Paula Hawkins - A lány a vonaton

Paula Hawkins - A lány a vonaton

 

Miért pont ez? Állítólag könyvsiker és lélektani thriller, szóval nem tudtam otthagyni a könyvesboltban. 

Fülszöveg: Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. "Jess és Jason", így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra.

 És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég. 

A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt. 

Meglátják; sokkal több ő, mint egy lány a vonaton...

Vélemény: Hatalmas nagy médiaszenzáció vette körbe ezt a könyvet és már a film is készül belőle. Ezek miatt el is gondolkoztam rajta, hogy kell-e nekem ez a könyv. Utálom, ha valamit ennyire agyondicsérnek, ha nagy felhajtást csinálnak körülötte és szinte már-már kötelező érte rajongani, mert neves lapok és írók azt mondták, hogy überjó, meg újdonság, bestseller és a többi. Ja, meg hogy nem olvastak még ilyet jót és minden idők legjobb könyvsikere. Persze, igen, mindegyik az, csak azért mert rányomjuk ezt a plecsnit. Lehet, hogy annak idején ezek a szövegek értek valamit és tényleg megkülönböztették a kiemelkedő könyveket az átlagostól a nagy dömpingben, de mára annyira elkopott és hiteltelen lett ez a szöveg, hogy kb. annyi hatása van rám, mintha azt mondanák: kék az ég. Remek. Mivel sok középszerű és vacak könyvet eladtak így a világon évtizedeken keresztül, ezért már inkább csapdának érzem, ha ráhúzzák a könyvekre ezt a marketinget, mert tíz esetből kilencszer átvágnak. Vagy csak az én ízlésem tér el iszonyatosan a közízléstől. A lényeg az, hogy nekem nem jön be ez a marketingszöveg, sőt, egyenesen taszít, ha meg már filmet is csinálnak belőle, akkor meg pláne. Nem tudom elképzelni azt, hogy egy filmiparban dolgozó elolvassa ezeket a könyveket és a térdére csap, hogy uramatyám, ebből mekkora jó filmet tudnék csinálni, mert megfogott ez és az és zabálnák a sztorit. Inkább azt tudom elképzelni, hogy az olvasó rétegnél bejött a marketingszöveg, nem azért veszik, mert annyira jó, hanem mert azt hiszik, és úgy gondolják, hogy akkor a nem olvasó rétegről is le lehet húzni a bőrt, ha filmet csinálnak belőle és még azokról is, akik olvasták. Én biztos, hogy nem fogom megnézni, akárki is játszik benne, mert a sztori nem volt jó, a csavart meg már ismerem, végigszenvedni egy alkoholista nő baromságait pedig nem akarom még egyszer. 

De akkor mégis miért olvastam el? Azért, mert imádom a műfajt, de nagyon kevesen alkotnak benne, még kevesebbet fordítanak le és még kevesebb a jó, de ugye a puding próbája az evés. A többi műfajból tonnaszámra adják ki a könyveket, így bőven van miből válogatni, pszichothrillert vagy lélektani thrillert viszont keveset írnak. Nem tudom miért, pedig vevő rá minden nemzet. Tény, hogy nehéz műfaj, jobban oda kell figyelni a logikai bakikra, a karakterekre, nem csak a sztorira, hanem a párbeszédekre is, nagyon kicsin múlik, hogy elcsússzon az egész és tönkrevágja a sztorit. Itt nincsen előre megírt váz, amit univerzálisan lehet alkalmazni, ez a műfaj nem bírja el egy percig sem a papírmasé figurákat, nagyon-nagyon jól kell ismerni az emberi természetet és nagyon jól félre kell tudni vezetni az olvasót. Bele kell mászni a karakterek lelkének és egyúttal az olvasó lelkének a legsötétebb, legrejtettebb, ősi, ösztönös mélyére és igen, a manipulálás nagymesterének kell lenni. Ehhez kell egy megfelelő személyiség és gondolkodásmód az író részéről és nagyon sok tapasztalat. A másik, ami miatt nem gyártják tömegével az ilyen könyveket, hogy nagyon nehéz az igényeknek megfelelni. Nálam is megvannak azok az alapművek, amik nagy hatással voltak rám és megszerettették a műfajt és bizony rohadt nehéz őket felülmúlni. Nagyon ritkán avatok kedvencet, a többségét el is felejtem, tízből talán egy, ami maradandó élményt okoz. De azért kitartóan olvasom őket, mindig, mert hátha megtalálom azt az egyet. A lány a vonaton szintén a tucatkategória lett nálam és nem is igazán tudom a műfajjal egy kalap alá venni. Lélektani, pipa, Thriller, pipa, de így együtt, hogy lélektani thriller, nem pipa. Thriller volt a vége, lélektani meg az egész, de ez a könyv sokkal inkább egy alkoholistáról szólt. Ennyit a műfaji kitérőről, jöjjön a könyv.

Rachel egy harmincas egyedülálló nő, akinek romokban az élete, Alkoholista, elvált, egy régi ismerősének a lakásában bérel egy szobát, elhízott, elhanyagolt és munkanélküli. A lakástulajdonosnak nem árulja el, hogy már jó ideje kirúgták a pia miatt és, hogy gyakorlatilag nem dolgozni jár be a vonattal, hanem csak úgy lófrálni a semmibe. Naplószerűen követhetjük végig a sirámait és a vonatútjait befelé a városba, majd hazafelé (ugyanígy még két másik narrátor is naplószerűen jelenik meg). A vonatútnak van egy pontja, ahol a sorompó miatt mindig megállnak, így Rachelnek lehetősége adódik belesni az állomás közelében fekvő házakba. Kiszúr magának egy párt, Jessnek és Jasonnek nevezi el őket és romantikus képzelgéseinek tárgyai lesznek. Rachel pár házzal odébb lakott annak idején, amiben most a volt férje, annak új felesége és a kisbabájuk él. A nő nem bírja feldolgozni az elszakadást, így gyakori, hogy ittas állapotban zaklatja a volt férjet telefonon, meg is jelenik néha a ház előtt. Részben a múltja sem engedi elszakadni őt ettől a helytől, részben pedig az a pár, akit a vonatról figyelt. Egyik nap azonban meglát valamit a vonatról és ez mindent megváltoztat. Részese lesz Jess és Jason életének. A történetről spoiler nélkül ennyit. 

Lehet agyalni, hogy vajon mit látott meg Rachel és hiába agyal rajta az ember, meg túráztatja szét magát és gondol már hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb dolgokra, a közelében sem fog járni annak az egyszerű és banális dolognak, amit ez a nő meglát a vonatról. Ez volt az egyik pont, ahol majdnem eldobtam a könyvet. Amit meglát, azért kár volt a feszkó, ráadásul főhősünknek semmi köze nincs hozzá az égvilágon. Ő az a tipikus levakarhatatlan, "mindenki életébe beleütöm az orrom, mert nekem nincs életem és ezért feljogosítva érzem magam arra, hogy belepofázzak mások dolgába és kéretlen tanácsokat adjak" fajta. Mi az egyik legrosszabb dolog a világon? Az "én csak jót akartam." Na, Rachel ilyen.   

A regény részben a megromlott és/vagy "felszínen nagyon boldogok vagyunk, de amúgy meg pokol az életünk" házasságot, a családon belüli erőszakot és az alkoholizmust dolgozza fel, de legfőképp ez utóbbit. A politikailag és társadalmilag korrektnek kell lenni világot éljük, így az írók úgy gondolják, hogy ezekkel a témákkal nem lőhetnek mellé, mert sokakat érint és milyen jó, hogy merünk róla beszélni. Szerintem meg nagyon mellélőhetnek. Akinek van ilyen ismerőse, rokona, az a háta közepére kívánja a témát, aki ilyenben szenved, annak pont nem jó a regény mondanivalója, akit meg nem érint, az meg a plafonon van a főhős gyengesége miatt vagy értetlenül áll előtte. De oké, ez nem társadalomkritikai mű vagy tankönyv, hanem szórakoztató irodalom, ne akadjak fenn ilyeneken. De én mégis fennakadok, mert egy szórakoztató irodalomtól nem ezt várom el, nem kell nekem a hatszázadik alkoholista, drogos stb. karakter, mert azt a csontot már velőig lerágtuk. 

   A regényben végig arról van szó, hogy Rachel iszik és iszik és iszik és ezért hány, bepisil, meg bőg vagy már nem is bőg. Közben zaklatja a férjét, annak új családját, majd Jasonékat, majd egyszerre a két családot. Aztán elfelejti, mert annyira részeg volt, hogy nem emlékszik, józan pillanataiban meg bocsánatkérő levelekkel és telefonokkal folytatja a zaklatást. Életem egyik legellenszenvesebb karaktere volt és hiába volt ő a főhős, egy percig nem tudtam sajnálni, sőt azt kívántam, hogy bárcsak kinyírná már valamelyik karakter. Ez a regény inkább egy alkoholista és elborult elméjű csaj naplója volt. Bőven lehetne arról beszélni, hogy az alkohol nélkül se normális, arról is, hogy a környezete miért nem segített rajta, hogy ő miért nem segített önmagán, stb., de a thriller szálról nem igazán van mit mondani, azon kívül, hogy a könyv végén jön be igazán és olyan kiszámítható volt, hogy az már fáj. Emellé unalmas is volt az egész. Azért is volt lélektani, mert kiborított, hogy végig kellett olvasnom egy ilyen karakter vezetésével ezt az egészet. Nem az izgalom és a feszültség miatt ment fel a vérnyomásom, hanem a buta, állandóan saturészeg és nem normális zaklató, szétcsúszott nő miatt. Ennél már a klasszikus alkoholista magánnyomozós sztorik is százszorta jobbak. A csavarokat meg már oldalakkal előbb tudja az ember, semmi meglepetés.

Annyit tudok csak értékelni belőle, hogy nem volt olvashatatlanul rossz, mert azért elég gyorsan ledaráltam és annyi érdeklődést sikerült kicsikarni belőlem, hogy a végéig elolvassam, hogy most már megtudjam mi lesz ebből, de egyébként egy felejthető, középtucat kategória, erősen túlértékelt. Akinek ismeretlen még a műfaj, vagy nincsenek elvárásai, vagy érzékenyebb az ilyenekre, vagy figyelmen kívül tudja hagyni a nagy hájpot, annak még tartogathat újdonságot, a régi motorosok viszont szerintem jól gondolják át, hogy nincs-e valami jobb a polcukon, mert ez nem igazán éri meg.

_________________________________________________________________________________

Történet: 2/5 pontból

Kedvenc: -

Tetszett: a vonatozás hangulata

Nem tetszett: szinte az egész

Oldalszám: 320 oldal

Fordította: Tomori Gábor

Kiadó: 21. Század Kiadó

Megjelenés: 2015

_________________________________________________________________________________