2012. január 15., vasárnap

Miért pont ez? Az írónő "felnőttebb" könyveivel szemeztem már régóta, majd észrevettem másoknál, hogy ezt a fiataloknak szóló sorozatát  elkezdték magyarul kiadni. Állandóan belefutottam a jó értékelésekbe és szükségem volt egy izgalmas sztorira.

Történet: Chloé Saunders szellemeket lát. Miután az iskolájában "kiborul" az egyik szellemtől, először kórházba kerül, majd egy speciális otthonba, a Lyle Házba. Itt megismerkedik a bentlakókkal: az ottani szépfiúval, Simonnal, egy magas furcsa sráccal, Derekkel, a szobatársával, Lizzel, a "piromán" Rae-vel és az ügyeletes "szépségkirálynővel", Torival. Míg Chloé azon van, hogy felépüljön és visszatérhessen a régi iskolájába, a régi barátai közé, rájön, hogy nem véletlenül került a Lyle Házba és a többiek is nem véletlenül vannak ott vele. Hamarosan az is kiderül, hogy a Lyle Ház nem pont egy fiatalok megsegítésére létrejött átmeneti otthon, hanem annál sokkal több és sokkal rosszabb.

Vélemény: Nagyon nagyok voltak az elvárásaim a könyvvel és izgatottan vettem a kezembe. Amint megkaparintottam, rögtön nekiálltam falni a betűket és kényelmesen bevackoltam magam az ágyba egy kis teával. Egy jó könyv, nyugalom és csend, a hideg időben egy meleg és puha kényelmes ágy, egy kis tea, mi kell ennél több, ha könyvmoly jól akar szórakozni? Aztán az izgatottságom egyre jobban kiszállt belőlem és felváltotta a mérgelődés. 

  Az értékelések, kritikák alapján egy nagyon szuper könyvre számítottam, olyanra, ami esélyes lesz az év kedvenc sorozata címre. A főszereplő szellemeket lát, bekerül egy elmegyógyintézethez hasonló házba, furcsa sorstársak veszik körbe, lesz itt izgalom, árulás, pszichiátriai kezelés, szóval a "mi kell nekem egy jó sztorihoz" legtöbb adaléka megvolt. 

  Aztán jött a csalódás, nemcsak a történet miatt, hanem a szerkesztés miatt is. Chloét valahogy nem sikerült megkedvelnem, pedig szerettem volna. Szellemeket lát, ez annyira szuper, hogy az hihetetlen. Vártam, hogy jöjjenek és nemcsak őt, hanem engem is ijesztgessenek, lehessen egy kicsit izgulni a könyvön. Amíg Chloé be nem kerül a Lyle Házba, addig egy nagy zagyvaság volt az egész sztori. Egy csomó nevet kellett számon tartani, ki kicsoda, mi köze van Chloéhoz, és valahogy nem ment, mert mint kiderült, ők csak körítésnek voltak ott pár fejezet erejéig. Ha az életem múlna rajta, se tudnék egy nevet vagy karaktert  felidézni a régi iskolájából, annyira lényegtelenek voltak. Megjelent az első szellem és egész érdekes kezdett lenni, de mikor a csúcspontjához ért volna a rémisztgetés, az írónő elvágta a sztorit és Chloé már a kórházban volt.

  Mikor bekerült a Lyle Házba, kezdett megint érdekelni a történet, addig csak ellavírozgattam a betűk között. Ott már megvolt a lehetőség és az ígéret, hogy tényleg jó lesz ez a könyv, de mikor már a történet felénél jártam, még mindig semmi érdekes nem történt azon kívül, hogy a bentlakókat megismertük, meg egy szellem szavakat sutyorgott Chloénak. Kezdtem unni a könyvet és talán egyedül az antiszociális Derek, illetve Liz érdekelt valamennyire. A könyv közepén lett megint egy ugrás, olyan szellemes jelenetet olvashattam, hogy azt hittem Stephen King beugrott a munkálatokba két fejezet erejéig. Abban a pillanatban már nem is érdekeltek a könyv első felének hiányosságai, elnéztem az írónőnek a lassú mederben csordogálást, hiszen egy trilógia első kötetében még nagyon sok infót kell felvázolni, hogy később mindent értsen az ember.

  A könyv legjobb két fejezete után pedig megint leült az egész sztori és már szemet szúrt a hanyag szerkesztés is, olyannyira, hogy szinte nem is tudtam koncentrálni a történetre, csak a hibákra. Ha a sztori nagyon izgalmas, szerintem észre se veszem őket, de az sem izgalmas nem volt, sem pedig magával sodró, így már kibökte a szemem a legapróbb hiba is. 

  Miután a könyvet elolvastam és a spoileres értékeléseket is elolvastam, belefutottam jó pár olyan véleménybe is, hogy másoknak sem tetszett annyira a történet, csak az iszonyatos függővég és a vége "harc" húzta fel az egészet. Csudabogárnak számíthatok, mert a függővég nekem nem volt annyira függő, vagy izgalmas, hogy rohanjak a második részért (egyébként már rég megvolt a második rész, nehogy a függővég miatt hajtépés legyen), és a vége "harc" is olyan semmilyen volt. A legtöbb dolog nekem kiszámítható volt (lehet, hogy olvasási stoppot kéne tartanom, mert már nagyon arra állt rá az agyam, hogy miként szokás a csavarokat használni és a rejtélyeket adagolni), az árulókon nem lepődtem meg, a menekülés míg izgalmas volt, addig a végső történések fényében már nevetséges lett. 

  Végig az volt az érzésem, hogy egy rossz X-men koppintást olvasok a Szellemekkel suttogóval keverve, ráadásul tizennégy éveseknek leegyszerűsítve. Ez a könyv tényleg tizennégy éveseknek szól, és míg általában élvezni szoktam az ennek a korosztálynak írt könyveket, addig ezt nem tudtam értékelni. Inkább azt írtam volna a borító hátuljára, hogy tizennégy éves korig. 

A szereplők: Chloé egy tipikus Mary-Sue. Persze, hogy ő a legkülönlegesebb, persze, hogy rögtön őt akarják a srácok és persze, hogy az ő barátnői akarnak lenni a többiek, miközben a "szépségkirálynő" rá lesz féltékeny. Persze, hogy ő a legfontosabb a többi házlakóval ellentétben és persze, hogy az ő képessége különleges, nem is szabadna ennyire erősnek lennie. Valamikor voltak nagyon jó megmozdulásai, valamikor pedig olyan béna és sötét volt, hogy a falat kapartam kínomban. 

  Simon nekem totál nem volt szépfiú, sem külsőre, sem belsőre nem éreztem, hogy meg kéne érte dögleni és a vonzalmat sem hittem el, nem is éreztem a szereplők között. Simon egy lökött hatévesnek tűnt, főleg az állandó szófordulatával, a "bátyus"-sal. Lehet, hogy a fordításnak volt köszönhető, hogy a karakter nem olyan volt, mint az eredeti (angol) sztoriban. A fordítással még egy iszonyatosan jó karaktert is el lehet rontani. Derek mellett ráadásul nagyon komikusnak hatott Simon és amikor vagányan ment a kamrát kipakolni, én mindvégig egy apró kölyköt láttam magam előtt, ahogy sunnyog, nem pedig egy csinos/helyes srácot, akit látnom kellett volna a sztori alapján. 

  Derek volt a kedvenc, az antiszociális viselkedésével, egészen addig míg meg nem tudtam, hogy az ő titka micsoda. Egy sablon fantasy figura lett belőle, ráadásul az a lény, amiket én nem is szeretek és nem is érdekelnek. A többi házlakó lányról meg csak annyit tudok elmondani, hogy a sablon figurák megtestesítői, talán egyedül Liz volt az, aki megmozgatott bennem érzéseket. 

  A szerkesztés: olyan volt, mintha egy magánkiadást tartanék a kezemben, tehát mintha szerkesztőt nem is látott volna a könyv. Tévedni emberi dolog és csak az téved, aki dolgozik is, ezért egy-két hibát el lehet nézni, nem is szoktam fennakadni az ilyeneken. De itt már sok volt a jóból, mert szinte minden második oldalon volt vagy tíz hiba, ami eléggé bosszantott és nagyon lerontotta az olvasási élményt. 

  • Az egész könyv kiabált. Ennyi felkiáltójelet egy rakáson még az életemben nem láttam. Nem tudom, hogy az eredeti verzióban is ennyi volt-e, de itt iszonyatosan sok volt, ami piszkosul zavart. Szinte minden mondat végén ott fityegett, valamikor még a kérdőjel helyére is az került, ráadásul rengetegszer indokolatlan volt a használata. Ha a szereplők gondolkoztak, felkiáltójel, ha suttogtak felkiáltójel, ha kérdeztek, felkiáltójel volt. Amikor gondolkodtak, már azon nevettem, hogy minden mondatnál felvillan az agyukban a százas égő, amikor kérdeztek felkiáltójellel, akkor bunkónak tűntek, mintha parancsolnának, amikor suttogtak, akkor meg valójában kiabáltak. Az olyan mondatoknál sem értettem a használatát, mint pl. Chloé lement a lépcsőn! Derek megfogta a lépcsőkorlátot! Xy elment fürdeni! 
  • Szavak maradtak ki mondatokból. Kész kirakósdit kellett játszani, hogy vajon X mit is mondhatott, hogy Y így reagált. Nem mindegy, hogy valamit tagadok vagy egyet értek vele. 
  • A gondolatjelek és a bekezdések is elcsúsztak egy kicsikét és nagyon sokszor. Újra és újra el kellett olvasnom bekezdéseket, mert megint csak nem értettem a szereplők reakcióit. Aztán kiderült, hogy hoppá, ezt a szereplő nem gondolta, hanem kimondta, csak a gondolatjel lemaradt, a következő oldalon meg csak gondolta és nem mondta ki, de a gondolatjel ott van. Ráadásul azt sem lehetett sokszor eldönteni, hogy ki gondolja/mondja a dolgokat, mert a bekezdések nem lettek megfelelően szétválasztva. 
  • A személyes kedvencem pedig a skizofréniás szó volt. Én nem tudom, hogy kinél hogy szokás, de a magyarban a betegség skizofrénia, az ilyen beteg pedig skizofrén. 

Miért olvasd el? Minden negatívum mellett érdekes a sztori és aki nem az X-men vagy a Szellemekkel suttogó sztorikon nőtt fel, annak még újdonságot is jelenthet. A tizennégy évesek zabálni fogják a sztorit.

Miért ne olvasd el? Ha már a húszas éveid közepén jársz vagy már túl vagy rajta, akkor semmi újat nem fog mutatni a sztori, akkor sem, hogyha több száz hasonló könyvet olvastál. Egyszer el lehet olvasni, de nem mondanám nagyon kiemelkedő történetnek.

______________________________________________________________________
Történet: 4/6 pontból

Karakterek: 4/6 pontból

Tetszett: a szokatlan környezet, az X-menes beütés.

Nem tetszett: a sztori nem hengerelt le annyira, mint azt vártam, illetve a szerkesztés (hiánya) nagyon bosszantó volt.

Kedvenc: Liz és Derek

Kiadás: Könyvmolyképző Kiadó, 2011

Oldalszám: 344 oldal

Booktrailer: 



______________________________________________________________________

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése