A. M. Aranth: Acorenu - Kiválasztva (Holdárnyék #2)

A. M. Aranth: Acorenu – Kiválasztva (Holdárnyék 2.) 

Miért pont ez? A kisebb hibák ellenére tetszett az első rész és kíváncsi voltam a folytatásra, főleg, hogy azt csiripelték a madarak, erőteljesebb lesz a fantasy szál.

Fülszöveg: Amy világa szilánkokra tört. Azok árulták el, akikben feltétel nélkül megbízott: saját szülei és barátai gázoltak a lelkébe. Egyes bűnökre nincs bocsánat.

  Amy Soleil – vagy ahogy egyesek ismerik, Amaranth – azonban erős lány, aki nem fogadja el a vereséget. Tudja, hogy ennyi hazugság és árulás közt csak magára számíthat. 

  Miután beköltözik a Moonshadow kollégiumába, Leával veszélyes nyomozásba kezd: bármi áron meg akarja tudni, ki állhat a karácsonyi bálon bekövetkezett tragédia mögött, hogy bosszút állhasson rajta. Kutatása során azonban olyan ősi próféciák szövegére bukkan, amelyek szerint a Köd-démon születése mindössze egy apró előjele annak a mindent elsöprő pusztulásnak, amely az egész világot fenyegeti. És csak egyvalaki állhat a sötét áradat útjába. Az, akit a jóslatok így neveznek: Acorenu. Kiválasztott. 

  Azonban nem csak Amy és társai igyekeznek megtalálni a megjövendölt hőst. A nyomában járnak a fény és az éjszaka gyermekei, a Modeus Carva, és egy titokzatos szekta, a Fagy harcosai is. 

  És miközben Amy barátaival a Kiválasztottat keresi, óriási seregek sorakoznak fel egymással szemben, hogy megvívják öldöklő háborújukat, amely végleg eldönti: a fény vagy a sötétség népe örökli-e meg a végidők előtt álló világot.

Vélemény: Örülök neki, hogy folytattam a sorozatot és nem adtam fel az első kötetnél, ugyanis ezzel a résszel végleg sikerült megszeretnem a sorozatot és kötődni a világhoz, valamint a karakterekhez. Nem tökéletes a folytatás, de klasszisokkal jobb volt, mint az első rész, itt igazán elkapott a világ hangulata és magukkal sodortak az események. Külön köszönöm az írónak, hogy több lett a fantasy, változatlanul tartom magam ahhoz, hogy a fantasy-ben nagyon erős az író tehetsége, a világfelépítést tanulni lehetne tőle. Voltak olyan részek amikor olyan érzés kapott el, mint a Harry Potter regényeknél és ez nagyon jó volt. Imádtam ezt a varázsos, ködös, misztikus hangulatot. Folyamatosan azt éreztem, hogy még-még-még többet akarok tudni. Nagyon klassz ez a világ és még annyi rejtély és magyarázat nélküli dolog van benne, hogy egyenesen izgatott vagyok mi fog kiderülni a következő részekben. Van amikor már unom a sorozatokat, de van amikor örülök neki, hogy még több kötet van előttem olvasatlanul. A Holdárnyék-sorozat az utóbbi kategória, felcsillant a szemem, amikor arról olvastam, hogy még több rész jön. Ez még csak a második kötet, de már olyan reakciót vált ki belőlem, hogy órákig tudnék róla beszélni, hosszú is lesz ez a bejegyzés. :D Még rajongói oldalt is csinálnék, ha lenne annyi időm, komolyan, így csak remélni tudom, hogy valaki ezt megteszi helyettem.

  Balszerencseként a kötetből kimaradt pár oldal, de a kiadó kompenzálta ezt a bakit egy kis füzetecskével, ami nem csak a kimaradt részt, hanem egy plusz novellát és egy interjút is tartalmaz. Az baj, ha azt mondom, hogy örülök ennek a bakinak? Így legalább kaptam plusz olvasnivalót, aminek örülök. Nagyon kedvelem az igazgató karakterét, akiről most sok háttérinfót megtudhattam a bakinak köszönhetően, az íróval készült interjú is sok újat adott, szóval baj vagy sem, szerintem még egyedibb lett az egész ezzel a botlással. Természetesen én is bakiztam. Hiába tudtam az esetről, teljesen belefeledkeztem a sztoriba és már jó pár oldallal később esett le, hogy ja, el kéne olvasni a kimaradt részt, talán akkor érteném, hogy Carlo hogyan is került a képbe. Mégis, nem a szerelmi szál miatt volt érdemes elolvasni a kimaradt részt, hanem más plusz infók miatt. 

Spoiler veszély az első részre! Ha az elsőt nem olvastad, akkor saját felelősségre folytasd a bejegyzés olvasását!

  Nem leszek kíméletes, mert tudom, hogy az író nagyon jól kezeli a kritikát, ő építkezik belőle és az elfogultság vádját is szeretném megcáfolni előre is.  A regényt két részre cincálom, mert nem tudom egyként kezelni a különböző részeket. A hátránnyal vagy a gyenge láncszemmel kezdem. Őszintén, a YA vonallal van a bajom, de talán még azzal se lenne, ha átlendülne végre a karakterek hozzáállása vagy egy kicsit felnőttebbé válnának. Folyamatban van, de nagyon lassan. Érdekes és szórakoztató színfoltjai a regénynek a sulis jelenetek, az osztálykirándulás, a tanórák és a maguk módján élveztem is az olvasásukat, de valahogy nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy sok diáktárs igenis tudatában van az eddigi több évtizednyi életének, mégis úgy viselkednek, mint a tinik. Amynél és Garynél érthető, hogy megrekedtek a tiniszinten, hiszen jóformán semmilyen emlékük nem maradt, így tőlük ez a viselkedés várható el, az lenne a fura, ha nem lennének hebrencsek. Leánál viszont nem éreztem életszerűnek a tinis gondolkodásmódot és viselkedést, meg Kimnél sem. Úgy éreztem, hogy Lea felnőttebb, csak azért játssza meg magát, hogy egy kicsit pátyolgassa Amyt. Persze erre is van magyarázat, ők lassabban nőnek fel, de azért több évtized tapasztalata az több évtizednyi tapasztalat, ennél több nyomot kellett volna hagynia a karakterekben. Szóval a YA rész aranyos - főként Amy karaktere teszi bájossá, akit én személy szerint nagyon kedvelek, annak ellenére, hogy párszor én is felpofoztam volna -, de annyira nem tudom összehozni a fantasy szállal, hogy az hihetetlen.  

 A YA résznél maradva, szerettem a sulis jeleneteket. Tetszett, hogy Amyék beköltöznek a Moonshadow kollégiumába (oda akarok költözni én is, most!, ja és Leáék szobájába, hozzájuk), így egy kicsit jobban magukra vannak utalva és elszakadnak a szülőktől, ráadásul jobban bekerülnek az iskola vérkeringésébe. Közelebb lettek így a tűzfészekhez. Plusz különlegesség volt, hogy a szokásostól kissé eltérő órák is lettek, mint pl. a filmnézés vagy a különleges nyelvek, az utóbbinak nagy jelentősége is van a próféciák miatt. 

  A koncertezés még érdekesebb lett tudva azt, hogy ki kicsoda és milyen képessége van, illetve miért. Winston Burke, aki menedzseli a csapatot lett az egyik kedvenc karakterem, nagyon bírtam azt a fazont, talán mert Magnusra emlékeztetett a Végzet ereklyéi sorozatból. A metál nem a szívem csücske, de annyira élvezetesen írta le az író a koncerteket, hogy rám is átragadt az a lelkesedés, ami a könyvbéli tömegben volt. Tök jó lenne élőben is hallani ezt a bandát, a dalszövegek is megállnák a helyüket egy létező bandánál (pl. Csillagleső).  Most már az "alkoholizálással" sem volt gondom, egyrészt mert nem kiskorúak a szereplők (legalábbis a többség nem), másrészt nagyon jól felvázolta az író, hogy a gyerekek úgyis rájönnek maguktól, hogy vannak következményei, nem feltétlenül annyira jó buli, az értelmesebbje kezelni is tudja az ivást. A szereplők a saját bőrükön tapasztalták meg, hogy jobb vele vigyázni, a részegség tud "nem vicces" is lenni. Bár ha egy bizonyos skót származású, vörös hajú nő jut az eszembe, aki Modeus Carva tag, akkor nagyon vicces tud lenni. Ő volt a másik mellékszereplő, aki kedvencem lett. 

 Szeretem azt, hogy sok hétköznapibb jelenet is részletesebben van megírva, mert ezáltal jobban megismerem a karaktereket és élethűbbek lesznek. Minél több ilyen kis plusz információt tudok meg egy szereplőről, annál távolabb kerül a sablonostól. Gondolok itt olyan részletekre, hogy pl. iszik-e kávét a szereplő vagy inkább a teát favorizálja, vagy Amynél a mezítlábazás is egy ilyen kis apró momentum, vagy az edző, Karrava stílusa, hogy Tigrisnek szólítja Garyt. A sztori szempontjából végül is tök lényegtelen, de a karakter és az összkép mégis teljesebb lesz tőle. Pont akkor gondoltam ezt végig, hogy szeretem ezt a stílust, a részletességet, amikor a regény vége felé lévő kirándulásnál jártam. Ott újra át akartam gondolni az egészet, mert egy kicsit már túlírtnak éreztem, amikor is villámként becsapott a csapat közé egy fontos fordulat. Nem tudom, hogy szándékos írói húzás volt, hogy 10-20 oldalon keresztül ment az idilli lődörgés, nyaralgatás, aztán robbant a bomba vagy véletlen volt, mindenesetre talán ezért ütött annyira az a csavar. 

A YA részt lezárva, összességében az a bajom az egésszel, hogy amekkora volumenű "balhé" van a háttérben, ahhoz képest a főszereplők még mindig túl gyerekesen viselkednek. Bár már folyamatban van, hogy felnőnek a feladathoz, én már hamarabb vártam volna ezt. Amynek volt pár olyan gyerekes húzása, hogy felképeltem volna, annak ellenére, hogy értettem a viselkedést. Úgy érzem, mintha ő nagyon le lenne maradva a többiekhez képest, még az ikertesója, Gary is sokkal felnőttebb, nem is szólva Ash karakteréről, aki jelen van a naplóbejegyzéseivel (azokat is de szerettem!). Szóval gyerünk Amy, ideje egy kicsit felnőni a többiekhez és a feladathoz is! A szerelmi szálat is szerintem ezért nem tudtam komolyan venni, de a maga nemében aranyos volt. Néha túl nyálas és rózsaszín, de örültem a párosnak, annak ellenére, hogy számomra nagyon nem illett bele a fantasy környezetbe. (Miért is nem lett ez egy külön YA regény a koncertekkel, meg a sulival? A Modeus Carva és az elfek meg miért nem kerültek egy másikba?)

Rátérve a fantasy szálra, na azt imádtam a legjobban. Érdekes, sokrétű, a teremtett világ pöpec, nincs benne hiányosság számomra, csak elhallgatott dolgok, és kérdések vannak, amikre még várom a válaszokat a későbbi részekben. A szereplők és a fajok múltja jobban ki lett bontva, jobban belementünk a történelmükbe és a régebbi harcokba. Az elfek és a sötételfek közti feszültségre is választ kaptam, a Köd és a Modeus Carva létrejötte sem titok többé. Ahogy jobban megismerhettem a világot, egyre több újdonság és még több kérdés bukkant fel. A próféciák is sok újdonságot tartogattak. Még bővebben is olvastam volna róluk, a régi nyelvekről, a jövendölések írásmódjáról és lelőhelyéről, talán az utánuk való nyomozás lehetett volna még erősebb, csak egy kicsit. A Kiválasztott személyén meglepődtem egy kicsit, mert nem az lett, akit vártam. Csodálkoztam is a személyén, de valahol értem is a döntés okát. A háttérben lévő kisebb, de fontos harcokról és mellékszereplőkről is sokkal többet olvastam volna, de ez már csak az én telhetetlenségem, fantasyből ugyanis nem volt hiány. A Köd még érdekesebb lett számomra és alig bírom kivárni, hogy mi a fene is folyik itt és ez jó. 

  A fantasy világ sokkal jobban feltárult előttem és minél többet tudok, annál inkább össze vagyok zavarodva, annál jobban belemásznék minden egyes kis részletébe, annál kíváncsibb és nyitottabb vagyok. Egyik percben sötételf akarok lenni, a másikban elf, aztán Modeus Carva tag, aztán meg inkább megint csak elf és akkor már Táncos. Mindig éppen az, amiről többet megtudok, mert nagyon klassznak tűnik mindegyik létforma. Kimondottan tetszett az, hogy nem az elf és sötételf konfliktus a fő vezérelv, hanem új csapatok is megjelentek a színen, akik még brutálisabbak is. Sokat még nem tudni róluk, de a Köd mellett ők is nagyágyúk. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ennek a vége, ahol ennyi csapat egymásnak feszül. Békepárti vagyok, így remélem, hogy az elfek és a sötételfek összefognak és legyűrik a többieket, meg szeretném már a főgonoszt szemtől-szemben látni, mert úgy érzem, hogy még mindig sunnyog.  

  Rengeteget tudnék írni még a "szeretem" részekről, de túl hosszú lenne, így csak felsorolás szinten, ízelítőnek írok még párat és kiemelek korábbiakat. Szóval ezek miatt szerethető a sorozat és a második rész:

1) A fantasy szál erőteljesebb, az író által megteremtett világ jobban kibontakozik. Minél többet tud meg az ember, annál jobban bele akarja magát ásni minden egyes részletbe.

2) A Modeus Carva. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy jók vagy sem, mindenesetre ők az egyik olyan csapat, akik befolyásosak. Eddig úgy tűnt, hogy csak az elfek és sötételfek "szolgálói", aztán rádöbbentem arra, hogy ez azért nem teljesen igaz, lehet, hogy ideje lenne egy harmadik erőként tekinteni rájuk.

3) Az elfek és a sötételfek történelme, mibenléte és a köztük lévő konfliktus.

4) Az elfek és sötételfek fejlődése, egyéb szokásai, a képességek.

5) A Táncosok és a mögötte lévő szellemi elv.

6) A mangákra emlékeztető jelenetek. (Nem tudom hogy, de ez még mindig sikerül az írónak. Néhány jelentnél szinte egy mangát látok magam előtt.)

7) Az igazgató. Aki ismeri a sorozatot, annak elég csak ennyit megemlíteni és tudja miről beszélek, aki nem ismeri, már csak az ő karaktere miatt is érdemes belevágni az olvasásba. 

8) A karakterek szerethetősége (élen Amyvel és Leával).

9) A humor, ami legfőképp az igazgató karakterén és a szereplők közti heccelődéseken keresztül érvényesül. Lea és Gary szópárbajait nagyon bírtam.

10) Nem tudom, hogy miért, de a második rész után még kíváncsibb lettem Amyék múltjára, Ash-re a naplóbejegyzések miatt, Amyre meg a múltbéli szerelmi szál, Athrael miatt. Szívesen olvasnék egy egész kötetet arról, hogy az előző városban mi történt és miért jöttek el onnan. Talán azért, mert Ashről és Athraelről keveset tudni, valamilyen formában felbukkannak, és pont ezért titokzatos karakterek. Jaj, és a nagybácsi is gyanúsan érdekes.

11) A vörös hajú, skót Modeus Carva tag (Theresa) és Wintson Burke. Én már képzeletben összehoztam őket, nagyon jó páros lennének és a fő komikusai a sorozatnak, Damien Karrava mellett.

12) A kis élő rúna, Ainsley. Hát őt meg kell zabálni, én is akarok egy ilyen rúnát házi állatnak, házőrzőnek. 

 Várom a harmadik részt, hogy milyen új ínyencségeket kapok a világról és remélem, hogy még közelebb jutok ahhoz, hogy mi a fene is folyik itt. Szerintem nagyon szerethető a sorozat, érdemes rá felfigyelni. 

Ui.: a köszönetnyilvánítás résznél én is említésre kerültem, ami nagyon jól esett. Én pedig a könyvet köszönöm. :)

____________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból
Kedvenc: az igazgató, Ainsley, Lea, Amy, Winston Burke, Theresa
Tetszett: a fantasy szál, a humor
Nem tetszett: a főszereplők, amikor gyerekesen viselkedtek, főleg Amy
Oldalszám: 444 oldal + 56 oldal
Kiadó: Főnix Könyvműhely
____________________________________________________________________________________