Penelope Douglas - Bully

Miért pont ez? Követek pár angol/amerikai könyves bloggert is, és az egyik figyeltem rengeteget beszélt erről a könyvről, őrült nagy rajongója lett. Sikerült is rajongóvá tennie az olvasóit is, így én is kíváncsi lettem, pedig utálom, ha ennyire az arcomba tolják a reklámokat.

Történet: Tatum (Tate) és Jared a legjobb gyerekkori barátok és nem mellesleg szomszédok is voltak. De csak voltak. Hálószobájuk ablakát egy fa köti össze, ez volt a saját kis birodalmuk. De csak volt. Egyik nyáron  Jared elutazott és egy szemét Jared jött vissza, aki utálta a lányt és ott tett neki keresztbe, ahol csak tudott. Számtalanszor megalázta nyilvánosan, teljesen kizsigerelte érzelmileg, ráadásul az egész iskola a fiú pártját fogta. A lány a poklok poklát élte át. Aztán Tate is elutazott egy évre külföldre tanulni, és amikor visszatért, megkezdte a visszavágót. 

Vélemény: Az írónő zenei ízléséről és magáról a New Adult műfajról, már írtam egy posztot korábban, mert külön megérdemelt egyet. Penelope Douglas zenei ízlése jó, a könyv közepes, a New Adult műfaj viszont egyenesen borzasztó számomra. Nem a műfajtól való berzenkedésem miatt lett közepes a könyv értékelése, sem pedig az agyonreklámozás miatt. Érdekes, hogy amikor befejeztem a könyvet, én is rajongónak érzetem magam, a Perfect Chemistry trilógiához hasonlítottam és Jared felkerült a fiktív szerelmek listájára a Fuentesek mellé, de néha nem árt, ha az ember vesz egy mély levegőt és hagyja kicsit ülepedni az élményeket, mert az első benyomás meg tud változni és ki tud tisztulni.

  A könyv tipikus példája annak, hogyan lesz barátból ellenség, aztán meg ellenségből barát, esetleg szerelem. A "történet" bekezdésben nagyjából el is mondtam a könyvről a lényeget, az pedig mindenki számára világos olvasás nélkül is, hogy a főhősök összejönnek és le is fekszenek egymással, drámáznak egy kicsit, aztán megint lefekszenek egymással és jön a tűzijáték, meg minden.  

  A Bully tényleg nagyban hasonlít a Perfect Chemistry trilógiához, de annak gyenge mása. Míg Simone Elkeles tud összefüggően írni, addig Penelope Douglas nem. A stílusa neki se rossz, bár a nyelvezet elég butácska, így meg se kottyant, hogy angolul olvastam, szinte fel se tűnt, pedig még messze vagyok a felsőfoktól. 

  Kezdem a jó résszel, mert abból sajnos kevesebb van. A zenét már említettem, a könnyen olvashatóságot is, de nem csak ezek voltak jók, hanem a karakterek is. Bár lett volna még mit dolgozni a karakterábrázoláson, de ebben a műfajban már az a nagy szó, ha nem idegesítő a csaj és lehet a pasi után sóhajtozni. Jaredért lehet sóhajtozni, Tate egy vagány csaj, bár elsőre gyengécskének tűnik, még jellemfejlődés is van. A kapcsolatuk és annak alakulása érdekes volt, ez vitte előre a sztorit, kíváncsi voltam, hogy ebből ugyan mi fog kisülni és hogy a fenébe fognak összejönni, amikor gyűlölik egymást. Az is piszkálta a csőrömet, hogy a gyerekkori barátokból, hogy a fenébe lettek ellenségek és még az is lekötötte a figyelmem, amikor egy-két háttérsztori kiderült, amik elég nyomasztóak voltak és mélységet adtak a karaktereknek. Aztán meg egyszercsak vége lett a sztorinak és mikor felkeltem másnap, azt se tudtam megmondani, hogy miről is olvastam, hogy milyen volt ez a könyv. Élveztem az olvasását, de aztán meg olyan érzés maradt bennem, hogy időpazarlás volt és sajnáltam a rászánt időt. 

Bevezetés, tárgyalás, befejezés. Ez így kerek, nem?

  Én még életemben nem olvastam ennyire összeszedetlen és összehányt történetet. Az alap nagyon jó, de semmit nem ér, ha nincs jól kidolgozva. Első könyves írónőről beszélünk, így nem várhatom el tőle a profizmust, de azért az már általános iskolában is alap egy fogalmazásnál, hogy van a sztorinak eleje/bevezetése, van a tárgyalása/a közepe és van a befejezése/a vége. A könyv sok kis szakaszból áll, amik mind élvezhetőek lennének, ha be is lennének fejezve vagy össze lennének fűzve egymással, de nincsenek. Olyan érzése van ettől az embernek, mintha egy félkész kéziratot olvasna, ahol a könyv különböző részei ki vannak dolgozva egy darabig, aztán így lógnának a levegőben. Mintha az írónő elfelejtette volna befejezni őket az összefűzés előtt. 

  Az első húsz oldalban Tate pár napját vehetjük szemügyre, hogy Jared mennyire megalázza, pedig anno a legjobb barátok voltak. Néhol vannak visszaemlékezések is. Tate tehetetlen, elkeseredett, végül eldönti egy oldalban, hogy elmegy külföldre egy évet. A következő fejezetben már vissza is jön, teljesen megváltozva, így nincs semmi átmenet. A következő húsz oldalban már nagyon vagány és nem hagyja magát, szívatni kezdi Jaredet. Utána jön megint egy váltás, amikor is Jared normálisan kezd el viselkedni vele és Tate kezdi levetkőzni magáról a szemétkedő stílust. Úgy tűnik, hogy nyit a srác felé. Innentől már kezd érdekesebbé válni a sztori, be is lassul egy kicsit. Összejönnek, aztán jön az első dráma, ami totál nem illik bele a képbe. Utána lefekszenek egymással és jön egy másik dráma, ami megint csak nem illik bele az egészbe. Aztán lezárul a dráma és vége a sztorinak. A második rész nemrég jelent meg, ami ugyanez a sztori, csak Jared szemszögéből. Valahogy nem vagyok rá kíváncsi. Amire kíváncsi lennék és lettem volna, azt pont nem írta meg Penelope Douglas. 

I wanna feel something

  Az egész könyvvel az volt a bajom, hogy az írónő nagyon röviden és hamar lezavarta a lényeges pontokat, amitől jó lett volna a sztori. Mivel ezeket kihagyta, kusza és értelmetlen lett az egész, az érzelmeimet sem tudta annyira megfogni, mint ahogy tudta volna. 

  Úgy kezdi a történetet, hogy belevág a közepébe. Tatet bántja Jared, egy-két konkrét jeleneten keresztül ezt érzékeltetni próbálta az írónő, de valahogy nem sikerült neki. Tate folyamatosan azt hajtogatja a barátnőjének, hogy Jared már megint megalázza, nem érti, hogy miért csinálja ezt vele már vagy egy éve, pedig annak idején milyen jó barátok voltak és nem tud megoldást a problémára. Nekem is problémám adódott, ugyanis az írónő nem írta meg a lényeges részeket. Azért, mert egy mondatot ismételget a szereplője, én rohadtul nem fogom átérezni a dolgokat. Azt, hogy mennyire jó barátok voltak, nem fogom abból érezni, hogy: "annyira jó barátok voltunk", még ha huszadjára olvasom se. Néhány bővebb visszaemlékezés nem ártott volna, hogy átérezzem azt a nagy barátságot, ami tulajdonképpen a feszültség és a sztori alapja. Ezek a jó barátok ugyanis most ellenségek lettek. Ha éreztem volna a nagy barátságot, akkor talán sajnálatot is éreztem volna, hogy tönkrement. A vége felé már kezdett alakulni a dolog, volt egy-két visszaemlékezés, de ezt az elején kellett volna. Jó lett volna, ha az írónő hagyja, hogy érzékeljem a folyamatot, ne pedig olvassam, mint egy színházi instrukciót. Most ők barátok. Most ez tönkrement. Most kezd javulni. Most összejönnek. Most szeretik egymást. Én ezt jobban szerettem volna saját magamtól kiérezni a sztoriból, nem pedig így direktben olvasni. Nem vagyok hülye, észreveszem, hogyha megcsókolták egymást és állandóan együtt vannak, akkor szeretik egymást, nem kell megmagyarázni, mint egy ovisnak.

  A bántalmazást sem lehetett annyira érzékelni. Lehet, hogy az ingerküszöböm szökött fel az égig, de én nem éreztem a bántalmazás hatását. Az, hogy fehér pólóban van a lány és a fiú bedobja a medence aljára a kulcsát, hogy a lánynak vizespólóznia kelljen, nem érzem annyira bántalmazásnak, mint amiket valójában művelnek egymással a tinik a mai világban. Ez nagyon messze van az igazi bántalmazástól. Tate úgy éli meg ezeket, mintha a macskáját nyírná ki Jared a szeme előtt, vagy mintha egy pornóvideót rakott volna fel róla a Youtube-ra vagy mintha állandóan verné. Értem, hogy azért tűnik ennyire nagy horderejűnek a bántalmazás Tate számára, mert jó barátok voltak, de ezt megint csak érzékeltetni kellett volna, ahelyett, hogy direktbe leírja az írónő.

  Azt sem tudjuk meg, hogy miért bántalmazza a lányt Jared, csak azt tudjuk, hogy senki se tudja az okot. De a nagyon jó régi barátnak eszébe sem jutott egy évig, hogy megkérdezze, hogy miért is bántasz, mit vétettem. Nem erőlteti, hogy megbeszéljék. Eszébe se jut, hogy megkérdezze Jaredtől, hogy figyelj, tegnap nagyon jó barátok voltunk, ma reggel meg felkeltél és utálsz, mi a jó fene történt egy éjszaka alatt? Tate csak észreveszi, hogy Jared megváltozott és onnantól kezdve szóba se áll vele, semmit se kérdez, csak hagyja, hogy a srác szemétkedjen vele. 

WTF?

  A másik kedvencem és WTF-em, hogy Tate eldönti pl. a harmadik fejezet utolsó bekezdésében, hogy egy évet külföldön fog tanulni és elutazik. A negyedik fejezet meg azzal kezdődik, hogy már haza is jött, letelt az az egy év, ráadásul annyira felszívta magát külföldön, hogy innentől kezdve visszavág Jarednek és most ő csinálja ki a srácot. Ráadásul a srác az egy év elteltével nem is bántja már Tatet, hanem rendes próbál lenni. WTF? Kihagytam pár fejezetet vagy most mi van? Mi történt egy év alatt? Hogyhogy megváltozott Tate? Mik történtek vele, hogy a gyáva nyúlból bántalmazó lett? Mi történt Jareddel, hogy hirtelen totálisan megváltozott és kedves a lánnyal? Válasz sehol, ne is akarjam tudni. Elégedjek meg annyival, hogy egy bekezdéssel odébb ez a helyzet és ennyi. 

  Végig ilyen a könyv, mintha fejezetek maradnának ki. Tények elé állít az írónő és elvileg éreznem kéne a barátságot, a gyűlöletet, a szerelmet, a sajnálatot, de attól nem fog menni, mert az írónő és a szereplők érzik. Szavakkal és a sztorival kéne ezt kiváltani, ami nem sikerült.

The End

   A kisebb epizódok önmagukban élvezhetők, a visszaemlékezések is jól sikerültek, de az írónőnek nem sikerült az egész sztorit rendesen megírnia egy könyvben. Ha Jared szemszöge helyett inkább egy előzmény kötetet írna meg, a gyerekkoruktól kezdve egészen odáig, hogy Jared elkezdi bántalmazni Tatet, majd a következő részben az jönne, hogy elmélyül ez a bántalmazás és azzal végződne, hogy Tate elmegy külföldre, majd a harmadik kötetben visszatérne és ő lenne a bántalmazó, végül összejönnének, akkor sokkal érdekesebb lenne az egész. Már unom a trilógiákat, de tényleg vannak olyan sztorik, amik megérdemlik a három kötetet és nem a pénz miatt. Ez a sztori is ilyen lenne. Nem fejtette ki az írónő a lényeges pontokat, összegyúrt három kötetnyi sztorit egybe, ráadásul azt sem annyira sikeresen. 

  Belekezdett mindig egy részletbe, szépen elkezdte kifejteni, aztán egy mondattal lecsapta a jelenetek végét, mintha már nem lett volna energiája vagy ideje tisztességesen befejezni azokat. A könyvben nagy a feszültség, hiszen állandóan várja az ember, hogy megkapja a válaszokat, de egyre több a kérdés, egyre jobban felcsigáz az írónő, de végül csak egy mondattal odavágja az összes kérdésre a választ, mondván, hogy "hopika, majdnem elfelejtettem megválaszolni a könyvem főbb kérdéseit, de nem baj, idebeiggyesztem a végére, aztán jól van. Nincs időm még egy fejezetet írni, így jó lesz egy totál hétköznapi és egyszerű válasz. Úgyse ez a lényeg, hanem az, hogy NA-t írok és a szereplőim lefekszenek egymással. Amúgy is, nem a történet érdekli őket, hanem a szex, észre se veszik, ha kimaradt valami, ha Jarednek kemény, Tate meg sóhajtozik." Ezt az érzést és gondolatfolyamot viszont ragyogóan ki tudta belőlem váltani a regény. Tudom, bennem van a hiba. Ha "kultursznoboskodni" akarok, értelmet akarok találni egy könyvben és gondolkozni rajta, meg filozofálgatni, akkor vegyek a kezembe egy Britannica Hungarica kötetet. De nekem mégis igényem van arra, hogy egy könyv ne csak szórakoztasson és kikapcsoljon, hanem valami értelme is legyen, legalább annyi, hogy elmondhassam, nem időpazarlás volt, mert egy jó sztorival lettem gazdagabb. Ebben az esetben viszont egy rossz tapasztalattal lettem csak gazdagabb.

   Ui.: csak mellékesen puffogom ki magam, de Gigihez hasonlóan én is utálom, ha egy komoly témát rosszul használnak fel, ha viccet csinálnak belőle vagy csak azért teszik a sztoriba, mert azzal növelik az eladási példányszámot. Ebben a könyvben nem tetszett, hogy egy rosszul használt eszköz volt a bántalmazás. Ez igenis egy komoly probléma, naponta tinédzserek életébe kerül, és/vagy egész életükre meghatározó pszichés változáshoz vezet. Amilyen hatással volt Tate-re a bántalmazás, a való életben az már ok egy öngyilkosságra. Ráadásul nem jó problémamegoldást vázol fel az írónő. Az nem megoldás, hogy bántalmazók leszünk mi is válaszul, az meg pláne nem, hogy beleszeretünk a bántalmazóba. Ez megadja a későbbi defektes, abuzív kapcsolatok alapját. A bántalmazást nem lehet egy "bocsi"-val elintézni, mint ahogy a könyvben történt. Az írónő nem a helyén kezelte a témát.   

_______________________________________________________________________________________________

Történet: 3/5 

Karakterek: 4/5

Tetszett: az írónő zenei ízlése, a visszaemlékezések, az illegális autóverseny jelenete

Nem tetszett: a történet összevisszasága, a kidolgozatlanság.

Kiadás: CreateSpace Independent Publishing Platform, 2013

Oldalszám: 332 oldal

_______________________________________________________________________________________________