Jodi Picoult és Samantha Van Leer - Sorok között

Jodi Picoult és Samantha Van Leer - Sorok között

Miért pont ez? Az alapötlet elég érdekesnek tűnt.

Fülszöveg: Mi van, ha mégsem élnek boldogan, amíg meg nem halnak?

Az igazi tündérmesék nem a nyúlszívűeknek valók. Ezekben a gyerekeket boszorkányok falják fel és farkasok kergetik; a nők kómába esnek vagy éppen gonosz rokonaik áldozatául. Valahogy mégis minden fájdalom és szenvedés megéri, amikor a mese jóra fordul, és boldog vége lesz. Hirtelen nem számít, ha az ember négyest kapott a francia röpdogára, vagy ő az egyetlen lány a suliban, akinek nincs randija a bálra. A boldog vég jóvátesz mindent. De mi van, ha ez mégsem a vége?

  Delila éppúgy gyűlöli a sulit, amennyire szereti a könyveket. Van is egy nagy kedvence, amivel képtelen betelni. Ha valaki - különösen a népszerű lányok közül - megtudná, hányszor olvasta el újra és újra a könyvtár poros mélyéről előásott tündérmesét, a poklok legmélyebb bugyrába száműznék... örökre.

  Delila számára ez a mese mégis több papírra vetett szavaknál. Persze ebben is van egy jóvágású (oké, dögös) királyfi, fényűző palota és elvetemült gonosztevő, mégis olyan, mintha valami mélyebb jelentése lenne. Delila egy napon azt is megtudja, mi ez. Mint kiderül, a nem is olyan szőke herceg nemcsak valóságos, de nagyon szemrevalónak találja tizenöt éves olvasóját. Csak hát... egy világ választja el őket egymástól. Így aligha működhet...

   A New York Times sikerszerzője, Jodi Picoult ezúttal a lányával, Samantha van Leerrel közösen írt klasszikus tündérmesét - egyedülállóan modern hangnemben. Az olvasót rövid úton elvarázsolja egy olyan kamaszlány története, aki kész átkelni valóság és fantázia határán, hogy a legnagyobb veszedelmek árán is ráleljen a boldogságra.

_________________________________________________________________________________

A modern kori mesék hulláma lassan, de kitartóan halad a maga útján a különböző feldolgozásokkal. "Nincs új a nap alatt" alapon, az utóbbi években nem is igazán találkoztam eredetien új mesékkel, vagy a klasszikusokba futottam bele vagy pedig egy olyan újba, ahol erősen visszaköszönnek a régi momentumok. Virágkorukat élik a mesefeldolgozások, át- vagy újragondolások, vagy a modern köntösbe öltöztetett klasszikusok (pl. Chanda Hahn könyvsorozata, a Jók és Rosszak Iskolája, az Ever After High vagy akár a Shrek animációs filmek stb.). Szeretem a meséket, hiszen ezek voltak az első olvasott történetek, amik elindítottak a könyvszeretet útján és előfutárai voltak a későbbi fantasy-imádatomnak, ráadásul könnyed, boldog és mégis tanulságos történeteket mutatnak be. Bár nem szeretem a cukros-romantikus műfajt, a mesékért és a mesefeldolgozásokért rajongok, és néha jól esik egy YA is, így a kosaramban landolt a Sorok között. Az elvárásaimhoz képest viszont közepesen teljesített.

  Nem leszek túl népszerű a véleményemmel, de ez a könyv nekem nem jött be és utólag fáj is, hogy ennyit kiadtam érte. Az vitathatatlan tény, hogy a külső papírborítót leszámítva (szerintem totál nem illik a könyv többi részéhez) a kivitelezés gyönyörű. Kemény borító, színes betűk, színes egész oldalas illusztrációk és fekete, szövegbe tűzdelt illusztrációk garmadája, mind-mind különlegessé teszik a könyvet, de a történettel már annál több bajom volt. Hozzáteszem, hogy túl nagy elvárásokkal indultam neki a történetnek, annak ellenére, hogy Picoult stílusát eleve nem szeretem, de gondoltam, hogy a lánya stílusa, már csak fiatal korát tekintve is enyhít majd rajta. Párszor már próbálkoztam Picoult könyveivel, de arra jutottam, hogy lehetnek akármennyire szép, szívfacsaró és értékekkel teli történetei, a stílusa nekem annyira tömény, lassú és nehézkes, hogy nem bírok tőle végigolvasni semmit és inkább feladom. Itt pont az ellenkezőjét tapasztaltam, ez már a ló másik oldala, de erről később. Szóval már eleve kétkedve álltam neki a regénynek és az ellenérzéseimen a bevezető csak tovább rontott. Mindenki büszke a gyerekére, ez rendben is van, biztos Picoult gyereke is különleges, nem ismerem, bántani sem szándékozom, de azért annyira, de annyira hatalmas nagy ötlete nem volt, mint amilyennek ezt beállították. Rengeteg ember fejében már megfordult ez a gondolat, hogy egy fiktív karakter és egy valós szereplő egymásba szeretnek, fel is dolgozták már a témát, és arra is a nyakam merem rátenni, hogy valaki már regényben is írt hasonló, maximum csak a fiókjának, de megírta. A különbség köztük és az anya-lánya szerzőpáros között annyi, hogy az utóbbiakét ki is adták és menedzselték. A legkorábbi ilyen fiktív-valós karakter szerelem élményem az A-HA együttestől a Take on me klippje. Egy kis hallgatni-, néznivaló:

Ettől függetlenül nem volt bajom az alapötlettel, az mindig is ígéretes marad, akárhányszor dolgozzák is fel, csak a kivitelezés sántított. Nagyon tetszett a hármas tagolás, különböző színnel is jelezve külön volt egy Delila szemszög, egy Olivér szemszög és feketével szedve maga a mese, amit Delila is olvas a könyvben. Ezek közül legjobban Olivér szemszöge tetszett, ez a rész volt a regény legnagyobb erőssége. Ennél a szemszögnél derült ki, hogy miután becsukódik egy könyv, milyen lehet a szereplők élete. Mindenki csak egy szerepet játszik, lehet, hogy a könyv valóságában egészen más a személyisége, mint amilyen szerepet a mesében kell eljátszania. A karakterek barátkoznak, a hobbijuknak élnek, átjárnak egymáshoz, mikor viszont kinyílik a könyv, a kutya elrikkantja magát, mindenki felkészül a szerepre és hirtelen a helyére kerül, minden változás is visszaáll az eredeti helyére (összedőlt ház újra ép lesz, stb.) Egyszer azonban hiba csúszik a könyv világába, a homokba rajzolt sakktábla, amin a színfalak mögött játszottak ott marad és Delila, az olvasó észreveszi a változást. Olivér hamarosan rájön, hogy kapcsolatot tud létesíteni a lánnyal. Az egyik oldal segítségével, ahol Olivér egyedül van, sokat beszélgetnek, lassan egymásba szeretnek, így a többszörösére nő a királyfi azon vágya, hogy kijusson a könyvből.  Ez a rész tele van vicces, bájos és meglepő részekkel, szerethető és egész jól kidolgozott karakterekkel. 

 Delila szemszöge már sokkal kevésbé tetszett. Nem igazán tudtam megkedvelni a karaktert, mert gyakorlatilag nem is nagyon tudtam meg róla semmit, sablonos, szürke és semmilyen élete volt és a mindennapi szituációk sem voltak annyira különlegesek. Nekem ez a rész már túl YA volt, kevésbé kidolgozott, sok üresjárattal. Az anyuka karaktere is a sablonok sablona volt. A kémiát sem nagyon éreztem a királyfi és Delila között, inkább komikus volt nekem a romantikus szál, nem igazán éreztem azt, hogy feltétlenül össze kellene jönni ennek a párosnak. Egyedül Olivérnek tudtam drukkolni, hogy kijusson a világba, de az, hogy utána egy pár lesznek vagy sem, már nem igazán érdekelt. Az sokkal inkább érdekelt volna, hogy egy mesefigura a való világba csöppenve mit is kezdene magával, hogyan dolgozná fel az itteni dolgokat. A szerelmi szállal is ez volt a bajom. Delilát néha eléggé lekezelőnek éreztem Olivérrel szemben és jobban belegondolva, semmi nem indokolta, az ég világon, hogy másképp kezelje. Ugyan Olivér egy kedvelhető karakter, de annyira más világa van, mint Delilának, hogy a gyakorlatban nem tudnám elképzelni, hogy életképes párt alkossanak. Most őszintén: Olivér a saját szerepén és a könyv világán túl mégis mit tud a világunkról, miről beszélget? Elég felszínesnek éreztem a karakterek hozzáállását. Olivér a szerepéből is adódóan nagyon jól tudja csapni a szelet és romantikusan sóhajtozni, meg lehet, hogy jól is néz ki, de ennyi. Delilát is a szép szeméért szereti, Delila pedig azért szereti viszont. Jó, tudom, ne keressek benne mélységet, mert ez egy YA, ráadásul mesefeldolgozás, de ettől függetlenül nem tetszik a felszínes szerelem üzenete és ezért sem éreztem a szereplők közti "kémiát". 

A könyvben lévő mese részleteit pedig már egyenesen untam, eléggé elnagyzolt volt és ezért kapkodva is olvastam végig, nem láttam sok értelmét, hogy ilyen részletekbe menően benne legyen, csak szószaporításnak éreztem. Maga a könyv, mint önálló akarattal rendelkező valami, sokkal érdekesebb lett volna. Jót tett volna a regénynek, ha a meserészletek helyett inkább magáról a könyvről és működéséről esik több szó. Próbáltam szeretni a könyvet, néha el is kapott a flow érzés, hogy ez tök jó, de aztán mindig kirántott belőle valami gyengeség. A vége pedig annyira idiótára sikeredett, hogy felröhögtem rajta és bosszantott is. Nekem ez egy kissé hanyag, kapkodó és összeszedetlen munkának tűnt, sok logikai bakival, nem odaillő dolgokkal. Annak ellenére, hogy Jodi Picoult állítólag nagy értékekkel bíró, szívfacsaró sztorikat ír és nagyon jó benne, egy fontos kulcsmomentumot hagyott lógni a levegőben a regény végén, amivel azért illett volna valamit kezdeni, még ha meséről is van szó. Mivel ezt kihagyta, megint csak nem tetszett a regény üzenete. Mindennek tetejébe voltak benne bugyuta párbeszédek is és a leírások stílusán is lett volna mit javítani. Olyan érzésem volt az egész regénnyel kapcsolatban, mintha egy első verziót olvasnék, amiben van potenciál, de kiadás előtt azért nem ártana még átfutni rajta egyszer-kétszer és itt-ott javítgatni, mert így nagyon kusza és laza szerkezetű. 

  Ez nekem túl ifjúsági volt, túl komolytalan, hanyagul kidolgozott történettel és karakterekkel. Lehet, hogy a külső kivitelezés szép, de gyakorlatilag a történet egyharmadát tudtam élvezni, a kétharmada bukásba fulladt nálam, így a külcsín sem tudta feljavítani. Nem érte meg azt az árat, amit otthagytam érte, meg az időt sem. 

_________________________________________________________________________________
Történet: 2,5/5 pontból
Kedvenc: a meseszereplők
Tetszett: a külcsín, Olivér részei
Nem tetszett: hanyagul összecsapott történet, felszínes karakterek, nem megfelelő a regény üzenete
Fordította: Babits Péter
Oldalszám: 368 oldal
Kiadó: Athenaeum Kiadó
_________________________________________________________________________________