A tizenharmadik ház - 5. fejezet

GYERKŐCÖKNEK NEM VALÓ! :)

 

 

5

Wishwill

  - D, ne csinálj hülyeséget! – dőlt Marco az ajtófélfának, hogy elállja Darren útját. – Nem mehetsz így oda - mutatott végig barátján.

  Darren sötétkék szakadt farmert viselt és egy fekete kapucnis pulóvert, aminek a belsejében szintén ott volt egy kézzel varrott tasak, ahová az ezüst kardot tudta rejteni. A pulóver alatt a barna bőrövébe tőrök, kések és egy Beretta volt beletűzve, mindkét oldalán lelógott egy-egy szaténzacskó, az egyikben speciális só volt, a másikban pedig egy speciális keverék, különböző gyógynövényekből.

  - Máskor még kevesebb cuccal öltem – morogta Marconak és félretolta az útjából, majd kapucniját menet közben felhúzva lerobogott a korhadt lépcsőn, nehéz bakancsa alatt recsegett-ropogott a fáradt fa.

  - Legalább azt engedd meg, hogy veled menjek! – kiáltott utána Marco. 

  Darren válasz helyett erőteljesen megrázta a fejét és egy pillanatra sem állt meg, míg el nem jutott a ház melletti fészerhez. Leszedte a rozsdás lakatot, majd belépett a sötétségbe. Darren jól látott a sötétben, így gond nélkül megtalálta a fekete motort. Egy rántással letépte róla az olajfoltos, kosztól szürke leplet, majd felült rá és miután beindította, olyan erővel száguldott ki a fészerből, hogy az ajtószárnyak kicsapódtak, majd visszapattantak, mint a western filmek kocsmáinak lengőajtaja.

  A motor pörgő kerekei küszködve verték fel a sarat, de Darrent nem érdekelte, hogy megcsúszott, még jobban gázt adott, hogy a Wishwill-ig vezető rövid útszakaszon a lehető legjobban fel tudjon gyorsulni. Ha gyalog nem jut be a városrészre, mert visszalökik, akkor majd a motorral sikerülni fog. Kapucnija lerepült a fejéről az ellenszéltől, keze szinte ráfagyott a kormányra az őszi hidegben, de a szeme sem rebbent, csak előredőlve folyamatosan gyorsított.

  Egyre nagyobb tempóban húzott el mellette a kietlenné váló táj az alkonyatban, még azt sem vette észre, hogy felkapcsolták az utcai lámpákat, amik egyre ritkásabban követték egymást Wishwill felé. Minek oda világítás, amikor jobb, hogyha nem látják az emberek, mi is van ott. Ha valaki megpillantotta volna Darren vad és elszánt tekintetét, az ördög egyik fiának nézhette volna a fekete motoron, sötét ruhájában.

  Wishwill-hez érve még nagyobb erővel robbant neki a vaskapunak, mint amivel kijött a fészerből. Ha lett is volna valaki a környéken, akkor sem foglalkozott volna az őrült motorossal, aki szinte maga alá gyűrte a kapu szárnyait, mintha csak papírból lennének. Az orediniek megszokták, hogy miután a városrész látványosság szerepe kifulladt, felvette a temető címet. Ha valaki öngyilkos akart lenni, csak besétált és percek alatt kimúlt, a rosszalkodó gyerekeket pedig azzal fenyegették, hogy a szoba sarka helyett, Wishwill-be mennek büntibe, ha nem javulnak meg.

 Mielőtt belekezdett volna ebbe az akcióba, Darren mindent alaposan megtervezett, hajnalban kijött a kapuhoz és leverte a lakatot, meg a láncokat, amit szerencséjére nem tettek vissza napközben. Kívülről már többször megfigyelte a házak fekvését és a különböző lények mozgását, aminek meglepő módon volt egy mintája, csodálkozott rajta, hogy Jesus ezt nem vette észre. Igaz, hogy a lények száma állandóan változott, de a berögzült szokásaik nem.

  Darren arra is rájött, hogy a ház körüli lények páncélként védik a házakat és mindezt nem önszántukból teszik. Sem a szellemek, sem a démonok nem követnék a mintát, hacsak nem egy nagyobb erő parancsolja meg nekik. Össze-vissza rohangálnának és rombolnának, mint a mérgezett egerek, ha magukra lennének hagyva, ők viszont katonás rendben látszólag rendezetlenül követik egymást, mégis van benne rendszer.

  Darren tudta, hogyha a háborút nem is, de kisebb csatákat meg tud nyerni. Ahhoz, hogy megnyerje az egészet és kiszabadítsa a lányt, tudnia kell, hogy mi a fene van azokban a rohadt házakban és ki is a fő ellensége. Marconak tényleg igaza van, hogy nem mehet fejjel a falnak, meg kell tudnia, hogy mivel áll szemben, de ahhoz, hogy előrébb jusson, kockáztatnia is kell.

  Abban a pillanatban, hogy maga mögött hagyta a kaput, felbolydult a körülötte bóklászó tömeg, mintha egy hangyabolyba cukrot szórtak volna, és a mintát megszakítva mindegyik lény rátámadt. Hűvös fátyolszerű lények simítottak végig az arcán, ragacsos kezek próbálták lerángatni őt a száguldó motorról, éles karmok szaggatták rajta a ruhát, cuppogó és sivító hangok hozták rá a frászt, de Darren legyűrte minden félelmét, és míg egyik kezével szorosan markolta a kormányt, másikkal előrántotta a kardot. Vágott, ütött, rúgott és közben egy pillanatra sem lassított le.

  Mielőtt a motor beleszáguldott volna az egyik ház tornácra vezető lépcsőjébe, Darren elrugaszkodott és egyenesen a ház ajtajához ugrott. A motor úgy állt bürrögve és küszködve a lépcsőbe szorulva, mintha azon lenne, hogy arrébb tolja az egész házat. Miután Darren az ajtónak esett, majd onnan a nedves fapadlóra, feltápászkodott és fájdalmasan nyögve, egyik lábát maga után húzva odament a motorhoz, hogy leállítsa. Ruhája cafatokban lógott rajta, mintha csak egy iratmegsemmisítőből rángatta volna ki, arcáról patakokban folyt az izzadság és a vér, minden tagja sajgott a korábbi harctól és az ajtónak való ütközéstől, a lába pedig meghúzódott, de legalább túlélte az első kört.  

  Tudta, hogyha nem siet, egyre vacakabbul lesz, lassan felhólyagosodik a bőre, majd olvadni kezdenek a testrészei, mintha fagylaltból lenne és egy óra leforgása alatt elevenen szétrohad. Miután végigtapogatta az övét, hogy mindene megvan-e, felvette a tornácon heverő démonvértől és egyéb meghatározhatatlan lények darabjaitól feketéllő ezüst kardot és a farmerjába törölte a pengét, aztán hallgatózni kezdett.

  Ahogy a motor hűlni kezdett, a fém szűkült és az alkatrészek kattogó hangot hallattak, a ház lépcsője recsegett és ropogott, amiért a motor beléhatolt, az őszi hideg szél hangosan süvített a ház réseiből, mintha elveszett lelkek édes szavakat suttognának Darrennek, de ezen kívül nem hallott mást. Mintha a ház el lett volna szigetelve egy üvegfallal Wishwill-től, semmit sem hallott, ami a házon túl történt.

  A megdagadt sáros földutakon szemétdarabok kergetőztek, elárvult zacskók csapkodtak, mintha denevérek lennének, ami növény még megmaradt, sárgára száradt, halott testtel hajlongott. Egy bokor úgy esett szét egy rárepülő csokoládéspapírtól, mintha hamuból lett volna és úgy is szállt el a széllel. A szellemek, lidércek és démonok ugyanúgy rótták a köröket, a cikkcakkokat és nyolcasokat, mintha nem is történt volna semmi az imént. Darren a motoron hallotta, hogy milyen hátborzongató hangon szörcsögnek, süvítenek, susognak, kacagnak, csattognak, ropognak és cuppognak, most mégsem hallott egy árva hangot sem tőlük. Korom sötét volt Wiswill-ben, mintha még a hold fénye is elkerülné a helyet, mégis volt valami halvány füstszerű derengés, ami látni engedett mindent. Minden fekete, piszkosfehér, halottsápadt sárga és szürke volt, mintha Darren egy antikolt tájképre bámulna.

  Pár szellem és démon sorba fejlődött a ház előtt egy méterre és falat alkotva lecövekeltek Darrent figyelve. Az egyik fekete árny, ami úgy remegett előtte, mintha egy életnagyságú amőbát látna, aminek sejtfalán belül zubog a fekete vér, gonoszan rávigyorgott. Darren nem látott rajta testrészeket, sem arcot, mégis sütött a lényből, hogy kárörvendő vigyorral mered rá.

  - Mit bámulsz, te rohadék? – kiáltotta oda neki. – Ha a főnököd megtudja, hogy beengedtetek egy vadászt, még ennél is halottabbak lesztek, aztán viszlát halhatatlanság!

  Hogy megvetését kihangsúlyozza, dühösen vigyorogva a tornácra köpött. A vér amúgy is összegyűlt a szájában, mint egy fémes ízű szirup, ideje volt megszabadulnia tőle. Mivel látta, hogy a lények meg sem moccannak, érdektelenül elfordult tőlük az ajtó felé.

  A ház annak idején nagyon szép lehetett. Két emelet magas volt, helyes kis fedett tornáccal, Darren el tudta képzelni, hogy a kertben virágok virítottak hajdanán és gyerekek kergetőztek az udvaron vidáman kacagva. Fénykorában fehérre lehetett meszelve a külseje, mert itt-ott makacsul megtapadt egy-két szárazra cserepesedett festékfolt a szürke és korhadt fán. A tornác fakerítésének egy-egy foka kitört, amitől úgy tűnt, mintha a ház fogatlanul vigyorogna a semmibe. A két előrenéző ablakon olyan vastagon állt a fekete kosz, mintha Darren két tükör hátulját nézné, és egy pillanatra gyerekes gonoszsággal átfutott agyán a gondolat, hogy ujjával beléjük írja a lényeknek, hogy „kapjátok be, seggfejek”.   

  A többi ház ugyanolyan vakon pislogott rá, hat szemben vele terült el, a másik hat, amik közül az egyik tornácán állt, az út ezen oldalán helyezkedett el egymás mellett, a tizenharmadik, a hajdani paplak pedig a főút legvégén tornyosult hátborzongató magányában. Darrennek volt egy megérzése, hogy a tizenharmadik házban lesz a lány, de ahhoz előtte végig kell járnia a másik tizenkettőt és elpusztítani, ami bennük van.

  - Mint egy kibaszott népmese – köpött még egy véreset. – Az egyik házban tudni fogják, hogy hol a lány, de csak akkor mondják meg, ha elhozom a szomszédtól a kölcsön adott biciklit, amit a szomszéd csak akkor ad oda, hogy a harmadiktól elhozom a kölcsön adott csavarhúzót, a végén meg már toronyórát fognak kérni lánccal!

  Azon kívül, hogy úgy lüktetett egész teste a fájdalomtól, mintha valami jól megrágta, lenyelte, visszaöklendezte, majd kiköpte volna egy száguldó vonat elé, nem érezte, hogy égne a bőre vagy, hogy darabokra esne, de felgyorsította mozdulatait, mert bármikor utolérheti őt is az átok és akkor minél előbb el kell innen húznia. Ha már bejutott, nem akart üres kézzel vagy tudatlanul távozni Wishwill-ből.

  Nem vacakolt csengetéssel vagy kopogással, hiszen az udvariasságnak nincs helye a túlvilági lények között, csak még jobban szemberöhögnék  és pillanatok alatt lesöpörnék őt a föld színéről, ehelyett határozottan megfogta a harmatos és hűvös fémkilincset, majd benyitott a házba.

  - Mi a….? – hőkölt vissza, ahogy kitárult előtte az ajtó és megpillantotta a ház belsejét. Az ajtóban állva belátott mindenhova, mégis úgy érezte, hogy nem lát semmit, olyan fényár fogadta. Beletelt pár pillanatba és könnycseppbe, mire szeme megszokta a világosságot. Döbbenten felhorkantott, mikor a többi ablakon kibámulva gyönyörű látkép fogadta, mintha nem is Wiswill egyik házában lenne, hanem Oredinben. Madárcsicsergés szűrődött be az ablakokon, kint hétágra sütött a nap, a fák smaragdzölden virítottak, a pázsit olyan puhának tűnt, mint egy nyúl bundája, a szomszédos házak pedig olyan habos-babosak voltak krémszínre festett falaikkal, mintha Darren egy Disney-filmbe csöppent volna.

  Az első döbbent horkantást követte a másik, ahogy jobban szemügyre vette a ház belterét. Minden modern és makulátlanul tiszta volt, csábítóan otthonos és kényelmes, Darren már majdnem el is csábult, amikor meglátta a krémszínű kanapét, egy kék és piros csíkos pléddel, valamint az előtte lévő dohányzóasztalon gőzölgő kakaóval, de visszarángatta magát a valóságba és óvatosan centiről-centire körbemustrált mindent.

  A falakat halványsárga tapéta fedte, aranyozott kacskaringós mintákkal díszítve, az előtér és a nappali szőnyege is halványbarna volt és első ránézésre álompuha, a barna lakozott komód és a könyvespolc fényesre suvickolva csillogott a krémszínű lámpabura alól kikandikáló fényben. A szobából nyílt a konyha, aminek padlója sötétbarna járólappal volt lefedve és tojássárga konyhaszekrénnyel volt körbevéve. A krómozott csap és a falakról lelógó edények és különböző kanalak úgy csillogtak, mint a fogpasztareklámokban a fogak. A szürke márványpulton zöld szobanövények álltak hetykén és pofátlanul egészségesek voltak.

  Darrenről még nagyobb patakokban folyt az izzadság és nem csak a félelemtől, hanem a barátságosan ropogó tűztől is, ami a nappali kandallójában táncolt vidáman.

  - Szia! Sütit?

  Darren majdnem szörnyethalt a váratlan látogató hirtelen felbukkanásától. Egy fekete hajú kislány termett elő a semmiből, cseresznyepiros ajkakkal, drapp színű selyemruhácskában, hozzáillő hajpánttal, mintha csak a tapétából vált volna ki és mazsolás sütikkel megpakolt porcelántálat tartott a kezében. Ártatlan kék szemmel, bájosan mosolyogva nyújtotta Darren felé a süteményestálat, mikor a fiú lepislogott rá.

  Önkéntelenül is hátrálni kezdett, miközben a kardot a háta mögé dugta, de mielőtt kihúzott volna a házból, megjelentek a kislány szülei is a konyhát a nappalitól elválasztó boltív alatt. A pocakos, őszülő apuka öltönynadrágban és hajszálcsíkos kék ingben állt a vékony, barnahajú és mosolygós felesége mellett, aki hasonlóan elegánsan volt felöltözve. Arcuk pirospozsgás volt az egészségtől és a házban uralkodó melegtől, barátságosan és őszintén mosolyogtak, mintha Darren csak a szomszédból ugrott volna át játszani és sütizni a kislányukhoz.

  Darren próbált valami árulkodó jelet találni rajtuk, de csak azt érezte, hogy emberek, akiknek fogalmuk sincs, hogy mi folyik körülöttük. Bár az igazat megvallva, lassan Darren sem tudta, hogy mi a fészkes fene van itt.

  - Sütit? – szólalt meg ismét a kislány és még egyszer Darren orra alá tolta a tányért. – Nem mérgező, nézd én is eszek belőle – vett le a kislány egy sütit a tányérról és boldogan majszolni kezdte.

  Darren is óvatosan elvett egyet a tálról és beleharapott.

  - DeeDee, szerinted én rossz ember vagyok?

  - Dehogy vagy az, Ben – húzta közelebb magához Dana a bátyját, hogy összeérjen a homlokuk. Ben a fejükre húzta a takarót, mint gyerekkorukban, ha a kinti zord idő elől még jobban el akartak bújni.

  - Akkor miért nem lehet engem szeretni? – suttogta Ben.

  - Ne butáskodj már, téged mindenki szeret – mosolygott rá Dana, majd hátrébb húzódott, eligazította fejük alatt a párnát és felkönyökölt – Akárkivel állsz szóba, már az első percben lenyűgözöd. De miért kérdezel ma ilyen hülyeségeket? Történt valami?

  Dana hangjából egyre jobban ki lehetett hallani az aggódást és Ben nem akarta, hogy a húga ennyire féltse őt. Nagyon sokat vitatkoztak a banda miatt és nem jutottak dűlőre, inkább hanyagolták a témát, hogy ne vesszenek össze rajta újra meg újra, de ez nagyon nehéz volt. Bennek egyedül Dana létezett, akivel meg tudott mindent beszélni, és vele is akarta megbeszélni a dolgait, de egy ponton túl már nem tehette meg, ezért inkább rébuszokban beszélt vagy látszólag értelmetlen kérdéseket tett fel.

  - Úgy érzem, hogy minden szeretet, ami körülöttem van, hamis – jelentette ki komoran. – Anyáék szemében már nem látom azt a szeretetet, mint régen, hogyha rám nézek. Látom a szemükben a borzalmat, a dühöt, az értetlenséget és a sajnálatot. Nem akarják, hogy beszéljek veled.

  - Ben, ez nem igaz! – csattant fel Dana felháborodva és dühösen lerántotta fejükről a takarót. – Rosszul látod a…

  - Csss! – tette Ben ujjait Dana szája elé, hogy elhallgattassa. – Tudod jól, hogy miről beszélek. Nem akarják, hogy veled legyek. Azt akarják, hogy úgy csináljak, mintha nem lenne húgom, hogy ne keveredj te is bajba. Hallottam, hogy mit mondtak neked tegnap este.

  Dana szeme elkerekedett a meglepetéstől, majd elszégyellte magát. Egyikük sem tudta, hogy Ben hallotta a tegnap esti beszélgetésüket a nappaliban, azt hitték, hogy még nem ért haza. Dana is érezte, hogy a szülei nagyon megváltoztak Bennel, úgy viselkedtek vele, mint egy vadidegennel, akit befogadtak az utcáról pár éjszakára. Dana minden este attól félt, hogy Ben egyszer nem jön haza, vagy reggelre nem találja itt a cuccait, mert a szülei elküldték őt valahova. Amióta Ben elhanyagolta az életét és beállt a bandához, szinte nem is tekintették a fiuknak. Dana ezért is próbálta lebeszélni Bent erről az életről, de tudta jól, hogy a bátyja nem akar olyan lenni, mint a többi gazdag és öntelt fiú a városban, nem akar a szülők szabályai szerint élni, nem akar olyan karót nyelt lenni, mint ők.

  A szüleik szégyellték Bent és Dana is érezte, hogyha tehetnék, megszabadulnának tőle egy időre. Katonai iskolába küldenék vagy egy messzi bentlakásos iskolába, csakhogy ne legyen vele problémájuk. Ben legalább annyira el akart menni, de egyedül őmiatta maradt itt, nem akarta őt itt hagyni. Tegnap este a szülők kerek-perec kijelentették, hogy Dana többet nem alhat a bátyjával, ők már majdnem felnőttek, nem illik ilyet csinálni, Dana lassan nővé érik, inkább barátnőkkel kéne lennie és nem a testvérével összebújva, mintha egy árvaházban lennének.

  Dana világosan értette, hogy mi ezzel a szülők baja, de felháborította a gondolat, hogy a szüleik azt feltételezik, hogy valami hihetetlen ocsmányságot művelnek a szobában, hiszen testvérek az ég szerelmére. Undorodott tőlük, hogy ilyen szöveggel próbálják leválasztani őt a testvéréről, miközben azzal volt bajuk, hogy Dana ugyanúgy szereti a testvérét, miközben ők szinte kitagadják a banda miatt. Nem tetszett a szüleinek, hogy Ben pártját fogja és nem az övékét. Az az átkozott hírnév és a rohadt látszat mindennél fontosabb volt a számukra.

  „- Egy bankár fia nem lehet bandatag, szégyent hoz a családra!” – üvöltötte az apja. – „Még csak az hiányzik, hogy a patkány haverjaival kipakolja a széfet!”

 Dana ezen az estén rádöbbent, hogy igaza van Bennek, a körülöttük lévő szeretet hamis.

  - A körülöttem lévő szeretet hamis – csikorgatta Dana a fogait és tenyérrel belökte Bob kávézójának ajtaját. Will már ott ült a megszokott helyükön a sarokban, a barna műbőrrel bevont bokszok egyikében. Az asztalon már ott volt egy üveg sör, aminek felét Will már elfogyasztotta és egy kis tányéron egy rózsaszín cukormázas fánk várakozott, amilyet Dana az első gyakorlati napon kapott tőle. Will fehér inget és sötétkék farmert viselt, szőke haját hátrafésülte és bár a szomszéd asztaloknál ülő nők szinte elcsorgatták a nyálukat a látványtól, Danának inkább hányingere lett.

  Nem foglalkozott azzal, hogy a zsúfolt kávézóban mindenki Will-t lesi, egyenesen odament az asztalhoz és a fánk mellé hangosan lecsapta a barna borítékot, majd cseppet sem elegánsan lehuppant a férfi mellé. Álnok vigyoráról minden nő azt hihette, hogy a területét védi és ezzel a mosollyal azt üzeni, hogy: megszívtátok, ő az enyém, pedig a mosoly azt jelentette, hogy: nézzétek itt egy nős pasi, akinek gyereke van és képes volt kutatni egy 21 éves lány legféltettebb titka után, hogy bejusson a bugyijába. Hát nem édes?

  - Azt hittem el se jössz! – pislogott rá Will zavartan, majd mosolyra húzódott az ajka.

  Hát persze, hogy eljöttem, nem tudtam volna kihagyni, hogy megnézzek egy szemétládát.

 - Persze, hogy eljöttem – mosolygott rá Dana hamisan, közben pedig fel tudott volna robbanni a dühtől és a csalódástól.

  - A szokásosat Dana? – kiáltott oda neki Bob a pult mögül, mire a lány biccentett.

  Amíg meg nem kapta a kapucsínóját, csendben ültek, de mindkettejüknél mást jelentett ez a csend. Will láthatóan tipródott valamin, úgy nézett ki, mint egy nyálas tizenéves kisfiú egy olyan randin, amiről eddig csak álmodozott a paplan alatt és meglepetésére valósággá vált, Dana pedig magában fortyogott és átkozta az egész életét. Beth-szel való beszélgetése felrázta őt az őrült hajtóvadászatából és átgondolt mindent. Szembe tudta volna köpni saját magát, hogy képes lett volna elcsábítani Will-t, csak azért, hogy általa hozzájusson bennfentes aktákhoz és információkhoz, de Will-t még nagyobb erővel tudta volna szembeköpni, hogy ugyanezt a trükköt megpróbálja eljátszani rajta, csak fordítva, miközben családos ember. Bennfentes információkat és aktákat ad át neki, abban a reményben, hogy Dana lefekszik vele.

  Eleinte sajnálta Will-t és napról napra harcolt a lelkiismeretével, azzal nyugtatta magát, hogy a társa 32 éves, nem fog megbántódni, csak kalandnak veszi az egészet, két felnőtt ember köt egy íratlan szerződést, amiben mindketten jól járnak, majd elválnak útjaik. Utálta magát, hogy egy rendes embert kihasznál, aki olyan kedves volt vele mindvégig, olyan sokat tanított neki, hogy csakis hálás lehet érte, erre kiderül, hogy Will még nagyobb játékos, mint ő.

  „A szeretete hamis volt, én pedig határtalanul naiv” – gondolta Dana lehajtott fejjel, majd mosolyt erőltetve az arcára elvette a pincérlánytól a kapucsínóját.    

  Tulajdonképpen most is hálás lehet Will-nek, hiszen neki is köszönhetően észbe kapott, amúgy sem ment volna neki a csábítás, egy fikarcnyit sem ért hozzá. A fiúk mindig csak haverok voltak, az a kettő, akivel pedig dolga volt, helyette csinált mindent. Olyan rámenősek voltak, hogy Dana szinte a kisujját sem mozdította meg ebben a két rövid kapcsolatban.

  A kapucsínóját kortyolgatva lehordta magát mindennek, hiszen nagyon megváltozott a bátyja miatt és egyre rosszabb irányba. Míg Ben élt, addig ő egy naiv és ártatlan kislány volt, de a bátyja halála előtti estétől kezdve felült a pokol hullámvasútjára, a halála után pedig felgyorsította azt. Teljesen kifordult önmagából, de a Will és közte majdnem megtörtént dolgok felértek egy hatalmas kijózanító pofonnal.

  - Látom megkaptad az ajándékom – sandított Will a borítékra.

  Dana lassan a borítékra nézett, majd Will-re.

  - Azt hiszem, az lenne illendő, ha megköszönném, de nem teszem – nézett mélyen a férfi szemébe, aki felvont szemöldökkel visszabámult. – Túl személyes ajándék.

  - Ó, nem tudtam, hogy nem fogsz neki örülni – kezdett szabadkozni Will, de Dana félbeszakította.

  - Örülnék neki, ha én kértem volna, de szándékosan nem beszélek a bátyámról, mert az a magánügyem, ami nem tartozik senkire.

  - A barátnőd nem említette, hogy ez akkora titok lenne – kortyolt Will a sörébe és szánt szándékkal nem nézett Danára.

„Szemétláda, nagyon is jól tudod, hogy elvileg Beth-nek nem szabadott volna elmondania neked.” – gondolta Dana, majd elmosolyodott.

  - Beth össze-vissza fecseg, ha kell, ha nem. Szeretném, ha nem hallgatnál rá semmiben, az aktát pedig visszaadom, nincs rá szükségem.

  Dana Will elé tolta a borítékot és könyökével megpróbálta észrevétlenül arrébb lökni a fánkot is, de Will jó zsaru volt, így nem csak a hangsúlyból és a mondanivalóból, de Dana legapróbb mozdulataiból is kivette az elutasítást.

  - Értem – bólintott, majd elvette a borítékot és a kabátja alá rejtette az ülésen. – Gondolom, ezzel a gyakorlatot is befejezted nálam.

  Dana szeretett volna nemet mondani és hevesen tiltakozni, valahogy visszacsinálni az egészet, mert szüksége volt egy rendőrre és biztos volt benne, hogy a többi tapasztalt vén rókával nem lenne akkora szerencséje, mint vele, de inkább azt választotta, hogy nem lesz több gyakorlat, sem kávézás Will-lel. Valami más utat kell találnia, egy egyedüli utat, amin nem kell egyezkednie senkivel és nem kell alkalmazkodnia senkihez vagy valaki olyat kell találnia, aki nem tekint rá nőként és nem akar tőle semmit.

  Fekete bőrdzsekijéből elővette a pénztárcáját, hogy kifizesse a kávét, de mikor a keze hozzáért a pénzhez, valami eszébe jutott. Kivett egy dollárt és a csészealjhoz dugta, majd felkapta a kabátját.

  - Kösz mindent, Will – mosolygott rá Dana őszintén, mert tényleg hálás volt neki mindenért a körülményekhez képest.

  - Várj! – kapta el Will a kabátja ujját megakadályozva, hogy Dana felálljon. – Nem akarom, hogy rosszat gondolj rólam, Dana. Ez az egész olyan kellemetlen – engedte el a lány kabátját és zavartan megvakarta a tarkóját. Dana gyanakodva fürkészte a férfit, de csak lehajtott feje búbját látta.

  - Ha azt hiszed, hogy azért adtam az aktát, mert le akarlak fektetni, akkor tévedsz – nézett fel Will, szeméből őszinteség áradt Dana felé. – Azért adtam oda, mert kedvellek, nagyon is – folytatta elpirulva. – Nem az a fajta férfi vagyok, aki megdöngeti a nőket, aztán eldobja őket, mint egy véres rongyot. Én komolyan kedvellek és reméltem, hogy te is hasonlóképpen érzel irántam. Csak imponálni akartam neked.

  - Feleséged és gyereked van – jelentette ki Dana durván, miután összeszedte magát. Nagyon meglepte Will őszinteségi rohama és elszégyellte magát a korábbi gondolatai miatt, de ez a pillanat nem tartott sokáig, mert eszébe jutott, hogy Will családos ember.

  - Akik nem élnek velem – nézett mélyen Dana szemébe. – És nem lakásfelújítás miatt, hanem mert elhagytak.

  - Sajnálom – hajtotta le Dana is a fejét, majd visszacsúszott a székbe és levette a kabátját. Will rámosolygott és öröm csillant meg a szemében, hogy maradásra sikerült bírnia Danát. A lány eredetileg Darrenhez akart menni, de hálát adott a sorsnak, hogy nem lépett csak úgy le. Nem szereti elintézetlenül hagyni a dolgait és Will-lel elég kényes lett volna ezek után bármiféle kapcsolat, akár gyakorlat céljából is. Szüksége volt Will szakértelmére és támogatására, nem akart minden hidat felégetni maga mögött.

  Will félreértette Dana hallgatását és közelebb csúszott hozzá, majd óvatosan megfogta a lány kezét, mire Dana felpislantott a férfire, aki őszinte rajongással fürkészte az arcát. Will kisimított egy hajtincset Dana szeméből, majd megnyalta az ajkát és közelebb hajolt a lányhoz. Dana megrémült attól, hogy mit készülnek tenni és átgondolta a helyzet morbiditását, de mielőtt bármit is szólhatott volna, Will csókot lehelt az ajkára. Egy ártatlan apró csókot, ami csak jelzésértékű volt, azt jelezte, hogy ő készen állna Danával tovább is menni, ha a lány is akarja.

  Dana azonban már nem akarta, látta Will-en a túlfűtött szenvedélyt, a kipirosodott arcot, a vágytól homályos tekintetet, de Dana nem érezte azt, amit kellett volna. Elhúzódott Will-től és a kabátjáért nyúlt.

  - Sajnálom, de ez nem fog menni – bújt bele a bőrdzsekibe. – Őszinte leszek, Will. Én viszont kihasználnálak téged azért, hogy információkhoz jussak, de addig nem akarok elmenni, hogy ezért lefeküdjek veled. Ha a barátom akarnál lenni és úgy tennél szívességet, rendben lenne, de én nem akarok semmibe se belebonyolódni. Mindent megtennék, hogy megtaláljam a testvérem gyilkosát, de van egy határ, ami alá nem süllyedek.  

 - Ó, értem – húzódott vissza a férfi összetörten. – Sajnálom én is. Azt hittem, hogy nem lenne ellenedre ez a dolog kettőnk között.

 - Remélem azért…

 - Ne! – szakította félbe Will. – Nem akarom hallani a mondatot. Barátok leszünk, mert nem lehet másképp, de ne mondd ki. Kérlek!

  Dana nagyon megsajnálta Will-t és azt kívánta bárcsak el se jutottak volna idáig. Kedvelte ő is a férfit, de nem úgy, ahogy Will szerette volna. Darrent akarta szeretőjének és élete szerelmének, és a testvére gyilkosát, kibelezve és megcsonkítva trófeának. Csakis erre a két férfira volt szüksége a boldogsághoz.

  - Kakaót kedveském? – mosolygott rá Sally, a kislány anyja egy kancsóval a kezében, melynek száját a dohányzóasztalon lévő porceláncsésze fölé tartotta.

  Darren Sally mellett ült a kanapén, a kislány a lábánál babázott, Frank, az apa pedig a fotelben ült a kandalló előtt és a kancsóból származó kakaót kortyolgatta elégedett mosollyal az arcán. Mivel nem lett baja a süteménytől és Frank-nek sem a kakaótól, egy bólintással jelezte, hogy kér.

  Sally helyeslő bólintással elegánsan kitöltött Darrennek és magának is egy csészével, majd szinte hang nélkül letette a kancsót az ezüsttálcára és egyenes derékkal előkelőn kortyolni kezdte ő is a meleg italt.

  Darren még mindig nem tért magához a sokkból, és nevetségesen bénának érezte magát ebben a környezetben, miközben kirázta a hideg az egész családtól. Hiába volt fenntartva a látszat, hogy egy kis esti szomszédolásról van szó, Oredin kertvárosában, Darren érezte, hogy valami nagyon nem stimmel, csak még nem jött rá, hogy mi.

  Mindenre számított, oszladozó hullákra, nagyobb démonokra, hatalmas árnyalakokra, vagy arra, hogy a küszöböt átlépve egyenesen lezuhan a pokolba, de erre, hogy egy kedves család fogadja, álmában sem gondolt volna. 

  Darren ereiben apja jóvoltából egyharmad részt démonvér, anyja jóvoltából pedig egyharmad részt angyalvér csörgedezett, így nagyon sok lényt ösztönösen felismert, csak ezt a családot nem tudta hova tenni. Hallotta a szívdobbanásukat, érezte az illatukat, mikor véletlenül hozzáért valamelyikükhöz szilárd testbe ütközött, elsápadtak, elpirultak, tüsszentettek és köhögtek, így az illúziót is kizárta. Színtiszta emberek, de akkor miért nem rohadtak el és egyáltalán hogy kerülnek ide?

  - Mrs. Kenton… - kezdte Darren, miután megköszörülte a torkát.

  - Sally – vágta közbe az anya mosolyogva. – Szólíts csak Sally-nek kedveském, itt mindenki így hív.

  - Sally, mióta élnek a városban? – tette fel Darren a nagy kérdést társalgási stílusban, mintha tényleg Oredinben lenne, valamelyik szomszédnál.

  - Mi mindig is itt éltünk kedveském – tette le Sally a bögrét az asztalra és összekulcsolt kezeit az ölébe fektette. – Frank-kel itt nőttünk fel, így egyértelmű volt, hogy itt neveljük fel a lányunkat.

  Sally a kislányra mosolygott, aki már a nappali egyik sarkában lévő babaháznál játszott tovább, halkan dúdolgatva egy altatót. Darren összerázkódott a dallamra és a kislány ártatlan, de hátborzongató hangjára. „Ha egyszer lesz gyerekem, egy altatódalt se fogok megtanítani neki, esküszöm.” – gondolta Darren.

 Frank Sally szavaival egyetértve bólogatott és továbbra is a bögréjét bámulta mosolyogva, mintha a világ legcsodálatosabb dolgát tartaná a kezében, eközben Darren folyamatosan azt próbálta meg kitalálni, hogy a család tisztában van-e azzal, hogy hol is vannak valójában és mi folyik odakint.

  - A szomszédokkal jól kijönnek? – kérdezte óvatosan és ő is beletemetkezett a bögre kakaóba, nehogy a szeme elárulja, hogy mennyire be van tojva.

  A kislány felkapta a fejét a kérdésre és tiszta, ártatlan, de kitartó tekintettel Darrenre bámult, mintha csak most venné észre, hogy itt van a nappaliban egy idegen. Darren látta a szeme sarkából a mozdulatot és ő is a kislány felé kapta a tekintetét.

  - Gloria, ne bámuld szegény fiút, játssz csak tovább – hessegette el Sally a kislány tekintetét, aki még pár pillanatig nem reagált anyja szavaira, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve átszaladt a konyhába. Papucsos lábai csak úgy csattogtak a járólapon, ahogy egészen hátraszaladt.

  - Tudja, mi elég zárkózott természetű emberek vagyunk – kezdte Sally továbbra is kedves és nyugodt hangon. – Nincs bajunk az emberekkel, csak úgy vagyunk vele, hogy hasonló a hasonlóval keveredjen, mi pedig elég csodabogaraknak számítunk a környéken.

  - Szörnyű, hogy hová fajul a világ – szólalt meg váratlanul mély, öblös hangon Frank, először amióta Darren belépett.

  - Ne is mondd, drágám – legyintett Sally kecsesen, majd újra Darren felé fordult és kérdőn a szemébe nézett.

  Darren feje megfájdult az erőlködéstől, mert miközben azon gondolkozott, hogy mi a jó büdös franc folyik itt, addig próbált olyan kérdéseket megfogalmazni, amiből megtudhatja a válaszokat, de amikkel nem is kergeti ki a világból ezt a kedves családot és nem leplezi le magát.

  - Hogy érti azt, hogy csodabogarak? – köszörülte meg a torkát, majd hevesen köhögni kezdett. Sally rögtön felpattant és egy fehér pamutszalvétát hozott Darrennek, hogy a félrenyelt kakaót letörölhesse magáról. Darren rögtön a szája elé kapta a ruhát, de kakaó helyett vértől lett mocskos a fehér anyag. Mióta is van itt a házban? Húsz perce vagy fél órája? Ideje lenne lassan lelépnie.

  - Az emberek mindig csodabogárnak tartják a különc embereket – válaszolta Sally nyugodt hangon, de ahogy a csészét a szájához emelte Darren észrevette, hogy remeg a keze és a szeme sarkából a véres szalvétát bámulja. Az anya észrevehette, hogy figyelik, mert felkapta a tekintetét és egyenesen Darren szemébe nézett. Űzött vadhoz hasonló pillantásából és feszült mosolyából Darren gyanítani kezdte, hogy mi van itt. Frank-re pillantott és kérdőn felhúzta egyik szemöldökét, mire Sally alig láthatóan megrázta a fejét. Frank is bekapcsolódott a némajátékba, mintha rájött volna, hogy miről szól a hangtalan csevej.

  - Hozok egy kis meleg vizet kedveském, hogy egy kicsit meg tudjon mosakodni – szorította meg Sally Darren kezét, majd miután felállt és lesimította kockás ceruzaszoknyáját, kisietett a konyhába.

  Darren erősen járatni kezdte az agyát, hogy mit jelentett ez a kézszorítás, majd lassan hátrafordult a konyha felé és akkor megértette. A kislány, hát persze, hogy ő! Mindig a gyerekek a ludasak a horrorfilmekben is.

  - Hadd mutassak képeket Gloriáról, amikor még kicsi volt – tette le Frank bögréjét az asztalra, majd felállt és a kandalló melletti könyvespolcról levett egy drappszínű fényképalbumot, majd letelepedett Sally korábbi helyére.

  Térdére fektetve az albumot lassan lapozni kezdett benne és kronológiai sorrendben mesélni kezdett a kislányról. Darren értetlenül nézte az egyre jobban növekvő gyermeket ábrázoló képeket, amik mind egytől-egyig ebben a házban készültek. Nem értette, hogyha Gloria a gonosz, akkor miért mutat Frank képeket róla, hiszen azokon nem látszik semmi az égvilágon, hacsak az nem tér el a normálistól, hogy az udvaron, barátok házában, az iskolában vagy a kórházban nem készült egy fotó sem. Teljesen összezavarodott a képektől és idegesen dörzsölni kezdte a homlokát, mire Frank kétségbeesetten összecsukta az albumot és sietve visszatette a polcra.

  Sally ezt a pillanatot választotta, hogy megérkezzen egy sötétkék törülközővel és egy lavórnyi meleg vízzel, amiket letett a dohányzóasztalra Darren elé. A fiú megköszönte Sally kedvességét és amennyire csak tudott megmosakodott. A víz teljesen fekete lett. Az anya rémült tekintettel nézett Darrenre és a vízre, majd hirtelen felkapta a sárga műanyag lavórt és kirohant vele a konyhába.

  Darren értetlenül nézett utána, majd megtörölte az arcát és a kezét, de Sally már jött is vissza a színtiszta, friss vízzel és a lavórra mutatott a szemével. Már nyúlt volna a vízbe, hogy folytassa a mosakodást, amikor Sally megragadta mindkét kezét és felkacagott.

  - Nézzen csak magára fiatalember, milyen helyes kis legény! – kacagott továbbra is, de a kezét nem engedte el. Darren körbenézett a szobában, hogy kinek szól a színjáték, hiszen a kislányt nem hallotta visszajönni, de ekkor észrevette, hogy a házban eddig nem látott tükröt sehol sem és megértette, hogy Sally mit akart üzenni neki.

  Nézzen a vízbe.

  Lassan kihúzta kezeit Sally-éből és óvatosan a víz fölé hajolt, de majdnem felugrott az ijedtségtől. A víz enyhe tükröződésében csak annyit látott, hogy a szabályos alakú fej helyett egy karfiol alakú fej néz vissza rá. Óvatosan az arcához nyúlt, ami dudoros volt a hólyagoktól, amikből lassan vér és genny szivárgott, szinte betakarták az egész fejét. Csodálkozott rajta, hogy egyáltalán kilát a szemén és főleg azon, hogy nem érzett fájdalmat.

  - Köszönöm Sally a kedvességüket, de már nagyon régóta visszaélek a vendégszeretetükkel, ideje lenne mennem – állt fel Darren a kanapéról és mielőtt elindult volna bíztatóan a szülőkre nézett. „Visszajövök még” – üzente a szemével, és mintha Kentonék megértették volna, alig láthatóan egyszerre bólintottak.

  Már az ajtó felé indult, amikor szinte megfagyott körülötte a levegő a rémülettől és úgy érezte, hogy valaki bámulja. Lassan hátrafordult és egyenesen a kislány kék szemével találkozott, aki a két szobát elválasztó boltív alatt állt egy szürke rajzpapírt tartva a kezében. Darren a lehetőségeket latolgatta, vagy azonnal elhúz innen és akkor lehet, hogy a szülők bajba kerülnek vagy megpróbál úgy viselkedni, mintha semmi se történt volna, csak egy kellemes kis este és szépen elköszön a kislánytól is. Gloria szemén egy pillanatra átfutott a borzadály, ahogy Darren arcát fürkészte, majd odaszaladt hozzá és a papírral a kezében szorosan átölelte a lábait.

  Darren értetlenül nézett a szülőkre, akik mosolyogva bámulták a jelenetet, teljesen összezavarva ezzel a fiút. Megpaskolta a kislány fejét, aki a mozdulatra erősen belekapaszkodott Darren övébe a pulóver alatt, szinte letépte róla a farmert és durván motozni kezdett a nadrágjában, körmével fel is sértette Darren bőrét, aki felszisszent.

  - Siessen, hogy le ne késsen a vacsorájáról – ment oda Sally hozzájuk és elhúzta tőle a kislányt. Darren értve a célzást, megilletődve az ajtóhoz ment, majd a házból kiérve őrült tempóban tépte ki a motort a lépcsőből, felpattant rá és gázt adott. Ütött, vágott, rúgott, ismételten frászt kapott a wishwilli lényektől és még jobban megnyomorítva mint, ahogy érkezett, kijutott a vaskapun.

  - Egy kilencéves turkált a nadrágomban – morogta, majd hisztérikusan elnevette magát.     

_______________________________________________________________________