2016. március 29., kedd

Paula Hawkins - A lány a vonaton


Paula Hawkins - A lány a vonaton
 
Miért pont ez? Állítólag könyvsiker és lélektani thriller, szóval nem tudtam otthagyni a könyvesboltban. 

Fülszöveg: Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. "Jess és Jason", így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra.
 És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég. 
A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt. 
Meglátják; sokkal több ő, mint egy lány a vonaton...

Vélemény: Hatalmas nagy médiaszenzáció vette körbe ezt a könyvet és már a film is készül belőle. Ezek miatt el is gondolkoztam rajta, hogy kell-e nekem ez a könyv. Utálom, ha valamit ennyire agyondicsérnek, ha nagy felhajtást csinálnak körülötte és szinte már-már kötelező érte rajongani, mert neves lapok és írók azt mondták, hogy überjó, meg újdonság, bestseller és a többi. Ja, meg hogy nem olvastak még ilyet jót és minden idők legjobb könyvsikere. Persze, igen, mindegyik az, csak azért mert rányomjuk ezt a plecsnit. Lehet, hogy annak idején ezek a szövegek értek valamit és tényleg megkülönböztették a kiemelkedő könyveket az átlagostól a nagy dömpingben, de mára annyira elkopott és hiteltelen lett ez a szöveg, hogy kb. annyi hatása van rám, mintha azt mondanák: kék az ég. Remek. Mivel sok középszerű és vacak könyvet eladtak így a világon évtizedeken keresztül, ezért már inkább csapdának érzem, ha ráhúzzák a könyvekre ezt a marketinget, mert tíz esetből kilencszer átvágnak. Vagy csak az én ízlésem tér el iszonyatosan a közízléstől. A lényeg az, hogy nekem nem jön be ez a marketingszöveg, sőt, egyenesen taszít, ha meg már filmet is csinálnak belőle, akkor meg pláne. Nem tudom elképzelni azt, hogy egy filmiparban dolgozó elolvassa ezeket a könyveket és a térdére csap, hogy uramatyám, ebből mekkora jó filmet tudnék csinálni, mert megfogott ez és az és zabálnák a sztorit. Inkább azt tudom elképzelni, hogy az olvasó rétegnél bejött a marketingszöveg, nem azért veszik, mert annyira jó, hanem mert azt hiszik, és úgy gondolják, hogy akkor a nem olvasó rétegről is le lehet húzni a bőrt, ha filmet csinálnak belőle és még azokról is, akik olvasták. Én biztos, hogy nem fogom megnézni, akárki is játszik benne, mert a sztori nem volt jó, a csavart meg már ismerem, végigszenvedni egy alkoholista nő baromságait pedig nem akarom még egyszer. 

De akkor mégis miért olvastam el? Azért, mert imádom a műfajt, de nagyon kevesen alkotnak benne, még kevesebbet fordítanak le és még kevesebb a jó, de ugye a puding próbája az evés. A többi műfajból tonnaszámra adják ki a könyveket, így bőven van miből válogatni, pszichothrillert vagy lélektani thrillert viszont keveset írnak. Nem tudom miért, pedig vevő rá minden nemzet. Tény, hogy nehéz műfaj, jobban oda kell figyelni a logikai bakikra, a karakterekre, nem csak a sztorira, hanem a párbeszédekre is, nagyon kicsin múlik, hogy elcsússzon az egész és tönkrevágja a sztorit. Itt nincsen előre megírt váz, amit univerzálisan lehet alkalmazni, ez a műfaj nem bírja el egy percig sem a papírmasé figurákat, nagyon-nagyon jól kell ismerni az emberi természetet és nagyon jól félre kell tudni vezetni az olvasót. Bele kell mászni a karakterek lelkének és egyúttal az olvasó lelkének a legsötétebb, legrejtettebb, ősi, ösztönös mélyére és igen, a manipulálás nagymesterének kell lenni. Ehhez kell egy megfelelő személyiség és gondolkodásmód az író részéről és nagyon sok tapasztalat. A másik, ami miatt nem gyártják tömegével az ilyen könyveket, hogy nagyon nehéz az igényeknek megfelelni. Nálam is megvannak azok az alapművek, amik nagy hatással voltak rám és megszerettették a műfajt és bizony rohadt nehéz őket felülmúlni. Nagyon ritkán avatok kedvencet, a többségét el is felejtem, tízből talán egy, ami maradandó élményt okoz. De azért kitartóan olvasom őket, mindig, mert hátha megtalálom azt az egyet. A lány a vonaton szintén a tucatkategória lett nálam és nem is igazán tudom a műfajjal egy kalap alá venni. Lélektani, pipa, Thriller, pipa, de így együtt, hogy lélektani thriller, nem pipa. Thriller volt a vége, lélektani meg az egész, de ez a könyv sokkal inkább egy alkoholistáról szólt. Ennyit a műfaji kitérőről, jöjjön a könyv.

Rachel egy harmincas egyedülálló nő, akinek romokban az élete, Alkoholista, elvált, egy régi ismerősének a lakásában bérel egy szobát, elhízott, elhanyagolt és munkanélküli. A lakástulajdonosnak nem árulja el, hogy már jó ideje kirúgták a pia miatt és, hogy gyakorlatilag nem dolgozni jár be a vonattal, hanem csak úgy lófrálni a semmibe. Naplószerűen követhetjük végig a sirámait és a vonatútjait befelé a városba, majd hazafelé (ugyanígy még két másik narrátor is naplószerűen jelenik meg). A vonatútnak van egy pontja, ahol a sorompó miatt mindig megállnak, így Rachelnek lehetősége adódik belesni az állomás közelében fekvő házakba. Kiszúr magának egy párt, Jessnek és Jasonnek nevezi el őket és romantikus képzelgéseinek tárgyai lesznek. Rachel pár házzal odébb lakott annak idején, amiben most a volt férje, annak új felesége és a kisbabájuk él. A nő nem bírja feldolgozni az elszakadást, így gyakori, hogy ittas állapotban zaklatja a volt férjet telefonon, meg is jelenik néha a ház előtt. Részben a múltja sem engedi elszakadni őt ettől a helytől, részben pedig az a pár, akit a vonatról figyelt. Egyik nap azonban meglát valamit a vonatról és ez mindent megváltoztat. Részese lesz Jess és Jason életének. A történetről spoiler nélkül ennyit. 

Lehet agyalni, hogy vajon mit látott meg Rachel és hiába agyal rajta az ember, meg túráztatja szét magát és gondol már hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb dolgokra, a közelében sem fog járni annak az egyszerű és banális dolognak, amit ez a nő meglát a vonatról. Ez volt az egyik pont, ahol majdnem eldobtam a könyvet. Amit meglát, azért kár volt a feszkó, ráadásul főhősünknek semmi köze nincs hozzá az égvilágon. Ő az a tipikus levakarhatatlan, "mindenki életébe beleütöm az orrom, mert nekem nincs életem és ezért feljogosítva érzem magam arra, hogy belepofázzak mások dolgába és kéretlen tanácsokat adjak" fajta. Mi az egyik legrosszabb dolog a világon? Az "én csak jót akartam." Na, Rachel ilyen.   

A regény részben a megromlott és/vagy "felszínen nagyon boldogok vagyunk, de amúgy meg pokol az életünk" házasságot, a családon belüli erőszakot és az alkoholizmust dolgozza fel, de legfőképp ez utóbbit. A politikailag és társadalmilag korrektnek kell lenni világot éljük, így az írók úgy gondolják, hogy ezekkel a témákkal nem lőhetnek mellé, mert sokakat érint és milyen jó, hogy merünk róla beszélni. Szerintem meg nagyon mellélőhetnek. Akinek van ilyen ismerőse, rokona, az a háta közepére kívánja a témát, aki ilyenben szenved, annak pont nem jó a regény mondanivalója, akit meg nem érint, az meg a plafonon van a főhős gyengesége miatt vagy értetlenül áll előtte. De oké, ez nem társadalomkritikai mű vagy tankönyv, hanem szórakoztató irodalom, ne akadjak fenn ilyeneken. De én mégis fennakadok, mert egy szórakoztató irodalomtól nem ezt várom el, nem kell nekem a hatszázadik alkoholista, drogos stb. karakter, mert azt a csontot már velőig lerágtuk. 

   A regényben végig arról van szó, hogy Rachel iszik és iszik és iszik és ezért hány, bepisil, meg bőg vagy már nem is bőg. Közben zaklatja a férjét, annak új családját, majd Jasonékat, majd egyszerre a két családot. Aztán elfelejti, mert annyira részeg volt, hogy nem emlékszik, józan pillanataiban meg bocsánatkérő levelekkel és telefonokkal folytatja a zaklatást. Életem egyik legellenszenvesebb karaktere volt és hiába volt ő a főhős, egy percig nem tudtam sajnálni, sőt azt kívántam, hogy bárcsak kinyírná már valamelyik karakter. Ez a regény inkább egy alkoholista és elborult elméjű csaj naplója volt. Bőven lehetne arról beszélni, hogy az alkohol nélkül se normális, arról is, hogy a környezete miért nem segített rajta, hogy ő miért nem segített önmagán, stb., de a thriller szálról nem igazán van mit mondani, azon kívül, hogy a könyv végén jön be igazán és olyan kiszámítható volt, hogy az már fáj. Emellé unalmas is volt az egész. Azért is volt lélektani, mert kiborított, hogy végig kellett olvasnom egy ilyen karakter vezetésével ezt az egészet. Nem az izgalom és a feszültség miatt ment fel a vérnyomásom, hanem a buta, állandóan saturészeg és nem normális zaklató, szétcsúszott nő miatt. Ennél már a klasszikus alkoholista magánnyomozós sztorik is százszorta jobbak. A csavarokat meg már oldalakkal előbb tudja az ember, semmi meglepetés.

Annyit tudok csak értékelni belőle, hogy nem volt olvashatatlanul rossz, mert azért elég gyorsan ledaráltam és annyi érdeklődést sikerült kicsikarni belőlem, hogy a végéig elolvassam, hogy most már megtudjam mi lesz ebből, de egyébként egy felejthető, középtucat kategória, erősen túlértékelt. Akinek ismeretlen még a műfaj, vagy nincsenek elvárásai, vagy érzékenyebb az ilyenekre, vagy figyelmen kívül tudja hagyni a nagy hájpot, annak még tartogathat újdonságot, a régi motorosok viszont szerintem jól gondolják át, hogy nincs-e valami jobb a polcukon, mert ez nem igazán éri meg.

_________________________________________________________________________________
Történet: 2/5 pontból
Kedvenc: -
Tetszett: a vonatozás hangulata
Nem tetszett: szinte az egész
Oldalszám: 320 oldal
Fordította: Tomori Gábor
Kiadó: 21. Század Kiadó
Megjelenés: 2015
_________________________________________________________________________________

Lee Child - Néma város (Jack Reacher #20)

Lee Child - Néma város 

Fülszöveg: Jack Reacher, az egykori katonai rendőr szokásához híven egyedül járja az országot. A hosszú vonatút alatt felkelti az érdeklődését az egyik kisváros, Mother's Rest neve. Amikor leszáll a vonatról, hogy maga járjon utána, miért hívják így a helyet, egy nőbe botlik. Michelle Chang az árnyak között áll. Vár valakire. Már épp megindul Reacher felé, amikor rájön: az egyetlen leszálló utas nem az, akire számított. Magánnyomozó kollégáját várta, ám úgy tűnik, a férfit elnyelte a föld. 
  Amikor Reacher körülnéz az álmos, néma kisvárosban, a helybéliek éber tekintete minden mozdulatát követi. Mindenki furcsán viselkedik. Reacher ezért úgy dönt, csatlakozik Changhez, hogy együtt derítsék ki, mi történhetett a nő munkatársával. A pitiáner ügyként induló nyomozás végül nemcsak Los Angelesen, San Franciscón, Phoenixen és Chicagón átívelő hajszává növi ki magát, de Changet és Reachert az internet legmélyebb bugyraiba is elvezeti - a bűnök és borzalmak sötét, kegyetlen világába -, hogy aztán ismét visszatérjenek minden dolgok eredőjéhez, a legszörnyűbb lidércnyomások színhelyére: Mother's Restbe. 
  Lee Child huszadik Jack Reacher-krimijében a főszereplő most sem fut el a kihívások elől, ám a nyomozás során feltárt titkok a legvadabb rémálmait is felmúlják. Hamisítatlan, eredeti történet Jack Reacher hűséges és leendő olvasóinak.

Vélemény: Sokat hallottam már Lee Child könyveiről és a legendás karakteréről, Jack Reacherről, de még sose jutottam el odáig, hogy el is olvassam bármelyik részt is. De újra felfedeztem magamnak a General Press Kiadót és az egyik kolléganőm is Jack Reacher krimikkel rohangált be a munkahelyre mostanában teljes elragadtatással, így eljött az ideje, hogy én is megismerkedjek vele. Bár a nagy rajongók azt írják, hogy ez a kötet újítás, nem a megszokott Reacher sztori, attól még a karakter ugyanaz, illetve nem sokat változott, és már miatta megéri majd bepótolnom a többi részt. Ez az első Lee Child regényem, de nem az utolsó, az biztos. Jack Reacher karaktere teljesen lenyűgözött, bírom az ilyen törvényen kívüli, magányos farkas figurákat, akik tisztában vannak a képességeikkel, nincs lelki nyavalygás, titokzatosak, meghökkentő néha a viselkedésük, mennek, mint a buldózer és addig nem nyugszanak, míg egy ügy végére nem járnak. Nem mellesleg viszont tisztában vannak az udvariassági formulákkal, használják is, amikor úgy gondolják, hogy a másik méltó rá. Általában ezeket a karaktereket egy kicsit pökhendinek is érezzük, pedig nem azok, egyszerűen csak magasról tesznek mások véleményére és teszik a dolgukat, ahogy nekik tetszik. Jack Reacher is ilyen, ráadásul nyers humora is van, ami rátesz még egy lapáttal a kedvelhetőségére. 

  Arról nem tudok véleményt alkotni, hogy milyen volt a Néma város a többi kötethez képest, de arról igen, hogy milyen volt első találkozásnak. Egyáltalán nem éreztem azt, hogy lemaradásban lennék az infók terén a karakterből, mert amit tudom kellett Reacherről, azt megtudtam mindig időben. Mivel magányos farkas, így nem volt olyan társa, akit szintén meg kellett volna ismernem vagy az egymáshoz való viszonyukat vagy a saját történetüket. A regénybeli társát pedig vele együtt ismertem meg én is. Ezt kimondottan értékelem a sorozatoknál, mert az egy rész-egy ügy fajtáknál általában a csapat története végigível több köteten át, így nehezebb bekapcsolódni, legalábbis én szeretem a magánéleti vonalat is végigkövetni. De rátérek az ügyre, mert mégiscsak az a krimi egyik alapja, hogy milyen az ügy és ezt a nyomozó hogyan is viszi végig. 

Reacher csak úgy találomra utazgat, most éppen Chicagóba tart vonattal. Az út során azonban felkelti az érdeklődését egy városka neve, Mother's Rest és leszáll, hogy körbejárja azt, megérdeklődve, hogy miért pont ezt a nevet adták a városnak (ezzel persze mindenkit kiakaszt valamilyen formában, én meg jót derültem rajta.) Az állomáson beleszalad egy nőbe, Michelle Changba, aki először azt hiszi, hogy magánnyomozó társa, Keever érkezik meg. Már egy ideje várja a férfit, aki őt hívta ide erősítésnek, de mire a nő odaért, Keever eltűnt. Reachernek több szempontból is gyanús kezd lenni a városka, a lakói és ez az eltűnési eset, így Mother's Restben marad, hogy segítsen a nőnek megtalálni a férfit és rájönni, hogy mi az a hatalmas nagy illegális üzlet, amit a városban csinálnak, ahol a búzán kívül semmi sem terem, mégis rengeteg pénzt kaszálnak vele. Ahhoz ugyanis, hogy rájöjjenek mi történt Keeverrel és hová tűnt, rá kell jönniük, hogy milyen ügyön dolgozott és miért hívta Changet erősítésnek. A szálak végül több városon át vezetnek, majd újra vissza Mother's Restbe, szóval elég csavaros módon sikerül kibogozni az eseményeket. Segítségükre lesz egy újságíró is, Westwood, aki csupán azért keveredett az ügybe, mert Keever holmijai között megtalálták a telefonszámát, azonban az újságírót már nem sikerült a nyomozónak felhívnia, így vakon kutatnak, hogy a több száz cikke közül, melyik lehetett az, ami miatt Keever őt fontosnak tartotta. Meglepő módon nem egy egyszerű kisvárosi gyilkosságról van szó, hanem egy nagyon brutális üzletről, aminek köze van a maffiához és a mély vagy sötét webhez, az olyan illegális internetes oldalakhoz, amit még a legjobb keresőmotorok sem találnak meg. 

Tetszett Lee Child stílusa. Rövid, lényegre törő, mégis szórakoztató a mondanivalója. Míg Reacher tetteit vagy gondolatait nem látjuk előre, addig a "rosszfiúk" szemszögét is bemutatja, így meghagyja az esélyt arra, hogy az olvasó is össze tudja rakni az ügyet, de annyira már nem ad szabad kezet, hogy magunktól is mindent kitaláljunk, szükség van Reacherre is. Reacher egy nagyon okos pasi, néhány jelenetnél "engedi" az író, hogy a fejébe lássunk és megismerjük a gondolkodásmódját. Kifejezetten tetszettek azok a jelenetek - főként akciójelenetek -, amikor Reacher végigvezeti a lépéseket. Ha ő most pl. balra lép ennyi és ennyi tizedmásodperc alatt, akkor arra hogy fog valószínűsíthetően reagálni az ellenség és így tovább. Mielőtt megtörténne az akció, már levezeti fejben a lehetőségeket és minden mozdulatot, így végiggondolja, hogy melyik verzió a jobb és túlélhetőbb. Chang nagyon jó párosítás hozzá, ugyanis a nő is okos - ex-FBI ügynök -, így gördülékenyen tudnak együtt dolgozni, de emellett azért érezni a nőiességét is és azt is, hogy Reacher sokkal profibb. A kettőjük közti romantikus szál egy kissé sutára sikerült, de másként nem is lehet elképzelni Reachert romantikus pillanatokban, mint sutának. Megmosolyogtam néha egy-egy reakcióját vagy lépését, de aranyos volt vagy inkább komikus a kettőjük kapcsolata. 

 Végre egy olyan regény, ahol értelmezni tudtam a stratégiai lépéseket és a fegyverek működését is. Elég gyakran beleszaladok olyan regénybe, ahol az író dobálózik fegyvertípusok neveivel, amik hangzatosak és biztos tudja az író, hogy miről beszél, elvileg rám is nagy hatással kéne lennie pl. egy Smith & Wesson névnek, de odáig már egyik sem jutott el, hogy a gyakorlati hasznukat lássam vagy legalább elképzeljem, hogy melyik fegyver milyen, hogy működik és az erőviszonyokban mit jelent, hogyha a rossz fiú kezében X fegyver van, a jófiúéban pedig Y fegyver van. Lee Child akciójeleneteit pont azért élveztem, mert végig tudtam minden eshetőséget követni és végre felfogtam a fegyverek közti különbségeket. 

  Az ügy nagyon szépen volt végigvezetve, egy egyszerűnek tűnő eltűnési esetből lett egy sokkal hatalmasabb ügy és nem volt hihetetlen a kialakulása. A vége megdöbbentő volt, bár elég röviden csapta el az események fonalát és néha beleszaladtam bakiba vagy figyelmetlenségbe, így nem mondom, hogy tökéletes lett a sztori, de még így is a nagyon jó fajta krimik közé tartozik, amit élvezet olvasni és maximális kikapcsolódást nyújt. Itt lehet agyalni a szereplőkkel együtt, tőrbe csal az író, akármennyire is okos próbálok lenni, a humor nagyon jó, kevés, de amikor van, akkor üt. A főhős felejthetetlen, a stílus jó és az ügy van annyira érdekes és újszerű, hogy megdöbbenjek vagy ne tudjam kitalálni a végkimenetelt. A Sötét vagy mély web egy nagyon érdekes momentuma volt a regénynek és szó szerint sokkolt, hogy milyen szerepet tölt be az emberek életében. Akár ez meg is történhet, főleg Amerikában, ahol rengeteg ember van, hatalmas területeken, kis népsűrűséggel. De ez már egy másik téma. 

Szóval Lee Child jó, a Jack Reacher karaktere kiemelkedő, nálam várólistás lett a többi könyv is. Most már értem a nagy rajongást. 
_________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból
Kedvenc: Jack Reacher, Westwood
Tetszett: a stílus, a főhős, az akciójelenetek és hogy a rosszfiúk szemszögét is láthattam
Nem tetszett: a vége túl gyors volt
Fordította: Gieler Gyöngyi
Oldalszám: 364 oldal
Kiadó: General Press Kiadó
Megjelenés: 2016
_________________________________________________________________________________  

2016. március 25., péntek

Irvin D. Yalom - Terápiás hazugságok

Irvin D. Yalom - Terápiás hazugságok 

Miért pont ez? Érdekel a pszichológia tudománya és szeretem, ha kedvenc műfajommal, a krimivel vegyítik, így nem volt kérdés, hogy elolvasom a Terápiás hazugságokat.

Fülszöveg: A terapeuta rendelőjében mindenki hazudik. Hazudik Carolyn, akinek feltett szándéka, hogy tönkreteszi az ifjú Ernest Lash ígéretes karrierjét, mert meg van győződve róla: ő vette rá a férjét (volt páciensét), hogy elváljon tőle. Hazudik Shelly, a megszállott pókerjátékos, aki álnok módon férkőzik a terapeutája, Marshal bizalmába, mert csak így remélhet kievickélni szorult anyagi helyzetéből. 
  Yalom világában páciens és terapeuta kapcsolata hihetetlenül bonyolult, olykor valóban nem könnyű eldönteni, melyikük az, aki segítségre szorul. A Terápiás hazugságok fordulatos pszichológiai krimi, melyben a szerző metsző iróniával vizsgálja tulajdon szakmáját. A pszichiáterek, derül ki belőle, korántsem olyan jó emberismerők, hihetetlenül könnyű átverni őket. 

Vélemény: Egy kicsit én is átverve érzem magam, mint ahogy a regénybeli terapeuták, ugyanis a regény műfaji besorolása alapján nagyon nem erre számítottam. Nem tudom, hogy milyen elvek alapján sorolják be a könyveket az adott műfajba, nem is értek hozzá profi szinten, de azért érzem a műfajok közti elkülönülést és hozzá is szoktam egy rendszerhez. Valljuk be, hogy nagyon sokszor a műfaj alapján választunk könyvet és a műfajról alkotott elképzeléseinket várjuk visszaköszönni a lapokon. Ha ezek az elvárások nem teljesülnek, akkor jön a csalódás. Ez alapján, ezt a könyvet nem nevezném se thrillernek, se pszichológiai kriminek, hanem ez inkább pszichológia szépirodalmi köntösben. Ha valaki végig pörgős, izgalmas, feszült hangulatú, "lerágom a tíz körmöm, mire a végére érek" típusú könyvre, vagy a szokásosan csavaros, megdöbbentő fordulatokban gazdag krimire vagy thrillerre vágyik, ez nem az a könyv. Ez szépirodalom. Nem egy skandináv krimi, nem egy S. J. Watson vagy egy Stephen King. Nagyon messze áll ezektől. Ha viszont félreteszem magamban ezt a bakit (nem megfelelő műfaji besorolás vagy irányomból nem megfelelő elvárások), akkor nagyon is értékelhető könyv. Bár mellékgondolatként újra és újra puffogtam magamban, hogy ez ugyan közel sem thriller vagy krimi, pláne nem a pszichós fajta, azon kaptam magam, hogy én ezt a könyvet nagyon szeretem, nagyon olvastatja magát, fenntartja az érdeklődésem, könnyed és érdekes, ráadásul néhol izgalmas is, bár nem úgy, mint ahogy egy akciójelenetnél érzi magát az ember. Nagyon jó volt olvasni. Borzasztóan kíváncsi voltam, hogy mi lesz ebből az egészből és mi lesz a karakterekkel, hogyan fognak dönteni egy-egy szituációban. Ez a regény nagyon karakterközpontú volt, kevés szereplővel, így volt idő alaposabban megismerni őket, ezáltal kötődni hozzájuk annyira, hogy érdekeljen a sorsuk alakulása. 

A történet két pszichoterapeuta köré épült, akik szakmailag szoros kapcsolatban állnak egymással (Ernest szupervízora Marshal) és ellentétes állásponton vannak a terápiás módszereket illetően. Ernest fiatalabb és kissé tapasztalatlanabb magán pszichoterapeuta, de innovatív, haladna a korral és új módszereket találna ki, míg Marshal, aki tulajdonképp a szakmai terapeutája, felügyelője és egyben mentora ragaszkodik a tankönyvekhez, a régi módszerekhez és nagyon érzékeny az erkölcsre. Kettőjükben annyi a közös, hogy mind a ketten narcisztikusak, szakmailag pengének tartják magukat. A regényen végigível a kettőjük közti ellentét és kulcsfontosságú lesz a pácienseknél. Mind a ketten magánpraxist folytatnak, de ezen túl máshonnan is szakmai elismerésre vágynak. Ernest péládul könyveket ír és rendszeresen publikál, míg Marshal a Pszichológiai Társaság Etikai Bizottságának tagja és elnöki pozícióra pályázik. A szakmai sikereiken, a terapeutás módszerek felüli vitán, a pszichiáterek, pszichológusok és terapeuták közti különbségeken túl, megismerhetjük a pácienseiket, konkrét esetekkel és magukat a terapeutákat is a magánéletükben. 

A Terápiás hazugságok két szinten is nagyon élvezetes olvasmányt nyújtott. Az egyik a közérthetően megírt tudományos része volt, még pontosabban a terápiás módszerek elméletei és ezen elméletek megvalósulása a gyakorlatban, illetve a szakmai viták. A karakerek közti viták vagy eszmecserék tágabb képet nyújtottak arról, hogy mit is csinál egy terapeuta, hová illeszthető be a szakma, mik a tévhitek, hasonlóságok vagy eltérések a pszichiáterek, a pszichológusok és a terapeuták között. Megismertem a folyamatot, hogy kiből hogyan lesz terapeuta. Marshal is itt jött a képbe, ő az, aki mentorálja, felügyeli Ernest munkáját és egyben a terapeutája is. A szakma elején ugyanis szükséges egyfajta szupervíziós időszak, egyfajta gyakorlat, ha valaki igényli, akkor akár egész életében lehet szupervízora. Mindezeket úgy ismertem meg, hogy egy pillanatig sem untam el magam, ugyanis érdekfeszítő viták és beszélgetések során jöttek az információk. Ugyanezt éreztem a terápiás módszerek taglalása során. A terapeuták belső bizonytalansága, a gondolataik és a vitáik során fedték fel ezeket az információkat. 

A másik szint pedig a páciensek és maga a történet szintje volt, ami nagyon szépen elegyedett a tudományos résszel és nagyon szépen összekapcsolódott vele. Az Ernest és Marshal között feszülő vita lényege, hogy Ernest egy új terápiás módszert szeretne kipróbálni vagy bevezetni, aminek az lenne a lényege, hogy maga a páciens is terapeutává válna. A konzervatív szemlélet szerint, amelyet Marshal képvisel, a terapeutának el kell határolódnia a betegtől, meg kell tartania a három lépés távolságot, főként etikusnak kell maradni és csakis azt kell szem előtt tartani, hogy mi a jó a páciensnek. Ernest viszont ridegnek tartja ezt a módszert, így a terapeuta nem tud közel kerülni a pácienshez, mint emberhez. A teljes őszinteséget akarja kipróbálni, aminek a lényege, hogy megosztja a pácienssel, hogy mit érez és főleg a kettőjük közti kapcsolatot akarja erősíteni, nem akar annyira személytelen lenni, ha kérdeznek tőle, akkor arra válaszolni akar. (A terapeuták pl. nem szoktak olyan kérdésekre válaszolni, ami a magánéletüket érinti.) A vita odáig fajul, hogy Ernest titokban egy új páciensnél bevezeti ezt a módszert, majd abbahagyja a szupervíziót is és nem találkozik Marshallal. Innen indul a lavina, ugyanis Ernest ezzel önkéntelenül is bajba sodorja magát. 

A páciensek némelyikét is megismerjük, kit közelebbről, kit csak érintőlegesen, de mindenkinek köze van valamilyen úton-módon a másikhoz. Ernest például nem is sejti, hogy az új páciens, akin ezt az őszinteségi módszert ki akarja próbálni, a volt betegének (aki több évnyi terápia után végre kilépett a rossz házasságából és elhagyta zsarnok feleségét) a volt felesége, és a nő bosszúból tönkre akarja tenni a karrierjét, mert szerinte Ernest tette tönkre az ő házasságát. Ernest azt hiszi, hogy Carolyn tényleg igazat mond és ténylegesen vonzódik hozzá, sőt, elhiszi, hogy a nő a szeretője akar lenni és komoly erkölcsi dilemmába kerül miatta. Carolyn közben azt akarja bebizonyítani, hogy Ernest ugyanolyan utolsó szemétláda terapeuta, mint a többi, aki lefekszik a pácienseivel terápiás foglalkozásra hivatkozva. Ha sikerülne elcsábítania a férfit, akkor egy feljelentéssel akkora botrányt kavarna, hogy az Ernest karrierjének végét jelentené. A kettőjük közt zajló beszélgetések és találkozások már-már komikusak voltak, hiszen olvasóként tisztában vagyunk vele, hogy mi van a háttérben, gyakran Carol gondolataiba is betekintést nyerhetünk, de közben megrázó is volt, hogy mennyire manipulálható az ember, főleg egy terapeuta. Ezen kívül sok kisebb epizódot is megismerünk Carol életéből és hát nem volt egyszerű élete neki sem. Az izgalmas részét az adta az egésznek, hogy vajon ki kerül ki nyertesen a játszmából? Carol végül elcsábítja és tönkre teszi Ernestet? Vajon kiderül, hogy ő kicsoda? Vagy Ernest erkölcsös marad és inkább lekoptatja a nőt? Vagy rájön, hogy ki is Carol? Vagy Carol megváltoztatja a szándékát, mert hatni kezd rá a terápia, annak ellenére, hogy a sztorija egy hazugság? Mindegyik benne volt a pakliban.

A másik szálon hasonló dolog történik Marshallal is, miután Ernesttel elváltak az útjaik, csak nála a pénz és az ajándékok elfogadása okoz komoly dilemmát, nem pedig a szex, de ő is ugyanúgy a páciensek hazugsága által kerül bajba. A beígért krimiszál talán hozzá köthető a leginkább, mert az utolsó pár oldalon tényleg nyomozást indíttat egy ügyben. De nála is voltak komikus jelenetek, mert a pókerjátékos (és minden játék függője), Shelly feladja a leckét a merev és konzervatív terapeutának. Marshal karaktere megy át a leglátványosabban a karakterfejlődésen. 

Összességében nagyon érdekes, olvasmányos sztori volt, sok kisebb minisztorival a nagy egészben. A szálak és a kapcsolatok szépen összefutottak, a karakterek eredetiek és érdekesek voltak, Yalom pedig nagyon jól ír. Nagyon tetszett az írói stílus, ami kissé ironikus volt, könnyed humorral szőtte át az egészet, volt benne egy kis morbiditás is néha, de a szépirodalom keretei között maradt, okos gondolatokkal átszőve. Tanító jellege is volt a könyvnek, hiszen sok hasznos információ van benne, volt benne erkölcsi tanítás is. Általában szeretjük az olyan sztorikat, amikben más kárából okulva (és nevetve rajta) megtanuljuk a leckét. Ez a könyv jó tanulópénz volt, mert bemutatta, hogy mennyire manipulálható az ember. Egyik kedvenc, tehát újraolvasós regényem lett és persze Yalom többi könyvére is kíváncsi lettem. 

_________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból
Kedvenc: Marshal, Seymour Trotter, Paul, Shelly
Fordító: Résch Éva
Oldalszám: 472 oldal
Megjelenés: 2016. február
_________________________________________________________________________________

Ania Ahlborn - Vértestvérek

Ania Ahlborn - Vértestvérek  Fülszöveg: Az Appalache-hegység mélyén található egy ház, messze a civilizációtól. A Morrow család lakja, a...