Kerstin Gier - Rubinvörös, Zafírkék, Smaragdzöld (Időtlen szerelem trilógia)

Miért pont ez? Imádom az időutazás témáját és szeretem a YA könyveket is, bár mostanában kezdenek veszíteni a varázsukból. (Egyszer nekem is fel kell nőni. :D)

Történet: Gwendolyn Sheperd nem egy átlagos családban nő fel. Az ő családja egy kicsit furcsa, ugyanis néhányuk képes utazni az időben. Mindenki azt hiszi, hogy Gwen unokatestvére, Charlotte a soron következő, aki az időutazásért felelős gént örökölte, ami a tizenhatodik születésnapon "aktiválódik". Megjósolták, hogy pontosan mikor születik meg ez a leszármazott, így nem volt kérdés, hogy Charlotte lesz az "örökös". Hibák azonban előfordulnak. Charlotte, aki egész életében arra készült, hogy majd az időben fog utazni (történelemtanulás, táncórák, vívás, stb.), mégsem örökli a gént, helyette viszont Gwen igen. Ezzel csak az a baj Gwen számára, hogy történelemből nem éppen jó, azt se tudja, hogy kell vívni, zenélni és táncolni meg pláne nem tud. Tudatlanul belecsöppen ebbe a világba, ahol számtalan életveszély fenyegeti, egy összeesküvés húzódik meg a háttérben, ráadásul az arrogáns Gideonnal kell átvészelnie mindezt, aki elvileg Charlotte szerelme. 

Vélemény: A könyvekről egy posztot írok, mert annyira olvastatta magát és annyira szerettem a sztorit, hogy még annyit se tudtam várni a kötetek között, hogy egy bejegyzést megírjak tisztességesen.

  Vannak azok a YA könyvek, amiket jobb, ha kihagy az ember és vannak az olyanok, mint az Időtlen szerelem trilógia, amit érdemes a kézbe venni. A téma egyszerűségében különleges, nem talált ki vele újat az írónő, de szerencsére nem az időutazás a központi téma, hanem a háttérben megbújó összeesküvés. A karakterek szórakoztatók, a főszereplő lány szerethető, nem nyávog, nem idegesítő, de nem is az a badass csaj, aki mindenben tökéletes és ügyesebben kezeli a helyzeteket, meg a fegyvereket is, mint egy pasi. A világ kidolgozott és minden részletében érdekes. Már maga az alaphelyzet is kíváncsivá teszi az embert. 

Itt egy furcsa család, egy furcsa házban, az egyik lakója örökli az időutazásért felelős gént, a másik szellemeket lát, a harmadiknak pedig látomásai vannak és egy kicsit zakkant. Nem kell elolvasni egy kötetet ahhoz, hogy végre beinduljon a sztori és kiderüljön a konfliktus tárgya, mert szerencsére rögtön tisztában leszünk a helyzettel.

  Szeretem az időutazás témáját és az ebből eredő konfliktusokat, így egy-két ellentmondást és hibát találtam a könyvben, de ez abszolút nem érdekelt, mert nem ez volt a sztori lényege. Nem az időutazásról olvastam egy elméleti tanulmányt, hanem egy könnyed sztorit, így elnéztem az írónőnek, ha valami nem stimmelt. 

  Az Időtlen szerelem trilógia egy bűbájos sztori, van benne szerelem, izgalom, sok humor, rejtély és talány. A harmadik kötet végéig le se tudtam tenni a könyvet, csak úgy faltam a sorokat. Nem is tudom, hogy mikor olvastam el utoljára ilyen hamar egy trilógiát. Szerencsére megvártam, hogy az összes rész megjelenjen, utána kezdtem csak elolvasni. Borzasztó rossz lett volna várni egy-egy évet az újabb részre.

  Nagyon jó volt ebben a világban lenni, ki se akartam jönni onnan a zord valóságba. Nagyon szerettem a karaktereket, különösen a hóbortos nénit és a vízköpőt (annyira édes volt, ráadásul a legtöbb humora ennek a karakternek volt), Gideon pedig természetesen felkerült a fiktív szerelmek listájára. 

  Külön érdekesség volt számomra, hogy míg általában a trilógiák második része egy átvezető kötet, így nem sokat adnak a sztorihoz vagy csak belassítják azt és elrontják a hangulatot, addig ennél a trilógiánál nem így volt. A második kötet talán még jobb is volt, mint az első. De hogy találjak valami hibát is, mert ennyire kukacos vagyok, a harmadik részben, a lezárásnál maradt egy kis hiányérzetem. Egy fokkal nagyobb durranásra számítottam a végére, egy kicsit csalódott voltam. 

   Különlegesség még, hogy nemcsak a szerkesztés volt végre jó munka, hanem a küllem is tetszett, illetve az, hogy a betűk olyan színűek, mint az adott könyv borítója. Egyáltalán nem volt zavaró így olvasni, sőt, valami pluszt adott a hangulathoz. 

  Ez a sorozat tökéletes olvasmány a hideg, havas, téli estéken, kakaóval a kézben, pokrócba burkolózva. Az első részből film is készült, bár az nem nyerte el a tetszésemet. Nem sikerült a filmnek visszaadnia azt a melegséget és bájt, ami a könyvből áradt. Valahol a felénél kikapcsoltam, ráadásul bosszantott, hogy összekeverték a kötetek történéseit. Megint meggyőződtem róla, hogy a könyv általában, jobb, mint a belőle készült film, legalábbis számomra. 

_____________________________________________________________________________________________
 Történet: 6/5

Karakterek: 6/5

Tetszett: minden.

Nem tetszett: -

Kedvenc: Gideon; a hóbortos nagynéni; a vízköpő, Xemerius

Fordította: Szakál Gertrúd

Kiadás: Könyvmolyképző Kiadó, 2010 (I. kötet), 2011 (II. kötet), 2012 (III. kötet)

Oldalszám: 336 oldal (I. kötet), 360 (II. kötet), 448 oldal (III. kötet)
_____________________________________________________________________________________________ 

Penelope Douglas - Bully

Miért pont ez? Követek pár angol/amerikai könyves bloggert is, és az egyik figyeltem rengeteget beszélt erről a könyvről, őrült nagy rajongója lett. Sikerült is rajongóvá tennie az olvasóit is, így én is kíváncsi lettem, pedig utálom, ha ennyire az arcomba tolják a reklámokat.

Történet: Tatum (Tate) és Jared a legjobb gyerekkori barátok és nem mellesleg szomszédok is voltak. De csak voltak. Hálószobájuk ablakát egy fa köti össze, ez volt a saját kis birodalmuk. De csak volt. Egyik nyáron  Jared elutazott és egy szemét Jared jött vissza, aki utálta a lányt és ott tett neki keresztbe, ahol csak tudott. Számtalanszor megalázta nyilvánosan, teljesen kizsigerelte érzelmileg, ráadásul az egész iskola a fiú pártját fogta. A lány a poklok poklát élte át. Aztán Tate is elutazott egy évre külföldre tanulni, és amikor visszatért, megkezdte a visszavágót. 

Vélemény: Az írónő zenei ízléséről és magáról a New Adult műfajról, már írtam egy posztot korábban, mert külön megérdemelt egyet. Penelope Douglas zenei ízlése jó, a könyv közepes, a New Adult műfaj viszont egyenesen borzasztó számomra. Nem a műfajtól való berzenkedésem miatt lett közepes a könyv értékelése, sem pedig az agyonreklámozás miatt. Érdekes, hogy amikor befejeztem a könyvet, én is rajongónak érzetem magam, a Perfect Chemistry trilógiához hasonlítottam és Jared felkerült a fiktív szerelmek listájára a Fuentesek mellé, de néha nem árt, ha az ember vesz egy mély levegőt és hagyja kicsit ülepedni az élményeket, mert az első benyomás meg tud változni és ki tud tisztulni.

  A könyv tipikus példája annak, hogyan lesz barátból ellenség, aztán meg ellenségből barát, esetleg szerelem. A "történet" bekezdésben nagyjából el is mondtam a könyvről a lényeget, az pedig mindenki számára világos olvasás nélkül is, hogy a főhősök összejönnek és le is fekszenek egymással, drámáznak egy kicsit, aztán megint lefekszenek egymással és jön a tűzijáték, meg minden.  

  A Bully tényleg nagyban hasonlít a Perfect Chemistry trilógiához, de annak gyenge mása. Míg Simone Elkeles tud összefüggően írni, addig Penelope Douglas nem. A stílusa neki se rossz, bár a nyelvezet elég butácska, így meg se kottyant, hogy angolul olvastam, szinte fel se tűnt, pedig még messze vagyok a felsőfoktól. 

  Kezdem a jó résszel, mert abból sajnos kevesebb van. A zenét már említettem, a könnyen olvashatóságot is, de nem csak ezek voltak jók, hanem a karakterek is. Bár lett volna még mit dolgozni a karakterábrázoláson, de ebben a műfajban már az a nagy szó, ha nem idegesítő a csaj és lehet a pasi után sóhajtozni. Jaredért lehet sóhajtozni, Tate egy vagány csaj, bár elsőre gyengécskének tűnik, még jellemfejlődés is van. A kapcsolatuk és annak alakulása érdekes volt, ez vitte előre a sztorit, kíváncsi voltam, hogy ebből ugyan mi fog kisülni és hogy a fenébe fognak összejönni, amikor gyűlölik egymást. Az is piszkálta a csőrömet, hogy a gyerekkori barátokból, hogy a fenébe lettek ellenségek és még az is lekötötte a figyelmem, amikor egy-két háttérsztori kiderült, amik elég nyomasztóak voltak és mélységet adtak a karaktereknek. Aztán meg egyszercsak vége lett a sztorinak és mikor felkeltem másnap, azt se tudtam megmondani, hogy miről is olvastam, hogy milyen volt ez a könyv. Élveztem az olvasását, de aztán meg olyan érzés maradt bennem, hogy időpazarlás volt és sajnáltam a rászánt időt. 

Bevezetés, tárgyalás, befejezés. Ez így kerek, nem?

  Én még életemben nem olvastam ennyire összeszedetlen és összehányt történetet. Az alap nagyon jó, de semmit nem ér, ha nincs jól kidolgozva. Első könyves írónőről beszélünk, így nem várhatom el tőle a profizmust, de azért az már általános iskolában is alap egy fogalmazásnál, hogy van a sztorinak eleje/bevezetése, van a tárgyalása/a közepe és van a befejezése/a vége. A könyv sok kis szakaszból áll, amik mind élvezhetőek lennének, ha be is lennének fejezve vagy össze lennének fűzve egymással, de nincsenek. Olyan érzése van ettől az embernek, mintha egy félkész kéziratot olvasna, ahol a könyv különböző részei ki vannak dolgozva egy darabig, aztán így lógnának a levegőben. Mintha az írónő elfelejtette volna befejezni őket az összefűzés előtt. 

  Az első húsz oldalban Tate pár napját vehetjük szemügyre, hogy Jared mennyire megalázza, pedig anno a legjobb barátok voltak. Néhol vannak visszaemlékezések is. Tate tehetetlen, elkeseredett, végül eldönti egy oldalban, hogy elmegy külföldre egy évet. A következő fejezetben már vissza is jön, teljesen megváltozva, így nincs semmi átmenet. A következő húsz oldalban már nagyon vagány és nem hagyja magát, szívatni kezdi Jaredet. Utána jön megint egy váltás, amikor is Jared normálisan kezd el viselkedni vele és Tate kezdi levetkőzni magáról a szemétkedő stílust. Úgy tűnik, hogy nyit a srác felé. Innentől már kezd érdekesebbé válni a sztori, be is lassul egy kicsit. Összejönnek, aztán jön az első dráma, ami totál nem illik bele a képbe. Utána lefekszenek egymással és jön egy másik dráma, ami megint csak nem illik bele az egészbe. Aztán lezárul a dráma és vége a sztorinak. A második rész nemrég jelent meg, ami ugyanez a sztori, csak Jared szemszögéből. Valahogy nem vagyok rá kíváncsi. Amire kíváncsi lennék és lettem volna, azt pont nem írta meg Penelope Douglas. 

I wanna feel something

  Az egész könyvvel az volt a bajom, hogy az írónő nagyon röviden és hamar lezavarta a lényeges pontokat, amitől jó lett volna a sztori. Mivel ezeket kihagyta, kusza és értelmetlen lett az egész, az érzelmeimet sem tudta annyira megfogni, mint ahogy tudta volna. 

  Úgy kezdi a történetet, hogy belevág a közepébe. Tatet bántja Jared, egy-két konkrét jeleneten keresztül ezt érzékeltetni próbálta az írónő, de valahogy nem sikerült neki. Tate folyamatosan azt hajtogatja a barátnőjének, hogy Jared már megint megalázza, nem érti, hogy miért csinálja ezt vele már vagy egy éve, pedig annak idején milyen jó barátok voltak és nem tud megoldást a problémára. Nekem is problémám adódott, ugyanis az írónő nem írta meg a lényeges részeket. Azért, mert egy mondatot ismételget a szereplője, én rohadtul nem fogom átérezni a dolgokat. Azt, hogy mennyire jó barátok voltak, nem fogom abból érezni, hogy: "annyira jó barátok voltunk", még ha huszadjára olvasom se. Néhány bővebb visszaemlékezés nem ártott volna, hogy átérezzem azt a nagy barátságot, ami tulajdonképpen a feszültség és a sztori alapja. Ezek a jó barátok ugyanis most ellenségek lettek. Ha éreztem volna a nagy barátságot, akkor talán sajnálatot is éreztem volna, hogy tönkrement. A vége felé már kezdett alakulni a dolog, volt egy-két visszaemlékezés, de ezt az elején kellett volna. Jó lett volna, ha az írónő hagyja, hogy érzékeljem a folyamatot, ne pedig olvassam, mint egy színházi instrukciót. Most ők barátok. Most ez tönkrement. Most kezd javulni. Most összejönnek. Most szeretik egymást. Én ezt jobban szerettem volna saját magamtól kiérezni a sztoriból, nem pedig így direktben olvasni. Nem vagyok hülye, észreveszem, hogyha megcsókolták egymást és állandóan együtt vannak, akkor szeretik egymást, nem kell megmagyarázni, mint egy ovisnak.

  A bántalmazást sem lehetett annyira érzékelni. Lehet, hogy az ingerküszöböm szökött fel az égig, de én nem éreztem a bántalmazás hatását. Az, hogy fehér pólóban van a lány és a fiú bedobja a medence aljára a kulcsát, hogy a lánynak vizespólóznia kelljen, nem érzem annyira bántalmazásnak, mint amiket valójában művelnek egymással a tinik a mai világban. Ez nagyon messze van az igazi bántalmazástól. Tate úgy éli meg ezeket, mintha a macskáját nyírná ki Jared a szeme előtt, vagy mintha egy pornóvideót rakott volna fel róla a Youtube-ra vagy mintha állandóan verné. Értem, hogy azért tűnik ennyire nagy horderejűnek a bántalmazás Tate számára, mert jó barátok voltak, de ezt megint csak érzékeltetni kellett volna, ahelyett, hogy direktbe leírja az írónő.

  Azt sem tudjuk meg, hogy miért bántalmazza a lányt Jared, csak azt tudjuk, hogy senki se tudja az okot. De a nagyon jó régi barátnak eszébe sem jutott egy évig, hogy megkérdezze, hogy miért is bántasz, mit vétettem. Nem erőlteti, hogy megbeszéljék. Eszébe se jut, hogy megkérdezze Jaredtől, hogy figyelj, tegnap nagyon jó barátok voltunk, ma reggel meg felkeltél és utálsz, mi a jó fene történt egy éjszaka alatt? Tate csak észreveszi, hogy Jared megváltozott és onnantól kezdve szóba se áll vele, semmit se kérdez, csak hagyja, hogy a srác szemétkedjen vele. 

WTF?

  A másik kedvencem és WTF-em, hogy Tate eldönti pl. a harmadik fejezet utolsó bekezdésében, hogy egy évet külföldön fog tanulni és elutazik. A negyedik fejezet meg azzal kezdődik, hogy már haza is jött, letelt az az egy év, ráadásul annyira felszívta magát külföldön, hogy innentől kezdve visszavág Jarednek és most ő csinálja ki a srácot. Ráadásul a srác az egy év elteltével nem is bántja már Tatet, hanem rendes próbál lenni. WTF? Kihagytam pár fejezetet vagy most mi van? Mi történt egy év alatt? Hogyhogy megváltozott Tate? Mik történtek vele, hogy a gyáva nyúlból bántalmazó lett? Mi történt Jareddel, hogy hirtelen totálisan megváltozott és kedves a lánnyal? Válasz sehol, ne is akarjam tudni. Elégedjek meg annyival, hogy egy bekezdéssel odébb ez a helyzet és ennyi. 

  Végig ilyen a könyv, mintha fejezetek maradnának ki. Tények elé állít az írónő és elvileg éreznem kéne a barátságot, a gyűlöletet, a szerelmet, a sajnálatot, de attól nem fog menni, mert az írónő és a szereplők érzik. Szavakkal és a sztorival kéne ezt kiváltani, ami nem sikerült.

The End

   A kisebb epizódok önmagukban élvezhetők, a visszaemlékezések is jól sikerültek, de az írónőnek nem sikerült az egész sztorit rendesen megírnia egy könyvben. Ha Jared szemszöge helyett inkább egy előzmény kötetet írna meg, a gyerekkoruktól kezdve egészen odáig, hogy Jared elkezdi bántalmazni Tatet, majd a következő részben az jönne, hogy elmélyül ez a bántalmazás és azzal végződne, hogy Tate elmegy külföldre, majd a harmadik kötetben visszatérne és ő lenne a bántalmazó, végül összejönnének, akkor sokkal érdekesebb lenne az egész. Már unom a trilógiákat, de tényleg vannak olyan sztorik, amik megérdemlik a három kötetet és nem a pénz miatt. Ez a sztori is ilyen lenne. Nem fejtette ki az írónő a lényeges pontokat, összegyúrt három kötetnyi sztorit egybe, ráadásul azt sem annyira sikeresen. 

  Belekezdett mindig egy részletbe, szépen elkezdte kifejteni, aztán egy mondattal lecsapta a jelenetek végét, mintha már nem lett volna energiája vagy ideje tisztességesen befejezni azokat. A könyvben nagy a feszültség, hiszen állandóan várja az ember, hogy megkapja a válaszokat, de egyre több a kérdés, egyre jobban felcsigáz az írónő, de végül csak egy mondattal odavágja az összes kérdésre a választ, mondván, hogy "hopika, majdnem elfelejtettem megválaszolni a könyvem főbb kérdéseit, de nem baj, idebeiggyesztem a végére, aztán jól van. Nincs időm még egy fejezetet írni, így jó lesz egy totál hétköznapi és egyszerű válasz. Úgyse ez a lényeg, hanem az, hogy NA-t írok és a szereplőim lefekszenek egymással. Amúgy is, nem a történet érdekli őket, hanem a szex, észre se veszik, ha kimaradt valami, ha Jarednek kemény, Tate meg sóhajtozik." Ezt az érzést és gondolatfolyamot viszont ragyogóan ki tudta belőlem váltani a regény. Tudom, bennem van a hiba. Ha "kultursznoboskodni" akarok, értelmet akarok találni egy könyvben és gondolkozni rajta, meg filozofálgatni, akkor vegyek a kezembe egy Britannica Hungarica kötetet. De nekem mégis igényem van arra, hogy egy könyv ne csak szórakoztasson és kikapcsoljon, hanem valami értelme is legyen, legalább annyi, hogy elmondhassam, nem időpazarlás volt, mert egy jó sztorival lettem gazdagabb. Ebben az esetben viszont egy rossz tapasztalattal lettem csak gazdagabb.

   Ui.: csak mellékesen puffogom ki magam, de Gigihez hasonlóan én is utálom, ha egy komoly témát rosszul használnak fel, ha viccet csinálnak belőle vagy csak azért teszik a sztoriba, mert azzal növelik az eladási példányszámot. Ebben a könyvben nem tetszett, hogy egy rosszul használt eszköz volt a bántalmazás. Ez igenis egy komoly probléma, naponta tinédzserek életébe kerül, és/vagy egész életükre meghatározó pszichés változáshoz vezet. Amilyen hatással volt Tate-re a bántalmazás, a való életben az már ok egy öngyilkosságra. Ráadásul nem jó problémamegoldást vázol fel az írónő. Az nem megoldás, hogy bántalmazók leszünk mi is válaszul, az meg pláne nem, hogy beleszeretünk a bántalmazóba. Ez megadja a későbbi defektes, abuzív kapcsolatok alapját. A bántalmazást nem lehet egy "bocsi"-val elintézni, mint ahogy a könyvben történt. Az írónő nem a helyén kezelte a témát.   

_______________________________________________________________________________________________

Történet: 3/5 

Karakterek: 4/5

Tetszett: az írónő zenei ízlése, a visszaemlékezések, az illegális autóverseny jelenete

Nem tetszett: a történet összevisszasága, a kidolgozatlanság.

Kiadás: CreateSpace Independent Publishing Platform, 2013

Oldalszám: 332 oldal

_______________________________________________________________________________________________

Dr. Zakaria Erzinclioglu - Helyszínelők

Miért pont ez? Sok minden változik az életemben, de a krimi műfaja és a helyszínelős sorozatok iránti rajongásom változatlan, így nem volt kérdés, hogy ez egy "must have" könyv. Szerencsére az Alexandra szokásos nagy akciójában, ez a könyv is a leértékelt listán volt. 

Történet: Ez egy képes útmutató a helyszínelők munkájáról, nem pedig regény, így nincs története. Mégis egy novelláskötethez tudnám hasonlítani, mert sok apróbb történet, valós esemény rejtezik a sorok között. 

Vélemény: Néha olyan okos tudok lenni, néha meg annyira hülye, hogy az felháborító. Azt hittem, hogyha elolvasom a könyvet, akkor okos leszek helyszínelő témában is és érteni fogom, hogy a sorozatokban mit is csinálnak pontosan. Hülye elvárásaim vannak magammal szemben. Való igaz, hogy a könyv jó kis alapot ad, de minél többet olvastam, annál inkább meggyőződtem róla, hogy a helyszínelők polihisztorok, tudásuk egy tudóséval ér fel. Nem véletlenül tanulják sokáig ezt a szakmát sem. A tanulmányok mellé kell egyfajta tehetség is. Tehetség, hogy felismerjék, hogy egy helyszínelés során mi az a legapróbb részlet, ami releváns a nyomozás szempontjából és mi az, ami egyszerűen csak szemét.

  A könyv bemutatja az alapokat és egy kicsit mesél is a helyszínelés kezdeti időszakáról. A bűnügyi tudomány alapelvét az 1800-as évek végén Dr. Edmond Locard alkotta meg, miszerint "minden érintkezés nyomot hagy." Dr. Locard akkoriban az igazságügyi orvostan egyik szaktekintélye volt és Sir Arthur Conan Doyle ismerőse is. Locard elvét nagyon sokszor emlegetik pl. a CSI Miami Helyszínelőkben is. A "minden érintkezés nyomot hagy" elve tömören összefoglalja a helyszínelők munkáját, ugyanis, mindent, a legkisebb porszemet is meg kell vizsgálniuk a nyomozás során. 

  A munka legunalmasabb és leghálátlanabb része, amikor sárban, mocsokban, bogarak közt esetleg csúszniuk-mászniuk kell, hogy mindent bezacskózzanak, hogy utána alaposabb vizsgálat alá vessék. Itt jön a képbe a tehetség és a tapasztalat, hogy a "mindent darabjaira szedtünk"-ből, melyek azok a darabok, amik kellenek. 

  A legjobb részének a vizsgálat tűnik, bár a várakozás unalmas lehet, de ha pozitív az eredmény vagy rávezet egy nyomra, akkor nagyon izgalmas. (Egyébként a filmsorozatok nagyon ügyesen izgalmasnak tüntetik fel a munkát.) Itt jön képbe a tudás. Bár ma már nagyon profi gépekkel dolgoznak a helyszínelők, legalábbis Amerikában biztosan, így gyors és pontos eredményeket kapnak. Régen viszont nem állt rendelkezésükre ennyi segítség, így a helyszínelőknek tudósoknak kellett lenniük. Ők is szakosodnak persze, de az általánosságban elmondható, hogy a legfontosabb eljárásokkal tisztában kell lenniük és a fizika-, valamint a kémiatudás elengedhetetlen számukra.

  A könyv ezeket az eljárásokat és munkafolyamatokat mutatja be, de csak felszínesen, ugyanis egy-egy apró tárgy vizsgálata és a szükséges szakmai tudás könyvtárakat tölthet meg, lehetetlenség pár száz oldalban alaposan belemélyedni a témába.

  Megtörtént esetek képeivel és történeteivel tarkított a könyv. Az író ezeken keresztül érzékelteti, hogy mennyi múlhat akár egy apró szöszön is. Emberi életek múlhatnak rajta. A politikai befolyásra is találtam pár burkolt célzást a könyvben. Az író nem foglalt állást régi ügyekben, de azért finoman érzékeltette, hogy néhány esetben a tudomány az ellenkezőjét bizonyítaná.

  A könyv a halálnemektől, a ballisztikán át kitér egészen a haj-, szövet-, írás- és hangelemzésekre is, az üveg tulajdonságaira, a narkotikumokra, a tűzesetekre, a bombákra és a biológiai fegyverekre is. Valamelyikkel csak érintőlegesen foglalkozik, van amelyikbe viszont mélyebben belemegy, de nagyon jól bemutatja, hogy tényleg minden érintkezés nyomot hagy. Erről viszont eszembe jutott, hogy nagyon régóta foglalkoztatja jobb esetben az írókat, rosszabb esetben a gyilkosokat, a tökéletes gyilkosság.

A tökéletes gyilkosság

  Azért nem találják a krimiírók a tökéletes gyilkosságra a választ, mert Dr. Locardnak tényleg igaza van. "Minden érintkezés nyomot hagy." Minél fejlettebb a társadalmunk és a technika, ez annál inkább csak igaz állítás lesz. Találkoztam már olyan szereplővel, akit úgy mutatott be a szerző, hogy a tökéletes gyilkos. Kopaszra nyírt feje volt, szőrtelenítette az egész testét, kizárólag olyan ruhákban járt, amikből nem jöhettek ki szövetszálak, nem szöszöltek, kesztyűt viselt, olyan cipőt vett fel, aminek a redőibe nem furakodhatott be sár, kavics, por, szinte semmi és még illatszereket sem használt. Ezzel a szerző lezártnak tekintette a problémamegoldást, ugyanis a főhős semmiféle nyomot nem hagyott maga után. De ez valóban így lenne? A Helyszínelők könyv megadta a választ, bár az egyszerű hétköznapi logika is rávezeti az embert, hogy ez nem ilyen egyszerű.

  A cipőnek akármilyen is a talpa, nyomot hagy. Mivel a talaj felszíne mindig változó, ezért valahol a tett helyszínének közelében ott lesz a lábnyoma, mert az ember nem tud súlytalan lenni, ilyenkor teljesen mindegy, hogy milyen a cipőtalp. Az illatszerek használatának mellőzése sem ér sokat, mert az embernek akkor is van szaga, maximum a mi orrunk nem érzékeli és még lehetne sorolni, hogy mennyi mindenen bukhat el a gyilkos. A helyszínelők pedig pont ezeket a buktatókat keresik és találják meg. Tehát nincs tökéletes gyilkosság, csak hanyag vagy hibás munka van.

    A sok eljárás és hiperszuper gép bemutatása mellett a legmeglepőbb az volt, hogy sokszor a legegyszerűbb dolgok és megoldások a legjobban nyomra vezetőek, hiszen a gépek is tudnak tévedni. Néha szükség van még a gépek előtti tudásra is, illetve szükség lenne, ha a törvények elfogadnák ezeket az eljárásokat. Az egyik a nyomolvasás. Egy régebbi gyilkossági esetnél a nyomozók és a helyszínelők elakadtak, mígnem valakinek eszébe jutott, hogy a beduinok kiválóan ismerik a természetet, hiszen az életmódjuk ezt követeli meg, kitűnő nyomolvasók. Segítségüket kérték és sikerrel is jártak. A rendőrök nem találtak lábnyomot, a beduinok viszont nemhogy megtalálták egy férfi lábnyomait, de az egész útját végig tudták járni. A tettest ugyan elkapták, de utólag más módszerekkel kellett a bűnösségét bebizonyítani, mert a beduinok nyomolvasását, mint módszert és bizonyítékot, nem fogadta el a törvény. 

   Bár a helyszínelők munkája sok mocsokkal és rengeteg borzasztó látvánnyal jár, mégis van benne művészet és szépség. A legapróbb hétköznapi tárgyakból, részecskékből, darabkákból kell kitalálniuk egy eset történetét, rejtvényeket kell megfejteniük, lehetőségeket kell kizárniuk, mígnem eljutnak a megoldásig. Bár a való életben nem úgy működik, mint a filmekben, nagyon sokszor nem találják meg a tökéletes választ és nem tudják meg a sztori teljes egészét, maradnak rejtélyek. 

  Összességében borzasztó érdekes volt a könyv, legalábbis számomra, mert nagyon érdekel a helyszínelők munkája, imádom a krimiket gyerekkorom óta és mindig is irigyeltem a krimiírókat, hogy az orromnál fogva tudnak vezetni. Nem lettem szakértő a könyv elolvasása után sem, de érdekes lesz ezek után egy krimit a kezembe venni, hátha ezúttal nem sikerül annyira átvernie az írónak, mert valami aprócska tudás azért rám ragadt. 

  Krimirajongóknak és a helyszínelő sorozatok rajongóinak alapdarab, egy "must have" könyv.

_______________________________________________________________________________________________
Értékelés: 6/5

Tetszett: hiánypótló könyv, nemcsak a téma volt érdekes, hanem az írás is nagyon élvezhető volt.

Nem tetszett: túl rövid volt. El tudnék képzelni egy minimum 1000 oldalas könyvet a témában.

Fordította: Győrvári Borbála

Kiadás: Alexandra, 2006.

Oldalszám: 192 oldal
_______________________________________________________________________________________________

Cynthia Hand - Angyalfény

Miért pont ez? Az első részért oda meg vissza voltam. A kedvenc angyalos sorozatom. 

Hivatalos fülszöveg: Clara Gardner hónapokon át készült arra, hogy szembenézzen a látomásából ismert erdőtűzzel, mégsem tudott felkészülni a döntésre, amelyet a végzetes napon kellett meghoznia. A rendeltetését közel sem olyan egyszerű teljesíteni, mint ahogy gondolta, most pedig a Tucker iránt érzett szerelme és a Christianhez fűződő bonyolult érzelmei között őrlődik. Emellett egyre jobban megismeri az angyalok világát, a Jó és a Rossz közötti harcot, ráadásul szembe kell néznie egy szörnyű ténnyel: valaki, aki közel áll hozzá, hónapokon belül meg fog halni. A lány jövője csupa kérdőjel, egy dologban azonban biztos: a tűz csupán a kezdet volt.

Vélemény: Kétszer is elolvastam és nyáron megint el fogom olvasni, aztán meg várni fogom az őszt, hogy végre az új részt is a polcom kiemelt részére tegyem a két kötet mellé. Próbálok nem elfogult lenni, bár nagyon nehéz nem annak lenni. 

  Mondhatom azt is, hogy a második rész sokkal jobb volt, mint az első, bár az Angyalsorssal sem volt bajom, sőt, nagyon is szerettem. Ebben a részben viszont rengeteg kérdésre megkapjuk a választ, ami az előző részben nyitva maradt, sokkal többet megtudhatunk az angyalokról is. Mint ahogy a fülszöveg is ígéri, a Jó és a Rossz közti harcot, a kezdeteket, az angyalok történetét és legfőképp Clara szüleinek és a főgonosz, Samjeeza legendáját is megismerhetjük. Csupa meglepetés és izgalom van a lapokon. Clara nemcsak az angyalok történetét kutatja barátnőjével, Angelával, hanem arra is megpróbál fényt deríteni, hogy az elszúrt küldetésnek mi lesz a következménye, kap-e másikat vagy esetleg megbűnhődik érte. Félelmeit csak erősíti egy újabb látomása, melyben valakinek a temetésére megy. Egy szerettének az elvesztésétől való félelme még az elrontott küldetés miatti aggódását is felülmúlja. Mindemellet Jeffrey, az öccse is egyre furcsábban viselkedik, valamit titkol és mintha kezdene a sötét oldal felé húzni. Ha ez sem lenne elég, ott van Tucker és Christian. Bár Clara tudja, hogy Tuckert szereti és leghőbb vágya, hogy egyszer összeházasodjanak és a városban maradva éljék le az életüket, nem tudja letagadni, hogy Christiannal furcsa kapcsolata van, amit még ő maga sem tud kibogozni.

  A karaktereket változatlanul imádom. Clara vicces, most is csetlik-botlik angyalként, de már kevesebbet, igyekszik komolyabban venni az angyallétét, amiben Angela is nagymértékben támogatja. Klubot alapítanak, aminek az a célja, hogy együtt fejlődjenek, gyakoroljanak és kicseréljék egymás közt az angyalokról szóló ismereteiket. Nem csak emberként számítanak tininek, így muszáj önmagukról és a fajról tanulniuk. A gyűlések alkalmával kezd kibontakozni előttünk a származásuk története, ami már önmagában kiérdemelne egy külön regényt. 

  Clara, amellett, hogy részben angyal, ember is, így kénytelen az emberi jövőjével is foglalkozni. Főiskolát kellene választania, hiszen abból még angyal nem élt meg, hogy a küldetése után rohangált. Ennek viszont sok akadálya van. Nem igazán tudja, hogy emberként milyen foglalkozást szeretne választani, hová menjen. A családját és Tuckert nem akarja hátra hagyni, Tucker viszont nem akar elmenni. Angela ezzel szemben határozottabb, annak ellenére, hogy még mindig várja az égi jelet, hogy mi is lesz a küldetése. 

  Clara egész jól elnavigál a sok probléma között, de ahelyett, hogy valamelyik megoldódna, még egy felüti a fejét. A gyűlések, az elrontott küldetés következményére való felkészülés, az angyallét tanulmányozása és a főgonosz elleni küzdelem miatt egyre több időt kénytelen Christiannal tölteni, miközben Tuckerrel kevesebet tud lenni. Tucker meglepően jól tűri ezt, de érezni lehet a levegőben, hogy nem lesz ez így jó. Clara hiába negyedvér, akkor is angyal és ebbe a világba nem viheti magával Tuckert, teljesen emberi életet viszont nem tud élni, mert a látomásaitól, a családjától, a főgonosztól és a képességeitől nem tud akarattal sem megválni. Csúnya dolog tőlem, de én végig azért imádkoztam, hogy szakítsanak, hiszen én a kezdetektől Christian-párti vagyok és eddig egyedüli fanja. (Tucker szavajárásával: Mit láttok egy olyan srácban, mint Tucker?)   

  Christian karakterét is jobban megismerhetjük ebben a részben és ez csak tovább fokozta rajongásomat. Mindig ott volt Clarának és az, hogy szinte Claráék házának tetejére költözött, csakhogy szemmel tarthassa a lányt, felért egy hatalmas vallomással. Bár Tucker az emberi mivoltot erősítette a lányban és békés, nyugodt életet kínált neki, nekem valahogy izgalmasabbnak és bensőségesebbnek tűnt az a jövőkép, amit Christian tudott volna nyújtani. Christian olyan, mint Clara, hasonló a hasonlóval. 

  A szerelmi szálról visszakanyarodva az angyalok történetére, annyi mindent megtudhatunk rólunk, hogy nem is értem Cynthia Hand miért nem írt ebből egy előzmény trilógiát. Annyi lehetőség lenne benne, annyi mindent ki lehetne ebből fejteni, hogy megérne még pár kötetet. Clara szüleinek története és Samjeezáé egy egészen más világba vitt el a világon belül. Valószínű, hogy még többet is megtudunk majd a harmadik részben, hiszen számomra nem befejezett még az ő történetük sem. Nem is tudom, hogy az utolsó részben, hogyan fog az írónő ennyi szálat elvarrni. Egyébként Samjeeza tipikusan az a rosszfiú/főgonosz, akit kedvelni lehet és neki is van egy története, amiről alig várom, hogy többet is megtudjak. 

  Új szereplők, még több angyal lép a képbe, egy egész társadalmat ismerhetünk meg, csupa kedves alakkal együtt. Egyre inkább érződik, hogy Clara inkább abba a világba tartozik, nem pedig az emberekébe. Az öccse, Jeffrey is komolyabban veszi az angyallétet, mint az emberit, egyedül Clara az, aki még annyira ragaszkodik ahhoz, hogy átlagos maradjon. Mintha csak le akarná tudni a küldetését, mint egy kötelességet, hogy utána visszavonuljon Tuckerrel egy farmra. 

  A stílus változatlanul nagyon jó, sokszor hangosan felnevettem a poénokon, de voltak olyan szomorú és megható jelenetek, hogy elpityeredtem, ebből is látszik, hogy nagyon beleéltem magam a történésekbe. Ez nem volt nehéz, hiszen Hand nagyon jól adagolta az érzelmeket is. A könyv megtartotta azt a bájosan vicces és megható stílust, amitől úgy érzi magát az ember, mintha egy pihe-puha vattapamacs közepén ülve olvasná a könyvet. A kivitelezés pedig egyenesen gyönyörű, talán még szebb is, mint az első részé!

  A következő rész ősszel fog megjelenni Angyalvágy címmel, amihez csak annyit fűznék hozzá, hogy nagyon vágyom a harmadik részre, hogy újra visszacsöppenhessek az angyalok világába. 

Ajánlás: ha tetszett az első rész, akkor muszáj elolvasnod, jobb lett, mint az első. Az angyalos sztorik kedvelőinek pedig kötelező darab! A világ vicces és bájos, a karakterek pedig nagyon szerethetők. 

                                          A könyvet köszönöm a Maxim Könyvkiadónak!       

__________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból 

Kedvenc: Christian, Angela, Jeffrey, Samjeeza

Tetszett: sokkal több volt az angyalos rész, az események pedig jobban pörögtek

Nem tetszett: -

Kiadás: Maxim Könyvkiadó, 2012 (Dream válogatás)

Fordította: Komáromy Rudolf

Oldalszám: 432 oldal   

_________________________________________________________ 

  

Mats Strandberg és Sara B. Elfgren - A Kör

Miért pont ez? Mert skandináv írók szerzeménye és boszorkányos.

Hivatalos fülszöveg: Engelsfors apró, festői kis város Svédországban. Az itteni középiskola elsősei között van hat lány, akik különböznek a többiektől. Semmi közös nincs bennük, csupán az, hogy mindegyikükben természetfeletti erő lakozik.

    Épp hogy elkezdődött a tanév, amikor egy halott fiút találnak a suli egyik mosdójában. Mindenki öngyil-kosságra gyanakszik, kivéve a hat lányt. Egyedül ők sejtik az igazságot. Egyik éjjel, amikor a hold kísérteties vörös színre festi az eget, a lányok találkoznak a parkban. Maguk sem értik, mi vezette őket oda, csak azt tudják, szükségük van egymásra a túléléshez. Boszorkányok lettek. Egy ősi prófécia szerint kiválasz-tottak.

  A rejtélyes gyilkosság óta a gimiben már élet vagy halál a tét. És a lányoknak még sok mindent meg kell tanulniuk saját erejükről is. Pedig fogytán az idő, mert valami vadászik rájuk, és ha nem találják meg, nem pusztítják el az ismeretlent, akkor ők halnak meg…

    Kiállhatatlan szülők, iskolai gondok, barátság, szerelem, varázslat és halál tölti be az ifjúsági regénytrilógia első kötetének lapjait.

   Vélemény: Az első 100 oldal után már egyszer kifejtettem az első benyomásomat a könyvről és a véleményem mit sem változott a könyv elolvasása után. A skandináv írók sajátosságának tartom, hogy elképesztően hátborzongató és komor stílusban képesek írni, aminek köszönhetően mélyebb nyomott hagynak az olvasóban. A félelem jobban rátelepszik az ember elméjére, a tárgyilagosabb stílus pedig komolyabbá teszi a témát. Most sem kellett csalódnom, hiszen a szerzőpáros remekül visszaadta számomra ezt a hangulatot. 

   Már a bevezető jelenetnél érzeni lehet, hogy itt nem lesz semmiféle szépítés, nem megy el a történet a szokásos amerikai fantasy-k irányába, nem egy tipikus iskolai hangulat lesz az uralkodó, focicsapattal, pompon lányokkal, iskolai bálokkal. Nem is egy átlagos lány szeret bele egy természetfeletti lénybe, hogy utána több száz oldalon nyűglődjenek, fűszerezve egy kis akcióval és fantasy-vel. A Kör hiába ifjúsági regény is egyben, kilép az iskola szűk kereteiből és az átlagos tinédzser létből. Minden egyes szereplőnek komoly háttere van, nagyobbak a problémáik egy letört körömnél vagy annál, hogy új iskolába kerültek, mert új városba költöztek. 

  Mindegyik lány életében olyan valós problémák vannak, amelyek lépten-nyomon előfordulhatnak vagy elő is fordulnak a környezetünkben. Anna-Karin édesanyja pl. alkoholista és olyan, mint egy jiddis anyuka, legfőbb szerepe az, hogy mártírt játszik. Ebben a családban a nagypapa az, aki próbálja rendben tartani a dolgokat, de korát tekintve is nehezen boldogul. Anna-Karin érthető módon nehezen viseli el a saját édesanyját és ez a viszony nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a lány mit és miért fog megtenni a jövőben. Vanessa nem kedveli édesanyja párját, aki a mostohaapja lett, nem tudja őt befogadni a családba. Talán ennek köszönhető, hogy a saját párkapcsolata sem nevezhető idillinek. Rebecka evészavarokkal küzdött és még mindig vékony jégen táncol. Egyik legfőbb félelme, hogy kiderül a betegsége és akkor elveszíti a szeretteit, úgy mint Gustaf-ot, a párját. 

    Annyi személyes probléma és nehéz téma szövi át a történetet, hogy a fantasy szál nélkül is megállta volna a helyét. Kevesebb olyan könyv található a piacon, ami a tinédzserek problémáival foglalkozna regényes formában, az ő nyelvükön, mintha az emberek félnének attól, hogy ilyen történeteket írjanak, olvassanak vagy adjanak a gyerek kezébe. Ezért külön díjaztam ezt a szálat a Kör esetében, sokkal emberibbé és sebezhetőbbé tette a szereplőket. Az életük egy-egy epizódját olvasva, alig vártam, hogy végre valami klassz és jó is történjen velük, de ugye ott van a skandináv komorság, így az életükben a rejtélyen túl, a félelem is állandó lett.

   Eleinte nehéz volt megkülönböztetni a lányokat és a családjukat, mert mindegyik családban volt valami probléma. Gyakran összekevertem őket és elgondolkoztam rajta, hogy most Minoo anyukája orvos vagy Anna-Kariné? Most Vanessának van mostohaapja vagy Rebeckának? Mindegyik családnak és lánynak hasonló jellegzetességei voltak, de pár fejezet után kitisztul a kép. Nem bántam volna, ha Elias is több szerepet kap a történetben, őt nem lehetett volna összekeverni senkivel sem és érdekes irányba vitte volna el a viszonyokat, de a szerzőpáros elég vérmes diktátor, ha a karaktereik sorsáról van szó. (Imádom, hogy ettől kiszámíthatatlan a sztori.)

  A történet nagyon összetett és talán a fentebb említett problémás-emberi szál miatt éreztem néha hiányt. Hiányoltam belőle a még több rejtélyt és fantasy-t, amitől pörgősebb lett volna a történet. Bár a figyelmem egyszer sem lankadt és le se tudtam tenni a könyvet, érdekelt a lányok magánélete, főleg Minoo-é. Nagyon nagy hatással volt az eseményekre, hogy milyen a lányok élete és a háttértörténetük kibontása lassan ment. A főszereplő lányok valamennyire ismerték már egymást, mielőtt a képességeik megjelentek volna. Vagy névről vagy hallomásból vagy látásból, de ismerték egymást, mégsem barátkoztak össze, így kíváncsi voltam, hogy a "közös baj" vagy "közös rejtély" mennyire hozhatja őket össze. A szerzőpáros jó munkát végzett, életszerűen alakította a jól kidolgozott karakterek közti viszonyokat. 

   A nézőpont váltása még az elején okozott némi zavargást, de később a könyv előnyévé vált. A karakterek jobban elkülönültek, jobban meg lehetett ismerni őket, a motivációjukat, a szándékaikat és hogy ki hogyan éli meg a képességek megjelenését. Olvasóként szinte minden mozzanatról tudunk, így csak fokozódik a lányok közti kezdeti bizalmatlanság érzete bennünk, hogyha valamelyikük nem mond el egy lényeges információt a többieknek. A karakterek bemutatásához idő kellett, így érthető, hogy néha lassabban haladt a történet, de egy első kötettől ez el is várható. Még a mellékszereplők sem lettek elhanyagolható karakterek, pedig benne volt a bukás lehetősége, hogy a főbb szereplők amennyire kidolgozottak, annyira elsikkadnak mellettük a többiek.

   A lányok élete eleve nehéz, ennek tetejébe különleges képességek birtokába jutnak, amit nem értenek és amiket nem tudnak kezelni, furcsaságok történnek körülöttük, élet-halál kérdése dolgok, ráadásul életükbe bekúszik az állandó félelem is, hiszen valaki vagy valami vadászik rájuk, őket akarja. Miközben megpróbálják tagadni a képességeket és megpróbálnak elzárkózni az egésztől, hiszen van elég bajuk amúgy is, kénytelenek lesznek kinyomozni, hogy miért pont ők a kiválasztottak, miért pont velük történik mindez. Sok kérdésre megkapjuk a választ, de sok szál elvarratlan marad, így bőven lesz még ok, hogy miért is vegyem kezembe a következő két kötetet. Izgatottan várom, hogy mi lesz, amikor a képességeiket már tudatosan tudják használni, ha fény derül minden rejtélyre és hogyan fogják megvívni a végső harcot.

  A komor hangulat, az "élő" karakterek, a rejtélyek és a borzongás miatt kellemes meglepetés volt a könyv, felüdülést jelentett a sok tucat-fantasy után. Az egyik gyengémet is eltalálták: a rejtélyes tárgyak jelenlétét és a rejtvényeket kimondottan imádom. A szerzőpáros nagyon jó alapokat rakott le az első kötetben, így csak remélni tudom, hogy a következőkben ugyanilyen szépen kidolgoznak egy olyan történetet, hogy a szám is tátva marad. Erre nem  is kell olyan sokat várni, hiszen a következő rész áprilisban fog megjelenni a Tűz címmel.

   

 Ajánlás: hogyha szereted a hátborzongató történeteket, akkor kiváló olvasmány lesz, hiszen a skandináv írók szerintem nem is képesek más stílusban írni, csak úgy, hogy a hideg kiráz. A boszorkányok is végre helyet kapnak a sok vámpír, tündér és egyéb lény mellett, így ha te is rajongója vagy a boszis sztoriknak, akkor ez egy must have darab. Ráadásul a folytatásra sem kell egy évet várni, csak egyetlenegy hónapot. Addigra bőven el is lehet olvasni, hiába egy (gyönyörű) féltégla. 

 

                 A könyvet köszönöm a Geopen Kiadónak!

 

____________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból 

Kedvenc: Rebecka, Elias, Minoo

Tetszett: a jól kidolgozott karakterek, a háttértörténetük komolysága, a hátborzongató hangulat  

Nem tetszett: egy kicsivel erősebb fantasy szálra számítottam, de még az események elejét ismerhettem meg, így nem kizárt, hogy ez fel fog erősödni a következő részekben.

Kiadás: Geopen Könyvkiadó, 2012  

Fordította: Péteri Vanda (aki előtt le a kalappal, hogy az amerikanizálódó világban megtanult svédül)

Oldalszám: 548 oldal 

____________________________________________________________________

 

Ransom Riggs - Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

Miért pont ez? A reklámok áldozata lettem.

Történet: A történet főhőse, a tizenhat esztendős Jacob, nagyapja furcsa történetein nőtt fel. A különleges mesék elbűvölték a kisfiút, de ahogy a felnőtté válás útjára lépett, már kevésbé izgatta, hogy a nagyapja miket mesél neki. Jacob úgy gondolta, hogy a nagyapja egy kissé megbolondult öreg korára, így egyre inkább nem hitt neki. Azonban egy tragédia kijózanítja és meggyőződésévé kezd válni, hogy mégiscsak igazak voltak az annyiszor hallott mesék Vándorsólyom kisasszonyról és a különleges képességű gyermekekről. Jacob édesapjával ellátogat a történetek helyszínére egy Wales-hez közeli szigetre, ahol a fiú titokban "nyomozni" kezd. 

Vélemény: Ahogy a benne lévő mesék, úgy maga a könyv is furcsa volt számomra. Nehéz eldönteni, hogy szerettem-e vagy sem, valahol középen áll meg a mérleg, pedig azt hittem, hogy életem egyik legjobb könyve lesz. A reklámok tényleg nagyon hatásosak tudnak lenni. Ezek alapján egy fantasy-horrora számítottam, egy újabb X-men történetre tele izgalommal és meglepetésekkel. Bónusz érdekesség volt, hogy az író régi fényképekre alapozta a történetet, ezt zseniális ötletnek tartottam, hiszen erre tudomásom szerint még nem volt példa. Fényképek és zenék megihletnek írókat, sokan használják is a könyvük megírásához ezeket az eszközöket, de ez volt az első, amikor ténylegesen konkrét képekhez íródott egy sztori. A képeket mi olvasók is láthatjuk, mert teletűzdelték velük a szöveget, pont a megfelelő helyeken. Maga a kivitelezés gyönyörű, nemcsak a borító különleges, hanem a benne lévő képek, a barnított és díszített lapok is. A könyvek díszítése általában csak a borító, így külön öröm, hogyha egy ennyire igényesen elkészített darab kerül az ember kezébe, majd fel a polcra. 

  A reklámok, a könyvtrailer és a gyönyörű kivitelezés azonban még mindig csak a külcsín, ettől még nem biztos, hogy a tartalma is ennyire érdekes és jó. Ezt ennél a könyvnél tanultam meg. Ezután egy kissé óvatosabb leszek a reklámokkal, mert a történet sajnos nem hozta azt a színvonalat, mint a reklámok és a külső. Ez az ellentét csalódást okozott, mert az előítéleteket nagyon nehezen vetkőzi le az ember. Elég sokáig  csak a reklámokkal szemeztem, mert a megjelenés után már majdnem eltelt egy félév, mire a könyvhöz jutottam, így a várakozásaim még nagyobbak voltak. Magára vessen ilyenkor az olvasó, nem a könyv hibája az okozott csalódás. Egyszerűen én és a könyv nem találtunk egymásra.

  A történet nagyon lassan indul be, már a közepénél jártam, amikor kissé felgyorsultak az események, de akkor sem hozták meg a várt katarzist. Míg az elején zseniális ötletnek tartottam a képek köré írt történetet, a könyv olvasása közben inkább erőltetetté váltak. Mintha egy iskolai házi feladatot teljesített volna az író vagy egy gyakorlatot. Mintha ledobtak volna elé az asztalra egy köteg képet és kiadták volna a feladatot, hogy a hónap végére ebből írjon meg egy beadandó dolgozatot, a stílust maga választja. Mintha felállított volna egy tetszőleges, de rendszerezett sorrendet és csak leírta volna azt, hogy a képekről milyen benyomásai vannak, majd a hiányzó darabkákat kitöltötte valamivel, hogy egy egységes sztori kerekedjék belőle. Az vitathatatlan, hogy a történet és az ötlet tényleg különleges, de valami nagyon hiányzott belőle. Hiányzott belőle a tiszta fantázia, amikor az író a semmiből talál ki egy történetet és eljut arra a szintre, hogy veszettül megírja, mert úgy érzi, hogy valahonnan "fentről" vagy önmagából kapta azt és míg tart az érzés, addig papírra akarja vetni, hogy semmi se vesszen el belőle. A képek ezután nekem egy kicsit olyannak tűnnek, mint a játékokban a csalás. A történet nem a semmiből jött, hanem az író meghatározott képekre erőszakolta rá a benyomásait, amikben benne volt minden addigi olvasmány- és filmtapasztalata. 

  Az X-men történetek egyedülállóak és kezdem úgy érezni, hogy megismételhetetlenek. Olvastam már hasonló történeteket, amik még lemásolni sem tudják rendesen azt az érzést, amit az X-men adott. Pedig mindig próbálkoznak és én is próbálkozok, mert elolvasom őket és várom, hogy egy ugyanolyan vagy még jobb élményt adjanak. Ha valami nagyon jó, akkor még több kell belőle, ha valami már bevált, akkor orrvérzésig próbálkozni kell vele. Egyszer remélem, hogy megírják azt a történetet, ami hajaz az X-menre, de   valami pluszt is adni fog hozzá. Itt meg volt a lehetőség, mert a különleges gyermekek miatt hasonlít a történet, és az ötletek, főleg az időhurok miatt meg lehetett volna az a plusz is, nekem mégsem állt össze az egész. 

  Az említett időhurok volt a másik érdekessége a könyvnek, de ez is egy olyan elem, amivel óvatosan kell bánni. Az időutazás témája még a tudósokat is foglalkoztatja, nem csak a művészeket, de még a tudomány jelenlegi állása szerint is megfoghatatlan dolog számunkra, rengeteg buktatót is rejt magában. Elméleti szinten annyi változó van és annyi ellentmondást kell kiküszöbölni, hogy nem lehet tisztességesen és halál pontosan megírni sem egy ilyen történeti elemet. Mindegyik ilyen sztoriban van legalább egy olyan bökkenő, logikai baki vagy lehetetlenség, amit nem lehet áthidalni. Ezzel nincs is gond, de az már zavaró, hogyha sok ilyet találunk benne. Ebben a könyvben sok ponton volt olyan logikai baki, ami megakasztotta ezt a történeti ívet és ettől hihetetlennek tűnt. (A hihetetlenséget nem a szó hétköznapi értelmében kell venni, hanem a fantázia értelmében. Ha egy könyv saját világában megfelelően elmagyaráznak valamit, akkor elhiszem, hogy abban a világban az lehetséges, holott a valóságban nem.) Az író ugyan többször is elmagyarázza az időhurok fontosságát, működését, lényegét, mégis sok vakfolt van benne. A történet végén van a legszembetűnőbb ellentmondás. Egy súlyos következmény végig visszatartotta a szereplőinket egy bizonyos lépés megtételében, a könyv végén mégis megtörténik az a lépés, ráadásul annyira elhanyagoltan, mintha az a következmény nem is létezne. Nem került megmagyarázásra, hogy az a következmény ebben az esetben miért nem történik meg, vagy egyáltalán bekövetkezik-e, ettől pedig nagyon sablonossá vált a lezárás és egy kicsit összecsapottá. Legalább még egy kötetben folytatódni fog a történet, elképzelhető, hogy ott erre a kérdésre is megkapjuk a választ, sok más kérdés mellett. 

  A szerelmi szál morbidra sikerült és annyi gondolatot ébresztett bennem, hogy egy külön posztot megérne "Morbid szerelem a mai regényekben" címmel. 

SPOILER! Két dolog miatt is morbid volt számomra a szerelem ebben a könyvben. Az egyik, hogy Jacob abba a lányba (és a lány is viszonozza az érzéseit) szeret bele, akibe annak idején a nagyapja is beleszeretett. Ha a nagyapja idejében beteljesül a szerelem, ez a lány akár a nagymamája is lehetne főhősünknek, és ez a gondolatmenet egy kissé elriasztott attól, hogy a szerelmi szálat úgy éljem meg, ahogy azt kell. A másik már ennél bonyolultabb és felhívta a figyelmemet a többi könyv szerelmi szálának furcsaságára is. A gyermekek hiába vannak egy időhurokban és hiába tinikorú még a testük, attól ők még a világháború óta eltelt időt is megélték, igaz, hogy kacifántos módon, de a szellemük akkor is megélte. A lánynak tehát olyan szellemmel és értelmi képességekkel kell rendelkeznie, mint Jacob nagyapjának, így egy 80 éves lélek és egy 16 éves lélek esik szerelembe egymással. Ezen az elven a manapság annyira divatos vámpírszerelmek is furcsává váltak a szememben. Egy több száz vagy több ezer éves vámpír szeret bele egy tizenhat éves kis fruskába..... SPOILER VÉGE!

  Az írásmóddal, a stílussal sem tudtam annyira kibékülni. Szépirodalmi stílusban íródott ez a fantasy (a végére világossá vált, hogy horror egy csipetnyi sincs benne), amit a mai napig sem tudtam megszokni más könyvek esetében sem. Nem csak a történet miatt sorolható egy könyv egy bizonyos műfajba, hanem a stílus miatt is. A kettő itt nem passzol az ízlésemhez. A fantasy stílusa szerintem legyen könnyed, a sajátosságai miatt pörgősen megírt, ne legyenek benne több oldalas tájleírások és hosszan elnyújtott emberi hétköznapi mozgások, mint pl. egy felöltözés vagy takarítás. Egy kalandregényt is (mint ez is) megakasztanak a hosszabb leírások és a cirkalmas, körülményes mondatok. Míg a szépirodalmi művek kiteljesednek az ilyen vontatottságban, addig a fantasy műveket unalmassá és feleslegesen elnyújtottá teszik. Más a helyzet a high fantasy könyvek esetében, ahol olyannak tűnik, mintha a középkorban játszódnának az események, mégsem tudjuk őket behatárolni időben. Pl. A Trónok harca is ilyen. Az ilyen műveknél megint csak fontos elem, hogy a stílus a szépirodalomhoz álljon közelebb, mert a műfaji sajátosságok megkövetelik. A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei esetében pont ezek miatt lassúnak, vontatottnak és zavarónak éreztem ezt a stílust. 

A könyvből Tim Burton készül filmet alkotni, így tökéletesen jó kezekbe került a történet, remélhetőleg sokkal jobb lesz a film, mint a könyv, pedig fordítva szokott lenni. 

Miért olvasd el? A sok negatívum (számomra nem tetsző dolog) ellenére érdekes és szórakoztató olvasmány volt. Ha a megfelelő hangulatban, előítéletek és a sok előzmény reklám nem ismeretében olvassa az ember, akkor nagyon kedvelhető darab. Nem annyira leegyszerűsített a történet és a stílus, mint a YA fantasyk esetében. Inkább az olyan fiatalabb korosztály számára érdekes, aki még nem tömte tele magát sok YA regénnyel. 

Miért ne olvasd el? Ha egy pörgős horror-fantasynak hiszed, akkor csalódást fog okozni. Nyomokban emlékeztet az X-men történetekre, de meg sem közelíti azt. Ha nincsenek olyan nagy elvárásaid, amit a reklámok általában generálnak, akkor szerethető a könyv.

_______________________________________________________________________

Történet: 4/6 pontból

Karakterek: 4/6 pontból

Kedvenc: Vándorsólyom kisasszony

Tetszett: az X-menes beütés, az időhurok ötlete, a kivitelezés

Nem tetszett: a stílus nem passzolt a műfajhoz, a logikai bakik, az erőltetettség érzése

Kiadás: Kossuth Kiadó, 2011

Oldalszám: 352 oldal

________________________________________________________________________

Könyvtrailer: