2016. április 24., vasárnap

Richard Morgan - A fekete férfi

Richard Morgan: A fekete férfi 

Miért pont ez? Megint a borító és a fülszöveg áldozata lettem. 

Fülszöveg: 2107-et írunk, a Földön béke honol. 
A 21. század vészterhes évei azonban nem kívánt örökséget hagytak hátra. 
  Bár a világnézeteket tekintve továbbra sincs egység a bolygón, de a háborúskodásnak vége, virágzik a globális kereskedelem és a nanotechnológia, a Marson létesített kolóniával pedig megkezdődött a vörös bolygó lakhatóvá tétele. Az előző évszázad során megvívott harcok azonban nem csak harmóniát eredményeztek: a fegyveres konfliktusokban bevetett génmanipulált katonák, az úgynevezett tizenhármas variánsok feleslegessé váltak, és a többség gyűlölt kívülállókként tekint rájuk. 
  Amikor egy Marsról érkező űrhajó Kalifornia partjaitól nem messze becsapódik a Csendes-óceánba, és az egyetlen túlélőt jelentő variáns rejtélyes gyilkosságsorozatba kezd a kontinensen, Sevgi Ertekin kapja a végtelenül erőszakos és intelligens alfahím kézre kerítésének feladatát. A nyomozásba hamarosan bekapcsolódik Carl Marsalis is, egy másik tizenhármas variáns, aki az ENSZ fejvadászaként saját fajtársainak letartóztatásából él. Az egyre kuszábbnak tűnő ügyben pedig nem csak a brutálisan meggyilkolt áldozatok száma, hanem a tettest üldözők közötti feszültség is napról napra nő. 
  Richard Morgan a Takeshi Kovacs-trilógia lezárását követően 2007-ben írta meg A fekete férfit, ami újabb mérföldkő lett az életművében, és megkapta érte a rangos Arthur C. Clarke-díjat. Ismét a rá jellemző, végtelenül izgalmas, letehetetlen stílusban írt sci-fit/thrillert tart a kezében az olvasó, ami a lebilincselő történet mellett az előítéleteink kérdését is feszegeti, valamint arra keresi a választ, hogy hol vannak a saját testünk fejlesztésének határai.

Vélemény: Richard Morgannel én mindig bajban vagyok, annyiszor került már elém a neve vagy valamelyik könyve, hogy vettem a sors üzenetét és elolvastam tőle végre az egyiket. A fantasyje már a polcomon csücsül, de még nem olvastam, a Takeshi Kovacs sorozatának első részét (az újat) már szintén beszereztem, most meg puffogok, hogy a trilógia többi részét még antikváriumban sem tudom megkapni, sehol se, addig meg minek olvassam az elsőt. Annak idején meg bezzeg nem érdekelt, amikor megvehettem volna, most meg csak reménykedni tudok, hogy a felújított első kötet után jön a többi felújított rész is. Mindezek után mégis az újonnan megjelent könyvét olvastam el, szóval, mint említettem, Morgannel mindig bajban vagyok. A fekete férfi elolvasása után is még mindig, szóval magamban elkönyveltem balhés pasinak. Én hiába erőltetném Morgannel az egyszerű és jó viszonyt, csak nem akar ez összejönni. Úgy érzem, hogy mégiscsak a Valós halállal kellett volna kezdeni az ismerkedést, nem pedig A fekete férfivel. Korrektül megírt regény, de ennyi balhé után arra számítottam, hogy nagy durranás lesz számomra az író, mégsem hozta az elvárásaimat. Részben közrejátszik az is, hogy a sci-fivel, mint műfajjal, még ismerkedek, ráadásul elég kényes vagyok rá. A régiek közül nem sok tetszett (talán mert elavultnak érzem), az újak között meg elvárás, hogy olyan világot rajzoljanak elém, főleg a technológia terén, hogy szinte ne is értsem, vagy legalábbis legyen kihívás a világ és a technológia megismerése. 

  A fekete férfi világában minden adott volt ahhoz, hogy egy ütős könyv legyen, egy ideig nagyon lelkes is voltam, hiszen 2107-et írunk, a nanotechnológia, az űrutazás, a génmanipuláció mindennapos dolog, sőt, a Marson már kolóniák élnek. A thriller szálnak meg magamban ujjongtam, hiszen azt a műfajt imádom és ha már thriller, akkor a regény rossz nem lehet, a sci-fi meg egy ínyencség hozzá. Olyan, mint a sült krumpli fűszeres tejföllel. De végül mégsem ízlett annyira, annak ellenére, hogy volt benne potenciál. Az író korrektül megcsinálta a házi feladatát, a regény vastagságát sem éreztem hátránynak, unalmas sem volt, de nagyon izgalmas és túlbonyolított sem. Az író felvázolt egy érdekes alapötletet, nagyon jó volt az elgondolás is, érdekes a téma, hiszen ki ne lenne rá kíváncsi, hogy vajon majdnem 100 év múlva milyen lesz a világ, de sajnos a kivitelezés során eltűnt a fantázia vagy az író megfeledkezett arról, hogy bővebben kifejtse a dolgokat. Nem azt várom el, hogy agyon legyen magyarázva a világ és a technológia, de a másik végletet se szeretem, amikor minden magyarázat elmarad, holott a regény terjedelme és a történet is bőven elbírta volna.  

  Abban a pillanatban viszont, hogy megfordítottam a dolgokat és inkább thrillerként kezdtem az alapra tekinteni, amihez a sci-fi a plusz, már jobban élveztem a regényt és inkább annak a műfajnak az elemeit kezdtem el keresni vagy arra figyeltem jobban, annak ellenére, hogy a kettőt nem lehet különválasztani. Abban a percben, ha ezt megteszem, akkor nagyon gyenge lesz a könyv. Thrillernek és sci-finek sem ütős, így arra jutottam, hogy a kettő egymás mellettisége húzza fel az értékelhetőségét és ezért kedveltem a könyvet.

A nyomozás szál érdekesen halad és vannak benne csavarok, nagy meglepetések, végül már vendetta lesz belőle és a főhősünk sportot űz az öntörvénykezésből, mégsem lesz újdonság. A thriller szál a szokásos kémes vagy FBI-os regények stílusára hajaz, ahol megvan minden alap, amitől az ember szereti az ilyen sztorikat, de azoknál nem ad többet. A sci-fi szálnak meg nagy bánatomra, nem igazán van jelentősége a regény szempontjából. Annyi pluszt ad, hogy a nyomozást nehezíti, hogy a Mars az egyik helyszín és hiába élnek már ott emberek, azért a kommunikáció nem pikk-pakk történik, meg az odaút se pár óra és nem is egy megfizethető dolog. Illetve, hogy genetikailag módosított emberek, a tizenhármas variánsok nem olyan egyszerűek, mint az átlagpolgárok. Azt értettem és teljesen világos volt, hogy annak idején azért hozták létre őket, hogy a háborúk esetén kiváló harcosok legyenek, ők nem is nagyon gondolkodnak, inkább ösztönből cselekednek, hiszen a gyilkolás a feladatuk, azt is értettem, hogy a béke időszakában félelmet keltő terhek lettek, de nem igazán értettem, hogy mégis mitől annyira különlegesek. Ennek a kifejtése elmaradt. Tény, hogy vonzó alfahímek voltak, míg a nem tizenhármas férfiak lagymatagok, és jobban tudtak harcolni, mint az átlag, meg szociopaták is, de ennél azért egy kicsit többet vártam volna. 100 év múlva inkább a robotok uralmát vagy félig robot-félig ember variánsokat tudnék elképzelni, nem genetikailag kissé feljavított hadseregeket, de ez inkább legyen az én bajom, hogy a robotikától nem tudok elszakadni. De ha meg már génmanipuláció, akkor lehetett volna ennél ütősebb is, egy tini sci-fiben is durvább elképzeléseket találtam már, mint ebben a regényben.   

A másik nagy bajom vagy inkább csalódásom volt a jövő elképzelésében, hogy közel száz év elteltével vajmi keveset változott a világ és a társadalom helyzete. Talán ettől is éreztem a regényt egy "politikailag korrekt, de annál nem több" típusú regénynek. A vallás ugyanúgy problémát okoz, ugyanúgy vannak elvakultak, hitetlenek, ugyanúgy elszeparálódtak, és ugyanúgy keverik a keverni valót. A politikusok ugyanolyan tenyérbemászó nagy dumások, miközben nincs semmi a mondanivalójuk mögött, az emberek ugyanolyan ostobák, a gazdaság meg ugyanúgy vacak. Erősen elmaradott területek váltják a gazdagabb területeket. Kb. mintha napjainkról olvastam volna és mindezeket erősítették azok az elemek is, amiket általában bevetnek az ilyen könyvekben: maffia, prostitúció, hivatali szervek közötti hatalmi harcok, erőszak, rasszizmus. 

Szóval volt itt minden mi szem-szájnak ingere, működött is, meg nem is. Lekötött a regény, nagyon olvastatta magát, voltak elgondolkodtató vagy épp izgalmasabb részek, de mindig úgy éreztem, hogy az író elhúzza előttem a mézes madzagot. Mindenből megcsillantott egy kicsit, de semmit sem mutatott be teljes egészében, ezért állandó hiányérzetem volt. Nekem ez kevés volt, és ez volt a legfőbb bajom. A karakterek sem voltak annyira emlékezetesek számomra, nagyon behatároltak voltak, kiszámíthatók és csak úgy... voltak. Ha a tizenhármasok genetikailag szociopaták, akkor ez Marsalisnál nem jött össze, defektes tizenhármas volt, ugyanis egy szociopata tudtommal nem képes az empátiára, így érzésekre se nagyon. Sevgi Ertekinnek mégis sikerült megszelídíteni az oroszlánt. Romantikusan lett feltüntetve egy gyilkológép. Sevgi és Norton még említésre méltó karakterek, a nő múltja megfogott, Norton pedig nagy karakterfejlődésen ment át, bár elég keveset szerepelt. Azt nem tudom eldönteni, hogy írói vagy fordítói sajátosság, de a párbeszédek annyira egy kaptafára mentek, hogy néha elég nehezen lehetett beazonosítani, hogy éppen ki beszél. 

  Nem rossz író Morgan, de nekem ez a regénye kevés volt, többet vártam el, ettől függetlenül próbálkozni fogok a többi könyvével is. A fekete férfi korrektül megírt sf thriller, de annyira nem lett kiemelkedő, hogy rajongójává váljak a műfajnak vagy az írónak. Az is a regény hátránya lehet, hogy azért ez a kétezres évek elején íródott, tíz év alatt viszont sokat fejlődött a technika és sokkal több inger éri az embereket azzal, hogy az internet már mindenhol elérhető, ezáltal a sci-fi művek és a jövőről alkotott víziók, így nehezebb is megfelelni az igényeknek. 

_________________________________________________________________________________
Történet: 4/5 pontból
Kedvenc: Sevgi, Marsalis, Norton
Oldalszám: 608 oldal
Fordította: Roboz Gábor
_________________________________________________________________________________

Robert Jackson Bennett - Lépcsők városa

Miért pont ez? A borító és a fülszöveg elcsábított.

Fülszöveg: Az ember jobb, ha óvatos, amikor olyan városban kell egy titokzatos gyilkos nyomába erednie, mint Bulikov. Mert itt a világ teljesen más szabályok szerint működik. Amikor a város isteneit elpusztították, uralmukat megdöntötték, imádatukat betiltották, a valóság szövete darabokra hasadt Bulikovban. A lépcsők azóta a semmibe vezetnek, a sikátorok a múltba nyíló átjárókká váltak, az utcákon a bűnözők nyomtalanul eltűnnek. 
  Shara Thivanit hivatalosan diplomataként küldte ide az elnyomó birodalom. Valójában viszont országa egyik legjobb kéme, akinek most egy gyilkost kell kézre kerítenie. Ahogy a nyomozás egyre súlyosabb titkokat tár fel, úgy rajzolódnak ki fokozatosan Shara előtt egy sötét összeesküvés körvonalai. A nő hamarosan gyanakodni kezd, hogy a szörnyű város uralkodói talán nem is haltak meg – és Bulikov kegyetlen uralma könnyen visszatérhet. 
 "Óriási történet, szenzációs világépítés, és te jó isten, Sigrud karaktere. Imádni fogjátok Sigrudot." Brent Weeks 
 "Varázslatos urban fantasy, ami az olvasót Escher-szerű lehetetlen helyszíneken és alternatív valóságokon keresztül vezeti… Az öreg istenek a változatosságukkal életre keltik e rejtélyes romokat, Shara bérgyilkos asszisztense pedig garantálja a szüntelen pörgést." Washington Post 
 "Egy minden részében eredeti, szürreális város… a valóban újszerű fantasyk kedvelőinek most Bulikovban van a helyük." New York Times Book Review

Vélemény: Robert Jackson Bennett neve először a Horzsolások című könyvével került a figyelmem középpontjába. A könyv megjelenésekor több ismerősöm is egyszerre olvasta a könyvet és elvarázsolta őket a hangulata és az író stílusa. Annyira belelkesítettek, hogy végül én is megvettem a könyvet, de mégsem az lett az első olvasmányom Bennettől, hanem a Lépcsők városa, ami - bevallom őszintén - a borítója és a fülszövege miatt csábított el, a "jé, az írója ugyanaz, mint a Horzsolásoké" pillanat csak később jött. Akik olvasták az író mindkét könyvét, azt mondják, hogy más a stílus, kinek ez, kinek az jön be jobban, de az vitathatatlan, hogy a Lépcsők városa jó, újszerű, érdekes és kedves. Én olyan bájt véltem felfedezni benne a véres harcok és a nyomozás mellett, mint ami Gaiman könyveit is jellemzi (hatással is volt rá az író munkássága). A furcsaság mellett ott van az a kedves hangvétel, amitől lesz egy meseszerű hangulata az egésznek, ami miatt olvastatja magát a könyv. Érezni, hogy az író szereti a karaktereit és a saját maga által alkotott világot, így nekem sem volt nehéz megszeretni őket.

A regény és ezáltal az író rajongója lettem, mert minden olyat hozott, ami még meg is haladta az elvárásaimat. Jó sztori, érdekes és kidolgozott világ, egy kis kalandregényes beütés, egy kis mitológia, nyomozás, sok-sok furcsaság, ami a fantasykra jellemző, szerethető vagy épp érdekes karakterek, humor és gördülékeny történetvezetés, a kedves stílust meg fentebb már említettem.

Egy kis gyorstalpaló a világról

  Kezdetben az istenek alkották meg és irányították a világot, de nem láthatatlanul. Az átlagember számára látható alakban sétáltak az utcákon, ismerték őket, némelyikük még fogadta is a polgárokat és meghallgatta panaszaikat. A törvénykezés is az istenek kezében volt. Összesen hatan voltak, külön városokkal és területekkel, de egyikük, Olvosz egy idő után visszavonult az emberek világától és még az istenekkel is megszakította a kapcsolatot. Az együttélés nem volt gördülékeny az istenek között, az emberek viszont jólétben éltek. Az istenek közti viszály lezárásaként létrehozták a Világ Székhelyét, Bulikovot, ami közös város volt. A szomszédos szajpúri népnek viszont nem volt istene, így magukra voltak utalva, rabszolga sorsba taszították őket az istenekkel rendelkező népek. A szajpúri nép fellázadt és az egyik kadzs megölte az isteneket. A kocka fordult és a szajpúri nép lett az uralkodó, míg az isten nélkül maradt népek elnyomásban éltek tovább. Tilos volt számukra a vallásgyakorlás, a jelképek használata, még az is, hogy egyáltalán beszéljenek az egykori istenekről. Az istenek eltűnésével mindaz szintén eltűnt, amit alkottak, így épületek omlottak össze és tűntek el, a táj is átformálódott, így groteszk képet vettek fel a városok is, furcsa formájú épületek bukkantak fel, lépcsők vezettek a semmibe, és még sorolhatnám.

A történet

  Efrem Pangyüi professzort, aki az istenekkel és történelemmel kapcsolatos kutatásokat folytatott, holtan találják a Bulikovi Egyetemen, gyilkosság áldozata lett. A gyanúsítottak köre elég nagy, hiszen minden olyan ember gyűlölte a professzort, aki nem szajpúri volt. A szajpúriak betiltották a vallásos népek történelmének tanítását, tanulását és kutatását is, de közben egy szajpúri, Pangyüi professzor szabadon kutathatott, ez pedig nagyon nem tetszett az elnyomott népnek. Shara Thivani kultúrattasét (valójában kémet) küldik a helyszínre, hogy megtalálja a tettest. Csatlakozik hozzá az északi óriás is, Sigrud, aki a társa és egyben testőre is. A nyomozás szálai azonban egyre jobban szerteágaznak és lassan nyilvánvalóvá válik, hogy sokkal nagyobb és komolyabb ügy van a háttérben és sokan nem szeretnék, ha Shara erre rájönne. A nő azonban nem hagyja magát, még azon az áron is az ügy végére akar járni, hogy esetleg a saját népe hátrányba kerül. Történész kíváncsisága és a szakmai elhivatottsága nem hagyja nyugodni, mindenáron ki akarja deríteni, hogy vajon az istenek tényleg meghaltak-e és vajon Pangyüi professzor, aki az ő mentora volt, milyen titokra bukkanhatott, ami miatt az életével fizetett. A nyomozás egyre inkább személyesen érinti Sharát, hiszen családi titkokra is bukkan. Mindeközben mi is jobban beleássuk magunkat az istenek életébe, mitológiájába, a történelmükbe, a jelenlegi gazdasági helyzetbe és a diplomácia, illetve a politikusok világába is. Kapunk egy furcsa szerelmi szálat is, ami ugyan a múltban történt, de kihatással van a jelenre. (Kedvenc részeim egyike volt, Votrov pedig kedvenc szereplőim egyike.)    

  Bennett nagyon szépen építi fel a nyomozás szálat, nincsenek hirtelen ugrások, hanem tényleg lépésről lépésre jutunk el az egyre nagyobb ügy felé. Közben nagyon jól összedolgozta a történelmi és mitológiai szállal, ami nélkül elengedhetetlen lett volna az ügy megismerése. A világot nemcsak a szereplők beszélgetéseiből ismerjük meg, hanem a fejezetek közé ékelt feljegyzésekből is (ez a megoldás kimondottan tetszett), amik többnyire Pangyüi professzor munkáiból kerültek ki, így nem tűnt kioktatónak sem a világ megismerése, az olvasó megkapta a szabadságot, hogy maga is összerakja fejben az eseményeket és a miérteket. A meglepő csavarok sem maradtak el és bár a regény korrekt lezárást kapott, várós a folytatás, mert bőven van még potenciál a történetben és a világban.


A szereplők

  Annak ellenére, hogy kedvenc íróim egyike, Brent Weeks azt ígéri, hogy imádni fogom Sigrudot, ő volt az a karakter, akit nem tudtam magamban hova tenni. Érdekes volt a maga nemében, rejtélyes volt a karaktere, a származásával és a múltjával kapcsolatban is voltak csavarok, amik megleptek, tény az is, hogy néha komikus volt a karaktere, de közben fájdalom is megbújt a lénye mögött, mégsem tudtam őt imádni. Találkoztam már ilyen karakterrel nem is egy regényben, így a várt nagy durranás helyett sajnos úgy éreztem, hogy egy sablont kapok. Rendben volt a karakter, volt mélysége is, de nem volt annyira kirívóan egyedülálló, hogy emlékezetes maradjon számomra.

"Sigrud halkan szuszog, ami nála egyet jelent a hisztérikus kirohanással." 47. old.

  Ami a többieket illeti, náluk viszont értek meglepetések. Shara karakterét nagyon megkedveltem, élveztem a vezetése alatt történő nyomozást és kalandokat, tetszett a tettre készsége, a dinamikussága, a kitartása, az elvei, a gondolkodásmódja, a tipikus tudós hozzáállása és a bogarassága. Ő is azon ritka női karakterek egyike, aki kitűnik a többiek közül, ő attól badass, hogy iszonyatosan kitartó és amibe belekezd azt végig is viszi, olyan, mint egy pitbull, aki megragadta a csontot és az istenért sem engedi el. A helyén tudja kezelni az érzelmeket, ott vannak azok benne is, de félre tudja őket tenni, ha az ész úgy kívánja, így a gyengesége rejtve marad, kívülről pedig keménynek látszik. Azonban nem is az a tipikus badass női karakter, aki seggeket rúg szét és/vagy tombol benne a feminizmus vagy a szexualitás, ő a tudomány embere és ebben rejlik az ereje. Nem a nőiességével vagy a profi harctudományával tarol, hanem a pengeéles eszével. Még a szerelmi élete is furcsának mondható és szerintem pont őmiatta kedveltem meg Votrov karakterét is, bár Votrov önmagában is különleges volt, de a múltjuk az, ami igazán megdobta a karakter kedvelhetőségét.



  A kedvencem Mulaghesh kormányzó volt, akihez egy vicces élményem is kötődik. Nem tudom, hogy milyen indíttatásból, de én nagyon sokáig azt hittem, hogy ő férfi, pedig már a regény kezdőjeleneténél világossá tette az író, hogy ő nő. Valamiért átsiklottam ezen az információn és férfinek könyveltem el magamban, mígnem a regény egyharmadánál leesett a tantusz. De ez a tévedésem is igazolja, hogy Mulaghesh nagyon maszkulin szereplő és a női létére csak annyi utal, hogy kifogásolja a bulikovi férfiak "méreteit" és férfiasságát. Nagyon erős karakter, tényleg olyan, mint egy férfi, szabadszájú is, jó párost alkotnak Sharával. Keveset tudtam meg a kormányzóról, de reményeim szerint a folytatásban több mindent megtudok róla.

Az istenek se egyszerűek, amit megtudunk róluk, mind azt mutatja, hogy jól körülhatárolható egyéniségek, furcsák, ugyan nagy hatalmúak, de ők is tévedhetnek, néha kimondottan bugyuták, pl. Kolkán törvényei, amin jót mosolyogtam.

  Ha valami kalandosra, különlegesre, humorosra és varázslatosra vágysz, akkor mindenképpen olvasd el a Lépcsők városát. Én egyáltalán nem bántam meg, mert új kedvencet avattam és kimondottan jól esett most egy ilyen sztorit olvasni. Általában Gaiman volt, az akit előkaptam az olvasási válságban, ha valami varázsosra vágytam, de most már Bennett is beállt a sorba.


Képek forrása: http://www.robertjacksonbennett.com/
_________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból
Tetszett: a világ, stílus, humor, mitológia
Nem tetszett: -
Kedvenc: Shara, Votrov, Mulaghesh
Oldalszám: 448 oldal
Fordította: Huszár András
Kiadó: Agave Könyvek
_________________________________________________________________________________