Lauren Oliver - Delírium

Miért pont ez? Az írónó Mielőtt elmegyek című könyve tetszett, így kíváncsi voltam erre a könyvére, pontosabban trilógiájára is. Másrészt pedig újabban rászoktam a disztopikus művekre, így kétszeres volt az örömöm, mikor a kezembe vehettem a könyvet. 

Történet: Magdalena, becenevén Lena a jövő Amerikájában, azon belül is egy városkában él. Közeledik a tizennyolcadik születésnapja, amit elég szokatlanul fog megünnepelni. Kapni fog egy kezelést, hogy ne tudjon szerelembe esni és egyúttal megkapja élete párját, akivel a társadalom szerint boldogságban fogja leélni az életét. Furcsa ellentmondás nekünk, de nem nekik, abban a világban. A szerelmet betegségnek tartják, halálos kórnak, ezért a tudósok kifejlesztettek egy olyan módszert, amivel meg tudják szabadítani az embereket ettől az átoktól, de ehhez meg kell várni a 18 éves kort, nehogy valami maradandó károsodás érje az embereket. Persze, hogy az utódlás kérdése megoldott legyen, választanak mindenkinek egy párt, aki a statisztikától kezdve a genetikán át minden tényezőt figyelembe véve a legideálisabb társ egy egész életre. Az emberek ilyen irányított világban élnek, elfogadták, megszokták és úgy tűnik, hogy senkinek sincs ellenére a rendszer. Lena azonban elkapja a kórt és kételkedni kezd ebben a rendszerben, annak sikerességében és helyességében.

Vélemény: Szerettem is meg nem is a könyvet. Ha nem disztopikus lenne és nem Lauren Oliver írta volna, akkor inkább elmegyek mellette a könyvesboltban és másik könyvet választok. Érdekes az alaptörténet, de egy kissé túl egyszerű is. A disztopikus műveket az ember nem azért veszi a kezébe, hogy két szerelmes miatt izguljon, arra ott vannak a romantikus könyvek, hanem elsősorban az érdekes és hihetetlen jövőkép és a horrorisztikus világ miatt. Legalábbis engem elsősorban ezért vonz a műfaj. 

  Lauren Oliver ért ahhoz, hogy az emberek érzelmeit szépen írja le és egész jó társadalmi rajzokat is lefest a műveiben, csupa olyan kérdéssel foglalkozik, amivel mi is nap mint nap. A stílusa és az írásmód ugyanúgy lenyűgöző, érdekes tájleírásai vannak és különösen fogalmaz. Maga az elképzelés és az a világ, amit kitalált, nagyon érdekfeszítő volt, de valahol útközben egy kicsit félrebillent a mérleg. 

  Lena tárgyilagosan lefesti, hogy milyen is az a világ, társadalom, amiben él. Megismerhetjük a rendszert, a tényeket, láthatjuk is az ő szemén át, hogy milyen a még kezeletlen fiatalok és a már kezelt felnőttek élete. Minden szabályozott és irányított, a járőrök miatt pedig olykor kegyetlen és drámai az élet. Úgy tűnik, hogy Lena mélyen hisz benne, hogy jó ez így, készül is a nagy napra, amikor betölti a tizennyolcadik életévét. Egy kicsit érzelemmentesnek és hűvösnek tűnik a főszereplőnő, ráadásul vaskalaposnak, ő is azok táborát erősíti, akik foggal-körömmel védik a rendszert és nem tűrnek meg semmiféle botlást. Néha ugyan pedzegetni kezdi az írónő, hogy Lena szüleinek milyen tragikusan alakult a sorsa és ez kihatással van a lány jelenére, de a lázadás mélyen szunnyad benne. 

  A konfliktus tárgya, Alex már a könyv elején megjelenik és egy kicsit felkavarja az állóvizet, de csak egy kicsit, mert utána eltűnik egy időre és megint Lena belső vívódásainál, az emlékeinél, a mindennapi életénél és a barátnőjénél lyukadunk ki. Ez a felállás marad szinte a könyv közepéig. Lena gondolkozik, meditál, fut a barátnőjével, néha információkat csepegtet a világról, egy-két kisebb és valamivel izgalmasabb epizód fűszerezi meg az unalmas hétköznapokat (és oldalakat), néha felbukkan Alex is, majd megint eltűnik. 

  A könyv onnantól kezdve válik érdekessé, hogy Lena szerelmes lesz, tehát elkapja a kórt. Amennyire vaskalapos volt eddig, olyan könnyen adja fel az elveit a szerelemért, gyökeresen és hirtelen változik meg a felfogása, talán túlságosan is gyorsan. Voltam én is szerelmes, elhiszem, hogy az ember lánya (és fia is) megbolondul tőle, de Lena szerelembe esése egy kicsit túl hihetetlen volt nekem a karakteréhez képest. Az nekem nem volt magyarázat, hogy a szülei miatt a génjeiben hordozza a lázadást. De mindezen túlléptem, mert megkedveltem a srác karakterét, így izgultam is értük egy kicsit, ráadásul a disztopikus világ alapkövét a szerelem kiirtása jelenti, így volt célja kettőjük kapcsolatának. 

  Maga a hangulat, ez a nyomott és furcsa hangulat, ami a könyvben uralkodik, nagyon érdekes volt. Elgondolkoztatott, hogy én mit tennék egy ilyen világban, hogyan viselném el, hogy irányítják az életem, hogy kötelező egy kezelésnek alávetnem magam, mellém rendelnek egy párt és utána üveges szemekkel és műmosollyal élném le az életem, mint ahogy a könyv szereplői is. A szerelem kell az emberek életébe és van is benne, az más kérdés, hogy milyen minőségben. Aztán tovább gondoltam az egészet és ekkor jöttem rá, hogy az írónő nem igazán dolgozta ki a tervét, sem a világát. 

  Tizennyolc éves korukig a fiatalok még kezeletlenek, de hogy ne legyen ebből probléma, igyekeznek őket különválasztani és beszabályozni a fiatalok életét: külön járnak a fiúk és a lányok iskolába, kijárási tilalom van, nem érintkezhetnek, sőt, szinte nem is beszélhetnek egymással az ellenkező neműek. Ha egy kezeletlen fiatal beszélget vagy csak a társaságában van egy kezeltnek, akkor az már nem probléma, hiszen úgysem valósulhat meg a szerelem. (Szerintem teljesen mindegy, hogy a másik kezelt vagy sem, a szerelembe eséshez bőven elég, hogy csak egy kezeletlen van, már megtörténhet a baj.) 

  Mindenki ismeri a mondást: a szerelem öl, butít és nyomorban dönt, ezért védekezik ellene a társadalom. Ha nincs szerelem, akkor az emberek nem lesznek betegek, depressziósak, nem lesznek öngyilkosok, vagy gyilkosok, hatékonyan fognak dolgozni, kiegyensúlyozottabb életet fognak élni és mivel mindenki mellé rendelnek egy párt, ezért magányosak sem lesznek. A kezelés tulajdonképpen egy agymosás és csak azért várják meg vele a 18 éves kort, mert a szervezet addig még fejlődésben van, nem is lenne sikeres, amellett, hogy károkat is okozna. Ez Lauren Oliver világának a lényege, de sajnos nem dolgozta ki eléggé vagy ha ki is dolgozta, akkor nem úgy írta meg, ahogy kellett volna.

  A hangulat, az elképzelés jó volt, azonban én hiányoltam elég sok mindent. Ugyan Lauren Oliver megemlíti egy-két szereplő által, hogy sok lázadó van, ők a Veszettek, akik a vadonban élnek, de nem igazán mutatja meg őket, csak említés szintjén szerepelnek. Beszélnek a szereplők lázadásokról is, de ezeknek is csak egy icipici szeletkéjét mutatja meg az írónő (elrejtett internetes oldalak tiltott zenével, meg egy-két tiltott buli, amikből kb. csak pár oldalt olvashatunk). A járőrök kegyetlensége ugyan megmutatkozik két kisebb epizódban (azok a részek kimondottan tetszettek), de túlságosan is könnyen meg lehet tőlük szabadulni. Többet is olvastam volna arról, hogy a kezelés mit is takar, sejteni ugyan lehet, hogy valamiféle agyműtétről van szó, de a sejtésen kívül semmit sem lehet róla tudni. Ez még rendben van, de azt már eléggé furcsállottam, hogy egyik szereplő se kérdezett rá, legalább a konfliktus kedvéért vagy Lena ezen szinte nem is elmélkedett, hogy mit is csinálhatnak pontosan az emberekkel a műtőasztalon. 

  A legnagyobb bajom viszont az elképzelés alapjával volt. Pont abban az időszakban kezeletlenek a fiatalok, amikor a leginkább dolgoznak bennük a hormonok, leginkább ekkor lázadnak, ekkor követik el a legtöbb csínyt és többnyire a szerelem nevében, de ez szinte nem is okozott problémát ebben a világban, mintha az írónő elkerülte volna ezt a témát. Ha ennyi hormontúltengésben "szenvedő" fiatal kezeletlen a sok kezelt felnőtt között, nem hiszem el, hogy ne lennének mindennaposak a lázadások, a szerelmi drámák a fiatalok körében. Hiába vannak szabályok, azok egy szerelmes fiatalnak csak egy kisebb akadályt jelentenek, egy apró bosszúságot, de leleményesen leküzdik. Itt viszont már a fiatalok is olyan tompán és üresen viselkednek, mint a kezelt felnőttek, nincs is köztük szinte semmi különbség. Ugyan látszik, hogy a felnőttek olyan furcsák, de az ember ösztönösen megérzi, ha valami nincs rendben és félni vagy aggódni kezd. Ebben a világban viszont a gyerekek, a fiatalok (ha egyáltalán Lenán kívül látunk mást is) közönyösen viselkednek. Ez túlságosan is hihetetlen. Egy gyereknek már az oviban van szerelme, általános iskolában már pláne, középiskolában meg főleg, sokan már 18 éves korukra többször voltak párkapcsolatban, sírták vizesre a párnájukat egy szakítás miatt, itt viszont semmi se történik velük az égvilágon. Nem hittem el, hogy csak Lena lenne az egyedüli "okos" és szemfüles fiatal, aki ennyire hevesen kételkedni kezd a rendszerben. Igazság szerint az összes fiatalnak kételkedni kellett volna a kezelés előtt, nem magyarázat a közönyükre az, hogy gyerekkoruktól kezdve ezt a mintát látják, mert az emberi érzéseknek és az ösztönnek nincs mintája. 

  Összességében tetszett a könyv és az utolsó 80-100 oldalt végig is izgultam, de nem tudtam annyira komolyan venni, mint más disztopikus műveket. Vannak ennél sokkal jobbak és izgalmasabbak is. Ez egy kicsit összecsapott volt, meg valahogy nem is kötött le, hogy egy lány jobbra-balra szenved, a barátnőjével fut, mosogat, fürdik, meg alszik. Az se nagyon kötött le, hogy Lena, akit nem is sikerült megkedvelnem, azon szenved, hogy szerelmes, de nem lehet az.  Minden könyvben, amiben szerelem van, megtalálható ez a konfliktus, így nagy újdonságot nem jelentett. Egyedül Alex alakja fogott meg és neki drukkoltam, hogy boldog legyen, de Lena nem érdekelt.

   Már maga az alap annyi buktatót rejtett magában, hogy az hihetetlen és a történet bele is bukott ezekbe. Túl sokszor ismétlődtek Lena gondolatai és néha olyan volt, mintha ugyanazokat az oldalakat olvasnám, csak egy kicsit átfogalmazva, sok volt benne az unalmas rész, az izgalmasak meg pár rövidke bekezdésben vagy oldalban lepörögtek. Túl sok kérdésre kimaradt a válasz, a legjobban az zavart, hogy az egyik fő kérdés teljesen elhanyagolt volt, ez pedig maga a kezelés vagy az ettől való félelem. Már csak azért is el fogom olvasni a további két részt, hogy megtudjam, mi is a lényege. Ha azt hozza ki belőle az írónő, hogy ez egy agyműtét, amely során beavatkoznak az agy azon részébe, ami az érzelmekért felelős, akkor toporzékolni fogok, mert egy nagy hülyeség lesz az egész. Ha nincs szeretet, szerelem, akkor nincs gondoskodás, a felnőttek nem lennének képesek felnevelni a gyerekeiket, teljesen érdektelenek lennének, nem lenne család, nem ragaszkodnának még a kirendelt párjukhoz sem és legfőképp nem lenne gyűlölet sem vagy agresszió, amit a járőrök testesítenek meg. Nem követnének el felesleges agressziót, csak robotokként parancsokat teljesítenének. 

Miért olvasd el? Ha szereted az írónőt és ezt a műfajt, akkor el fog szórakoztatni a könyv, de inkább a másik könyvét ajánlom, vagy egy másik disztopikus könyvet.

Miért ne olvasd el? Felnőttként már nem biztos, hogy annyira le fog kötni ez a "szerelmesek vagyunk, de nem engedik, hogy azok legyünk" felállás, mert tulajdonképpen arról szól az egész, hogy Lena szerelmes, de nem lehet az, a többi rész csak egy kis háttér, adalék egy romantikus könyvhöz, ráadásul ehhez mérten eléggé összecsapott.

________________________________________________________________________

Történet: 4/5 pontból

Karakterek: 4/5 pontból

Tetszett: a könyv hangulata

Nem tetszett: az összecsapott és kidolgozatlan disztopikus világ, a sok elvarratlan szál és a sok meg nem magyarázott lényeges tényező

Kedvenc: Alex

Kiadás: Ciceró, 2011

Oldalszám: 408 oldal

________________________________________________________________________