A
Könyvmolyképző Kiadó most is egy különleges könnyet hozott el nekünk, mi pedig be szeretnénk mutatni nektek egy blogturné keretében augusztus 8-15-ig. Megindító és nyersen őszinte könyvet ismerhettek meg benne egy testvérpárról, amit egy titok szakít szét.
Tartsatok velünk, ezúttal a szórakoztató extrák mellett komoly témákról is lesz szó, érdemes követni a turnét.
Azért hogy ne maradjatok vidámság nélkül a szokásos módon nyereményjáték kíséri a turnét, ahol ismét a könyv három példányát nyerhetitek meg.
Denise Jaden - Soha nem elég
Miért pont ez? Sokat vacilláltam a fülszöveg elolvasásakor, hogy akarom-e én ezt olvasni vagy nem. Nem volt szükségem egy túl amerikai tinis könyvre a szokásos kellékekkel és sablonokkal, de mindig is vonzottak a rejtélyes megfogalmazások, kíváncsi voltam arra a titokra. Ráadásul hiába van két idősebb fiútestvérem, mindig szerettem volna egy lánytestvért is, ezért érdekelnek az olyan sztorik, ahol lánytesók vannak.
Fülszöveg: Loann mindig is olyan népszerű és csinos akart lenni, mint a nővére, Claire. Amikor Claire volt barátja flörtölni kezd vele, Loann bármire hajlandó lenne, hogy végre ő is különleges lehessen… még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy el kell árulnia a nővérét.
Azonban minél inkább a részesévé válik Loann a nővére életének, annál inkább tudatára ébred annak, hogy nem minden az, aminek látszik. A tökéletességért folytatott harc, amelyet a nővére vív, felemészti Claire-t, és súlyos árat kell fizetnie érte. Miközben Claire egyre inkább visszahúzódik a családjától és a barátaitól, Loann igyekszik megérteni őt és jóvátenni az elkövetett hibákat. Képes lesz-e vajon Loann rendbe hozni a kapcsolatukat – és a nővérét –, mielőtt túl késő?
Vélemény: Nem bírom a fülszövegeket, komolyan. A meglepetéseket viszont nagyon is. Pár évvel ezelőtt olvastam egy könyvet az anorexiáról a beteg szemszögéből, ami eléggé megrázó élmény volt és még most is tisztán emlékszem jó pár jelenetre. Betegnek tűnhet, de szeretem azt a könyvet és Denise Jaden könyvét is megszerettem, bár maga a sztori és a szereplők nem voltak rám nagy hatással. Inkább az érzelmi része és a könyv "továbbgondolása" az, ami megmaradt bennem.
Ahogy írtam, mindig is szerettem volna lánytesót, de mivel nem lett, megpróbálom pótolni az engem ért veszteséget a könyvekkel. A könyvbeli testvérpár gyerekkorát irigyeltem, de a rivalizálást nem. Úgy látszik ez egy olyan lánytesós dolog, de az nem hiányzott sose az életemből. Egészen addig szokványosnak tűnik ez a rivalizálás, míg Loann rá nem jön, hogy elég nagy bajok vannak Clairrel, holott ő volt a megtestesült tökéletesség mindenki szemében. Loannt a könyv elején még egész jól eltűrtem, mert viszonylag normálisan kezelte a rivalizálást, úgymond beletörődött, hogy ő az átlagos, a tesó meg a tökéletes. Nem is kigolyózni akarta a testvérét mindenki kegyéből, hanem éppen hogy vágyott Claire elismerésére. Szerette a nővérét és olyan akart lenni, mint ő. Még azt is egészen jól kezelte, hogy a nővére pont azzal a sráccal jár, akibe Loann bele van zuhanva. Eddig a könyv az "elmegy" kategóriában volt, utána viszont eléggé megcsavarta az érzelmeimet.
Két érzelemmel játszott nagyon a történet: a dühömmel és a sajnálatommal. Nyomasztó volt, mégis a magam furcsa módján nagyon megkedveltem a könyvet, bár itt is voltak olyan részek vagy elemek, amiket kivágtam volna belőle. A sztori nem a rivalizálásról szól, hanem arról, hogy milyen is az élet, amikor minden összejön. Loann eltengett-lengett az életében, aztán egyszer csak elérte a végzős évet, amikor beütött a krach. A tanulás mellett folyamatosan nyomasztotta, hogy ő nincs olyan tökéletes, mint a tesó, aki ráadásul ki mással járna, ha nem azzal a sráccal, akibe Loann szerelmes. Ennek tetejébe belép a lány életébe Marcus, aki körül nem stimmel valami, lappang valami rossz a háttérben. Aztán kiderül, hogy a legnagyobb gond még csak most jön, Claire, a tökéletes ugyanis beteg, bulímiás és ha nem kezdenek vele valamit, akkor bizony halál lesz a vége, és persze a szülők kapcsolata sem valami fenséges.
Szép lassan derülnek ki a dolgok és a kapcsolatok is lassan alakulnak. A könyv elején még én is elvoltam Loannel, a végére meg már pislogtam, hogy mégis hogyan fajultak idáig a dolgok egy könyvön belül? Amennyire nem bírtam Loann karakterét, főleg az iszonyatosan buta baklövése után (jól megráztam volna a csajt, hogy észhez térjen), annyira becsültem a lélekjelenlétét. Ennyi vackot elviselni maga körül csak az tud, akinek van lélekjelenléte. El szeretném kerülni a spoilerezést, így hallgatok én is Marcus titkáról és sok minden másról is. Annyit viszont elmondhatok, hogy senkinek sem volt egyszerű ebben a könyvben. Szeretem, ha ilyen könyvek is íródnak, ahol nem csak arról szól minden, hogy hú de hepik vagyunk és minden rendben. A fenéket van rendben, mindenkinek megvan a maga pokla és keresztje, arról szól az élet, hogy ezt hogyan tudjuk kezelni.
A Soha nem elég érinti a családon belüli erőszak, a bulímia, a megromló házasság, a testvéri rivalizálás, a szegénység, a magány és az iskolai bántalmazás témáját is. Nem is tudom, hogy melyik volt a megrázóbb az egészben. Az biztos, hogy a bulímia témája sokáig meg fog bennem maradni. Teljesen kiakasztott. Borzasztó volt azt látni Loann szemén át, hogy mennyire vacak dolog ez, hogy milyenné válhat az ember, konkrétan élve elsorvad és nem vesz róla tudomást, egyszerűen nem megy neki. Clairenél egyszer elindult a vezérhangya és nem volt megállás. Sok gondolatot elindított bennem a könyv, amik foglalkoztatni is fognak egy darabig. Pl. Tényleg csak az a jó nő, aki vasággyal együtt nyom húsz kilót? Nem inkább a kisugárzás számít? Loann hiába volt testesebb, és hiába érzete úgy, hogy neki rossz, mégis az ő élete sokkal teljesebb volt, mint a testvéréé. Mi a fenéből merít az ember önbizalmat, ha nincs neki? Tényleg jobban lesz attól valaki, ha leadja az utolsó grammot is? Attól lesznek barátai? Attól nem megy tönkre a családja? Attól magukat feladják a csekkek? Ki lesz fizetve a hitel? Ezért szeret bele valaki a másikba? Mi történik ilyenkor az agyban, hogy csak az tűnik mindenre megoldásnak, ha nincs egy gramm felesleg sem rajtuk? Miért látják mégis undorítónak és kövérnek magukat? Miért hiszik azt, hogy nem szerethetők? Ki felelős ezért? Van egyáltalán felelőse ennek a dolognak?
Claire rengeteg energiát szánt az őrületére, holott negyed annyi energiáját emésztette volna fel, ha inkább éli az életét, ápolja az emberei kapcsolatait, csinálja a dolgát, suliba jár, veszekszik, kibékül, szeret, sír, nevet. Nagyon tragikus volt a sorsa és tulajdonképpen szinte csak ő érdekelt az egész regényből. A szülei viselkedése kritikán aluli volt, Loann pedig hol kedvelhető volt, hol pedig halálra idegesített. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy egyszerűen nem vették észre, hogy mi folyik körülöttük. Tényleg egy tragédia kell ahhoz, hogy észrevegyük a másikat, aki ott van tőlünk egy karnyújtásnyira? Ott élt velük Claire, de mindenki annyira önző volt, hogy észre se vette, hogy mi a helyzet a másikkal. Nem az teszi családdá a családot, hogy este közös vacsi van és hamis "hogy telt a napod? köszi, jól" beszélgetést nyomnak le, aztán meg mindenki befordul a kis világába.
Összességében nagyon nehéz témákat pedzeget a szerző és aki érzékeny, azt eléggé meg tudja viselni a történet. Volt azért könnyedség is benne, főleg azért, mert Loann fejében vagyunk végig, aki szerencsére nincs összezárva a nővérével, így vannak "fellélegezhetünk" pillanatok. A másik nagy szerencse, hogy a túlzott amerikai YA sablon nyomokban van csak a könyvben, de azért voltak kisebb bosszantó dolgok. Szóval kihozott a sodromból a könyv, de nagyon megérte elolvasni, mert sok mindenen elgondolkodtam, magamba szálltam egy kicsit én is és megint ráébredtem arra, hogy vannak az én gondjaimnál nagyobbak is, és igenis meg kell tanulni értékelni az apróbb dolgokat. Néha kell "legalábbost" játszani: legalább megvan mind a két lábam, legalább van két kezem, legalább nem vagyok bulimiás, legalább vannak barátaim, stb.
________________________________________________________________________________________________
Történet: 4/5 pontból
Kedvenc: Marcus
Tetszett: a szerző eszköze, hogy lassan adagolta a dolgokat, míg végül robbant az egész.
Nem tetszett: Marcus kivételével mindenkire dühös voltam, nagyon. Ehhez tehetség kell komolyan, hogy ennyire idegesítőre sikerüljenek a karakterek és ennyire hülye döntéseket hozzanak meg.
Fordító: Szabó Krisztina
Oldalszám: ?
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Megjelenés: 2014.08.15.
________________________________________________________________________________________________
Nyereményjáték
Loann, a főhősnőnk új szenvedélye a fotózás. Részleteket örökít meg a nagy képekből és albummá rendezi őket.
Most mi is fotós játékra hívunk titeket. Minden blogon találhattok egy kitűzött fotót, ami egy közeli valami ismert dologról. Nektek kell rájönnötök, hogy mit ábrázol a kép, és beírni a Rafflecopter megfelelő mezőjébe.
Nem kell félni, nem lesz nehéz, de annál szemet gyönyörködtetőbb a feladat.
A nyeremény mint mindig, most is a könyv egy-egy példánya, amit három szerencsés nyertes kap meg.
Játékszabályok:
1.) Kedveld a Blogturné Facebook oldalát! (KÖTELEZŐ)
2.) Kedveld a Vörös Pöttyös? Szeretem Facebook oldalát! (KÖTELEZŐ)
3.) Írd be a helyes megfejtéseket! (KÖTELEZŐ)
4.) Oszd meg a turnét twitteren! (NEM KÖTELEZŐ)
A kiadó csak Magyarország területére postáz.
A nyerteseket kérjük, hogy 72 órán belül vegyék fel a kapcsolatot velünk, utána új nyertest sorsolunk.
a Rafflecopter giveaway
________________________________________________________________________________________________
A többi állomás
08/08 Bibliotheca Fummie
08/09 Dreamworld
08/10 CBooks
08/11 Nem harap a...
08/12 Media Addict
08/13 Deszy könyvajánlója
08/14 Könyvszeretet
08/15 Zakkant olvas
________________________________________________________________________________________________
Bármelyik Christopher Moore könyv megtenné, mondjuk a Te szent kék, ami a polcomon csücsül és várja az olvasást. (Már nagyon várom az új könyvét is, októberben jön ki.) Az ő könyveit nem lehet nyilvánosan olvasni, mert garantált a sok nevetés. 
