N. K. Jemisin - Az ötödik évszak

N. K. Jemisin - Az ötödik évszak 

Fülszöveg: Három szörnyű dolog történik egyetlen nap leforgása alatt. A szürke kisvárosi életet élő Essun arra tér haza, hogy férje brutális módon végzett a kisfiukkal, majd elmenekült és erőszakkal magával vitte a lányukat. Eközben a hatalmas Sanze az egész világot befolyásoló birodalom, aminek találmányai évezredek óta a civilizáció alapjait képezik összedől, mert teljes lakossága egy őrült bosszújának áldozatául esik. S végül, a Rezdületlenként ismert kontinens szívében egy óriási, vöröslő repedés keletkezik, és az általa kiokádott hamu elsötétíti az eget. Egyesek szerint évekre. Mások szerint évszázadokra. 

  Ebben a haldokló és halálos világban Essun mindent meg fog tenni, hogy megmentse a lányát, és bosszút álljon a férjén. Az utolsó tartalékaiból tengődő, napfény, ivóvíz és művelhető termőföld nélkül maradt Rezdületlenben pedig kitörni készül a háború. Egy végső, nagy leszámolás a nemzetek közt, amit nem a hatalomért vagy a földért vívnak majd, hanem a túléléshez szükséges alapvető forrásokért. Essunt viszont nem érdekli, hogy az ismert világ összeomlik körülötte: ő maga fogja puszta kézzel elpusztítani, ha ezt kell tennie a lánya megmentéséért.

___________________________________________________________________________________

Bármiféle elvárás nélkül vágtam neki a könyvnek, teljesen véletlen választás volt. Nem tudtam róla semmit előzetesen, még a fülszöveg sem fogott meg annyira, elkönyveltem magamban egy újabb fantasynek, viszont a borító nem eresztett. Igen, bevallom, néha felszínes vagyok, főleg ha fantasykről van szó, hiszen már lassan mindegyik ugyanolyan, sok újdonságot nem tartogatnak, így már a fülszövegek alapján történő választás is kezd értelmetlen lenni. Igazság szerint fantasyt már különösebb válogatás nélkül olvasok, ahogy esik úgy puffan alapon döntök, hiszen a jól megszokott és bejáratott elemeket kapom, otthonosnak érzem a világokat és hiába mennek egy kaptafára, változatlanul szeretem őket, ha sok lesz belőlük, akkor csak műfajt váltok átmenetileg. Szerencsére ez a regény jó pillanatban kapott el és hatalmas nagy meglepetés volt. Úgy emelte meg a mércét, hogy nem is tudtam arról, hogy meg kéne emelni, most döbbentem rá, hogy bizony nem rossz az, ha az embernek vannak elvárásai még a jól megszokott és szeretett műfajoknál is és azt se gondoltam, hogy életem kedvenc könyveit lehet még übereleni. Jemisinnek sikerült, olyannyira, hogy olvasási szünetre megyek a fantasyk terén, mert ismerem magam annyira, hogy ezután egy darabig semmi se fog tetszeni és még a kákán is csomót fogok keresni. Ez lenne a book hangover?  

  Pedig nehezen indult a kapcsolatom a könyvvel. Egy-két napig vacakoltam, hogy belekezdjek-e vagy sem, a fülszöveget olvasgattam, bele-belelapozgattam, majd leraktam és inkább másba kezdtem bele. Valahogy nem volt kedvem egy nő kálváriájához. Pár nap után eljutottam odáig, hogy az első fejezetet elolvastam és aztán megint félreraktam. Túl zavaros volt, nem kapott el a hangulat, nem értettem, hogy mi van, nem tudott magába szippantani a történet és nagyon furcsa volt a "te" stílus, az E/2 (ami csak a regény harmadára jellemző és meglepő eszköz). Úgy éreztem, hogy pihentetnem kell még ezt a dolgot, mert ami nem megy, azt inkább ne erőltessük. Egy héttel később megint túljutottam egy másik könyvön, ismét eljött a "mit olvassak" cirkusz, megint vacakoltam egy sort, újra elolvastam az első fejezetet és csodák csodájára már jobban feküdt minden, megtetszett az E/2, különlegesnek tartottam és jobban odafigyelve olvastam, így elkapott a regény. Kíváncsi lettem a kőszerű lényekre (később már megtudtam, hogy kőfaló a nevük) és valahogy érdekelni kezdett a nő sorsa is, majd egyre több minden és azon kaptam magam, hogy az egész szombati napom olvasással telt el, szalad a lakás, a külvilágról semmit se tudok, a családról se, de az orogénekről, a világvégéről, Rezdületlenről, a Fulkrumról, a szeizmikus mozgásokról és a világvégéről annál többet. És marha jól éreztem magam, mert ezer éve nem kapcsolódtam ki ennyire jól, ezer éve nem kötött le ennyire könyv, hogy még azt is elfelejtsem, hogy a Földön vagyok, van olyan, hogy munka, meg kötelesség, meg takarítás, bevásárlás és a többi, és nagyon rég volt, hogy utoljára ennyire belelkesültem volna egy világtól. Pont azt adta a regény, ami miatt annyira rákattantam annak idején az olvasásra.

 Először is a világfelépítés valami iszonyat jó. Alaposan kidolgozott szinte minden részlete, annak ellenére, hogy nem ezen van a hangsúly, legalábbis a narrátorunk szerint a világvége, meg maga a világ is csak egy háttérdíszlet, a sztori, Essun tragédiája és az a lényeg, hogy megtalálja a férjét, aki megölte az egyik gyereküket, a másikat pedig elrabolta. Minden ízében remekül kidolgozott a világ, olyannyira, hogy bevallom őszintén, még a figyelemfelhívás ellenére is, hidegen hagyott, hogy Essun gyereke még életben van-e és hogy megtalálja-e a férjét. A világ és a benne lakó lények érdekeltek, meg az, hogy mi lesz a világ sorsa. Az írónő apránként adagolja a dolgokat, de még így is néha újra kell olvasni részeket, hogy felfogjuk a világ mibenlétét, mert annyi különös részlet van, hogy nem lehet csak úgy átsiklani felette. Segítségünkre van egy térkép is Rezdületlenről, arról a helyről, ahol szinte élhetetlen körülmények vannak, mert olyan gyakori a szeizmikus mozgás a földkéregben, hogy egész civilizációk tűnhetnek el egy-egy katasztrófa esetén, ezért a társadalom már készenlétben van egy-egy ilyen eseményre, de ez nem volt mindig így. Egy kis történelmi gyorstalpaló és még egy fogalommagyarázat gyűjtemény is segítséget nyújt a jobb megértéshez a könyv végén. Az írónő rengeteget dolgozhatott a világ kialakításán és ezt meg is hálálja az olvasó, engem teljesen elbűvölt, hogy egy totál másik és szokatlan világba kerülhettem az alapos munkája miatt. Úgy érzem, hogy a világnak és történelmének, illetve a társadalmának még csak egy szeletét ismertem meg, rengeteg kérdés maradt nyitva és még annyi mindent nem tudni erről a világról, hogy már csak ezért is tűkön ülve várom a folytatást. A leginkább a kőfalókra és az orogénekhez való viszonyukra vagyok kíváncsi, ez fogott meg a leginkább és jellemző, hogy pont erről tudtam meg a legkevesebbet.

Másodszor a karakterek fogtak meg nagyon, annak ellenére, hogy sok kritika érte a személyüket és a karakterek kidolgozottságát, nekem ezzel semmi bajom sem volt. Lehet, hogy nem a világ legösszetettebb és lenyűgözőbb karakterei, de nem is sablonosak és papírmasék. Már eleve az különleges bennük, hogy a legtöbbjük orogén, vagy gúnynéven rogga, akikről még nem olvashattuk sosem. Igen, a képességeik miatt, hogy szenzelni tudják a mozgásokat a földkérgen keresztül, meg irányítani és befolyásolni tudják a föld mozgását, hasonlítanak a különleges képességekkel rendelkező fantasy alakokra, az olyanokra nagyon is, akik valamilyen természeti elemet tudnak uralni, lehet őket a mágusokhoz is hasonlítani, de mégis valami más bennük. Nem kérkednek az erejükkel, sőt, kordában tartottak a Fulkrum szabályai és az Őrzők által, ráadásul nem a társadalom hőn szeretett rétegét alkotják, hanem pont hogy a legalját. Az emberek félik és utálják őket, minden természeti katasztrófát nekik tulajdonítanak és eszükbe sem jut, hogy valójában mennyit köszönhetnek nekik, mennyi katasztrófát pont őmiattuk úsztak meg. Ott van példának erre a tízgyűrűs orogén (a gyűrűk száma határozza meg egy orogén erejét), Alabástrom, aki a csomópontokon elhelyezett orogéneknek segít elkerülni a nagyobb mozgásokat és kilengéseket pusztán jó szándékból. A földkéreg állandó mozgásban van, állandó koordinációt igényel, hogy ne következzen be katasztrófa, ezt a feladatot hivatottak ellátni a csomópontokra kihelyezett orogének. Persze a társadalom mit sem tud arról, hogy milyen erők munkálnak a háttérben, és hogy az orogének mi mindent megtesznek azért, hogy megvédjék Rezdületlent. A társadalom csak támadja őket. Ha van olyan orogén, amelyik az emberek között megbújva próbál emberi életet élni és rájönnek, hogy ki is ő valójában, azt könyörtelenül kivégzik, még az sem számít, ha egy hároméves gyerekről van szó, sőt, inkább ők a legveszélyesebbek, mert a gyerekek nem uraik még az erejüknek. Essun kisfia is így járt, az apja agyonverte pusztán azért, mert a fiú orogén volt és csak a jóisten tudja, hogy mit fog tenni a lányukkal, akit elrabolt.

Ha a lények (orogének, őrzők, kőfalók) és a karakterek még nem bizonyultak volna elégnek a világgal együtt, akkor ott van a történet is, ami szintén brutál jól volt megírva. Vannak meglepő csavarok is, még a vége is egy csavarral zárul, ami miatt szintén tűkön ülve várom a folytatást. Három különböző korú nő életét követhetjük nyomon ebben a világban, mindhármójuk orogén, de mindhármójuk mást enged láttatni a világból. Ott van Essun, aki próbált megbújni az emberek között, de lebukott, tragédia érte és személyes bosszú hajtja, miközben a világ lángokban áll. Ott van Damaya, az orogén kislány, akitől a szülei annyira féltek, hogy odaadták inkább egy vadidegen férfinak, csak ne lássák őt többet. Damaya bekerül a Fulkrumba, az orogének iskolájába, így úgy tűnik, hogy végre jó sorsa lesz. Az ő szemszöge egy leheletnyi YA-t hozott a regénybe, a jobb fajtából, mert a sulis részek teljesen olyan hangulatot kölcsönöztek a regénynek, mint amilyen az ifjúsági fantasykra jellemző. Személy szerint én még ennél is többet olvastam volna a suliról, mert utoljára a Harry Potterben találkoztam ennyire varázsos épülettel, hangulattal, lényekkel és fura leckékkel. A fura leckék némelyike már meghökkentően morbid volt itt a regényben. A kedvencem mégis a négygyűrűs orogén, Szienit volt, aki már befejezte az iskolát, már négy próbán is túl volt, próbált feljebb jutni a ranglétrán, ami küldetések végrehajtását takarta, köztük egy olyat is, hogy szüljön orogén gyerekeket, nem mástól, mint a tízgyűrűs Alabástromtól. Az már senkit sem érdekel, hogy utálják egymást, a fajnemesítés mindenek felett áll. Az se számít, hogy Alabástrom belezakkant az erejébe (ő az egyedüli tízgyűrűs és ha több ujjuk lenne, akkor talán még ennél is több gyűrűje lenne, felbecsülhetetlen ereje van) és mindabba, amit élete során látott. Az se tette jobbá a dolgokat, hogy két ennyire eltérő karakter került közelségbe, míg Szineit erősen szabálykövető és vak a világ történéseire, addig Alabástrom lázadó, pökhendi, arrogáns és nagyon is jól tudja, hogy mi folyik a háttérben. Egy élmény volt látni, hogy ez a két karakter milyen kapcsolatot tudott egymással kialakítani. Az ő részeiknél történt a legtöbb izgalom, a legtöbb különlegesség és még a szabadon értelmezett szex is, minden tabutól mentesen.

Annyi furcsaságot és bizarr dolgokat tartogatott a regény, hogy nem egyszer fennakadtam valamin és nyugtáztam magamban, hogy ez jó, nagyon jó, újszerű és frissítő. Elég érdekes észjárása van az írónőnek, ezért folyton meg tudott hökkenteni vagy lepni valamivel. Egyszer brutálisan szókimondó volt a stílus, másszor varázsosan lassan hömpölygött, mint ami a high fantasykra jellemző, aztán átváltott egy kicsit az ifjúsági regényekre jellemző lazaságra, könnyedségre, majd egy negyvenes nő komolyságára. Ahogy a stílus, úgy az érzelmeim is folyamatosan hullámzottak és még olyan érzelmek is előjöttek, amikre nem számítottam ennél a regénynél. Ez sokkal több volt, mint amit a tucatfantasyk adnak, a megszokott elemeket úgy sikerült csűrnie-csavarnia az írónőnek, hogy egy teljesen új dolgot hozott létre a műfajon belül. Nagyon hiányzott már egy ilyen vérfrissítés és újdonság, kellett egy ilyen nagy dobás a fantasy irodalomba, meg az életembe is. Hatalmas nagy kedvenc lett és megemelte a mércét.
__________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból
Kedvenc: Szienit, Damaya, Alabástrom, az őrzők, a kőfalók
Tetszett: minden
Nem tetszett: -
Fordította: Ballai Mária
Oldalszám: 368 oldal
Kiadó: Agave Könyvek
__________________________________________________________________________________