Ania Ahlborn - Vértestvérek

Ania Ahlborn - Vértestvérek 

Fülszöveg: Az Appalache-hegység mélyén található egy ház, messze a civilizációtól. A Morrow család lakja, akik magányos, maguknak való emberek. Csak néha mennek be a legközelebbi városba, egyébként senkit nem zavarnak. S épp ezért senki nem megy hozzájuk kérdéseket feltenni, amikor eltűnik egy-egy fiatal lány. Pedig elég lenne csak felásni a környéküket, és Nyugat-Virginia állam legkegyetlenebb gyilkosai lepleződnének le. 

  A tizenkilenc éves Michael is kötelességtudóan részt vesz családja erőszakos tevékenységében, de sosem lelte örömét benne. A fákon át visszhangzó sikolyoktól sokszor kirázza a hideg. Normális életre vágyik, és bízik benne, hogy egyszer meg is kapja... Mikor a szomszédos kisváros lemezboltjában találkozik Alice-szel, azonnal megigézi valami, és meglátja a kiutat. Egy pillanatra elfelejt minden szörnyűséget, ami az életét kísérte. Azonban a családja rögtön emlékezteti, hogy hol a helye. 

 Ania Ahlborn regénye pokoli utazás az amerikai vidék kietlen zugaiba, ahol velejéig romlott emberek tesznek kimondhatatlan dolgokat. A Vértestvérek nem csak az utóbbi évek egyik legsokkolóbb horrora, de egyben tanúbizonysága annak is, hogy a műfaj nem csak a férfi szerzőké.

________________________________________________________________________________   
Még mindig Agave maraton, de most egy olyan könyvvel, ami brutál jó élményeket hagyott bennem. Furcsa ez a mondat, mert egy horrorról van szó, kegyetlen dolgokkal teletűzdelve, nem kéne ennyire mosolyognom, mégis örömködök, hogy jó élmény, de azt hiszem, hogy a horror-rajongók értik, hogy miről beszélek. Így kell borzongatni és közben a szívemet is kifacsarni, meg elérni, hogy megszeressek egy olyan karaktert, akit elvileg nem szabadna.   

Nem mondom azt, hogy életem legtökéletesebb horrora, de azt bizton állíthatom, hogy az egyik legkülönlegesebb. Mindenkinek máshol van az ingerküszöbe, más dolgoktól borzong vagy ijed meg, így másként is fogja megítélni, hogy egy horror számára mennyire volt ijesztő. A Vértestvérek számomra kevésbé volt rémisztő, így nem tartom kemény horrornak, inkább a lelkemre hatott, nem pedig az idegeimre. A különlegessége abban rejlett, hogy nem a nyomozók vagy az áldozatok szemszögéből "láttam" a történetet, hanem első kézből, a gyilkos család szemszögéből, magából a fészekből. Ritka ez a szemszög, talán nem is véletlenül, hiszen elég nehéz lehet "belemászni" egy sorozatgyilkos fejébe, nemhogy egyszerre még több gyilkoséba is. Ráadásul a borzongás egyik titka az, hogy a tettes és motivációi elég sokáig ismeretlenek maradnak, -  a mondás szerint az ismeretlentől félünk a legjobban -  itt viszont már eleve a történet középpontjában vannak, rögtön megismerhetők és láthatók, a rendőrség pedig csak említés szintjén szerepel. Az írónő viszont nagyon jól megoldotta a dolgokat, ugyanis egy olyan helyzetet teremtett és olyan helyzetbe rángatta a szereplőit, amiből egyszerűen nem lehetett kiutat találni. Persze, lehetett volna, de az annak az esete lett volna, hogy a szereplők jobban kiszúrnak magukkal, mintha benne maradnának a szituban. Érdekes hátteret és ezáltal is egyedi karaktereket sikerült létrehoznia, így egy percig sem éreztem azt, hogy ne tudnám őket komolyan venni.

Nagyon nehéz spoilermentesen írni a regényről, mert a nagyszerűségét pont azok a dolgok rakják össze, amikről nem lehet beszélni. Az apró családon belüli tettek, jelenetek, egymás közti viszonyok. és meglepő módon, de az érzelmek is. Az egész család beteg és feltételeznénk, hogy a pszichopatáknak nincsenek érzéseik, mégis vannak, bár nem a megszokott érzések motiválják őket. Nem a szeretet a kapocs köztük, hanem sokkal inkább valami beteges ragaszkodás, tulajdonlás és az egymás közti hatalomfüggés. Már a fülszövegből tudni lehet, hogy Michael más egy kicsit, mint a többiek és ahogy az ő szemszöge lesz mérvadó, úgy egyre inkább rájövünk erre a különbözőségre, ráérzünk, hogy valami erősen kiemeli őt a többiek közül, valamiért ő nem illik oda. Nagyon kedvelhető karaktere van, annak ellenére, hogy ő is ugyanannyira részt vett a borzasztó tettekben. Ahogy jobban megismeri őt az olvasó és belemászik az egyéni tragédiájába, annál inkább szimpatizál vele, holott józan ésszel felmérve nem kellene. Vagy mégis? Ez az erkölcsi dilemma az egyik, ami erősen kiemeli a regényt a tucathorrorok kategóriájából.

Nem csak Michael, de az egész család durva és kegyetlen dolgokon megy keresztül, de úgy, hogy ők ennek talán nincsenek is annyira tudatában, mint egy normális életű ember. Sőt! Biztos, hogy nincsenek tudatában, csak odáig jut el az értelmük, hogy felmérjék, olyan életmódjuk van, amit titkolni kell az emberek elől, főleg a rendőrség elől. A Vértestvérek ékes példája annak, hogy a család, a neveltetés, a szocializáció és a környezet mennyire hatással van ránk és az egész életünkre. Ha beteg szülők nagy fokú elszigeteltségben tudják nevelni a gyerekeiket, akkor azok is betegek lesznek, hiszen egyedüli tanulási lehetőségük és mintájuk a szülők élete. De annak is példája, hogy van egy velünk született érzelmi intelligencia, egy olyan érzék, ami akkor is kibukik, ha akarjuk, ha nem. Ugyan a család minden tagja megélte a maga borzalmait, én mégis elsősorban Michael, egy ember tragédiájával tudom jellemezni a történetet. Ő volt az, aki a legtöbbet és a legdurvább módon megélt.

Az egész regény végig pörgős és különlegesen érdekes volt, kisebb-nagyobb csavarokkal, amiket ugyan előre ki lehetett találni, mégsem vesztettek hatásukból. A regény utolsó jelenetei pedig vitték a prímet, brutálisan szívfacsaró és beteg regény lett belőle. Az írónő nem normális fantáziával rendelkezik, én pedig nagyon bírom a beteg agyszüleményeket. Nagyon várom, hogy újra olvashassak tőle, mert nem csak a sztori volt különleges, de az írásmód is laza és gördülékeny, mégsem lett ponyva. A regényt elolvasva megértettem, hogy miért bírja annyira a fiatalabb korosztály. Rajongója lettem én is. A Vértestvérek nem a legkeményebb horror, de az egyik legbetegebb borzongató regény, amihez valaha szerencsém volt. Ráadásul az érzelmeimet is különlegesen kitekert módon facsarta meg. Újraolvasós!

_________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból
Kedvenc: Michael
Tetszett: az egész!
Nem tetszett: -
Fordította: Beke Zsolt
Oldalszám: 256 oldal
Kiadó: Agave Kiadó
_________________________________________________________________________________

Megan Miranda - Minden eltűnt lány

Megan Miranda - Minden eltűnt lány 

Fülszöveg: Nicolette Farrellnek boldog élete van Philadelphiában: sikeres a munkájában és nagyon szereti a vőlegényét. Most rövid időre mindkettőnek hátat kell fordítania, ugyanis vissza kell térnie beteg édesapjához szülővárosába, Cooley Ridge-be, ahol nem csak az elhelyezéséről kell gondoskodnia és eladnia családi házat, hanem szembenéznie a múlttal is: tíz év telt el azóta, hogy legjobb barátnője, Corinne, nyomtalanul eltűnt. 

Az amerikai kisváros keveset változott ezalatt az évtized alatt, a korábbi rendőrségi vizsgálat érintettjei mindmáig itt élnek: Nic bátyja, Daniel, és felesége, Laura, gyermeket várnak; Jackson a városi bárban dolgozik; Tyler - Nic volt barátja - pedig Annaleise Carterrel randevúzik, aki a csapat alibijét jelentette arra az estére, amikor Corinne-nak nyoma veszett. Néhány nappal Nic hazaérkezését követően azonban Annaleise eltűnik. Nic és barátai ismét megrázó drámai események középpontjában találják magukat, amelyek felidézik Corinne esetét, és rég behegedtnek vélt sebeket tépnek fel. 

Megan Miranda az év egyik legjobban várt pszichológiai thrillerében visszafelé meséli el a történteket – a 15. naptól haladva az 1.-ig –, melyben Nic mindent megtesz azért, hogy kiderítse az igazságot Annalaise eltűnésével kapcsolatban, miközben megdöbbentő dolgokat fedez fel a barátairól, a családjáról és arról, mi is történt valójában a legjobb barátnőjével tíz évvel ezelőtt.

__________________________________________________________________________________

Az Agave maratonom még nem ért véget és ahelyett, hogy utolérném magam, egyre jobban csak gyűlik a nem olvasott könyveim száma tőlük. Jól belehúztak 2016-ban a megjelenésekkel, ha 2017-ben is ilyen tempó lesz, akkor soha nem is leszek egálban. A Minden eltűnt lány tavalyi olvasás még és sajnos megtörte a jó szériámat. Imádom a thrillereket és a pszichológiai thrillereket, szerencsére a Kiadók tavaly megint felkapták a műfajt, bár soknak a minősége erősen kritizálható. A Minden eltűnt lány a különleges írásmód miatt (visszafelé mesélés) keltette fel nagyon a figyelmem a túlkínálatból, és végül pont ez nem tetszett a legjobban.

 Maga a fülszöveg nem győzött volna meg arról, hogy nekem ezt muszáj olvasnom. Amerikai kisvárosos megszokott sztori, amiben a múltból előkerült disznóságok megzavarják a főhősnő életét és ennyi. Sokáig harcban is voltam önmagammal, hogy akarom-e én ezt a könyvet vagy sem. Nem volt véletlen, hogy ennyit vacakoltam, a megérzéseimre kellett volna hallgatnom. Ha a különleges írásmódtól eltekintek, akkor nem volt valami nagy szám a sztori, egy erős közepes, ami nem tartogatott áll-leesős csavarokat. Ilyen sztorit nem egyet megalkottak már, egy vasárnap délutáni krimisorozat akármelyik része hozza ezt a szintet. Az írásmód kiemelhetné és különlegessé tehetné, biztos van olyan ember, aki emiatt jobbra értékeli, mint én, de engem kimondottan zavart a visszafelé mesélés. 

  Ha önmagában értékelem a történetet, akkor a fent említett hasonlattal tudok élni ismét. Olyan volt, mint bármelyik amerikai krimisorozat egy része. Történt valami súlyos dolog a múltban, ami újra előkerül, ahogy a főhősnő visszamegy a szülővárosába. A szokásos krípi hangulat volt az egész városban, hiszen mindenki tudja, hogy mi történt annak idején, mindenki titkol valamit és semmiről sem beszélnek. Nemcsak Nic visszatérése kavarja fel az állóvizet, hanem az is, hogy ismét eltűnik egy lány, ami felidézi az évekkel ezelőtti eseményeket. Voltak ugyan csavarok, és át is vert az írónő nem egyszer, de ezek nem érték el nálam a kívánt hatást, talán azért sem, mert minden a tévedések, a véletlenek és a félreértések vígjátéka volt. Talán az utolsó jelenet volt az, ami elérte az ingerküszöböm, az sokat dobott a könyvön.

 Ha a különleges írásmóddal együtt nézem a könyvet, akkor ez egy erősen összekavart kutyulék lett számomra. Benne van a pakliban, hogy nem tudtam értőn olvasni a könyvet, pedig próbáltam, mindenesetre ez a stílus nekem nem fekszik. Egyszerűen az agyam képtelen volt felfogni azt, hogy a könyvvel előrefelé haladok, de a sztori meg egyszerre előre és visszafelé. Ezt úgy kell érteni, hogy pl. a 15. napon Nic vitába keveredik xy-nal, de a következő fejezetben derül ki, hogy az előtte való napon mi volt az, ami majd később (azaz az előző fejezetben) vitához vezetett. Ugyan a könyv végére összeállt bennem lineárisan a sztori, de nem jött a várt katarzis. A könyv végére érve pazarlásnak éreztem az időt és energiát, amit belefektettem abba, hogy összerakjam a történéseket időrendben, egyszerűen nem tudta az agyam elfogadni ezt a fordított írást, mindenáron önkéntelenül is azon dolgozott, hogy lineáris rendbe rakja a dolgokat. Eközben viszont nem tudtam odakoncentrálni magára az egész sztorira, a karakterekre, nem tudtam kiélvezni a városi hangulatot, az izgalmakat, a rejtélyeket. Állandóan kidobott magából a könyv és kimondottan bosszantott, hogy egyszerűen képtelen vagyok beleélni magam. Bosszantott, hogy a könyv kétharmadát elolvasva se értem még mindig a sztorit, nem tudom, hogy ki kicsoda és még találgatni sem tudtam, hogy mi történhetett. A szokatlan írásmóddal az írónő benne volt egy spirálban a szereplőkkel, de engem egyszerűen nem engedett be a spirálba, nem tudtam velük pörögni. Az sem segített, hogy elég elfoglalt és fárasztó időszakban olvastam. Amikor  az ember végre hazaér a munkából, a sok túlórázás miatt hullafáradtan, akkor könnyed kikapcsolódásra vágyik, nem pedig az értő olvasásra. Erre a könyvre pedig oda kell figyelni. 

Vártam a végén a katarzist, amikor is összeáll minden az ember fejében, lesz egy hatalmas csavar és rádöbbenések sorozata ront rá az emberre, ami miatt azt mondja, hogy de iszonyatosan jó volt ez a könyv. Ez sajnos nem következett be. Még a karakterek sem voltak olyan nagy számok, hogy emlékezetesek lettek volna. Az első találkozásom ezzel az írásmóddal nem hagyott bennem jó emlékeket, így nem hiszem, hogy valaha keresni fogom újra ezt a stílust.     

_________________________________________________________________________________

Történet: 3,5/5 pontból

Kedvenc: nincs

Tetszett: a hangulat

Nem tetszett: a visszafelé mesélés

Fordította: Nagy Mónika

Oldalszám: 352 oldal

Kiadó: Agave Kiadó

_________________________________________________________________________________

Julia Heaberlin - Véres margaréták

Julia Heaberlin - Véres margaréták 

Fülszöveg: A 16 éves Tessa Cartwrightra egy texasi mezőn találnak rá egy félig kiásott sírban. Éppen hogy életben van, mellette egy másik fiatal lány holtteste hever. Később sem emlékszik rá, hogy hogyan került oda, és az események után már csak úgy emlegeti a média, mint az egyetlen életben maradt Margaréta. A gyilkos ugyanis mindig nagy margarétamezőkön szabadult meg az áldozataitól, akit Tessa megtalálása után sikerült elfogni. Vagy legalábbis mindenki ezt hitte. 

 18 év telt el a brutális gyilkosságok után. Az elítélt gyilkos kivégzésre vár, de továbbra is ártatlannak vallja magát. Egy csoport mindenre elszánt texasi ügyvéd felkarolja az ügyet, újra meg akarják vizsgálni a bizonyítékokat, és nem sokkal később csatlakozik hozzájuk egy elismert törvényszéki elemző is. Az ügyvédek Tessa segítségét kérik, hogy vesse alá magát hipnózisnak, hátha felszínre kerülnek a múlt borzalmas emlékei. 

 Azt azonban senki sem tudja, hogy Tessa fájdalmas titkot rejteget: valaki már évek óta margarétákat ültet a kertjébe. Vajon az igazi gyilkos űz kegyetlen játékot vele? 

  A Véres margaréták egy rendkívül eredeti és sokkoló pszichológiai thriller, amely mesterien adagolja a feszültséget, miközben a jelen és a múlt eseményei között egyensúlyoz. Egy nő története, aki az idővel versenyt futva próbálja megfejteni saját rémisztő emlékeit, mielőtt a gyilkos újra lecsapna rá.

___________________________________________________________________________________

   Ha előbb olvasok véleményeket a Véres margarétákról, akkor nagy eséllyel kihagyom, mert kapott rendesen negatív kritikát, meg hasonlítgatást (nem, nekem nem tetszett annyira a Lány a vonaton, a Holtodiglannak meg háromszor álltam neki és sose jutottam túl az első 30 oldalon), de szerencsére vakon kezdtem bele a könyvbe. Nekem ez tetszett és pont azért, mert nem volt előzetes vélemény a fejemben, nem volt elvárásom és nem próbáltam meg mindenáron beskatulyázni a véres, borzongató és rohadtul feszes tempójú pszicho-thrillerbe. Nem pipálgattam a listán, hogy minden műfaji sajátosságot hoz-e a regény. 

  Az a baj, hogy szerintem minden műfajról van egy kialakult kép vagy elvárás a fejünkben és iszonyat nehezen engedjük el ezeket a berögzült sémákat. Nehezen engedjük ki a határokat és nehezen vesszük, ha valaki megpróbálja feszegetni azokat. Ha egy regény nem illeszkedik bele ebbe a leszűkített elvárásba, akkor hajlamosak vagyunk azt mondani rá, hogy szar vagy maga a kategorizálás az. Szerintem meg néha el kell engedni az elvárásokat és a skatulyákat és csak simán meg kell tanulni élvezni egy könyv olvasását úgy, hogy nem centizzük ki, mi fér bele a rá akasztott műfajba, mi lehet benne és mi nem. Csak simán el kell olvasni a történetért és a karakterekért, vagy az író stílusáért és nem agyonboncolgatni. Egy pszicho-thriller akkor is lehet az, ha nem a gyilkostól vagy akciótól rágom le a tíz körmöm és van benne alsó hangon három-négy csavar, mert az egy már uncsi. Hanem attól is lehet pszicho-thriller, ha csak az emberi elmében lévő rettegés és nem normalitás van jelen. Egy pszichológussal folytatott beszélgetés is hordozhat thriller elemeket, egy banális hétköznapi esemény is, és elég egy csavar is, ha az rendesen oda lett rakva. 

  Tény, hogy a Véres margaréták nem az a klasszikus pszicho-thriller, amit az ember elvár, de ha nem ide soroljuk, akkor hova? Nem is krimi, nem is szépirodalom, a többi meg végképp nem. Talán a dráma illik még rá. Nem pörögnek benne annyira az akciójelenetek, nincs hatalmas nagy hajsza és üldözés, inkább lassabb tempóban csordogálnak az események és sok esetben kiderül, hogy fals volt a pánik. Nincsenek benne állandó csavarok, meg áll-leesős pillanatok, de azt ne mondja nekem senki, hogy a vége csavart kitalálta az 50. oldal után, meg azt is, hogy valójában mi történt, mert az vagy jós vagy autista. Persze, megvoltak a hibái és a logikai bakijai a regénynek, de ez nem ok arra, hogy erősen alulértékelt legyen. Vannak elvarratlan szálak is és meg nem kapott válaszok, amik jobban bosszantottak, mint pl. az, hogy a halálbüntetés körüli filozofálgatás és politizálás is szerepelt a regényben. 

  A Véres margaréták történetét egy erősen traumás nő meséli el, aki az egyetlen túlélője egy sorozatgyilkos ámokfutásának. Nem emlékszik rá, hogy mi történt vele, mit tettek vele, hogyan találkozott a gyilkossal, hogyan menekült meg, semmire sem. 16 éves korában egyik reggel futni ment, majd a következő képe az, hogy megtalálják egy árokban több lány holttestével és/vagy csontjával együtt egy margarétákkal teli mezőn. Felváltva olvashatjuk a 16 éves énjének a történetét és a 18 évvel későbbi felnőtt énjéét. Az eset után terápiára járt és felkészítették a tárgyalásra, ugyanis úgy tűnt, hogy megtalálták a gyilkost. A 16 éves én szála többnyire a terápiás ülésekről és a Lydiával (extra jó karakter, kár, hogy keveset szerepelt) való barátságáról szól, aki az egyetlen megmaradt barátja. A tettest börtönbe is küldik, halálbüntetést kap, Tessie meg éli tovább az életét, gyermeke is születik, bár a Lydiával való barátságát elveszti. A felnőtt Tessie próbál visszaemlékezni, mert az akkor lecsukott tettest nemsokára kivégzik, de nem ő volt az elkövető, nem lehetett az, hiszen a gyilkos a mai napig margarétákat ültet Tessa hálószobájának ablaka alá, akárhová is költözik. Vagy csak valaki szórakozik vele? Egy csapat ügyvéd is hisz Terrell ártatlanságában, így mindenképp emlékezésre próbálják bírni a lányt, mert ő lehet az ügy kulcsa. Ráadásul két csontváz tulajdonosát sem sikerült még beazonosítani, családok várnak arra, hogy megtudják, mi történt eltűnt lányaikkal. 

  Tessa vagy Tessie egy erősen megbízhatatlan elbeszélő, hiszen a terápia ellenére érezni, hogy nem egészen normális még az eset után 18 évvel sem (főleg, hogy a margarétalányok hangját is hallja), és változatlanul nem emlékszik, amire meg igen, az nem biztos, hogy igaz emlék. Mindennap küzd a paranoia ellen, igyekszik emlékezni is és próbálja normális mederbe terelni a saját és a lánya életét. Külső szemlélők számára minden rendben van a családdal, de olvasóként érezzük, tudjuk, hogy nem komplett ez a nő. Borzasztó élmény volt végigmenni Tessával néhány gondolatmenetén. Persze, az esetek többségében kiderült, hogy a paranoiája próbált eluralkodni rajta vagy félreértett valamit, de teljesen át lehetett érezni a félelmét, tekintve, hogy a múltbeli események fényében akár igaza is lehetett volna, amikor a legrosszabbra gondolt. A Lány a vonaton defektes, szerencsétlen és utálatra méltó hősnőjével szemben Tessa egy erős női karakter, akiben ott van egy traumás tini, de egy erős felnőtt nő is, aki mindennap küzd azért, hogy normális legyen az élete és főleg a lányáé. Egyszerűen nem hagyja, hogy a világa szétcsússzon. Harcol azért, hogy a szörnyetege eltűnjön és nélküle tudjanak teljes életet élni. A normalitás pedig erősen fenyegetve van, részben azért, mert újra elővették az ügyet, foglalkozik vele a média is, részben azért is, mert valaki margarétákat ültet a házhoz, részben pedig azért is, mert ennek hatására mintha Tessa kezdene megint szétesni. Ez a küzdés végtelenül emberivé teszi a karakterét és szurkolni kezd az olvasó, hogy emlékezzen, és az ügy végére végre odategyék azt a bizonyos pontot.    

  Az időbeli ugrások váltakozása kimondottan tetszett, mert egymásra reflektáltak. Van az a regény, ahol feleslegesen vannak kettészedve az időbeli ugrások, mert ha sorrendbe állítod, akkor is érthető, amúgy meg csak időhúzó vagy zavaró eszköz, de vannak az ilyen típusúak, ahol a jelenbeli eseményt, utalást vagy azok jelentőségét csak úgy veheted észre, ha előtte közvetlenül megkaptad a múltat. A regény utolsó harmadában pedig a tárgyalás jegyzőkönyveiből vannak részletek és a barátnő szemszöge is megjelenik, ezek pedig felgyorsították a végkifejletet és megerősítették azt az olvasóban, hogy az ítélethozatalt annak idején erősen elcseszték. Ha kompletten átnézték volna az ügyet, egy kicsit jobban foglalkoztak volna vele, akkor hamarabb is kiderülhettek volna a dolgok. Meg persze, ha Tessie is engedi annak idején a hipnózist. Ugyan, mind a két hülyeséget próbálja az írónő megmagyarázni valamivel, ez nekem akkor is baki marad, nem volt kielégítő a válasz. 

  A terápiás beszélgetések és a múltba való visszaemlékezés nagyon érdekfeszítő volt, már csak azért is, mert az olvasó kénytelen összerakni ebből a történéseket, mivel Tessa felnőtt énje megbízhatatlan. Nemcsak azért, mert nem normális, hanem azért is, mert hazudik és visszatart információkat. Ez a két utóbbi volt a legidegesítőbb számomra a regényben. Felfogtam, hogy az írónőnek ez egy eszköz, hogy ne lője le előre a poénokat, de nem jól használta, egyszerűen dühítő hülyesége lett ez a karakternek. 

 Én nagyon bírtam a regényt és nagyon izgalmasnak találtam, de nem abban az értelemben, amire mindenki gondol. Ez nem azért volt izgalmas, mert ezerrel pörögtek benne az események, meg össze-vissza lövöldöztek vagy menekültek, mert ilyen nem sűrűn volt benne. Viszont nagyon izgalmas volt, hogy sikerül-e bebizonyítani, hogy Terrell ártatlan-e vagy sem, hogy ki a többi lány, akiket nem sikerült azonosítani, hogy vissza fog-e Tessa emlékezni, ki a gyilkos, mi történt és sikerül-e egyben tartania a családját. Egyre feszültebben és gyorsabban olvastam a regényt, hogy végre megtudjam, mi a fészkes fene folyik itt és mi történt 18 évvel ezelőtt. Egyben nagyon érdekes is volt, mert tele volt metaforával és pszichológiával, önkéntelenül is próbáltam Tessa szavai és gondolatai mögé látni és értelmezni vagy a valóságra vetíteni az elképesztő gondolatait. Egy idő után teljesen mindegy volt, hogy valós fenyegetéseket él-e meg, vagy sem, mert a hatása ugyanaz volt. A stílus pedig különleges volt, tetszett az írásmód is. Nekem ez sokkal nagyobb és minőségibb élmény volt, mint pl. egy Lány a vonaton. 

___________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból
Kedvenc: Lydia, Tessa
Tetszett: a stílus, a sztori
Nem tetszett: a gyilkos motivációira és tényleges tettére nem derül fény
Fordította: Lakatos Anna
Oldalszám: 368 oldal
Kiadó: Agave Kiadó
Megjelenés: 2016
___________________________________________________________________________________

Jordi Llobregat - Vesalius titka

Jordi Llobregat - Vesalius titka 

Fülszöveg: Barcelona, 1888 májusa. Alig néhány héttel az ország első világkiállításának megnyitója előtt több fiatal lány borzalmasan megcsonkított holttestére bukkannak. Sebeik egy feledés homályába merült, régi átkot idéznek. 

  A könyörtelen gyilkos utáni hajszába három civil is belekeveredik. Daniel Amat, az Oxfordban élő fiatal tanár, aki különös körülmények között meghalt édesapja miatt tér vissza Barcelonába. Bernat Fleixa, aki újságíróként dolgozik a Correo de Barcelonánál, és leghőbb vágya egy olyan esetről írni, amely végre híressé teszi. Az orvostanhallgató Pau Gilbert, akinek minden lépését súlyos titkok övezik. A gyilkos kézre kerítése érdekében ők hárman egy olyan 16. századi anatómiai kézirat nyomába erednek, amely merőben megváltoztathatja a tudomány állását. 

  Jordi Llobregat 2015-ös regénye az egyik legváratlanabb és legnagyobb sikert arató történelmi krimi volt Spanyolországban. A megjelenését követően több mint tizenöt országban keltek el a kiadás jogai, többek között az Egyesült Államokban is.

___________________________________________________________________________________

  Az utóbbi egy-két évben kezdtem azt érezni, hogy ugyan nagy átlagban hozzák az amerikaiak és az angolok azt a színvonalat, ami szórakoztat, de unom őket, szükségem lenne valami vérfrissítésre, valami másra. Nem csak könyvek terén, hanem filmekben és sorozatokban is, illetve műfajokban is. Nyitni is kezdtem más nemzetek művészete felé, egyre lelkesebben kutakodok, és rájöttem, hogy ez tök izgalmas. Nem feltétlenül az amerikai színvonal vagy minőség lehet jó, nem mindig ezt a nemzetet kellene mércének tartani, hiszen a világ tele van nagyon klassz alkotásokkal, csak szó szerint ki kell túrni abból a szemétből, amit nap mint nap ránk ömlesztenek. A legjobb az egészben, hogy másfajta stílust és gondolkodást is meg lehet ismerni, vagy a megszokottat egészen máshogy megragadni, amitől újnak tűnik, de ez majd egy külön poszt lesz. Mostanában a spanyolok vannak porondon, így kapóra jött a Vesalius titka megjelenése. A fülszöveg és a borító nem eresztett, első pillantásra szerelem lett a könyv, aztán az olvasásnál mégis megdolgoztatott.

  A könyv eleinte nehezen csúszott és kínlódtam vele, annak ellenére, hogy egy pörgős műről van szó. Ezt a kínlódást nem is a szerzőnek tudtam be, hanem a műfajnak és a hangulatomnak együttesen. Van az az időszak, amikor az ember azt se tudja, melyik ujjába harapjon, annyi dolga van, ilyenkor a napi 10-20 perces olvasási idő nem kedvez a sztorinak és az elmélyedésnek. Ha emellé még olyan műfajt is olvasok, ahol szükségem van arra, hogy "agyban ott legyek" vagy  erősen pörgetni kell magam, hogy összerakjam a dolgokat, akkor szinte lehetetlen vállalkozás, hogy teljesen beleéljem magam. A történelmi krimi ráadásul nem a szívem csücske műfaj, nincs vele gondom, csak egyszerűen előbb nyúlok egy napjainkban játszódó krimi után vagy egy horror után. Szóval lassú kezdet volt, majd egy kis pihentetés jött, amikor is az egyik ismerősöm buzdított, hogy folytassam, mert jó ez a könyv, végig pörög. Igaza volt, végig pörög, olyannyira, hogy a végét már le is csapta az író és satufékkel állt meg. 

  Elkapott a sztori, kezdtem kiismerni magam a több szál között és Barcelona is egyre otthonosabbá vált. Egyik előnye, de egyben hátránya is volt a regénynek ez a több szálon futó stílus, mert láthatóvá vált, hogy a különböző társadalmi rétegek hogy is állnak a sorozatgyilkossághoz, hogy mi is történik Barcelona alvilágában és a szereplőket is közelebb hozta. Viszont olyan hatást is keltett, mintha az író belezavarodott volna a karakterizálásba. Hol jobban kibontotta a szereplők hátterét, hol behúzta a féket, volt olyan is, hogy valamelyik jelentéktelen mellékszereplő hátterébe belekezdett, úgy vezette fel mint amikor egy új szereplőt szokás, aztán mégsem szerepeltette többet, vagy "megölte". Egyszer-kétszer szerepel a gyilkos szemszöge is, amit általában nem szeretek, mert ha "van hangja" a regényben, akkor már nem tudom annyira komolyan venni. Van, amikor beválik ez az eszköz, de sajnos itt sem jött össze számomra. A "megszólalásaikor" ugyanis semmi plusz dolgot nem adott a sztorihoz, teljesen jól meglettem volna enélkül is. Ellenben a három főbb szereplőnk, civilünk háttértörténetét egész szépen kidolgozta, de a regény végére már nem maradt meg ez az alaposság. A végén hiányoltam a történetük részletesebb lezárását, voltak még nyitott kérdések.

  Érdekesebbé tette a sztorit, hogy civilek keverednek bele a nyomozásba, pontosabban ők folytatják le, hiszen a helyi erők magasról tesznek rá, ők a Világkiállítással vannak elfoglalva, meg amúgy se érnek rá olyan hülyeségekre, hogy egy "fekete kutya" szedi áldozatait a kurvák és a munkásnép között. Kit érdekel? Csak egy újságírót, Fleixát, aki eleve a szerencsétlen réteghez tartozik, meg később egy fiatal tanárt, Danielt, aki évekkel ezelőtt megpattant Angliába, csak az apja temetésére jött haza, majd belerángatják a fiatal orvostanhallgatót, Paut is. Daniel háttértörténete szépen beleillik az események sodrásába, erre ő is hamarosan rájön, ugyanis amennyire vissza akar menni Oxfordba, annyira belekeveredik az ügybe. Egy idő után már ő az, aki makacsul ragaszkodik az ügy megoldásához, miközben mindenki el akarja távolítani az útból. Az ő magánéleti vonala volt a legerősebb is és egyben az egyik legérdekesebb, ugyanis ott volt az a rejtély, ami miatt annak idején elhúzott Barcelonából. Pau magán rejtélye is érdekes volt a maga módján, bár nagy jelentősége nem volt a sztoriban, más aspektusból volt fontos, ez viszont már a spoiler kategória. Fleixa volt számomra a legmegfoghatatlanabb karakter, egyszerűen nem tudtam megkedvelni, de utálni se utáltam. Az viszont tény, hogy volt humora, tragikomikus karakter, ennek ellenére egy steril eszköz maradt a szememben, aki azt hívatott szolgálni, hogy bemutassa az akkori médiát és bevezetést adjon a barcelonai alvilágba. Igazság szerint nem tudtam egyik szereplőt se megkedvelni. Szimpatikusak voltak, de különösebben nem érdekeltek. Engem a gyilkos kiléte, indítékai, módszere érdekelt, de ezekből meg nem kaptam annyit, hogy kedvenc könyvvé váljon. A kiléte viszont erősen meglepett, az csillagos ötös. 

  A regény erősségeit inkább olyanokban találtam meg, mint pl. Barcelona ábrázolása, a város alatti csatornarendszer a lakóival, az akkori kor élete, társadalmi rétegződése, a Világkiállítás előkészületei és kulisszatitkai, Daniel múltja, az orvostudomány akkori helyzete, a pszichiátriai intézet és a titokzatos Vesalius kézirat meg a körülötte lévő mizéria. Szeretem az ilyen kódfejtős dolgokat, meg az olyan "legendákat", hogy napjainkhoz mérten jóval korábban kitaláltak vagy felfedeztek már valamit, csak nem tudunk róla, mert akkor istenkáromlónak vagy jelentéktelennek tartották és ezért meghiúsult az elterjedése, használata. Külön kiemelném, hogy aki érdeklődik az orvostudomány iránt (én nagyon), annak igazi csemege lesz a regény, hiszen erősen ekörül forog a téma és nagyon érdekfeszítő. (Vizsgára való készülés közben olvastam a könyvet és előbb megtanultam, hogy a vízben lévő holttesteknél a rigor mortis kettő-négy nap alatt áll be, mint azt, hogy mik az államháztartás alrendszerei.) 

  Nem mondanám, hogy életem egyik legkiemelkedőbb történelmi krimije, de azt se mondanám, hogy csalódás vagy pofára esés volt. Nem igazán voltak elvárásaim vele szemben, így nem volt min fennakadnom sem. A kezdeti kínlódás ellenére egész hamar elkapott a regény sodrása, tény, hogy egy pillanatra sem áll meg, de nem rágtam le a tíz körmöm a gyilkoshajsza miatt. Nem a megszokott krimit kaptam, ami előny is lehetne akár, hiszen az újdonságot, a vérfrissítést akartam, de ezt nem a történelmi krimiktől fogom megkapni és nem is a spanyoloktól. Összességében mégis azt tudom mondani, hogy megérte elolvasnom, mert egyrészt megerősítette a spanyol stílusjegyeket a "nyitunk más nemzetek felé" mozgalmamban, másrészt pedig  találtam benne olyan dolgokat, amiket sajnálnék, ha kimaradt volna az életemből. Bizonyos szempontból beteg ez a könyv, volt egy-két olyan véres jelenet, ami azért erősen megugrotta az ingerküszöbömet, holott azt hittem, azt már nem lehet elérni sem. 

___________________________________________________________________________________
Történet: 4/5 pontból
Kedvenc: Daniel
Tetszett: a néha megjelenő nyerseség
Nem tetszett: a sok szereplő a sok háttértörténettel
Fordította: Smid Mária Bernadett
Oldalszám: 432 oldal
Kiadó: Agave Kiadó
Megjelenés: 2016
___________________________________________________________________________________

Max Gladstone - Nagyrészt halott

Max Gladstone - Nagyrészt halott 

Fülszöveg: Alt Coulumb városának Kos nevű Tűzistene váratlanul elhalálozik, és a feltámasztását egy nemzetközi halottlátó cég kezdő munkatársára, Tara Abernathyre bízzák. A feladat komolyságát jelzi, hogy az isten nélkül maradt négymilliós metropoliszban bármelyik pillanatban leállhatnak a gőzfejlesztô gépek, így nem fognak közlekedni a vonatok, és pusztító zavargások törhetnek ki. Tara egyetlen segítsége Abelard, a halott isten láncdohányos kispapja, akinek érthető okból válságba került a hite. 

   Ráadásul kiderül, hogy Kos nem egyszerűen meghalt, hanem meggyilkolták, és az ügy Alt Coulumb bírósága elé kerül. Tara és Abelard hirtelen nagy veszélyben találják magukat, mert valami olyan dologba nyúltak bele, amibe nem kellett volna. Az igazság kiderítésére indított nyomozásuk tétje így már nem csak Alt Coulumb halvány reménye az életben maradásra, hanem a saját életük is. 

  

Max Gladstone úttörő, az epikus fantasyt városi környezetbe helyező, paranormális jelenségekkel és különleges lényekkel keresztező regényében a kőből faragott vízköpők minden eddiginél fontosabb szerepet töltenek be, a mágusok pedig villámokon utaznak, miközben az igazságosztás egy szűk elit kör privilégiuma, akik a jó és rossz közti határvonalat már rég eltörölték.

_________________________________________________________________________________

Azt hittem, hogy az idei legfurcsább olvasmányaim a Lépcsők városa és Az ötödik évszak lesz, de most beáll a sorba a Nagyrészt halott is, és még nincs vége az évnek és a megjelenéseknek. Ahogy az első kettő megemlített könyv lenyűgözött, úgy a Nagyrészt halott is. Imádom a furcsa észjárású írókat, pontosabban az olyanokat, akik bánni is tudnak az eszement ötleteikkel, mert valami egészen elképesztő sül ki belőle. Azt az új vonalat, amit pedig idén behozott az Agave, külön díjazom. Eddig is az egyik kedvenc kiadóm volt, mert a könyveik szinte mindig passzoltak az ízlésemhez, de idén sikerült olyan újdonságokat mutatniuk, amikről nem is tudtam, hogy hiányoznak az életemből és amik eléggé megleptek. Egy kicsit kimozdultam a komfortzónámból és marhára élvezem, már alig várom, hogy legközelebb milyen újdonság varázsol el, pedig még a tavalyi megjelenéseknek se értem a végére. 

Az ötödik évszak és a Lépcsők városa világa is merőben új és szokatlan terep volt számomra, teljesen elvarázsolt a világuk, minden klappolt, szívesen időztem el ezeken a helyeken és ezekkel a szereplőkkel, még az érzelmeimre is hatott mindegyik, ráadásul nem átlagos módon. A Nagyrészt halottban ugyan nem voltak érzelmi hullámvasutak, viszont a világa legalább annyira lenyűgöző és kidolgozott volt, mint az előbbi kettőé. Teljesen magába rántott és mindig újra és újra meglepett, igazi csemege volt ez az utazás Tara Abernathyval, a gyakornok Mesternővel. Már maga a fő elképzelés, hogy a mágia kereskedelem tárgya - egy szerződéses szolgáltatás, kölcsönös megállapodás az istenek és az emberek között - új színt hozott az eddigi fantasy olvasmányaiba, a többi apróság csak hab volt a tortán. Az istenek, ez esetben Kos, szerződések útján adtak a hatalmukból, cserébe az emberek hite és rajongása éltette őket, gyakorlatilag ezzel fizettek. Az isten volt a bank, a mágia és a hit a pénz, az emberek pedig a gyakorlatban működtették a rendszert. A papok voltak a "banki ügyintézők", "kapcsolattartók" és egyben a rendszer "karbantartói". Ez a rendszer Alt Coulumb városában kiválóan működött, a város virágzott, jólét volt, így elég nagy érvágásként érte őket Kos halála. Gyakorlatilag megszűnt a bank, másik nincs, így el lehet képzelni, hogy ez mekkora gazdasági válságot von maga után, egy totális katasztrófát, és mivel ez a rendszer egyben magát a vallást is jelentette, még erős érzelmi hatása is van. A lakosság ugyan még nem tudja a tényt, mert van annyi tartalék, hogy egy ideig a papságon kívül ne vegye észre senki a bajt, de ez a tartalék is véges. 

  Megindul a probléma elhárítása, a papság fel akarja támasztani Kost, mielőtt megindul a lavina és a lakosság is értesül róla. Ehhez hívják segítségül az egyik legnagyobb céget, amelyik Mesterekből és Mesternőkből áll, akik képesek egy isten feltámasztására is. (Ehhez a céghez kerül gyakornokként Tara, akit kirúgtak a felhőkben lebegő iskolából, szerencsére már akkor, mikor végzett. Elayne Kevarian veszi a szárnyai alá, aki a cég egyik társtulajdonosa és nagyon erős hatalommal bíró Mesternő.) Kos azonban nem természetes halált halt és mivel jelentős erőforrásról van szó, így természetes, hogy jelentkezik a többi érdekelt is, hiába próbálta a papság a háttérben elhárítani a problémát, megelőzve azt, hogy tudomást szerezzenek mások is Kos haláláról. Mit ad isten, az ellenoldal képviselője pont az az ember, aki kirúgta Tarát, így az ügy személyessé is kezd válni. Hirtelen nem csak egy mágikus gyilkossági nyomozás közepén, de egy olyan per közepén is találtam magam, amelyben jelentős szerepet játszott a pénz, ami itt a mágia vagy isteni hatalom. Eleinte nehezen értettem meg a világ lényegét, mert valahogy a mágia, mint képzeletbeli és elvont fogalom nem volt összeegyeztethető a gyakorlati és valós világgal, ráadásul a szárazabb (pénzügyi és jogi) részével, de a regény egy pontján hozzászoktam az elmélethez olyannyira, hogy elkezdtem élvezni a tárgyalást és megértettem, hogy mi volt itt a disznóság, ami Kos halálát okozta. A regény megdolgoztatta az agyam azon részét, ahol a pénzügyi és jogi tudásomat raktározom, de a munkámmal ellentétben nem szokványosan. (Istenek szerződéseit bogarászni és mágiaügyeit intézni valahogy izgalmasabbnak hangzik.) 

  Kos halála mellett volt egy másik gyilkosság is, egy párhuzamos ügy, ami legalább annyira érdekes volt. Itt léptek a képbe a vízköpők is, akik belekeveredtek az ügybe, amibe lassan már az egész város belebonyolódik. Justicia, a büntetés-végrehajtó hatalom (egy halott istennő pótolt verziója) egyik képviselője, úgymond katonája, Cat is feltűnik a színen, a kis láncdohányos pap, Abelard közreműködésével, majd megjelenik egy vámpír kalóz is. Elsőre ez így totál káosznak tűnik, még nem is említettem meg a gondolkodó lovakat, önállóan közlekedő kocsikat, a klubokat, amelyek elképzelhetetlen szolgáltatásokat nyújtottak és számos más apró furcsaságot, de a regényt olvasva minden működött együtt, hogy miért és hogyan, azt nem tudom, de nagyon bejött ez a kuszaság. Ahogy újabb és újabb szereplők, majd elemek kerültek elő, úgy éreztem, hogy egyre mélyebb és apróbb részeibe jutok ennek a világnak és az egyre hatalmasabb és kiismerhetetlenebb. Egyre jobban várni kezdtem nemcsak az ügy megoldását, de azt is, hogy még jobban bejárjam a világot, ahol minden sarkon szembejött valami lehetetlenség. Kétségtelenül a világ kidolgozottsága és furasága a legerősebb erénye a regénynek a stílus mellett, ami egy nagyon szerencsés dolog, tekintve, hogy ez egy olyan sorozat, amelynek önállóan is élvezhető részeit maga a világ köti össze. 

A szereplőkre kevesebb figyelem irányult, amit nagyon sajnálok, mert mindegyik felvonultatott alak a maga nemében borzasztóan érdekes és egyedi volt. Szívesen olvastam volna többet róluk, megismertem volna az eredettörténetüket (itt szinte csak Taráéhoz volt szerencsém) és az életüket. Cat egy drogos csaj volt, ami már azért teszi ellentmondásossá, merthogy Justicia, a büntető hatalom képviselője. Abelard pap létére láncdohányos volt és amikor kiruccant, akkor átvedlett bőrnadrágos pasivá. Elayne Kevarian az egyik legjobban sikerült karakter lett, aki számos rejtélyt tartogat magában. Nagyon remélem, hogy a következő részekben előkerül ez a kis csapat is vagy legalább valamelyikük főszereplővé válik, mert ezt kár lenne kihagyni. Bár az első kötetből kiindulva Gladstone simán megalkot újabb izgalmas szereplőket, akik lehet, hogy még ezt a bandát is felülmúlják.

  Az idei topolvasmányaiba már bekerült ez a könyv, az egyik legjobb meglepetés volt, nagyon várós a folytatás is. Ha valami különleges és egyedi fantasyre vágysz, akkor ezt ne hagyd ki, megéri elmerülni ebben a világban. 

Itt beleolvashatsz!

_________________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Tetszett: az egész világ, a vége csavar zseniális volt

Nem tetszett: a szereplőkön kevés volt a hangsúly

Kedvenc: Cat, Tara, Abelard, Elayne Kevarian

Fordította: F. Nagy Piroska

Oldalszám: 384 oldal

Kiadó: Agave Könyvek

_________________________________________________________________________________

Blake Crouch - Sötét anyag

Blake Crouch - Sötét anyag 

Fülszöveg: „Elégedett vagy az életeddel?” Ezek az utolsó szavak, amiket Jason Dessen hall, mielőtt az elrablója leüti. Mielőtt egy hordágyra szíjazva ébred, vegyvédelmi szkafandert viselő emberek között. Mielőtt egy olyan férfi, akivel soha nem találkozott, rámosolyog, és azt mondja neki: „Úgy örülök, hogy újra látlak, barátom”. 

  Abban a világban, ahol felébredt, Jason élete teljesen más, mint korábban. A felesége nem a felesége. A fia meg sem született. Ő maga pedig nem csak egy átlagos egyetemi tanár, hanem ünnepelt zseni, aki egy forradalmi dolgot alkotott – olyasmit, ami a lehetetlennel határos. 

  Vajon melyik világ a valóság? És ha az emlékeiben élő otthona tényleg létezik, hogyan tudna visszajutni imádott családjához? A választ egy meglepő és hátborzongató utazás során kapja meg, miközben kénytelen szembenézni önmaga legsötétebb oldalával, és megküzdeni egy legyőzhetetlennek tűnő, rémisztő ellenféllel. 

  Blake Crouch a nagy sikerű Wayward Pines-trilógia után ezúttal kvantummechanikával és alternatív világokkal feszegeti a tudományos sci-fi határait egy rá jellemző, gyors tempójú regényben. A Sötét anyag az év legjobban várt thrillere — egy zseniálisan kitalált, sodró lendületű és bensőséges, különös és mélyen emberi történet a legfontosabb döntéseinkről és arról, hogy mit vagyunk hajlandóak megtenni azokért az életekért, melyekről álmodunk.

___________________________________________________________________________________

 Blake Crouch könyveivel is úgy jártam, mint Bennett könyveivel, nem az első megjelenésekkel találkoztam, hanem a következőkkel, de lényegében teljesen mindegy, mert mindegyikük olyan munkákat tett le az asztalra, hogy kíváncsi lettem a többire is. A Wayward Pines-trilógia a polcomon van olvasatlanul, csak a filmsorozatba néztem bele, de kimondottan örülök neki, hogy végül nem fejeztem be és, hogy a könyvek még várnak rám, mert így van mit olvasnom a szerzőtől és nem kell várakoznom egy újabb alkotásra. A Sötét anyag szerelem volt első olvasásra, imádtam a témáját, így csak örülni tudok a pletykának, miszerint a Wayward Pines-trilógia még ennél is jobb. 

 A sci-fivel még mindig hadilábon állok, de az utóbbi időben egyre több könyv kerül a kezembe a műfajból és kezd valami ízlésféle vagy prioritás kialakulni bennem, hogy mit is szeretnék vagy szeretek a műfajon belül. Rájöttem, hogy míg az űrutazás témája totál nem köt le, addig a párhuzamos vagy alternatív világok témája nagyon is, a thriller pedig a szívem csücske és tök jól megfér a két műfaj egymással.

A könyv nem részletekbe menő tudományossággal, de nem is esetlenül vagy faramuci módon mutatja be egy egyénen keresztül, hogy milyen is lehet az, ha léteznének párhuzamos világok és hirtelen lehetővé válna köztük az átjárás. Itt is ugyanaz az alapfeltevés, hogy a különböző döntéseink mellett, a nem választott lehetőségek mentén is létrejön egy világ, egy új énünkkel, így gyakorlatilag minden lehetséges kimenetel megtörténik, megszámlálhatatlan mennyiségű ént és életutat létrehozva. Elsőre nagyon klassz dolognak tartaná az ember (legalábbis én annak tartottam elsőre a gondolatot), hogy mindez létezik, mert ha jobban magunkba nézünk, akkor biztos találunk olyan pontokat az életünkben, amikorra visszamennénk és másképp döntenénk. Abba viszont már nem gondolunk bele (kivételek mindig vannak), hogyha módunkban állna másképp dönteni újra, az mekkora lavinát indítana el az életünkben és mennyi változást okozna a személyiségünkben is.

Nagyon sokat lehet filozofálni a témán, és a sok Mi lett volna, ha kezdetű gondolatokon. Blake bemutatta az ő verzióját az elméletről egy fizikatanár szemszögéből, aki ugyan néha elmereng a múltbeli döntésein és azok helyességén, nyomot is hagyott már rajta pár küzdelem (pl. a felesége szülés utáni depressziója), de összességében elégedett az életével. Közben mit sem tud mindarról, hogy életének egyik fontos fordulópontjánál létrejött egy másik énje, egy másik életúttal, aki a karriert választotta a család helyett és lehetővé tette a párhuzamos világok közti átjárást. Másik énje a mostani életére pályázik, így megindul a harc önmaga ellen a családjáért és a jelenlegi életéért, miközben rengeteg dilemmával szembesül. Az a Jason Dessen ugyanaz, mint ő? Az saját maga vagy egy idegen ember? Nagyon elgondolkodtató volt ezt a harcot végigkísérni, sok kérdésen pörgött az agyam közben. Vajon mitől leszek én saját magam? Meg tudnám ölni saját magam, ha a helyzet úgy kívánja? Vagy megmenteném-e önmagam még a jelenlegi életem árán is? Vagy keresnék magamnak egy olyan világot, ahol elölről kezdhetnék mindent és hagynám a csudába a jelenlegi életem? Életem különböző pontjainál a másként döntések után vajon hol lennék most? Milyen lennék? Ki lennék?

Amikor a regény eljutott a tetőpontjára, akkor jöttem rá, hogy igazság szerint mégsem vagyok mindezekre kíváncsi. Teljesen jó itt nekem, ahol most tartok, aki most vagyok. Isten ments, hogy létezzenek párhuzamos vagy alternatív világok és még átjárás is lehessen közöttük. Nem szeretnék összetalálkozni "önmagaimmal", mert az veszélyeztetné a jelenlegi énem életét. Arra jutottam, hogy mindenféleképpen negatív hatással lenne rám az is, ha rossz állapotban látnám magam és az is, ha sokkal jobb körülmények között, mint jelenlegi magamat. Blake is arra a konklúzióra vezet rá, hogy minden úgy jó, ahogy van és az ember nem kerülheti el a sorsát. Egyszerűen nem tudunk tökéletes döntéseket meghozni, még akkor sem, ha lehetőségünk van újra dönteni a lehetséges kimenetelek tudatával is. Végső soron ezt pedzegeti a Pillangóhatás című film és H. G. Wells Az időgépe is. Amilyen döntést már meghoztunk az elvisz valamerre és sosem lehet visszamenni, vagy ha igen, akkor sem jutunk el a kívánt célhoz.

Nagyon izgalmas, pörgős regény volt, amellett, hogy elgondolkodtató is. Piszok gyorsan kivégeztem, egy szombati nap délutánján, de a témáján és a felvetődött kérdéseken legalább háromszor ennyi időt elpörögtem. Befurakodott a regény a hétköznapjaiba is, de szerencsére pozitív értelemben. Egy kicsit jobban elkezdtem értékelni magam és a jelenlegi életem. Brutális, hogy mit élt át Jason Dessen, én azt sosem akarom megtapasztalni. Szeretem az olyan könyveket, amik annyira hatással vannak rám, hogy még évek múltán is felidézzem őket, ez pont olyan regény. Ugyan ez közel sem önsegítő könyv, de aki egy kicsit is elégedetlen a jelenlegi életével és piszkálja a sok Mi lett volna ha, az olvassa el ezt a könyvet és hátha egy kicsit megenyhül önmagával szemben. 

____________________________________________________________________________________

Történet: 5/5 pontból

Kedvenc: Jason Dessen

Fordította: Farkas Veronika

Oldalszám: 368 oldal

Kiadó: Agave Könyvek

____________________________________________________________________________________

Paul Tremblay - Szellemek a fejben

Paul Tremblay - Szellemek a fejben 

Fülszöveg: A new england-i Barrett család élete romokba dől, amikor a tizennégy éves Marjorie akut skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Az orvosok sehogy sem tudják megakadályozni a lány süllyedését az őrületbe, így Barrették tehetetlenségükben a hitbe menekülnek: a helyi katolikus paphoz fordulnak segítségért. 

  Wanderly atya némi vizsgálódást követően ördögűzést javasol, mert úgy hiszi, hogy Marjorie nem beteg, hanem a gonosz szállta meg. Felveszi a kapcsolatot egy helyi műsorgyártó céggel, akik médiaszenzációt sejtve felajánlják, hogy valóságshow-t készítenek Barrették megpróbáltatásaiból. A család végül a pénz miatt kénytelen belemenni a dologba, és így veszi kezdetét A megszállottság című show. A műsor hatalmas népszerűségre tesz szert, de kisvártatva leállítják, mert a családi házban rémisztő tragédia történik. Annyira szörnyű, hogy a műsorra utaló minden anyagot gyorsan eltüntetnek. 

  Tizenöt évvel később egy népszerű író interjút kér a történtekről Marjorie húgától, Merrytől. Ahogy a nő visszaemlékszik a múlt elfeledettnek hitt eseményeire, rég eltemetett titkok és fájdalmas emlékek törnek a felszínre - az olvasó pedig egy félelmetes pszichológiai horror kellős közepébe csöppen, ami nem csak az emlékezet és valóság, tudomány és hit kérdéseit feszegeti nyugtalanító módon, hanem az ősidők óta bennünk lakozó gonosz természetét is.

___________________________________________________________________________________

 A Szellemek a fejben nagyon várós regény volt, attól kezdve, hogy egy, a Kiadó egyik képviselőjével (talán magával a vezetővel) készült interjú során először szóba került. Nyílt titok, hogy az Agave az egyik kedvenc kiadóm, a legtöbb könyvet tőlük veszem, és az utóbbi időben már neki is álltam elolvasni a felhalmozódott készletet, na meg az újakat, így nagyon megörültem neki, hogy ők is elkezdtek nyitni a horror felé. Teljesen belelkesültem ettől az új vonaltól (más kiadók esetében is), hiszen a horror műfajából elég kevés újdonsággal találkoztam eddig a könyvpiacon, a klasszikusokon meg már vagy túl vagyok, vagy nem keltették fel az érdeklődésem úgy istenigazából. A Szellemek a fejben viszont rögtön elnyerte a tetszésemet és nagy elvárásokkal álltam neki, aztán csalódtam, majd a csalódottságom átalakult valami mássá. Ugyan nem azt a véres horrort kaptam, amitől egy kis szellő miatt is az idegösszeomlás szélére kerülök, de kaptam helyette mást. Ez a regény inkább egy család tragédiája, de mellette nagyon jó kritika is. Ez a kritika célba vette a horror műfaját, a valóságshowkat, a vallást, a tudományt és a társadalmat is, és mint ilyen egy igazi csemege lett a könyveim között. 

A regényt többféleképpen fel lehet osztani (eleve három részre oszlik: az előzmények, a valóságshow és a show után, de ezen belül is van hármas tagolás: blogposzt-a jelen az íróval-a nyolc éves gyerek szemszöge), de mindez csak formalitás, ami szerintem viszont a lényegesebb felosztás, hogy mi az, ami írott formában konkrétan megjelent és mi az, amit csak sugallt a történet és ehhez kapcsolódóan mik azok a következtetések, amit az olvasó le tud vonni, mi az igazi mondanivaló. Az írásmód sajátosságából adódóan különös módon ismerünk meg egy családi tragédiát. Először is egy író felkeresi Marjorie húgát, hogy a gyerekkori emlékeit megossza vele, így kapunk egy szemszöget a 15 évvel későbbi Merrytől, majd az egész átvált egy nyolc éves gyerek szemszögére. Mind a kettő megbízhatatlan, a 15 évvel későbbi azért, mert Merry elmondása szerint az emlékei már halványultak, ráadásul összekeveredtek az azóta látott/hallott/olvasott művekkel, a nyolc éves gyermek emlékei pedig azért megbízhatatlanok, mert ennyi idősen az ember még nem vesz mindent észre, nem ért mindent, adott esetben pedig ki is színezi a fantáziája a dolgokat. Ez a megbízhatatlanság érzése az egyik nagy húzóereje a könyvnek, részben ez az, ami gondolkodásra sarkall, hiszen az olvasónak kell összeraknia, hogy mi volt az, ami ténylegesen történhetett és mi az, ami egy zagyva emlék vagy csak showelem. Pont ezt lovagolja meg a harmadik szemszög is, a bloggeré, aki a showt elemzi ki elég alaposan és ezzel együtt a horror műfaját frivol stílusban. Igazi szőrszálhasogató stílusban kiveséz minden egyes jelenetet, teletűzdeli popkulturális utalásokkal és kielemzi, hogy mit melyik műből és hogyan koppintottak le. Ízekre cincálja a műsort. Fricskája az egésznek, hogy ennél a könyvnél ki lehet jelenteni: ne olvasd el a véleményeket és a posztokat, még az enyémet se a könyvről, hanem olvasd el magát a könyvet, mert megkapod önmagáról a véleményt és a posztot. 

 Az egyik kedvenc részem, pont a blogger része volt, hiszen a showt itt "látjuk" igazán. Az egyik forrásunk a jelenbeli Merry, másik forrásunk a nyolc éves gyerek szemszöge, aki a kulisszák mögé ad betekintést, de magát a showt, ami adásba került, a bloggeren át "látjuk". Emiatt ugyan gyakran elkapott az ismétlődő jelenetek miatti időhúzás érzete, de megvolt a jelentősége annak, hogy ez miért történt és még egy csavar is kapcsolódik a szemszögekhez. Egy-egy momentumot láttam a nyolc éves Merry szemszögéből, majd ugyanazt a jelenetet újra csak a blogger szemszögéből. Míg a kisgyerek Merrynél tényleg horrorba illő rész volt egy-egy jelenet, addig a bloggernél már eltávolodtunk a horror résztől, úgymond egy kitekintést kaptunk egy néző szempontjából. Merry felépítette a horror rész feszültségét, a blogger pedig lecsapta, mint egy labdát és a feszültség eltűnt. Ez így ingadozott az egész regény során. Egyben ez volt az egyik hibája a könyvnek, hogy ugyan érdekes volt ez a módszer és teljesebb képet adott a sztoriról, viszont kirángatott magából a horrorból, ezért is nem tudtam annyira átérezni a műfaj adta feszültséget. Mégis, fontos volt a blogger szemszöge, mert több kritikai pont is itt jelent meg: kritika a horror műfajáról, a nézőkről, a családról, a társadalomról és a vallásról. 

 A regény nagyon jól bemutatja az emberi ostobaságot, ezért is van társadalomkritika érzete. Van egy amerikai család, benne egy mentálisan beteg tinédzserrel, egy depressziós anyukával, egy állástalan vallási fanatikus apukával, és egy nyolc éves kislánnyal, aki már csak a kora miatt is igényli a nagyobb odafigyelést, pénzük sincs és ha ez nem lenne elég még szarul is csinálnak mindent, ahelyett, hogy megoldanák épp ésszel és felnőtt módjára a problémáikat. A család pillanatok alatt szétesik és egy rakás tehetetlen, megkergült ember csoportja lesz, akiket hiéna módjára letámadnak és kihasználnak más embercsoportok, akik erre a "rászállásra" fogékonyak. Először bejön az életükbe egy orvos, aki kezelni kezdi Marjorie-t, ezzel nincs is gond, ez a helyes út, ez lenne az a vonal, amin tovább kéne menniük. Úgy tűnik, hogy az apuka folyamatosan munkát keres, eddig ez is jó, ez a helyes út, így kell rendbe szedni egy életet. Aztán hirtelen minden kisiklik és elindul a lavina. Betör az életükbe a vallás egy lelkésszel, aki legyint az orvosra és kijelenti, hogy a lányukat az ördög szállta meg, majd már egy egész tévéstáb is beköltözik az otthonukba, hogy közösen pénzt csináljanak. Hülyébbnél hülyébb döntéseket hoznak meg és teljesen kifordulnak önmagukból, majd mint az várható, tragédiába torkollik az egész, más kiút már nem is lehet. Az olvasó meg dühös lesz. 

 Legfőképp a szülőkre lettem dühös, mert leginkább ők voltak az okai az egész cirkusznak és az áldozat pedig Merry lett. Ilyen az, amikor két olyan ember vállal gyereket, akiknek rohadtul nem kéne. Teljesen kicsúszott a kezük alól az irányítás és a legszomorúbb az egészben, hogy ahelyett, hogy segítséget kaptak volna, az emberek csak kihasználták a helyzetüket és cirkuszi majmot csináltak belőlük. Ez volt az igazi tragédiája a történetnek. Van egy totál szétesett család, a maga poklában fetrengve, belülről, önerőből nem tudnak kiszállni a szituációból és ahelyett, hogy értelmes felnőtt emberek külső segítséget nyújtanának nekik, csak adják alájuk a lovat és ítélkeznek, meg röhögnek rajtuk. Mások baján csámcsogni és szórakozni egyszerűbb, mint komolyan venni és segítséget nyújtani. A regény mondanivalója volt az igazi horror. Egy nyolcéves kislánynak végig kellett néznie, hogyan omlik össze a családja és meg kellett tapasztalnia az emberiség rossz oldalát. A kihasználást, a nemtörődömséget, a mellőzöttséget, a kirekesztést és azt is, hogy milyen, amikor mások az ő bőrén szórakoznak rajta. Egy nagyon jól megírt, megrázó történet volt, rengeteg kritikával, de nem szabad azzal az elvárással nekiállni, hogy ez egy kőkemény horror. 

__________________________________________________________________________________

Történet: 5/5 pontból

Tetszett: a sok kritika

Nem tetszett: -

Kedvenc: -

Fordította: Huszár András

Oldalszám: 288 oldal

Kiadó: Agave Könyvek

__________________________________________________________________________________

N. K. Jemisin - Az ötödik évszak

N. K. Jemisin - Az ötödik évszak 

Fülszöveg: Három szörnyű dolog történik egyetlen nap leforgása alatt. A szürke kisvárosi életet élő Essun arra tér haza, hogy férje brutális módon végzett a kisfiukkal, majd elmenekült és erőszakkal magával vitte a lányukat. Eközben a hatalmas Sanze az egész világot befolyásoló birodalom, aminek találmányai évezredek óta a civilizáció alapjait képezik összedől, mert teljes lakossága egy őrült bosszújának áldozatául esik. S végül, a Rezdületlenként ismert kontinens szívében egy óriási, vöröslő repedés keletkezik, és az általa kiokádott hamu elsötétíti az eget. Egyesek szerint évekre. Mások szerint évszázadokra. 

  Ebben a haldokló és halálos világban Essun mindent meg fog tenni, hogy megmentse a lányát, és bosszút álljon a férjén. Az utolsó tartalékaiból tengődő, napfény, ivóvíz és művelhető termőföld nélkül maradt Rezdületlenben pedig kitörni készül a háború. Egy végső, nagy leszámolás a nemzetek közt, amit nem a hatalomért vagy a földért vívnak majd, hanem a túléléshez szükséges alapvető forrásokért. Essunt viszont nem érdekli, hogy az ismert világ összeomlik körülötte: ő maga fogja puszta kézzel elpusztítani, ha ezt kell tennie a lánya megmentéséért.

___________________________________________________________________________________

Bármiféle elvárás nélkül vágtam neki a könyvnek, teljesen véletlen választás volt. Nem tudtam róla semmit előzetesen, még a fülszöveg sem fogott meg annyira, elkönyveltem magamban egy újabb fantasynek, viszont a borító nem eresztett. Igen, bevallom, néha felszínes vagyok, főleg ha fantasykről van szó, hiszen már lassan mindegyik ugyanolyan, sok újdonságot nem tartogatnak, így már a fülszövegek alapján történő választás is kezd értelmetlen lenni. Igazság szerint fantasyt már különösebb válogatás nélkül olvasok, ahogy esik úgy puffan alapon döntök, hiszen a jól megszokott és bejáratott elemeket kapom, otthonosnak érzem a világokat és hiába mennek egy kaptafára, változatlanul szeretem őket, ha sok lesz belőlük, akkor csak műfajt váltok átmenetileg. Szerencsére ez a regény jó pillanatban kapott el és hatalmas nagy meglepetés volt. Úgy emelte meg a mércét, hogy nem is tudtam arról, hogy meg kéne emelni, most döbbentem rá, hogy bizony nem rossz az, ha az embernek vannak elvárásai még a jól megszokott és szeretett műfajoknál is és azt se gondoltam, hogy életem kedvenc könyveit lehet még übereleni. Jemisinnek sikerült, olyannyira, hogy olvasási szünetre megyek a fantasyk terén, mert ismerem magam annyira, hogy ezután egy darabig semmi se fog tetszeni és még a kákán is csomót fogok keresni. Ez lenne a book hangover?  

  Pedig nehezen indult a kapcsolatom a könyvvel. Egy-két napig vacakoltam, hogy belekezdjek-e vagy sem, a fülszöveget olvasgattam, bele-belelapozgattam, majd leraktam és inkább másba kezdtem bele. Valahogy nem volt kedvem egy nő kálváriájához. Pár nap után eljutottam odáig, hogy az első fejezetet elolvastam és aztán megint félreraktam. Túl zavaros volt, nem kapott el a hangulat, nem értettem, hogy mi van, nem tudott magába szippantani a történet és nagyon furcsa volt a "te" stílus, az E/2 (ami csak a regény harmadára jellemző és meglepő eszköz). Úgy éreztem, hogy pihentetnem kell még ezt a dolgot, mert ami nem megy, azt inkább ne erőltessük. Egy héttel később megint túljutottam egy másik könyvön, ismét eljött a "mit olvassak" cirkusz, megint vacakoltam egy sort, újra elolvastam az első fejezetet és csodák csodájára már jobban feküdt minden, megtetszett az E/2, különlegesnek tartottam és jobban odafigyelve olvastam, így elkapott a regény. Kíváncsi lettem a kőszerű lényekre (később már megtudtam, hogy kőfaló a nevük) és valahogy érdekelni kezdett a nő sorsa is, majd egyre több minden és azon kaptam magam, hogy az egész szombati napom olvasással telt el, szalad a lakás, a külvilágról semmit se tudok, a családról se, de az orogénekről, a világvégéről, Rezdületlenről, a Fulkrumról, a szeizmikus mozgásokról és a világvégéről annál többet. És marha jól éreztem magam, mert ezer éve nem kapcsolódtam ki ennyire jól, ezer éve nem kötött le ennyire könyv, hogy még azt is elfelejtsem, hogy a Földön vagyok, van olyan, hogy munka, meg kötelesség, meg takarítás, bevásárlás és a többi, és nagyon rég volt, hogy utoljára ennyire belelkesültem volna egy világtól. Pont azt adta a regény, ami miatt annyira rákattantam annak idején az olvasásra.

 Először is a világfelépítés valami iszonyat jó. Alaposan kidolgozott szinte minden részlete, annak ellenére, hogy nem ezen van a hangsúly, legalábbis a narrátorunk szerint a világvége, meg maga a világ is csak egy háttérdíszlet, a sztori, Essun tragédiája és az a lényeg, hogy megtalálja a férjét, aki megölte az egyik gyereküket, a másikat pedig elrabolta. Minden ízében remekül kidolgozott a világ, olyannyira, hogy bevallom őszintén, még a figyelemfelhívás ellenére is, hidegen hagyott, hogy Essun gyereke még életben van-e és hogy megtalálja-e a férjét. A világ és a benne lakó lények érdekeltek, meg az, hogy mi lesz a világ sorsa. Az írónő apránként adagolja a dolgokat, de még így is néha újra kell olvasni részeket, hogy felfogjuk a világ mibenlétét, mert annyi különös részlet van, hogy nem lehet csak úgy átsiklani felette. Segítségünkre van egy térkép is Rezdületlenről, arról a helyről, ahol szinte élhetetlen körülmények vannak, mert olyan gyakori a szeizmikus mozgás a földkéregben, hogy egész civilizációk tűnhetnek el egy-egy katasztrófa esetén, ezért a társadalom már készenlétben van egy-egy ilyen eseményre, de ez nem volt mindig így. Egy kis történelmi gyorstalpaló és még egy fogalommagyarázat gyűjtemény is segítséget nyújt a jobb megértéshez a könyv végén. Az írónő rengeteget dolgozhatott a világ kialakításán és ezt meg is hálálja az olvasó, engem teljesen elbűvölt, hogy egy totál másik és szokatlan világba kerülhettem az alapos munkája miatt. Úgy érzem, hogy a világnak és történelmének, illetve a társadalmának még csak egy szeletét ismertem meg, rengeteg kérdés maradt nyitva és még annyi mindent nem tudni erről a világról, hogy már csak ezért is tűkön ülve várom a folytatást. A leginkább a kőfalókra és az orogénekhez való viszonyukra vagyok kíváncsi, ez fogott meg a leginkább és jellemző, hogy pont erről tudtam meg a legkevesebbet.

Másodszor a karakterek fogtak meg nagyon, annak ellenére, hogy sok kritika érte a személyüket és a karakterek kidolgozottságát, nekem ezzel semmi bajom sem volt. Lehet, hogy nem a világ legösszetettebb és lenyűgözőbb karakterei, de nem is sablonosak és papírmasék. Már eleve az különleges bennük, hogy a legtöbbjük orogén, vagy gúnynéven rogga, akikről még nem olvashattuk sosem. Igen, a képességeik miatt, hogy szenzelni tudják a mozgásokat a földkérgen keresztül, meg irányítani és befolyásolni tudják a föld mozgását, hasonlítanak a különleges képességekkel rendelkező fantasy alakokra, az olyanokra nagyon is, akik valamilyen természeti elemet tudnak uralni, lehet őket a mágusokhoz is hasonlítani, de mégis valami más bennük. Nem kérkednek az erejükkel, sőt, kordában tartottak a Fulkrum szabályai és az Őrzők által, ráadásul nem a társadalom hőn szeretett rétegét alkotják, hanem pont hogy a legalját. Az emberek félik és utálják őket, minden természeti katasztrófát nekik tulajdonítanak és eszükbe sem jut, hogy valójában mennyit köszönhetnek nekik, mennyi katasztrófát pont őmiattuk úsztak meg. Ott van példának erre a tízgyűrűs orogén (a gyűrűk száma határozza meg egy orogén erejét), Alabástrom, aki a csomópontokon elhelyezett orogéneknek segít elkerülni a nagyobb mozgásokat és kilengéseket pusztán jó szándékból. A földkéreg állandó mozgásban van, állandó koordinációt igényel, hogy ne következzen be katasztrófa, ezt a feladatot hivatottak ellátni a csomópontokra kihelyezett orogének. Persze a társadalom mit sem tud arról, hogy milyen erők munkálnak a háttérben, és hogy az orogének mi mindent megtesznek azért, hogy megvédjék Rezdületlent. A társadalom csak támadja őket. Ha van olyan orogén, amelyik az emberek között megbújva próbál emberi életet élni és rájönnek, hogy ki is ő valójában, azt könyörtelenül kivégzik, még az sem számít, ha egy hároméves gyerekről van szó, sőt, inkább ők a legveszélyesebbek, mert a gyerekek nem uraik még az erejüknek. Essun kisfia is így járt, az apja agyonverte pusztán azért, mert a fiú orogén volt és csak a jóisten tudja, hogy mit fog tenni a lányukkal, akit elrabolt.

Ha a lények (orogének, őrzők, kőfalók) és a karakterek még nem bizonyultak volna elégnek a világgal együtt, akkor ott van a történet is, ami szintén brutál jól volt megírva. Vannak meglepő csavarok is, még a vége is egy csavarral zárul, ami miatt szintén tűkön ülve várom a folytatást. Három különböző korú nő életét követhetjük nyomon ebben a világban, mindhármójuk orogén, de mindhármójuk mást enged láttatni a világból. Ott van Essun, aki próbált megbújni az emberek között, de lebukott, tragédia érte és személyes bosszú hajtja, miközben a világ lángokban áll. Ott van Damaya, az orogén kislány, akitől a szülei annyira féltek, hogy odaadták inkább egy vadidegen férfinak, csak ne lássák őt többet. Damaya bekerül a Fulkrumba, az orogének iskolájába, így úgy tűnik, hogy végre jó sorsa lesz. Az ő szemszöge egy leheletnyi YA-t hozott a regénybe, a jobb fajtából, mert a sulis részek teljesen olyan hangulatot kölcsönöztek a regénynek, mint amilyen az ifjúsági fantasykra jellemző. Személy szerint én még ennél is többet olvastam volna a suliról, mert utoljára a Harry Potterben találkoztam ennyire varázsos épülettel, hangulattal, lényekkel és fura leckékkel. A fura leckék némelyike már meghökkentően morbid volt itt a regényben. A kedvencem mégis a négygyűrűs orogén, Szienit volt, aki már befejezte az iskolát, már négy próbán is túl volt, próbált feljebb jutni a ranglétrán, ami küldetések végrehajtását takarta, köztük egy olyat is, hogy szüljön orogén gyerekeket, nem mástól, mint a tízgyűrűs Alabástromtól. Az már senkit sem érdekel, hogy utálják egymást, a fajnemesítés mindenek felett áll. Az se számít, hogy Alabástrom belezakkant az erejébe (ő az egyedüli tízgyűrűs és ha több ujjuk lenne, akkor talán még ennél is több gyűrűje lenne, felbecsülhetetlen ereje van) és mindabba, amit élete során látott. Az se tette jobbá a dolgokat, hogy két ennyire eltérő karakter került közelségbe, míg Szineit erősen szabálykövető és vak a világ történéseire, addig Alabástrom lázadó, pökhendi, arrogáns és nagyon is jól tudja, hogy mi folyik a háttérben. Egy élmény volt látni, hogy ez a két karakter milyen kapcsolatot tudott egymással kialakítani. Az ő részeiknél történt a legtöbb izgalom, a legtöbb különlegesség és még a szabadon értelmezett szex is, minden tabutól mentesen.

Annyi furcsaságot és bizarr dolgokat tartogatott a regény, hogy nem egyszer fennakadtam valamin és nyugtáztam magamban, hogy ez jó, nagyon jó, újszerű és frissítő. Elég érdekes észjárása van az írónőnek, ezért folyton meg tudott hökkenteni vagy lepni valamivel. Egyszer brutálisan szókimondó volt a stílus, másszor varázsosan lassan hömpölygött, mint ami a high fantasykra jellemző, aztán átváltott egy kicsit az ifjúsági regényekre jellemző lazaságra, könnyedségre, majd egy negyvenes nő komolyságára. Ahogy a stílus, úgy az érzelmeim is folyamatosan hullámzottak és még olyan érzelmek is előjöttek, amikre nem számítottam ennél a regénynél. Ez sokkal több volt, mint amit a tucatfantasyk adnak, a megszokott elemeket úgy sikerült csűrnie-csavarnia az írónőnek, hogy egy teljesen új dolgot hozott létre a műfajon belül. Nagyon hiányzott már egy ilyen vérfrissítés és újdonság, kellett egy ilyen nagy dobás a fantasy irodalomba, meg az életembe is. Hatalmas nagy kedvenc lett és megemelte a mércét.
__________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból
Kedvenc: Szienit, Damaya, Alabástrom, az őrzők, a kőfalók
Tetszett: minden
Nem tetszett: -
Fordította: Ballai Mária
Oldalszám: 368 oldal
Kiadó: Agave Könyvek
__________________________________________________________________________________

Neil Gaiman, Michael Reaves - Köztesvilág

Neil Gaiman, Michael Reaves - Köztesvilág 

Fülszöveg: Joey Harker egy átlagos kamasz: próbálja átvészelni az iskola megpróbáltatásait, viszonzatlanul szerelmes, és nincs benne semmi különleges. Azon kívül, hogy képes bárhol eltévedni. Egy nap aztán felfedezi, hogy az ő Földje csak egy a trillió alternatív Föld között, melyek egy részén a mágia az úr, más részén a tudomány, s ezek ádáz háborúban állnak egymással. 

 Joeyt a békítő erő, a Köztesvilág szemelte ki magának, mivel született Világjáró, és így segítheti az egyensúly fenntartását, méghozzá más Földekről származó, saját alternatív énjeivel együtt. Kiképzést kap, hogy felvehesse a harcot a mágikus és a tudományos ellenségekkel, hogy ő, aki még a saját kis városkájában is eltéved, világok között járhasson világmegváltó küldetésben. 

 Neil Gaiman és Michael Reaves regénye vad kalandozás világokon belül és világok között, jól megrajzolt helyszínekkel és élénk karakterekkel, különleges lényekkel és váratlan fordulatokkal.

___________________________________________________________________________________

Amióta olvastam a Temető könyvét (első Gaiman könyvem), majd az összes többit, rajongója vagyok az írónak. Voltak olyan könyvei, amik kevésbé tetszettek, voltak olyanok, amiért rajongtam, de az vitathatatlan, hogy minden egyes új megjelenésénél tárt karokkal várom Gaiman újabb történetét (írhatna többet is). A Köztesvilág ugyan nem csak az ő munkája, de érezni benne a Gaimanre annyira jellemző stílusjegyeket és talán pont ezért tetszett is a könyv: megszerettem, de azért nem vak ez a szeretet. 

  Nem tudom, hogy melyik elem, szereplő vagy esemény köthető Neilhez, de azt érezni, hogy bizony az ő keze is benne volt - ha csak Reaves írta volna egyedül, azt mondtam volna, hogy hatással volt rá Gaiman. Joey Harker, Színes (buboréklény, mudléf=multidimenziós létforma) és az Átmenet világa azok, ahol erősen gyanakodtam rá, hogy kedvenc íróm művei, hiszen ő szokott ilyen furán bájos karaktereket létrehozni és ennyire eszement vagy elborult világokat megteremteni. Szinte lehetetlen szétválasztani, hogy ki mit csinált a könyvben, mert a "ketten írás" itt nem azt jelentette, hogy kettő vagy esetleg több nézőpontos a regény vagy, hogy egy fejezet-egy író, de mindenesetre működött. Két olyan embert hozott össze a sors, akik nincsenek híján a fantáziának, így egy elég érdekes egyveleget tudtak összedobni. Igen, összedobni, szándékosan fogalmaztam így, hiszen a regény rövidsége és úgy maga az egész könyv azt az érzetet kelti, mintha csak szórakozásból összeültek volna, hogy most egy hét alatt megírnak egy könyvet (vagy még rövidebb idő alatt), de komolyabb szándék nem volt mögötte, nem is egy mesterműnek indult. Nem is szabad ettől a könyvtől hatalmas dolgokat elvárni, egy könnyed, kis szórakoztató ifjúsági regény, amivel - mint az én esetemben is - egy tök jó péntek délutánt el lehet tölteni. 

  A regény már csak az ifjúsági besorolásra tekintettel is, rövid, nagyon olvastatja magát, kedves és bájos szereplői vannak vagy éppen olyan figurái, akik a legyőzhetetlen vagy oltalmazó felnőttet testesítik meg, de van benne gonosz felnőtt is, aki ártani akar a gyerekseregnek. A párhuzamos világok elméletébe egy kicsit belegabalyodtam, holott nem valami nagyon bonyolult dologra kell gondolni, de végül letisztázódott bennem. Ahány döntés, annyiféle új világ(?), idősík, alternatíva létezik. A lényegi pont mégis az, hogy valakik szemben állnak egymással és harcolnak (mint általában mindig) és Joey, továbbá a Joeyk (különböző világokból származó énjei) feladata, hogy az egyensúlyt fenntartsa. Egy ívet kell elképzelni, aminek az egyik végén a mágia uralkodik, a másik végén a tudomány és a középpont felé haladva egyre halványul a hatásuk. Ez a két véglet harcol egymással, míg a Joeyk feladata a kiegyenlítés. Annyira nagynak nem éreztem a téteket, a háború se nagyon volt érzékelhető, így az izgalom se hágott tetőfokára, de kellően érdekes volt ahhoz, hogy pár órára lekösse a figyelmet, főleg a vége felé haladva, ahol azért felgyorsultak az események. Mivel ez egy sorozat kezdő darabja, tutibiztos, hogy lesznek még itt harcok. 

Ami nagyon tetszett az Joey és Színes karaktere volt, még a különféle Joeyk közül is egy-kettő, illetve az Átmenet világa. Joey egy hétköznapi fiú, közlekedési analfabéta, meg talán a szerelemben is az, ha már egy 14-15 évesre lehet ilyet mondani, de egy kedvelhető, egyszerű, jó srác, akinek a helyébe könnyen bele tudja magát képzelni a célcsoport. Az ifjúságnak a többi karakter is aduász, hiszen hasonló korúak, elég érdekesek, de egyben bájosak is. A gonoszok pedig nem annyira durván gonoszok, mint ahogy a felnőttek megszokták. Talán ez is volt az egyik bajom, ami miatt nem lett kedvenc a könyv (bár nem is úgy indultam neki, hogy azt akarom kedvenc legyen), hogy hiányoltam Gaiman azon gonoszait, vagy azt a félelemkeltést, ami alamuszin jön, nem tudod megmondani, hogy mitől érzed azt, hogy az gonosz, hiszen nem a megszokott és klasszikus formában vezeti fel Gaiman, de tudod, hogy velejéig az. Hiányoltam a rémisztgetést. 

Színes nagyon nagy kedvenc lett, már csak őmiatta is kíváncsi vagyok a folytatásra, mert üdeséget hozott a furcsa karakterek közé, ő volt a legfurcsább és talán a legszeretetreméltóbb, hozzá hasonló karakterrel talán még nem is találkoztam életemben. Bár őróla tudtam meg a legkevesebbet és róla szerettem volna megtudni a legtöbbet. Már csak őmiatta is megérte elolvasni a könyvet. Jól esett egy kis cukiság, kedvesség. 

A világfelépítés lehetett volna jobb, lehetett volna több időt rászánni, bővebben ki lehetett volna fejtetni és egy kicsit "összefésülni". Nekem túl kapkodó és hiányos volt a világ bemutatása, a többféle Joeyt egy kicsit öncélúnak éreztem, ütősebb lett volna a könyv, ha nem csak ő a világ közepe. A párbeszédek sem voltak elsőosztályúak, de mindig emlékeztettem magam arra, hogy ez elsősorban gyerekeknek szól, nem kell mindenen fennakadnom. 

  Nem volt rossz, pár szórakoztató és könnyed órát nyújtott kalandokkal, vicces és bájos karakterekkel, azért megkaptam a Gaiman-adagomat is, örülök neki, hogy ez a könyv is bekerül a többi könyve mellé, de nem lett kedvenc. Ehhez a könyvhöz nem is úgy kell hozzáállni, talán ez az egyik vonzereje: nyilvánvaló, hogy nem kell vérkomolyan venni. 

___________________________________________________________________________________

Történet: 4/6 pontból

Tetszett: az Átmenet, Színes és Joey karaktere

Nem tetszett: kicsit kapkodónak és hiányosnak éreztem a világfelépítést

Kedvenc: Színes

Fordította: Pék Zoltán

Oldalszám: 208 oldal

Kiadó: Agave Könyvek

___________________________________________________________________________________

Baráth Katalin - Arkangyal éjjel

Baráth Katalin - Arkangyal éjjel

Fülszöveg: Amikor Budapest utcáit feketére festi az éjszaka, egy árnyék indul veszedelmes útjára. A rendőrök szerint az árnyék csak legenda, de aki találkozik vele, többé nem szabadul a rettegéstől. 

Bori önkéntes segítő, a családon belüli erőszak áldozataival foglalkozik. Egy végzetes napon azonban éppen őt támadják meg. A lány lakótársát felzaklatja a tragédia, és cinizmusa ellenére minden veszélyt vállal, hogy elkapja a névtelen tettest. Nyomozását rengeteg váratlan fordulat és fellángoló erőszak szegélyezi. De mi köze van ennek a nyomozásnak a pesti éjszakákat rémülettel megtöltő árnyékhoz? 

   Baráth Katalin a nagy sikerű Dávid Veron-sorozat után egy letehetetlen, és ízig-vérig 21. századi magyar thrillert írt. Ez a regény nemcsak ismerős helyszíneivel, sötét, de a humort sem nélkülöző világával és izgalmas történetvezetésével ragadja magával olvasóit, hanem egy olyan főhős megrajzolásával is, akinek karaktere egyértelműen új szín a magyar krimiirodalomban.

_________________________________________________________________________________

Hihetetlenül ritkán olvasok magyar szerzőktől, azok a fránya előítéletek ugye, de van rá mentségem. Nem. Nem a sznobizmus vagy sekélyesség az oka, ennél sokkal összetettebb a problémám a magyar irodalommal és sok érvet fel tudok hozni amellett, hogy miért is jobb nekem, ha elkerülöm, de ez nem az a poszt, és az a poszt pusztán önvédelemből sem született még meg. Mégis néha, alapos megfontoltság után vagy valamilyen vonzerő miatt, ami minden ellenérzésemet felülírja, kezembe kerül magyar szerző műve is. Baráth Katalin nevével már nagyon sokszor találkoztam, a körülöttem lévők erősen dicsérik, párszor kacérkodtam is vele, hogy belekezdek a Dávid Veron-sorozatba, de részben ott voltak az előítéleteim a magyar irodalommal szemben, részben pedig a történelmi sorozatokat nem szívlelem, így nem érkezett meg a nagy áttörés. Az Arkangyal éjjel megjelenése miatt azonban megint a látóterembe került az írónő neve és a neve mellé járó elmaradhatatlan dicséretek a többiektől, ráadásul ez a téma még fel is keltette az érdeklődésem, így úgy voltam vele, hogy most már tényleg elolvasok tőle egy könyvet, ha a fene fenét eszik is. Bánhatnám, ha kihagytam volna és most már jöhet a Veron sorozat is.

Jött az első sokk: jé, Baráth Katalin tényleg nagyon jól tud írni. Jött a második sokk: valahogy az ő tollából nem hangzik olyan hülyén a Király utca, meg a villamos, meg a hungarikumok, amik általában a magyar, főleg a fantasy regényekben kiakasztanak és az agyamra mennek. A legjobban nálam az tudja elrontani a hangulatot és nevetségessé tenni mondjuk pl. a fantasy regényeket, ha olyanokat olvasok, hogy egy sárkány grasszál a 4-es, 6-oson vagy Jóska előrántotta fénykardját. Az utóbbinál ugye vesszük az áthallást és érezzük, hogy ez mekkora baromság. Na, itt nem volt ilyen és még azon se akadtam fenn, hogy életemben először láttam a gyrost, gírosznak írva (megint tanultam valamit). Otthonosnak éreztem a környezetet, hiszen itt élem a mindennapjaimat, olvasás közben láttam magam előtt Budapestet és a klasszikus éjszakai vagy nappali elmaradhatatlan figuráit. 

Jött a harmadik sokk is: én nagyon bírom a főhős csajt, ami nálam nagy szó. Általában még a külföldi regényekben sem bírom őket, hacsak nem belevalók és kemények, szarkasztikus humorral megáldva. Jött a meghökkenések sorozata és azon kaptam magam, hogy már végére is értem a regénynek, pedig elég nehéz témát dolgozott fel. Ez volt a másik nagy meglepődés, hogy nagyon jól dolgozta fel a nők elleni erőszak témáját. Egy percig sem éreztem azt, hogy túlmisztifikált lenne, vagy azt, hogy nevetséges lenne. (Volt már erre példa, hogy egy író nem tudta felmérni a téma jelentőségét és nem éppen a megfelelő módon vagy helyzetben tálalta. Egy időben sorozatosan szaladtam bele ilyenekbe.)

Az alapszituáció (a főhős éjszakánként erőszaktevő férfiakat ver péppé, majd a lakótársát, Borit megerőszakolják és megverik) szokatlan volt annak ellenére, hogy sajnos lassan már minden napra jut egy hasonló hír, amiben megerőszakoltak vagy megvertek, esetleg megöltek egy nőt, és még mennyi ilyen eset híre nem is jut el a nyilvánossághoz. A szokatlanság érzése (az éjjeli hobbi mellett) inkább annak volt köszönhető, hogy a karakterek és a történet által valahogy közelebb kerültem a témához, mint szoktam, többet megtudtam róla. Általában nem beszélnek az emberek ennyire részletekbe menően a témáról. Halljuk a híreket, szörnyülködünk egy sort, megrettenünk, halljuk esetleg a közvetlen környezetünkből pletykaszinten, hogy képzeld xy-nal mi történt, majd az élet megy tovább. Egészen addig így állunk hozzá, míg szem- vagy fültanúi, ne adj isten elszenvedői leszünk egy ilyen helyzetnek, vagy amíg egy közeli ismerősünkkel meg nem történik. Normális esetben nem is szabadna, hogy ilyen előforduljon, hogy tudjunk erről, arról sem, hogy egy szociális munkás mit csinál, arról sem, hogy vannak olyan szervezetek, ahová segítségért lehet fordulni, de sajnos nem azt a világot éljük, ahol ilyen szituációk ne fordulhatnának elő akárkivel, akármikor. És mivel ennek az eshetősége fennáll, az sem árt, ha tisztában vagyunk azzal, hogy milyen választ lehet erre adni és hová lehet segítségért menni. 

  A főhős, Méregzsák mindennapjaiban ott van az erőszak, nem igazán tud egy sor szörnyülködés után túllépni rajta, már csak azért sem, mert a lakótársa, Bori egy olyan szervezetnél önkéntes, ahová a bántalmazott nők fordulhatnak. Méregzsák így mindig hallja az eseteket és titkon ő is önkéntes munkát végez, de nem úgy, ahogy azt képzelnénk. Bori a tiltás ellenére hazaviszi a "munkáját", így főhősünk hozzáfér a nevek listájához, követi az erőszakos férfiakat és jól megleckézteti őket. Amikor azonban Borit is megtámadják és összeverve megtalálják egy kapualjban, Méregzsák életének viszonylagos egyensúlya felborul. Elhatározza, hogy maga keresi meg a tettest, már csak azért is, mert tart attól, hogy lebukik az éjszakai hobbijával, ha túl sokat segít a nyomozónak, de leginkább azért, mert ő akar igazságot szolgáltatni Borinak. 

Méregzsák egy nagyon badass nő és végre magyarázatot is, illetve hátteret is kaptam, hogy miért vált ilyenné a főhős, mik voltak azok az okok vagy körülmények, amik ilyenné formálták. Egy személyes tragédia is lassan  kibontakozik a háttérben, ami nagyban meghatározza a főhős viselkedését. Legjobban azt bírtam a karakterében, hogy nem fekete vagy fehér, nem egy sablon figura, hanem igenis van mélysége, megvan benne a rossz és a jó is egyaránt, ő is elront dolgokat, de helyre is hoz, rombol, de épít, kemény, de mégis van benne érzés és van benne nőiesség is. Attól még, hogy szabadidejében bokszolni jár és erőszakos pasikat ver péppé (ami erkölcsileg megkérdőjelezhető viselkedés), érző nő marad, nem pedig egy gyilkológép. Nekem azt tanították, hogy nem bántunk másokat, azt viszont nem, hogy mi van akkor, ha bántanak, milyen válaszom lehet rá. Illetve tanítottak valamit arról, hogy simogatás rá a felelet, meg türelem, meg vannak jogi eszközeim is, meg igazságtétel és hasonlók, de akkor még más világot is éltünk, valahogy nem szembesültünk ilyen gyakran tragédiákkal. Aztán suliban tanultuk a szemet szemért, fogat fogért elvet, mellé azt is, hogy ez nem helyes, de valahol azért valljuk be, hogy volt már az életünkben olyan szituáció, amikor titkon bizony helyes eljárásnak tekintettük volna ezt az elvet. Az öntörvényűség tiltott, Méregzsák is tisztában van vele, megkérdőjelezhető, hogy helyesen cselekszik-e, amikor a rendőrség bevonása nélkül indul a férfiak nyomába, de a regény és az olvasás megadja azt a szabadságot, hogy szemet hunyjunk efelett. Bevallom, hogyha velem vagy egy közeli hozzátartozómmal történne erőszakos dolog, lehet, hogy azt kívánnám, bárcsak jönne egy Méregzsák és visszaadná a kapott sérelmeket. 

  Nem tudtam nem szurkolni az önkéntes igazságosztó karakternek. Nem azért szurkoltam, hogy még több pasit tudjon péppé verni, hanem azért, hogy ki tudjon ebből szállni mielőtt végleg elindul a lejtőn. Ez nem élet, nem lehet félelemben tölteni a mindennapokat és ennyi borzalommal szembesülni. Igaz a mondás, addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik, Méregzsák is hamarosan áldozat lesz. 

Sok borzalommal találkoztam a lapokon, nagyon nehéz volt a téma és még más jellegű bűntények is terítékre kerültek, ennek ellenére voltak olyan szófordulatok, amiken tudtam nevetni. Méregzsák szarkasztikus humora ütött. Tetszett az a rész is, amikor saját romantikus érzéseivel szembesült és nehezen tudta összeegyeztetni a jelenlegi életével. Voltak valós problémái, ettől volt nagyon emberi. A gíroszos részek és a munkahelyi jelenetek is lazítottak a téma nehézségén, a gírosz szinte már elválaszthatatlan részét képezi a budapesti életnek. A vége megoldás kimondottan tetszett, a Tizedes karakterét is nagyon megkedveltem és hiába volt nehéz olvasmány, azt éreztem, hogy várnék egy folytatást. Méregzsák és a Tizedes nagy dolgokat tudnának véghezvinni, mint civil nyomozópáros, szívesen olvasnék egy közös ügyükről.

Az érzékeny, úgynevezett "csajos" beszélgetések annyira álltak közel hozzám, mint drogdílerhez az áfás számla. /111. old./

  Azt leszámítva, hogy a könyv egy bizonyos pontján megtört a lendület és egy kicsit túlírt volt, nagyon jól összerakott regény és olvasmányos. Sokat dolgozhatott rajta az írónő és ez meg is látszik, mind a történet szerkezetén, mind a stíluson. A főhős humora remekül kiegyensúlyozta a téma nehézségét. Mint ahogy a történet, úgy a krimiszál sem volt szokványos, mert egy civil vezet végig minket az ügyön, de legalább annyira izgalmas volt, mintha rendőrök tették volna ugyanezt. Mégis én nem igazán krimiként tartom számon, sokkal inkább társadalmi rajzként vagy tükörként. Sokkal jobban ütött, mint egy krimi a filmes fordulataival. Ez a kemény valóság volt, talán egyedül Méregzsák éjjeli hobbija fiktív. Ez alatt most nem azt értem, hogy megtörtént esetet dolgozott fel a regény, erről nincs tudomásom, hanem azt, hogy olyan volt az egész, hogy akár a szomszédodban lakó lány története is lehetne. Nagyon sok nő van, akinek ilyenek a mindennapjai, mint Borinak, nagyon sok nő van még Budapesten is, aki az erőszak valamilyen formájának mindennapos elszenvedője vagy legalább egyszer megtapasztalta élete során az erőszakot. Ez a regény nem azt mondja, hogy minden pasi szemét és rohadék, hogy mindenki egy állat, nem azt hirdeti, hogy a nők mindenekfelett, hanem felhívja a figyelmet arra, hogy vannak ilyen esetek, nem árt odafigyelni és óvatosnak lenni.

_________________________________________________________________________________

Történet: 5/5 pontból

Kedvenc: Tizedes, Méregzsák

Tetszett: az írói stílus, a szarkasztikus humor

Nem tetszett: volt egy-két rész, ami egy kicsit túlírt volt

Oldalszám: 352 oldal

Kiadó: Agave Könyvek

_________________________________________________________________________________