek kibe szerelmes éppen, de azzal viszont tisztában van, hogy mi a gyerek érdeklődési köre és milyen a stílusa. Reni szülei pedig mindvégig úgy viselkedtek a gyerekükkel, mintha egy űrből jött ufó lenne, aki csak két hete vendégeskedik náluk. 

  Ettől függetlenül voltak jó példával szolgáló részei is a könyvnek, mint pl. a csapatszellem kiépítése, az egymásnak falazás és segítés, a szülők részéről pedig a netkorlátozás. Én is látom a tesóim gyerekeinél, hogy amíg nem volt náluk bevezetve sokkal többet ültek még nyáron is a szobában, nem olvastak, nem rohangáltak, nem tanultak annyit, csak állandóan a neten lófráltak és minden vackot megnéztek, ha kellett, ha nem. Sajnos, még mindig sok olyan fiatal van, aki az internet előtt tölti el az idejét semmittevéssel és a szülő ezzel nem is foglalkozik. 

  A regény sokkal jobb volt, mint az amerikai tinikről szóló könyvek többsége, azokban még annyi realitás sincs sokszor, mint ebben volt, pl. Pretty Little Liars, stb. Azok sokkal művibb vagy nagyon a tinik problémáira kiélezett könyvek, míg ebben sokkal felszabadultabb témák és humorosabb hangulat volt. Szerintem a Szent Johanna Gimi sorozat az egyik legjobb arra, hogy a gyereket rászoktassuk az olvasásra. (A 13 éves unokahúgom első könyve volt a kötelezőkön kívül  és ugráltam örömömben meg a gyerek nyakába is, hogy végre elkezd érdeklődni az olvasás iránt). 

  A szerelmi szálat majdnem kihagytam, pedig majd' megőrülök azért, hogy összejöjjenek. Cortez. Reni szavaival élve: Hát, hű! Cortezbe még én is belezúgtam volna tinikoromban, sőt volt nekem is, mint ahogy mindenkinek, egy Cortezem. Bár felnőttként már egészen mást nézek meg egy fiúban/férfiben és más lett az ízlésem is, de míg olvastam a könyvet és visszautaztam tinikoromba, Cortez volt az isten. :D Ma már nem bírom a "jól néz ki, de amúgy kissé buta" pasikat, de most Renivel együtt szurkoltam, hogy még sokáig álljon bukásra szerencsétlen gyerek, mert akkor lesz alkalmuk arra, hogy beszélgessenek. Reni alakja talán azért tetszett annyira, mert nagyon a régi önmagamra emlékeztetett, nekem is elkérték a házimat, még a Cortezem is, én is stréberebbek közé tartoztam, figyeltem, ahogy az Edinák egymás kezébe adják a Cortezem kezét és közben csak a korrepetálásokra számíthattam. Remélem, hogy itt meg is áll a hasonlóság és totál máshogy alakul a viszonyuk, muszáj, hogy ők egy pár legyenek. Rohanok is olvasni a következő részt, mert kifúrja az oldalam a kíváncsiság.

Miért olvasd el? Ha egy kicsit visszautaznál tinikorodba és nosztalgiázni támad kedved, figyelmedbe ajánlom a sorozatot. Nemcsak régi önmagadra, de régi barátaidra is rábukkanhatsz a könyvben, esetleg rég elfeledett emlékeket hozhat vissza. Ha gimis vagy, akkor is érdekelhet, hiszen hasonló dolgok történhetnek veled nap mint nap. Egy kicsit olyan, mintha beleolvasnál a padtársad naplójába.

Miért ne olvasd el? Ha nagyon távol áll tőled a gimis hangulat, nem fog tetszeni.

Ui.: Elvetemült fanoknak (bár nekik nem újdonság :D): Rebesgetik, hogy talán film is készül a sorozatból, de ez még a "hiszem, ha látom" stádiumban van. Addig viszont van már mindenféle Szent Johanna Gimi lógóval ellátott cucc, sőt, még szerepjáték is van a neten a rajongói oldalak és a hivatalos oldal mellett.

_________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 5/5 pontból

Tetszett: szinte az egész.

Nem tetszett: Reni szüleinek karaktere és hülyesége kikészített.

Kedvenc: Szinte mindenki, de a top 3: Cortez, Reni és Virág (Virágon lehet nevetni a legtöbbet, nagyon eltalált karakter).

Kiadás: Ciceró, 2010

Oldalszám: 386 oldal
__________________________________________________________________

2012. április 8., vasárnap

Miért pont ez? Nem szeretek sorozatot abbahagyni, ráadásul már a polcomon is volt a második rész, így folytattam az olvasását. 

HA NEM OLVASTAD AZ ELSŐ RÉSZT, NE OLVASS TOVÁBB!

Történet: Ugyanott folytatódik, ahol abbamaradt: Chloé felébred egy cellaszerű szobában, miután a nénikéje elárulta őt és az ellenség kezére adta. Simonnak és Dereknek sikerült megmenekülnie, így a csapat ideiglenesen szétszéledt. Chloénak egy idő után megmutatják a helyet, ahová bezárták őt Rae-vel és Torival, és bár hiába tud meg rengeteg titkot apránként, eltervezi, hogy még az életen árán is, de megszökik és megtalálja a fiúkat. 



Vélemény: Az első rész nem tetszett annyira, nemcsak a hanyag és idegesítő szerkesztés és fordítás miatt, hanem maga a történet sem nyűgözött le. Nem szeretem a koppintásokat, mert sosem érnek fel az eredeti történet minőségével, ráadásul semmi eredetiség nincs bennük. Miért olvassak egy rossz koppintást, ha létezik és elérhető az eredeti és legjobb verzió? Itt most elsősorban az X-menre gondolok. Még mindig tartom magam ahhoz, hogy ez egy rossz X-men koppintás, ráadásul utalás is volt rá nem egyszer a történetben, amitől a hajamat téptem. Ha már egy alapötletet lemásolunk, akkor legalább ne jelentsük ki a könyvünkben vagy ne is utaljunk rá. Próbáltam úgy felfogni, hogy az írónő csak viccelt, egy burkolt poént tett bele a könyvébe, legalábbis reméltem. 

  A második kötet sokkal jobb volt, mint az első, de erősen rajta voltak a második kötetekre jellemző alapjegyek is. Ez egy menekülős rész lett, mert gyakorlatilag egyik-helyről a másikra menekül mindenki és az életét menti. Egy átvezetés volt a harmadik kötethez, a rejtélyhez egy lépéssel közelebb jutottunk, de még rengeteg az elvarratlan szál. Feltűnt az Edison-csoport, mint a nagy ellenség, lett egy központi házuk, kiderült, hogy több mutáns is van, ami már eleve sejthető volt. Visszatérve az X-menhez, nem lett volna rossz a másolás, ha legalább valamennyire hű marad az eredetihez. Az X-men varázsa nemcsak a Házban, a harcokban és a különböző képességekben rejlett, hanem abban is, hogy tulajdonképpen mindegyik karakter főszerepet játszott a történetben. Mindegyiknek volt egyéni sorsa, története, útvonala, amit bejárt, mindenkinek más volt a fontos, miközben mégis ugyanazon célért küzdöttek. Itt viszont csak Chloé volt a minden és mindenki őmiatta törte a nyakát. Hiába hangoztatta Tori, hogy ő ugyan utálja a Mary-Suenkat, csak azért is vele tartott és amit érte tettek a többiek, azt ő is ugyanúgy megtette.

  A második kötetnél rájöttem, hogy nekem eleve azzal van a bajom, mikor a könyvet olvasom, hogy végig Chloéról van szó, holott ő csak az egyik szereplő a sok közül. A többiek olyannyira háttérbe szorulnak, hogy az már csalódást okoz. Sokkal kíváncsibb lennék mondjuk Derek vagy Tori történetére bővebben, ahelyett, hogy Chloé jobbra-balra szenved. De nem élezem ki annyira a helyzetet, mert nem érdemli meg a könyv, hiszen a második rész sokkal többet nyújtott, mint az első.

  Végre Chloé képessége és a vele való viszonya elindult egy úton. Chloé kezdte felismerni, hogy akár tetszik neki, akár nem, van ez a képessége és ha már megszabadulni nem tud tőle, ideje lenne kezdenie vele valamit. Nagyon jóra sikerültek azok a jelenetek, ahol "használta" a képességét és még a saját lélegzetemtől is megijedtem egy-két jelenetnél. A bűvös tárgy, a nyaklánc is kisebb szerephez jutott megint, amitől még egy rejtély keletkezett a könyvben: mitől változott meg a színe és ez mit jelent? 

  Szerencsére a karakterek is változtak, Simon végre nem bátyusozott állandóan, egy kicsit komolyabban tudtam venni a karakterét, de az udvarlása nekem egy kicsit béna. Persze, kisgyerekekről van szó (nem tudok tiniként rájuk gondolni, mert nagyon éretlenek), így nem csoda, hogy a kézfogás már felér egy csókkal, de nekem akkor is furcsa. Tizennégy éves kortól ajánlott a könyv, szóval nagy szerelmi szálra nem számítok. 

  Tori ugyanolyan önző és parancsolgató volt, mint eddig, de ő is egy kicsit megváltozott a második kötetre. Bebizonyította, hogy ő is tud csapatjátékos lenni és végre használta is a különleges képességét és talán megtanult kiállni önmagáért. Derek pedig nagy kedvencem lett, bár eddig is ő volt az, de most még inkább. Ő a legnormálisabb tini közöttük, rá nem kisgyerekként néztem, mert sokkal érettebben viselkedett. Kimondottan örültem neki, hogy sokkal többet szerepelt a könyvben, hogy közelebb jutottak egymáshoz Chloéval, jobban meg lehetett ismerni őt. (Végig azon morogtam, hogy csókolják már meg egymást, legalábbis Derek csókolja már meg). Most már egyértelműbben kitűnt, hogy Derek kedveli Chloét, bár ez eddig is sejthető volt. Talán egyedül ezért és a szellemes jelenetekért nem temettem el a sorozatot. 

  A sorozat legnagyobb gyengesége, hogy szerintem iszonyatosan lassan halad a történet. Három kötetet ölel fel és bár van még legalább három kötetnyi folytatása, úgy hallottam, hogy az egy kicsit másabb lesz. A második kötet végéig is alig jutott előre a történet. Sok rejtély van még mindig és egyre jobban nő a számuk. A rengeteg menekülés és töltelékjelenet helyett jobb lett volna, ha a szereplőink nem csak menekülnek, hanem tesznek is valamit. A visszatámadást hiányolom az egészből. Csak rohannak, bajba keverednek, apránként tapogatózva próbálják megismerni a képességeiket, néha lepottyan nekik egy-két információmorzsa, de ezen kívül nem sok mindent csinálnak. Jó, tizennégy évesek, nem is nagyon tudnának mit csinálni, de különleges képességekkel rendelkeznek, tehát nem kéne annyira elveszettnek sem lenniük. 

  Amilyen vonalon a történet halad, el tudom képzelni, hogy a harmadik kötetben mi fog történni, legalábbis nagy vonalakban. Biztos vagyok benne, hogy egy köteten belül zúdul majd az olvasóra minden információ, töményen és könyörtelenül. Egy-két harcjelenetbe majd belekotnyeleskednek a szereplőink, de a harcot tulajdonképpen nem ők fogják végigvinni, hanem majd más megteszi helyettük, míg ők elbújnak. Vagy hirtelen mindegyik úgy tudja majd használni a képességét, hogy szem-száj tátva marad. Mindegyik a maga fajtájában a legerősebb, a legnagyobb hatalmú és legjobb lesz. Csakhogy nekem mindkét verzió csalódás. A második kötetben még csak elkezdték felismerni a képességeiket, a hirtelen ugrásuk túl hihetetlen lenne. Ha két köteten át semmit se tudtak vele kezdeni, akkor nem várok nagy csodát a harmadik kötetre. Ha pedig mások mentik meg őket és ők csak elbújnak, akkor kár volt elolvasnom pár tinédzser köteteken átívelő menekülését, mert nem valami érdekfeszítő. 

  A kis epizódok Chloéval kapcsolatban kiemelkedőek voltak, de a többi csak az időt és az oldalszámot húzta. Magyarán szólva, a történet ívéhez nagyon kevésnek tartom a három kötetet. Amilyen lassan, fokról fokra építette fel az írónő pl. a képességeik fejlődését, még bőven elfért volna pár köteten át. Ha pedig három kötetre tervezte, akkor a kidolgozottságot fogom hiányolni. Ha a két első kötet sztorija vánszorog, mint csiga száraz időben, és a harmadik meg robban és mindent rázúdít az olvasóra egyszerre, amit szépen el is lehetett volna osztani, az szerintem kidolgozatlanság. Nem szeretem az ilyen megoldásokat, mert ilyenkor a háromból csak egy kötet értékelhető igazán. 

  A negatívumok ellenére, sokkal szórakoztatóbb volt a második rész, de én ebből már kinőttem. Nekem túl gyerekes és egyszerű volt a sztori, egyedül a szellemes részek sikerültek hátborzongatóra és érdekesre, a többi pedig sablon vagy másolás. Ennyi idősen már nem nagyon kötnek le az ilyen sztorik, de ez az én hibám, nem pedig a könyvvé. A tizennégytől tizenhat-tizenhét éves korosztályig nagyon szórakoztató, izgalmas és érdekes, zabálni lehet annyi idősen a történetet. 

Miért olvasd el? Ha tinédzser vagy, akkor nagyon leköthet a sztori és a "szerelmi" szállal is elégedett leszel, tetszeni fog, hogy talán nem ismersz fel sok hasonlóságot más művekkel. Ha szellemes sztorit keresel, akkor jó választás ez a könyv.

Miért ne olvasd el? Szerintem az idősebb korosztálynak akad sokkal jobb könyv is a kezébe. Ez tényleg csak tizennégy éves kortól ajánlott és szerintem kb. 17 éves korig.
________________________________________________________________________
Történet: 4/5 pontból

Karakterek: 5/5 pontból (határozott fejlődés :D)

Kedvenc: Derek

Tetszett: a szellemes jelenetek, valamint Derek és Chloé jelenetei.

Nem tetszett: nagyon lassan halad a sztori és egy kicsit összeszedetlen.

Kiadás: Könyvmolyképző Kiadó, 2011

Oldalszám: 325 oldal

________________________________________________________________________

2012. április 1., vasárnap

Sara Shepard - Pretty Little Liars

Miért pont ez? Nézni kezdtem a sorozatot és hirtelen ötlettől vezérelve a könyveket is el akartam olvasni, így belevágtam az első részbe.

Történet: Az általános iskolában öt barátnő (Alison, Spencer, Emily, Hanna és Aria) elválaszthatatlan baráti kört alkotott, az egyik nyári szünetben azonban Ali teljesen váratlanul eltűnik. A rendőrség, sőt az egész város keresi az eltűnt fiatal lányt, de nem jutnak semerre. A lányokat annyira kiborítja az eset, hogy eltávolodnak egymástól és másokkal kezdenek el barátkozni. Aria elköltözik a családjával Izlandra, majd három év múltán visszatérnek, de Alit még mindig nem találták meg, a lány szülei el is költöztek és egy új család vette meg a házukat. Lépésről lépésre kibontakozik a lányok élettörténete és Ali rejtélyes eltűnésének körülménye, de egy napon minden össze-kuszálódik. A lányok váratlan üzeneteket kapnak sms-ben, e-mail-ben, az utcán és mindegyik A-tól, a rejtélyes idegentől érkezik ismeretlen címről és számról. Ezzel csak az a gond, hogy csupa olyan tényt tartalmaznak az üzenetek, amiről csakis Alison tudhatott. A lányok rettegni kezdenek. 

Vélemény: A filmsorozat hangulata annyira megfogott, hogy késztetés éreztem arra, hogy el is olvassam könyvben. Bár a sorozat már a második évad végénél jár, én pár rész után abbahagytam, hogy majd a könyvek elolvasása után folytassam, pedig megesz a fene, hogy mi lehet még a következő részekben. 

  Nem szeretem a chickliteket, de ez mégis vonzott, hiszen krimi is egyben. Nem csak egy eltűnt lányt keresnek végig, hanem egy feltételezhető gyilkost is, illetve a rejtélyes A-t, aki a lányokat zsarolja. Mindemellett mindegyik lány életében vannak olyan titkok, amik a két keresés között felkavarják az állóvizet és kíváncsiak leszünk arra, hogy Alison eltűnésén kívül hogyan is alakul az életük. Ugyan a sorozat és a könyv is sznob és gazdag környezetben játszódik, a lányok élete elég keményen alakul, az írónő nehéz témákat feszeget. Több szemszögből követhetjük az eseményeket, egy-egy fejezet más és más lányról szól, szinte olyan mintha négy különböző könyvet olvasna az ember. 

  Eleinte úgy tűnt, hogy a sorozat sokkal kidolgozottabb és izgalmasabb, mint a könyv, ráadásul elég sok apróságban eltér a kettő egymástól, a főszál mégis megmaradt ugyanazon a vonalon. Az első rész elolvasása után, még mindig a filmsorozat az izgalmasabb, a könyv csak az első pár részt dolgozza fel és nem kronológia hűen. Ennek ellenére kitartok a könyvek mellett, mert a sorozat ugyan izgalmasabb, de a könyvben sok háttérinfót kaphatunk, amitől még érdekesebb lesz a történet. 

Alison: ő a fő rejtély, köré csoportosul az egész történet. Egy gyönyörű fiatal lány volt, szőke, kék szemű, magabiztos, határozott, mindenki megfordult utána, a pasik őérte éltek, a lányok meg irigyelték. Ő volt a bandavezér is, a barátnői mind imádták és áhítattal csüngtek a szavain. Mélyen megrázta őket, hogy Alison eltűnt, de a visszaemlékezésekből egyre jobban látjuk, hogy mindez csak egy felszínes máz volt. Alison egy pszichopata volt, aki zsarolta mind a négy lányt valamivel és gátlástalanul elkövetett olyan dolgokat is, amiket még talán a felnőttek sem mernek megtenni, mert félnek a törvénytől. A négy lány valamilyen szinten megkönnyebbül, hogy Alison eltűnt, de egyben morbid módon vissza is várják, hiszen szerették. 

Hanna: Alison eltűnésével ő lépett a helyébe, megszabadult jó pár kilótól egy nyár alatt (a bulímiának köszönhetően, amihez állandóan visszatér), kikupálódott, végre összejött az iskola legjobb pasijával, egy igazi liba lett, de lassan kiderül róla, hogy nem az, akinek látszik. Alison idejében még kövér volt és állandóan ezzel csúfolták, a szülei elváltak, az apjának új barátnője és új lánya van, Hannát kis disznónak becézi. Egyedül maradt az édesanyjával, aki titkon még abban reménykedik, hogy a férje egyszer visszatér, közben próbálja fenntartani a gazdagságot és megalázó dolgokat tesz azért, hogy a lányát mindig kihúzza a csávából. 


Emily: az iskola úszócsapatában van, keménykezű szülei vannak, állandóan teljesítménykényszer alatt van. Annak idején gyengéd szálak fűzték Alisonhoz, aki zsarolta ezzel. Alisonék házába költözik egy új lány, Maya a családjával, aki más módon érdeklődik Emily iránt, mint az szokás. Emilynek ugyan van barátja, Ben, de Maya megjelenésével erősen elgondolkozik azon, hogy ő inkább a lányokat szereti. Érdekes volt olvasni, hogy egy serdülő fiatal hogyan is küzd meg ezzel a problémával.

Spencer: hasonló családja és életmódja van, mint Emilynek. A szülők szigorúak, sznobok, sokat várnak el a lányaiktól, a legapróbb hibának sincs helye. Melissa a legidősebb lányuk, aki olyan árnyékot vet Spencerre, hogy szinte megfullad tőle. Úgy érzi, hogy a szülei sosem fogják úgy szeretni őt, mint Melissát és mindig a nővére lesz a szebb, a jobb, az okosabb, tehát az első mindenben. Mélyről fakadó irigységének köszönheti, hogy nővérének szinte az összes barátját elcsábítja, ezzel bosszulva meg akaratlanul is, hogy hanyagolják őt.

Aria: ő a kedvencem az összes lány közül. Laza, merész, kicsit önállóbb és felnőttesebb, mint a többi lány. Az öltözködési stílusa is nagyon tetszik. Aria és családja azért költöztek el annak idején, mert az apja viszonyt folytatott egy diákkal, aki később tanársegéd lett. Aria és Alison rajtakapta a párt, innentől kezdve pedig nagy lett a nyomás. Alison zsarolta Ariát ezzel a titokkal, az apja pedig könyörgött neki, hogy ne árulja el az anyjának. Talán ennek is köszönhető, hogy Aria viszonyba kezd az irodalom tanárával, aki frissen végzett az egyetemen. Egy bárban ismerkednek meg, a tanár azt hiszi, hogy Aria már egyetemista, de mikor kiderül az igazság, már nem tudnak kilépni ebből a kapcsolatból.

  Szóval mindegyik lánynak megvan a maga "defektje" és problémája, amiket részben Alisonnak is köszönhettek, aki ahelyett, hogy barátként állt volna mellettük, zsarolta őket valamivel. Eltűnésével a lányok rájönnek, hogy a titkoknak köszönhették a barátságukat és eltávolodnak egymástól, de a rejtélyes üzenetek után ismét közeledni kezdenek egymáshoz. Csak ők négyen tudják Alison mocskos titkait is, amik ha kiderülnek, ők is börtönbe kerülhetnek. Az üzenetek megjelenésével rettegni kezdenek, ráadásul új bizonyítékok előkerülésével a nyomozást is újraindítják. 

  A könyvben sokkal lassabban haladnak az események és ez eleinte zavaró volt, de a lányok furcsa életének köszönhetően nem untam egy percig sem. Megesz a fene, hogy megtudjam, mi is történt valójában Alisonnal, él-e még és ő szórakozik a lányokkal vagy más szórakozik velük Alison nevében. Egy idő után mindenki gyanúsnak tűnik, de nem lehet letenni senki mellett sem a voksot, mert újabbnál újabb meglepő információk derülnek ki a szereplőkről, amik mindig megváltoztatják a történet irányát. Tudom, hogy ehhez az egész könyvsorozatot végig kell olvasnom, hiába szeretném azonnal tudni a megoldást, de végig leköti az érdeklődést, ami a lányok magánéletében történik. Egyet bánok, hogy a filmsorozatból csupa olyan dolgot hagytak ki, ami még inkább nehézzé teszi a témát. Elhiszem, hogy a tiniknek nem szabad és nem kell reklámozni az ivást és a dohányzást, de valljuk be őszintén, hogy ez is az életükhöz tartozik. A könyv sokkal reálisabb ebből a szempontból, mint a sorozat és aprólékosabb a karakterizálás is. A sorozatban egyszer nem láttam, hogy valamelyik rágyújtott vagy berúgott volna, pedig a könyvben szinte mindegyik iszik a bulikon töményet és lazábbat, majdnem mindenki rágyújt és még a füves cigi is előkerül (ez utóbbit valamiért meghagyták, pedig szerintem durvább, mint a dohányzás). A csókjelenetek és szerelemes jelenetek is bővebbek és részletesebbek, míg a filmsorozatban csak lebutítva vannak jelen. Mondhatnám azt is, hogy a filmsorozat a könyv cenzúrázott változata.  Mindenképpen érdemes az olvasásra, ráadásul olyan buta angollal íródott, hogy aki kevésbé tudja jól a nyelvet, az is lazán elolvassa. 

Miért olvasd el? Ha szereted a YA könyveket, főleg a chickliteket krimivel fűszerezve, akkor ezt imádni fogod. Bár a könyv lényege a krimiszál, mégis reális és mindennapi problémákat dolgoz fel, komoly témákat feszeget a tinédzserek életében. A sok szereplő miatt biztos, hogy egyvalakivel azonosulni lehet. A lányok mindegyikében van valami, ami megfogja az embert.

Miért ne olvasd el? Értelemszerűen, ha nem szereted a műfajt, eszedbe sem fog jutni, hogy elolvasd. Ha ismerkedsz a műfajjal, akkor ajánlom. Ha sikerélményt szeretnél az angol tudásod miatt, akkor neked találták ki. 

Ui.: a sorozat most tart a 10-dik kötetnél, összesen 12 kötetre tervezi az írónő. A 13-dik könyv egy kiegészítő kötet. Az első részt magyarul az Ulpius tervezi kiadni, várható megjelenése: 2012. július.
________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Aria és Hanna

Tetszett: hogy mindegyik lánynak van saját "defektje", amitől komolyabbá válik a történet.

Nem tetszett: a nyomozásszál egy kissé lassan haladt.

Kiadás: HarperTeen, 2006

Oldalszám: 304 oldal
________________________________________________________________________


Gabrielle Wittkop - A nekrofil

18 ÉV FELETTIEKNEK!

Miért pont ez? A Molyos ismerőseim közül páran már olvasták és mivel beszédtéma volt, úgy gondoltam, én sem maradok ki belőle, ráadásul mindig is érdekeltek a lélektani betegségek. 

Történet: A főszereplő, Lucien, egy párizsi régiségkereskedő, aki mindig feketében jár, eddig még átlagosnak is tűnik, de a magánélete már korántsem az. Luciennek ugyanis furcsa ízlése van: a kiszemelt legyen nő vagy férfi, idős vagy gyermek, egy a lényeg, legyen halott. Alkalmi partnereit a temetőkben "csípi fel", majd a lakásában látja őket vendégül, ameddig csak a természet engedi. Sikerül megúsznia ezeket a légyottokat, még annak ellenére is, hogy olyan gyakran váltogatják egymást a takarítónők a lakásában, mint ahogy más az alsóneműjét. Szerintem nem is kell bővebb magyarázat, hogy vajon miért menekülnek el a takarítónők. 

Vélemény: A mai világban lassan már semmin se csodálkozom, így talán ennek köszönhető, hogy beveszi a gyomrom az ilyen történeteket is pislogás nélkül. Az életem során látott és olvasott horrorok, a morbid filmek, a pszichológiai tanulmányok és főleg a krimisorozatok, mint a Gyilkos elmék is, megedzették a lelkivilágomat. Az előbb említett sorozatban is volt már olyan rész, ami érintette a nekrofíliát, illetve számtalan cikkben megjelent már az évek során a többi -fíliához sorolva, hogy mit jelent, de azért ide is leírom. A -fíliákat gyűjtőnevükön parafíliának hívják a pszichológiában és a szexológiában, ami tulajdonképpen szexuális rendellenességet takar. Különböző tárgyakhoz, szokásokhoz stb. kapcsolódó vonzódás. Számtalan változatuk van, többnyire olyanok, hogy az embernek eszébe sem jutna, hogy bárkit vonzanak azok a dolgok,  illetve vannak olyanok is, amik viccesnek tűnnek. Az elfogadottság és nem elfogadottság közötti intervallumban széles skálán mozognak. Talán a legismertebb a pedofília, amit erőteljesen "üldöznek" a világban és törvény is bünteti. A legenyhébb változatok közé tartoznak a különböző fétisek, amik ugyan nem büntetendők, de nem is elfogadottak, pl. cipőfétis, de ide tartozik a niktofília is, ami az éjszaka iránti vonzódás. 

  A nekrofília (halottakhoz való vonzódás) ugyan nem annyira "elterjedt", mint a pedofília, nincs is annyira a köztudatban, de egy létező betegség. Lucien, a könyv főszereplője is ebben a betegségben szenved, szexuális igényeit csakis halott emberekkel képes kielégíteni. Kalandozásait naplóbejegyzésekben örökíti meg, gyakran ugrálva időben és az események között. A könyv nagyon rövid, 95 oldalas és kisméretű, nagy betűkkel, így két óra alatt simán el lehet olvasni, de ettől függetlenül is falni lehet a sorokat. 

  Mikor a kezembe került a könyv arra számítottam, hogy vulgáris, szókimondó és felháborító lesz, de végül mást kaptam. Ugyan részletesen leír egy-két jelenetet, mégis választékosan és szépen fogalmaz, irodalmi és történelmi utalást is megtalálhatunk benne. Bár elsősorban az ő kalandjairól szól, egy-két érdekességet is megtudhatunk belőle, pl. Hérodotosz írásainak egyikében megjegyezte, hogy a különösen szép és/vagy előkelő nőket csak három-négy nap után szolgáltatják ki a balzsamozóknak, annak érdekében, hogy szexuálisan ne használhassák ki őket. Ebből is látszik, hogy mint a pedofíliának is, a nekrofíliának is ókori gyökerei vannak, sőt a legtöbb -fíliának, kivéve a modern kor szüleményeit. 


  A könyv elolvasása csak erős idegzetűeknek ajánlott, mert nem elég, hogy a főhősünk nekrofil, de válogatás nélkül, bárkivel ágyba bújik, legyen az egy bajszos nő, egy hetvenes öregasszony, egy csecsemő, egy kisfiú vagy egy kétméteres férfi. Már önmagában a nekrofília sokkoló, de ezek túlmennek minden határon. Az érdeklődési körömbe tartozott mindig is a pszichológia, főleg a mentális betegségek, a devianciák, így egy kicsit más szemmel olvastam a könyvet, talán ezért nem borított ki annyira. Kíváncsi voltam, hogy vajon egy nekrofil szemével milyen is lehet ez a betegség, ez a vonzódás, mégis miben áll az egész, azon kívül, hogy mi a szó jelentése. Ebből a szempontból nem csalódtam, hiszen a rövid történet során mindenen végigvezet minket Lucien.

  Gyermekkorában, amikor felfedezte önnön testét, nem tudta befejezni az első szexuális élményét, mert megzavarták: egy rokon jött bejelenteni, hogy az édesanyja meghalt. Mikor bement elbúcsúztatni őt a halottas ágyhoz, akkor a biológiai törvények miatt véletlenül megtörtént az, aminek történnie kellett volna, mielőtt megzavarják. Erre az eseményre lehet visszavezetni Lucien betegségét, ami meg is állja a helyét, hiszen a -fíliák rendellenes személyiségfejlődés során alakulnak ki. Megtudhatjuk azt is, hogy Lucien miként vélekedik erről a betegségről, hogyan reagál rá a környezete, de hiányzik belőle a bűnbánás vagy a borzalom. Valamilyen szinten természetesnek tartja ezt az állapotot, de valahol a tudata mélyén ott van az is, hogy tisztában van az abnormitással és azzal, hogy egyszer elkapják. 

  A borzalmas témától eltekintve egy nagyszerű alkotás, mert szépen és választékosan íródott meg, minden sablonosság nélkül. Nagy és váratlan fordulatok, kivéve a végét, nem voltak benne, egyszerűen csak pár kaland erejéig csöppenhettünk a gondolataiba. A kis epizódok mégis olyanok voltak, mint egy-egy morbid mese (pl. a svéd fiatal pár, akik együtt haltak meg vagy a pap és a halott apáca jelenete), olyasmi volt, mint Boccaccio Dekameronja. Eszembe jutott Süskind Parfümje is, miközben Lucien naplóbejegyzéseit olvastam, hasonlított a két főhős gondolkodásmódja és lelkiállapota. 

  A morbiditás csúcsa viszont a humor volt, legalábbis én humort véltem felfedezni a sorok között elég gyakran. Lucien olyan gátlástalanul jelentett ki egy-két dolgot, amit komolyan is vett, hogy nevethetnékem támadt. Pl. "Hozzá vagyok szokva a halottakra jellemző választékos modorhoz". Mintha a halottaknak lehetne modoruk és a többi. A főhős szó szerint mulatott az eseményeken és ez mosolyogtatja meg az olvasót. Mikor egy fiú közeledni próbál szexuálisan Lucienhez, ő csak mulat rajta és azzal az indokkal utasítja el, hogy már foglalt, nem vallja be a furcsa vonzódását. Ilyenkor az olvasó is tudja, hogy mi áll a háttérben, nem is az eseményen, hanem Lucienen nevet és a morbiditás netovábbján. Tim Burton egyébként klassz animációs filmet tudna ebből csinálni. 

  Különösen megnevettetett az a rész, amikor Lucien azt fejtegeti, hogy vámpírnak hiszik az emberek, holott ez egy nagy ostobaság, mert ő élő ember és a halottakhoz vonzódik, míg fordított esetben a vámpír a halott és az élőkhöz vonzódik. Miután kikacagtam magam és belegondoltam a helyzetbe, főleg a mai divatmániába a vámpírok iránt, belegondoltam, hogy valahol az is morbid. Hófehérkéről és a hercegről már keringtek poénok és vicces képek, hogy tulajdonképp a herceg nekrofil a mesében, mert megcsókolja a halott Hófehérkét, csak a gyerkőcök még nem tudják felfogni, hogy ez mit is jelent. Továbbgondolva Bella az Alkonyatból szintén nekrofil és minden olyan tininek, aki "fantáziál" a vámpírokról egy nekrofilhez hasonló gondolatai vannak. Így már nem is tűnik annyira szép szerelmes történetnek egyik sem, sem az Alkonyat, sem Hőfehérke és még lehetne sorolni a meséket, YA fantasy, erotikus fantasy történeteket, filmeket és horrorokat, amikben burkoltan ott van a nekrofília.  

  Összességében, amilyen elborzasztó a téma, olyan művészien íródott meg. Különösen tetszett a morbid humora is. Nagyon beteg könyv, de egyben merész is. Le  kalappal a szerző előtt, hogy meg merte írni.

Miért olvasd el? Ha nem rettent el az ilyen téma és érdeklődsz a devianciák iránt, akkor kihagyhatatlan olvasmány. Ha tetszett Süskind Parfümje, ez is fog tetszeni.

Miért ne olvasd el? 18 év alatt nem ajánlott, sőt, egyenesen tiltott olvasmány, mert borzasztó dolgok vannak a lapokon. Ha érzékeny ember vagy, aki nem bírja a horrorokat és a krimiket sem, akkor ne olvasd el, mert garantáltan kihoz a sodrodból.  

____________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Karakter: 6/5 pontból

Kedvenc: Lucien és a temető falánál lévő jelenet, mikor "szerelmét" öleli, annak reményében, hogy enyelgő szerelmespárnak nézik őket a rendőrök.

Tetszett: AZ EGÉSZ!

Nem tetszett: Rövid volt nagyon. 

Kiadás: PolgART Kiadó, 2003

Oldalszám: 95 oldal
_____________________________________________________