2016. június 26., vasárnap

Rain Arlender - Az élet esszenciája

Rain Arlender - Az élet esszenciája 

Fülszöveg: „Természetkedvelő munkatársat keresünk. Magánytűrés kötelező, nagy láb előny.” 
Egy ilyen álláshirdetést olvasva jobb, ha az ember menekül. Aurorának azonban nincs sok választása - kénytelen belevágni. Munkaadója egy whisky lepárlót üzemeltető skót család. Munkahelye a szabad mező: se állatok, se növények, semmi valódi tennivaló. Munkaeszköze - és egyetlen hű társa - egy pár óriás méretű gumicsizma. Aurora dolga pedig, hogy a vidéket járja, és sejtelme sincs, miért fizetik.
_________________________________________________________________________________

Váratlanul bukkant elém a könyv a Könyvhét kapcsán és bevallom őszintén, hogy még sem a szerzőről, sem a Kiadóról nem hallottam, nem mintha ez akadálya lenne az olvasásnak. A fülszöveg és az olvasott idézetek hangulata annyira megragadott, hogy nagyon kíváncsi lettem a könyvre. Tetszett a szép megfogalmazás, a kedves és humoros hangulat és volt az egésznek valami varázsa. A megérzéseimre hagyatkozva bevállaltam, hogy elolvasom és nagyon jól tettem. Annyira jó volt egy kicsit nem nyomozni, nem a világvégére készülni, hanem hagyni, hogy csak úgy csacsogjon a narrátor egy skót család vicces és viselt dolgairól egyaránt. Tökéletes nyári olvasmány.

A regény elején Aurora elvállalja a meghirdetett állást, ahogy mi, úgy ő sem tudja, hogy mire számítson. Egy darabig nem is derül ki, hogy tulajdonképpen mi a munkája, mert azon kívül, hogy gumicsizmában járja a vidéket, semmit sem kell csinálnia. Nem is nagyon bolygatja a kérdést, csak teszi a dolgát, majd azon kapja magát, hogy a munkaadó Rattray család idősebbik fiára egyre többet gondol. Miközben megismerjük Aurora élettörténetét, kialakul közöttük a szerelem, amiből házasság is lesz. Az esküvő után tudja meg, hogy gyakorlatilag mi is volt a munkája. Én már mindenre gondoltam, arra is, hogy Leona Rattray így akart feleséget szerezni nagydarab fiának, de a megoldás vicces és morbid. Aurorát is beavatják a nagy családi titokba. Generációk óta minden Rattray gyereket Charlesnak neveznek el és mindig megörökli a whiskey lepárlót. A Rattray család minden évben elindul a whiskeyjével a versenyen és minden évben veszít. Adam apja viszont megtörte a családi hagyományokat, mert a gyerekeit már nem Charlesnak nevezte el és építész akart lenni, bár nem volt benne sikeres. Adam is megtörte a családi hagyományt, ugyanis egyik évben megnyerte a versenyt egy titkos összetevőnek és a véletlennek köszönhetően. 

Fejezetről fejezetre haladva lassan megismerjük a Rattray család tagjait és a jövevényeket, úgy mint a feleségeket és a születendő gyerekeket, így világossá válik, hogy egy családregényről van szó. Adam és Aurora házassága után a másik Rattray fiú van porondon, aki Magyarországra keveredik. Találkozik Marionnal, a magyar származású lánnyal, aki beházasodik a családba. Elég kacifántos, de annál mulatságosabb módon. Neki sem volt szerencséje a szerelemmel, mint ahogy a többieknek sem nagyon, de az élet megoldotta, hogy megtalálja a boldogságot Skóciában a Rattrayeknél. 

"Estére Marion megelégelte, hogy egész nap a búbánatos fejét kell néznie, és bevitte egy kocsmába, ahol azt mondta Patricknek, hogy ha búsulni akar, ám tegye, de akkor már fejlessze tökélyre, mert a búsulás az nem egy szomorú arc, egy lebiggyesztett száj - nem. A búsulás az sokkal több ennél. És ha Patrick meg akar tanulni úgy istenigazából nekibúsulni, és a világot szar helynek érezni (önmagát meg egy darab szarnak benne), akkor a legjobb helyre jött, mert itt, Magyarországon ennek évszázados hagyományai vannak."

Leona Rattray, az anya egy tipikus sürgölődő, fontoskodó anyuka és anyós, szerinte minden csak akkor jó, ha ő csinálja, szerinte őt tud mindent jobban, ő tudja a legjobban, hogy mi a jó a fiainak. Élvezet volt nézni, ahogy a feleségek bekerültek ebbe a családba és leverekedték a dolgokat Leonával. Mrs. Rattray szinte minden olyan dolgot, ami nem tetszett neki, botránynak élt meg és nagyon teátrálisan viselkedett, mégsem lehetett őt utálni, ahogy egyik karaktert sem. Ahogy megismerjük az ő történetét is, rájövünk, hogy Leona nem is lehetett volna másmilyen, mint amilyenné az élet formálta.

"- Harper azt mondta, menjünk hátra a kertben a bokrokhoz, és mutassam meg neki a bögyörőmet - mesélte otthon Patrick az anyjának, mint az óvodai lét egyetlen érdekességét aznap, miközben kakaós kalácsot uzsonnázott a konyhaasztalnál. [...]
- Te csak ne mutogasd úton-útfélen a bögyörődet - mondta a fiának, mert meggyőződése volt, hogy szegény kisfiúkat csak az anyjuk mentheti meg a harcos amazonoktól.
- Nem úton - tömte a kalácsot a szájába a kisfiú. - Mondom, hogy a bokorban.
- A te bögyörőd, vigyázz rá. A te tulajdonod. Csak annak mutasd meg, akinek majd te akarod.
 Leona ezt a távoli jövőre értette. Patrick a másnapra." 

Ez a könyv elvisz minket Skóciába, a whiskey földjére, elvisz Kanadába és Magyarországra is egy nagyon szórakoztató és egyedi családdal együtt. A hangulat végig kedélyes, még akkor is, amikor valami régi rossz emlékről van szó, mert az írónak van egy sajátos hangvétele, ami miatt végig mosolyogva lehet olvasni. Minden sorát élveztem a regénynek, nagyon régen nevettem ennyit könyvön. Mindegyik szereplő egy egyéniség volt, mindenkit valamiért lehetett szeretni, mindenki csinált valami olyat, amit Leona botránynak érzett. Szerethető volt a könyv is és a szereplői is. A nagy családi történetet kisebb epizódok sorából kapjuk, amik mind-mind egyediek, viccesek vagy egyenesen furák és morbidak. Emellett viszont nagy életigazságok is vannak benne és az emberi kapcsolatokból is kapunk egy kis gyorstalpalót. Életem egyik legszórakoztatóbb olvasmánya és nem is számítottam rá, hogy az lesz. Ki tudnám idézni az egész könyvet (nem hiába a sok idézet), el kell olvasni, csak ennyit tudok mondani.

 
Az egyik kedvencem és az egyik legmulatságosabb figura a kislány, Estella volt, az új jövevény. Nagyon sokáig nem volt hajlandó beszélni senkivel sem a családban, mert nem volt mondanivalója. A gügyögést és úgy általában minden hozzá intézett kérdést értelmetlennek tartott. A család már azt hitte, hogy buta a kölyök, de pont a fordítottja derült ki. Ez azért is volt érdekes, mert a szüleit és úgy általában az egész családot lököttnek és habókosnak ismertem meg. Tök egyszerű emberek, egyszerű gondolkodásmóddal, így különösen vicces volt a zseni gyerek karaktere. A vége csavar is Estellának köszönhető.

"Születése pillanatában Estella Rattray a tizedik leggazdagabb csecsemő volt Skóciában. Azt pedig, hogy az ő gyermeke majdan benne legyen az első háromban, mindössze hatesztendős korában intézte el a családjának."

Mindenkinek meleg szívvel ajánlom ezt a regényt, mert hihetetlenül szórakoztató, nagy élmény volt megismerkedni a Rattray családdal és az író stílusával, amihez hasonlóval még nem találkoztam. Érdekes és szokatlan gondolkodásmódja van, egy dolog nem tetszett, de az technikai kérdés. Az egyik fejezetben rengeteg volt az olyan mondat, amit állandóan megakasztott egy zárójeles megjegyzés, így nehezebb volt elkapni a hangulatot és a mondanivalót. Én is előszeretettel használom a zárójeleket, le is kell róla szoknom, mert most a gyakorlatban tapasztaltam, hogy egymás után sok ilyen zavaró tud lenni. A borító pedig ékes példája annak, hogy ne ez alapján ítéljük meg a belsőt. Ugyan értem már így, a könyvet elolvasva a koncepciót, de egy pofásabb borító kijárt volna a könyvnek.

 Ez a könyv nagyon sokáig velem fog maradni, már több mint egy hete elolvastam, de még mindig fel-felkacagok valamelyik jelenetén, amikor eszembe jut. Kész felüdülés volt ebben a nagy melegben egy ilyen könyvet olvasni, ez nevezem minőségi szórakoztató irodalomnak. Már rá is készültem a szerző következő könyvére, az Y-ra. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz. Az író neve innentől kezdve garancia lesz számomra.

Képek forrása a szerző Facebook oldala.
_________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból
Kedvenc: mindenki, de legfőképp Estella
Tetszett: az egész, az író stílusa, a szokatlan és egyedi stílus
Nem tetszett: nüansznyi szerkesztési probléma
Fordította: Kun-Béres Anikó
Oldalszám: 223 oldal
Kiadó: Syllabux Könyvkiadó
_________________________________________________________________________________

2016. június 25., szombat

Baráth Katalin - Arkangyal éjjel

Baráth Katalin - Arkangyal éjjel

Fülszöveg: Amikor Budapest utcáit feketére festi az éjszaka, egy árnyék indul veszedelmes útjára. A rendőrök szerint az árnyék csak legenda, de aki találkozik vele, többé nem szabadul a rettegéstől. 
Bori önkéntes segítő, a családon belüli erőszak áldozataival foglalkozik. Egy végzetes napon azonban éppen őt támadják meg. A lány lakótársát felzaklatja a tragédia, és cinizmusa ellenére minden veszélyt vállal, hogy elkapja a névtelen tettest. Nyomozását rengeteg váratlan fordulat és fellángoló erőszak szegélyezi. De mi köze van ennek a nyomozásnak a pesti éjszakákat rémülettel megtöltő árnyékhoz? 
   Baráth Katalin a nagy sikerű Dávid Veron-sorozat után egy letehetetlen, és ízig-vérig 21. századi magyar thrillert írt. Ez a regény nemcsak ismerős helyszíneivel, sötét, de a humort sem nélkülöző világával és izgalmas történetvezetésével ragadja magával olvasóit, hanem egy olyan főhős megrajzolásával is, akinek karaktere egyértelműen új szín a magyar krimiirodalomban.
_________________________________________________________________________________

Hihetetlenül ritkán olvasok magyar szerzőktől, azok a fránya előítéletek ugye, de van rá mentségem. Nem. Nem a sznobizmus vagy sekélyesség az oka, ennél sokkal összetettebb a problémám a magyar irodalommal és sok érvet fel tudok hozni amellett, hogy miért is jobb nekem, ha elkerülöm, de ez nem az a poszt, és az a poszt pusztán önvédelemből sem született még meg. Mégis néha, alapos megfontoltság után vagy valamilyen vonzerő miatt, ami minden ellenérzésemet felülírja, kezembe kerül magyar szerző műve is. Baráth Katalin nevével már nagyon sokszor találkoztam, a körülöttem lévők erősen dicsérik, párszor kacérkodtam is vele, hogy belekezdek a Dávid Veron-sorozatba, de részben ott voltak az előítéleteim a magyar irodalommal szemben, részben pedig a történelmi sorozatokat nem szívlelem, így nem érkezett meg a nagy áttörés. Az Arkangyal éjjel megjelenése miatt azonban megint a látóterembe került az írónő neve és a neve mellé járó elmaradhatatlan dicséretek a többiektől, ráadásul ez a téma még fel is keltette az érdeklődésem, így úgy voltam vele, hogy most már tényleg elolvasok tőle egy könyvet, ha a fene fenét eszik is. Bánhatnám, ha kihagytam volna és most már jöhet a Veron sorozat is.

Jött az első sokk: jé, Baráth Katalin tényleg nagyon jól tud írni. Jött a második sokk: valahogy az ő tollából nem hangzik olyan hülyén a Király utca, meg a villamos, meg a hungarikumok, amik általában a magyar, főleg a fantasy regényekben kiakasztanak és az agyamra mennek. A legjobban nálam az tudja elrontani a hangulatot és nevetségessé tenni mondjuk pl. a fantasy regényeket, ha olyanokat olvasok, hogy egy sárkány grasszál a 4-es, 6-oson vagy Jóska előrántotta fénykardját. Az utóbbinál ugye vesszük az áthallást és érezzük, hogy ez mekkora baromság. Na, itt nem volt ilyen és még azon se akadtam fenn, hogy életemben először láttam a gyrost, gírosznak írva (megint tanultam valamit). Otthonosnak éreztem a környezetet, hiszen itt élem a mindennapjaimat, olvasás közben láttam magam előtt Budapestet és a klasszikus éjszakai vagy nappali elmaradhatatlan figuráit. 

Jött a harmadik sokk is: én nagyon bírom a főhős csajt, ami nálam nagy szó. Általában még a külföldi regényekben sem bírom őket, hacsak nem belevalók és kemények, szarkasztikus humorral megáldva. Jött a meghökkenések sorozata és azon kaptam magam, hogy már végére is értem a regénynek, pedig elég nehéz témát dolgozott fel. Ez volt a másik nagy meglepődés, hogy nagyon jól dolgozta fel a nők elleni erőszak témáját. Egy percig sem éreztem azt, hogy túlmisztifikált lenne, vagy azt, hogy nevetséges lenne. (Volt már erre példa, hogy egy író nem tudta felmérni a téma jelentőségét és nem éppen a megfelelő módon vagy helyzetben tálalta. Egy időben sorozatosan szaladtam bele ilyenekbe.)

Az alapszituáció (a főhős éjszakánként erőszaktevő férfiakat ver péppé, majd a lakótársát, Borit megerőszakolják és megverik) szokatlan volt annak ellenére, hogy sajnos lassan már minden napra jut egy hasonló hír, amiben megerőszakoltak vagy megvertek, esetleg megöltek egy nőt, és még mennyi ilyen eset híre nem is jut el a nyilvánossághoz. A szokatlanság érzése (az éjjeli hobbi mellett) inkább annak volt köszönhető, hogy a karakterek és a történet által valahogy közelebb kerültem a témához, mint szoktam, többet megtudtam róla. Általában nem beszélnek az emberek ennyire részletekbe menően a témáról. Halljuk a híreket, szörnyülködünk egy sort, megrettenünk, halljuk esetleg a közvetlen környezetünkből pletykaszinten, hogy képzeld xy-nal mi történt, majd az élet megy tovább. Egészen addig így állunk hozzá, míg szem- vagy fültanúi, ne adj isten elszenvedői leszünk egy ilyen helyzetnek, vagy amíg egy közeli ismerősünkkel meg nem történik. Normális esetben nem is szabadna, hogy ilyen előforduljon, hogy tudjunk erről, arról sem, hogy egy szociális munkás mit csinál, arról sem, hogy vannak olyan szervezetek, ahová segítségért lehet fordulni, de sajnos nem azt a világot éljük, ahol ilyen szituációk ne fordulhatnának elő akárkivel, akármikor. És mivel ennek az eshetősége fennáll, az sem árt, ha tisztában vagyunk azzal, hogy milyen választ lehet erre adni és hová lehet segítségért menni. 

  A főhős, Méregzsák mindennapjaiban ott van az erőszak, nem igazán tud egy sor szörnyülködés után túllépni rajta, már csak azért sem, mert a lakótársa, Bori egy olyan szervezetnél önkéntes, ahová a bántalmazott nők fordulhatnak. Méregzsák így mindig hallja az eseteket és titkon ő is önkéntes munkát végez, de nem úgy, ahogy azt képzelnénk. Bori a tiltás ellenére hazaviszi a "munkáját", így főhősünk hozzáfér a nevek listájához, követi az erőszakos férfiakat és jól megleckézteti őket. Amikor azonban Borit is megtámadják és összeverve megtalálják egy kapualjban, Méregzsák életének viszonylagos egyensúlya felborul. Elhatározza, hogy maga keresi meg a tettest, már csak azért is, mert tart attól, hogy lebukik az éjszakai hobbijával, ha túl sokat segít a nyomozónak, de leginkább azért, mert ő akar igazságot szolgáltatni Borinak. 

Méregzsák egy nagyon badass nő és végre magyarázatot is, illetve hátteret is kaptam, hogy miért vált ilyenné a főhős, mik voltak azok az okok vagy körülmények, amik ilyenné formálták. Egy személyes tragédia is lassan  kibontakozik a háttérben, ami nagyban meghatározza a főhős viselkedését. Legjobban azt bírtam a karakterében, hogy nem fekete vagy fehér, nem egy sablon figura, hanem igenis van mélysége, megvan benne a rossz és a jó is egyaránt, ő is elront dolgokat, de helyre is hoz, rombol, de épít, kemény, de mégis van benne érzés és van benne nőiesség is. Attól még, hogy szabadidejében bokszolni jár és erőszakos pasikat ver péppé (ami erkölcsileg megkérdőjelezhető viselkedés), érző nő marad, nem pedig egy gyilkológép. Nekem azt tanították, hogy nem bántunk másokat, azt viszont nem, hogy mi van akkor, ha bántanak, milyen válaszom lehet rá. Illetve tanítottak valamit arról, hogy simogatás rá a felelet, meg türelem, meg vannak jogi eszközeim is, meg igazságtétel és hasonlók, de akkor még más világot is éltünk, valahogy nem szembesültünk ilyen gyakran tragédiákkal. Aztán suliban tanultuk a szemet szemért, fogat fogért elvet, mellé azt is, hogy ez nem helyes, de valahol azért valljuk be, hogy volt már az életünkben olyan szituáció, amikor titkon bizony helyes eljárásnak tekintettük volna ezt az elvet. Az öntörvényűség tiltott, Méregzsák is tisztában van vele, megkérdőjelezhető, hogy helyesen cselekszik-e, amikor a rendőrség bevonása nélkül indul a férfiak nyomába, de a regény és az olvasás megadja azt a szabadságot, hogy szemet hunyjunk efelett. Bevallom, hogyha velem vagy egy közeli hozzátartozómmal történne erőszakos dolog, lehet, hogy azt kívánnám, bárcsak jönne egy Méregzsák és visszaadná a kapott sérelmeket. 

  Nem tudtam nem szurkolni az önkéntes igazságosztó karakternek. Nem azért szurkoltam, hogy még több pasit tudjon péppé verni, hanem azért, hogy ki tudjon ebből szállni mielőtt végleg elindul a lejtőn. Ez nem élet, nem lehet félelemben tölteni a mindennapokat és ennyi borzalommal szembesülni. Igaz a mondás, addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik, Méregzsák is hamarosan áldozat lesz. 

Sok borzalommal találkoztam a lapokon, nagyon nehéz volt a téma és még más jellegű bűntények is terítékre kerültek, ennek ellenére voltak olyan szófordulatok, amiken tudtam nevetni. Méregzsák szarkasztikus humora ütött. Tetszett az a rész is, amikor saját romantikus érzéseivel szembesült és nehezen tudta összeegyeztetni a jelenlegi életével. Voltak valós problémái, ettől volt nagyon emberi. A gíroszos részek és a munkahelyi jelenetek is lazítottak a téma nehézségén, a gírosz szinte már elválaszthatatlan részét képezi a budapesti életnek. A vége megoldás kimondottan tetszett, a Tizedes karakterét is nagyon megkedveltem és hiába volt nehéz olvasmány, azt éreztem, hogy várnék egy folytatást. Méregzsák és a Tizedes nagy dolgokat tudnának véghezvinni, mint civil nyomozópáros, szívesen olvasnék egy közös ügyükről.

Az érzékeny, úgynevezett "csajos" beszélgetések annyira álltak közel hozzám, mint drogdílerhez az áfás számla. /111. old./

  Azt leszámítva, hogy a könyv egy bizonyos pontján megtört a lendület és egy kicsit túlírt volt, nagyon jól összerakott regény és olvasmányos. Sokat dolgozhatott rajta az írónő és ez meg is látszik, mind a történet szerkezetén, mind a stíluson. A főhős humora remekül kiegyensúlyozta a téma nehézségét. Mint ahogy a történet, úgy a krimiszál sem volt szokványos, mert egy civil vezet végig minket az ügyön, de legalább annyira izgalmas volt, mintha rendőrök tették volna ugyanezt. Mégis én nem igazán krimiként tartom számon, sokkal inkább társadalmi rajzként vagy tükörként. Sokkal jobban ütött, mint egy krimi a filmes fordulataival. Ez a kemény valóság volt, talán egyedül Méregzsák éjjeli hobbija fiktív. Ez alatt most nem azt értem, hogy megtörtént esetet dolgozott fel a regény, erről nincs tudomásom, hanem azt, hogy olyan volt az egész, hogy akár a szomszédodban lakó lány története is lehetne. Nagyon sok nő van, akinek ilyenek a mindennapjai, mint Borinak, nagyon sok nő van még Budapesten is, aki az erőszak valamilyen formájának mindennapos elszenvedője vagy legalább egyszer megtapasztalta élete során az erőszakot. Ez a regény nem azt mondja, hogy minden pasi szemét és rohadék, hogy mindenki egy állat, nem azt hirdeti, hogy a nők mindenekfelett, hanem felhívja a figyelmet arra, hogy vannak ilyen esetek, nem árt odafigyelni és óvatosnak lenni.

_________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból
Kedvenc: Tizedes, Méregzsák
Tetszett: az írói stílus, a szarkasztikus humor
Nem tetszett: volt egy-két rész, ami egy kicsit túlírt volt
Oldalszám: 352 oldal
_________________________________________________________________________________

Jodi Picoult és Samantha Van Leer - Sorok között

Miért pont ez? Az alapötlet elég érdekesnek tűnt.

Fülszöveg: Mi van, ha mégsem élnek boldogan, amíg meg nem halnak?
Az igazi tündérmesék nem a nyúlszívűeknek valók. Ezekben a gyerekeket boszorkányok falják fel és farkasok kergetik; a nők kómába esnek vagy éppen gonosz rokonaik áldozatául. Valahogy mégis minden fájdalom és szenvedés megéri, amikor a mese jóra fordul, és boldog vége lesz. Hirtelen nem számít, ha az ember négyest kapott a francia röpdogára, vagy ő az egyetlen lány a suliban, akinek nincs randija a bálra. A boldog vég jóvátesz mindent. De mi van, ha ez mégsem a vége?
  Delila éppúgy gyűlöli a sulit, amennyire szereti a könyveket. Van is egy nagy kedvence, amivel képtelen betelni. Ha valaki - különösen a népszerű lányok közül - megtudná, hányszor olvasta el újra és újra a könyvtár poros mélyéről előásott tündérmesét, a poklok legmélyebb bugyrába száműznék... örökre.
  Delila számára ez a mese mégis több papírra vetett szavaknál. Persze ebben is van egy jóvágású (oké, dögös) királyfi, fényűző palota és elvetemült gonosztevő, mégis olyan, mintha valami mélyebb jelentése lenne. Delila egy napon azt is megtudja, mi ez. Mint kiderül, a nem is olyan szőke herceg nemcsak valóságos, de nagyon szemrevalónak találja tizenöt éves olvasóját. Csak hát... egy világ választja el őket egymástól. Így aligha működhet...
   A New York Times sikerszerzője, Jodi Picoult ezúttal a lányával, Samantha van Leerrel közösen írt klasszikus tündérmesét - egyedülállóan modern hangnemben. Az olvasót rövid úton elvarázsolja egy olyan kamaszlány története, aki kész átkelni valóság és fantázia határán, hogy a legnagyobb veszedelmek árán is ráleljen a boldogságra.
_________________________________________________________________________________

A modern kori mesék hulláma lassan, de kitartóan halad a maga útján a különböző feldolgozásokkal. "Nincs új a nap alatt" alapon, az utóbbi években nem is igazán találkoztam eredetien új mesékkel, vagy a klasszikusokba futottam bele vagy pedig egy olyan újba, ahol erősen visszaköszönnek a régi momentumok. Virágkorukat élik a mesefeldolgozások, át- vagy újragondolások, vagy a modern köntösbe öltöztetett klasszikusok (pl. Chanda Hahn könyvsorozata, a Jók és Rosszak Iskolája, az Ever After High vagy akár a Shrek animációs filmek stb.). Szeretem a meséket, hiszen ezek voltak az első olvasott történetek, amik elindítottak a könyvszeretet útján és előfutárai voltak a későbbi fantasy-imádatomnak, ráadásul könnyed, boldog és mégis tanulságos történeteket mutatnak be. Bár nem szeretem a cukros-romantikus műfajt, a mesékért és a mesefeldolgozásokért rajongok, és néha jól esik egy YA is, így a kosaramban landolt a Sorok között. Az elvárásaimhoz képest viszont közepesen teljesített.

  Nem leszek túl népszerű a véleményemmel, de ez a könyv nekem nem jött be és utólag fáj is, hogy ennyit kiadtam érte. Az vitathatatlan tény, hogy a külső papírborítót leszámítva (szerintem totál nem illik a könyv többi részéhez) a kivitelezés gyönyörű. Kemény borító, színes betűk, színes egész oldalas illusztrációk és fekete, szövegbe tűzdelt illusztrációk garmadája, mind-mind különlegessé teszik a könyvet, de a történettel már annál több bajom volt. Hozzáteszem, hogy túl nagy elvárásokkal indultam neki a történetnek, annak ellenére, hogy Picoult stílusát eleve nem szeretem, de gondoltam, hogy a lánya stílusa, már csak fiatal korát tekintve is enyhít majd rajta. Párszor már próbálkoztam Picoult könyveivel, de arra jutottam, hogy lehetnek akármennyire szép, szívfacsaró és értékekkel teli történetei, a stílusa nekem annyira tömény, lassú és nehézkes, hogy nem bírok tőle végigolvasni semmit és inkább feladom. Itt pont az ellenkezőjét tapasztaltam, ez már a ló másik oldala, de erről később. Szóval már eleve kétkedve álltam neki a regénynek és az ellenérzéseimen a bevezető csak tovább rontott. Mindenki büszke a gyerekére, ez rendben is van, biztos Picoult gyereke is különleges, nem ismerem, bántani sem szándékozom, de azért annyira, de annyira hatalmas nagy ötlete nem volt, mint amilyennek ezt beállították. Rengeteg ember fejében már megfordult ez a gondolat, hogy egy fiktív karakter és egy valós szereplő egymásba szeretnek, fel is dolgozták már a témát, és arra is a nyakam merem rátenni, hogy valaki már regényben is írt hasonló, maximum csak a fiókjának, de megírta. A különbség köztük és az anya-lánya szerzőpáros között annyi, hogy az utóbbiakét ki is adták és menedzselték. A legkorábbi ilyen fiktív-valós karakter szerelem élményem az A-HA együttestől a Take on me klippje. Egy kis hallgatni-, néznivaló:



Ettől függetlenül nem volt bajom az alapötlettel, az mindig is ígéretes marad, akárhányszor dolgozzák is fel, csak a kivitelezés sántított. Nagyon tetszett a hármas tagolás, különböző színnel is jelezve külön volt egy Delila szemszög, egy Olivér szemszög és feketével szedve maga a mese, amit Delila is olvas a könyvben. Ezek közül legjobban Olivér szemszöge tetszett, ez a rész volt a regény legnagyobb erőssége. Ennél a szemszögnél derült ki, hogy miután becsukódik egy könyv, milyen lehet a szereplők élete. Mindenki csak egy szerepet játszik, lehet, hogy a könyv valóságában egészen más a személyisége, mint amilyen szerepet a mesében kell eljátszania. A karakterek barátkoznak, a hobbijuknak élnek, átjárnak egymáshoz, mikor viszont kinyílik a könyv, a kutya elrikkantja magát, mindenki felkészül a szerepre és hirtelen a helyére kerül, minden változás is visszaáll az eredeti helyére (összedőlt ház újra ép lesz, stb.) Egyszer azonban hiba csúszik a könyv világába, a homokba rajzolt sakktábla, amin a színfalak mögött játszottak ott marad és Delila, az olvasó észreveszi a változást. Olivér hamarosan rájön, hogy kapcsolatot tud létesíteni a lánnyal. Az egyik oldal segítségével, ahol Olivér egyedül van, sokat beszélgetnek, lassan egymásba szeretnek, így a többszörösére nő a királyfi azon vágya, hogy kijusson a könyvből.  Ez a rész tele van vicces, bájos és meglepő részekkel, szerethető és egész jól kidolgozott karakterekkel. 

 Delila szemszöge már sokkal kevésbé tetszett. Nem igazán tudtam megkedvelni a karaktert, mert gyakorlatilag nem is nagyon tudtam meg róla semmit, sablonos, szürke és semmilyen élete volt és a mindennapi szituációk sem voltak annyira különlegesek. Nekem ez a rész már túl YA volt, kevésbé kidolgozott, sok üresjárattal. Az anyuka karaktere is a sablonok sablona volt. A kémiát sem nagyon éreztem a királyfi és Delila között, inkább komikus volt nekem a romantikus szál, nem igazán éreztem azt, hogy feltétlenül össze kellene jönni ennek a párosnak. Egyedül Olivérnek tudtam drukkolni, hogy kijusson a világba, de az, hogy utána egy pár lesznek vagy sem, már nem igazán érdekelt. Az sokkal inkább érdekelt volna, hogy egy mesefigura a való világba csöppenve mit is kezdene magával, hogyan dolgozná fel az itteni dolgokat. A szerelmi szállal is ez volt a bajom. Delilát néha eléggé lekezelőnek éreztem Olivérrel szemben és jobban belegondolva, semmi nem indokolta, az ég világon, hogy másképp kezelje. Ugyan Olivér egy kedvelhető karakter, de annyira más világa van, mint Delilának, hogy a gyakorlatban nem tudnám elképzelni, hogy életképes párt alkossanak. Most őszintén: Olivér a saját szerepén és a könyv világán túl mégis mit tud a világunkról, miről beszélget? Elég felszínesnek éreztem a karakterek hozzáállását. Olivér a szerepéből is adódóan nagyon jól tudja csapni a szelet és romantikusan sóhajtozni, meg lehet, hogy jól is néz ki, de ennyi. Delilát is a szép szeméért szereti, Delila pedig azért szereti viszont. Jó, tudom, ne keressek benne mélységet, mert ez egy YA, ráadásul mesefeldolgozás, de ettől függetlenül nem tetszik a felszínes szerelem üzenete és ezért sem éreztem a szereplők közti "kémiát". 

A könyvben lévő mese részleteit pedig már egyenesen untam, eléggé elnagyzolt volt és ezért kapkodva is olvastam végig, nem láttam sok értelmét, hogy ilyen részletekbe menően benne legyen, csak szószaporításnak éreztem. Maga a könyv, mint önálló akarattal rendelkező valami, sokkal érdekesebb lett volna. Jót tett volna a regénynek, ha a meserészletek helyett inkább magáról a könyvről és működéséről esik több szó. Próbáltam szeretni a könyvet, néha el is kapott a flow érzés, hogy ez tök jó, de aztán mindig kirántott belőle valami gyengeség. A vége pedig annyira idiótára sikeredett, hogy felröhögtem rajta és bosszantott is. Nekem ez egy kissé hanyag, kapkodó és összeszedetlen munkának tűnt, sok logikai bakival, nem odaillő dolgokkal. Annak ellenére, hogy Jodi Picoult állítólag nagy értékekkel bíró, szívfacsaró sztorikat ír és nagyon jó benne, egy fontos kulcsmomentumot hagyott lógni a levegőben a regény végén, amivel azért illett volna valamit kezdeni, még ha meséről is van szó. Mivel ezt kihagyta, megint csak nem tetszett a regény üzenete. Mindennek tetejébe voltak benne bugyuta párbeszédek is és a leírások stílusán is lett volna mit javítani. Olyan érzésem volt az egész regénnyel kapcsolatban, mintha egy első verziót olvasnék, amiben van potenciál, de kiadás előtt azért nem ártana még átfutni rajta egyszer-kétszer és itt-ott javítgatni, mert így nagyon kusza és laza szerkezetű. 

  Ez nekem túl ifjúsági volt, túl komolytalan, hanyagul kidolgozott történettel és karakterekkel. Lehet, hogy a külső kivitelezés szép, de gyakorlatilag a történet egyharmadát tudtam élvezni, a kétharmada bukásba fulladt nálam, így a külcsín sem tudta feljavítani. Nem érte meg azt az árat, amit otthagytam érte, meg az időt sem. 
_________________________________________________________________________________
Történet: 2,5/5 pontból
Kedvenc: a meseszereplők
Tetszett: a külcsín, Olivér részei
Nem tetszett: hanyagul összecsapott történet, felszínes karakterek, nem megfelelő a regény üzenete
Fordította: Babits Péter
Oldalszám: 368 oldal
Kiadó: Athenaeum Kiadó
_________________________________________________________________________________

Philip K. Dick - Figyel az ég


Philip K. Dick - Figyel az ég 

Miért pont ez? Friss megjelenések közt barangolva leltem rá. A borító és a fülszöveg megfogott, ráadásul adós voltam magamnak egy Dick könyvvel.

Fülszöveg: Minden világnak megvan a maga istene. Csak jó lenne tudni, ki az. 
 Jack Hamiltont, a feleségét és másik hat embert baleset ér a Belmont Bevatron protonsugár deflektorában. Egy robbanás a részecskegyorsítóba taszítja őket, és az óriási mágnest védő fémhálón keresztül mindannyian belezuhannak az energianyalábba. 
 Amikor Hamilton magához tér, látszólag minden rendben van. De csak látszólag. A feleségével együtt lassan kezdenek ráébredni, hogy a dolgok most másképpen működnek, mint ahogyan azt megszokták. Ebben a világban a hazugságért isteni büntetés jár, a hitetlenségért pedig halál. 
 Milyen világba érkeztek? Miféle őrült istenség figyeli őket az égből? Hogyan tudnak innen megmenekülni? És ha egyszer megmenekülnek, vajon kinek a világába kerülnek legközelebb?
_________________________________________________________________________________

  Életemben már sokszor találkoztam az író nevével, de mivel ez sci-fi, és inkább más műfajokat részesítek előnyben, valahogy sosem jutottam el odáig, hogy olvassak is tőle valamit. (Átlagban 20 olvasásomra jut egy sci-fi, rejtély, hogy miért, hiszen eddig nem csalódtam a műfajban.) A friss megjelenéseknél is nyűglődtem egy sort, hogy kell-e nekem egy Dick könyv az életembe vagy inkább azt a fantasyt olvassam, amit kinéztem, de végül az egyik ismerősöm meggyőzött, hogy kelljen nekem a könyv. Ami a fantasyben Gaiman, az sci-fiben Dick, én pedig bírom az elborult elméjű pasikat, ha írókról és történeteikről van szó. Gaimannel pedig mindent el lehet nálam adni. Kár lett volna kihagynom, úgyhogy hálás vagyok a meggyőző hasonlatért, teljesen egyet tudok vele érteni. 

Ahogy mindig, most is elolvastam a belső borítón lévő életrajzi összefoglalót és ekkor jött a megvilágosodás vagy rádöbbenés, hogy hiszen én nem most találkozom először az író fantáziájával. Egyik kedvenc gyerekkori filmemnek (Emlékmás) is ő az értelmi szerzője és még legalább két történetének filmadaptációját is láttam és nagyon szerettem. Az Emlékmást vagy százszor láttam gyerekkoromban annak ellenére, hogy nem igazán szabadott volna néznem. Volt olyan nap, amikor ha vége lett a filmnek, visszatekertem a kazettát (igen, tudom: öreg vagyok) az elejére és újra megnéztem, majd újra és újra. Gyermeki agyamnak tetszett a sok furcsaság és az űrutazás lehetősége, a humorról nem is beszélve. (Emlékmás címmel meg is fog jelenni egy novelláskötet, amiben az említett történet is helyet kap, láttam, hogy már előrendelhető státuszban van, el is fogom olvasni.) Miután megnéztem azt is, hogy a Dick mikor írta a Figyel az ég című művét (1950-es évek) megint csak padlóra került az állam. Amikor valaki olvassa a könyveit vagy nézi a könyvekből készült filmeket azért tartsa észben az évszámot és úgy reagáljon Dick munkásságára. Azért nem semmi teljesítmény, hogy akkor és ilyen történetek pattantak ki a fejéből. (De egyébként van még olyan sci-fi író, akire ez szintén igaz, hogy a korhoz képest nagyot alkotott. A későbbi vagy mai írók mintha elvesztették volna ezt a képességet, vagy a technikai fejlődésnek köszönhetően már az elvárásaink is nagyobbak, nem tudom, de azért kíváncsi lennék egy ilyen posztra, ami kifejti a témát. Ha valaki megírja vagy talál ilyet, az szóljon.) 

Figyel az ég

Szeretem az olyan történeteket, amik rögtön belecsapnak a lecsóba, ha már úgy indul, hogy beütött a krach és a szereplőknek ki kell mászni a káoszból. A Figyel az ég is ilyen:

"A Belmont Bevatron-i protonsugár-deflektor 1959. október 2-án délután négy órakor árulta el a megálmodóit és létrehozóit." /Első mondat/

Jack Hamilton, a felesége és még hat másik ember ennek az "árulásnak" lesznek áldozatai, mert rosszkor voltak rossz helyen. Látogatóként érkeztek a helyszínre öt másik emberrel, és egy "idegenvezető" segítségével körbejárták a helyszínt, amikor is a deflektor felrobbant, ők pedig belezuhantak a részecskegyorsítóba. A felébredés után nem sokkal rájönnek, hogy valami nagyon nem stimmel a világgal, látszólag a saját valóságukban vannak, de a felszín alatt lassan kibontakozik valami szörnyű sejtelem. Nem tudják eldönteni, hogy ébren vannak egy másik világban, vagy a világ változott meg, vagy csak álmodnak, csak azt tudják, hogy ki kell innen jutniuk mihamarabb, mert ahová kerültek, az egy élhetetlen hely és maga a katasztrófa. Egyelőre a hogyanra se tudják a választ. Mikor kijutnak az első világból, jön a következő csavar, hiszen megint csak nem a saját valóságukban ébrednek és ez így folytatódik még világokon át, újra és újra. A történet lezárását is egy csavarnak éltem meg, eléggé kétkedve csuktam be a könyvet és bizonytalanságban maradtam. Régen utáltam az ilyen befejezéseket, de aztán rákaptam az ízére és most már kimondottan bírom, hogyha bizonytalan véget kapok. Nem is azért, mert így lehetőségem van fejben befejezni a történetet úgy, ahogy én gondolom, hanem inkább azért, mert ha jól csinálják, akkor eléggé felbosszantom magam (pozitív értelemben) ahhoz, hogy a történeten agyaljak még jó sokáig. Szeretem az olyan könyveket, amik megmozgatják a fantáziámat és gondolkodásra sarkallnak. A Figyel az ég nem csak a végével, de a történet közben is mindvégig elérte ezt a hatást. 

Már az egy horror élménnyel ér fel, ha az ember belegondol, valami megváltozott körülötte, valami nem stimmel, valami nem úgy van, ahogy lennie kéne. Sokan nem szeretjük a változást, mert szorongást és feszültséget okoz az, hogy nem látjuk előre, mi lesz a vége, mi az, ami maradandó változás, mi az, amihez igazodni kell, amit meg kell szokni és hogy ez menni fog-e. Ha meg nem lehet vele együtt élni, akkor próbálunk elmenekülni előle, kitérni az útjából. De mi van akkor, ha ez nem olyan egyszerű? Mi van akkor, ha olyan változás áll be, amiből nem látjuk a kiutat, mert lehet, hogy nincs is, nem akarunk hozzászokni, de elkerülni sem tudjuk? Mi van akkor, ha a sors emellé még gonoszkodik is és elhiteti, hogy kijutottunk, aztán röhögve az orrunk alá dörgöli, hogy mégse. Ha ezt többször eljátssza egymás után, abba bele lehet háborodni. Az éber álomhoz tudnám hasonlítani a legjobban ezt az érzést. Amikor azt álmodod, hogy felébredtél, kimentél inni egy pohár vizet vagy csak felkapcsoltad a lámpát, aztán meg rájössz, hogy nagyon nem, még mindig álmodsz, hiába tűnt valóságosnak. Aztán újra és újra ezt álmodod egymás után, egyre jobban érzed, hogy fel kell ébredned, de nem vagy rá képes, álmodban azon gondolkodsz, hogy mi van, ha fel se tudsz ébredni többé, végül a pánik miatt tényleg felébredsz. A Figyel az ég története pont ilyen. A szereplők beleragadtak egy ilyen álomba, és amikor azt hinnék, hogy végre felébredtek, rájönnek, hogy még mindig álmodnak, de egyre jobban érzik a sürgetést, hogy fel kell ébredniük, mert akkor minden visszaáll a helyére, csakhogy erre nem képesek. 

  Az első világban töltik el a legtöbb időt, hiszen elsőre még végig kell menniük azon a hosszabb folyamaton, ami után rájönnek, hogy mi nem stimmel és hogy hogyan juthatnak ki. Az első világ ezért sokkal kidolgozottabb is, aztán egyre gyorsabban ugrálunk a világok között, egyre szürreálisabbak lesznek és egyre jobban nő a feszültség és a káosz. Az első világ is már a maga nemében furcsa és érdekes, hiszen ott az Isten nem a háttérben meghúzódó alak, hanem aktívan kommunikál minden egyes lénnyel, sajátos igazságérzete és világnézete van, és nem éppen humánusan dönt abban a kérdésben, hogy mi számít bűnnek és mi nem. Ekkor gondolkoztam el két dolgon is, az egyik, hogy Dick gondolkodása tényleg nagyon hasonlít Gaimanére és ez a hasonlóság csak fokozódik, ahogy az egyre szürreálisabb világokba kerültem a szereplőkkel, a másik pedig, hogy az lenne maga a pokol, ha egy isten így kommunikálna az emberekkel, ha létezne egy ekkora hatalom, gyakorlatilag kivédhetetlen lenne. Így is vannak kivédhetetlen dolgok az életünkben, amik akkor is bekövetkeznek, ha nem akarjuk (pl. időjárás változásai, halál), de ha minden egyes apró, napi cselekedetünk ilyen mértékben lenne befolyásolva, szerintem nem maradna ép eszű ember a Földön. Társas lények vagyunk ugyan, de nincs olyan ember, akinek ne lenne igénye arra naponta legalább pár percre, hogy egyedül legyen vizslató tekintetek nélkül. Ebben a világban viszont erre nincs mód, az Isten mindenhol és mindig ott van, és vagy brahiból vagy valamilyen kifacsarodott világnézetből adódóan olyanokért osztogat büntetést, ami az eszedbe sem jutna, hogy ekkora bűn vagy hogy bűn egyáltalán. 

Az egész regény egy nagy káosz volt a történetből adódóan, nem pedig azért, mert rosszul lenne megírva. Egyáltalán nincs rosszul megírva, de azért itt-ott megbicsaklott a dolog és egy kicsit kizökkentett, de kárpótolt a történet. Az, hogy szerintem a többi világot is ki lehetett volna jobban fejteni, lehetett volna hosszabb a regény vagy akár több kötetes, illetve, hogy valami magyarázatot szerettem volna, hogy miért és hogy történik minden, az az egyéni háklim, de jó volt ez így is. A történet lényege és a hatás így is megállta a helyét, ráadásul a regény rövidségéhez képest elég sok minden belesűrűsödött: vallási fanatizmus, kommunizmus, munkahelyi és magánéleti problémák, egyéb világnézeti kérdések és rengeteg furcsaság, ami szinte követhetetlen volt. Dick egy megbízhatatlan figura, csak az az egy biztos nála, hogy bármelyik mondatával behozhat valami extrán furcsa elemet vagy csavart a történetbe és ezt sűrűn meg is teszi. Sosem lehettem biztos benne, hogy a következő bekezdésben mi vár rám és ez a kiszámíthatatlanság volt a hajtóerő az olvasásnál. Kíváncsi voltam, hogy mi következik, mi lesz még itt, vágytam még több furcsaságra és extrára, miközben már így is egy megfejhetetlen és kacifántos fantáziavilágban voltam. Mindezek mellé nagyon tetszett az írói stílus és a sajátos humor, amivel olyan atmoszférát teremtett, ami a gyerekkori sci-fi élményeimre emlékeztet. Az biztos, hogy nem állok meg ennél az egy könyvnél, kíváncsian várom, hogy Dick mivel fog legközelebb lenyűgözni. 

_________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból
Kedvenc: kivételesen nem szereplők, hanem az írói hang, a narráció
Tetszett: az alapelképzelés, minden furcsaság, az élő ház ott volt a topon
Nem tetszett: a vége mintha kicsit el lett volna kapkodva
Fordította: Pék Zoltán
Oldalszám: 240 oldal
_________________________________________________________________________________