Ania Ahlborn - Vértestvérek

Ania Ahlborn - Vértestvérek 

Fülszöveg: Az Appalache-hegység mélyén található egy ház, messze a civilizációtól. A Morrow család lakja, akik magányos, maguknak való emberek. Csak néha mennek be a legközelebbi városba, egyébként senkit nem zavarnak. S épp ezért senki nem megy hozzájuk kérdéseket feltenni, amikor eltűnik egy-egy fiatal lány. Pedig elég lenne csak felásni a környéküket, és Nyugat-Virginia állam legkegyetlenebb gyilkosai lepleződnének le. 

  A tizenkilenc éves Michael is kötelességtudóan részt vesz családja erőszakos tevékenységében, de sosem lelte örömét benne. A fákon át visszhangzó sikolyoktól sokszor kirázza a hideg. Normális életre vágyik, és bízik benne, hogy egyszer meg is kapja... Mikor a szomszédos kisváros lemezboltjában találkozik Alice-szel, azonnal megigézi valami, és meglátja a kiutat. Egy pillanatra elfelejt minden szörnyűséget, ami az életét kísérte. Azonban a családja rögtön emlékezteti, hogy hol a helye. 

 Ania Ahlborn regénye pokoli utazás az amerikai vidék kietlen zugaiba, ahol velejéig romlott emberek tesznek kimondhatatlan dolgokat. A Vértestvérek nem csak az utóbbi évek egyik legsokkolóbb horrora, de egyben tanúbizonysága annak is, hogy a műfaj nem csak a férfi szerzőké.

________________________________________________________________________________   
Még mindig Agave maraton, de most egy olyan könyvvel, ami brutál jó élményeket hagyott bennem. Furcsa ez a mondat, mert egy horrorról van szó, kegyetlen dolgokkal teletűzdelve, nem kéne ennyire mosolyognom, mégis örömködök, hogy jó élmény, de azt hiszem, hogy a horror-rajongók értik, hogy miről beszélek. Így kell borzongatni és közben a szívemet is kifacsarni, meg elérni, hogy megszeressek egy olyan karaktert, akit elvileg nem szabadna.   

Nem mondom azt, hogy életem legtökéletesebb horrora, de azt bizton állíthatom, hogy az egyik legkülönlegesebb. Mindenkinek máshol van az ingerküszöbe, más dolgoktól borzong vagy ijed meg, így másként is fogja megítélni, hogy egy horror számára mennyire volt ijesztő. A Vértestvérek számomra kevésbé volt rémisztő, így nem tartom kemény horrornak, inkább a lelkemre hatott, nem pedig az idegeimre. A különlegessége abban rejlett, hogy nem a nyomozók vagy az áldozatok szemszögéből "láttam" a történetet, hanem első kézből, a gyilkos család szemszögéből, magából a fészekből. Ritka ez a szemszög, talán nem is véletlenül, hiszen elég nehéz lehet "belemászni" egy sorozatgyilkos fejébe, nemhogy egyszerre még több gyilkoséba is. Ráadásul a borzongás egyik titka az, hogy a tettes és motivációi elég sokáig ismeretlenek maradnak, -  a mondás szerint az ismeretlentől félünk a legjobban -  itt viszont már eleve a történet középpontjában vannak, rögtön megismerhetők és láthatók, a rendőrség pedig csak említés szintjén szerepel. Az írónő viszont nagyon jól megoldotta a dolgokat, ugyanis egy olyan helyzetet teremtett és olyan helyzetbe rángatta a szereplőit, amiből egyszerűen nem lehetett kiutat találni. Persze, lehetett volna, de az annak az esete lett volna, hogy a szereplők jobban kiszúrnak magukkal, mintha benne maradnának a szituban. Érdekes hátteret és ezáltal is egyedi karaktereket sikerült létrehoznia, így egy percig sem éreztem azt, hogy ne tudnám őket komolyan venni.

Nagyon nehéz spoilermentesen írni a regényről, mert a nagyszerűségét pont azok a dolgok rakják össze, amikről nem lehet beszélni. Az apró családon belüli tettek, jelenetek, egymás közti viszonyok. és meglepő módon, de az érzelmek is. Az egész család beteg és feltételeznénk, hogy a pszichopatáknak nincsenek érzéseik, mégis vannak, bár nem a megszokott érzések motiválják őket. Nem a szeretet a kapocs köztük, hanem sokkal inkább valami beteges ragaszkodás, tulajdonlás és az egymás közti hatalomfüggés. Már a fülszövegből tudni lehet, hogy Michael más egy kicsit, mint a többiek és ahogy az ő szemszöge lesz mérvadó, úgy egyre inkább rájövünk erre a különbözőségre, ráérzünk, hogy valami erősen kiemeli őt a többiek közül, valamiért ő nem illik oda. Nagyon kedvelhető karaktere van, annak ellenére, hogy ő is ugyanannyira részt vett a borzasztó tettekben. Ahogy jobban megismeri őt az olvasó és belemászik az egyéni tragédiájába, annál inkább szimpatizál vele, holott józan ésszel felmérve nem kellene. Vagy mégis? Ez az erkölcsi dilemma az egyik, ami erősen kiemeli a regényt a tucathorrorok kategóriájából.

Nem csak Michael, de az egész család durva és kegyetlen dolgokon megy keresztül, de úgy, hogy ők ennek talán nincsenek is annyira tudatában, mint egy normális életű ember. Sőt! Biztos, hogy nincsenek tudatában, csak odáig jut el az értelmük, hogy felmérjék, olyan életmódjuk van, amit titkolni kell az emberek elől, főleg a rendőrség elől. A Vértestvérek ékes példája annak, hogy a család, a neveltetés, a szocializáció és a környezet mennyire hatással van ránk és az egész életünkre. Ha beteg szülők nagy fokú elszigeteltségben tudják nevelni a gyerekeiket, akkor azok is betegek lesznek, hiszen egyedüli tanulási lehetőségük és mintájuk a szülők élete. De annak is példája, hogy van egy velünk született érzelmi intelligencia, egy olyan érzék, ami akkor is kibukik, ha akarjuk, ha nem. Ugyan a család minden tagja megélte a maga borzalmait, én mégis elsősorban Michael, egy ember tragédiájával tudom jellemezni a történetet. Ő volt az, aki a legtöbbet és a legdurvább módon megélt.

Az egész regény végig pörgős és különlegesen érdekes volt, kisebb-nagyobb csavarokkal, amiket ugyan előre ki lehetett találni, mégsem vesztettek hatásukból. A regény utolsó jelenetei pedig vitték a prímet, brutálisan szívfacsaró és beteg regény lett belőle. Az írónő nem normális fantáziával rendelkezik, én pedig nagyon bírom a beteg agyszüleményeket. Nagyon várom, hogy újra olvashassak tőle, mert nem csak a sztori volt különleges, de az írásmód is laza és gördülékeny, mégsem lett ponyva. A regényt elolvasva megértettem, hogy miért bírja annyira a fiatalabb korosztály. Rajongója lettem én is. A Vértestvérek nem a legkeményebb horror, de az egyik legbetegebb borzongató regény, amihez valaha szerencsém volt. Ráadásul az érzelmeimet is különlegesen kitekert módon facsarta meg. Újraolvasós!

_________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból
Kedvenc: Michael
Tetszett: az egész!
Nem tetszett: -
Fordította: Beke Zsolt
Oldalszám: 256 oldal
Kiadó: Agave Kiadó
_________________________________________________________________________________

Megan Miranda - Minden eltűnt lány

Megan Miranda - Minden eltűnt lány 

Fülszöveg: Nicolette Farrellnek boldog élete van Philadelphiában: sikeres a munkájában és nagyon szereti a vőlegényét. Most rövid időre mindkettőnek hátat kell fordítania, ugyanis vissza kell térnie beteg édesapjához szülővárosába, Cooley Ridge-be, ahol nem csak az elhelyezéséről kell gondoskodnia és eladnia családi házat, hanem szembenéznie a múlttal is: tíz év telt el azóta, hogy legjobb barátnője, Corinne, nyomtalanul eltűnt. 

Az amerikai kisváros keveset változott ezalatt az évtized alatt, a korábbi rendőrségi vizsgálat érintettjei mindmáig itt élnek: Nic bátyja, Daniel, és felesége, Laura, gyermeket várnak; Jackson a városi bárban dolgozik; Tyler - Nic volt barátja - pedig Annaleise Carterrel randevúzik, aki a csapat alibijét jelentette arra az estére, amikor Corinne-nak nyoma veszett. Néhány nappal Nic hazaérkezését követően azonban Annaleise eltűnik. Nic és barátai ismét megrázó drámai események középpontjában találják magukat, amelyek felidézik Corinne esetét, és rég behegedtnek vélt sebeket tépnek fel. 

Megan Miranda az év egyik legjobban várt pszichológiai thrillerében visszafelé meséli el a történteket – a 15. naptól haladva az 1.-ig –, melyben Nic mindent megtesz azért, hogy kiderítse az igazságot Annalaise eltűnésével kapcsolatban, miközben megdöbbentő dolgokat fedez fel a barátairól, a családjáról és arról, mi is történt valójában a legjobb barátnőjével tíz évvel ezelőtt.

__________________________________________________________________________________

Az Agave maratonom még nem ért véget és ahelyett, hogy utolérném magam, egyre jobban csak gyűlik a nem olvasott könyveim száma tőlük. Jól belehúztak 2016-ban a megjelenésekkel, ha 2017-ben is ilyen tempó lesz, akkor soha nem is leszek egálban. A Minden eltűnt lány tavalyi olvasás még és sajnos megtörte a jó szériámat. Imádom a thrillereket és a pszichológiai thrillereket, szerencsére a Kiadók tavaly megint felkapták a műfajt, bár soknak a minősége erősen kritizálható. A Minden eltűnt lány a különleges írásmód miatt (visszafelé mesélés) keltette fel nagyon a figyelmem a túlkínálatból, és végül pont ez nem tetszett a legjobban.

 Maga a fülszöveg nem győzött volna meg arról, hogy nekem ezt muszáj olvasnom. Amerikai kisvárosos megszokott sztori, amiben a múltból előkerült disznóságok megzavarják a főhősnő életét és ennyi. Sokáig harcban is voltam önmagammal, hogy akarom-e én ezt a könyvet vagy sem. Nem volt véletlen, hogy ennyit vacakoltam, a megérzéseimre kellett volna hallgatnom. Ha a különleges írásmódtól eltekintek, akkor nem volt valami nagy szám a sztori, egy erős közepes, ami nem tartogatott áll-leesős csavarokat. Ilyen sztorit nem egyet megalkottak már, egy vasárnap délutáni krimisorozat akármelyik része hozza ezt a szintet. Az írásmód kiemelhetné és különlegessé tehetné, biztos van olyan ember, aki emiatt jobbra értékeli, mint én, de engem kimondottan zavart a visszafelé mesélés. 

  Ha önmagában értékelem a történetet, akkor a fent említett hasonlattal tudok élni ismét. Olyan volt, mint bármelyik amerikai krimisorozat egy része. Történt valami súlyos dolog a múltban, ami újra előkerül, ahogy a főhősnő visszamegy a szülővárosába. A szokásos krípi hangulat volt az egész városban, hiszen mindenki tudja, hogy mi történt annak idején, mindenki titkol valamit és semmiről sem beszélnek. Nemcsak Nic visszatérése kavarja fel az állóvizet, hanem az is, hogy ismét eltűnik egy lány, ami felidézi az évekkel ezelőtti eseményeket. Voltak ugyan csavarok, és át is vert az írónő nem egyszer, de ezek nem érték el nálam a kívánt hatást, talán azért sem, mert minden a tévedések, a véletlenek és a félreértések vígjátéka volt. Talán az utolsó jelenet volt az, ami elérte az ingerküszöböm, az sokat dobott a könyvön.

 Ha a különleges írásmóddal együtt nézem a könyvet, akkor ez egy erősen összekavart kutyulék lett számomra. Benne van a pakliban, hogy nem tudtam értőn olvasni a könyvet, pedig próbáltam, mindenesetre ez a stílus nekem nem fekszik. Egyszerűen az agyam képtelen volt felfogni azt, hogy a könyvvel előrefelé haladok, de a sztori meg egyszerre előre és visszafelé. Ezt úgy kell érteni, hogy pl. a 15. napon Nic vitába keveredik xy-nal, de a következő fejezetben derül ki, hogy az előtte való napon mi volt az, ami majd később (azaz az előző fejezetben) vitához vezetett. Ugyan a könyv végére összeállt bennem lineárisan a sztori, de nem jött a várt katarzis. A könyv végére érve pazarlásnak éreztem az időt és energiát, amit belefektettem abba, hogy összerakjam a történéseket időrendben, egyszerűen nem tudta az agyam elfogadni ezt a fordított írást, mindenáron önkéntelenül is azon dolgozott, hogy lineáris rendbe rakja a dolgokat. Eközben viszont nem tudtam odakoncentrálni magára az egész sztorira, a karakterekre, nem tudtam kiélvezni a városi hangulatot, az izgalmakat, a rejtélyeket. Állandóan kidobott magából a könyv és kimondottan bosszantott, hogy egyszerűen képtelen vagyok beleélni magam. Bosszantott, hogy a könyv kétharmadát elolvasva se értem még mindig a sztorit, nem tudom, hogy ki kicsoda és még találgatni sem tudtam, hogy mi történhetett. A szokatlan írásmóddal az írónő benne volt egy spirálban a szereplőkkel, de engem egyszerűen nem engedett be a spirálba, nem tudtam velük pörögni. Az sem segített, hogy elég elfoglalt és fárasztó időszakban olvastam. Amikor  az ember végre hazaér a munkából, a sok túlórázás miatt hullafáradtan, akkor könnyed kikapcsolódásra vágyik, nem pedig az értő olvasásra. Erre a könyvre pedig oda kell figyelni. 

Vártam a végén a katarzist, amikor is összeáll minden az ember fejében, lesz egy hatalmas csavar és rádöbbenések sorozata ront rá az emberre, ami miatt azt mondja, hogy de iszonyatosan jó volt ez a könyv. Ez sajnos nem következett be. Még a karakterek sem voltak olyan nagy számok, hogy emlékezetesek lettek volna. Az első találkozásom ezzel az írásmóddal nem hagyott bennem jó emlékeket, így nem hiszem, hogy valaha keresni fogom újra ezt a stílust.     

_________________________________________________________________________________

Történet: 3,5/5 pontból

Kedvenc: nincs

Tetszett: a hangulat

Nem tetszett: a visszafelé mesélés

Fordította: Nagy Mónika

Oldalszám: 352 oldal

Kiadó: Agave Kiadó

_________________________________________________________________________________

Julia Heaberlin - Véres margaréták

Julia Heaberlin - Véres margaréták 

Fülszöveg: A 16 éves Tessa Cartwrightra egy texasi mezőn találnak rá egy félig kiásott sírban. Éppen hogy életben van, mellette egy másik fiatal lány holtteste hever. Később sem emlékszik rá, hogy hogyan került oda, és az események után már csak úgy emlegeti a média, mint az egyetlen életben maradt Margaréta. A gyilkos ugyanis mindig nagy margarétamezőkön szabadult meg az áldozataitól, akit Tessa megtalálása után sikerült elfogni. Vagy legalábbis mindenki ezt hitte. 

 18 év telt el a brutális gyilkosságok után. Az elítélt gyilkos kivégzésre vár, de továbbra is ártatlannak vallja magát. Egy csoport mindenre elszánt texasi ügyvéd felkarolja az ügyet, újra meg akarják vizsgálni a bizonyítékokat, és nem sokkal később csatlakozik hozzájuk egy elismert törvényszéki elemző is. Az ügyvédek Tessa segítségét kérik, hogy vesse alá magát hipnózisnak, hátha felszínre kerülnek a múlt borzalmas emlékei. 

 Azt azonban senki sem tudja, hogy Tessa fájdalmas titkot rejteget: valaki már évek óta margarétákat ültet a kertjébe. Vajon az igazi gyilkos űz kegyetlen játékot vele? 

  A Véres margaréták egy rendkívül eredeti és sokkoló pszichológiai thriller, amely mesterien adagolja a feszültséget, miközben a jelen és a múlt eseményei között egyensúlyoz. Egy nő története, aki az idővel versenyt futva próbálja megfejteni saját rémisztő emlékeit, mielőtt a gyilkos újra lecsapna rá.

___________________________________________________________________________________

   Ha előbb olvasok véleményeket a Véres margarétákról, akkor nagy eséllyel kihagyom, mert kapott rendesen negatív kritikát, meg hasonlítgatást (nem, nekem nem tetszett annyira a Lány a vonaton, a Holtodiglannak meg háromszor álltam neki és sose jutottam túl az első 30 oldalon), de szerencsére vakon kezdtem bele a könyvbe. Nekem ez tetszett és pont azért, mert nem volt előzetes vélemény a fejemben, nem volt elvárásom és nem próbáltam meg mindenáron beskatulyázni a véres, borzongató és rohadtul feszes tempójú pszicho-thrillerbe. Nem pipálgattam a listán, hogy minden műfaji sajátosságot hoz-e a regény. 

  Az a baj, hogy szerintem minden műfajról van egy kialakult kép vagy elvárás a fejünkben és iszonyat nehezen engedjük el ezeket a berögzült sémákat. Nehezen engedjük ki a határokat és nehezen vesszük, ha valaki megpróbálja feszegetni azokat. Ha egy regény nem illeszkedik bele ebbe a leszűkített elvárásba, akkor hajlamosak vagyunk azt mondani rá, hogy szar vagy maga a kategorizálás az. Szerintem meg néha el kell engedni az elvárásokat és a skatulyákat és csak simán meg kell tanulni élvezni egy könyv olvasását úgy, hogy nem centizzük ki, mi fér bele a rá akasztott műfajba, mi lehet benne és mi nem. Csak simán el kell olvasni a történetért és a karakterekért, vagy az író stílusáért és nem agyonboncolgatni. Egy pszicho-thriller akkor is lehet az, ha nem a gyilkostól vagy akciótól rágom le a tíz körmöm és van benne alsó hangon három-négy csavar, mert az egy már uncsi. Hanem attól is lehet pszicho-thriller, ha csak az emberi elmében lévő rettegés és nem normalitás van jelen. Egy pszichológussal folytatott beszélgetés is hordozhat thriller elemeket, egy banális hétköznapi esemény is, és elég egy csavar is, ha az rendesen oda lett rakva. 

  Tény, hogy a Véres margaréták nem az a klasszikus pszicho-thriller, amit az ember elvár, de ha nem ide soroljuk, akkor hova? Nem is krimi, nem is szépirodalom, a többi meg végképp nem. Talán a dráma illik még rá. Nem pörögnek benne annyira az akciójelenetek, nincs hatalmas nagy hajsza és üldözés, inkább lassabb tempóban csordogálnak az események és sok esetben kiderül, hogy fals volt a pánik. Nincsenek benne állandó csavarok, meg áll-leesős pillanatok, de azt ne mondja nekem senki, hogy a vége csavart kitalálta az 50. oldal után, meg azt is, hogy valójában mi történt, mert az vagy jós vagy autista. Persze, megvoltak a hibái és a logikai bakijai a regénynek, de ez nem ok arra, hogy erősen alulértékelt legyen. Vannak elvarratlan szálak is és meg nem kapott válaszok, amik jobban bosszantottak, mint pl. az, hogy a halálbüntetés körüli filozofálgatás és politizálás is szerepelt a regényben. 

  A Véres margaréták történetét egy erősen traumás nő meséli el, aki az egyetlen túlélője egy sorozatgyilkos ámokfutásának. Nem emlékszik rá, hogy mi történt vele, mit tettek vele, hogyan találkozott a gyilkossal, hogyan menekült meg, semmire sem. 16 éves korában egyik reggel futni ment, majd a következő képe az, hogy megtalálják egy árokban több lány holttestével és/vagy csontjával együtt egy margarétákkal teli mezőn. Felváltva olvashatjuk a 16 éves énjének a történetét és a 18 évvel későbbi felnőtt énjéét. Az eset után terápiára járt és felkészítették a tárgyalásra, ugyanis úgy tűnt, hogy megtalálták a gyilkost. A 16 éves én szála többnyire a terápiás ülésekről és a Lydiával (extra jó karakter, kár, hogy keveset szerepelt) való barátságáról szól, aki az egyetlen megmaradt barátja. A tettest börtönbe is küldik, halálbüntetést kap, Tessie meg éli tovább az életét, gyermeke is születik, bár a Lydiával való barátságát elveszti. A felnőtt Tessie próbál visszaemlékezni, mert az akkor lecsukott tettest nemsokára kivégzik, de nem ő volt az elkövető, nem lehetett az, hiszen a gyilkos a mai napig margarétákat ültet Tessa hálószobájának ablaka alá, akárhová is költözik. Vagy csak valaki szórakozik vele? Egy csapat ügyvéd is hisz Terrell ártatlanságában, így mindenképp emlékezésre próbálják bírni a lányt, mert ő lehet az ügy kulcsa. Ráadásul két csontváz tulajdonosát sem sikerült még beazonosítani, családok várnak arra, hogy megtudják, mi történt eltűnt lányaikkal. 

  Tessa vagy Tessie egy erősen megbízhatatlan elbeszélő, hiszen a terápia ellenére érezni, hogy nem egészen normális még az eset után 18 évvel sem (főleg, hogy a margarétalányok hangját is hallja), és változatlanul nem emlékszik, amire meg igen, az nem biztos, hogy igaz emlék. Mindennap küzd a paranoia ellen, igyekszik emlékezni is és próbálja normális mederbe terelni a saját és a lánya életét. Külső szemlélők számára minden rendben van a családdal, de olvasóként érezzük, tudjuk, hogy nem komplett ez a nő. Borzasztó élmény volt végigmenni Tessával néhány gondolatmenetén. Persze, az esetek többségében kiderült, hogy a paranoiája próbált eluralkodni rajta vagy félreértett valamit, de teljesen át lehetett érezni a félelmét, tekintve, hogy a múltbeli események fényében akár igaza is lehetett volna, amikor a legrosszabbra gondolt. A Lány a vonaton defektes, szerencsétlen és utálatra méltó hősnőjével szemben Tessa egy erős női karakter, akiben ott van egy traumás tini, de egy erős felnőtt nő is, aki mindennap küzd azért, hogy normális legyen az élete és főleg a lányáé. Egyszerűen nem hagyja, hogy a világa szétcsússzon. Harcol azért, hogy a szörnyetege eltűnjön és nélküle tudjanak teljes életet élni. A normalitás pedig erősen fenyegetve van, részben azért, mert újra elővették az ügyet, foglalkozik vele a média is, részben azért is, mert valaki margarétákat ültet a házhoz, részben pedig azért is, mert ennek hatására mintha Tessa kezdene megint szétesni. Ez a küzdés végtelenül emberivé teszi a karakterét és szurkolni kezd az olvasó, hogy emlékezzen, és az ügy végére végre odategyék azt a bizonyos pontot.    

  Az időbeli ugrások váltakozása kimondottan tetszett, mert egymásra reflektáltak. Van az a regény, ahol feleslegesen vannak kettészedve az időbeli ugrások, mert ha sorrendbe állítod, akkor is érthető, amúgy meg csak időhúzó vagy zavaró eszköz, de vannak az ilyen típusúak, ahol a jelenbeli eseményt, utalást vagy azok jelentőségét csak úgy veheted észre, ha előtte közvetlenül megkaptad a múltat. A regény utolsó harmadában pedig a tárgyalás jegyzőkönyveiből vannak részletek és a barátnő szemszöge is megjelenik, ezek pedig felgyorsították a végkifejletet és megerősítették azt az olvasóban, hogy az ítélethozatalt annak idején erősen elcseszték. Ha kompletten átnézték volna az ügyet, egy kicsit jobban foglalkoztak volna vele, akkor hamarabb is kiderülhettek volna a dolgok. Meg persze, ha Tessie is engedi annak idején a hipnózist. Ugyan, mind a két hülyeséget próbálja az írónő megmagyarázni valamivel, ez nekem akkor is baki marad, nem volt kielégítő a válasz. 

  A terápiás beszélgetések és a múltba való visszaemlékezés nagyon érdekfeszítő volt, már csak azért is, mert az olvasó kénytelen összerakni ebből a történéseket, mivel Tessa felnőtt énje megbízhatatlan. Nemcsak azért, mert nem normális, hanem azért is, mert hazudik és visszatart információkat. Ez a két utóbbi volt a legidegesítőbb számomra a regényben. Felfogtam, hogy az írónőnek ez egy eszköz, hogy ne lője le előre a poénokat, de nem jól használta, egyszerűen dühítő hülyesége lett ez a karakternek. 

 Én nagyon bírtam a regényt és nagyon izgalmasnak találtam, de nem abban az értelemben, amire mindenki gondol. Ez nem azért volt izgalmas, mert ezerrel pörögtek benne az események, meg össze-vissza lövöldöztek vagy menekültek, mert ilyen nem sűrűn volt benne. Viszont nagyon izgalmas volt, hogy sikerül-e bebizonyítani, hogy Terrell ártatlan-e vagy sem, hogy ki a többi lány, akiket nem sikerült azonosítani, hogy vissza fog-e Tessa emlékezni, ki a gyilkos, mi történt és sikerül-e egyben tartania a családját. Egyre feszültebben és gyorsabban olvastam a regényt, hogy végre megtudjam, mi a fészkes fene folyik itt és mi történt 18 évvel ezelőtt. Egyben nagyon érdekes is volt, mert tele volt metaforával és pszichológiával, önkéntelenül is próbáltam Tessa szavai és gondolatai mögé látni és értelmezni vagy a valóságra vetíteni az elképesztő gondolatait. Egy idő után teljesen mindegy volt, hogy valós fenyegetéseket él-e meg, vagy sem, mert a hatása ugyanaz volt. A stílus pedig különleges volt, tetszett az írásmód is. Nekem ez sokkal nagyobb és minőségibb élmény volt, mint pl. egy Lány a vonaton. 

___________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból
Kedvenc: Lydia, Tessa
Tetszett: a stílus, a sztori
Nem tetszett: a gyilkos motivációira és tényleges tettére nem derül fény
Fordította: Lakatos Anna
Oldalszám: 368 oldal
Kiadó: Agave Kiadó
Megjelenés: 2016
___________________________________________________________________________________

Jordi Llobregat - Vesalius titka

Jordi Llobregat - Vesalius titka 

Fülszöveg: Barcelona, 1888 májusa. Alig néhány héttel az ország első világkiállításának megnyitója előtt több fiatal lány borzalmasan megcsonkított holttestére bukkannak. Sebeik egy feledés homályába merült, régi átkot idéznek. 

  A könyörtelen gyilkos utáni hajszába három civil is belekeveredik. Daniel Amat, az Oxfordban élő fiatal tanár, aki különös körülmények között meghalt édesapja miatt tér vissza Barcelonába. Bernat Fleixa, aki újságíróként dolgozik a Correo de Barcelonánál, és leghőbb vágya egy olyan esetről írni, amely végre híressé teszi. Az orvostanhallgató Pau Gilbert, akinek minden lépését súlyos titkok övezik. A gyilkos kézre kerítése érdekében ők hárman egy olyan 16. századi anatómiai kézirat nyomába erednek, amely merőben megváltoztathatja a tudomány állását. 

  Jordi Llobregat 2015-ös regénye az egyik legváratlanabb és legnagyobb sikert arató történelmi krimi volt Spanyolországban. A megjelenését követően több mint tizenöt országban keltek el a kiadás jogai, többek között az Egyesült Államokban is.

___________________________________________________________________________________

  Az utóbbi egy-két évben kezdtem azt érezni, hogy ugyan nagy átlagban hozzák az amerikaiak és az angolok azt a színvonalat, ami szórakoztat, de unom őket, szükségem lenne valami vérfrissítésre, valami másra. Nem csak könyvek terén, hanem filmekben és sorozatokban is, illetve műfajokban is. Nyitni is kezdtem más nemzetek művészete felé, egyre lelkesebben kutakodok, és rájöttem, hogy ez tök izgalmas. Nem feltétlenül az amerikai színvonal vagy minőség lehet jó, nem mindig ezt a nemzetet kellene mércének tartani, hiszen a világ tele van nagyon klassz alkotásokkal, csak szó szerint ki kell túrni abból a szemétből, amit nap mint nap ránk ömlesztenek. A legjobb az egészben, hogy másfajta stílust és gondolkodást is meg lehet ismerni, vagy a megszokottat egészen máshogy megragadni, amitől újnak tűnik, de ez majd egy külön poszt lesz. Mostanában a spanyolok vannak porondon, így kapóra jött a Vesalius titka megjelenése. A fülszöveg és a borító nem eresztett, első pillantásra szerelem lett a könyv, aztán az olvasásnál mégis megdolgoztatott.

  A könyv eleinte nehezen csúszott és kínlódtam vele, annak ellenére, hogy egy pörgős műről van szó. Ezt a kínlódást nem is a szerzőnek tudtam be, hanem a műfajnak és a hangulatomnak együttesen. Van az az időszak, amikor az ember azt se tudja, melyik ujjába harapjon, annyi dolga van, ilyenkor a napi 10-20 perces olvasási idő nem kedvez a sztorinak és az elmélyedésnek. Ha emellé még olyan műfajt is olvasok, ahol szükségem van arra, hogy "agyban ott legyek" vagy  erősen pörgetni kell magam, hogy összerakjam a dolgokat, akkor szinte lehetetlen vállalkozás, hogy teljesen beleéljem magam. A történelmi krimi ráadásul nem a szívem csücske műfaj, nincs vele gondom, csak egyszerűen előbb nyúlok egy napjainkban játszódó krimi után vagy egy horror után. Szóval lassú kezdet volt, majd egy kis pihentetés jött, amikor is az egyik ismerősöm buzdított, hogy folytassam, mert jó ez a könyv, végig pörög. Igaza volt, végig pörög, olyannyira, hogy a végét már le is csapta az író és satufékkel állt meg. 

  Elkapott a sztori, kezdtem kiismerni magam a több szál között és Barcelona is egyre otthonosabbá vált. Egyik előnye, de egyben hátránya is volt a regénynek ez a több szálon futó stílus, mert láthatóvá vált, hogy a különböző társadalmi rétegek hogy is állnak a sorozatgyilkossághoz, hogy mi is történik Barcelona alvilágában és a szereplőket is közelebb hozta. Viszont olyan hatást is keltett, mintha az író belezavarodott volna a karakterizálásba. Hol jobban kibontotta a szereplők hátterét, hol behúzta a féket, volt olyan is, hogy valamelyik jelentéktelen mellékszereplő hátterébe belekezdett, úgy vezette fel mint amikor egy új szereplőt szokás, aztán mégsem szerepeltette többet, vagy "megölte". Egyszer-kétszer szerepel a gyilkos szemszöge is, amit általában nem szeretek, mert ha "van hangja" a regényben, akkor már nem tudom annyira komolyan venni. Van, amikor beválik ez az eszköz, de sajnos itt sem jött össze számomra. A "megszólalásaikor" ugyanis semmi plusz dolgot nem adott a sztorihoz, teljesen jól meglettem volna enélkül is. Ellenben a három főbb szereplőnk, civilünk háttértörténetét egész szépen kidolgozta, de a regény végére már nem maradt meg ez az alaposság. A végén hiányoltam a történetük részletesebb lezárását, voltak még nyitott kérdések.

  Érdekesebbé tette a sztorit, hogy civilek keverednek bele a nyomozásba, pontosabban ők folytatják le, hiszen a helyi erők magasról tesznek rá, ők a Világkiállítással vannak elfoglalva, meg amúgy se érnek rá olyan hülyeségekre, hogy egy "fekete kutya" szedi áldozatait a kurvák és a munkásnép között. Kit érdekel? Csak egy újságírót, Fleixát, aki eleve a szerencsétlen réteghez tartozik, meg később egy fiatal tanárt, Danielt, aki évekkel ezelőtt megpattant Angliába, csak az apja temetésére jött haza, majd belerángatják a fiatal orvostanhallgatót, Paut is. Daniel háttértörténete szépen beleillik az események sodrásába, erre ő is hamarosan rájön, ugyanis amennyire vissza akar menni Oxfordba, annyira belekeveredik az ügybe. Egy idő után már ő az, aki makacsul ragaszkodik az ügy megoldásához, miközben mindenki el akarja távolítani az útból. Az ő magánéleti vonala volt a legerősebb is és egyben az egyik legérdekesebb, ugyanis ott volt az a rejtély, ami miatt annak idején elhúzott Barcelonából. Pau magán rejtélye is érdekes volt a maga módján, bár nagy jelentősége nem volt a sztoriban, más aspektusból volt fontos, ez viszont már a spoiler kategória. Fleixa volt számomra a legmegfoghatatlanabb karakter, egyszerűen nem tudtam megkedvelni, de utálni se utáltam. Az viszont tény, hogy volt humora, tragikomikus karakter, ennek ellenére egy steril eszköz maradt a szememben, aki azt hívatott szolgálni, hogy bemutassa az akkori médiát és bevezetést adjon a barcelonai alvilágba. Igazság szerint nem tudtam egyik szereplőt se megkedvelni. Szimpatikusak voltak, de különösebben nem érdekeltek. Engem a gyilkos kiléte, indítékai, módszere érdekelt, de ezekből meg nem kaptam annyit, hogy kedvenc könyvvé váljon. A kiléte viszont erősen meglepett, az csillagos ötös. 

  A regény erősségeit inkább olyanokban találtam meg, mint pl. Barcelona ábrázolása, a város alatti csatornarendszer a lakóival, az akkori kor élete, társadalmi rétegződése, a Világkiállítás előkészületei és kulisszatitkai, Daniel múltja, az orvostudomány akkori helyzete, a pszichiátriai intézet és a titokzatos Vesalius kézirat meg a körülötte lévő mizéria. Szeretem az ilyen kódfejtős dolgokat, meg az olyan "legendákat", hogy napjainkhoz mérten jóval korábban kitaláltak vagy felfedeztek már valamit, csak nem tudunk róla, mert akkor istenkáromlónak vagy jelentéktelennek tartották és ezért meghiúsult az elterjedése, használata. Külön kiemelném, hogy aki érdeklődik az orvostudomány iránt (én nagyon), annak igazi csemege lesz a regény, hiszen erősen ekörül forog a téma és nagyon érdekfeszítő. (Vizsgára való készülés közben olvastam a könyvet és előbb megtanultam, hogy a vízben lévő holttesteknél a rigor mortis kettő-négy nap alatt áll be, mint azt, hogy mik az államháztartás alrendszerei.) 

  Nem mondanám, hogy életem egyik legkiemelkedőbb történelmi krimije, de azt se mondanám, hogy csalódás vagy pofára esés volt. Nem igazán voltak elvárásaim vele szemben, így nem volt min fennakadnom sem. A kezdeti kínlódás ellenére egész hamar elkapott a regény sodrása, tény, hogy egy pillanatra sem áll meg, de nem rágtam le a tíz körmöm a gyilkoshajsza miatt. Nem a megszokott krimit kaptam, ami előny is lehetne akár, hiszen az újdonságot, a vérfrissítést akartam, de ezt nem a történelmi krimiktől fogom megkapni és nem is a spanyoloktól. Összességében mégis azt tudom mondani, hogy megérte elolvasnom, mert egyrészt megerősítette a spanyol stílusjegyeket a "nyitunk más nemzetek felé" mozgalmamban, másrészt pedig  találtam benne olyan dolgokat, amiket sajnálnék, ha kimaradt volna az életemből. Bizonyos szempontból beteg ez a könyv, volt egy-két olyan véres jelenet, ami azért erősen megugrotta az ingerküszöbömet, holott azt hittem, azt már nem lehet elérni sem. 

___________________________________________________________________________________
Történet: 4/5 pontból
Kedvenc: Daniel
Tetszett: a néha megjelenő nyerseség
Nem tetszett: a sok szereplő a sok háttértörténettel
Fordította: Smid Mária Bernadett
Oldalszám: 432 oldal
Kiadó: Agave Kiadó
Megjelenés: 2016
___________________________________________________________________________________

Max Gladstone - Nagyrészt halott

Max Gladstone - Nagyrészt halott 

Fülszöveg: Alt Coulumb városának Kos nevű Tűzistene váratlanul elhalálozik, és a feltámasztását egy nemzetközi halottlátó cég kezdő munkatársára, Tara Abernathyre bízzák. A feladat komolyságát jelzi, hogy az isten nélkül maradt négymilliós metropoliszban bármelyik pillanatban leállhatnak a gőzfejlesztô gépek, így nem fognak közlekedni a vonatok, és pusztító zavargások törhetnek ki. Tara egyetlen segítsége Abelard, a halott isten láncdohányos kispapja, akinek érthető okból válságba került a hite. 

   Ráadásul kiderül, hogy Kos nem egyszerűen meghalt, hanem meggyilkolták, és az ügy Alt Coulumb bírósága elé kerül. Tara és Abelard hirtelen nagy veszélyben találják magukat, mert valami olyan dologba nyúltak bele, amibe nem kellett volna. Az igazság kiderítésére indított nyomozásuk tétje így már nem csak Alt Coulumb halvány reménye az életben maradásra, hanem a saját életük is. 

  

Max Gladstone úttörő, az epikus fantasyt városi környezetbe helyező, paranormális jelenségekkel és különleges lényekkel keresztező regényében a kőből faragott vízköpők minden eddiginél fontosabb szerepet töltenek be, a mágusok pedig villámokon utaznak, miközben az igazságosztás egy szűk elit kör privilégiuma, akik a jó és rossz közti határvonalat már rég eltörölték.

_________________________________________________________________________________

Azt hittem, hogy az idei legfurcsább olvasmányaim a Lépcsők városa és Az ötödik évszak lesz, de most beáll a sorba a Nagyrészt halott is, és még nincs vége az évnek és a megjelenéseknek. Ahogy az első kettő megemlített könyv lenyűgözött, úgy a Nagyrészt halott is. Imádom a furcsa észjárású írókat, pontosabban az olyanokat, akik bánni is tudnak az eszement ötleteikkel, mert valami egészen elképesztő sül ki belőle. Azt az új vonalat, amit pedig idén behozott az Agave, külön díjazom. Eddig is az egyik kedvenc kiadóm volt, mert a könyveik szinte mindig passzoltak az ízlésemhez, de idén sikerült olyan újdonságokat mutatniuk, amikről nem is tudtam, hogy hiányoznak az életemből és amik eléggé megleptek. Egy kicsit kimozdultam a komfortzónámból és marhára élvezem, már alig várom, hogy legközelebb milyen újdonság varázsol el, pedig még a tavalyi megjelenéseknek se értem a végére. 

Az ötödik évszak és a Lépcsők városa világa is merőben új és szokatlan terep volt számomra, teljesen elvarázsolt a világuk, minden klappolt, szívesen időztem el ezeken a helyeken és ezekkel a szereplőkkel, még az érzelmeimre is hatott mindegyik, ráadásul nem átlagos módon. A Nagyrészt halottban ugyan nem voltak érzelmi hullámvasutak, viszont a világa legalább annyira lenyűgöző és kidolgozott volt, mint az előbbi kettőé. Teljesen magába rántott és mindig újra és újra meglepett, igazi csemege volt ez az utazás Tara Abernathyval, a gyakornok Mesternővel. Már maga a fő elképzelés, hogy a mágia kereskedelem tárgya - egy szerződéses szolgáltatás, kölcsönös megállapodás az istenek és az emberek között - új színt hozott az eddigi fantasy olvasmányaiba, a többi apróság csak hab volt a tortán. Az istenek, ez esetben Kos, szerződések útján adtak a hatalmukból, cserébe az emberek hite és rajongása éltette őket, gyakorlatilag ezzel fizettek. Az isten volt a bank, a mágia és a hit a pénz, az emberek pedig a gyakorlatban működtették a rendszert. A papok voltak a "banki ügyintézők", "kapcsolattartók" és egyben a rendszer "karbantartói". Ez a rendszer Alt Coulumb városában kiválóan működött, a város virágzott, jólét volt, így elég nagy érvágásként érte őket Kos halála. Gyakorlatilag megszűnt a bank, másik nincs, így el lehet képzelni, hogy ez mekkora gazdasági válságot von maga után, egy totális katasztrófát, és mivel ez a rendszer egyben magát a vallást is jelentette, még erős érzelmi hatása is van. A lakosság ugyan még nem tudja a tényt, mert van annyi tartalék, hogy egy ideig a papságon kívül ne vegye észre senki a bajt, de ez a tartalék is véges. 

  Megindul a probléma elhárítása, a papság fel akarja támasztani Kost, mielőtt megindul a lavina és a lakosság is értesül róla. Ehhez hívják segítségül az egyik legnagyobb céget, amelyik Mesterekből és Mesternőkből áll, akik képesek egy isten feltámasztására is. (Ehhez a céghez kerül gyakornokként Tara, akit kirúgtak a felhőkben lebegő iskolából, szerencsére már akkor, mikor végzett. Elayne Kevarian veszi a szárnyai alá, aki a cég egyik társtulajdonosa és nagyon erős hatalommal bíró Mesternő.) Kos azonban nem természetes halált halt és mivel jelentős erőforrásról van szó, így természetes, hogy jelentkezik a többi érdekelt is, hiába próbálta a papság a háttérben elhárítani a problémát, megelőzve azt, hogy tudomást szerezzenek mások is Kos haláláról. Mit ad isten, az ellenoldal képviselője pont az az ember, aki kirúgta Tarát, így az ügy személyessé is kezd válni. Hirtelen nem csak egy mágikus gyilkossági nyomozás közepén, de egy olyan per közepén is találtam magam, amelyben jelentős szerepet játszott a pénz, ami itt a mágia vagy isteni hatalom. Eleinte nehezen értettem meg a világ lényegét, mert valahogy a mágia, mint képzeletbeli és elvont fogalom nem volt összeegyeztethető a gyakorlati és valós világgal, ráadásul a szárazabb (pénzügyi és jogi) részével, de a regény egy pontján hozzászoktam az elmélethez olyannyira, hogy elkezdtem élvezni a tárgyalást és megértettem, hogy mi volt itt a disznóság, ami Kos halálát okozta. A regény megdolgoztatta az agyam azon részét, ahol a pénzügyi és jogi tudásomat raktározom, de a munkámmal ellentétben nem szokványosan. (Istenek szerződéseit bogarászni és mágiaügyeit intézni valahogy izgalmasabbnak hangzik.) 

  Kos halála mellett volt egy másik gyilkosság is, egy párhuzamos ügy, ami legalább annyira érdekes volt. Itt léptek a képbe a vízköpők is, akik belekeveredtek az ügybe, amibe lassan már az egész város belebonyolódik. Justicia, a büntetés-végrehajtó hatalom (egy halott istennő pótolt verziója) egyik képviselője, úgymond katonája, Cat is feltűnik a színen, a kis láncdohányos pap, Abelard közreműködésével, majd megjelenik egy vámpír kalóz is. Elsőre ez így totál káosznak tűnik, még nem is említettem meg a gondolkodó lovakat, önállóan közlekedő kocsikat, a klubokat, amelyek elképzelhetetlen szolgáltatásokat nyújtottak és számos más apró furcsaságot, de a regényt olvasva minden működött együtt, hogy miért és hogyan, azt nem tudom, de nagyon bejött ez a kuszaság. Ahogy újabb és újabb szereplők, majd elemek kerültek elő, úgy éreztem, hogy egyre mélyebb és apróbb részeibe jutok ennek a világnak és az egyre hatalmasabb és kiismerhetetlenebb. Egyre jobban várni kezdtem nemcsak az ügy megoldását, de azt is, hogy még jobban bejárjam a világot, ahol minden sarkon szembejött valami lehetetlenség. Kétségtelenül a világ kidolgozottsága és furasága a legerősebb erénye a regénynek a stílus mellett, ami egy nagyon szerencsés dolog, tekintve, hogy ez egy olyan sorozat, amelynek önállóan is élvezhető részeit maga a világ köti össze. 

A szereplőkre kevesebb figyelem irányult, amit nagyon sajnálok, mert mindegyik felvonultatott alak a maga nemében borzasztóan érdekes és egyedi volt. Szívesen olvastam volna többet róluk, megismertem volna az eredettörténetüket (itt szinte csak Taráéhoz volt szerencsém) és az életüket. Cat egy drogos csaj volt, ami már azért teszi ellentmondásossá, merthogy Justicia, a büntető hatalom képviselője. Abelard pap létére láncdohányos volt és amikor kiruccant, akkor átvedlett bőrnadrágos pasivá. Elayne Kevarian az egyik legjobban sikerült karakter lett, aki számos rejtélyt tartogat magában. Nagyon remélem, hogy a következő részekben előkerül ez a kis csapat is vagy legalább valamelyikük főszereplővé válik, mert ezt kár lenne kihagyni. Bár az első kötetből kiindulva Gladstone simán megalkot újabb izgalmas szereplőket, akik lehet, hogy még ezt a bandát is felülmúlják.

  Az idei topolvasmányaiba már bekerült ez a könyv, az egyik legjobb meglepetés volt, nagyon várós a folytatás is. Ha valami különleges és egyedi fantasyre vágysz, akkor ezt ne hagyd ki, megéri elmerülni ebben a világban. 

Itt beleolvashatsz!

_________________________________________________________________________________

Történet: 6/5 pontból

Tetszett: az egész világ, a vége csavar zseniális volt

Nem tetszett: a szereplőkön kevés volt a hangsúly

Kedvenc: Cat, Tara, Abelard, Elayne Kevarian

Fordította: F. Nagy Piroska

Oldalszám: 384 oldal

Kiadó: Agave Könyvek

_________________________________________________________________________________

Blake Crouch - Sötét anyag

Blake Crouch - Sötét anyag 

Fülszöveg: „Elégedett vagy az életeddel?” Ezek az utolsó szavak, amiket Jason Dessen hall, mielőtt az elrablója leüti. Mielőtt egy hordágyra szíjazva ébred, vegyvédelmi szkafandert viselő emberek között. Mielőtt egy olyan férfi, akivel soha nem találkozott, rámosolyog, és azt mondja neki: „Úgy örülök, hogy újra látlak, barátom”. 

  Abban a világban, ahol felébredt, Jason élete teljesen más, mint korábban. A felesége nem a felesége. A fia meg sem született. Ő maga pedig nem csak egy átlagos egyetemi tanár, hanem ünnepelt zseni, aki egy forradalmi dolgot alkotott – olyasmit, ami a lehetetlennel határos. 

  Vajon melyik világ a valóság? És ha az emlékeiben élő otthona tényleg létezik, hogyan tudna visszajutni imádott családjához? A választ egy meglepő és hátborzongató utazás során kapja meg, miközben kénytelen szembenézni önmaga legsötétebb oldalával, és megküzdeni egy legyőzhetetlennek tűnő, rémisztő ellenféllel. 

  Blake Crouch a nagy sikerű Wayward Pines-trilógia után ezúttal kvantummechanikával és alternatív világokkal feszegeti a tudományos sci-fi határait egy rá jellemző, gyors tempójú regényben. A Sötét anyag az év legjobban várt thrillere — egy zseniálisan kitalált, sodró lendületű és bensőséges, különös és mélyen emberi történet a legfontosabb döntéseinkről és arról, hogy mit vagyunk hajlandóak megtenni azokért az életekért, melyekről álmodunk.

___________________________________________________________________________________

 Blake Crouch könyveivel is úgy jártam, mint Bennett könyveivel, nem az első megjelenésekkel találkoztam, hanem a következőkkel, de lényegében teljesen mindegy, mert mindegyikük olyan munkákat tett le az asztalra, hogy kíváncsi lettem a többire is. A Wayward Pines-trilógia a polcomon van olvasatlanul, csak a filmsorozatba néztem bele, de kimondottan örülök neki, hogy végül nem fejeztem be és, hogy a könyvek még várnak rám, mert így van mit olvasnom a szerzőtől és nem kell várakoznom egy újabb alkotásra. A Sötét anyag szerelem volt első olvasásra, imádtam a témáját, így csak örülni tudok a pletykának, miszerint a Wayward Pines-trilógia még ennél is jobb. 

 A sci-fivel még mindig hadilábon állok, de az utóbbi időben egyre több könyv kerül a kezembe a műfajból és kezd valami ízlésféle vagy prioritás kialakulni bennem, hogy mit is szeretnék vagy szeretek a műfajon belül. Rájöttem, hogy míg az űrutazás témája totál nem köt le, addig a párhuzamos vagy alternatív világok témája nagyon is, a thriller pedig a szívem csücske és tök jól megfér a két műfaj egymással.

A könyv nem részletekbe menő tudományossággal, de nem is esetlenül vagy faramuci módon mutatja be egy egyénen keresztül, hogy milyen is lehet az, ha léteznének párhuzamos világok és hirtelen lehetővé válna köztük az átjárás. Itt is ugyanaz az alapfeltevés, hogy a különböző döntéseink mellett, a nem választott lehetőségek mentén is létrejön egy világ, egy új énünkkel, így gyakorlatilag minden lehetséges kimenetel megtörténik, megszámlálhatatlan mennyiségű ént és életutat létrehozva. Elsőre nagyon klassz dolognak tartaná az ember (legalábbis én annak tartottam elsőre a gondolatot), hogy mindez létezik, mert ha jobban magunkba nézünk, akkor biztos találunk olyan pontokat az életünkben, amikorra visszamennénk és másképp döntenénk. Abba viszont már nem gondolunk bele (kivételek mindig vannak), hogyha módunkban állna másképp dönteni újra, az mekkora lavinát indítana el az életünkben és mennyi változást okozna a személyiségünkben is.

Nagyon sokat lehet filozofálni a témán, és a sok Mi lett volna, ha kezdetű gondolatokon. Blake bemutatta az ő verzióját az elméletről egy fizikatanár szemszögéből, aki ugyan néha elmereng a múltbeli döntésein és azok helyességén, nyomot is hagyott már rajta pár küzdelem (pl. a felesége szülés utáni depressziója), de összességében elégedett az életével. Közben mit sem tud mindarról, hogy életének egyik fontos fordulópontjánál létrejött egy másik énje, egy másik életúttal, aki a karriert választotta a család helyett és lehetővé tette a párhuzamos világok közti átjárást. Másik énje a mostani életére pályázik, így megindul a harc önmaga ellen a családjáért és a jelenlegi életéért, miközben rengeteg dilemmával szembesül. Az a Jason Dessen ugyanaz, mint ő? Az saját maga vagy egy idegen ember? Nagyon elgondolkodtató volt ezt a harcot végigkísérni, sok kérdésen pörgött az agyam közben. Vajon mitől leszek én saját magam? Meg tudnám ölni saját magam, ha a helyzet úgy kívánja? Vagy megmenteném-e önmagam még a jelenlegi életem árán is? Vagy keresnék magamnak egy olyan világot, ahol elölről kezdhetnék mindent és hagynám a csudába a jelenlegi életem? Életem különböző pontjainál a másként döntések után vajon hol lennék most? Milyen lennék? Ki lennék?

Amikor a regény eljutott a tetőpontjára, akkor jöttem rá, hogy igazság szerint mégsem vagyok mindezekre kíváncsi. Teljesen jó itt nekem, ahol most tartok, aki most vagyok. Isten ments, hogy létezzenek párhuzamos vagy alternatív világok és még átjárás is lehessen közöttük. Nem szeretnék összetalálkozni "önmagaimmal", mert az veszélyeztetné a jelenlegi énem életét. Arra jutottam, hogy mindenféleképpen negatív hatással lenne rám az is, ha rossz állapotban látnám magam és az is, ha sokkal jobb körülmények között, mint jelenlegi magamat. Blake is arra a konklúzióra vezet rá, hogy minden úgy jó, ahogy van és az ember nem kerülheti el a sorsát. Egyszerűen nem tudunk tökéletes döntéseket meghozni, még akkor sem, ha lehetőségünk van újra dönteni a lehetséges kimenetelek tudatával is. Végső soron ezt pedzegeti a Pillangóhatás című film és H. G. Wells Az időgépe is. Amilyen döntést már meghoztunk az elvisz valamerre és sosem lehet visszamenni, vagy ha igen, akkor sem jutunk el a kívánt célhoz.

Nagyon izgalmas, pörgős regény volt, amellett, hogy elgondolkodtató is. Piszok gyorsan kivégeztem, egy szombati nap délutánján, de a témáján és a felvetődött kérdéseken legalább háromszor ennyi időt elpörögtem. Befurakodott a regény a hétköznapjaiba is, de szerencsére pozitív értelemben. Egy kicsit jobban elkezdtem értékelni magam és a jelenlegi életem. Brutális, hogy mit élt át Jason Dessen, én azt sosem akarom megtapasztalni. Szeretem az olyan könyveket, amik annyira hatással vannak rám, hogy még évek múltán is felidézzem őket, ez pont olyan regény. Ugyan ez közel sem önsegítő könyv, de aki egy kicsit is elégedetlen a jelenlegi életével és piszkálja a sok Mi lett volna ha, az olvassa el ezt a könyvet és hátha egy kicsit megenyhül önmagával szemben. 

____________________________________________________________________________________

Történet: 5/5 pontból

Kedvenc: Jason Dessen

Fordította: Farkas Veronika

Oldalszám: 368 oldal

Kiadó: Agave Könyvek

____________________________________________________________________________________

Rain Arlender - Y I-II.

Rain Arlender - Y I-II. 

Fülszöveg: Történet egy lányról, aki egy összeszokott kis közösség tagja, melynek szabályait sosem jutna eszébe felrúgni. 

  Egy fiúról, aki lassan, de kitartóan tör a világhír felé, miközben minden lépését árgus szemekkel figyeli a külvilág. Egy találkozásról, mely meglepően sokáig nem tűnik sorsdöntőnek. 

  Vágyakról és félelmekről, mert amiben a másik él, az mindkettőjüket jócskán elrémiszti. 

  Hazugságokról, amikor a valóságot senki nem akarja kimondani. 

  Falakról, melyeket az ember védelemből épít saját magának. És résekről és repedésekről, mert vakon magabiztos csak az lehet, aki életében nem volt még a világban egyedül. És az örök kérdésről – létezik boldogság, ha egyikük mindent felad a másikért? 

  És van ember, aki képes ezt elfogadni? 

___________________________________________________________________________________

 Az élet esszenciája kapcsán keresgélni kezdtem a neten, és rábukkantam a szerző másik könyvére, az Y-ra is, pontosabban annak trailerére. A rövidke videó (lásd lentebb) teljesen elvarázsolt, úgy éreztem, hogy ezt a történetet ismernem kell, erre az érzésre ráerősített az is, hogy szinte semmi mást nem találtam a könyvről. Úgy kezdtem bele a regénybe, hogy fogalmam se volt, hogy mire számítsak, még műfajilag sem igazán tudtam hova sorolni. Végül egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam.

  A vakon "neki kezdés" azokat az időket juttatta eszembe, amikor még nem volt internet a közösségi oldalaival, amikor nem tudtam értékeléseket előre elolvasni, hanem látatlanban kaptam le a könyvtár polcáról a könyveket és személyesen teszteltem, hogy jó-e vagy sem. Mindegyik meglepetés volt. Külön érdekesség volt mindezek után számomra, hogy egy olyan főhősnővel találkoztam a regényben, aki hasonlóan éli mindennapjait, az ő világától idegen az internetes világ. A közösségi oldalak bogarászása vagy ebook olvasás helyett könyvtárba jár, nemcsak az olvasás miatt, hanem segédkezni is, és ha olyan iskolai feladatot kap, amihez kell számítógép, akkor igencsak gondban van, mert nincs nekik otthon. Nem, nem azért, mert szegény a család, hanem mert ezt az életmódot választották. 

  Pontosan ugyan nem sikerült behatárolnom Neasa és családja életstílusát, voltak olyan elemei az életüknek, ami akár vallási meggyőződésből is eredhet, de nem ez volt a lényeg. A lényeg a választás és a hagyományok őrzése volt. Neasa szülei egy olyan közösség tagjai, akik mintha egy másik dimenzióban léteznének, saját szabályrendszerrel, hagyományokkal, szoros emberi kapcsolati hálóval, ahová idegeneket, azaz - ahogy ők hívják - "kívülállókat" nem engednek be. A házasság is a közösségen belül történhetett meg. Persze mindez nem jelenti azt, hogy nem kommunikálnak másokkal, vagy hogy a világtól elvágva élnek, egyszerűen csak más alapelveik vannak, mint a nagy átlagnak. Neasa rendes iskolába jár, kívülállók közé, közösségi munkát is végez, besegít a könyvtárban, igazság szerint egy szürke kisegér karaktere van, akiben talán csak a furcsa gondolkodásmódja a különleges és az életstílusa. Bár a regény nem erről a közösségről szól elsősorban, de fontos eleme, hiszen nagyban meghatározza Neasát és majd a későbbi kapcsolatát. 

  Valahol idegenkedtem ettől a közösségtől és nem tudtam bizonyos dolgokat elfogadni vagy megérteni, valahol viszont felüdítőnek és érdekesnek találtam ezt az életmódot. Én annak a generációnak vagyok a tagja, akinek a gyerekkora még a nagy internetes és okostelefonos bumm előtt volt, de aki már a főiskolán minden gond nélkül alkalmazkodott az internet világához. Én még tudom, hogy milyen volt az internet és az okostelefonok világa előtt, milyen érzés volt "elvágva lenni" a világtól, és megmondom őszintén, hogy sóhajtva gondolok vissza azokra az időkre. De jó is volt az, amikor nem tudtam ennyi mindent a világból, sokkal több dologra volt időm, lényegesebb dolgokkal tudtam foglalkozni, az emberi kapcsolatok minőségileg jobbak voltak, megvolt a varázsa annak, hogy heti egyszer tudtam valakivel beszélni, nem pedig a nap bármely percében azonnal és még sorolhatnám. Neasa világa erre az időszakra emlékeztet, ő ugyanis hasonlóképp éli meg a dolgokat. Mondhatnám azt is, hogy érzelem- és gondolatgazdagabban. Nincs számítógépe, eleinte telefonja sem, azt se tudja, hogy kik a sztárok vagy mi megy a tévében, viszont annál többet tud irodalomról és művészetről, országokról és nyelvekről. 

  Ehhez a főhősnőhöz képzeljünk el egy sztárt, akivel szerelembe esnek. Akármennyire is elképzelhetetlen, ez megtörténik. Nagy részben az ő kapcsolatukról szól a regény, de nem a szokásos sablonokat elővéve és újra lerágva a csontot, hanem furcsa és különös módon mutatja be a szerelmüket. A kapcsolatuk magáról a való életről szól és nem valami limonádé romantikáról, ahol minden pikk-pakk jóra fordul. Neasa egy intelligens karakter, aki makacsul ragaszkodik az elveihez, Ryan pedig egy vérbeli művészlélek, sok benne a gyengeség, de a szépség és az érzékenység is. Kemény munkával végre egyre híresebbé válik, de néha úgy tűnik, hogy a fokozódó népszerűséggel nem tud mit kezdeni. 

  Nagyon szép a történetük és a szerelmük, és pont a fájdalmassága és nehézsége miatt. Nagyon sokat kell dolgozniuk azon, hogy a két, ennyire gyökeresen különböző világot közelebb hozzák egymáshoz. Sok önfeláldozás és nagyon erős szeretet kell ahhoz, hogy sikerüljön nekik. Végigmentem velük minden egyes örömön, harcon és bánaton, és nincsenek rá jobb szavaim: magát az életet éltem meg velük. A regényekben (és filmekben is) az esetek többségében azt mutatják meg, hogy szürke kisegeret vagy egy szegény lányt felemel a sztár vagy egy gazdag örökös/igazgató/stb. és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ez a regény viszont azt mutatja meg, hogy mi van ezután. Tényleg boldogan élnek? Milyenek a hétköznapjaik? Egy sztárnak vagy gazdag örökösnek továbbra is tennie kell a dolgát, hiszen a hírnév és a vagyon mulandó. Egy sztár vagy örökös hozzászokott egy életmódhoz, ami teljesen idegen a szürke kisegér számára és ez fordítva is igaz. Melyikük dob el és veszít el dolgokat az életéből? Melyikük fogja meghatározni a továbbiakat? A kisegér tudja tartani a tempót vagy inkább a sztár húzza meg a féket? És jó lesz az nekik, ha lemondanak valamiről, ha feladják önmaguk egy részét? Egyáltalán meg tudják ezt tenni?

Neasa és Ryan nagyon sokat küzdött és harcolt egymásért, rengeteg munka volt a kapcsolatukban, mert a szerelmük kitartott. De vajon a szerelem is mennyit bír el? Az Y a válaszutakról, a döntésekről, a felelősségről és a következményekről is szól, mindezek át- meg átszövik az egész történetet. Erre a regényre nem lehet úgy tekinteni, hogy egy könnyed ifjúsági regény, ami egy sztárba szerelmes lányról szól. Ez a regény bemutatja a kemény valóságot is, rengeteg kérdést felvet és még több gondolatot elindít az emberben. Lassan hömpölyög a történet, nem siet sehová, hiszen magát a folyamatot láttatja, nem a végcélt. Néhol emiatt is egy kicsit túlírtnak éreztem és kellett hozzá hangulat, hogy folytassam, de mindez abból ered, hogy szokatlan a stílus, érdekes és egyedi érzelemleírásokkal van teli, amiken nem lehet csak úgy átsiklani, ízlelgetni kell a szavakat. Elég szokatlan könyv, de pont ebben rejlik a varázsa. Örülök, hogy megismertem ezt a történetet és hallgattam arra az első megérzésre, ami a trailer nézésekor elkapott. Ha valami különlegességre vágytok, feltétlenül olvassátok el.

A képek forrása részben a szerző Facebook oldala.

__________________________________________________________________________________

Történet: 5/5 pontból

Kedvenc: Neasa, Ryan
Fordította: Kun-Béres Anikó

Oldalszám: I. kötet (270 oldal), II. kötet (250 oldal)

Kiadó: Syllabux Kiadó

___________________________________________________________________________________