Miért pont ez? Érdekel a pszichológia tudománya és szeretem, ha kedvenc műfajommal, a krimivel vegyítik, így nem volt kérdés, hogy elolvasom a Terápiás hazugságokat.
Fülszöveg: A terapeuta rendelőjében mindenki hazudik. Hazudik Carolyn, akinek feltett szándéka, hogy tönkreteszi az ifjú Ernest Lash ígéretes karrierjét, mert meg van győződve róla: ő vette rá a férjét (volt páciensét), hogy elváljon tőle. Hazudik Shelly, a megszállott pókerjátékos, aki álnok módon férkőzik a terapeutája, Marshal bizalmába, mert csak így remélhet kievickélni szorult anyagi helyzetéből.
Yalom világában páciens és terapeuta kapcsolata hihetetlenül bonyolult, olykor valóban nem könnyű eldönteni, melyikük az, aki segítségre szorul.
A Terápiás hazugságok fordulatos pszichológiai krimi, melyben a szerző metsző iróniával vizsgálja tulajdon szakmáját. A pszichiáterek, derül ki belőle, korántsem olyan jó emberismerők, hihetetlenül könnyű átverni őket.
Vélemény: Egy kicsit én is átverve érzem magam, mint ahogy a regénybeli terapeuták, ugyanis a regény műfaji besorolása alapján nagyon nem erre számítottam. Nem tudom, hogy milyen elvek alapján sorolják be a könyveket az adott műfajba, nem is értek hozzá profi szinten, de azért érzem a műfajok közti elkülönülést és hozzá is szoktam egy rendszerhez. Valljuk be, hogy nagyon sokszor a műfaj alapján választunk könyvet és a műfajról alkotott elképzeléseinket várjuk visszaköszönni a lapokon. Ha ezek az elvárások nem teljesülnek, akkor jön a csalódás. Ez alapján, ezt a könyvet nem nevezném se thrillernek, se pszichológiai kriminek, hanem ez inkább pszichológia szépirodalmi köntösben. Ha valaki végig pörgős, izgalmas, feszült hangulatú, "lerágom a tíz körmöm, mire a végére érek" típusú könyvre, vagy a szokásosan csavaros, megdöbbentő fordulatokban gazdag krimire vagy thrillerre vágyik, ez nem az a könyv. Ez szépirodalom. Nem egy skandináv krimi, nem egy S. J. Watson vagy egy Stephen King. Nagyon messze áll ezektől. Ha viszont félreteszem magamban ezt a bakit (nem megfelelő műfaji besorolás vagy irányomból nem megfelelő elvárások), akkor nagyon is értékelhető könyv. Bár mellékgondolatként újra és újra puffogtam magamban, hogy ez ugyan közel sem thriller vagy krimi, pláne nem a pszichós fajta, azon kaptam magam, hogy én ezt a könyvet nagyon szeretem, nagyon olvastatja magát, fenntartja az érdeklődésem, könnyed és érdekes, ráadásul néhol izgalmas is, bár nem úgy, mint ahogy egy akciójelenetnél érzi magát az ember. Nagyon jó volt olvasni. Borzasztóan kíváncsi voltam, hogy mi lesz ebből az egészből és mi lesz a karakterekkel, hogyan fognak dönteni egy-egy szituációban. Ez a regény nagyon karakterközpontú volt, kevés szereplővel, így volt idő alaposabban megismerni őket, ezáltal kötődni hozzájuk annyira, hogy érdekeljen a sorsuk alakulása.
A történet két pszichoterapeuta köré épült, akik szakmailag szoros kapcsolatban állnak egymással (Ernest szupervízora Marshal) és ellentétes állásponton vannak a terápiás módszereket illetően. Ernest fiatalabb és kissé tapasztalatlanabb magán pszichoterapeuta, de innovatív, haladna a korral és új módszereket találna ki, míg Marshal, aki tulajdonképp a szakmai terapeutája, felügyelője és egyben mentora ragaszkodik a tankönyvekhez, a régi módszerekhez és nagyon érzékeny az erkölcsre. Kettőjükben annyi a közös, hogy mind a ketten narcisztikusak, szakmailag pengének tartják magukat. A regényen végigível a kettőjük közti ellentét és kulcsfontosságú lesz a pácienseknél. Mind a ketten magánpraxist folytatnak, de ezen túl máshonnan is szakmai elismerésre vágynak. Ernest péládul könyveket ír és rendszeresen publikál, míg Marshal a Pszichológiai Társaság Etikai Bizottságának tagja és elnöki pozícióra pályázik. A szakmai sikereiken, a terapeutás módszerek felüli vitán, a pszichiáterek, pszichológusok és terapeuták közti különbségeken túl, megismerhetjük a pácienseiket, konkrét esetekkel és magukat a terapeutákat is a magánéletükben.
A Terápiás hazugságok két szinten is nagyon élvezetes olvasmányt nyújtott. Az egyik a közérthetően megírt tudományos része volt, még pontosabban a terápiás módszerek elméletei és ezen elméletek megvalósulása a gyakorlatban, illetve a szakmai viták. A karakerek közti viták vagy eszmecserék tágabb képet nyújtottak arról, hogy mit is csinál egy terapeuta, hová illeszthető be a szakma, mik a tévhitek, hasonlóságok vagy eltérések a pszichiáterek, a pszichológusok és a terapeuták között. Megismertem a folyamatot, hogy kiből hogyan lesz terapeuta. Marshal is itt jött a képbe, ő az, aki mentorálja, felügyeli Ernest munkáját és egyben a terapeutája is. A szakma elején ugyanis szükséges egyfajta szupervíziós időszak, egyfajta gyakorlat, ha valaki igényli, akkor akár egész életében lehet szupervízora. Mindezeket úgy ismertem meg, hogy egy pillanatig sem untam el magam, ugyanis érdekfeszítő viták és beszélgetések során jöttek az információk. Ugyanezt éreztem a terápiás módszerek taglalása során. A terapeuták belső bizonytalansága, a gondolataik és a vitáik során fedték fel ezeket az információkat.
A másik szint pedig a páciensek és maga a történet szintje volt, ami nagyon szépen elegyedett a tudományos résszel és nagyon szépen összekapcsolódott vele. Az Ernest és Marshal között feszülő vita lényege, hogy Ernest egy új terápiás módszert szeretne kipróbálni vagy bevezetni, aminek az lenne a lényege, hogy maga a páciens is terapeutává válna. A konzervatív szemlélet szerint, amelyet Marshal képvisel, a terapeutának el kell határolódnia a betegtől, meg kell tartania a három lépés távolságot, főként etikusnak kell maradni és csakis azt kell szem előtt tartani, hogy mi a jó a páciensnek. Ernest viszont ridegnek tartja ezt a módszert, így a terapeuta nem tud közel kerülni a pácienshez, mint emberhez. A teljes őszinteséget akarja kipróbálni, aminek a lényege, hogy megosztja a pácienssel, hogy mit érez és főleg a kettőjük közti kapcsolatot akarja erősíteni, nem akar annyira személytelen lenni, ha kérdeznek tőle, akkor arra válaszolni akar. (A terapeuták pl. nem szoktak olyan kérdésekre válaszolni, ami a magánéletüket érinti.) A vita odáig fajul, hogy Ernest titokban egy új páciensnél bevezeti ezt a módszert, majd abbahagyja a szupervíziót is és nem találkozik Marshallal. Innen indul a lavina, ugyanis Ernest ezzel önkéntelenül is bajba sodorja magát.
A páciensek némelyikét is megismerjük, kit közelebbről, kit csak érintőlegesen, de mindenkinek köze van valamilyen úton-módon a másikhoz. Ernest például nem is sejti, hogy az új páciens, akin ezt az őszinteségi módszert ki akarja próbálni, a volt betegének (aki több évnyi terápia után végre kilépett a rossz házasságából és elhagyta zsarnok feleségét) a volt felesége, és a nő bosszúból tönkre akarja tenni a karrierjét, mert szerinte Ernest tette tönkre az ő házasságát. Ernest azt hiszi, hogy Carolyn tényleg igazat mond és ténylegesen vonzódik hozzá, sőt, elhiszi, hogy a nő a szeretője akar lenni és komoly erkölcsi dilemmába kerül miatta. Carolyn közben azt akarja bebizonyítani, hogy Ernest ugyanolyan utolsó szemétláda terapeuta, mint a többi, aki lefekszik a pácienseivel terápiás foglalkozásra hivatkozva. Ha sikerülne elcsábítania a férfit, akkor egy feljelentéssel akkora botrányt kavarna, hogy az Ernest karrierjének végét jelentené. A kettőjük közt zajló beszélgetések és találkozások már-már komikusak voltak, hiszen olvasóként tisztában vagyunk vele, hogy mi van a háttérben, gyakran Carol gondolataiba is betekintést nyerhetünk, de közben megrázó is volt, hogy mennyire manipulálható az ember, főleg egy terapeuta. Ezen kívül sok kisebb epizódot is megismerünk Carol életéből és hát nem volt egyszerű élete neki sem. Az izgalmas részét az adta az egésznek, hogy vajon ki kerül ki nyertesen a játszmából? Carol végül elcsábítja és tönkre teszi Ernestet? Vajon kiderül, hogy ő kicsoda? Vagy Ernest erkölcsös marad és inkább lekoptatja a nőt? Vagy rájön, hogy ki is Carol? Vagy Carol megváltoztatja a szándékát, mert hatni kezd rá a terápia, annak ellenére, hogy a sztorija egy hazugság? Mindegyik benne volt a pakliban.
A másik szálon hasonló dolog történik Marshallal is, miután Ernesttel elváltak az útjaik, csak nála a pénz és az ajándékok elfogadása okoz komoly dilemmát, nem pedig a szex, de ő is ugyanúgy a páciensek hazugsága által kerül bajba. A beígért krimiszál talán hozzá köthető a leginkább, mert az utolsó pár oldalon tényleg nyomozást indíttat egy ügyben. De nála is voltak komikus jelenetek, mert a pókerjátékos (és minden játék függője), Shelly feladja a leckét a merev és konzervatív terapeutának. Marshal karaktere megy át a leglátványosabban a karakterfejlődésen.
Összességében nagyon érdekes, olvasmányos sztori volt, sok kisebb minisztorival a nagy egészben. A szálak és a kapcsolatok szépen összefutottak, a karakterek eredetiek és érdekesek voltak, Yalom pedig nagyon jól ír. Nagyon tetszett az írói stílus, ami kissé ironikus volt, könnyed humorral szőtte át az egészet, volt benne egy kis morbiditás is néha, de a szépirodalom keretei között maradt, okos gondolatokkal átszőve. Tanító jellege is volt a könyvnek, hiszen sok hasznos információ van benne, volt benne erkölcsi tanítás is. Általában szeretjük az olyan sztorikat, amikben más kárából okulva (és nevetve rajta) megtanuljuk a leckét. Ez a könyv jó tanulópénz volt, mert bemutatta, hogy mennyire manipulálható az ember. Egyik kedvenc, tehát újraolvasós regényem lett és persze Yalom többi könyvére is kíváncsi lettem.
_________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból
Kedvenc: Marshal, Seymour Trotter, Paul, Shelly
Fordító: Résch Éva
Oldalszám: 472 oldal
Kiadó: Park Könyvkiadó
Megjelenés: 2016. február
_________________________________________________________________________________
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése