2012. november 4., vasárnap

Miért pont ez? A reklámok áldozata lettem.

Történet: A történet főhőse, a tizenhat esztendős Jacob, nagyapja furcsa történetein nőtt fel. A különleges mesék elbűvölték a kisfiút, de ahogy a felnőtté válás útjára lépett, már kevésbé izgatta, hogy a nagyapja miket mesél neki. Jacob úgy gondolta, hogy a nagyapja egy kissé megbolondult öreg korára, így egyre inkább nem hitt neki. Azonban egy tragédia kijózanítja és meggyőződésévé kezd válni, hogy mégiscsak igazak voltak az annyiszor hallott mesék Vándorsólyom kisasszonyról és a különleges képességű gyermekekről. Jacob édesapjával ellátogat a történetek helyszínére egy Wales-hez közeli szigetre, ahol a fiú titokban "nyomozni" kezd. 

Vélemény: Ahogy a benne lévő mesék, úgy maga a könyv is furcsa volt számomra. Nehéz eldönteni, hogy szerettem-e vagy sem, valahol középen áll meg a mérleg, pedig azt hittem, hogy életem egyik legjobb könyve lesz. A reklámok tényleg nagyon hatásosak tudnak lenni. Ezek alapján egy fantasy-horrora számítottam, egy újabb X-men történetre tele izgalommal és meglepetésekkel. Bónusz érdekesség volt, hogy az író régi fényképekre alapozta a történetet, ezt zseniális ötletnek tartottam, hiszen erre tudomásom szerint még nem volt példa. Fényképek és zenék megihletnek írókat, sokan használják is a könyvük megírásához ezeket az eszközöket, de ez volt az első, amikor ténylegesen konkrét képekhez íródott egy sztori. A képeket mi olvasók is láthatjuk, mert teletűzdelték velük a szöveget, pont a megfelelő helyeken. Maga a kivitelezés gyönyörű, nemcsak a borító különleges, hanem a benne lévő képek, a barnított és díszített lapok is. A könyvek díszítése általában csak a borító, így külön öröm, hogyha egy ennyire igényesen elkészített darab kerül az ember kezébe, majd fel a polcra. 

  A reklámok, a könyvtrailer és a gyönyörű kivitelezés azonban még mindig csak a külcsín, ettől még nem biztos, hogy a tartalma is ennyire érdekes és jó. Ezt ennél a könyvnél tanultam meg. Ezután egy kissé óvatosabb leszek a reklámokkal, mert a történet sajnos nem hozta azt a színvonalat, mint a reklámok és a külső. Ez az ellentét csalódást okozott, mert az előítéleteket nagyon nehezen vetkőzi le az ember. Elég sokáig  csak a reklámokkal szemeztem, mert a megjelenés után már majdnem eltelt egy félév, mire a könyvhöz jutottam, így a várakozásaim még nagyobbak voltak. Magára vessen ilyenkor az olvasó, nem a könyv hibája az okozott csalódás. Egyszerűen én és a könyv nem találtunk egymásra.

  A történet nagyon lassan indul be, már a közepénél jártam, amikor kissé felgyorsultak az események, de akkor sem hozták meg a várt katarzist. Míg az elején zseniális ötletnek tartottam a képek köré írt történetet, a könyv olvasása közben inkább erőltetetté váltak. Mintha egy iskolai házi feladatot teljesített volna az író vagy egy gyakorlatot. Mintha ledobtak volna elé az asztalra egy köteg képet és kiadták volna a feladatot, hogy a hónap végére ebből írjon meg egy beadandó dolgozatot, a stílust maga választja. Mintha felállított volna egy tetszőleges, de rendszerezett sorrendet és csak leírta volna azt, hogy a képekről milyen benyomásai vannak, majd a hiányzó darabkákat kitöltötte valamivel, hogy egy egységes sztori kerekedjék belőle. Az vitathatatlan, hogy a történet és az ötlet tényleg különleges, de valami nagyon hiányzott belőle. Hiányzott belőle a tiszta fantázia, amikor az író a semmiből talál ki egy történetet és eljut arra a szintre, hogy veszettül megírja, mert úgy érzi, hogy valahonnan "fentről" vagy önmagából kapta azt és míg tart az érzés, addig papírra akarja vetni, hogy semmi se vesszen el belőle. A képek ezután nekem egy kicsit olyannak tűnnek, mint a játékokban a csalás. A történet nem a semmiből jött, hanem az író meghatározott képekre erőszakolta rá a benyomásait, amikben benne volt minden addigi olvasmány- és filmtapasztalata. 

  Az X-men történetek egyedülállóak és kezdem úgy érezni, hogy megismételhetetlenek. Olvastam már hasonló történeteket, amik még lemásolni sem tudják rendesen azt az érzést, amit az X-men adott. Pedig mindig próbálkoznak és én is próbálkozok, mert elolvasom őket és várom, hogy egy ugyanolyan vagy még jobb élményt adjanak. Ha valami nagyon jó, akkor még több kell belőle, ha valami már bevált, akkor orrvérzésig próbálkozni kell vele. Egyszer remélem, hogy megírják azt a történetet, ami hajaz az X-menre, de   valami pluszt is adni fog hozzá. Itt meg volt a lehetőség, mert a különleges gyermekek miatt hasonlít a történet, és az ötletek, főleg az időhurok miatt meg lehetett volna az a plusz is, nekem mégsem állt össze az egész. 

  Az említett időhurok volt a másik érdekessége a könyvnek, de ez is egy olyan elem, amivel óvatosan kell bánni. Az időutazás témája még a tudósokat is foglalkoztatja, nem csak a művészeket, de még a tudomány jelenlegi állása szerint is megfoghatatlan dolog számunkra, rengeteg buktatót is rejt magában. Elméleti szinten annyi változó van és annyi ellentmondást kell kiküszöbölni, hogy nem lehet tisztességesen és halál pontosan megírni sem egy ilyen történeti elemet. Mindegyik ilyen sztoriban van legalább egy olyan bökkenő, logikai baki vagy lehetetlenség, amit nem lehet áthidalni. Ezzel nincs is gond, de az már zavaró, hogyha sok ilyet találunk benne. Ebben a könyvben sok ponton volt olyan logikai baki, ami megakasztotta ezt a történeti ívet és ettől hihetetlennek tűnt. (A hihetetlenséget nem a szó hétköznapi értelmében kell venni, hanem a fantázia értelmében. Ha egy könyv saját világában megfelelően elmagyaráznak valamit, akkor elhiszem, hogy abban a világban az lehetséges, holott a valóságban nem.) Az író ugyan többször is elmagyarázza az időhurok fontosságát, működését, lényegét, mégis sok vakfolt van benne. A történet végén van a legszembetűnőbb ellentmondás. Egy súlyos következmény végig visszatartotta a szereplőinket egy bizonyos lépés megtételében, a könyv végén mégis megtörténik az a lépés, ráadásul annyira elhanyagoltan, mintha az a következmény nem is létezne. Nem került megmagyarázásra, hogy az a következmény ebben az esetben miért nem történik meg, vagy egyáltalán bekövetkezik-e, ettől pedig nagyon sablonossá vált a lezárás és egy kicsit összecsapottá. Legalább még egy kötetben folytatódni fog a történet, elképzelhető, hogy ott erre a kérdésre is megkapjuk a választ, sok más kérdés mellett. 

  A szerelmi szál morbidra sikerült és annyi gondolatot ébresztett bennem, hogy egy külön posztot megérne "Morbid szerelem a mai regényekben" címmel. 

SPOILER! Két dolog miatt is morbid volt számomra a szerelem ebben a könyvben. Az egyik, hogy Jacob abba a lányba (és a lány is viszonozza az érzéseit) szeret bele, akibe annak idején a nagyapja is beleszeretett. Ha a nagyapja idejében beteljesül a szerelem, ez a lány akár a nagymamája is lehetne főhősünknek, és ez a gondolatmenet egy kissé elriasztott attól, hogy a szerelmi szálat úgy éljem meg, ahogy azt kell. A másik már ennél bonyolultabb és felhívta a figyelmemet a többi könyv szerelmi szálának furcsaságára is. A gyermekek hiába vannak egy időhurokban és hiába tinikorú még a testük, attól ők még a világháború óta eltelt időt is megélték, igaz, hogy kacifántos módon, de a szellemük akkor is megélte. A lánynak tehát olyan szellemmel és értelmi képességekkel kell rendelkeznie, mint Jacob nagyapjának, így egy 80 éves lélek és egy 16 éves lélek esik szerelembe egymással. Ezen az elven a manapság annyira divatos vámpírszerelmek is furcsává váltak a szememben. Egy több száz vagy több ezer éves vámpír szeret bele egy tizenhat éves kis fruskába..... SPOILER VÉGE!

  Az írásmóddal, a stílussal sem tudtam annyira kibékülni. Szépirodalmi stílusban íródott ez a fantasy (a végére világossá vált, hogy horror egy csipetnyi sincs benne), amit a mai napig sem tudtam megszokni más könyvek esetében sem. Nem csak a történet miatt sorolható egy könyv egy bizonyos műfajba, hanem a stílus miatt is. A kettő itt nem passzol az ízlésemhez. A fantasy stílusa szerintem legyen könnyed, a sajátosságai miatt pörgősen megírt, ne legyenek benne több oldalas tájleírások és hosszan elnyújtott emberi hétköznapi mozgások, mint pl. egy felöltözés vagy takarítás. Egy kalandregényt is (mint ez is) megakasztanak a hosszabb leírások és a cirkalmas, körülményes mondatok. Míg a szépirodalmi művek kiteljesednek az ilyen vontatottságban, addig a fantasy műveket unalmassá és feleslegesen elnyújtottá teszik. Más a helyzet a high fantasy könyvek esetében, ahol olyannak tűnik, mintha a középkorban játszódnának az események, mégsem tudjuk őket behatárolni időben. Pl. A Trónok harca is ilyen. Az ilyen műveknél megint csak fontos elem, hogy a stílus a szépirodalomhoz álljon közelebb, mert a műfaji sajátosságok megkövetelik. A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei esetében pont ezek miatt lassúnak, vontatottnak és zavarónak éreztem ezt a stílust. 

A könyvből Tim Burton készül filmet alkotni, így tökéletesen jó kezekbe került a történet, remélhetőleg sokkal jobb lesz a film, mint a könyv, pedig fordítva szokott lenni. 

Miért olvasd el? A sok negatívum (számomra nem tetsző dolog) ellenére érdekes és szórakoztató olvasmány volt. Ha a megfelelő hangulatban, előítéletek és a sok előzmény reklám nem ismeretében olvassa az ember, akkor nagyon kedvelhető darab. Nem annyira leegyszerűsített a történet és a stílus, mint a YA fantasyk esetében. Inkább az olyan fiatalabb korosztály számára érdekes, aki még nem tömte tele magát sok YA regénnyel. 

Miért ne olvasd el? Ha egy pörgős horror-fantasynak hiszed, akkor csalódást fog okozni. Nyomokban emlékeztet az X-men történetekre, de meg sem közelíti azt. Ha nincsenek olyan nagy elvárásaid, amit a reklámok általában generálnak, akkor szerethető a könyv.
_______________________________________________________________________
Történet: 4/6 pontból

Karakterek: 4/6 pontból

Kedvenc: Vándorsólyom kisasszony

Tetszett: az X-menes beütés, az időhurok ötlete, a kivitelezés

Nem tetszett: a stílus nem passzolt a műfajhoz, a logikai bakik, az erőltetettség érzése

Kiadás: Kossuth Kiadó, 2011

Oldalszám: 352 oldal
________________________________________________________________________
Könyvtrailer: 
  

2012. október 28., vasárnap

Michelle Zink - Prófécia

Miért pont ez? A Ciceró Kiadó könyvei közt bogarásztam, mindig átsiklottam felette, de egy antikváriumi körút során ez is az ölembe hullott, így muszáj volt elolvasnom. :)


Történet: A Milthrope család gyermekei árván maradnak, a nagynénjük veszi őket gondozásba. A gyerekek nemrég vesztették el az édesapjukat, de a gyászt nem igazán tudják megélni, mert az eset után a tizenhat éves Lia csuklóján felbukkan egy különös jel. A lány és ikerhúga, Alice fontos és végzetes szerepet örökölnek egy ősi próféciában, ami még inkább szétválasztja a testvéreket. Lia titokban tartja a szerepét és a csuklóján megjelenő jelet a testvérei és szerelmese, James előtt is. Megpróbálja egyedül meghiúsítani a próféciát és magyarázatot találni szüleinek rejtélyes halálára. 

Vélemény: Többek közt én is meglepődtem, hogy a történet az 1800-as években játszódik, így a kezdetektől fogva mást kaptam, mint amire számítottam. Nem számított negatívumnak ez a meglepetés, mert szeretem a régebbi korokban játszódó regényeket is, de sajnálatomra az írónőnek nem sikerült annyira visszaadni a kor hangulatát, mint másoknak. A ruházkodás, a közlekedési módok és az udvariasság mellett semmi sem érzékeltette a kor másságát, ezek pedig kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy korhű legyen a regény számomra. De ez csak egy eleme a könyvnek, ami nem feltétlenül jelentené azt, hogy rossz lesz tőle.

  A fülszöveg egy izgalmas, kalandos könyvet ígér, tele rejtéllyel és ikrek ellentétével (imádom az ikres sztorikat, főleg, ha az egyik gonosz), de amennyire erős a fülszöveg, annyira gyengének éreztem a történetet, pedig volt benne potenciál. Ellentétes személyiségű ikrek, a jó és a rossz harca, egy különös prófécia, szerelem, rejtélyes halálok, egy különös jel, minden kellék adott volt ahhoz, hogy egy jó minőségű történet szülessen belőle, mégis nekem valami nagyon hiányzott. 

  Általában jó húzás szokott lenni a könyvekben, hogy az ikerpár egyik fele jó, a másik pedig gonosz, de az írónőnek valahogy nem jött össze ez az aduász. Kezdettől fogva tudjuk, hogy Alice a gonosz, ő lesz az egyik legnagyobb akadály a cselekmény során, mégis alig kap szerepet és ha kap is, akkor nem valami egetrengető jelenetekben, Számomra furcsa és ellentmondásos volt a kapcsolatuk, mintha az írónő nem tudta volna eldönteni hogy is alakuljon a viszonyuk. A történet elején Alice jól körülhatároltan gonosz, majd a legjobb testvér, a gyerekkori emlékek szerint is az, majd megint gonosz, de egy pár oldal után már egymás haját fésülgeti a testvérpár idilli hangulatban és ezek a jelenetek követik egymást végig a könyv során. Valószínűleg az volt a cél, hogy az írónő megmutassa, Alice hiába gonosz, azért a testvéri szeretet mindent visz, de csak zavar keletkezett belőle. A testvéri szeretetet egyedül Henry, a kistestvér és Lia között éreztem, holott az ikrek esetében köztudott, hogy mélyebb kapocs van.

  A szerelemi szál is nem megszokott módon volt jelen. Már a történet legelején tudjuk, hogy Lia párja James, aki egy jóravaló fiú és nagyon szeretik egymást. Ennyi, pont. Ennek ellenére nem éreztem a karakterek közötti szerelmet és vonzódást, a közös jeleneteik olyan semmilyenek voltak. Ez még mindig jobb, mintha csak nyűglődnének vagy B kategóriás szerelmi sztorijuk lenne, de ez meg a ló másik oldala. Persze a régebbi korokban nem volt jellemző annyira a nyilvános és őrült szerelmi élet, inkább a visszafogottság volt jellemző, de más könyvekben akkor is vissza tudták adni az érzelmeket és a szerelem vadságát, mint pl. a Büszkeség és balítélet. Ez is egy olyan "kelléke" volt a történetnek, ami benne volt, de olyan sokat nem adott a könyvhöz.

 A prófécia és a rejtélyek, emellett a mellékszereplők már sokkal több pluszt adtak és érdekessé tették a könyvet, de ez kevés volt ahhoz, hogy többször olvasós vagy a "tíz körmömet lerágom az izgalomtól" sztori legyen belőle. Az egész könyvre jellemző volt az ellentmondásosság és a hullámzás. Egy-két jelenet megemelte a történet színvonalát, hogy aztán a következő oldalak teljesen lapossá és érdektelenné tegyék. Nagyon nehezen tudtam magam átrágni a Prófécián, mert alighogy beindult a történet, hamar el is laposodott. Végig csak vártam, vártam és vártam, hogy magával sodorjon az egész, hogy izgalmas jelenetek vagy nagy csavarok és koppanások jöjjenek, de már a könyv végére értem és még mindig nem kaptam meg az áhított katarzist. Szinte végig kiszámítható volt, hogy most milyen csavar fog következni, ki mit fog csinálni, mi lesz a rejtély megoldása és sajnos olvasóként mindig előrébb jártam pár lépéssel, mint maguk a szereplők. Ami nem is lett volna baj, ha közben van egyfajta izgalom, amikor szurkolni lehet, hogy: jajj, tudd már meg te is, amit én, mert kíváncsi vagyok, hogy mit fogsz lépni vagy hogyan vágod ki magad ebből a helyzetből.     

  A szereplők azonban annyira semlegesek voltak, hogy miattuk sem tudtam izgulni, valahogy nem kötött le, hogy mi fog velük történni. Egyedül a kisfiú, Henry sorsa érdekelt, de az írónő csúnyán elbánt vele. Liát akár kedvelhettem volna, mert bár a rejtélyeknél lassabban kapcsolt, mégsem volt ostoba, jólelkű lány és kedves, szereti a családját és a párját, nem idegesítő kis hebrencs figura, mégsem volt annyira kirívó és nagyon szerethető személyiség. Átlagos, mondhatnám azt is, hogy unalmas lány. Alice ezzel szemben igazán gonosz figurára sikerült és sokkal izgalmasabb személyiség, mint a testvére, de elhanyagolható volt a szerepe. 

 Ez egy sorozat indító kötete, ami egyszer elolvasható, de annyira nem nőtt a szívemhez, hogy remegve várjam a következő részeket. Kellemes kikapcsolódás volt, de borzasztóan sajnáltam, hogy az írónő nem hozott ki belőle sokkal többet, pedig minden ott volt előtte ahhoz, hogy egy igazán remek sorozatot hozzon össze. Lehetett volna több csavar és rejtély, a szereplőket jobban meg kellett volna tölteni élettel és érzésekkel, jobban ki kellett volna használni az ikrek közti ellentétet is. Mindez megadta volna azt a pluszt, amit egy fantasytől elvárna az ember.Már megjelent a második rész is, talán ott már javul a történet és az írásmód, így kap még egy esélyt a sorozat. 

Miért olvasd el? Ha szereted a kosztümös regényeket fantasyval keverve, akkor kellemes perceket fog okozni a könyv. A negatívumok ellenére érdekes könyv volt és a történet még fejlődhet a végkifejletig. 

Miért ne olvasd el? Ha izgalmakban bővelkedő, kalandos történetre vágysz, akkor nem ez a megfelelő választás. Továbbá ha nem szereted a régebbi korokban játszódó történeteket, akkor ezt sem fogod kedvelni. 
________________________________________________________________________
Történet: 4/5 pontból

Karakterek: 4/5 pontból

Kedvenc: Alice, Henry

Tetszett: az elképzelés.

Nem tetszett: az írónő egyáltalán nem használta ki a lehetőségeket, amik pedig ott voltak előtte.

Kiadás: Ciceró, 2011

Oldalszám: 322 oldal
________________________________________________________________________
  
Miért pont ez? Régebb óta szemeztem vele, mert a Moly oldalán egy-két ember kedvencei között szerepelt. Aztán egy antikváriumi körút során "utánam kiáltott", nem hagyhattam ott. 

Történet: A Sparrow család asszonyai generációról generációra március havában születtek és mindegyikük kapott egy különleges  képességet. A történet idején Elinor, a nagymama, Jenny, a lánya és Stella, az unoka élnek, bár a kapcsolatuk nem felhőtlen. Elinor megérzi a hazugságot, Jenny mások álmát látja, Stella pedig a tizenharmadik születésnapján rádöbben, hogy előre látja mások halálát. Stella még nem tudja megfelelően kezelni a látomásait, így apját gyanúba keveri gyilkosság vádjával. 

Vélemény: Miután belekezdtem a könyv olvasásába hamar rájöttem, hogy a fülszöveg el is mond valamit a történetről, meg nem is, ezáltal megtévesztő. Arra számítottam, hogy egy izgalmakban bővelkedő fantasy van a kezemben, egy jó kis boszorkányos történet, de teljesen mást kaptam. Ha a könyv nem lett volna megható, ha nem érintette volna meg a szívemet, ha az írónő pocsékul írt volna, akkor bosszús is lehetnék, de ez esetben nem bántam a fülszöveg hiányosságait. 

  Ez a könyv nem egy izgalmakkal teletűzdelt fantasy, hanem inkább egy családregény, egy kisvárosi történet,   tele bájjal és érzelmekkel. A Sparrow család asszonyainak különleges képessége inkább csak egy plusz adalék, ami a városban rejtélyessé és legendává teszi őket, nincs annyira előtérbe helyezve, mint a fantasy könyveknél. A nyomozás szála sem lett annyira jól sikerült, mint egy krimi esetében, de ettől függetlenül nem is rontott a történeten. 

  A tizenharmadik boszorkány, mint ahogy írtam, inkább egy családregény. Megismerhetjük több generációra visszamenőleg a család nőtagjainak érdekes élettörténetét, miközben a könyv idején élő nők jelenlegi életéről olvashatunk. Általában a családregények nem szoktak lekötni, mert párral pórul jártam és nem tartottam őket annyira érdekesnek, inkább más könyvek után nyúltam. De ez a könyv nagyon lekötött a bájos és kellemes hangulata miatt. Olyan volt az egész, mintha a Szívek szállodája sorozatot vagy a nemrég óta futó Hart of Dixie-t olvasnám. Bár a két sorozat története merőben más, de a kisvárosi hangulat megegyezik mindegyiknél. 

  Az emberek itt már gyerekkoruk óta ismerik egymást, generációról generációra, semmi sem maradhat titokban senki előtt és mindenki tud mások vágyairól és álmairól, így ha valami nagyobb esemény történik valaki életében, akkor egy egész város szurkol a másik boldogságáért. Emiatt is a könyv tele van érzelmekkel, többnyire ezen van a hangsúly. Gyerekkori beteljesületlen szerelmek, régebbi tévedések és hibák, régóta megoldatlan problémák és ellentétek kerülnek felszínre. Egy egész kisváros története rajzolódik ki a szemünk előtt és bár a Sparrow asszonyoké a fő történet, mások életútját is végigkísérhetjük. Mivel három generációt képviselnek a főszereplők, minden korosztály megtalálja azokat az érzéseket, amikkel azonosulni tud. 

  A Sparrow asszonyok legendává váltak a városban, a jelenleg élő három tagja is azzá válik a történet során. A nők kedvelik őket, a férfiak pedig hamar szerelembe esnek irántuk, de mintha ez a Sparrow lányok sorsába lenne írva, ők nem vagy csak nehezen találják meg a boldogságot. Még a saját családjukkal sincsenek kibékülve, így anyáról lányára szál a családi ellentét is. Inkább magányos farkasok. 

  Elinor, a nagymama érzi mások hazugságát, így nagyon nehezen létesített emberi kapcsolatokat az élete során. Túlságosan érzékennyé vált a hazugságra, így csak nagyon kevés ember maradhatott meg mellette. Élete végéig egyetlen egy barátja tartott ki, még a lánya is elmenekült tőle a városból. Elinor ott maradt egyedül a Torta-házban, hőn szeretett kutyájával és a szépen gondozott különleges kerttel. (Maga a ház még varázsosabbá tette a történetet a különlegességével. Évtizedek során mindig hozzáépítettek valamit, mit sem számítottak az építészeti alapelvek és a design, mégis a ház ettől volt szép, hogy a sok oda nem illő részlet egységet alkotott a végén. A furcsaság miatt kapta a Torta-ház nevet.) Elinor nem volt jóban a lányával, és amint Jenny tehette, el is költözött a városból. Elinor szigorúan fogta a lányát, de a Sparrow asszonyokban ott van a lázadás, főleg, ha az első szerelemről van szó. Elinorban ezután végig ott volt a mély szomorúság, hogy a lánya így elhagyta és a keserűség, hogy nem lehet jó a viszonyuk. 

  Jenny egy másik városban házasságot kötött gyerekkori szerelmével, Will Averyvel és ebből a házasságból született meg Stella. Will az a tipikus férfialak, aki piszkosul jóképű, lehengerlő a stílusa, de állandóan bajba keveredik, nincs életcélja, másoktól várja el az anyagi és a lelki jólétet, aki imádja a nőket, de nem tiszteli a házasságát. Jenny később rájön, hogy Will milyen, de addigra már egy fél életet leél vele. 

  Stella ennek ellenére szereti az apját is és a nagymamáját is. Bár Jenny megtiltotta, hogy Elinorral bármiféle kapcsolata legyen, Stella titokban kommunikál a nagymamájával. Stella nemrég töltötte be a tizenharmadik életévét és a képessége megjelenésével bajlódik. Egyik látomásában megjelenik egy nő halála és minden körülmény arra mutat, hogy az apja a tettes. Az elindult lavina végül a Torta-háznál áll meg. Stella és Jenny is Elinor házában kötnek ki. A három nő megpróbál együtt élni a házban, ami nagyon nehezen megy, hiszen anya és lánya nincs jóban. Elinor és Jenny nem képesek túltenni magukat régi sérelmeken, Stella sincs jóban az édesanyjával, így mindennaposak a viták a Házban. 

  Annak reményében, hogy el tudnak bújni a tettes elől, letelepednek a kisvárosban, Jenny itt vállal munkát, Stella pedig itt folytatja az iskolát. Innentől kezdve indulnak be a nagy életesemények, hiszen két Sparrow lány érkezett a városba, akik mindent felbolygatnak. Stella megtapasztalja az első szerelmet, Jenny pedig Willel való házasságát próbálja kiheverni és megtalál egy számára eddig láthatatlan szerelmet, ami pedig  háttérben végigkísérte az életét. A kisvárosban és az emberek életében ezután olyan változások történnek, amik vagy nagy tragédiát vagy nagy boldogságot rejtenek magukban. Ehhez azonban el kell olvasni a könyvet.  

  Külön kitérnék az írásmódra. Alice Hoffman olyan írónő, akit vagy nagyon lehet kedvelni vagy nagyon nem.  Érzékletesen ír, sokszor talán túl is magyaráz egy természeti képet vagy egy érzelmet, de olyan szép szavakkal és mondatokkal teszi mindezt, hogy elér az ember szívéhez. Szinte minden szereplő életéért szurkoltam, hogy az ellentéteik megoldódjanak, a szerelmesek egymásra találjanak vagy az álmaikat meg tudják valósítani, legyen az egy karrier felívelése vagy egy diploma megszerzése.Az írónőnek ezzel a sok és szép leírással sikerült létrehoznia ezt a bensőséges kisvárosi hangulatot. Az emberek érzelmei és a természet közelsége hozzájuk egy teljesen más életérzést adtak, mint amit a mai világban érezhetünk. Itt a szerelem, a barátság, a családi kötelékek a legfontosabbak, nem pedig az élettel és a számlákkal való mindennapos küzdés, a természethez közel állnak az emberek és szépen ápolják azt, a maguk örömére is, nem pedig csak kihasználják. 

  A könyv története inkább érdekes, mint izgalmas, de az érzés amit adott, mindennel felér. Meggyőződésem, hogy az írónő nagyon jó ember lehet és itt a "jó" szón nagyon-nagy a hangsúly. Kevés igazán jó és tiszta erkölcsű emberrel lehet találkozni, de a történet alakjai megadják azt az illúziót, hogy léteznek még ilyen emberek csak meg kell őket találni. A könyv nekem is kedvenc lett.

Miért olvasd el? Ha szereted az idilli kisvárosi hangulatot, akkor a könyvet is nagyon fogod szeretni. Ha szereted a szép idézeteket, akkor itt bőven találsz. A családregények közül ez az első, ami nagyon megfogott, így a műfaj kedvelői, ezt is szeretni fogják. Ha elmenekülnél egy kicsit a fekete hétköznapokból, a sok gond és nyűg elől, akkor ez a könyv sok pozitív gondolatot és érzést tud adni.

Miért ne olvasd el? Ha nem szépirodalmon nevelkedtél vagy alig bírtad magad átrágni a kötelező olvasmányokon, akkor a sok leírás miatt vontatottnak és unalmasnak tarthatod a könyvet. Ha egy izgalmakban bővelkedő YA fantasyra vágysz, akkor ez a könyv csalódást fog okozni, mert a YA fantasykra jellemző elemeknek nyoma sincs benne.
________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Stella, Jimmy Elliot, Hap Stewart, Matt Avery, a doktor és Elinor kapcsolata

Tetszett: a kisvárosi hangulat, a sok érzelem, a karakterek élettörténete.

Nem tetszett: egy kicsit zavaró volt, hogy a történet össze-vissza ugrált az időben.

Kiadás: Geopen Kiadó, 2007

Oldalszám: 416 oldal
________________________________________________________________________

2012. október 16., kedd

Nem, nem a fociról írok. Közöm sincs hozzá, a könyveket viszont annál jobban ismerem és szeretem. Nekem is megvannak a kedvenc íróim, műfajaim és a kedvenc országaim is, mint ahogy a drukkereknek. Most a svédeknek szurkolok, ugyanis pályára lépnek a Geopen Kiadó jóvoltából. Addig is, míg Vérbe Öltözött Anna nem tér vissza újra közénk, nem maradunk ki a borzongásból. 

 Rajongok a skandináv irodalomért és nagy szívfájdalmamra, eddig talán egy-két könyvet olvashattam az északiak tollából, pedig ők aztán nagyon értenek a horrorhoz és a misztikumhoz. Ezért is várom izgatottan a Kört. Végre betör hozzánk a skandináv (boszorkány) uralom! :)

A stílusuk komor, borzongató, rideg, sivár, tényszerű, mégis izgalmas, rejtélyes és lebilincselő. Ezek a vegyes stíluselemek teszik horrorisztikussá a műveiket, hiszen a tényszerűség miatt hihetőnek, igazinak tűnnek a történeteik. A skandinávok által megteremtett hangulat pedig garancia arra, hogy "sosem felejtem el" sztorit kapunk tőlük. Legjobban azt bírom az északi szerzők műveiben, hogy közel állnak hozzánk, egészen más stílust és életfelfogást képviselnek,mint az amerikaiak, egy kicsit olyanok, mint mi. Panellakás, betondzsungel, olyan iskolai épületek és játszóterek, mint a mieink és még sorolhatnám, hogy mennyi minden emlékeztet kis hazánkra, mégis ott motoszkál az idegen hatás is, amit csak akkor érezhetsz igazán, hogyha már jártál külföldön. Ugyanúgy a Földön voltál, emberek között, mégis más volt a levegő, maga az érzés, hogy idegen helyen vagy. Az északi szerzők hasonló hatást váltanak ki, legalábbis belőlem.  

  A könyv nem tévesztendő össze az azonos címet viselő filmekkel, sem pedig L. J. Smith hasonló könyvsorozatával!

Hivatalos fülszöveg: 

Engelsfors apró, festői kis város Svédországban. Az itteni középiskola elsősei között van hat lány, akik különböznek a többiektől. Semmi közös nincs bennük, csupán az, hogy mindegyikükben természetfeletti erő lakozik.
Épp hogy elkezdődött a tanév, amikor egy halott fiút találnak a suli egyik mosdójában. Mindenki öngyilkosságra gyanakszik, kivéve a hat lányt. Egyedül ők sejtik az igazságot. Egyik éjjel, amikor a hold kísérteties vörös színre festi az eget, a lányok találkoznak a parkban. Maguk sem értik, mi vezette őket oda, csak azt tudják, szükségük van egymásra a túléléshez. Boszorkányok lettek. Egy ősi prófécia szerint kiválasztottak.
A rejtélyes gyilkosság óta a gimiben már élet vagy halál a tét. És a lányoknak még sok mindent meg kell tanulniuk saját erejükről is. Pedig fogytán az idő, mert valami vadászik rájuk, és ha nem találják meg, nem pusztítják el az ismeretlent, akkor ők halnak meg…
Kiállhatatlan szülők, iskolai gondok, barátság, szerelem, varázslat és halál tölti be az ifjúsági regénytrilógia első kötetének lapjait.

A Kör egyedi, már csak a szerzők származása miatt is. (Egyébként meglepő módon nem tűnt fel, hogy kétemberes munka a mű, annyira homogén. Talán ennek köszönhető, hogy a karakterek ennyire különbözőre sikerültek.) A szereplőknél külön érdekesség, hogy ugyan egy iskolába járnak, mégis a lehető legtávolabb állnak egymástól, így külön élvezet lesz látni, hogy az ellenségekből hogyan lesznek barátok és fordítva.

Ugyan még csak az első 100 valahány oldalt olvastam el, de "muszáj, hogy a polcomon legyen" sorozatnak tituláltam magamban. A könyv elején nehezebb megszokni a neveket és azt, hogy sok szereplőt kapunk, hirtelen sok háttér információval, de ez a stílushoz tartozik és a történethez kelleni fog. Ettől lesznek a karakterek hús-vér szereplők előttünk. Itt nincs finomkodás és cenzúra. Van viszont káromkodás és rút valóság a fantasztikum mellett. Egyik szereplő sem él habos-babos világban, sőt egy kissé depresszív mindegyikük. Valahol mindegyikünk az, legalábbis az egészség határain belül, ezért is kedvelhető mindegyik lány. Szeretem, ha egy könyvben a hétköznapi, való élet ugyanannyi szerepet kap a fantasztikum mellett, hogy ha élesek a határok, hiszen így lehet csak igazán megérezni, hogy ott van a varázslat.  A Kör ilyen, így már nagyon izgatottan várom a megjelenést.

Hosszú hétvégék sora közeledik, az elsőnél nem is (várható megjelenés: október 25.), de a második ilyen "szabi" alkalmával csak ajánlani tudom, hogy meleg teával vagy forró csokival, puha pokrócba burkolózva elkalandozz északi tájakra a Körrel és együtt járd végig a hat lánnyal azt a rejtélyes és kalandokkal, érzésekkel teli utat, ami rájuk vár.

Svédországban komoly rajongói tábora alakult ki a könyvnek, ráadásul a bloggerek is odaítéltek egy díjat a Körnek. (Szerzői blog) 21 országban lefordították már, szóval mi sem maradhatunk ki belőle. Van már saját magyar Facebook közössége sőt magyar blogja is!

Kedvcsinálónak itt van az a könyvtrailer, ami második helyezett lett az Első Jövőnéző Könyvtrailer versenyen. Szerintem olyan hátborzongatóra sikeredett, mint maga a könyv:  


A könyv egyéb adatai:

  • Szerzők: Mats Strandberg és Sara Bergmark Elfgren
  • Terjedelme: 600 oldal 
  • Fordító: Péteri Vanda
  • Keménykötésű
  • 21 nyelvre fordították le!
  • A trilógia további részei a Tűz és a Kulcs címet kapták.

Hivatalos és bővebb információkért katt a Geopen Kiadó oldalára!


2012. augusztus 26., vasárnap

Catherine Fisher - Incarceron

Miért pont ez? A borító és a fülszöveg párosának estem megint áldozatul.

Történet: Az Incarceron világában visszaforgatták az idő kerekét és a társadalmat 17. századi körülmények közé kényszerítették. Persze a gazdagoknak továbbra is van lehetősége, hogy a technika vívmányait használják, de ezt igyekeznek titokban tartani. Ha mindez nem lenne elég, létrehoztak egy börtönt, az Incarceront, ahol több ezer ember él nyomorban és uralkodó nélkül a saját farkastörvényeikkel. A Börtön egy kísérletnek indult, az édenkertet akarták megteremteni benne, legalábbis a kint élők ezt hiszik. Finn a börtönben van és szabadulni akar, Claudia, a börtönigazgató lánya pedig odakint meg akarja hiúsítani saját esküvőjét, mert nem akar érdekházasságot kötni. Mindketten "börtönben" vannak és a kiutat keresik.

Vélemény: Hű, alig találok szavakat. Életem egyik legjobb könyve volt. Már régebb óta szemeztem a Pongrác Kiadó könyveivel, csak mindig visszatartott az, hogy az ízlésemhez túl gyerekesnek gondoltam az általuk kiadott könyveket, de az Incarceron mellett már nem tudtam elmenni és milyen jól tettem. Gyönyörű a borító, maga az egész könyv, a sztori pedig ugyanannyira minőségi, mint maga a kivitelezés. 

SPOILERES ÖVEZET!

  Volt itt minden, ami egy könyvínyencnek kell: izgalom, mese, kaland, összeesküvés, misztikum, rejtély, még egy mindenki által keresett és üldözött értékes tárgy is volt benne. Az Incarceron egy fantasy-Disney-mese. Amellett, hogy tényleg egy mesének tűnik, elég horrorisztikusra sikerült alkotás. Ötvözi a gyermekmeséket, a 17. századi stílust és a modern kor technikai vívmányait, ami még nekünk sem átlagos. A nanotechnológia ugyan kezd már elterjedni a tudósok körében, de azért a mindennapjainkban még nem terjedt el annyira. 

  Sokszor hallani, hogy nincs új a nap alatt és ez így is van. Az Incarceront is, ha ízekre szedem, nem mondhatnám újnak. Ahhoz viszont, hogy a régi újnak tűnjön és az író sikeres legyen az alkotásával, kell egy stílus és az a képesség, hogy a régieket összegyúrja és új megvilágításba helyezze. Ahogy egyre több könyv jelenik meg, egyre nehezebb újat mutatni, pedig kell, mert nekünk fogyasztóknak, olvasóknak mindig az új kell. Catherine Fishernek ez pedig mesterien sikerült. 

  A történetben nem vacakoltunk azzal, hogy mi az előzmény, elfogadott tényként kellett kezelnünk az idő visszaforgatását és a börtön meglétét. Lépésről lépésre kell gondolkodnunk, hogy az írónő hol rejtett el még egy rejtélyt vagy csapdát és hogy mi sülhet ki belőle. Claudia és Finn szála is érdekes volt, sőt, bosszantott, amikor nézőpont váltás történt, mert az írónő mindig akkor vágta el a történetüket, amikor nagyon izgalmassá vált a helyzet, így egy csomószor csaltam és odébb lapoztam, mert nem bírtam megállni, hogy ne tudjam meg, mi történt. Az írónő végig fenntartotta az érdeklődést és az izgalmat, szinte egyvégtében olvastam végig a könyvet, mert nem lehetett letenni.

  Claudia, a börtönigazgató lánya eleinte úgy tűnt, hogy gőgös és hisztis lány lesz, de meglepő módon mégsem éreztem annak, sőt megszerettem az alakját. Ha volt is benne önzőség, azt meg lehetett érteni. Senki sem szeretné, főleg a modern kor felfogásával, hogy egy érdekházasságba kényszerítsék. A kiszemelt vőlegény, Caspar, az uralkodó fia ráadásul egy komplett degenerált idióta. Így érthető, hogy Claudia minden követ meg akar mozgatni, hogy meghiúsuljon az esküvő még akkor is, ha apjának ez fájdalmat okoz. Szerencsére segítségére van egy Sapient, Jared, aki a tanítója gyermekkora óta. A Sapientek voltak azok a tudósok, akik létrehozták a börtönt. Ők az a kiváltságos réteg, akik nagy tiszteletnek örvendenek a társadalomban és náluk is szemet hunynak afelett, ha modern technikai eszközöket használnak. Jared tudása és Claudia elszántsága halálos fegyver, ha ők el akarnak érni valamit.

  Finn, a börtönlakó fiú érzi, hogy ő Odakintről jött, nem a börtön szülötte, amit bezártak már legalább egy évszázada. Látomások gyötrik egy kinti életről, így ez meggyőzi őt arról, hogy hiába nem mehet senki se ki, se be, ő akkor sem itt született. Az ő oldalán is ott van egy Sapient, Gildas, akinek szintén az a meggyőződése, hogy a kinti világ nem csak legenda, hanem létezik, hiszen történetek keringenek a börtönben arról, hogy valakinek sikerült kijutnia. Fontolgatják, hogy megteszik azt az utat, amit a legenda ír le és megtalálják a kiutat, de akadályozza őket az, hogy egy meglehetősen kegyetlen vezér uralkodása alatt élnek, akinek szüksége van a Látó fiúra és a Sapientre. Finn vértestvére, Keiro sem díjazza annyira az ötletet. Kalandok árán útnak indulnak, de abban az útban nincsen köszönet.

  A sztori többi részéhez el kell olvasni a könyvet, mert annyi csavar és meglepő dolog van benne, hogy az hihetetlen. Persze, egy-kettő kiszámítható, a nagy csavarra már a könyv közepén rá lehet jönni, de ha Fisher a második részre megtartotta jó szokását, akkor úgy átvert, ahogy csak lehet. Remélem, hogy így tett és akkor minden tiszteletem az övé. 

  Az újdonságot ebben az esetben is az jelentette, hogy a régit úgy gyúrta össze az írónő, hogy újnak tűnjön. Az eltűnt herceg, az érdekházasság, az uralkodói harcok és az összeesküvések már ismerős momentumok a mesék és történelmi művek világából. A nanotechnológia, a furcsa szerkezetek a sci-fi világából. Sőt, mini világokkal már Swift Gulliverjében és a Horton című mesében is találkozhattunk. A börtönkísérlet, egy új sajátos társadalom létrejötte sem újdonság. Az sem, hogy egy építménynek mesterséges intelligenciája van, ami valamitől meggajdul és teljesen emberi lesz. A folyosókon lévő csapdákat és főleg a vége felé a falat és benne a réseket biztos, hogy a Kocka című horror filmekből vette át az írónő. Mégis, ahogy mindezt, a látszólag eltérő dolgokat összekeverte, na az volt a nagy munka. Minden szálat, a karaktereket és a világot is olyan alaposan kidolgozta, hogy szívesen belenéznék az írónő fejébe, hogy mi is lehet ott. 

  Még a történeten belül is kitalált egy másik történetet, Sapphique legendáját. Az írásos legenda egyes részeiből idéz a fejezetek előtt, amik külön fokozzák a rejtélyeket és az izgalmakat. A második kötet címe is a Sapphique lesz, amiben remélem, hogy találkozhatunk még a legendával. Alig várom, hogy elolvashassam a második részt és végre megtudjam, hogy mi a fene is történik az Incarceron világában, mert válaszokat ugyan kapunk, de az kevés és pár elvarratlan szál még maradt. Hamarosan film is készül belőle és biztos vagyok benne, hogy nagyon látványos lesz.

Miért olvasd el? Ha szereted a kalandos, rejtélyes, furcsa és izgalmas történeteket, akkor imádni fogod az Incarceront. Minden korosztálynak lenyűgöző olvasmány.

Miért ne olvasd el? Ha nem szereted a sci-fi és a fantasy világát, akkor nem fog érdekelni a könyv.
_____________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 5/5 pontból

Kedvenc: Jared (Claudia tanítója)

Tetszett: a sok rejtély és izgalom, a varázslat, ami a lapokból árad

Nem tetszett: ha a herceg kiléte nem változik, akkor nagyon gyengére sikerült az a szál, mert nagyon hamar kitalálható volt.

Kiadás: Pongrác Kiadó, 2011

Oldalszám: 537 oldal
____________________________________________________________________

Neil Gaiman - Amerikai istenek

Miért pont ez? Gaiman az egyik kedvenc íróm. Szégyen, de még csak most olvastam el ezt az alapművét. Az Ünnepi Könyvhét szerzeménye ez is (annak ellenére, hogy semmit sem akartam venni. :D), de egy rajongónak nem szabadott otthagyni egy ekkora kincset, ami ráadásul bővített kiadás. 

Történet: Árnyék letölti börtönbüntetését és hazafelé tart, hogy végre új életet kezdhessen feleségével. De sajnos a sors közbeszól, ugyanis a feleségét autóbaleset éri és meghal. Árnyék élete egy szempillantás alatt tönkremegy, hirtelen azt sem tudja, hogy mihez kezdjen, hiszen a börtönben töltött három év alatt csak azt a napot várta, mire újra megölelheti feleségét. Hazafelé vezető útján azonban egy ismeretlenbe botlik, aki munkát ajánl neki. Szerda egy fura fazon, de Árnyék mellészegődik, hiszen amúgy sem ér már az élete semmit. A rejtélyes idegen, Szerda ráadásul egy szörnyű viharra és háborúra hívja fel Árnyék figyelmét, amit csak úgy élhet túl, ha együttműködnek. 

Vélemény: Nem volt szerencsém az eredeti verzióhoz, csak ehhez a bővítetthez, ami állítólag 10-12 000 szóval több. A könyvben Gaiman megemlíti, hogy nagyon sokat dolgozott ezen a művén, tulajdonképpen ez az első nagyobb regénye. Az emberek reakciója végletes volt: vagy nagyon szerették vagy nagyon utálták az Amerikai isteneket. Szerintem ez a végletesség az összes művére és magára Gaimanre is igaz. Aki szereti, az elvakult rajongója lesz, aki pedig nem, az teljesen mindegy hány könyvet fog tőle elolvasni, akkor sem fogja megszeretni. Én az előbbi csoporthoz tartozom és nagyon szeretem Gaiman stílusát. Ha vannak is unalmas részek, azt a névjegyének tekintem, nem pedig hibának, így valószínűleg elfogult leszek most is. 

  A könyv történetének és az alakjainak híre előbb utolért, mint maga a könyv, így már voltak elvárásaim. Alig vártam, hogy a kezemben legyen, mert szeretem a meséket, a mondákat, az istenségeket, a különböző hitvilágok tanulmányozását és főleg egy istenséget, Lokit (nem véletlenül választottam becenévnek). Bár nagyon sokat olvastam a témákban és ugye iskolában is tanulunk az istenségekről, mondákról és mitológiáról, de Gaiman még így is tudott meglepetést okozni, rájöttem, hogy néhol igencsak hiányos a tudásom. Másokat az zavart, hogy annyi mindent összekevert ebben a műben, hogy ettől nehezen követhető, én pedig pont ezt szerettem benne. Megtornáztatta egy kicsit az agyam, hiszen nevén nem nevezte meg az isteneket csak miután már eltűntek a színről vagy a vége felé, így a viselkedésükből és a jellemvonásaikból lehetett kitalálni, hogy ki kicsoda. 

  Maga a háború meg is követelte, hogy ennyi istenség halmozódjon fel, hiszen köztük folyt a nézeteltérés. Gaiman kisebb epizódokkal (amik szerintem simán elfértek volna egy novelláskötetben) törte meg a történet ívét, amikből kiderült, hogy a különböző kultúrák a népvándorlások során hozták magukkal Amerikába az istenségeket. Amerika hatalmas és egyik legfőbb sajátossága, hogy a világ minden tájáról érkeztek oda emberek, a nemzetiségek gyűjtőhelye, így a vallás nagyon sokszínű és ezért van ott sok istenség is. Emellett viszont számtalan új istenség is megjelent (pl. média, pénz istene), akik le akarták taszítani a trónról az ősi isteneket, akiknek hatalma már így is meggyengült. Gaiman azt az elvet követte a regényében, hogy a régi isteneket kezdik elfelejteni és minél kevesebben hisznek bennük, annál gyengébbek lesznek, míg egyszer csak eltűnnek. 

  Árnyéknak, ha még nem lenne elég a börtön és a halott felesége, megjelenik Szerda, hogy "belerángassa" őt  a háború kellős közepébe. Persze Árnyék eleinte erről mit sem tud, amikor meg kezdi kapizsgálni, hogy mi a helyzet, akkor pedig szkeptikus és elég nehezen tudja elfogadni, hogy mi folyik körülötte, de mivel nem sok mindent tud már kezdeni az életével, ezért csak sodródik az árral. Fő munkája Szerda megvédése lesz, mintha egy verőlegény lenne, de idővel számomra elég megható feladata lesz. 

  Árnyék alakja nagyon szerethető. Hiába börtönviselt fickó, benne van a szerénység és az alázat is, az, hogy ő tulajdonképpen jó ember. Egyszerű és együgyű fickó, de nagyon is kedvelhető. Az alakja végig fenntartotta az érdeklődésemet és kíváncsi voltam, hogyan is alakul a sorsa. Bár a szokásostól távolabb vagyunk a gondolataitól és érzelmeitől, mint az a regényekben megszokott, de pont ez teszi őt érdekessé. Kedvenc hobbija, hogy érmékkel trükköket tanul meg és bemutatja azokat. Ez a hobbi tartja őt a felszínen és ezzel is érzelmeket fejez ki. Megnyugtatja, amikor feldúlt lelkiállapotban van és ez elég sokszor elő is fordul. Nem dühöng, nem őrjöng, mindenre hűvös nyugalommal reagál, de az érmék elárulják a valódi érzelmeit. 

  Szerdát szerettem is, meg utáltam is. Végig azt próbáltam meg kitalálni, hogy miért pont Árnyékot, ezt az együgyű fickót szemelte ki magának. Valamikor úgy éreztem, hogy jót tett Árnyékkal, valamikor egyenesen haragudtam rá, hogy szerencsétlent belerángatta ebbe az egészbe. Aztán rájöttem, hogy valahol Szerda is olyan, mint Gaiman: vagy nagyon lehet szeretni vagy nagyon lehet utálni, de végül nem döntöttem sehogy sem. 

  A többi mellékszereplő, főleg az istenek is érdekesek voltak. Néhányat felismertem rögtön, néhány viszont újdonság volt és ez arra sarkall, hogy majd bővebben utánuk nézzek. Anansit régi ismerősként mosollyal fogadtam, hiszen Gaiman bemutatta már őt az Anansi fiúk című művében. Lokit pedig egyenesen imádtam, miután végre nagy nehezen leesett, hogy ki is volt ő. Az utalás egyébként egyenesen ordít a lapokról, de ahogy az lenni szokott, az ember pont azt nem találja, amit a legjobban keres. Tudtam, hogy szerepel a könyvben, de már lassan a végére értem, amikor még mindig azon háborogtam, hogy ebben nincs is Loki. Aztán leesett, aminek le kell, így nálam ez a csavar is bejött, ahogy Gaiman eltervezte. 

  A könyv annyira szövevényes és furcsa, hogy néha tényleg úgy érzetem, hogy nehezen emészthető, de végül sikerült követni a szálakat. Furcsa volt a humor, a pornográfia, a mitológia és a modern kor egyvelege, de ez teszi egyedivé a történetet. Úti regénynek is felfogható, mert Szerda és főképp Árnyék Amerikát járja és mivel Amerika is eleve ilyen furcsa egyveleg, tökéletes helyszíne volt ennek a káosznak. (Elég sokszor beugrott az Odaát az utazás és a kisebb epizódok miatt, amit külön díjaztam.) Az Amerikai istenek felfogható Amerika kiparodizálásnak is, hiszen nagyon jól bemutatja azt, hogy milyen is ott a kultúra, legalábbis az a kultúrakép, ami a világban él Amerikáról. Mindenhol van McDonald's, pár dolcsiért kocsit tudsz szerezni, tök mindegy, hogy honnan származol, te amerikainak minősülsz, az országút tele van motelekkel és még sorolhatnám.  

  Nagyon szeretem Gaiman meséit, az Amerikai istenekben pedig bőven volt ezekből. Hiába nincs új a nap alatt, olyan sztoriba gyúrta össze a mondákat, hogy le a kalappal előtte. Még egy kisebb nyomozós szálat is kaptunk lassan adagolva, ami megint csak megért volna egy külön könyvet. A könyv nem hiába féltégla, hatalmas nagy munka lehetett összehozni ezt a sztorit úgy, hogy minden szálnak meglegyen a létjogosultsága és sikerüljön is elvarrni őket megfelelően. Gaiman is írta, hogy ebben segítettek neki, mert sikerült teljesen belegabalyodnia. Nem tudom, hogy az eredeti verzió milyen lehetett, de nagyon örülök, hogy a bővített kiadást olvashattam, mert Gaiman meséiből sosem elég. Lehet őt szeretni vagy utálni, viszont azt el kell ismerni, hogy nagy alkotó, hiszen ez a könyve megnyert számos rangos díjat és filmsorozatot is készítenek belőle. 

Miért olvasd el? Ha szereted Gaimant, akkor ez egy "muszáj" könyv. Ha érdekel és szereted a mitológiát, akkor ez egy igazi kincsesbánya. 

Miért ne olvasd el? Ha nem szereted Gaimant, ezzel a könyvével sem fogod megszeretni.
________________________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Árnyék, Loki, Anansi, Szerda

Tetszett: a furcsa egyveleg 

Nem tetszett: -

Kiadás: Agave, 2012

Oldalszám: 648 oldal 
________________________________________________________________________________________________
2012.08.26.

Lauren Beukes - Zoo City

Miért pont ez? Elég csak ránézni a borítóra, elolvasni a fülszöveget és rögtön beleszeret az ember. Az Ünnepi Könyvhéten ez meg is történt velem, pedig úgy indultam, hogy egy könyvet se veszek. Mégiscsak elbuktam, ezt a könyvet nem lehetett otthagyni. :)

Történet: A Zoo City világában azok, akik valaki másnak a haláláért felelősek egy misztikus átok sújtja: élő lelkiismeretként megjelenik mellettük egy állat, aki a haláluk napjáig ott is marad. A bűnösség így mindenki számára nyilvánvaló és látható. A történet főhőse, Zinzi December is elállatosodott egy családi tragédia következtében. Az egykori menő újságíró Lajhárral él együtt Zoo Cityben egy lepukkant lakásban. Szerencse  a szerencsétlenségben, hogy az elállatosodottak kapnak az élő lelkiismeret mellé egy képességet is, Zinzi esetében ez az elveszett tárgyak és/vagy személyek megtalálása. Mivel Zinzi a társadalom peremére szorult, az újságírásból nem, de ebből a képességéből meg tud élni. Odysseus Huron, a híres zenei producer egy nagyobb munkával bízza meg: az újonnan felfedezett popsztár ikerpár lánytagját, Songwezát kell megtalálnia még a lemezbemutató előtt. Zinzi, képességének és újságírói-nyomozói tapasztalatának köszönhetően azt reméli, hogy hamar lerendezi az ügyet, de az sokkal nagyobb, bonyolultabb és veszélyesebb, mint elsőre gondolta.

Vélemény: A Zoo City az idei év egyik legjobb és legkülönlegesebb olvasmánya volt számomra. Különleges, mert dél-afrikai szerző tollából született és azért is, mert újszerű. Az újonnan alapuló Ad Astra Kiadó a hiánypótló művek megjelentetését tűzte ki célul és kívánom, hogy tartsák is meg a jó szokásukat, mert a Zoo City tényleg hiányzott volna a polcomról, úgy, hogy még nem is tudok róla. Az American style bejegyzésemben pont ezen akadtam fenn, hogy miért az amerikai művek jelennek meg túlnyomó részben, mi a helyzet a többi nemzetiséggel? Mi a helyzet más műfajokkal vagy stílusokkal? Miért szól lassan minden könyv ugyanarról, csak egy kicsit másképp? A Zoo City elolvasása után viszont befogom a számat, mert az Ad Astra pont ezt az igényemet teljesíti, már szemet vetettem a többi könyvükre is. 

  A könyv urban-fantasy, de van benne valami más is, valami plusz, egy sajátos varázs, ami miatt nem is tudom megmondani, hogy mi a pontos meghatározása a műfajnak. Van benne nyomozás, misztikum, fantasy, humor, társadalomrajz. Nem csak Zinzi, de maga a könyv is pimasz és én imádom az ilyet. Az alaptörténet és a környezet nem is annyira új kitaláció, hiszen az állatok szellemisége már más művekben is megjelent, a lepusztult helyszínek pedig egy az egyben így néznek ki ma Afrikában, a különleges képesség adott, szinte már minden könyvben megjelenik, a popsztárok világa sem újdonság, de ahogy Lauren Beukes mindezt összegyúrta és megírta, na az a nagy szám! 

  Itt nem vacakoltunk azzal, hogy a szereplő felfedezi a képességét és/vagy normálisnak hitt emberi életéből hirtelen belecsöppen a fantasztikumba, hanem minket, olvasókat dobnak be a mély vízbe. A fejemet kapkodtam oldalról oldalra és egyre jobban elkerekedett a szemem, ahogy lépésről lépésre világossá váltak a dolgok. Konkrétan nem bírtam letenni a könyvet, magába szippantott a világ. Imádtam Zinzi alakját és bár a nyomozás szál egy kissé gyengébbre sikerült, mégis végig járattam az agyam, hogy vajon ebből mi fog kisülni. Zinzi egy igazi badass csaj, jó a humora, talpraesett, bár néha csinál hülyeséget, de ettől lett élőbb az alakja. Mindenki követ el hibát, még akkor is, ha profi. Ebben a világban egyébként kellett is, hogy Zinzi ennyire badass legyen, mert szó szerint egy pokol van körülötte. Nem nehéz elképzelni, hogy milyen lehet a könyvbeli társadalom, elég csak az afrikai háborúkra, a gyerekkatonákra, a nyomorra, éhínségre és az AIDS-re gondolni. A cél az életben maradás, a túlélés. A helyzetet még az élő lelkiismeret is nehezítette Zinzi számára, hisz így nyilvánvaló, hogy bűnös. Hiába volt menő újságíró, a régi életébe soha többet nem térhet vissza, így ebből az új életből kell kihoznia a legjobbat és ez sikerül is neki.

  A világ és a nyomozás mellett Zinzi magánéletébe is bepillantást nyerünk. Nagyon tetszettek ezek a részek, mert volt egy sajátos hangulatuk. Zinzi egy vérbeli felnőtt nő, aki meg tud lenni egyedül is, mégis hiányzik mellőle egy férfi. Van ugyan kapcsolata, de az bonyolult, mégis Zinzi méltósággal tudja viselni. Leszámítva azt, hogy jó sokszor káromkodik, de alapjában véve jól kezeli. Ez a káromkodása is tetszett, mert az írónőnek sikerült így megmutatnia, hogy Zinzi a páncél mögött egy érző és dühös nő, aki nem szereti, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy kellene. 

  Az állatról is szót ejtek, mert nem lehet mellette elmenni. Lajhár egy isten, komolyan. Annyira aranyos és imádni való, annyira jópofa humora van, hogy nem lehet nem szeretni. Persze a szereplőnek és általában véve az összes szereplőnek egy skarlát betű a saját állata és sokszor teher, hogy mindig mindenhol ott van, de ezek az állatok egyéniségek. Őket nem lehet otthon hagyni, mint egy kiskutyát vagy egy papagájt, hanem tényleg ott vannak mindig, de azért kellő távolságot lehet tőlük tartani. Az ágyban például nincsenek ott az emberrel, megvan a saját kis vackuk. Lajháron kívül találkozhatunk még pár állattal, de nekik annyira nem tűnik fel az egyéniségük, mégis színfoltjai a sztorinak.

  A nyomozás szál viszont a leggyengébb része a regénynek, mégsem lesz tőle rossz a könyv, sőt. Elsősorban ez nem krimi, így nem is elvárás, hogy annyira csavaros és szájtátós legyen ez a szál, ráadásul még lehet rajta javítani. Szívesen olvasnék még Zinzi főszereplésével könyveket és akkor lenne ideje az írónőnek fejlődni a krimiszállal. A nyomozást inkább a karakterek tették érdekessé. Az ikerpár fiútagja, a zenei producer személye, a kisebb epizódok. A könyv vége ráadásul elég véresre sikeredett, így ellensúlyozta a krimiszál csavarosságának hiányát. 

  A történetet időnként megszakítják a kisebb cikkek, tévéhírek, filmbemutatók szövegei, amik szorosan nem kapcsolódnak a történethez, viszont az elállatosodott világot, a nyomort és a szenvedést még érzékelhetőbbé teszik és ettől tűnik jól felépítettnek a világ. Először próbáltam ezeket a részeket a sztorihoz illeszteni, azt hittem, hogy előrevetítik a cselekményt, végül ezt feladtam, de mégis tetszett, mert szokatlan megközelítése volt az írásnak számomra. 

   A borító gyönyörű, jobb, mint az eredeti (legalábbis annál jobb, mint amelyiket én láttam-ld. fentebb), a kivitelezés pedig első osztályú. Kellemes lapozgatni és fogni a könyvet és nagyon szép dísze a könyvespolcnak. A tartalma pedig első osztályú!

Miért olvasd el?   Érdemes elolvasni a könyvet, mert nagyon érdekes világot fest le az írónő, nagyon jó stílusban, szerethető karakterekkel, jó humorral és újdonságot hoz egy kicsit a fantasy világába. Kellően pörgős, pimasz, mégis könnyed olvasmány.

Miért ne olvasd el? Ha nem szereted a badass karaktereket, a vérengzést, a káromkodást, akkor nem fog tetszeni.
_______________________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Lajhár, Zinzi

Tetszett: az újdonság, a pimaszság, a Bret Easton Ellises utóérzés

Nem tetszett: a nyomozás szál egy kissé halványra sikerült

Kiadás: Ad Astra, 2012

Oldalszám: 356 oldal
______________________________________________________________________________________________
2012.08.26.

2012. augusztus 24., péntek

Meg Cabot -Olthatatlan vágy

Miért pont ez? Első találkozásom az írónővel kellemes meglepetés volt. Az Elhagyatva című könyve kimondottan tetszett, így tovább próbálkoztam a könyveivel. Ráadásul vámpíros a sztori.

Történet: Meena Harper egy tévétársaságnál dolgozik, ahol az Olthatatlan vágy című szappanopera egyik forgatókönyv írójaként dolgozik. Mivel a vámpíros téma menő, ezért a vezetőség kitalálja, hogy a sorozatot is vigyék el ebbe az irányba. Meena utálja a vámpírokat, de a karrierje felívelésének érdekében elvállalja a feladatot, azt viszont álmában sem gondolná, hogy beleszalad egy létező vámpírba, aki ráadásul herceg. Lucien azonban nagyon jóképű, titokzatos és ő az egyetlen, akinek Meena nem tudja megjósolni a halálát. Meena fellélegzik mellette, hiszen a képessége egy átok, de Lucien megismerése után nem is ez lesz a legnagyobb baja a vonzalom mellett. Luciennek olyan titkai vannak, ami miatt egy ősi vámpírvadász csoport is felfigyel Meenára.

Vélemény: Meg Cabot rajongói itt abba is hagyhatják az olvasást. Minden tiszteletem az írónőé, meg a rajongóié, de jobb, ha ők kihagyják az értékelést.

  Most komolyan?! Ez meg mi volt? Alig vártam, hogy a kezembe vegyem a könyvet, mert kezdett megtetszeni Cabot stílusa, ráadásul a vámpírok a gyengéim, ők nálam az első számú favorit lények, így mindent képes vagyok róluk elolvasni (aztán meg a szellemekről), de ez a könyv kiverte nálam a biztosítékot. Nagyon ritkán bánom meg, hogy pénzt költök egy könyvre, azt is, ha elolvasom, de ez a könyv minden olyan kritériumnak megfelelt, amitől azt mondom, hogy vacak és rossz. 

  Tetszett, hogy Meena nem egy tinédzser, hanem egy felnőtt nő, aki karriert épít, tetszett, hogy van egy jóvágású vámpírunk, meg ősi vámpírvadászaink, de ez csak a fülszöveg volt. Onnantól kezdve indult a nagy bukfenc, hogy elkezdtem a könyvet. Logikátlan, tele van semmitmondó párbeszédekkel, Meena az elején még kedvelhető volt, de a végére átment buta és idegesítő hisztis tyúkba és még sorolhatnám a bakikat és a negatív jelzőket.

  Érdekes volt az alapötlet, nagyon is. Az is, hogy Meena meg tudja jósolni az emberek halálát. Az első epizód is a fotelhez tapasztott, ahol élesben aktív Meena képessége. Lucien is titokzatos, rejtélyes, dögös volt, már kezdtem felírni a fiktív szerelmek listájára, aztán megállt a képzeletbeli toll a levegőben.

  Kedvenc lényeim a vámpírok, tényleg mindent képes vagyok róluk elolvasni, de van egy határ. Legjobban az Anne Rice-féle vámpíralakokat kedvelem, sajnos, ezek a legritkábbak is. Még azt is le tudom nyelni, ha egy vámpír fokhagymával teli pofával vigyorog a könyvben vagy meg se árt neki a napfény, talán még a csillogást is lenyelem szódával. Örültem neki, hogy Cabot Anne Rice és Stoker vámpíralakjaihoz nyúl, hiszen, mint említettem, belőlük kevesebb van. De hogy ennyire "hülyét" csináljon ezekből a figurákból, azt már inkább kiköpöm, köszönöm szépen. 

  A vámpírok mellett a vámpírvadászok is a gyengéim, de amit Cabot művelt ezekkel a figurákkal, azt nem tudom elnézni. Egy ősi vámpírvadász csoport tagja, hogy hívhatja a gyilkoló fegyverét Szutyok úrnak? Abban a pillanatban, ahogy megláttam a Szutyok úr elnevezést, a karakter elvesztette számomra a méltóságát, egy megalázott kis idióta lett, nem pedig egy kemény harcos pasi, ahogy Cabot ábrázolni szerette volna. 

  A humort eleinte értékeltem, de az volt a baj, hogy a könyvet én nagyon is komolyan vettem, nem pedig paródiának fogtam fel. Talán ez volt a baj, mert ha úgy állok neki, hogy paródia, akkor még talán el is tud szórakoztatni, de paródiának meg nagyon erőltetett volt. Később már inkább bosszantott az erőltetett humor és kezdtem rájönni, hogy ezt a könyvet nem szabad komolyan venni egy percig sem. Sajnos én úgy készültem, hogy olvasok egy jó kis vámpírsztorit, egy jól felépített világgal, romantikával, erre arcul csapott egy nagy katyvasz. Mikor rákapott az írónő arra, hogy beleerőlteti Drakula mítoszát a sztoriba és elég sűrűn is utal rá, azt hittem, hogy kivágom a könyvet az ablakon. Ez már a tetőpont volt, de végigolvastam, mert utálok könyvet félbehagyni és sajnos sorozatot is, de az tuti, hogy a könyv felkerül a mazochista listámra. 

  Nem tudom, hogy Cabot célja mi volt a sztorival vagy mire gondolhatott miközben írta, de ez a könyve még paródiának is rossz volt. Számomra összecsapott és kidolgozatlan volt a sztori, a karakterek is, tele volt logikai bakival, ellentmondással. Ezek bele is férnek a paródia kategóriájába, de akkor jobban meg kellett volna csavarni a dolgokat, mert így félkész lett. 

  Valahogy nem sikerült Cabotnak visszaadnia az Anne Rice könyvek vagy a Dracula hangulatát, pedig szépen indult. Meena képességét csak úgy bedobta, hogy legyen benne valami különleges. Alaric, a vámpírvadász nevetség tárgya lett. Meena testvére, Jon pedig egyenesen idegesített. Mindenki hülyén és idiótán viselkedett. Annyira jó lett volna, ha Meenából nem csinál egy idióta és idegesítő nőt, ha a testvére karaktere egy kicsit visszafogottabb, ha Lucien rejtélyesebb és Alaric pedig egy igazi harcos vámpírvadász lett volna. Sem a karakterek, sem a sztori nem hozta azt a színvonalat, amit a mai dömpingben már elvárhatunk egy könyvtől. Nagy csalódás volt. 

Miért olvasd el? Ha szereted Meg Cabotot, akkor szerintem már olvastad is ezt a könyvet, ha még nem, akkor is el fogod, még a negatív kritika ellenére is. Ha nevetni akarsz egy jót a vámpírokon és a szerelmes regényeken, akkor jó választás.

Miért ne olvasd el? Egy egész poszt szól róla, hogy miért ne olvasd el. Még sose mondtam ilyet, de inkább locsolgattam és ölelgettem volna naponta azt a fát, amit kivágtak a könyv miatt, csak ne kellett volna emiatt elpusztítani. Kár volt érte.
________________________________________________________________________
Történet: 2/5 pontból

Karakterek: 2/5 pontból

Tetszett: -

Nem tetszett: szinte semmi se tetszett.

Kiadás: Ciceró (ó, Ciceró, miért pont ti? miért?), 2011

Oldalszám: 524 oldal
_________________________________________________________________________
Miért pont ez? Már a megjelenés óta vágytam a könyvre, mert nem egy átlagos témát dolgoz fel. Az írónő Hadd mondjam el című műve is nagy sikert aratott (bár még nem volt szerencsém ehhez a könyvéhez, egyszerűen nem lehetett kapni, amikor kerestem), így maga a szerző személye is garancia volt arra, hogy ez egy jó könyv lesz.

Történet: A 18 éves Lia elvált szülők gyermeke és anorexiás. A történet fő szálát a betegsége adja és ez alapozza meg a könyv komor hangulatát. Miután kikerül a kórházból/intézetből, ahová súlyosan életveszélyes állapotban vitték be, a lány családja azt hiszi, hogy minden rendben lesz. Annak ellenére hisznek ebben, hogy Lia régi legjobb barátnőjére (aki bulimiás volt) holtan találtak egy motelszobában. Persze az ördög sosem alszik, nemcsak a halál miatt, de Lia betegsége miatt is bennük él az örökös félelem és aggódás a remény mellett. A könyv egy anorexiás lány fejébe kalauzol el minket és nem ereszt.

Vélemény: Nemcsak a borító, de a történet is gyönyörű, ha szabad ilyet mondanom, hiszen egyben nagyon megrázó és tragikus is. Lia végig szenvedni az életét a betegsége miatt, amiből úgy érzi, hogy nincs menekvés. Ugyan én nem voltam anorexiás, de az írónő annyira hitelesen át tudta adni a betegség szörnyűségét, hogy éreztem, amit Lia érezhetett, illetve, hogy mit érezhetnek az anorexiában szenvedők. Gyönyörűen fogalmazott, rengeteget lehetne idézni a könyvből. Egy kicsit Sylvia Plath utóérzésem volt, nála találkoztam előtte ilyen szép gondolatokkal. 

  Lia belső gondolatai és érzései teljesen magukba szippantottak, néha volt olyan érzése vagy gondolata, ami miatt nagyon közelinek éreztem a karaktert. Itt már nem is arról volt szó, hogy Lián akkora volt a társadalmi nyomás, hogy mindenáron le akarjon fogyni, hanem valami átkattant benne és elvesztette a realitásérzékét. Olyan hihetetlen súlyokat akart elérni, ami megdöbbentő volt számomra. 18 évesen annyit szeretett volna nyomni, mint egy 6-7 éves gyerek, majd annyit, mint egy tojás, végül teljesen el akart fogyni, meg akart szűnni létezni, mintha azzal megszűnne minden problémája. 

  Konkrétan nem volt megnevezve az ok, hogy Lia miért is lett beteg, nem is ez volt a történet lényege, hanem az, hogy milyen, amikor már bekerültél ebbe az ördögi körbe, kiszállnál, de nem tudsz, aztán már nem is akarsz. Lia megmakacsolta magát és nem hallgatott már a szép szóra. A betegségről nem fogok bővebben írni, mert igencsak hosszú lenne a bejegyzés, mindenki utána tud nézni, azt viszont fontos megjegyezni, hogy az anorexiában szenvedő beteg még akkor is kövérnek látja magát, ha már a bordái is kint vannak, nem azért nem eszik, mert fogyókúrán van, hanem azért mert súlyos bűntudata van, ha az étel a szervezetébe kerül, más síkon éli meg a táplálkozást, mint egy átlag ember. Az alultápláltságnak pedig számtalan negatív hatása van, itt az egyik legfontosabb az volt, hogy megszűnik a koncentráló képesség, ami miatt Lia is bajba került, akár meg is halhatott volna.

  Már maga a betegség, így a történet is elborzasztó, mégis olyan szépen, könnyedén és hatásosan sikerült Andersonnak megírnia, hogy az embert másképp érinti meg, mint egy dokumentumregény vagy egy tanulmány, vagy pedig egy hatásvadász ponyvaregény. Amellett, hogy Lia mindennapi küzdéséről olvasunk, itt-ott megjelenik az is, hogy a család, a körülötte lévő emberek hogyan élik meg a lány betegségét és hogyan próbálják kezelni. Sajnáltam Liát, hogy nem tudja magát elfogadni, meg akar szűnni létezni, hogy a gondolatait más sem teszi ki, csak az, hogy éhes, de nem ehet, mert az rossz és akkor ő is az, hogy ettől csúnya és kövér, hogy nem lehet őt szeretni. Szinte csak ezekre tud koncentrálni és a kalóriák számolására. Emellett viszont sokszor dühös is voltam rá, főleg akkor, mikor a családjával került interakcióba. Dühös voltam, mert Lia önző volt. Nem gondolt arra, hogy milyen példát mutat a testvérének, nem gondolt másra, csak saját magára. Persze erről ő nem tehetett, nem szándékos volt az életvitele, de jól ki lehetett érezni, hogy a család tehetetlen, nem tud változtatni a tényeken, nem tud segíteni Liának, akármennyire is szeretné. Talán a mostohaanya volt az, akin keresztül kibukott, hogy Lia betegsége teher a család számára.

  Eleve egy tinit nevelni nagy kihívás lehet, főleg, hogyha sokszor bajba keveredik vagy beteg. Lia betegségével járt az is, hogy rengeteget hazudott és apró trükkökkel próbálta átverni maga körül az embereket a súlyával kapcsolatban. Párszor el is kódorgott, a koncentráló képesség hiánya miatt életveszélybe is sodorta magát majdnem, ráadásul vagdosta is magát. A fizikai fájdalmat állítólag könnyebb elviselni, mint a lelkit, így Lia ebben látott enyhülést, még ha csak egy rövid időre is. Úgy érezte, hogy a bőre alatt lévő rosszt ezzel útjára engedheti. 

 Liát egy kicsit kizökkenti a mindennapi mókuskerékből, hogy meghal a barátnője. Tudni akarja, hogy pontosan mi történt vele, miért halt meg. Néha úgy érzi, hogy barátnője ott van vele és társalognak. Furcsa módon állt a barátnője halálához, mert inkább kíváncsi és megkockáztatom, hogy irigy volt rá, hogy neki sikerült súlytalanná válnia. Már csak pár grammnyit nyom a lelke valahol. 

  Miután a könyvet elolvastam, döbbenten ültem pár percig. Hallottam már sokszor az anorexiáról, egy időben tele volt vele a sajtó, sőt, már "gúnyolódásként" is elterjedt a fiatalok körében és a modellek világában, mint negatív jelző. Tény, hogy a média sokat tehet arról, hogy a lányok/nők többsége nem tudja magát elfogadni és "terjedni" kezd a betegség, de valójában sokkal összetettebb háttere van. A könyv elolvasása után már nem Liára voltam dühös, hanem a világra, hogy ennyire hatással tud lenni az emberek magánügyeire, belső világára a fogyasztói társadalom. A nők többsége fogyókúrázik (a többi el tudta magát fogadni úgy, ahogy van vagy pedig vékony alkatú és hízni szeretne), én is mindig fogyókúrázok, ha kell, ha nem és én is eljutok arra a pontra néha, mint Lia. Egyik nap örülök a fogyásnak, másik nap pedig még kövérebbnek látom magam a tükörben, mint voltam és ez akkor is igaz, hogyha elértem a "versenysúlyomat". De ezek után másképp fogok tekinteni a fogyókúrára, teszek a fogyasztói társadalomra, mert Lia élete, az anorexiások élete egy pokol, sőt, néha rosszabb is annál. 

  Külön köszönet jár a Ciceró Kiadónak, hogy kiadta magyarul a könyvet. Hiányzott, hogy a sok fantasy és a mondvacsinált tiniproblémák mellett egy komoly témáról olvashassak, remélem, hogy a jövőben is megörvendeztetnek pár ilyen könyvvel.

Miért olvasd el? A fogalmazás egyszerűen gyönyörű, már csak ezért is érdemes elolvasni. Ha foglalkoztatnak a hasonló témák vagy kimondottan az anorexia, akkor a könyvnek kezedben a helye. Szerintem kitűnő példával szolgálhat az olyan lányoknak, akik nem tudják magukat elfogadni és kacérkodnak az anorexia gondolatával. A szülőknek is tanulságos olvasmány lehet, hogy még időben fel tudjanak figyelni rá, ha a gyermekük beteg. 

Miért ne olvasd el? Ha elborzasztanak a lelki bajokkal foglalkozó könyvek vagy nem bírod a vért, akkor kiborító olvasmány lenne számodra. Nem éppen jó hangulata van a könyvnek, így csak akkor ajánlott olvasni, ha kiegyensúlyozott lelkiállapotban vagy. 

_________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Elijah

Tetszett: az egész!

Nem tetszett: -

Kiadás: Ciceró, 2011

Oldalszám: 277 oldal
_________________________________________________________________________
Miért pont ez? Szerintem nem kell túlmagyaráznom. Clare írta, a Végzet ereklyéi sorozat előzménye és steampunk!

Történet: A tizenhat éves Tessa Gray elhagyja szülőhelyét és kiköt Angliában Viktória királynő uralkodásának idején. A megérkezésétől kezdve veszélyben van az élete, de ez nem is csoda egy olyan világban, ahol démonok, boszorkánymesterek és egyéb lények rohangálnak szabadon. Tessa menedékre talál az Árnyvadászok között. Az életveszély mellett azonban utoléri őt a szerelem is, ami csak bonyolítja a helyzetet. 

Vélemény: Sajnos, elég ritkán szaladok bele olyan könyvbe vagy könyvsorozatba, amitől konkrétan még enni is elfelejtek. A Végzet ereklyéi sorozat viszont pont ilyen volt, egészen a negyedik kötetig. A Bukott angyalok városa csalódás volt, de bízom abban, hogy visszatér a régi Clare-stílus. Amíg az ötödik kötetre várunk, addig itt van az előzmény trilógia első része, ami szerencsére már jobban sikerült darab.

  Ha felépítenek egy jó alapvilágot, akkor már csak a sztorit kell csavarni és a szereplőket megtartani, jobbra-balra mozgatni. Clare ezt is tette, az Árnyvadászok világára alapozott ebben a kötetben is, hiszen ezért előzmény, de sok hasonlóságot nem kell keresni a Pokoli szerzetek és a Végzet ereklyéi között, mert másabb. Kíváncsi voltam, hogy Clare hogyan tudja áthelyezni a jól kidolgozott világát egy másik korba és egy másik műfajba, ha a steampunkot más műfajnak tekinthetem. 

  Bátran kijelentem, hogy Clare nagyon jól megoldotta a feladatot. A modern kor világából elég nehéz lehet átvinni egy történetet egy olyan korba, amikor még nem is élt az ember. Fogalmunk sem lehet róla, hogy milyen lehetett akkor az élet, de a tanult dolgok alapján azért el tudjuk képzelni a viktoriánus kort. Clare-nek sikerült éreztetnie a ködös London hangulatát, a kor sajátosságait (pl. öltözködés) és jól bánt a női és férfi szerepekkel is. Tessa többnek tűnt tizenhat évesnél, okosabb és talpraesettebb is volt, nem egy tini, hanem egy igazi nő. Ezt az érzést az is erősítette, ahogy a férfi szereplők bántak vele, egy igazi hölgynek tekintették. Will persze a maga szemtelen módján tette ezt. 

  Ugyan a történet csak nagy vonalakban hasonlít a Végzet ereklyéire az Árnyvadászok miatt, egyébként nem. Más kaliberű a főgonosz, máshonnan indul a konfliktus és a megoldandó problémák is másabbak. Érdekes volt a történet, de egy kicsit sajnáltam, hogy Clare itt érezhetően gyengébben bánt a rejtélyekkel, mint a Végzet ereklyéinél. Elég sok rejtély előbb kiderül számunkra, mint a szereplők számára és ez bosszantó is lehetne, de a stílus és a hangulat miatt nem foglalkoztam vele annyira. Azért remélem, hogy a sztori fogja "vinni" a sorozatot nemcsak a hangulat, de ez majd kiderül, ha megjelennek a további részek.

  A karaktereket vegyesen szerettem és utáltam. Tesst sokkal jobban kedveltem, mint annak idején Claryt, Tessa felnőttebb és talpraesettebb. Míg Claryn érezni lehetett, hogy tini, addig Tessán nem. Én végig úgy érzetem, hogy minimum 19 vagy 20 éves. Persze Tessának más is a szerepe, mint Clarynek volt, más korban is él és jobban magára hagyatott. Will nekem is egy az egyben Jace volt, mégsem tudtam jobban megszeretni. Jace alap, őt nehéz überelni. Aki viszont nagyon a szívemhez nőtt, az a szerelmi háromszög egyik csúcsa, Jem. Jem alakja újdonság volt, őt nem tudom kihez hasonlítani. Nemcsak a sorsa, de maga a személyisége is egy színfolt volt a történetben és nagyon remélem, hogy nem történik már vele több tragédia. 

  A többi árnyvadász közül Henry volt a legmulatságosabb, tipikusan az őrült professzort testesítette meg. A többiek viszont nem hagytak bennem annyira mély nyomot. Ettől függetlenül jó volt olvasni az előző generációról, akiknek a leszármazottairól szól a Végzet ereklyéi sorozat. Magnus Bane pedig maga volt a kellemes meglepetés, igazság szerint elbírta volna a könyv, hogyha még többször felbukkan és bővebben láthatjuk a múltbeli életét. 

  Szerencsére a történet másságának híre már előbb utolért, mielőtt a kezembe vehettem a könyvet, ráadásul a steampunkért is rajongok, így hogyha elvonatkoztatok a Végzet ereklyéitől, akkor nagyon jó volt a könyv, de Clare nem tudta magát túlszárnyalni. A történet csavarossága gyengébb volt, kevésbé tűnt mozgalmasnak a könyv, kevésbé tudott a fotelhez szegezni, ráadásul mintha a szereplők is kevesebben lettek volna. Henry, Tessa és Jem alakja újdonság volt, de Will szinte Jace másolata, a többi karakter pedig nem volt annyira erős. Jobban érdekelt a Végzet ereklyéiben lévő mellékszereplők sorsa, mint itt, talán itt nem is volt annyira kidolgozott hátterük. Hiányzott a hatalmas nagy konfliktus is a háttérből, nem látom magam előtt azt a nagy vezérfonalat, ami továbbviszi a sorozatot, inkább kisebb elvarratlan szálak vannak. A szerelmi szál is kevésbé foglalkoztatott, mint a Végzet ereklyéiben, ugyan itt is csak kialakulóban vannak az érzelmek, mégsem érzetem azt a nagy feszültséget. Hiányzott a nagy csavar is, ami a Végzet ereklyéire jellemző volt, ettől függetlenül várom a következő részeket, mert Clare világából sosem elég. 

Miért olvasd el? Ha Clare rajongó vagy, kihagyhatatlan. Ha szereted a steampunkot vagy még csak ismerkedni szeretnél a műfajjal, akkor nagyon jó választás a könyv. A Végzet ereklyéitől függetlenül is olvasható és élvezhető, mert a történetek között csak az Árnyvadászok léte hasonló. 

Miért ne olvasd el? Szerintem nagyon is érdemes elolvasni, egy ok van, ami miatt nem ajánlom: ha nem szereted a steampunk stílust, akkor nem fog tetszeni ez sem. 

_______________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból

Karakterek: 5/5 pontból

Kedvenc: Jem, Henry, Will

Nem tetszett: a történet kevésbé volt csavaros, mint azt Clare-től elvártam.

Tetszett: a steampunk stílus, a könyv hangulata és az utánozhatatlan világ.

Kiadás: Könyvmolyképző Kiadó, 2012

Oldalszám: 472 oldal
_______________________________________________________________________