"Zenélek" #1

Nemrég fejeztem be Penelope Douglastől a Bully-t, csak még csücsülök egy kicsit a könyves poszton, mert meggyűlik a bajom a New Adult (továbbiakban NA) könyvekkel. Nem tudom eldönteni, hogy szeretem-e vagy sem a műfajt. A YA jobban lenyűgözött, amikor berobbant a divatba. Az a szép az egészben, hogy mindig is bosszantott, hogy némelyik YA könyv nem jut tovább a csókjeleneten, pedig annyira jól megírta a szerző a jelenetet és olyan szépen tovább tudta volna nyújtani a pillanatot, de aztán úgy voltam vele, hogy a YA az ifjúsági irodalom és annál azért előnyös, ha nem megy át erotikába az egész. (Pl. ha lesz gyerekem, nem igazán szeretném, hogy 14 évesen pornót olvasson YA címén.)  Ezért örültem az alternatív műfajnak, ami az NA. Itt olyasmi a környezet, mint a tini könyvekben, jórészt 18 az átlagéletkor, de tovább megy a csókjeleneteken és mégsem lesz túlzottan erotikus. Valahogy mégsem vagyok kibékülve ezekkel a könyvekkel, mert a sztori háttérbe szorul és a lényeg az lesz, hogy mikor fekszenek le egymással a tinik, addig pedig több száz oldalnyi semmitmondó szövegen rágja át magát az ember. Persze vannak kivételek, amikor jó sztorival is párosul az egész, de egyre nehezebb kiszűrni, hogy melyik a jó a több száz közül, mert ömlesztve jelennek meg naponta. Annak idején a YA-t érte meg kiadni és megírni, most meg az NA-t. Az említett könyv egyébként nem is olyan rossz, de nem is túlzottan jó, de az egy másik poszt.

  De nem is erről akartam igazán írni, hanem arról, hogy imádom amikor az írók zenei ízlésüket megcsillogtatják a könyveikben. Nyitott természet vagyok és mindig minden újdonságra kíváncsi vagyok, a könyvek mellett a zene a másik, ami nélkül nem tudnék élni. Számomra ugyanolyan jó érzés egy új zenei stílust vagy előadót felfedezni, mint amikor rányomok a könyvrendelés gombra és kitöltöm a szállítási címet. Ezért szeretek emberekkel is beszélgetni, mert tuti biztos vagyok benne, hogy valami újdonságot találok meg általuk. Volt pár olyan beszélgetésem új emberekkel, amik által olyan zenét/könyvet/filmet fedeztem fel, hogy azt mondtam: "Te jó ég! Eddig erről én miért nem hallottam? El se tudom most már képzelni az életem enélkül!" Így fedeztem fel magamnak pl. a Kpopot is, ami mostanában a favorit, de az alternatívabb zenéket és együtteseket is, akiknek lehet, hogy csak pár százas a Youtube nézettségük, de indokolatlanul vannak alulértékelve. Ahogy a külföldi könyvek, úgy az idegen kultúrák zenéje is elviszi az embert egy totál más világba a szürke hétköznapokból. Nem is érdekes, hogy nem tudok se japánul, se koreaiul, se finnül vagy egyéb nyelveken, a dallam, a hangzás és a kiváltott érzelmek azért ott vannak.

  A Bully története röviden: Tate és Jared a legjobb gyerekkori barátok és nem mellesleg szomszédok is voltak. Hálószobájuk ablakát egy fa kötötte össze, ez volt a saját kis birodalmuk. Egyik nyáron azonban Jared elutazott és egy szemét Jared jött vissza, aki utálta a lányt és ott tett neki keresztbe, ahol csak tudott. Számtalanszor megalázta nyilvánosan, teljesen kizsigerelte érzelmileg, ráadásul az egész iskola a fiú mellé állt. A lány a poklok poklát élte át. Aztán Tate is elutazott egy évre külföldre tanulni és amikor visszatért megkezdte a visszavágót. Innentől kezdődik a sztori, ami tipikus példája annak, hogyan lesz barátból ellenség, aztán meg ellenségből barát.

  A Bully is egy olyan könyv, ahol az írónő felfedte zenei ízlését. Mielőtt egy jelenetbe belekezdett volna, megemlítette a zenét, ami éppen a háttérben megy, így megálltam, felmentem Youtube barátomhoz és megkerestem a számokat, majd folytattam a jelenetet. Addig szegény Jared és Tate megmerevedtek a pillanatban, de jobb volt visszatérni hozzájuk úgy, hogy én is hallom, amit ők. Igaz, csak kevés, talán négy-öt zenei említés esett, de ezek tökéletesen tükrözik a könyv hangulatát.

Itt az egyik, a főhősnő, Tate kedvence:

Ez feltételezhetően Jared kedvence, mert a kocsijában ez szól az illegális autóverseny alatt. Bár a hétköznapokon nekem egy kicsit erős ez a stílus, de egy autós jelenethez tökéletes. Ott nem Mozartnak kell szólnia. Nem rossz írói eszköz a zenével való hangulatfestés, sőt!

Az "elnyomott felülkerekedése egy pillanatra" jelenete:

Ez az én egyik személyes kedvencem lett (magamban morgok, hogy eddig még nem hallgattam a számaikat): 

                                        

Ez pedig a másik kedvencem lett és ez a legnagyobb szégyenem. Szeretem Amy Lee-t, de a Sheeters-ről a könyv miatt hallottam először, pedig szerintem illett volna őket is hallgatnom, ha már szeretem a stílust:

  A fentebbi számok tényleg nagyon jól visszaadják a könyv hangulatát, hol durvább (a cím is ugye utal arra, hogy egy kis lelki és/vagy fizikai terrorizálás van benne), hol érzelmesebb. Érzelmi hullámvasút volt a könyv, mint ahogy a zenéje is. Az utóbbi kettőt képletesen szólva már rongyosra hallgattam. Érdemes a zenéket is meghallgatni az olvasás során, főleg, hogyha nem ismerjük őket, kincsekre bukkanhatunk. :)

______________________________________________________________________________________________