A kékszakállú herceg vára - avagy témázunk: Melyik ajtón menjek be?

A témázásokkal mindig lemaradok, de most olyan téma lett feldobva és annyira jókat írtak a többiek (lentebb a linkek - érdemes elolvasni, tényleg), hogy engem is megihlettek, így csatlakozom a szeptemberi megmozduláshoz. Melyik ajtón menjek be? 

  Mint ahogy Michael Ende A végtelen történet című könyvében a kisfiú, én is minden olyan pillanatot, amikor olvasok úgy élek meg, mintha belépnék egy másik világba, a könyv világába, amit valahol, valaki, valamikor létrehozott, mint egy isten. A saját világának istene. Zseniálisnak tartom azt az emberi képességet, hogy történeteket, világokat tudunk létrehozni és képesek vagyunk ezt megosztani. Lenyűgözőnek tartom gyerekkorom óta, hogy a könyvek miként képesek kommunikálni. Régen halott emberek gondolatait közvetítik, ismeretlen emberek osztják meg a fantáziájukat, elméjüket velem, az olvasóval. Maradandót alkotnak és megváltoztatnak bennem valamit, hozzám adnak. Történeteket, érzéseket, ötleteket és élményeket kapok. Minden egyes könyv számomra egy kapu egy másik világba, egy másik dimenzióba. Az olvasás hatalom, mindig az lehetek, aki éppen lenni akarok és aki nem vagyok, vagy nem lehetek a valóságban, mert vagy súlyos következményei lennének vagy egyszerűen csak nem tehetem meg. Pénzügyesből nem válhatok holnap reggelre nyomozóvá, de ha este leveszek a polcról egy krimit, akkor belépek egy másik világba, ahol viszont megkaphatom ezt az élményt, én is nyomozóvá válok vagy egy nyomozó társává és "együtt" oldjuk meg az ügyet. Minden egyes könyv ajtó, ami egy másik világba nyílik és elviszi az elmémet egy utazásra, ahol bár az író irányít, én képzelem el és látom magam előtt a világokat, lényeket és történéseket. Megszűnik körülöttem a valóság és egy kalandos útra indulok.

  Szeretem az olvasó embereket, mert ők tudják milyen érzés ez. Nem csak azt tudják, hogy milyen felemelő  érzés végigsétálni egy könyvesboltban és elveszni a borítók színes kavalkádjában, hogy milyen elmerülni egy fülszövegben, nem csak azt tudják, hogy mennyire megnyugtató egy könyv illata, hanem azt is, hogy mennyire más tud lenni a világ. Az olvasó ember érti, hogy máshogy látom a világot. Nekem az a csupasz és göcsörtös fa, ami a munkahely udvarán van, nem csak egy fa. Az egy elátkozott fa, amin fekete füstszerű démonok sutyorognak, kacarásznak és siklanak az ágai között. Az a rigópár amelyik fészket rakott rajta, nem csak két madár. Ők valójában egy kapu őrzői, ami ha kinyílik, akkor elszabadul a pokol. Az olvasó ember nem néz rám furán, ha mondjuk a munkahelyen a liftben ácsorogva hangosan felvázolom egy hipotetikus zombitámadás esetén a lehetséges menekülő útvonalakat és latolgatom, hogy melyik irodai eszközből lehetne fegyver, hanem szemrebbenés nélkül csatlakozik a gondolatmenetemhez és együtt dolgozza ki velem a tervet. Az olvasó ember nem rökönyödik meg azon, ha közlöm vele, hogy: "Bocs, de sose ülök le az ajtónak háttal, mert akkor nem látom a lehetséges veszélyforrást időben. Ja, ezt Anita Blake, vámpírvadásztól tanultam, és ő tudja mit beszél." De nagyon elkanyarodtam a témától. Szóval, melyik ajtón menjek be?

Ha akarom, lehetek Hamupipőke, aki megtépi a két mostohatesót, a felmosóvizet a mostohára önti, elpattan a kastélyba a buliba, ahol beint a hercegnek, hogy vigye a fele királyságot ahova akarja, a bárgyú tekintetével együtt. Lehetek Csipkerózsika, akit, ha felébreszt a herceg felhorkan: Minek keltettél fel? Végre aludtam egy jót! Majd ránéznék az órámra, hogy: úristen ennyit aludtam? Majd megkocogtatva az óra üveglapját átruccannék Kerstin Gier világába, ahol lehetséges az időutazás, így vissza tudnám nyerni azt, ami elveszett. Ott örökbe fogadnék egy vízköpőt, aminek szívalakú farkincája van és ördögien bájos, a neve mondjuk Poe lenne, az író utáni tiszteletből. Átvinném magammal H. G. Wells világába, ahol kölcsönkérném az időgépet, megmutatva a kis vízköpőnek, hogy ezt a dolgot gépekkel is lehet, majd meghúznám a kart, beállítanám a pontos koordinátákat és bemutatnám őt a névadó gazdájának. Poe-nál átváltoznék hollóvá és repülnék egy Soha már kört. Az emberek vállára szállnék és belekárognám a fülükbe az elhíresült mondatot, majd kacagnék egy jót azokon a fejeken, amit vágnak. Ezt elunva bebucskáznék egy csatornába, ahonnan ijesztő hangon cukkolnám Christopher Moore Charlie Asherjét, a bétahímet. Ha már itt vagyok, kipróbálnám, hogy milyen Halálnak lenni, aki természetesen bénán csinálja azt a Mocskos melót. 

  Ha akarom, elugrok Neil Gaiman és Terry Pratchett világába, hogy a dadustól megtanuljam ezt a mondókát: 

"Ez elment a Hádészba
Ez otthonmaradt
Ez nyers, sercegő emberhúst evett
Ez szüzeket rontott meg
És ez az icike-picike holttestek halmán mászott föl a csúcsra."
/Neil Gaiman, Terry Pratchett: Elveszett próféciák, 59. old./

 A mondókát dúdolgatva szellemmé változnék, aki vérfoltos fehér menyasszonyi ruhát visel és megmondanám Senki Owensnek a temetőben, hogy ne felejtsen el, amikor felnő és elhagy minket, a szellemeket, akik felneveltük őt. Senki Owens után én is elhagynám a temetőt, hogy segítsek Miéville világában kinyírni a Patkányfogót. Kimenekíteném a kis patkányokat (tapasztalatból mondom, hogy a patkányok marha jó fejek tudnak lenni) és átvinném őket Soseholba, ahol biztonságban élhetnének tovább. Ha már Londonban vagyok megkeresném a kilenc és háromnegyedik vágányt, hogy vonatra szállva meglátogassam a Roxfortot és Harryéket. Beiratkoznék a suliba és olyan klassz tárgyakat vennék fel, mint a bűbájtan vagy a Legendás állatok és megfigyelésük. Természetesen boszorkány lennék, annak ellenére, hogy nem kaptam meg a levelet. Szerintem tartanék egy baglyot is. 

A sok tanulás után legurítanék egy sört Barrons-szal és Mackel valamelyik ír kocsmában és eldiskurálnék a tündérek helyzetéről, majd mivel a pubban nincs abszint, átugranék Toulouse Lautrechez a Moulin Rouge-ba és a festészetről diskurálnék, meg arról, hogy a művészetére milyen hatással volt az ópium. A sötétséget és a lehangoló, de valahol izgalmas világokat elunva átruccannék Magnus Bane-hez, hogy divattanácsokat adjon, ugyanis a következő utamon egy párválasztóra megyek interjút készíteni a kiválasztottal. Ő a Kiválasztott, mégse mehetek oda ópiummal és dohányfüsttel átitatott minimalista cuccban. A csillogásból és gazdagságból kilépve - na meg a hosszú és fárasztó interjú után - leugranék Jean Claude klubbjába, hogy táncoljak egyet Anita Blake-kel és a vérsrácokkal. Eldumálgatnék velük a szexről, majd elfogadnék Anitával egy megbízást. Felkeltenénk egy halottat, hogy kézre kerítsük a gyilkosát. A nyomozásban segítségül hívnám Temperance Brennant és Richard Castlet is. Ha már belejöttem a nyomozásba, elugranék Svédországba, mondjuk Gotland szigetére, hogy besegítsek a helyi erőknek. Hogy a sok mocskot lemossam magamról, vidámabb és könnyedebb vizekre eveznék. Elmennék mondjuk Cynthia Hand világába, hogy félvér angyal lehessek, aki bukdácsolva tanul meg repülni. A szárnyam fehér lenne feketéskék foltokkal tarkítva. Megmutatnám a repülőtudományom Foltnak és Noranak, majd földre szállva a senki földjén, ledobnám magamról a szárnyaimat és belépnék egy sátorba, amiben hívogató zene hangjai pulzálnak. 

Hol vagyok most? Éppen beléptem a cirkuszi sátorba, csupa csipke fűzőben, bőr rövidnadrágban, rózsamintás fekete csipkeharisnyában, térdig érő fűzős csizmában és bársonymasnival a nyakamban. Szőke hajam, lila csíkokkal loknikban. A kidobóember fekete maszkot adott nekem, ami elvileg jó, mert azt csiripelték a madarak, ha fehéret kapok, akkor húzzak el onnan. Naná, hogy az lesz az első dolgom, hogy levadásszak egy fehér álarcot. Tudni akarom, hogy mi lesz akkor, ha fehéret viselek. Vajon megszívom? Kaja leszek vagy ragadozó? 

Annyi már megírt és még meg nem írt történet van bennem, hogy néha azzal viccelek, egy percet sem unatkoznék, ha életfogytot kapnék vagy egy lakatlan szigetre keverednék. A börtönből megszöknék az A remény rabjai főhőseivel és egy szigetre menekülnék a megszerzett pénzből, majd mást se csinálnék csak úsznék a delfinekkel és eldiskurálnék velük, mint ahogy a tudósok Merle Állati elmék könyvében. A lakatlan szigetet pedig benépesíteném a már megismert regényhősökkel és lényekkel. Az a mondat, hogy unatkozom, nagyon ritkán hagyja el a számat.

__________________________________________________________________________________

A poszban megemlített alkotók és műve(i)k:

Michael Ende - A végtelen történet

Neil Gaiman és Terry Pratchett - Elveszett próféciák

Neil Gaiman - Sosehol

Neil Gaiman - A temető könyve

Laurell K. Hamilton - Anita Blake sorozata

Karen Marie Moning tündéres sorozata

H. G. Wells - Az időgép

Kerstin Gier - Rubinvörös, Zafírkék, Smaragdzöld

Cassandra Clare - A végzet ereklyéi sorozat

Robert Merle - Állati elmék

Stephen King - A remény rabjai

Mari Jungstedt - Észrevétlen

Becca Fitzpatrick angyalos sorozata

Cynthia Hand angyalos sorozata

Kiera Cass Párválasztó sorozata

China Miéville - A patkánykirály

Christopher Moore - Mocskos meló

A. R. Kahler - The Immortal Circus

Pierre la Mure - Moulin Rouge 

J. K. Rowling - Harry Potter sorozat

Edgar Allan Poe, Richard Castle, Kathy Reichs

 __________________________________________________________________________________

A többiek

Nima * Pupilla * Reea * Bill * Zenka * Timi * Andi * Bubu

____________________________________________________________________________________