2012. február 15., szerda

Miért pont ez? Mondhatnám úgy is, hogy Ciceró hónapot tartok, de nem ezért választottam a könyvet, hanem mert a borító nagyon tetszik, érdekelt a fülszöveg, jó kritikákat kapott és mert disztópia. 

Történet: Hasonló alapokon nyugszik, mint a Delírium és más disztopikus művek. A letűnt társadalom után új társadalom jön létre, ahol szintén, mint a többi könyv esetében is, irányítják az emberek életét. Hol fogsz dolgozni, mit tanulj, kit szeress, mit egyél, milyen ruhát hordhatsz, szabadidődben mit csinálhatsz, szóval az égvilágon minden beszabályozott. A Párosító Rendszeren keresztül még a legtökéletesebb társat is kiválasztják, így megspórolható a rengeteg rossz kapcsolat és csalódás, hiszen élből megtalálja mindenki az igazit, de ez nem kötelező, az ember szingli is maradhat, viszont akkor nem lehet gyereke. Az élet egyszerű, nem kell semmiről se dönteni, nem kell annyit tanulni sem, hiszen mindenből összegyűjtötték a száz legjobbat, mint pl. a 100 legjobb vers, zene, mű, festmény, stb. Még az sem okoz problémát, hogy az ember unalmában mit is kezdjen magával, hiszen "kötelező" szabad elfoglaltságok is vannak. Cassia, a főhősnő végre eljutott a saját Párosító Bankettjére, ahol nagy meglepetés érte, hiszen élete párjának, a legjobb barátját, Xandert kapja meg. Mind a ketten boldogok és fellélegeznek, míg nem Cassia otthon megnézi a mikrokártyáját, ami azt a célt szolgálja, hogy az ember jobban megismerje leendő párját, azonban Xander adatai és képe helyett egy másik fiúé jelenik meg a monitoron. 

Vélemény: Végre! Végre egy jó könyv, egy jó disztopikus könyv. Rögtön a Delírium után láttam neki az olvasásának és bár sok hasonlóság van a két mű között, nem foglalkoztam vele, mert a Matched magasan legyőzi a Delírium színvonalát. Itt is elsősorban a szerelem körül forog az élet, mert a fiataloknak, a tiniknek egy nyers disztópiát nem lehet eladni, a kutyát sem érdekelné, de ha szerelem van benne, az már más. Utálok hasonlítgatni, mert igazságtalan és nem fair, de nem tudom szó nélkül hagyni, hogy a Delíriummal ellentétben ez egy nagyon jól megírt könyv, kellő izgalommal, kellő szerelemmel, nagyobb mélységgel és sokkal jobb világkidolgozással. Ez a könyv sokkal jobban a világába rántott, sokkal jobban kedveltem a szereplőket, jobban érdekelt a rendszer is és a karakterek is kidolgozottabbak voltak. 

  Cassia kedvelhető főhősnő, abban a világban átlagosnak számít, nem túl vaskalapos, de nem is lázadó. Elfogadja a Társadalmat, a szabályokat, sőt, izgatottan várja a Párosító Bankettjét, kíváncsi rá, hogy ki lesz a Párja. Hisz a párosító rendszer sikerességében, boldognak látja a családi életét, kiegyensúlyozottnak a magánéletét is, bár néha azért rosszall egy-két dolgot, de ez természetes emberi reakció, ettől volt számomra hihetőbb a karaktere. A kellő időpontban és kellő mennyiségben tárja fel előttünk a rendszer lényegét, a Társadalom életét. Kimondottan tetszett, hogy végre nem arról olvasok, hogy mi történik a suliban, mit vacsorázik, hogyan fürdik, miket írogat a naplójába a főhős, hanem más emberi dolgokat csinál, például játékterembe megy, koncertre jár, virágot ültet társadalmi munkaként, hegyet mászik egy szakkör keretében, emellett van gyakornoki munkája is és a szülei nem csak az idétlen jó tanácsok erejéig vagy említés szintjén jelennek meg, hanem látni a mindennapi életüket is. 

  A könyv legnagyobb erőssége a világ kidolgozottsága és a karakterek. A történet címszó alatt nagyjából leírtam, hogy milyen is ez a világ. Disztopikus, mert a szabad akarat nem létezik, irányított minden, de mégis egy kicsit szabadabb is, mert valahogy a boldogságot is sugallja. A mesterséges boldogságot, ami akár jó is lehetne, ha az emberben nem élne erősen a szabad akarat iránti vágy. Az emberek egészségesek, mert úgy kell élniük, nincs munkanélküliség, mindenkinek lesz munkája, párja és családja, fontos szerepet töltenek be a Társadalomban, szép környezetben élnek, magánéleti drámáik nincsenek vagy csak elvétve, szóval úgy tűnik, hogy ez a rendszer tényleg működőképes, de legfőképp kényelmes. Az embereknek nem kell olyanok miatt aggódniuk, mint pl. magány, éhezés, munkanélküliség, betegségek, halál, unalom, párkeresés, elhízás stb. Cassia tulajdonképpen nem is emiatt lázad fel, sőt, eszébe sem jutna fellázadni, ha nem kerülne hiba a rendszerbe.

  Cassia örül és boldog, hogy a legjobb barátja, Xander lesz a férje, hiszen szereti őt, ráadásul nem is kell elköltözniük a családjuktól, mert a kerületben maradhatnak. Nem is aggódik már az élete miatt, megkönnyebbül, de a hiba miatt kifordul a világ a sarkaiból. Otthon, mikor megnézi a mikrokártyáját, Ky képe jelenik meg Xanderé helyett, amin meglepődik és aggódni kezd, de aztán egy hivatalnok hölgy megnyugtatja, hogy valaki hibázott és már keresik a tettest, Xander a párja, nincs ok az aggodalomra. Cassia egy időre megnyugszik, de aztán mégsem tudja Ky-t kiverni a fejéből, úgy nem is lehet, hogy ismeri és szinte mindennap látja. A szerelmi háromszöggel és egy kis összeesküvés elmélettel megfűszerezve nagyon jó kis történet alakul ki. 

  A könyv inkább érdekes, mint izgalmas, de azért izgalomból sincs hiány, főleg a rejtélyek miatt. Apránként újabb és újabb csavarok jelennek meg, miközben szép lassan megismerjük a világot és a karaktereket, majd egyre jobban feltűnik, hogy ez a boldognak hitt világ nem is olyan boldog.


  A világhoz még pluszban megemlíteném a három színes tablettát, amit mindenkinek magánál kell hordania, ezek közül egyet csak külső utasításra szabad bevenni. Ott van a tökéletes környezet is, ami szintén szabályozott, de ezért ápolt is. Légi vonattal közlekednek, amik pontosan járnak, mindenkit kineveznek egy munkahelyre rögtön az iskola után, ráadásul még a halál is szabályozott. 80 évesen halnak meg az emberek, a családjuk körében, már a halál előtt megülik a tort és szépen távoznak át a túlvilágra. Azonban van sötét oldala is a Társadalomnak, a megtűrt státuszú személyek, akik vagy a civilizáción túl élnek száműzetésben vagy pedig a városban, kapnak ugyanúgy munkát, nekik is vannak tablettáik, csak számos előnyt elveszítenek, pl. nem vesznek részt a Párosító Rendszerben, nem lehet jó állásuk, stb. 

  Ami nagyon tetszett még a könyvben, azok a karakterek. Cassiát kedveltem, nem idegesített, átéreztem, amit ő és meg voltam elégedve a döntéseivel is. Xander kedves srác, nem beképzelt, de nem is szerencsétlen, egy átlagos és rendes fiú. Tetszett a meghitt kapcsolatuk. Ky is kedves és titokzatos, főleg a rejtélyessége fogott meg és volt egy szomorú mélysége is a karakterének. Nagyon tetszett, hogy lassan és egyedi módon bontakozott ki a személyisége és a története, ő érdekelt a legjobban a karakterek közül. 

  Plusz pontok járnak a mellékszereplőkért is. A könyvek legtöbbjében a szülők csak úgy vannak. Vagy akadályozzák a szereplőt a szigorukkal, vagy jó tanácsokat osztogatnak, miközben azt se tudják mi folyik a háttérben vagy pedig meghaltak, esetleg elhagyták a főhőst. Ritkán találkozom olyan könyvvel, ahol szerves részei lennének a történetnek. Itt nem csak egyszerűen a "szülők" voltak, hanem volt saját történetük, életük, konfliktusuk a lapokon, szerethetők  és ráadásul intelligensek voltak. A mellékszereplők közül legjobban Cassia nagyapja fogott meg. Ő még a könyv elején szerepel és nem csak jópofa figura volt benne, hanem az egyik szál elindítója is. Végre nem egy nagymama után sírtak, vagy egy nagynéni után, hanem egy nagyapa után, akik elég ritka karakterek a könyvekben. 

  A szerelmi szál legnagyobb varázsa az ismerkedés lassú és szép folyamata volt. A jelenetek nem voltak túl csöpögősek vagy nevetségesek, hanem érdekesen alakultak és valami báj vette körül az egészet. Nem is csak erre volt kiélezve az egész könyv, nem csak ekörül forgott a sztori, de azért szerves részét képezte. Nagyon várom a második részt már csak a szerelmi szál miatt is.

Miért olvasd el? Az egyik legjobb tini disztopikus könyv, megéri elolvasni. Nagyon jól kidolgozott a világ, érdekes, nincsenek benne unalmas vagy nagyon nyálas jelenetek sem és a karakterek szerethetők. 

Miért ne olvasd el? Ha nem szereted a tiniknek szóló könyveket, akkor nem fog tetszeni, mert bár a világ nagyon érdekes, azért mégiscsak tinik szerepelnek benne, szerelemmel. 

________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Tetszett: a világ minden aprólékos részletével, a lassan kibontakozó szerelem, a karakterek

Nem tetszett: -

Kedvenc: a nagyapa, a szülők, Xander, de legfőképp Ky

Kiadás: Ciceró, 2011

Oldalszám: 337 oldal 
________________________________________________________________________

Lauren Oliver - Delírium

Miért pont ez? Az írónó Mielőtt elmegyek című könyve tetszett, így kíváncsi voltam erre a könyvére, pontosabban trilógiájára is. Másrészt pedig újabban rászoktam a disztopikus művekre, így kétszeres volt az örömöm, mikor a kezembe vehettem a könyvet. 

Történet: Magdalena, becenevén Lena a jövő Amerikájában, azon belül is egy városkában él. Közeledik a tizennyolcadik születésnapja, amit elég szokatlanul fog megünnepelni. Kapni fog egy kezelést, hogy ne tudjon szerelembe esni és egyúttal megkapja élete párját, akivel a társadalom szerint boldogságban fogja leélni az életét. Furcsa ellentmondás nekünk, de nem nekik, abban a világban. A szerelmet betegségnek tartják, halálos kórnak, ezért a tudósok kifejlesztettek egy olyan módszert, amivel meg tudják szabadítani az embereket ettől az átoktól, de ehhez meg kell várni a 18 éves kort, nehogy valami maradandó károsodás érje az embereket. Persze, hogy az utódlás kérdése megoldott legyen, választanak mindenkinek egy párt, aki a statisztikától kezdve a genetikán át minden tényezőt figyelembe véve a legideálisabb társ egy egész életre. Az emberek ilyen irányított világban élnek, elfogadták, megszokták és úgy tűnik, hogy senkinek sincs ellenére a rendszer. Lena azonban elkapja a kórt és kételkedni kezd ebben a rendszerben, annak sikerességében és helyességében.

Vélemény: Szerettem is meg nem is a könyvet. Ha nem disztopikus lenne és nem Lauren Oliver írta volna, akkor inkább elmegyek mellette a könyvesboltban és másik könyvet választok. Érdekes az alaptörténet, de egy kissé túl egyszerű is. A disztopikus műveket az ember nem azért veszi a kezébe, hogy két szerelmes miatt izguljon, arra ott vannak a romantikus könyvek, hanem elsősorban az érdekes és hihetetlen jövőkép és a horrorisztikus világ miatt. Legalábbis engem elsősorban ezért vonz a műfaj. 

  Lauren Oliver ért ahhoz, hogy az emberek érzelmeit szépen írja le és egész jó társadalmi rajzokat is lefest a műveiben, csupa olyan kérdéssel foglalkozik, amivel mi is nap mint nap. A stílusa és az írásmód ugyanúgy lenyűgöző, érdekes tájleírásai vannak és különösen fogalmaz. Maga az elképzelés és az a világ, amit kitalált, nagyon érdekfeszítő volt, de valahol útközben egy kicsit félrebillent a mérleg. 

  Lena tárgyilagosan lefesti, hogy milyen is az a világ, társadalom, amiben él. Megismerhetjük a rendszert, a tényeket, láthatjuk is az ő szemén át, hogy milyen a még kezeletlen fiatalok és a már kezelt felnőttek élete. Minden szabályozott és irányított, a járőrök miatt pedig olykor kegyetlen és drámai az élet. Úgy tűnik, hogy Lena mélyen hisz benne, hogy jó ez így, készül is a nagy napra, amikor betölti a tizennyolcadik életévét. Egy kicsit érzelemmentesnek és hűvösnek tűnik a főszereplőnő, ráadásul vaskalaposnak, ő is azok táborát erősíti, akik foggal-körömmel védik a rendszert és nem tűrnek meg semmiféle botlást. Néha ugyan pedzegetni kezdi az írónő, hogy Lena szüleinek milyen tragikusan alakult a sorsa és ez kihatással van a lány jelenére, de a lázadás mélyen szunnyad benne. 

  A konfliktus tárgya, Alex már a könyv elején megjelenik és egy kicsit felkavarja az állóvizet, de csak egy kicsit, mert utána eltűnik egy időre és megint Lena belső vívódásainál, az emlékeinél, a mindennapi életénél és a barátnőjénél lyukadunk ki. Ez a felállás marad szinte a könyv közepéig. Lena gondolkozik, meditál, fut a barátnőjével, néha információkat csepegtet a világról, egy-két kisebb és valamivel izgalmasabb epizód fűszerezi meg az unalmas hétköznapokat (és oldalakat), néha felbukkan Alex is, majd megint eltűnik. 


  A könyv onnantól kezdve válik érdekessé, hogy Lena szerelmes lesz, tehát elkapja a kórt. Amennyire vaskalapos volt eddig, olyan könnyen adja fel az elveit a szerelemért, gyökeresen és hirtelen változik meg a felfogása, talán túlságosan is gyorsan. Voltam én is szerelmes, elhiszem, hogy az ember lánya (és fia is) megbolondul tőle, de Lena szerelembe esése egy kicsit túl hihetetlen volt nekem a karakteréhez képest. Az nekem nem volt magyarázat, hogy a szülei miatt a génjeiben hordozza a lázadást. De mindezen túlléptem, mert megkedveltem a srác karakterét, így izgultam is értük egy kicsit, ráadásul a disztopikus világ alapkövét a szerelem kiirtása jelenti, így volt célja kettőjük kapcsolatának. 

  Maga a hangulat, ez a nyomott és furcsa hangulat, ami a könyvben uralkodik, nagyon érdekes volt. Elgondolkoztatott, hogy én mit tennék egy ilyen világban, hogyan viselném el, hogy irányítják az életem, hogy kötelező egy kezelésnek alávetnem magam, mellém rendelnek egy párt és utána üveges szemekkel és műmosollyal élném le az életem, mint ahogy a könyv szereplői is. A szerelem kell az emberek életébe és van is benne, az más kérdés, hogy milyen minőségben. Aztán tovább gondoltam az egészet és ekkor jöttem rá, hogy az írónő nem igazán dolgozta ki a tervét, sem a világát. 

  Tizennyolc éves korukig a fiatalok még kezeletlenek, de hogy ne legyen ebből probléma, igyekeznek őket különválasztani és beszabályozni a fiatalok életét: külön járnak a fiúk és a lányok iskolába, kijárási tilalom van, nem érintkezhetnek, sőt, szinte nem is beszélhetnek egymással az ellenkező neműek. Ha egy kezeletlen fiatal beszélget vagy csak a társaságában van egy kezeltnek, akkor az már nem probléma, hiszen úgysem valósulhat meg a szerelem. (Szerintem teljesen mindegy, hogy a másik kezelt vagy sem, a szerelembe eséshez bőven elég, hogy csak egy kezeletlen van, már megtörténhet a baj.) 

  Mindenki ismeri a mondást: a szerelem öl, butít és nyomorban dönt, ezért védekezik ellene a társadalom. Ha nincs szerelem, akkor az emberek nem lesznek betegek, depressziósak, nem lesznek öngyilkosok, vagy gyilkosok, hatékonyan fognak dolgozni, kiegyensúlyozottabb életet fognak élni és mivel mindenki mellé rendelnek egy párt, ezért magányosak sem lesznek. A kezelés tulajdonképpen egy agymosás és csak azért várják meg vele a 18 éves kort, mert a szervezet addig még fejlődésben van, nem is lenne sikeres, amellett, hogy károkat is okozna. Ez Lauren Oliver világának a lényege, de sajnos nem dolgozta ki eléggé vagy ha ki is dolgozta, akkor nem úgy írta meg, ahogy kellett volna.

  A hangulat, az elképzelés jó volt, azonban én hiányoltam elég sok mindent. Ugyan Lauren Oliver megemlíti egy-két szereplő által, hogy sok lázadó van, ők a Veszettek, akik a vadonban élnek, de nem igazán mutatja meg őket, csak említés szintjén szerepelnek. Beszélnek a szereplők lázadásokról is, de ezeknek is csak egy icipici szeletkéjét mutatja meg az írónő (elrejtett internetes oldalak tiltott zenével, meg egy-két tiltott buli, amikből kb. csak pár oldalt olvashatunk). A járőrök kegyetlensége ugyan megmutatkozik két kisebb epizódban (azok a részek kimondottan tetszettek), de túlságosan is könnyen meg lehet tőlük szabadulni. Többet is olvastam volna arról, hogy a kezelés mit is takar, sejteni ugyan lehet, hogy valamiféle agyműtétről van szó, de a sejtésen kívül semmit sem lehet róla tudni. Ez még rendben van, de azt már eléggé furcsállottam, hogy egyik szereplő se kérdezett rá, legalább a konfliktus kedvéért vagy Lena ezen szinte nem is elmélkedett, hogy mit is csinálhatnak pontosan az emberekkel a műtőasztalon. 

  A legnagyobb bajom viszont az elképzelés alapjával volt. Pont abban az időszakban kezeletlenek a fiatalok, amikor a leginkább dolgoznak bennük a hormonok, leginkább ekkor lázadnak, ekkor követik el a legtöbb csínyt és többnyire a szerelem nevében, de ez szinte nem is okozott problémát ebben a világban, mintha az írónő elkerülte volna ezt a témát. Ha ennyi hormontúltengésben "szenvedő" fiatal kezeletlen a sok kezelt felnőtt között, nem hiszem el, hogy ne lennének mindennaposak a lázadások, a szerelmi drámák a fiatalok körében. Hiába vannak szabályok, azok egy szerelmes fiatalnak csak egy kisebb akadályt jelentenek, egy apró bosszúságot, de leleményesen leküzdik. Itt viszont már a fiatalok is olyan tompán és üresen viselkednek, mint a kezelt felnőttek, nincs is köztük szinte semmi különbség. Ugyan látszik, hogy a felnőttek olyan furcsák, de az ember ösztönösen megérzi, ha valami nincs rendben és félni vagy aggódni kezd. Ebben a világban viszont a gyerekek, a fiatalok (ha egyáltalán Lenán kívül látunk mást is) közönyösen viselkednek. Ez túlságosan is hihetetlen. Egy gyereknek már az oviban van szerelme, általános iskolában már pláne, középiskolában meg főleg, sokan már 18 éves korukra többször voltak párkapcsolatban, sírták vizesre a párnájukat egy szakítás miatt, itt viszont semmi se történik velük az égvilágon. Nem hittem el, hogy csak Lena lenne az egyedüli "okos" és szemfüles fiatal, aki ennyire hevesen kételkedni kezd a rendszerben. Igazság szerint az összes fiatalnak kételkedni kellett volna a kezelés előtt, nem magyarázat a közönyükre az, hogy gyerekkoruktól kezdve ezt a mintát látják, mert az emberi érzéseknek és az ösztönnek nincs mintája. 


  Összességében tetszett a könyv és az utolsó 80-100 oldalt végig is izgultam, de nem tudtam annyira komolyan venni, mint más disztopikus műveket. Vannak ennél sokkal jobbak és izgalmasabbak is. Ez egy kicsit összecsapott volt, meg valahogy nem is kötött le, hogy egy lány jobbra-balra szenved, a barátnőjével fut, mosogat, fürdik, meg alszik. Az se nagyon kötött le, hogy Lena, akit nem is sikerült megkedvelnem, azon szenved, hogy szerelmes, de nem lehet az.  Minden könyvben, amiben szerelem van, megtalálható ez a konfliktus, így nagy újdonságot nem jelentett. Egyedül Alex alakja fogott meg és neki drukkoltam, hogy boldog legyen, de Lena nem érdekelt.

   Már maga az alap annyi buktatót rejtett magában, hogy az hihetetlen és a történet bele is bukott ezekbe. Túl sokszor ismétlődtek Lena gondolatai és néha olyan volt, mintha ugyanazokat az oldalakat olvasnám, csak egy kicsit átfogalmazva, sok volt benne az unalmas rész, az izgalmasak meg pár rövidke bekezdésben vagy oldalban lepörögtek. Túl sok kérdésre kimaradt a válasz, a legjobban az zavart, hogy az egyik fő kérdés teljesen elhanyagolt volt, ez pedig maga a kezelés vagy az ettől való félelem. Már csak azért is el fogom olvasni a további két részt, hogy megtudjam, mi is a lényege. Ha azt hozza ki belőle az írónő, hogy ez egy agyműtét, amely során beavatkoznak az agy azon részébe, ami az érzelmekért felelős, akkor toporzékolni fogok, mert egy nagy hülyeség lesz az egész. Ha nincs szeretet, szerelem, akkor nincs gondoskodás, a felnőttek nem lennének képesek felnevelni a gyerekeiket, teljesen érdektelenek lennének, nem lenne család, nem ragaszkodnának még a kirendelt párjukhoz sem és legfőképp nem lenne gyűlölet sem vagy agresszió, amit a járőrök testesítenek meg. Nem követnének el felesleges agressziót, csak robotokként parancsokat teljesítenének. 

Miért olvasd el? Ha szereted az írónőt és ezt a műfajt, akkor el fog szórakoztatni a könyv, de inkább a másik könyvét ajánlom, vagy egy másik disztopikus könyvet.

Miért ne olvasd el? Felnőttként már nem biztos, hogy annyira le fog kötni ez a "szerelmesek vagyunk, de nem engedik, hogy azok legyünk" felállás, mert tulajdonképpen arról szól az egész, hogy Lena szerelmes, de nem lehet az, a többi rész csak egy kis háttér, adalék egy romantikus könyvhöz, ráadásul ehhez mérten eléggé összecsapott.
________________________________________________________________________
Történet: 4/5 pontból

Karakterek: 4/5 pontból

Tetszett: a könyv hangulata

Nem tetszett: az összecsapott és kidolgozatlan disztopikus világ, a sok elvarratlan szál és a sok meg nem magyarázott lényeges tényező

Kedvenc: Alex

Kiadás: Ciceró, 2011

Oldalszám: 408 oldal
________________________________________________________________________

2012. február 12., vasárnap

Ta-mia Sansa - Lélektelen

Miért pont ez? Volt szerencsém megismerkedni az írónővel puszta véletlenségből és mivel nagyon megkedveltem, mint embert, kíváncsi voltam rá, hogy miket alkot. Megtudtam, hogy a Sötét Hórusz című könyve már kiadásra került, így a "kedvelem" átment "fel is nézek rá" állapotba. A rengeteg írásról való eszmecsere után pedig megajándékozott éppen készülő műve kéziratával és az egyik tesztolvasója lettem. A mű még kiadatlan, így borítója nincs, viszont az írónő nagyon szépen rajzol, így muszáj megmutatni azt is.

Történet: Az egész könyv tulajdonképpen Cathrine Therton, a későbbi Cat Turney életét dolgozza fel. Sansa egy regényfolyam írásába (Gender-krónikák) vágta a fejszéjét, amelyből ez a hatodik kötet. Cat Turney szerephez jut egy későbbi részben is, aminek az előzményeként is felfogható a Lélektelen. A sci-fi történet nem a Földön, hanem Bubastison játszódik, ahová az emberek elmenekültek és új társadalmat, új világot építettek fel. A disztopikus jövőben ugyanúgy megtalálható a nyomorúság, az éhínség, az aberrált emberek sokasága. Az új bolygón meg kell tanulniuk alkalmazkodni az idegen környezethez, új élelmet kell találniuk, mert nem terem meg minden, mint ami a Földön és egészen más halálos betegségek is felütik a fejüket, mint például a xenoláz. Cat gyerekkorától kezdve kísérhetjük figyelemmel, hogy milyen is ez a világ: milyen az egyén és milyen a társadalom számára. Cat egy zseni és emellett lelkileg sérült, de igyekszik kimászni a saját poklából, miközben megpróbálja a hozzá hasonló árvák életét is megváltoztatni. Felfedezi a dattarát, azt a növényt, ami megoldja az éhínség problémáját. 

Vélemény:  Általában a rossz könyvekről tudok sokat írni, míg a jókról alig. Sansa könyve viszont jó és iszonyatosan sok gondolat kavarog bennem a művével kapcsolatban, amiről én is tudnék írni egy regényt, de azt senki se olvasná el, szóval rövidre kell fognom. 

  Leszögezem, hogy nem vagyok elfogult az írónővel szemben, meg szoktam mondani, ha valami nem tetszik, mert attól fejlődik egy író, hogy sok olvasó véleményét meghallgatja, az viszi előre a munkásságát. Míg olvastam a könyvet, folyamatos visszajelzéseket és jelentéseket kellett adnom, de akármennyire is akartam nem tudtam belekötni semmibe az ég világon. 

  A történet magával ragad, elsodor, elgondolkoztat, megnevetett, megsirat, feldühít, szóval az összes érzelmet kiráncigálja az emberből és összekutyulja, feltesz egy érzelmi hullámvasútra. Pont ezt várom el egy könyvtől, hogy rántson magával, játsszon az érzéseimmel, tudjam az egyik szereplőt szeretni, a másikat utálni, tudjak min izgulni, tudjak miért szurkolni és legyen kit sajnálni. Emellett adjon valami pluszt is a szórakozáson kívül, érintsen meg, gondolkoztasson el, de ne azon, hogy a szereplő miért lett ilyen elfuserált karakter, a világot miért nem dolgozták ki jobban és a szerkesztésre miért nem ügyelt senki, hanem a könyv tartalma és mondanivalója dolgoztassa meg az agytekervényeimet. A Lélektelen minden kritériumomat teljesítette és ezért le a kalappal az írónő előtt.

  Cat Turney alakja teljesen kihozott a sodromból és felkavart. Kiskorától kezdve megismerhetjük és végig járhatjuk vele azt az utat, amit megtesz. A szüleit elviszi a xenoláz, így xenoárva lesz és elviszik egy házaspárhoz, akik a gyámjai lesznek. Cat nagyon kötődött az édesanyjához, akinek halála volt talán az első olyan tragédia, ami örökre megváltoztatta a lány életét. Ugyan lettek "szülei", de hamarosan kiderül, hogy ez inkább átok, mint szerencse. Az apa egy alkoholista, tudatlan és erőszakos vadállat, az anya pedig a férje által való elnyomásban élő tehetetlen "veréb". Cat-nek nagyon sok tortúrát kell elviselnie, mire megszabadulhat tőlük, de a szabadulás csak fizikailag történik meg, a lelkében örökre nyomot hagynak azok az évek

  Nagyon kalandos és elborzasztó események útján jut el a fővárosba a fiatal zseni, aki csalódott az egész emberiségben. Végre rendeződni látszódnak a dolgai, a szárnyai alá veszi egy jószívű tudós, Dominic Kora és egy Cathez hasonló korú fiú is (Vilam, kép lent) kitünteti a figyelmével. Megalapítják a TO-t, ahová csak nagyon intelligens és tehetséges gyerekek kerülhetnek be, hogy tanulmányaik befejeztével a legismertebb tudósokká válhassanak és megtalálják a xenoláz elleni gyógyszert, ami az éhínség mellett a legfőbb halálozási okot jelenti Bubastison. Cat bekerül a csapatba és SPOILER! megtalálja az éhínség problémájára a megoldást, a dattarát, ami egy búzához hasonló növény. SPOLIER VÉGE!


  Úgy tűnik, hogy Cat élete végre helyreáll. Bár elveszti mentorát, Dominicet, de legalább volt egy valaki, aki közel tudott kerülni a lelkileg sérült és szeretetre éhes lányhoz, ami talán egy kicsit enyhítette az emberekben való csalódottság érzését. A dattara feltalálásával Cat nem csak hírnévre, de vagyonra is szert tesz, ami ahelyett, hogy megelégedéssel töltené el, elindítja őt a lejtőn. A vagyonhoz hamarosan hatalom is társul, innentől kezdve pedig nincs megállás. 


  Cat Turney élete kalandos, veszélyekkel és nyomorúsággal teli. A főhősnő nem egy pozitív karakter, de mindvégig szimpatizál vele az olvasó és megérti, hogy mit miért tesz. Amellett, hogy egy egész társadalomnak jót ad, legalább annyi rosszat és szörnyűséget elkövet. Kész pszichológiai tanulmányt lehetne írni a karakterről, mert nagyon sok minden közre játszott abban, hogy egy kislány hogyan változott felnőve egy szörnyeteggé. A molesztálás, az alkoholizmus, a testi és lelki erőszak, a szülei halála, az éhínség, a xenoláz, a társadalom iránti empátiája, majd később annak hiánya csupa olyan tényezők, amiktől nem csoda, hogy mivé változott. Mégis, én személy szerint mindvégig szimpatizáltam vele és kedveltem, szurkoltam azért, hogy jobb legyen az élete. Aki lentről jött és önerőből fel tud kapaszkodni, nagyon becsületes dolog, így végig reménykedtem benne, hogy van Cat számára remény. Sansa azonban élethűen megmutatta, hogy egy ennyire sérült ember nem tud már túllépni a fájdalmain, hogyha a világ a feje tetejére áll, akkor sem. 

   Rengeteget lehetne még Catről írni, annyira jól kidolgozott és összetett karakter, hogy az hihetetlen. A zárkózottsága, a csípős nyelve, a férfi ruhái és a napszemüvege mögött mindvégig ott van benne a megbántott kislány, aki szeretne bizonyítani önmagának és az édesanyjának is. Sokszor úgy tűnik, hogy nincs lelkiismerete, de a felszín alatt látszik, hogy van, különben nagyon sok dolgot nem tett volna meg. Vilammal való kapcsolata nagyon felkavaró volt érzelmileg és az utolsó fejezetnek még mindig a hatása alatt állok. Az írónő nagyon jól megmutatta, hogy egy kapcsolat milyen szépen indulhat, de van egy határ, amin túllépve a visszájára is fordulhat és kiderülhet a másikról, hogy gyökeresen más ember, mint amilyennek mutatja magát. Tragikusan és megrázóan alakult a kapcsolatuk, de a legelgondolkodtatóbb mindvégig az volt, hogy ilyen a valóságban is megtörténik, csak próbálunk nem tudni róla. 

  A világ nagyon jól kidolgozott, szinte mindvégig láttam magam előtt a Várost, a későbbi Cattown-t, az épületeket kívül-belül, a sikátorokat, a levegőben közlekedő autókat. A politika és a vallás is szembe került egymással, később Cat képviselte a politikát és a tudományt, a vallást pedig Nut főpapnő. Nagyon szórakoztató volt olvasni a csatározásaikat, de a mosoly mögött azért erősen járt az agyam, hogy kinek is adjak igazat. Nemcsak a város és a bolygó apró részletei voltak kidolgozottak, de a politika, a vallás, a tudomány, a hétköznapi élet, a karakterek egytől-egyig, szóval minden, ami élővé tette Sansa világát. Egyik karakter iránt sem tudtam közömbös maradni, volt, akit utáltam, volt, akit szerettem és volt olyan is, hogy az egyik percben kedveltem valakit, a másikban pedig olyat tett, hogy megutáltam, sőt megundorodtam tőle. Valamiért Cat volt az egyedüli, akiért mindvégig rajongtam, annak ellenére, hogy józan ésszel felfogva utálnom kellett volna. 

  A legjobban azonban nem a világ, nem a tudományos kísérletek, nem is a kalandok fogtak meg a történetben, hanem a társadalmi rajz. Az éhínség, a betegség, a nyomorúság. Az írónő szinte az egész emberi poklot lefestette a könyvében, volt itt vérfertőzés, nemi erőszak, alkoholizmus, drogfüggőség, egyéb erőszak, gyilkosság, erkölcstelenség és etikátlanság. Veszélyes dolog ilyen témáról írni akár utalásként is, mert mindig kerülhet olyan ember kezébe a könyv, aki átélt hasonlókat és megsértheti vele az író, ha helytelenül kezeli a témát. Sansának azonban különösen jó érzéke van ahhoz, hogy finoman tapogatózva, mégis szókimondón és legfőképp a helyén kezelje ezeket a témákat. 


  A stílus olykor nagyon hasonlított Asimovéra, aki nagy hatással volt az írónőre, mégis van egy sajátos hangulata és nyelvezete, amilyennel eddig nem találkoztam. Nagyon sok életigazságot olyan szépen fogalmazott meg, hogy többször is hangosan ízlelgettem a szavakat, voltak egyedi szófordulatai is, mint pl. a keze a füléhez rebbent. Mindvégig könnyed és szép maradt a stílus, nem volt benne olyan "ficam", ami megakadályozta volna a könyv élvezhetőségét. Plusz pont jár a csípős és szarkasztikus humorért. Cat olyan volt, mint Dr. House nőben. 

  A Lélektelen egy pszicho sci-fi, ha nagyon be akarom határolni a műfaját. Hiába játszódik a jövőben, hiába játszódik idegen bolygón, az írónő megmutatja, hogy az ember akkor is ember marad, minden álmával, vágyával és gyarlóságával együtt. Büszkén tudnám a polcomon a kiadott példányt.

Ui: Köszönöm a felejthetetlen élményt az írónőnek!
_______________________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Tetszett: Minden!

Nem tetszett: jobban oda lehetett volna pörkölni Nutnak

Kedvenc: Cat, Dominic, Timu, Lanadan, Priscilla

Kiadás: ???

Oldalszám: 779 oldal
_______________________________________________________________________________________________
Bp., 2012.02.12.