2017. március 15., szerda

Ania Ahlborn - Vértestvérek

Ania Ahlborn - Vértestvérek 

Fülszöveg: Az Appalache-hegység mélyén található egy ház, messze a civilizációtól. A Morrow család lakja, akik magányos, maguknak való emberek. Csak néha mennek be a legközelebbi városba, egyébként senkit nem zavarnak. S épp ezért senki nem megy hozzájuk kérdéseket feltenni, amikor eltűnik egy-egy fiatal lány. Pedig elég lenne csak felásni a környéküket, és Nyugat-Virginia állam legkegyetlenebb gyilkosai lepleződnének le. 
  A tizenkilenc éves Michael is kötelességtudóan részt vesz családja erőszakos tevékenységében, de sosem lelte örömét benne. A fákon át visszhangzó sikolyoktól sokszor kirázza a hideg. Normális életre vágyik, és bízik benne, hogy egyszer meg is kapja... Mikor a szomszédos kisváros lemezboltjában találkozik Alice-szel, azonnal megigézi valami, és meglátja a kiutat. Egy pillanatra elfelejt minden szörnyűséget, ami az életét kísérte. Azonban a családja rögtön emlékezteti, hogy hol a helye. 

 Ania Ahlborn regénye pokoli utazás az amerikai vidék kietlen zugaiba, ahol velejéig romlott emberek tesznek kimondhatatlan dolgokat. A Vértestvérek nem csak az utóbbi évek egyik legsokkolóbb horrora, de egyben tanúbizonysága annak is, hogy a műfaj nem csak a férfi szerzőké.
________________________________________________________________________________   
Még mindig Agave maraton, de most egy olyan könyvvel, ami brutál jó élményeket hagyott bennem. Furcsa ez a mondat, mert egy horrorról van szó, kegyetlen dolgokkal teletűzdelve, nem kéne ennyire mosolyognom, mégis örömködök, hogy jó élmény, de azt hiszem, hogy a horror-rajongók értik, hogy miről beszélek. Így kell borzongatni és közben a szívemet is kifacsarni, meg elérni, hogy megszeressek egy olyan karaktert, akit elvileg nem szabadna.   

Nem mondom azt, hogy életem legtökéletesebb horrora, de azt bizton állíthatom, hogy az egyik legkülönlegesebb. Mindenkinek máshol van az ingerküszöbe, más dolgoktól borzong vagy ijed meg, így másként is fogja megítélni, hogy egy horror számára mennyire volt ijesztő. A Vértestvérek számomra kevésbé volt rémisztő, így nem tartom kemény horrornak, inkább a lelkemre hatott, nem pedig az idegeimre. A különlegessége abban rejlett, hogy nem a nyomozók vagy az áldozatok szemszögéből "láttam" a történetet, hanem első kézből, a gyilkos család szemszögéből, magából a fészekből. Ritka ez a szemszög, talán nem is véletlenül, hiszen elég nehéz lehet "belemászni" egy sorozatgyilkos fejébe, nemhogy egyszerre még több gyilkoséba is. Ráadásul a borzongás egyik titka az, hogy a tettes és motivációi elég sokáig ismeretlenek maradnak, -  a mondás szerint az ismeretlentől félünk a legjobban -  itt viszont már eleve a történet középpontjában vannak, rögtön megismerhetők és láthatók, a rendőrség pedig csak említés szintjén szerepel. Az írónő viszont nagyon jól megoldotta a dolgokat, ugyanis egy olyan helyzetet teremtett és olyan helyzetbe rángatta a szereplőit, amiből egyszerűen nem lehetett kiutat találni. Persze, lehetett volna, de az annak az esete lett volna, hogy a szereplők jobban kiszúrnak magukkal, mintha benne maradnának a szituban. Érdekes hátteret és ezáltal is egyedi karaktereket sikerült létrehoznia, így egy percig sem éreztem azt, hogy ne tudnám őket komolyan venni.

Nagyon nehéz spoilermentesen írni a regényről, mert a nagyszerűségét pont azok a dolgok rakják össze, amikről nem lehet beszélni. Az apró családon belüli tettek, jelenetek, egymás közti viszonyok. és meglepő módon, de az érzelmek is. Az egész család beteg és feltételeznénk, hogy a pszichopatáknak nincsenek érzéseik, mégis vannak, bár nem a megszokott érzések motiválják őket. Nem a szeretet a kapocs köztük, hanem sokkal inkább valami beteges ragaszkodás, tulajdonlás és az egymás közti hatalomfüggés. Már a fülszövegből tudni lehet, hogy Michael más egy kicsit, mint a többiek és ahogy az ő szemszöge lesz mérvadó, úgy egyre inkább rájövünk erre a különbözőségre, ráérzünk, hogy valami erősen kiemeli őt a többiek közül, valamiért ő nem illik oda. Nagyon kedvelhető karaktere van, annak ellenére, hogy ő is ugyanannyira részt vett a borzasztó tettekben. Ahogy jobban megismeri őt az olvasó és belemászik az egyéni tragédiájába, annál inkább szimpatizál vele, holott józan ésszel felmérve nem kellene. Vagy mégis? Ez az erkölcsi dilemma az egyik, ami erősen kiemeli a regényt a tucathorrorok kategóriájából.

Nem csak Michael, de az egész család durva és kegyetlen dolgokon megy keresztül, de úgy, hogy ők ennek talán nincsenek is annyira tudatában, mint egy normális életű ember. Sőt! Biztos, hogy nincsenek tudatában, csak odáig jut el az értelmük, hogy felmérjék, olyan életmódjuk van, amit titkolni kell az emberek elől, főleg a rendőrség elől. A Vértestvérek ékes példája annak, hogy a család, a neveltetés, a szocializáció és a környezet mennyire hatással van ránk és az egész életünkre. Ha beteg szülők nagy fokú elszigeteltségben tudják nevelni a gyerekeiket, akkor azok is betegek lesznek, hiszen egyedüli tanulási lehetőségük és mintájuk a szülők élete. De annak is példája, hogy van egy velünk született érzelmi intelligencia, egy olyan érzék, ami akkor is kibukik, ha akarjuk, ha nem. Ugyan a család minden tagja megélte a maga borzalmait, én mégis elsősorban Michael, egy ember tragédiájával tudom jellemezni a történetet. Ő volt az, aki a legtöbbet és a legdurvább módon megélt.

Az egész regény végig pörgős és különlegesen érdekes volt, kisebb-nagyobb csavarokkal, amiket ugyan előre ki lehetett találni, mégsem vesztettek hatásukból. A regény utolsó jelenetei pedig vitték a prímet, brutálisan szívfacsaró és beteg regény lett belőle. Az írónő nem normális fantáziával rendelkezik, én pedig nagyon bírom a beteg agyszüleményeket. Nagyon várom, hogy újra olvashassak tőle, mert nem csak a sztori volt különleges, de az írásmód is laza és gördülékeny, mégsem lett ponyva. A regényt elolvasva megértettem, hogy miért bírja annyira a fiatalabb korosztály. Rajongója lettem én is. A Vértestvérek nem a legkeményebb horror, de az egyik legbetegebb borzongató regény, amihez valaha szerencsém volt. Ráadásul az érzelmeimet is különlegesen kitekert módon facsarta meg. Újraolvasós!
_________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból
Kedvenc: Michael
Tetszett: az egész!
Nem tetszett: -
Fordította: Beke Zsolt
Oldalszám: 256 oldal
Kiadó: Agave Kiadó
_________________________________________________________________________________

Megan Miranda - Minden eltűnt lány

Megan Miranda - Minden eltűnt lány 

Fülszöveg: Nicolette Farrellnek boldog élete van Philadelphiában: sikeres a munkájában és nagyon szereti a vőlegényét. Most rövid időre mindkettőnek hátat kell fordítania, ugyanis vissza kell térnie beteg édesapjához szülővárosába, Cooley Ridge-be, ahol nem csak az elhelyezéséről kell gondoskodnia és eladnia családi házat, hanem szembenéznie a múlttal is: tíz év telt el azóta, hogy legjobb barátnője, Corinne, nyomtalanul eltűnt. 
Az amerikai kisváros keveset változott ezalatt az évtized alatt, a korábbi rendőrségi vizsgálat érintettjei mindmáig itt élnek: Nic bátyja, Daniel, és felesége, Laura, gyermeket várnak; Jackson a városi bárban dolgozik; Tyler - Nic volt barátja - pedig Annaleise Carterrel randevúzik, aki a csapat alibijét jelentette arra az estére, amikor Corinne-nak nyoma veszett. Néhány nappal Nic hazaérkezését követően azonban Annaleise eltűnik. Nic és barátai ismét megrázó drámai események középpontjában találják magukat, amelyek felidézik Corinne esetét, és rég behegedtnek vélt sebeket tépnek fel. 
Megan Miranda az év egyik legjobban várt pszichológiai thrillerében visszafelé meséli el a történteket – a 15. naptól haladva az 1.-ig –, melyben Nic mindent megtesz azért, hogy kiderítse az igazságot Annalaise eltűnésével kapcsolatban, miközben megdöbbentő dolgokat fedez fel a barátairól, a családjáról és arról, mi is történt valójában a legjobb barátnőjével tíz évvel ezelőtt.
__________________________________________________________________________________
Az Agave maratonom még nem ért véget és ahelyett, hogy utolérném magam, egyre jobban csak gyűlik a nem olvasott könyveim száma tőlük. Jól belehúztak 2016-ban a megjelenésekkel, ha 2017-ben is ilyen tempó lesz, akkor soha nem is leszek egálban. A Minden eltűnt lány tavalyi olvasás még és sajnos megtörte a jó szériámat. Imádom a thrillereket és a pszichológiai thrillereket, szerencsére a Kiadók tavaly megint felkapták a műfajt, bár soknak a minősége erősen kritizálható. A Minden eltűnt lány a különleges írásmód miatt (visszafelé mesélés) keltette fel nagyon a figyelmem a túlkínálatból, és végül pont ez nem tetszett a legjobban.

 Maga a fülszöveg nem győzött volna meg arról, hogy nekem ezt muszáj olvasnom. Amerikai kisvárosos megszokott sztori, amiben a múltból előkerült disznóságok megzavarják a főhősnő életét és ennyi. Sokáig harcban is voltam önmagammal, hogy akarom-e én ezt a könyvet vagy sem. Nem volt véletlen, hogy ennyit vacakoltam, a megérzéseimre kellett volna hallgatnom. Ha a különleges írásmódtól eltekintek, akkor nem volt valami nagy szám a sztori, egy erős közepes, ami nem tartogatott áll-leesős csavarokat. Ilyen sztorit nem egyet megalkottak már, egy vasárnap délutáni krimisorozat akármelyik része hozza ezt a szintet. Az írásmód kiemelhetné és különlegessé tehetné, biztos van olyan ember, aki emiatt jobbra értékeli, mint én, de engem kimondottan zavart a visszafelé mesélés. 

  Ha önmagában értékelem a történetet, akkor a fent említett hasonlattal tudok élni ismét. Olyan volt, mint bármelyik amerikai krimisorozat egy része. Történt valami súlyos dolog a múltban, ami újra előkerül, ahogy a főhősnő visszamegy a szülővárosába. A szokásos krípi hangulat volt az egész városban, hiszen mindenki tudja, hogy mi történt annak idején, mindenki titkol valamit és semmiről sem beszélnek. Nemcsak Nic visszatérése kavarja fel az állóvizet, hanem az is, hogy ismét eltűnik egy lány, ami felidézi az évekkel ezelőtti eseményeket. Voltak ugyan csavarok, és át is vert az írónő nem egyszer, de ezek nem érték el nálam a kívánt hatást, talán azért sem, mert minden a tévedések, a véletlenek és a félreértések vígjátéka volt. Talán az utolsó jelenet volt az, ami elérte az ingerküszöböm, az sokat dobott a könyvön.

 Ha a különleges írásmóddal együtt nézem a könyvet, akkor ez egy erősen összekavart kutyulék lett számomra. Benne van a pakliban, hogy nem tudtam értőn olvasni a könyvet, pedig próbáltam, mindenesetre ez a stílus nekem nem fekszik. Egyszerűen az agyam képtelen volt felfogni azt, hogy a könyvvel előrefelé haladok, de a sztori meg egyszerre előre és visszafelé. Ezt úgy kell érteni, hogy pl. a 15. napon Nic vitába keveredik xy-nal, de a következő fejezetben derül ki, hogy az előtte való napon mi volt az, ami majd később (azaz az előző fejezetben) vitához vezetett. Ugyan a könyv végére összeállt bennem lineárisan a sztori, de nem jött a várt katarzis. A könyv végére érve pazarlásnak éreztem az időt és energiát, amit belefektettem abba, hogy összerakjam a történéseket időrendben, egyszerűen nem tudta az agyam elfogadni ezt a fordított írást, mindenáron önkéntelenül is azon dolgozott, hogy lineáris rendbe rakja a dolgokat. Eközben viszont nem tudtam odakoncentrálni magára az egész sztorira, a karakterekre, nem tudtam kiélvezni a városi hangulatot, az izgalmakat, a rejtélyeket. Állandóan kidobott magából a könyv és kimondottan bosszantott, hogy egyszerűen képtelen vagyok beleélni magam. Bosszantott, hogy a könyv kétharmadát elolvasva se értem még mindig a sztorit, nem tudom, hogy ki kicsoda és még találgatni sem tudtam, hogy mi történhetett. A szokatlan írásmóddal az írónő benne volt egy spirálban a szereplőkkel, de engem egyszerűen nem engedett be a spirálba, nem tudtam velük pörögni. Az sem segített, hogy elég elfoglalt és fárasztó időszakban olvastam. Amikor  az ember végre hazaér a munkából, a sok túlórázás miatt hullafáradtan, akkor könnyed kikapcsolódásra vágyik, nem pedig az értő olvasásra. Erre a könyvre pedig oda kell figyelni. 

Vártam a végén a katarzist, amikor is összeáll minden az ember fejében, lesz egy hatalmas csavar és rádöbbenések sorozata ront rá az emberre, ami miatt azt mondja, hogy de iszonyatosan jó volt ez a könyv. Ez sajnos nem következett be. Még a karakterek sem voltak olyan nagy számok, hogy emlékezetesek lettek volna. Az első találkozásom ezzel az írásmóddal nem hagyott bennem jó emlékeket, így nem hiszem, hogy valaha keresni fogom újra ezt a stílust.     
_________________________________________________________________________________
Történet: 3,5/5 pontból
Kedvenc: nincs
Tetszett: a hangulat
Nem tetszett: a visszafelé mesélés
Fordította: Nagy Mónika
Oldalszám: 352 oldal
Kiadó: Agave Kiadó
_________________________________________________________________________________