November közepén jelenteti meg a Maxim Könyvkiadó Jennifer Niven: Veled minden hely ragyogó című könyvét. Finch és Violet életük egy különösen nyomasztó szakaszában találkoznak, rendkívül furcsa körülmények között.
November 3-a és 10-e között, 8 állomásos turnénkban ezeket a körülményeket ismerhetitek meg a Blogturné Klubbal, persze anélkül, hogy túl sokat spoilereznénk.
Ha pedig ügyesen vadásztok Finch egy kedvenc témájában, akkor még meg is nyerhetitek a kiadó által felajánlott három könyv egyikét.
Miért pont ez? A fülszöveg olvasásakor elfogott egy furcsa érzés, hogy ezt a könyvet el kell olvasnom.
Fülszöveg: Theodore Finchet elbűvöli az elmúlás. Már több módját is kipróbálta, hogy véget vessen az életének. Ám a világ jó és szép dolgai, legyenek azok bármilyen kicsik, minden egyes alkalommal
megakadályozták ebben.
Violet Markey úgy él, hogy csak a jövőbe néz, számolja a napokat az érettségiig, és azt tervezi, hogy elhagyja a várost, ahol minden a nővére halálára emlékezteti. Egy hihetetlen véletlen megváltoztatja mindkettőjük életét.
Amikor Finch és Violet az óratorony párkányán találkozik, még nem tudják, ki menti meg a másikat. Aztán egy iskolai projekten azt a feladatot kapják, hogy fedezzék fel saját államukban a „természet csodáit”, de Finch és Violet közösen egy sokkal fontosabb utazásra indulnak…
Finch Violet mellett önmagára talál, és a lány megismeri néha kicsit furcsa, de vicces, nyitott, jókedvű oldalát. A fiú pedig eléri Violetnél, hogy már ne számolja a napokat az utazásig, és készen álljon egy új életre. De ahogy Violet világa egyre inkább kinyílik, Finché úgy zsugorodik.
A könyv meghódította a New York Times sikerlistáját.
Vélemény: Ez életem egyik legnehezebben megírt posztja, és a regény az idei év legfelkavaróbb olvasmánya számomra, mert a témája részben személyesen érint. Nehéz elvonatkoztatnom bizonyos dolgoktól, de mivel ez egy könyvesblog, nem pedig a Dear Diary-m, megpróbálok tárgyilagos maradni. A fülszövegből sejthető, hogy nem éppen vidám témát dolgoz fel a regény, de ezzel nincs is gond. A depresszív irodalomban is vannak olyan regények, amik meghatározók és kiemelkedők, ezt pedig úgy találja meg az ember, ha próbálkozik. Megmondom őszintén, hogy a YA jellege miatt nem számítottam többre, mint amit általában az ifjúsági regények tudnak adni és féltem is, hogy rossz választás volt elolvasni a könyvet. Tévedtem, mert (morbid vagy sem) az egyik kedvenc könyvem lett. Azért nem lehet összehasonlítani egy Sylvia Plath-féle Az üvegburával vagy Wurtzel Prozac-országával (alapművek a depresszív irodalomban és nagyon jók, olvassátok!), de az ifjúsági irodalomban kiemelkedően jól dolgozta fel a mániás depresszió vagy bipoláris zavar témáját, a gyászt, az elmúlást és hogy milyen egy ilyen betegségben szenvedő ember közelében lenni, vele együtt létezni.
Az írónő annyira remekelt, hogyha nem kerül leírásra, hogy mi a gond, akkor is kivehető, hogy Finch-nek bizony komoly baja van. Aki már találkozott valamilyen formában ezzel a betegséggel, hamar észreveszi a jeleket, mielőtt megtudná a "diagnózist" és talán ez nyűgözött le a leginkább. Érezni lehetett, hogy mikor jönnek a mániás epizódok és ezek mikor kezdenek lassan átváltani a depressziós epizódokba, majd fordítva. A másik ami lenyűgözött, az Finch személyisége és az a szép szerelmi szál, ami közte és Violet között volt. Aki ismer, az tudja, hogy mennyire nem szeretem a romantikus regényeket, így a szerelmi szálakat se favorizálom általában, de ez nem teljesen így van. Ugyanis, ha az a szerelmi szál reális, valódi és semmi instant nincs benne, igenis meg tud hatni és meg tud győzni. Igenis el tudom hinni, hogy na ilyen szerelem létezik és létezhet, mert valódi a szépségei mellett a fájdalmával és a szenvedéseivel. Nem a mondvacsinált drámákkal vagy valami vacak hétköznapi hülyeséggel, hanem a valódibb gondokkal.
Finch karaktere lenyűgöző volt vagy, hogy az egyik regénybeli kulcsszóval éljek, csodás. Az a srác izgalmas, érdekes, titokzatos, de egyben nyílt is volt. Szórakoztató, de egyben melankolikus, érzékeny, néha impulzív és dühös. Mint ahogy Violet, úgy én se tudhattam soha, hogy a következő fejezetben melyik Finch-csel találkozok és ettől is vált érdekessé. Olyan művészi érzéke volt, ami a mentálisan beteg művészek sajátja, minden apróságra odafigyelt, ami mellett más emberek csak elrohannak, mert a mókuskereket hajtják. Emellett okos és piszok művelt is volt. Őrült és nyugodt, szórakozott, de egyben figyelmes, szóval szinte minden volt egyszerre. Olyan összetett személyisége volt, hogy szinte elképzelhetetlen, hogy valaki ilyen legyen. Pedig vannak ilyennek. Finch felkerült a fiktív szerelmi listám vezető pozíciójába. Egyszerűen imádtam az ő fejében lenni és csak faltam a sorokat, amikor az ő része következett.
Ott szerettem volna lenni vele és végigcsinálni azt az őrült utazást, ott szerettem volna lenni vele, hogy érezze, valaki figyel rá, úgy igazán. Ott szerettem volna lenni vele, hogy tudja, nincs egyedül és totálisan megértem minden egyes gondolatát és érzését. Ott szerettem volna lenni vele, hogy megöleljem és azt mondjam neki, nem lesz semmi baj, megoldjuk. Szerettem volna ott lenni vele éjszaka a könyvesboltban a szőnyegen fekve és nevetve, miközben a kedvenc verseit olvassa fel és dalt komponál belőle. Szerettem volna róla írni, ahogy Violet is tette volna, ha a nővére halála nem fojtja belé a szavakat. Szerettem volna neki segíteni sorba rendezni a sok post it-re felírt szavakat és mondattöredékeket, hogy egy értelmes egész legyen belőle. Szerettem volna én is felírni szavakat az öntapadós tömbre és az ő szavai közé tenni. Szerettem volna kitalálni vele együtt, hogy a következő napon ki legyen, melyik stílus legyen az aznapi saját divatja és szerettem volna meglepni azzal, hogy én is stílust váltok. De legfőképp hinni szerettem volna. Hinni, hogy az odafigyelés, a szeretet és a szerelem egyben tartja. Szerettem volna megszorítani a kezét, mikor úgy érezte, hogy zuhan és szerettem volna, ha ő fogja meg a kezem, mikor én zuhanok. Szerettem volna, ha ő ölel meg, amikor én sírok és azt mondja: nem lesz semmi baj, megoldjuk, hiszen hasonlók vagyunk. Hát ilyen volt ez a regény.
Szerettem volna hinni, hogy Violet és ő mindent megváltoztatnak egymásban. Finch elérte Violetnél, hogy a lány kinyíljon, végre nevessen és olyan dolgokat lásson meg a világból, amikre eddig sosem figyelt. Violet pedig elérte, hogy ha csak egy kis időre is, de Finch egyben maradt. Ezúttal hinni akartam a romantikus regényekben és a happy endben, de a valóságot kaptam.
Dühös vagyok az olyan emberekre, akik azt mondják egy depressziósnak, hogy szedd össze magad végre. Vagy azokra, akik csak legyintenek, hogy: ah, ez múló rossz kedv, majd jönnek jobb napok. Vagy azokra, akik egyáltalán észre se veszik, hogy a másikkal valami baj van, komoly baj. Azokra meg főképp dühös vagyok, akik flúgosnak, nyomoréknak, őrültnek vagy egy rakás szerencsétlenségnek nevezik az ilyen embereket és még ki is nevetik vagy gúny tárgyává teszik őket. Az iskolában ezt tették Finch-csel és a mai világban nagyon sok emberrel teszik ezt, ahelyett, hogy odafigyelnének rájuk. Lehet, hogy betegek, de borzasztó értékes emberek, tele érzelemmel, odafigyeléssel és nyitottsággal a világ szépségei felé, tele empátiával a világ fájdalmai felé. Hiszek abban, hogy meg lehet őket "menteni", csak odafigyelés, törődés és szeretet kell nekik, illetve az, hogy valaki megértse őket és valakire tudjanak támaszkodni. De sokszor sajnos ez is kevés.
Aki nem berzenkedik a depresszív irodalomtól annak mondhatom azt, hogy ez is egy alapmű. Az egyik legérdekesebb és legösszetettebb karakter van benne, akivel olvasmányaim alatt találkoztam és az egyik legszebb szerelmi szál van benne, amit valaha megírtak. Hiába volt nehéz és szomorú a téma, mégis voltak benne könnyedebb, reménytelibb részek is, amik szintén csodásak voltak.
__________________________________________________________________________________Történet: 6/5 pontból
Kedvenc: Theo Finch
Tetszett: az egész regény úgy ahogy van
Oldalszám: 432 oldal
Fordította: Kocsis Anikó
Kiadó: Maxim Könyvkiadó Kft.
__________________________________________________________________________________
Blogturné extra
Bakancslista
Sokféle listám van, de ezek közül a bakancslistám a kedvencem. Folyamatos mozgásban van, hol rövidül, hol meghosszabbodik, hol extrém dolgok kerülnek fel rá, hol hétköznapiak. Vannak rajta szinte kivitelezhetetlen dolgok is. Most pár tételt megosztok róla.
Amit még mindenképp megteszek!
Mi is jártunk az egyik ragyogó helyen, ahol Theo és Violet! Kigondoltuk, mit írnánk mi a falra, mi az, amit még mindenképp megteszünk az életünkben!
Az enyémre ezek kerültek:
* Delfinekkel úszni. (Nem csak, hogy a világ egyik legédesebb állatai, de nagyon intelligensek és jó hatással vannak a depresszióra. Még ki is mentik az embert a vízből.)
* Egy saját könyvtárszoba, az a tölgyasztalos-banklámpás-földtől a plafonig csak könyvek típusú.
* Még egyszer látni Londont és mókusokat etetni a parkban.
* Legalább öt nyelvet megtanulni.
* Kivenni a már megírt regényeimet a "fiókból" és megmutatni másoknak.
* Megkóstolni az abszintot.
* Hanyatt feküdni a földön és a felhőket bámulni, hogy milyen formát adnak ki. És mindezt valakivel megosztani úgy, hogy nem nevet ki.
* Egy egész éjszakás filmmaratonon részt venni.
stb.
A te elhatározás-tábládon/bakancslistádon mi lenne?
__________________________________________________________________________________
Nyereményjáték
Az öngyilkosság központi szerepet játszik a történetben - Theo számára szinte hobbi, hogy öngyilkosságoknak néz utána.
Most mi is ezt kérjük tőletek. Minden egyes állomáson egy híres irodalmár öngyilkosságáról vagy öngyilkossági kísérletéről találsz egy kis leírást. A feladatot innentől kezdve nem nehéz kitalálni: írjátok be a Rafflecopter megfelelő sorába az irodalmárok nevét!
A helyes megfejtők között 3 példány sorsolunk ki a regényből.
Amerikai írónő, költőnő és novellista volt. Súlyos depresszióban szenvedett, önéletrajzi ihletésű regényében nyíltan írt a betegségről, ez hozta meg számára az igazi hírnevet. Ezen regénye a mai napig olvasott alapműnek számít a depresszió irodalmában. Naplóbejegyzéseiben (melyeket később kiadtak) szintén kendőzetlenül ír a betegségéről, magánéletéről és belső vívódásairól, gondolatairól. Nyolc éves korában váratlanul veszítette el édesapját, ekkor elhatározta, hogy "soha többé nem beszél Istennel". Főiskolás korában sok öngyilkossági kísérleten volt túl és depresszióját elektrosokk terápiával kezelték. 30 éves korában végül az egyik öngyilkossági kísérlete sikerült: kinyitotta a gázt és a fejét a sütőbe dugta. Két kisgyereket hagyott hátra.
Figyelem! A kiadó csak magyarországi címre szállít. A nyerteseket e-mailben és a Facebook oldalunkon is értesítjük, ha innentől kezdve 72 órán belül nem jelentkezik, új nyertest sorsolunk.
a Rafflecopter giveaway
__________________________________________________________________________________
További állomások
11/03 Deszy könyvajánlója
11/04 CBooks
11/05 Angelika blogja
11/06 Kelly és Lupi olvas
11/07 Media Addict
11/08 Könyvszeretet
11/09 Always Love a Wild Book
11/10 Dreamworld
__________________________________________________________________________________
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése