2012. január 31., kedd

Lauren Oliver - Mielőtt elmegyek

Miért pont ez? Itt-ott keringtem a neten, aztán egyre többször "szúrta" ki a szemem a borító könyves blogokon, Molyon, a kiadó (Ciceró Könyvstúdió) oldalán és egyéb helyeken. Ha már ennyire erőltette a sors, akkor meg kellett néznem, hogy milyen könyv is. A borító és a fülszöveg is felcsigázott, kértem is a szülinapomra.  

Történet: Samantha Kingston (Sam) tipikus amerikai tini, csakhogy a menő csajokhoz tartozik, a barátnőivel együtt. Ennek köszönhetően tökéletes minden az életében, egészen addig, míg el nem jön egy február 12-ei nap, amikor is meghal. Egészen másnapig halott is marad, majd újra pörög élete filmje további hét napon át. Hét lehetőséget kap, hogy kitalálja, mi vezetett a haláláig és hogy megmentse a saját életét. 

Vélemény:  Bevallom őszintén, hogy a tini könyvek közül vagy a nagyon komoly témájúakat szeretem, vagy a klasszikusokat (Tüskevár) és a fantasy-t, de az utóbbinál már inkább a fantasy a mérvadó, viszont a kis amerikai tinis nyálas szappanoperás sztorikat nem bírom, mert annyira távol áll a mi kultúránktól, hogy én valahogy nem vagyok képes átérezni a problémájukat, meg ezt a suli-focistája-legjobb-pasija és a pomponlányok-menő-csajok felállást sem favorizálom. Ezt a könyvet is ilyennek gondoltam először, ezért lapoztam át a netes oldalakat többször is felette, de egyszer rávettem magam és elolvastam a fülszöveget, amiben a napok újraélése megragadta a figyelmem. 

  Sam a barátnőivel egyetemben a "bántalmazók" csapatát erősíti, akik átgázolnak mindenkin és ki is cikiznek mindenkit, hiszen ők a menő csajok. Eleinte utáltam Sam-et és csak azért olvastam tovább a könyvet, mert kíváncsi voltam az újrajátszásokra, hogy mennyiben is változik meg a következő "holnapja". Az írónő drámaibbá tehette volna az egész könyvet, ha a főszereplő lányok tényleg azok a hidegvérű, törtető menő csajok lettek volna vagy ha konkrét és durva példákon mutatja be, hogy ők szemetek, de valószínűleg nem ez volt a lényege, hanem az, hogy bemutassa, az emberek képesek jó irányban megváltozni. 

  A történet egyszerű és lerágott csont. A lány meghal, majd hétszer újraéli a napját, mindig próbál valamin változtatni több-kevesebb sikerrel. A könyv varázsereje nem is az ütős vagy nem ütős sztoriban rejlik, hanem a rengeteg elrejtett mondanivalóban, a karakterfejlődésben és a gyönyörű mondatokban. Nagyon sokat lehet idézni a szövegből, mert nem csak nagy életigazságok, de nagyon szép megfogalmazások is hemzsegnek a lapokon. A bántalmazás kérdése inkább csak adalék, fűszer hozzá, de egyébként az egész a halál és az előtte lévő pillanatok körül forog. 

  A menő csajok nekem nem voltak annyira gonoszak, inkább gyerekes kis hisztérikák voltak és nem azért kapartam a falról a tapétát, mert annyira szemetek lettek volna, hanem mert annyira sekélyesek és ostobák voltak, hogy ki tudtam volna őket vágni a hatodik emeletről, csak megszabaduljak végre tőlük. Ők nem is igazán érdekeltek, eleinte Sam sem és az élete sem kötött le igazán, de később valamennyire sikerült megkedvelnem, akkor mikor változni kezdett és önmagán kívül észrevett másokat is. 

  Nagyon tetszett benne (pedig másokat zavart), hogy a napok alapvető eseményei megismétlődnek, míg apróságok változnak. Jobban végig lehetett követni, hogy melyik szál hogyan is kapcsolódik össze és érdekes volt látni, hogy egy ici-pici dolog mennyiben változtat meg nagyobb horderejű eseményeket. A vég meglepő volt számomra és az húzta fel nagyon a könyvet, ettől a momentumtól nem tudom azt mondani, hogy sablon lenne. Egy kicsit hatásvadász volt, főleg a mantraként hajtogatott "soha sem késő" szöveggel, a nagy népszerűségnek örvendő pillangó effektussal és azzal, hogy mindössze hét nap leforgása alatt változik meg egy ember, mert szerintem ilyen nincs, de ez megbocsájtható volt. Talán csak azért sikerült Sam-nek ilyen rövid idő alatt a változás, mert valójában nem is igazán tartozott a menő csajokhoz. 

  A sztori azt akarja megmutatni, hogy a halál közeledtével mik azok a dolgok, amiket megbántunk és ha lenne rá lehetőségünk, kijavítanánk, megmutatja, hogy mennyire fontos lenne a mának élni és odafigyelni másokra is, hogyha majd lepereg az a bizonyos film, érdemes legyen végignézni, illetve olyan kérdéseket vet fel, ami eszünkbe jutna a halálunk előtt. Bár a történet mondanivalójával nem értettem egyet, ettől függetlenül letehetetlen volt a könyv és nagyon szurkoltam, hogy jó dolog süljön ki belőle. Még a szerelmi szál is érdekelt, keveselltem is azt a pár pillanatot, illetve a mellékszereplő lány, Skyes kötötte még le a figyelmemet. 

  Két fontosabb dolog nem tetszett, az egyik, ami Juliet Skyes-zal történt és amit kiváltott belőle. Az emberek többségének van rossz gyerekkori emléke, pokoli időszakai, mindenkit csúfoltak már egyszer az életében, még a menőket is, de ezért nem lett depressziós egy fél ország. Ami Juliettel történt, nekem nem volt elég indok arra, hogy én lássam a szereplő nyomorát, ennél azért többnek kellett volna történnie. Inkább megmosolyogtam a gyerekkori emlékét, nem pedig elszörnyülködtem rajta. 

  A másik, ami zavart, a szlogen és az alapvető mondanivaló. Nem is zavart, hanem inkább nem értettem vele egyet. Az egyik mellékszereplő lány azért esik el egy nagy lehetőségtől, mert Sam-ék miatt nem tud közelebb parkolni a sulihoz, így mindig elkésik. A sok késés miatt kihajítják a csapatból, ahol sportol és gyakorlatilag tönkre megy emiatt az egész élete. Sam végül észreveszi a dolog lényegét, hogyha a lány annyira igyekezett volna (mondjuk előbb kel fel vagy otthon kávézik, ahelyett, hogy egy kávézóban állna érte sorba), akkor ez nem történik meg és ezért nem ők a hibásak.Ugyanez igaz Sam-re is, illetve igaznak kellett volna lennie. Ha nagyon akarta volna, akkor ő is élhetett volna másként is és nem kellett volna hét napig a "tüzet oltania". A "sohasem késő" szöveggel ellentétben én úgy éreztem mégis, hogy igenis késő. Hiába volt Sam-nek hétszer is lehetősége kijavítani a dolgokat, csak adott a halottnak egy csókot vele, mert nem a halálunk pillanatában kell megbánni a dolgokat, nem akkor kell szerintem szaladni fűhöz-fához, mint cinege a vargához télvíz idején, nem akkor kell megváltozni, hanem az egész addigi életünkben kell úgy cselekedni, hogy ne bánjuk meg a dolgokat. Még akkor is marad, ami rossz lesz, de legalább ott van az, hogy az ember megpróbálja. Sam nem próbált meg semmit egész életében, csak a halála utáni lehetőségeknél akarta kitakarítani az életét és önkéntelenül is megfogalmazódott bennem a kérdés: ha Sam nem kapott volna lehetőséget a halála után, akkor szemét maradt volna egész életében? Meg kell ahhoz halni valakinek, hogy észrevegye, ha valami nem jó az életében? 

  Összességében nagyon jó volt a könyv, alig tudtam letenni és majd szeretném a jövőben újraolvasni, de a sztorival nem értettem egyet. Nem hiszek abban, hogy valaki ennyire gyökeresen meg tud változni pár nap leforgása alatt, ráadásul úgy éreztem, hogy nem is annyira sikerült Sam-nek. Az utolsó pillanatokig is voltak olyan gondolatai, dolgai, amiktől még mindig "szemétnek" tűnt. Mártír lett belőle, nem pedig egy olyan figura, aki jogosan feloldozást nyer. 

Miért olvasd el? Ha szereted a tinikönyveket, akkor mindenféleképpen olvasd el. Nagyon szép gondolatok és gyönyörű megfogalmazások vannak benne, megható a történet és rengeteg gondolatot elindít az emberben.

Miért ne olvasd el? Ha nem érdekelnek a tinikönyvek, főleg nem a romantikusabbak, akkor nem fog annyira lekötni.
_______________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Szereplők: 5/5 pontból

Kedvenc: Kent

Tetszett: a könyv hangulata és az ismétlődések, az idővonal

Nem tetszett: néhol egy kicsit giccses volt

Kiadás: Ciceró Könyvstúdió, 2010

Oldalszám: 416 oldal
_______________________________________________________________________


2012. január 28., szombat

Isaac Asimov - Második Alapítvány

Miért pont ez? A trilógia első két részét elolvastam és tetszett, így semmi sem akadályozott meg benne, hogy elolvassam a "befejező" részt. 

HA NEM OLVASTAD AZ ELSŐ KÉT RÉSZT, NE OLVASS TOVÁBB!

Történet: Még mindig a Seldon-Terv körül forog a történet, de itt már nagyobb a tét. Az első két kötetben kisebb epizódok mutatták be, hogy az Alapítvány és a környező bolygók hogyan tesznek a Tervért és ellene. Voltak izgalmas pillanatok, kudarcok és sikerek, de a második kötet végén úgy tűnt, hogy az egész Terv elbukott, mert Hari Seldon nem számolt egy tényezővel, egy mutánssal, az Öszvérrel. A második kötet végén még nem oldódott meg a probléma, így muszáj a harmadik kötetért nyúlni olyan gyorsan, hogy az előző még ki sem hűlt a kéz melegétől. A harmadik, "befejező" kötet ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt: az Öszvér a központi figura, mellette viszont egyre inkább előtérbe kerül a rejtélyes Második Alapítvány. Mindenki azt keresi, hogy hol is rejtőzhet a galaxisban, így még nagyobb az izgalom, mint ami az Öszvér felbukkanásakor volt. Végül kiderül a rejtély és igencsak meglepő a felfedezés.

Vélemény: Ha egy sorozatba belekezd az ember, önkéntelenül is rangsorolni kezd, hogy melyik rész tetszett neki a legjobban. A trilógiák átka, hogy az első rész általában a legütősebb, a második már nem felel meg a várakozásoknak, mert gyengébbnek, unalmasabbnak vagy "elrontottnak" tűnik, a harmadik és egyben befejező rész pedig megint megugrasztja a színvonalat és nagyon sok múlik a befejezésen. Ha jól kidolgozott, izgalmas, nem csak egy rövidke fejezetben zárul le, akkor azt a hatást kelti, hogy az egész sorozat jó volt, méltó volt a befejezés és az ember elnézi a második, átvezető rész gyengeségeit. Ha viszont egy bekezdésben, vagy egy fejezetben oldódik meg a nagy Konfliktus és túlságosan is egyszerűen, akkor a képzeletbeli görbe hatalmasat bukik a végén. Asimovnak sikerült úgy lezárnia a trilógiát, hogy a görbe az égbe szökjön és a vége elvesszen valahol a végtelenségben. 

  A kötet két részre oszlik, két emberöltőt ölel fel. Az első rész még mindig az Öszvér idejében játszódik, közvetlen folytatása a második kötetnek. Furcsa volt számomra, hogy nem egy köteten belül záródott le a története, hiszen Asimov eddig minden kisebb epizód szálait elvarrta egy köteten belül, de szerencsére ezzel nem így tett. Számomra túlságosan is egyszerűen és könnyedén végeztek a hatalmas gonosszal, az Öszvérrel és túlságosan is gyors volt az eltűnés. Amit tettek vele, az kíváncsivá tett, hogy milyen is lehetett a későbbi élete a "változás" után, de Asimov nagyon gyorsan lekeverte ezt a szálat. Ha a második kötet végén teszi ezt, akkor nem nyúltam volna olyan gyorsan a harmadikért, mert ott lehetett volna a pihentetés lehetősége és nem is tetszett volna annyira a második kötet. 

  Később látni lehet, hogy ennek az elrendezésnek megvolt a célja, ugyanis már az Öszvér életének vége felé megjelennek a Második Alapítvány képviselői és többnyire ők is kerülnek előtérbe. Szépen lassan kibontakozik előttünk az ő világuk is, a történetük, miközben azt sem tudjuk, hogy hol vannak a galaxisban, csak a képviselőikkel találkozunk. 


   A kötet második része az Öszvér utáni időben játszódik, amikor már csak legenda. Könyveket és tanulmányokat írnak róla, a palotáját, ahol lakott bezárják és valami misztikum lengi körül, csak a következő uralkodó engedélyével lehet a szentélyét meglátogatni. Gonoszsága ellenére mondhatnám azt is, hogy nagy tisztelet övezi az egész életét és a személyét. 

  Az Alapítványról származó, de nem ott élő kislány, Arcadia indítja el a főkonfliktust. Kihallgat egy beszélgetést, ami az apja és más méltóságok között zajlik, majd hirtelen elhatározásból elszökik otthonról és elbújik nagybátyja, Munn hajóján, hogy a küldetésben ő is részt vegyen. Munn be szeretne jutni az Öszvér palotájába, hogy ott megtalálja a Második Alapítvány rejtekhelyét, hiszen az az elképzelés uralkodik a világban, hogy az Öszvér valójában megtalálta őket, de már nem tudott eljutni hozzájuk. Mindvégig szurkoltam, hogy bejusson a palotába, hiszen majd megvesztem én is a kíváncsiságtól, hogy hol is lehet a Második Alapítvány. Bár a felnőttek már nem tűntek annyira észlényeknek, Arcadia a tizennégy évével nagyon is talpraesett volt, ezért ő lett a kedvenc karakterem. 

  A könyv második része egyre izgalmasabb és bonyolultabb lett, gyakran már a saját szemének sem hihetett az ember. Eleinte próbáltam én is kitalálni a szereplőkkel együtt, hogy a rengeteg variáció közül, hol lehet a Második Alapítvány. Amikor kitört a háború, akkor együtt izgultam mindenkivel, hogy a Második Alapítvány közbelép-e, ki fog nyerni, de közben tartottam a "megoldástól", mert mind a két Alapítványt megkedveltem. Ebben a világban az Első Alapítvány ellenséges érzéseket táplált a Második Alapítvány iránt, holott azt hihetné az olvasó, hogy egymásra kell találniuk, így elég érdekes helyzet állt elő. Ha a háború két oldalán álló csapat mindegyikét szereted, akkor kinek szurkolnál? 

  Végül olyan meglepetések és csavarok derültek ki, hogy nem is gondolt volna rá az ember, még maguk a szereplők sem, a lezárás pedig egy hatalmas nagy arcul csapás volt. Szó szerint tátva maradt a szám és visszamenőleg próbáltam összerakni a mozaikdarabkákat. Tökéletes befejezése volt ez a trilógiának és hiába zárult le, annyi kérdés maradt az emberben, hogy muszáj elolvasni a többi utólag megírt részt és az előzményeket is. Szerettem Asimov világában lenni, szerettem az összes a karaktert, a csavarokat, az izgalmakat, így mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy olvassa el az összes kötetet. 

Miért olvasd el? Mert nagyon izgalmas, nagyon csavaros és nagyon érdekes történet. A kötetek közül eddig ez volt a legjobb. Asimov karakterei nagyon szerethetőek, a világ jól kidolgozott, tele van rejtélyekkel és rejtvényekkel is.

Miért ne olvasd el? No comment. 
_______________________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Öszvér, Arcadia, Preem Palver

Tetszett: az egy kötetbe sűrített sok izgalom és rejtély

Nem tetszett: túl egyszerűen számoltak le az Öszvérrel

Kiadás: több kiadást ért meg, én ezt olvastam: Kozmosz Könyvek, Budapest, 1982

Oldalszám: 280 oldal
_______________________________________________________________________________________________
Bp., 2012.01.28.

2012. január 19., csütörtök

Miért pont ez? Az első rész nagyon tetszett, így folytattam a sorozatot. 

Történet:  Stephanie Plum folytatja a fejvadászatot, hiszen még mindig le van égve, még mindig ugyanott lakik, még mindig szingli és nem utolsósorban kezd ráérezni a szakma ízére. Ezúttal Kenny Mancusot kell elkapnia, akit emberöléssel vádolnak. A hulla Kenny egyik barátja volt, Kenny pedig Morelli unokatestvére, így hamarosan ő is belekeveredik az ügybe. Kenny baráti társasága kibővül egy fővel, Spiro Stivával, aki főszereplővé növi ki magát a könyv során. Elszabadul a pokol és Mazur nagyi is, akinek annyira megtetszik Steph munkája, hogy teljesen beleéli magát ebbe az életbe, de nem úgy jönnek össze a dolgok, ahogy ő azt elképzelte. 

Vélemény: Nehéz úgy véleményt írni egy könyvről, hogy lassan több mint egy hónapja "szenved" vele az ember, mert önkéntelenül is elfelejt belőle részleteket, másrészt könnyebb, mert jobban fel lehet mérni, hogy milyen hatást és élményt hagyott maga után. Nem azért olvastam ilyen hosszú ideig, mert rossz, egyáltalán nem volt az, csak az első kötethez képest másabb volt és valahogy nem kötött le annyira, sokszor félretettem, mert találtam "jobbat" is. 

  Megszerettem a sorozatot, mert laza, iszonyatosan vicces, pörgős és izgalmas is, de ez a rész valahogy veszített a varázsából. Sok minden nem történt benne, de ezt a hiányt pótolta a rengeteg humor: a beszólásokon és az esetlen helyzeteken nagyon sokat lehetett nevetni. Stephanie továbbra is nagyon kedvelhető figura, Morelli még inkább, viszont Mazur nagyi viszi a pálmát a lökött viselkedésével. Erőssége volt a kötetnek az is, hogy sokkal többször szerepelt benne Steph családja és a mindennapi életükbe nyerhettünk bepillantást. A családi jelenetekből többet meg lehet tudni Stephanie-ról és közelebb tud kerülni az olvasóhoz. 

  A humor erőteljesen jelen volt ebben a részben, de sajnos a krimiszál rovására. Egy kicsit túl hihetetlenül és túlságosan egyszerűen történtek a dolgok, nagyon hiányoltam az első kötet csavarosságát. A végeredményen meg sem lepődtem igazán és maga a nyomozás-szál untatott is. Az "eset" érdekes volt és Kenny kiérdemelt volna egy FBI profilozó részleget és az ELTE Pszichológia tanszékét, annyira egy elborult agyú fazon, de ehhez az őrülethez képest ostoba volt. Az írónő jól tud írni, kiváló a humora, de a főszereplőkön kívüli karakterizálás egy kicsit kusza. 

  Miután letettem a könyvet, úgy éreztem, hogy olvastam egy szórakoztató kis sztorit, amit holnapra el is felejtek és ha már elolvasok utána vagy tíz könyvet, szerintem még arra se fogok emlékezni, hogy kit is kellett elkapni és miért. Ez a rész inkább a humorra és a vicces jelenetekre ment rá, nem pedig a történet kidolgozottságára. Sokszor a humorral is problémáim akadtak, nem a beszólásokkal és a jelenetekkel volt gondom, hanem azzal, hogy két erőteljes hangulat keveredett, amit nem tudtam hova tenni.

  Van egy szingli fejvadászunk, aki csetlik-botlik, van mellette egy bolondos család, fura szokásokkal, van egy jófej pasi, aki kemény, tetszik a főhősnőnek és van mellé egy kis krimiszál. Minden olyan megvan benne, ami sikeressé teszi/teheti az egész sorozatot. Viszont emellett durva dolgok történnek, olyan komoly témákat pedzeget benne az írónő, ami valahogy nem illik ide. Rá lehet fogni, hogy fekete humor, de ez szerintem már túlment rajta egy kicsit. Ellenpontként iszonyatosan beteg és őrült fazonokat tesz be a kis lökött, bolondos és vicces család mellé, emiatt pedig olyan érzésem volt, hogy kifigurázza az életveszélyes helyzeteket és egy hatalmas nagy poént csinál belőle. 

 SPOILER! Azért tűnt túlságosan is hihetetlennek a sztori, mert egy pszichopatát szerintem a büdös életben nem kap el még pénzért sem egy csetlő-botló szingli nő nulla tapasztalattal, főleg nem a nagymamájával. Ha még egy Morelli kaliberű rendőr kapja el, rendben van, de nem így történt. SPOILER VÉGE!

  Nekem az nem vicces, hogy egy pszichopatából, mint Kenny is, olyan figurát csinálnak, akin csak röhögni lehet. Élnek és vannak ilyen pszichopaták és ebben semmi vicces nincsen. Az sem vicces, hogy a nagymama csuklójába belevágnak egy jégvágót és az sem vicces, hogy élve beleteszik egy hullaházi tepsibe és rácsukják az ajtót. Az meg pláne nem humoros, hogy testrészeket küldözgetnek a főszereplőnek, aki a családjával együtt meg szó szerint röhög rajta. Nekem ettől semmivel sem tűnt normálisabbnak a többi szereplő, mint egy pszichopata, ugyanis nem hihetően reagálták le a dolgokat. Ha előveszem az empátiát, akkor ezeken nem nevetni, hanem sírni lehetne.

  Sok embernek biztos tetszik ez a keveredés, de nekem valahogy nem jött be. Ha egy humoros krimit akarok olvasni, előveszem Rejtő Jenő valamelyik könyvét, ha egy vagány nyomozós sztorit akarok olvasni, akkor előveszem XY író könyvét, ha pszichopatákról és nehéz témákról akarok olvasni, akkor megint másik könyvet veszek elő, ha pedig egy amerikai akció-szerelmi vígjátékot szeretnék olvasni, akkor megint csak másik könyvért nyúlnék. De az, hogy az összes hangulatot és témát belesűrítik egy könyvbe, nekem nem okozott akkora élményt, hogy rajongjak a sorozatért. Szerintem helyén kell kezelni a dolgokat. Egy csetlő-botló Steph-hez hasonló alakhoz ne akarjunk berakni egy Bundyt vagy Bonnie és Clyde-ot, vagy akár egy Gyilkos elmék sorozatba való pszichopatát és főleg ne úgy, hogy a nő el is kapja, mikor még a filmekben is irreális az ilyen párosítás. 

Miért olvasd el? Ha könnyed kikapcsolódásra vágysz és bírod a "fekete humort", akkor tetszeni fog. A történet pörgős, nem mentes az izgalmaktól és nagyon sokat lehet nevetni a beszólásokon. 

Miért ne olvasd el? Ha nagyon érzékenyen érint az erőszak, akkor neked is bajod lesz a humorral és talán kihoz a sodrodból. Ha nem rajongsz a hoollywoodi húzásokért, akkor sem fog tetszeni.

_______________________________________________________________________________________________
Történet: 4/6 pontból

Karakterek: átlagban 4/6 pontból

Tetszett: a humor

Nem tetszett: a gyenge krimiszál, a komoly téma kifigurázása, a túl sok hihetetlenség

Kedvenc: Rex, a hörcsög

Kiadás: Ulpius-ház, 2007 és 2011

Oldalszám: 376 oldal
_______________________________________________________________________________________________
Bp., 2012.01.19.

2012. január 15., vasárnap

Miért pont ez? Az írónő "felnőttebb" könyveivel szemeztem már régóta, majd észrevettem másoknál, hogy ezt a fiataloknak szóló sorozatát  elkezdték magyarul kiadni. Állandóan belefutottam a jó értékelésekbe és szükségem volt egy izgalmas sztorira.

Történet: Chloé Saunders szellemeket lát. Miután az iskolájában "kiborul" az egyik szellemtől, először kórházba kerül, majd egy speciális otthonba, a Lyle Házba. Itt megismerkedik a bentlakókkal: az ottani szépfiúval, Simonnal, egy magas furcsa sráccal, Derekkel, a szobatársával, Lizzel, a "piromán" Rae-vel és az ügyeletes "szépségkirálynővel", Torival. Míg Chloé azon van, hogy felépüljön és visszatérhessen a régi iskolájába, a régi barátai közé, rájön, hogy nem véletlenül került a Lyle Házba és a többiek is nem véletlenül vannak ott vele. Hamarosan az is kiderül, hogy a Lyle Ház nem pont egy fiatalok megsegítésére létrejött átmeneti otthon, hanem annál sokkal több és sokkal rosszabb.

Vélemény: Nagyon nagyok voltak az elvárásaim a könyvvel és izgatottan vettem a kezembe. Amint megkaparintottam, rögtön nekiálltam falni a betűket és kényelmesen bevackoltam magam az ágyba egy kis teával. Egy jó könyv, nyugalom és csend, a hideg időben egy meleg és puha kényelmes ágy, egy kis tea, mi kell ennél több, ha könyvmoly jól akar szórakozni? Aztán az izgatottságom egyre jobban kiszállt belőlem és felváltotta a mérgelődés. 

  Az értékelések, kritikák alapján egy nagyon szuper könyvre számítottam, olyanra, ami esélyes lesz az év kedvenc sorozata címre. A főszereplő szellemeket lát, bekerül egy elmegyógyintézethez hasonló házba, furcsa sorstársak veszik körbe, lesz itt izgalom, árulás, pszichiátriai kezelés, szóval a "mi kell nekem egy jó sztorihoz" legtöbb adaléka megvolt. 

  Aztán jött a csalódás, nemcsak a történet miatt, hanem a szerkesztés miatt is. Chloét valahogy nem sikerült megkedvelnem, pedig szerettem volna. Szellemeket lát, ez annyira szuper, hogy az hihetetlen. Vártam, hogy jöjjenek és nemcsak őt, hanem engem is ijesztgessenek, lehessen egy kicsit izgulni a könyvön. Amíg Chloé be nem kerül a Lyle Házba, addig egy nagy zagyvaság volt az egész sztori. Egy csomó nevet kellett számon tartani, ki kicsoda, mi köze van Chloéhoz, és valahogy nem ment, mert mint kiderült, ők csak körítésnek voltak ott pár fejezet erejéig. Ha az életem múlna rajta, se tudnék egy nevet vagy karaktert  felidézni a régi iskolájából, annyira lényegtelenek voltak. Megjelent az első szellem és egész érdekes kezdett lenni, de mikor a csúcspontjához ért volna a rémisztgetés, az írónő elvágta a sztorit és Chloé már a kórházban volt.

  Mikor bekerült a Lyle Házba, kezdett megint érdekelni a történet, addig csak ellavírozgattam a betűk között. Ott már megvolt a lehetőség és az ígéret, hogy tényleg jó lesz ez a könyv, de mikor már a történet felénél jártam, még mindig semmi érdekes nem történt azon kívül, hogy a bentlakókat megismertük, meg egy szellem szavakat sutyorgott Chloénak. Kezdtem unni a könyvet és talán egyedül az antiszociális Derek, illetve Liz érdekelt valamennyire. A könyv közepén lett megint egy ugrás, olyan szellemes jelenetet olvashattam, hogy azt hittem Stephen King beugrott a munkálatokba két fejezet erejéig. Abban a pillanatban már nem is érdekeltek a könyv első felének hiányosságai, elnéztem az írónőnek a lassú mederben csordogálást, hiszen egy trilógia első kötetében még nagyon sok infót kell felvázolni, hogy később mindent értsen az ember.

  A könyv legjobb két fejezete után pedig megint leült az egész sztori és már szemet szúrt a hanyag szerkesztés is, olyannyira, hogy szinte nem is tudtam koncentrálni a történetre, csak a hibákra. Ha a sztori nagyon izgalmas, szerintem észre se veszem őket, de az sem izgalmas nem volt, sem pedig magával sodró, így már kibökte a szemem a legapróbb hiba is. 

  Miután a könyvet elolvastam és a spoileres értékeléseket is elolvastam, belefutottam jó pár olyan véleménybe is, hogy másoknak sem tetszett annyira a történet, csak az iszonyatos függővég és a vége "harc" húzta fel az egészet. Csudabogárnak számíthatok, mert a függővég nekem nem volt annyira függő, vagy izgalmas, hogy rohanjak a második részért (egyébként már rég megvolt a második rész, nehogy a függővég miatt hajtépés legyen), és a vége "harc" is olyan semmilyen volt. A legtöbb dolog nekem kiszámítható volt (lehet, hogy olvasási stoppot kéne tartanom, mert már nagyon arra állt rá az agyam, hogy miként szokás a csavarokat használni és a rejtélyeket adagolni), az árulókon nem lepődtem meg, a menekülés míg izgalmas volt, addig a végső történések fényében már nevetséges lett. 

  Végig az volt az érzésem, hogy egy rossz X-men koppintást olvasok a Szellemekkel suttogóval keverve, ráadásul tizennégy éveseknek leegyszerűsítve. Ez a könyv tényleg tizennégy éveseknek szól, és míg általában élvezni szoktam az ennek a korosztálynak írt könyveket, addig ezt nem tudtam értékelni. Inkább azt írtam volna a borító hátuljára, hogy tizennégy éves korig. 

A szereplők: Chloé egy tipikus Mary-Sue. Persze, hogy ő a legkülönlegesebb, persze, hogy rögtön őt akarják a srácok és persze, hogy az ő barátnői akarnak lenni a többiek, miközben a "szépségkirálynő" rá lesz féltékeny. Persze, hogy ő a legfontosabb a többi házlakóval ellentétben és persze, hogy az ő képessége különleges, nem is szabadna ennyire erősnek lennie. Valamikor voltak nagyon jó megmozdulásai, valamikor pedig olyan béna és sötét volt, hogy a falat kapartam kínomban. 

  Simon nekem totál nem volt szépfiú, sem külsőre, sem belsőre nem éreztem, hogy meg kéne érte dögleni és a vonzalmat sem hittem el, nem is éreztem a szereplők között. Simon egy lökött hatévesnek tűnt, főleg az állandó szófordulatával, a "bátyus"-sal. Lehet, hogy a fordításnak volt köszönhető, hogy a karakter nem olyan volt, mint az eredeti (angol) sztoriban. A fordítással még egy iszonyatosan jó karaktert is el lehet rontani. Derek mellett ráadásul nagyon komikusnak hatott Simon és amikor vagányan ment a kamrát kipakolni, én mindvégig egy apró kölyköt láttam magam előtt, ahogy sunnyog, nem pedig egy csinos/helyes srácot, akit látnom kellett volna a sztori alapján. 

  Derek volt a kedvenc, az antiszociális viselkedésével, egészen addig míg meg nem tudtam, hogy az ő titka micsoda. Egy sablon fantasy figura lett belőle, ráadásul az a lény, amiket én nem is szeretek és nem is érdekelnek. A többi házlakó lányról meg csak annyit tudok elmondani, hogy a sablon figurák megtestesítői, talán egyedül Liz volt az, aki megmozgatott bennem érzéseket. 

  A szerkesztés: olyan volt, mintha egy magánkiadást tartanék a kezemben, tehát mintha szerkesztőt nem is látott volna a könyv. Tévedni emberi dolog és csak az téved, aki dolgozik is, ezért egy-két hibát el lehet nézni, nem is szoktam fennakadni az ilyeneken. De itt már sok volt a jóból, mert szinte minden második oldalon volt vagy tíz hiba, ami eléggé bosszantott és nagyon lerontotta az olvasási élményt. 

  • Az egész könyv kiabált. Ennyi felkiáltójelet egy rakáson még az életemben nem láttam. Nem tudom, hogy az eredeti verzióban is ennyi volt-e, de itt iszonyatosan sok volt, ami piszkosul zavart. Szinte minden mondat végén ott fityegett, valamikor még a kérdőjel helyére is az került, ráadásul rengetegszer indokolatlan volt a használata. Ha a szereplők gondolkoztak, felkiáltójel, ha suttogtak felkiáltójel, ha kérdeztek, felkiáltójel volt. Amikor gondolkodtak, már azon nevettem, hogy minden mondatnál felvillan az agyukban a százas égő, amikor kérdeztek felkiáltójellel, akkor bunkónak tűntek, mintha parancsolnának, amikor suttogtak, akkor meg valójában kiabáltak. Az olyan mondatoknál sem értettem a használatát, mint pl. Chloé lement a lépcsőn! Derek megfogta a lépcsőkorlátot! Xy elment fürdeni! 
  • Szavak maradtak ki mondatokból. Kész kirakósdit kellett játszani, hogy vajon X mit is mondhatott, hogy Y így reagált. Nem mindegy, hogy valamit tagadok vagy egyet értek vele. 
  • A gondolatjelek és a bekezdések is elcsúsztak egy kicsikét és nagyon sokszor. Újra és újra el kellett olvasnom bekezdéseket, mert megint csak nem értettem a szereplők reakcióit. Aztán kiderült, hogy hoppá, ezt a szereplő nem gondolta, hanem kimondta, csak a gondolatjel lemaradt, a következő oldalon meg csak gondolta és nem mondta ki, de a gondolatjel ott van. Ráadásul azt sem lehetett sokszor eldönteni, hogy ki gondolja/mondja a dolgokat, mert a bekezdések nem lettek megfelelően szétválasztva. 
  • A személyes kedvencem pedig a skizofréniás szó volt. Én nem tudom, hogy kinél hogy szokás, de a magyarban a betegség skizofrénia, az ilyen beteg pedig skizofrén. 

Miért olvasd el? Minden negatívum mellett érdekes a sztori és aki nem az X-men vagy a Szellemekkel suttogó sztorikon nőtt fel, annak még újdonságot is jelenthet. A tizennégy évesek zabálni fogják a sztorit.

Miért ne olvasd el? Ha már a húszas éveid közepén jársz vagy már túl vagy rajta, akkor semmi újat nem fog mutatni a sztori, akkor sem, hogyha több száz hasonló könyvet olvastál. Egyszer el lehet olvasni, de nem mondanám nagyon kiemelkedő történetnek.

______________________________________________________________________
Történet: 4/6 pontból

Karakterek: 4/6 pontból

Tetszett: a szokatlan környezet, az X-menes beütés.

Nem tetszett: a sztori nem hengerelt le annyira, mint azt vártam, illetve a szerkesztés (hiánya) nagyon bosszantó volt.

Kedvenc: Liz és Derek

Kiadás: Könyvmolyképző Kiadó, 2011

Oldalszám: 344 oldal

Booktrailer: 



______________________________________________________________________

2012. január 13., péntek

Cynthia Hand - Angyalsors

Miért pont ez? A külföldi kiadással már régóta szemeztem, mikor megláttam, hogy kiadták magyarul, ráadásul a borítót is meghagyták, nem kellett ennél több, rohantam is a könyvesboltba.

Történet: Clara Gardner részben angyal, részben ember. Azon kívül, hogy szuperképességei vannak látomások gyötrik, amelyben egy fiút lát és egy erdőtüzet. Hamarosan megtudja, hogy a látomásainak célja van, ugyanis az angyalszármazásúaknak is kötelességeik vannak, egy küldetésük, amiért a világra jöttek. Clara tudja, hogy a látomásaiban szereplő fiú lesz a "feladata", de egyedül kell rájönnie, hogy az mi is lesz. A család elköltözik, így Clara új iskolába kerül, ahol megismerkedik látomásainak főszereplőjével. Persze felbukkan egy másik fiú is, így nem olyan egyszerű a küldetést véghez vinni. 

Vélemény: A fülszöveg alapján a történet nagyon egyszerűnek és egy kicsit sablonosnak tűnik: egy lány, aki részben fantasylény, költözés egy másik városba, új iskola és persze a mostanában elmaradhatatlan adalék, a szerelmi háromszög teszi fel a sablonosságra a koronát, de a könyvet elolvasva nagy meglepetések érik az embert. 

  Először is Clara már a kezdetektől fogva tudja, hogy ő angyalvérű, mint ahogy az édesanyja és az öccse is. Nem kell több száz oldalt és szenvelgést legyűrni, hogy az ember megtudja végre, hogy a főhősünk mi fán terem vagy ha nem is ő, akkor a szerelme micsoda, milyen lény, mit akar az emberek között és főleg egy embertől. Clara részben angyal, tudjuk mi is, a családja is, apránként pedig minden szükséges információ kiderül: a látomások célja, a feladat, mi miért és hogyan történik. Clarával együtt "nyomozunk", hogy mi is lesz a konkrét feladata. Az idézőjelet azért használom, mert a történet nem éppen mozgalmas, mégsem laposodik el és nem untatja az embert. Nagy izgalmakra és hatalmas harcokra nem lehet számítani, mégis van egy varázsa és bája az Angyalsorsnak.

Miben rejlik a varázsa?  Már majdnem a könyv felénél jártam, amikor rájöttem, hogy mindjárt vége és bár nem nagyon történt semmi, én igenis imádom ezt az alkotást. A stílusa humoros, bájos, gördülékeny és körbelengi valami könnyedség. A könyv külső megjelenése (a fejezetek feletti grafikával és a szerkesztéssel együtt) kiváló. 

  Clara, mint tinédzser, átlagos. Nem idegesítő, nem Mary-Sue, nem egy anyámasszony katonája, de nem is egy badass csaj, hanem egy mindennapi lány. Ugyanarra vágyik, mint mindenki: szerető családra, jó baráti kapcsolatokra, a szülői szeretetre, jó jegyekre és mindemellett az se lenne rossz, ha esetleg egy kis szerelmet is kaphatna és adhatna. 

  Clara, mint angyalvérű, nem átlagos. Csetlik-botlik, rácsodálkozik a saját erejére, ki szeretne tűnni a többiek közül, szeretne megfelelni az édesanyjának és a küldetésének, mindent megpróbál, amit csak tud, hogy méltó legyen mindenhez. Izgatottan várja, hogy megkapja a küldetését, igyekszik a legjobbat kihozni magából. Meg kell tanulnia repülni, kontrollálni az erejét és a képességeit, miközben azt is meg kell tanulnia, hogyan használja fel mindezt a küldetésénél. 

  A történet főszála nem éppen szokványos, más jellegű problémákkal küzd meg a főhősnő, mint a mai hősnő társai a fantasy-regényekben. A legviccesebb jelenetek Clara angyali létével függtek össze, így az írónőnek sikerült elvennie a drámai hangulatból. A főszereplőből nem lett egy tragikus hős, sem egy végletekig esetlen figura, hanem átlagos és szerethető. A szerelmi szál is bájos volt és kellőképpen megzavarta az események menetét, mégsem ez lett a főszál. Meglepő dolgok derültek ki a szereplőkről, rengeteg találgatást is hagyott maga után a történet, így nagyon kíváncsi vagyok a trilógia további két részére is.

  Külön tetszett a hideg, hóval borított táj, mint díszlet: eddig sosem érdekelt a síelés és egyenesen kerültem a hideg tájakon játszódó történeteket, mégis ez a könyv elvarázsolt a világával. Bár egy kicsit furcsának tartottam emellé a country-sítlust, amit az egyik mellékszereplő srác, Tucker testesített meg, de szerencsére nem vitte túlzásba az írónő a két világ összekutyulását. 

  A szerelmi háromszög, ha egyáltalán beszélhetünk háromszögről, sem ment át csöpögős és nyálas jelenetekbe, nem volt hihetetlen a helyzet, sem a vonzódás, Clara csak az elvárható minimális szinten csapongott a két srác között és elég gyorsan le is zárta az egész huzavonát. Nem volt sokáig döntésképtelen, nem rohant az egyik fiútól a másikig, hogyha megbántották, mindvégig tisztában volt vele, hogy mit érez. Meglepetést is tartogatott a könyv ezen része, mert nem annál a fiúnál kötött ki, akit hittem és furcsa mód nem tudtam eldönteni, hogy ez most tetszik vagy sem. Általában mindig annak drukkoltam, akit az író(nő) eleve a szereplőnek szánt, most valahogy sikerült "mellényúlnom". 

  A mellékszereplők is kivételesen érdekes figurák egytől-egyig. Két barátnője is lesz Clara-nak és mind a kettő nagyon különbözik. Az egyiket ezért, a másikat azért kedveli meg és mint ahogy a való életben lenni szokott, a barátnők között is megjelenik a versengés és a féltékenység zöld szemű szörnye. A család sem háttérszereplőnek vagy az idilli/nem idilli hangulat megteremtésének eszköze volt, hanem ugyanannyira "élő" szereplők voltak. Mindvégig úgy éreztem, hogy Clara öccsére is jobban kíváncsi vagyok, elvégre a srác is angyalvérű, nagyon jó kis stílusa van (bár elég ritkán szerepel és szólal meg), remélem, hogy később nagyobb szerephez jut. Clara édesanyja pedig megint csak egy nagy rejtély, alig várom, hogy megismerhessem a történetét. 

  Annak ellenére, hogy szinte a legelejétől tudunk "mindent" (angyallét, küldetés, stb.) Cynthia Hand mégis a homályban tartja az olvasót. A könyv vége felé egyre több rejtély üti fel a fejét és a világ kezd kibontakozni és körvonalazódni. Ha nem lenne egy sajátos, bájos és szép hangulata a könyvnek, a humorral együtt, akkor igencsak húztam volna az orromat, hogy a történet elején szinte semmi se történik, csak a végén kezd beindulni, mégsem volt egy fejezete sem a könyvnek, ami felesleges lett volna, vagy unalmas, mindegyik maximálisan elszórakoztatja az olvasót. Az angyalos történetek egyik legjobbika!

Miért olvasd el? Ha szereted az angyalos könyveket, akkor ne hagyd ki. Nagyon érdekes úgy elolvasni egy könyvet, hogy nem egy olyan tini fejében vagy, aki belezúgott valami lénybe, hanem egy olyanéban, aki angyal és más szemszögből látja a dolgokat és a világot. Clara nagyon vicces lány, még akkor is, ha a gondolataiban vagyunk.

Miért ne olvasd el? Ez is egy YA-fantasy, bár a kategória egyik legjobbika szerintem és más megközelítése van az egésznek, egy kicsit anti YA-fantasy is, hiszen totál másképp történnek a dolgok, mint azt elvárnánk az eddigi ilyen jellegű olvasmányok után, de ha nem szereted a műfajt, a könyvet sem fogod tudni értékelni. Nem egy pörgős és izgalmas könyv, hanem inkább érdekes.

______________________________________________________________________
A második rész 2012. őszén jelenik meg! 

Történet: 5/6 pontból

Szereplők: 6/6 pontból 

Tetszett: Clara humora (nagyon sokszor felnevettem), a télies táj, a könyv varázsa

Nem tetszett: hogy vége lett :D

Kedvenc: Angela, Christian, Jeffrey (Clara öccse) és persze a sötét bukott angyal, Samjeeza, azaz Sam

Kiadás: Maxim Könyvkiadó Kft., 2011.

Oldalszám: 452 oldal

Hivatalos booktrailer:

______________________________________________________________________

2012. január 1., vasárnap

Viszlát óév, helló új év!

Csecsemő korú könyves bloggerként persze, hogy lemaradtam a tegnapi évzáró poszt megírásáról, hiszen nem is tudtam, hogy szokás. Viszont annyira megtetszett, hogy én is bevezetem a blogra. :)

2011 -  sok változást hozott mind a magánéletben, mind pedig az olvasási szokásaimban, de az első változás nem ide tartozik, a második annál is inkább.

1) A blog. Létrehoztam, szépítgettem, belekezdtem a posztok írásába és úgy gondoltam, hogy a kutyát se fogja érdekelni, de legalább elleszek ezzel a hobbival, csinálok valami értelmeset és visszahozom magamnak az irodalomórák és a fakultációk hangulatát. Legalább azt a részét pótolom, amikor nem csak arról szólt az olvasás, hogy elejétől a végéig felfaltam a betűket a szememmel, majd visszaraktam a polcra a könyvet és felejtésbe merült, hanem emésztgetem, gondolkodok rajta, próbálom értékelni magát a történetet, a stílust, a mögöttes tartalmat. Mivel, sajnos, a környezetemben nem nagyon olvasnak az ismerősök, ha olvasnak is, akkor teljesen más könyveket, mint amiket én szeretek, így nem volt kivel mindezeket átbeszélni, de a blog valamennyire pótolja ezt. 

  Nagyon hamar meglepetések értek, hiszen lettek rendszeres és rendszertelen olvasóim, néha kaptam pozitív hozzászólásokat és dicsérteket, majd kaptam egy díjat is Nimától, ami megkoronázta az örömömet. Annak ellenére, hogy még mindig hadilábon állok a blogos technikával és bőven lenne mit csinosítani, bővíteni az oldalon, napról-napra kíváncsiak a kritikákra/beszámolókra és ez nagyon jól esik. Köszönöm mindenkinek, aki látogatja az oldalt és elolvas mindent, amit itt összehordok! Remélem, hogy 2012-ben is vissza-visszajártok, én pedig szórakoztató perceket tudok majd okozni továbbra is!

2) Moly - talán a Moly hozta a legnagyobb változást 2011-ben az életemben. Ősszel csatlakoztam és azóta kitágult a világ. Ha szereted a könyveket és eddig még nem találkoztál a Moly oldalával, akkor uzsgyi és regisztrálj!

  Amellett, hogy nagyon szép kis könyves adatbázisa van az oldalnak, ami folyamatosan bővül, nagyon jól jött a könyvvásárlások és olvasások előtt, hogy el tudtam olvasni más emberek véleményét a könyvekről, a kiemelt idézetekkel lehetőségem volt arra is, hogy beleolvassak a történetbe, sőt még virtuális polcokat is létre lehet hozni, hogy ott rendezkedjen az ember. Később felfedeztem a kihívásokat is, amik jó kis ösztönzők (voltak) arra, hogy évek vagy hónapok óta tologatott könyveket végre a kezembe vegyek és elolvassam őket, mert mégiscsak egy versenyhelyzetben vagyok és olyan nincs, hogy ne győzzek. :D Nem mellesleg szép kis plecsniket is lehet kapni némelyiknél, ami ott virít utána a profilnál. Szóval polc- és kihívás függő lettem, ezáltal megnőtt az évi olvasott könyveim száma is. 

  A kihívások mellett vannak események is, ahol személyesen is kommunikálni tudsz a tagokkal, így bővül az ismertségi köröd is. Mára már jó sok ismerőst "beszereztem", így végre a blogon kívül más emberekkel is meg lehet beszélni egy-egy könyvet, ki lehet vesézni, ízekre lehet szedni, vagy áradozni lehet róluk, illetve ajánlani, nem ajánlani. Közelebb kerültem az általam csodált könyves bloggerekhez is, és nemcsak egy-egy kritikájukat tudom olvasni, hanem megismertem a kritikák mögötti embereket is és egyszer sem csalódtam. Emellett írókba is belefuthat az ember és beszélhet is velük mindenről. Így ismerkedtem össze Sansával, akivel iszonyatosan jókat lehet beszélgetni az írásról, még az a megtiszteltetés is ért, hogy egy még kiadatlan művét, a Lélektelent megkaptam tesztolvasásra. 

3) NaNoWriMo - Külön posztot szántam a NaNónak nem is olyan régen. Nagy élmény volt egy csapathoz csatlakozni, ahol írópalántákkal együtt alkothatott az ember. Régi dédelgetett álmom az írás, de egy feladott álom is egyben, mégis a Moly-nak és legfőképp Giginek köszönhetően belevágtam ebbe a versenybe és berozsdásodott fantáziámat megolajozhattam újra. Bár a verseny nem sikerült, rajongója lettem az eseménynek és egyszer csak azért is, meg fogok írni egy hónap alatt egy ötvenezer szavas regényt, már csak az élmény miatt is.

4) Könyvek - Tulajdonképpen ez az évzáró poszt leglényegesebb pontja. A Molynak köszönhetően is megnőtt az évi olvasott könyveim száma és megváltozott egy kicsit a minősége is. 2011-ben sikerült több könyvet elolvasnom, mint az előző évben, pontosan nem tartom számon, hogy mennyivel, de a lényeg, hogy végre többször hódolhattam az olvasás örömeinek. A blogon nem látszik a nagy szám, mert visszamenőleg nem írtam minden olvasott könyvről. Az viszont látszik, hogy a YA és legfőképp a fantasy könyveket részesítem előnyben, illetve ezeket a kritikákat olvassátok el ti is a leggyakrabban. 

  A YA imádat, mint oly sok embernél, nálam is az Alkonyattal kezdődött, illetve ekkor fedeztem fel a Könyvmolyképző Kiadót is és rögtön az első forrássom vált, ha ilyen típusú könyveket akartam olvasni. Ma már egyre több kiadó foglalkozik ilyen könyvek kiadásával (Ciceró, Pongrác, stb.) és míg régebben keveselltem az ilyen sztorikat, mára már annyi lett belőlük, hogy egy élet nem lenne elég mindet elolvasni. 

Miért is jó a YA? Hiába vagyok idősebb, mint a könyvben szereplők, mégis tudom értékelni a fiatalabbakról szóló történeteket. A YA nemcsak a fantasy-t foglalja magába, hiszen ott van Ellen Hopkins és még sokan mások, akik valós problémákat dolgoznak fel a fiatalok életében. Nálam ő lett az év írója ebben a kategóriában. Ezek a könyvek megrázóak, elgondolkodtatók és bőven van mondanivalójuk. Az év YA könyve/sorozata pedig Simone Elkeles - Perfect Chemistry sorozata lett, aminek első részét idén ki is adták magyarul a Könyvmolyképző Kiadónál. Erre a bejegyzésre voltatok a legtöbben kíváncsiak az összes közül!

  A fantasy könyvek pedig szórakoztatók, kikapcsolnak, pörgősek és egy olyan világba viszik el az olvasót, ami tele van kalandokkal és izgalmakkal, már ha jól megírták őket. Az év YA-fantasy könyve nálam a Végzet-ereklyéi sorozat lett, Cassandra Clare-től. Már régebben kiadták, de csak idén jutottam el odáig, hogy felfedezzem magamnak. 

Szépirodalom - Régebben, még az Alkonyat előtt, csak és kizárólag szépirodalmat olvastam. A mai napig nagyon kedvelem a műfajt és igyekszem mindig úgy összeválogatni az olvasmányaimat, hogy legalább egy képviselje. Idén viszont csalódást okozott, talán megváltozott az ízlésem, vagy rosszul válogattam őket össze, nem tudom. Egyet viszont kiemelnék, mint a műfaj idei legjobbja: Truman Capote - Az éjszaka fája című novelláskötete. A novelláskötetek általában mindig tartalmaznak olyan novellákat, amik nem nyerik el az ember tetszését, ebben a könyvben viszont egytől-egyig élvezetesek voltak.

Sci-fi - Ezt a műfajt eddig csak a filmeknél kedveltem, de idén megpróbálkoztam a könyvekkel is és nem csalódtam. Jövőre szeretnék többször a sci-fi  felé kacsingatni, mert Asimovnak sikerült megszerettetnie velem a stílust. Isaac Asimov lett az év felfedezettje nálam.

Disztópia - Az utópia ismertebb fogalom, hiszen az irodalomórákon is foglalkoznak vele, tanítják a műfaj sajátosságait, leghíresebb képviselője George Orwell 1984 című műve. Arról viszont már kevesebbet hallottunk eddig, hogy mi is az a disztópia, de az utóbbi időben egyre többször találkozik vele az ember. Az év legjobb disztópiás könyve/sorozata nálam Suzanne Collins - Az éhezők viadala trilógia, aminek ugyan a harmadik részét még nem volt szerencsém olvasni, de a mozifilm előtt mindenképp sort kerítek rá.

2012 - A jövőben szeretném végre megtanulni, hogy az alapvető dolgokon túl mivel és hogyan lehet feldobni a blogot, hogy egészen kis pofás legyen, ne pedig ennyire egyszerű. A könyves bejegyzéseket szeretném bővíteni egy-két érdekességgel vagy ténnyel a művek megalkotóiról, hiszen szeretem tudni, hogy kitől is olvastam egy vacak vagy egy kiemelkedően jó könyvet. Nem önéletrajzokkal akarom elárasztani az oldalt, hiszen vannak lexikonok és netes lexikonok is, viszont azokon sokszor nem rágja át magát az ember, pedig kincsekre lehet bukkanni ott is. 

  Rengeteg kihívásra jelentkeztem a Molyon, ami eleve a 800-as várólistámat csökkenteni fogja, de ezen kívül még várólista csökkentős eseményekre/kihívásokra is jelentkeztem. Nem mintha mással akartam volna elütni az időmet, mint olvasással, de így legalább nem fogom halogatni annyira az olvasásra váró könyveket. A legnagyobb esemény Lobonak köszönhető, a tavalyi nagy sikerre való tekintettel idén is megszervezte az eseményt. 

  Könyvek - A várólistás polcomon szereplő könyveken kívül frissebb, újonnan kiadott műveket és sokkal több könyvet szeretnék elolvasni, mint 2011-ben. A polcon lévő könyvek elolvasásán ugyanis rajtam kívül, szinte mindenki túl van, de jobb későn, mint soha. Több angol nyelvű, nálunk még magyarul meg nem jelent könyvet is kinéztem magamnak, az utóbbi időben ugyanis nem csak én, de elég sokan rákaptak az idegen nyelven való olvasásra, már csak a szép borítók miatt is.  Az idei év legnagyobb meglepetése a Perfect Chemistry volt, hiszen egyre többen olvasták el angolul és egyszer csak megjelent hazánk polcain is, szép anyanyelvünkön.

  De a jóból is megárt a sok elvéből kiindulva, idén jobban szeretném tágítani az olvasási szokásaimat. A YA és a fantasy addiktív, de egy idő után attól is megcsömörlik az ember és elveszti a varázsát, ha csak és kizárólag ugyanolyat olvas. Több komolyabb témával foglalkozó művet, szépirodalmat és más műfajokat is ki szeretnék próbálni.

Remélem, hogy akit eddig érdekelt az oldal, velem marad 2012-ben is!

Végezetül pedig Boldogabb, szebb, olvasásban és könyvekben gazdagabb új évet kívánok, mint a tavalyi, mindenkinek!