2011. október 29., szombat

Gena Showalter - Éjsötét vágyak

Miért pont ez? A "felnőtt" fantasy kategóriában Gena Showalter az egyik körülrajongott írónő, így már ideje volt megismerkednem egy alkotásával. Kíváncsi voltam a démonos sorozatára, mert végre nem csak a vámpírok körül forog a világ.

Történet: Nagy meglepetés: Budapesten játszódik a történet. A Budai vár közelében egy erődben él elszigetelten hat férfi, akik megátkozott harcosok. A görög istenek még nagyon régen azzal büntették meg a férfiakat, hogy mindegyikük testébe beköltöztettek egy démont, így a harcosoknak szó szerint mindennap meg kell küzdeniük a saját démonjaikkal. A sorozat első része Maddox (az Erőszak őrzője) története. Egyik nap az erőd közelébe téved egy nő, Ashlyn, aki segítséget akar kérni tőlük, mert sokat hallott már az idegen férfiakról a városban, így biztos benne, hogy megoldással tudnak szolgálni a problémájára. Nem tudja, hogy a férfiak démonok-e vagy angyalok, de nemsokára nem is igazán foglalkoztatja a kérdés, hiszen erős vonzalom ébred benne Maddox iránt. Innentől kezdve van minden, ami szem-szájnak ingere: harc, szerelem, árulás, szex és egy kis mitológia.

Vélemény: Nagyon sokat tudnék kukacoskodni a könyvvel, de nem akarok annyira belemászni mindenféle apróságba, mert egyrészt ez egy sorozat első kötete, ami általában nem mindig hozza a száz százalékot, másrészt valamiért megkedveltem az egész történetet, bár a stílus piszkálja a csőrömet, de egy a lényeg, elszórakoztatott, míg olvastam és folytatni fogom a többi résszel. 

  Az alaptörténet miatt tapsikoltam örömömben, végre démonok a főszereplők, akik egyre jobban a gyengéim. Viccesek, gonoszak, rosszaságra csábítanak és mindig bele akarnak vinni valamibe, miközben susmorognak a szereplők fülébe. Ők a tipikusan meg nem értett, de nagyon jó fej és szórakoztató gonoszok. Ebben a könyvben sem volt másként, gyakran jobban kedveltem a démonokat, mint magukat a tulajdonosokat. A görög mitológiai vonatkozás pedig egyenesen hab volt a tortán, bár jobban is ki lehetett volna fejteni a történet ezen részét. 

  A harcosok régen a görög istenek katonái és/vagy őrzői voltak, de egy kis nézeteltérés miatt összerúgták velük a port. A legjobban Maddox "sértődött" meg és ő neki köszönhető, hogy megátkozták őket az istenek, mert hirtelen felindulásból elkövetett egy nagy hibát. Szándékosan fogalmazok homályosan, nem akarom lelőni az egészet, hátha valaki nem olvasta még és kedvet kap hozzá, egyedül annyit árulok el, hogy Pandora szelencéje körül forog a probléma. A szelencéből szabadultak ki ugyanis a démonok, akik "boldogítják" a szereplőinket, ezt a szelencét is keresi szinte mindenki, na és hol? Hát itt, szerény kis országunkban, Budapesten! A harcosok itt rendezkedtek be, itt építettek fel egy erődöt, mindenféle modern kütyüvel, hogy meg tudják magukat védeni a Vadászoktól és biztonságos falak között szemmel tudják tartani a környezetüket, illetve, hogy el tudjanak bújni az emberek elől, akikre veszélyt jelentenek. Megjelenik Ashlyn, akit személyes problémái vezettek hozzájuk és onnantól kezdve nem csak egy furcsa és gyors vonzalom kavarja fel a harcosok álló vizét, hanem sokkal nagyobb gondok is a nyakukba szakadnak. A görög isteneket kiiktatják a Titánok és ők veszik át az uralmat, de a harcosok még nem tudják, hogy ez jót vagy rosszat jelent számukra. 

  Az alaptörténet nagyon megfogott és elég érdekes világot kezdett felépíteni az írónő az első kötetben. A "főnökség" leváltása, Pandora szelencéje, a régi harcostársak megjelenése, akiktől elszakadtak a szereplőink még évszázadokkal ezelőtt, valamint a szereplők démonai pörgőssé, izgalmassá és érdekessé tették a sztorit. Bár a szereplőket nem sikerült még annyira jól megismerni, a főszál mindenképp olvastatja magát és kíváncsivá teszi az embert, hogy mi fog még történni. A kötetek minden egyes része valamelyik harcosról és a démonjáról szól, de ettől függetlenül van ez a főszál, ami nagyon leköti az embert. Külön nagy-nagy piros pont jár az írónőnek a magyarországi vonatkozásért, a helyszínért, elöntött a büszkeség, mikor szépeket írt kis fővárosunkról és az emberekről. 

Most jön a sok de: De a stílus és a kivitelezés, a szereplők és a párbeszédek annyira zavartak, hogyha a mitológiai és budapesti vonatkozás nem lenne, félredobtam volna a könyvet, miután ráragasztok egy hatalmas cédulát soha többet felirattal. 

  Nagyon sokszor hangosan nevettem a könyvön és szerintem ennek a jelenségnek nem örült volna az írónő. Amikor Ashlyn megnyilvánult: röhögtem, mikor Maddox megnyilvánult: röhögtem, mikor a budapesti emberekről esett szó: röhögtem. Mondanom se kell, hogy ez elég gyakran előfordult, hiszen a két említett szereplő az első kötet mozgatórugója. A karakterizálás a nullát közelíti, pedig ennek a résznek, mint sokan mondták, az a célja, hogy megismerjük a harcosokat. Ez valahogy nem sikerült, mert azon kívül, hogy van egy univerzális, közös hátterük, mindegyiknek van egy külön névvel ellátott démona és megvan a szerepe a házban - ez takarít, az bütyköl, amaz meg a pénzt hozza a házhoz - nem igazán lehetett őket megismerni. Ez még nem gond, mert mindegyikük főszerephez jut majd egy későbbi kötetben, de ha ilyen stílusban, mint az Éjsötét vágyakban, akkor csak adunk a halottnak egy csókot. 

 Maddox izmos, kreol bőrű, döglesztő, erős és harcos pasi, hatalmas nagy férfikellékekkel, Ashlyn már elsőre a karjaiba omlik, ráadásul sajnálni is lehet őt, mert munkálkodik benne egy erőszakos démon. Kinek ne kellene ez a sablonos pasi? És mielőtt elfelejteném megemlíteni a nőtársaimnak megint, itt vannak a közelben ezek a szexdémonok. Nem kell értük messzire menni, fel lehet ülni a vonatra, metróra, buszra, beülni a kocsiba, kinek mi egyszerűbb és rá lehet bukkanni az erődre, ahol ezek a szexistenek szenvednek jobbra-balra és természetesen a tesztoszteron túltengéstől (bocs, démonoktól) még a falat is kiütik percenként, mert olyan veszélyesek is. A gonoszkodást befejezve, Maddox karaktere egy kicsit fárasztó. Oldalakon át szinte ugyanazt lehet olvasni, hogy szenved Erőszaktól, szenved a másodlagos átoktól, szenved attól, hogy szenved és szenved attól is, hogy vonzódik Ashlyn-hez, már szinte az első pillanattól "harcra" készen állva. Percenként beleöklözik valamibe, falba, bútorba, harcostársai gyomrába vagy arcába és mindig ugyanazokat gondolja. Tipikusan az a pasi, aki lent hordja az agyát. Egyébként, a többi karakter is néha elleste és követte ezt a mindenbe beleöklözünk stílust, ami számomra megint csak nem tett különbséget a karakterek között. Egyelőre csak a külsejükben van különbség.

  Ashlyn karaktere a legelejétől fogva érdekes volt, jó kis háttértörténetet adott neki az írónő, tetszett, hogy legalább ő nem a sablonos hú, de jó nő, hanem egy tök átlagos alkatú, hobbijú mindennapi lány, leszámítva a képességét és a munkáját. Minden klappolna, csak könyörgöm, ne szólaljon meg! Amikor a gondolataiban vagyunk, nagyon szerethető nő, de ha kinyitja a száját kb. annyit tud csak hajtogatni, hogy Maddox, illetve akarom, és még. Ennyi. Mikor összetett mondatot adott az írónő a szájába és az még értelmes is volt, meglepődtem. 

  Lévén ez egy felnőtt fantasy, a könyv nem mentes a szextől. Ezek a jelenetek jók voltak, leszámítva a közbeeső párbeszédeket, illetve egy kis fogalmi zavart. Nem szó szerinti idézet: "Amikor Maddox letérdelt, akkor furcsa dolgok történtek ott lent. Dekadens dolgok." A dekadens szó egy gyöngyszem, elég sokszor olvashattam és ilyen mondatokban. Na, most a dekadens azt jelenti, hogy: bomlás, hanyatlás, szétesés. Ez egy kicsit furcsa képet vázolt elém, valahogy a lent bomló dolgok nem mozgatták meg a fantáziámat és inkább nem is akartam elképzelni, hogy mi történik ott lent. Azt se, hogy milyen az a dekadens ízű csók. Brrr! Ami még egy kicsit zavaró volt, hogy annyi szexuális töltetű jelenet volt a könyvben, hogy az szerintem egy kicsit kárára ment az egésznek. Inkább egy pornónak tűnt az egész, mint fantasy-nak, az arányok elbillentek a helyükről.  

  A vonzalmi és szerelmi rész túl gyorsan ment, amitől egy kissé erőltetett volt. Meg lehet úgy írni a sztorit, hogy egy oldalon akár több nap is elteljen, de itt nem így történt. Egy éjszaka és már elvesztek a szereplőink, beszélgetni ugyan még nem nagyon beszélgettek, szinte nem tudnak semmit egymásról, de már örökre egymáséi, egy nap alatt úgy összekovácsolódtak, mint a párok többsége 2-3 év után. De belefér, mert ez a "felnőtt" fantasy leginkább a szextől felnőtt.

  Mindemellett a könyv szórakoztató, vannak benne izgalmas részek, lehet izgulni a szereplőkért, olvastatja magát, de nagyon lehet érezni benne a sablont is, illetve azt, hogy ez egy első kötet. A mitológiáért és a magyarországi vonatkozásért érdemes elolvasni, még ha a szerelmi szál nem is sikerült a legjobbra. Megtiszteltetés, hogy az írónő Budapestre tette a főhadiszállást, miközben magyar írópalántáknál előfordul, hogy amerikai/angol vagy más külföldi környezetben játszódó műveket alkotnak.(Azért néha vicces volt számomra egy-két jelenet: például, amikor egy magyar halandó meglátta ezeket a kétajtós szekrény szexisteneket az utcán és azt suttogta átszellemülten, hogy: Angyalok. Nekem valahogy Erzsi néni ugrott be a botjával, főkötőben, otthonkában, Fifi kutyája pórázát fogva, ahogy megy haza a piacról.)

Miért olvasd el? Ha szexuális jelenetekkel túlfűtött, romantikus fantasy-t szeretnél olvasni, érdemes belekezdeni a sorozatba. Bár a karakterizálás és a harc-, illetve szexjelenetek egyensúlya még nincs egészen a helyén, a színvonal ugrani fog a második vagy harmadik kötet után és nagyon jó lesz, legalábbis ezeket hallottam. Maga a főszál nagyon érdekes és izgalmas, démonok és istenek a szereplők, ami változatosság egy kicsit ebben a műfajban (elég sok a vámpíros sorozat). 

Miért ne olvasd el? Ha nem kedveled ezt a műfajt, akkor ezzel a könyvvel biztos, hogy nem fogod megszeretni. Jobb, mint sok másik, de vannak azért ennél jobb sorozatok is. Az első kötetet ismerve ez egy középkategóriás felnőtt fantasy, bár mindig érhetik az embert meglepetések.

________________________________________________________________________________________________
Történet: 3,5/5 pontból

Karakterek: 3,5/pontból

Kedvenc: a démonok, Lucien, Reyes, Danika

Tetszett: a főszál, a budapesti vonatkozás, a mitológia

Nem tetszett: a felszínes párbeszédek és az, hogy a szereplők gondolatai unos-untalan ismétlődtek.

Kiadás: Ulpius, 2009

Oldalszám: 454 oldal
________________________________________________________________________________________________
2011.10.29.

2011. október 25., kedd

Jeaniene Frost - Félúton a sírhoz

Miért pont ez? Sok oka van, néhány ezek közül: borítómániás vagyok (bár az eredeti jobb - lentebb), a "sír" és "vámpírvadász" szavak előrángatták a horroros hangulatomat, vadászom a vadászos sztorikat, illetve Molyon még kihívást is találtam hozzá. 

Történet: Főhősnőnk, Catherine Crawfield félvámpír, de születésének története nem romantikus. Az édesanyját annak idején megerőszakolta egy frissen átváltozott vámpír, Cat így fogant meg. Születésének körülményei miatt gyűlöli a vámpírokat, annak ellenére, hogy ő is részben közéjük tartozik, de hogy mindezt fel tudja dolgozni öli őket már egészen fiatal kora óta. A sors úgy hozza, hogy összefut Bones-szal a vámpír fejvadásszal, akiben emberére talál és hogy kimásszon a slamasztikából, elfogadja a vámpír ajánlatát. Cat segít neki egy csapat vámpírt megtalálni, akik elég sok bajt okoznak, Bones cserébe segít Cat-nek megtalálni erőszaktevő apját. Az üzlet megköttetik és innentől kezdve minden egyre bonyolultabb lesz kettőjük számára. 

Vélemény: A könyv olvasása közben nagyon ingadozott a szeretem-nem szeretem érzés. Voltak benne részek, amik rögtön megfogtak és szívemhez nőtt a történet, illetve a karakterek, de volt olyan is, ami nem tetszett benne. A végére érve az összhatás viszont jó lett és mindenképpen folytatni fogom a sorozatot. 

  Egy sorozat bevezető kötete lévén teljesítette a hozzá fűzött reményeket. Az első részek célja ugye az, hogy belekóstolhass egy nagyobb világba, amit majd szépen lassan felépít az író/írónő és hogy megnyerjen magának. Ez sikerült is, pedig volt pár olyan pillanatom, amikor egy időre félre akartam tenni, de most már örülök neki, hogy inkább befejeztem, mert a fentebb említett célt elérte nálam az írónő. 

  Cat alakjára rávetült az Anita Blake imádatom és ez először rontotta a róla kialakult képemet, de utána igyekeztem elvonatkoztatni, hiszen nem másolásról van szó, ráadásul a két csajszi különböző karakter. Mindketten badass nők és már ezért nagy kedvencek, szeretem, ha a nő is tud erős harcos lenni, nem csak sütit sütni, plázázni, meg feltartani a cselekményt, mivel őt kell megmenteni, mert szerencsétlenkedik. Cat egy belevaló nő, aki még az elején a szerencséjének köszönheti, hogy sikeresen öli a vámpírokat, hiszen tanítója még eddig nem volt. Nem is tudott betéve mindent a vámpírokról, csak a személyes tapasztalataira és a gyűlöletére tudott támaszkodni. Szexualitásának negatív háttértörténete is kulcsszerepet kapott, hiszen a későbbiekben jelentősége lesz/volt, nem pedig csak a karakterizálásban volt szerepe. Mondhatnám azt is, hogy a könyv legelején csak szuperképességek lenyomatával megajándékozott átlagos és elhagyatott nő volt, míg a végére már igazi kemény és profi harcos lesz. 

  Egy szokásos gyilkolós estén véletlenül beleszalad Bones-ba, őt akarja eltenni láb alól, csakhogy Cat nem tudja, hogy a férfi annak ellenére, hogy vámpír nem olyan, mint a többiek, fejvadászként éli az életét és a főgonoszok egyikének nyomában van. A jelenet csavarja, hogy mind a ketten meg akarják ölni a másikat, de végül egyességet kötnek, amit fentebb már leírtam. Az egyesség egyik legfontosabb része, hogy az elapátlanodott Cat egy mestervámpír tanításait élvezheti a fajukról és nem csak jól tudnak együtt gyakorolni, hanem Bones megtanítja őt a harcra is. Cat végre nem érzi magát annyira csodabogárnak és a létezése miatti bűntudata is enyhül egy kissé, ahogy egyre inkább észreveszi, hogy Bones elfogadja őt úgy, ahogy van, míg Cat édesanyja folyamatosan ráerősít erre a bűntudatra, mintha a lány is tehetne arról, hogy ő félvámpír.

  Egyébként Cat édesanyja számomra elég negatív karakter volt, annak ellenére, hogy el tudtam képzelni, hogy milyen borzalmas lehetett neki átélni, hogy megerőszakolták és ő meg is szülte az erőszaktevő gyermekét. Meg tudtam érteni a vámpírok ellen irányuló gyűlöletét és azt is, hogy ha akarja, ha nem, a lánya mindig eszébe fogja juttatni az eseményeket. Mégis volt bennem egy ellenérzés is iránta és nem csak azért, mert a történet is azt sugallja, hogy egy kissé negatív karakter, hanem azért, mert nem értettem egyet a nevelési módszereivel és számomra a lánya iránti szeretet is furcsa volt. Ha most a vámpíroktól eltekintek és belegondolok, hogyha velem történne ilyesmi, én szinte megfojtanám a gyerekemet a szeretetemmel, mert sajnálnám őt, hogy milyen volt az apja. Ehelyett Cat édesanyja szinte csak akkor veszi emberszámba a lányát, ha sikeresen tért haza egy vadászatról és szinte semmi más nem érdekli Cat életéből, csak az, hogy: ugye kislányom megint letéptél ma egy vámpírfejet?  Kimondatlanul pedig ott lebeg a levegőben, hogyha nem, akkor nincs kaja és alvás, nyomás vissza vámpírt ölni, addig haza se gyere. A nagyszülők is rátesznek egy lapáttal erre a nyomásra, mert ha nem ezek a körülmények állnának fenn, akkor is nehéz lenne őket elviselni a maradi nézeteik és piszkálódásaik miatt. Nem csodálom, hogy Cat végül elköltözik. 

  A családi háttere adja a konfliktusok legtöbbjét, ami szerintem köteteken át fog ívelni, hiszen Cat egyik fő életcélja, hogy megtalálja az édesapját és megtorolja születésének körülményeit. A kisebb harcok is ebben segítik, hiszen harctudása egyre jobban fejlődik, míg a gyűlölete stabilan megmarad. 

  A könyv közepe felé kicsit unni kezdtem a történetet, illetve vontatottnak éreztem, mert az elején már az egyesség során felvetődik a fő szál problematikája, aztán mintha egy kicsit hűlni hagyná az írónő ezt a szálat. Edzés, edzést követ, kisebb harcok és napi rutinfeladatok váltják egymást, Cat visszamegy az egyetemre és bár vannak a főszálra utaló epizódok egy kissé lassan adagolta őket. Úgy éreztem, hogy a történet elején "beharangozott" színvonal zuhanni kezd, szexjelenet is bekerült ide, hogy egy kicsit bonyolódjon a helyzet és kezdtem megijedni, hogy tele lesz tömve ilyenekkel a sztori. Valahogy nem vágytam még egy pornós könyvre, néha abból is megárt a sok. A könyv utolsó harmadában viszont olyannyira felpörögtek az események és olyan csavarokat tartalmazott, hogy le a kalappal, ez mentette meg számomra az egészet. SPOILER! Megjelenik a rendőrség, hogy egy kicsit beleköpjön a levesükbe, majd egyre közelebb jutunk a főgonoszhoz és kiderül ki a csendestárs, aki nagy mértékben mozgatja a háttér szálakat, aztán megjelenik az FBI is, ráadásul az a részleg, ami a természetfelettivel foglalkozik és innentől engem már megvett az egész sorozat. SPOILER VÉGE!

  A stílus néha sántított egy kicsit, a kezdeti vagányságból néha átment közönségesbe, de ez az én egyéni problémám, mindenkinél máshol van az a határ, hogy mikortól tetszik neki egy beszólás és mikortól zavarja. Cat-et még most sem zártam annyira a szívembe, mint más karaktereket az első köteteknél, de nagyon érdekel és kíváncsi vagyok a történet folytatására. Benne van a levegőben, hogy kedvenc karakter lehet belőle. Bones-t is nagyon meg tudtam volna kedvelni, de valamiért nem sikerült még annyira. Talán az első benyomás nem tetszett róla, van egy autós jelenetük, ahol egy kissé közönségesnek és utálatosnak tűnt számomra. Ugyanolyan elítélendő és megvetendő vámpírnak láttam, mint akiket eddig Cat gyilkolászott és nagyon lassan ment az, hogy a véleményem megváltozzon róla.  A későbbiekben pedig a kemény vámpírt nagyon esendő embernek és egy kissé túlzottan romantikusnak találtam. Emiatt úgy éreztem, hogy a könyv végére, az egyik végletből átjutott a másik végletbe a személyisége és eldöntetlen maradt számomra, hogy kedvelem-e vagy sem. 

  Piros pontok járnak a harcjelenetek miatt, a történet miatt és azért is, hogy nem volt telenyomva szexjelenetekkel, amik lassították vagy az egész történetet kitöltötték volna. Pont annyi volt benne, amennyi kellett és megvolt az értelme. Nem csak a karakterek kapcsolatát fejezte ki, hanem egyfajta személyiségfejlődés is volt. 

  Viszont jár pár fekete pont: félúton voltam a sírhoz, akárhányszor Bones szájából kibukott az, hogy Cicuska. Szójátéknak nagyon jó, bár nem eredeti, de ez a becenév nekem katasztrófa volt. Személyes probléma, nem tagadom, de bennem erősen él a sztereotípia, hogy a hidrogénezett szőke hajú, buta plázacicát hívja a kétajtós szekrény Mackókája Cicuskának. Sem Bones karakteréhez nem illet ez a becézgetés, sem pedig egy olyan badass csajhoz, mint Cat. Ezzel már eleve az a gondom, hogy tőlem távol állnak az ilyenfajta becézések, de ez nem a könyv, sem pedig a fordító hibája. 

  Hatalmas nagy fekete pont nálam a szerelmi szál és nagyon sajnálom, hogy így lett megírva, ahogy. Egy több kötetes, hosszabb lélegzetű sorozatnál azt várnám, hogy a szereplők közti konfliktust a vonzalom okozza részről részre, hogy ne csak a főgonoszok miatt aggódjak, hanem azért is, hogy összejönnek vagy sem. Rengeteg vicces, kétértelmű és sziporkázó jelenetet hagyott ki ezzel az írónő, pedig ért ezekhez. A könyv elején vannak ilyen jelenetek, de sokkal jobban vonzott volna a párosuk, ha több kötetben van szerelmi konfliktus. Így is van, de az már nem annyira vonz, mivel eleve nem kedveltem meg annyira a párosukat. Számomra túl gyorsan ellőtte az írónő a szerelembe esést, a férfi túl gyorsan mondja ki a szeretlek szót és túl gyorsan megy át a kemény karakter gyengéd romantikusba. A női karakter már később mondja ki és ez jó, érthető is, de nekem még ez is gyorsnak tűnt. Amikor elhangzik az ő szájából is a "szeretlek", valahogy nem éreztem azt, hogy már eljutott idáig, hiszen olyan nagy jelei nem voltak, sőt még a végén sem láttam azt, hogy annyira oda lenne meg vissza.

Miért olvasd el? Ha szereted a badass csajos stílust, a sötét és véres hangulatot, amit megspékeltek szexjelenettel, akkor tetszeni fog. 

Miért ne olvasd el? Ha nem jön be annyira a szókimondó stílus, mert közönségesnek érzed, akkor nem lesz a kedvenced. Ha romantikus sztorira vágysz, akkor ahhoz egy kicsit kevés, inkább az akció van túlsúlyban. Ha eleged van a vámpíros történetekből, akkor inkább mást válassz. 

Ui.: 4 pontot kap a könyv, mert érzem/hallottam, hogy a többi kötet ennél sokkal jobb lesz, így nem lenne fair, ha ez is megkapná a max. pontot. 

________________________________________________________________________________________________
Történet: 4/5 pontból

Karakterek: 5/5 pontból

Kedvenc: talán Cat, illetve az FBI

Tetszett: az alapötlet, a badass stílus, a harcok, a humor.

Nem tetszett: a becenév, a számomra indokolatlanul túl gyors szerelmi szál, elég lett volna a szexjelenet, ha már mindenképp feszültség kellett a karakterek között.

Kiadás: Ulpius-ház, 2009

Oldalszám: 416 oldal
________________________________________________________________________________________________
2011.10.25.

2011. október 24., hétfő

Miért pont ez? Már régóta szemeztem a könyvvel, aztán egy leértékelés során végre eljutottam odáig, hogy meg is vegyem. Nagyon tetszik az ópiumos, abszintos világ, ami egy időben nagyon jellemezte a művészek életét és a művészetüket, így keresem az ilyen hangulatú könyveket.

Történet: Nagyjából arról szól, amit a cím is sugall. Egy angol férfi leírja, hogyan került kapcsolatba az ópiummal, milyen hatással volt az életére és egyben egy tanmese is az ópium fogyasztásáról és annak következményeiről. A mű sok kis jelenetet dolgoz fel a szerző életéből és tulajdonképpen ópiumgőzös gondolatait és álmait tartalmazza.

Vélemény: Nagyon akartam szeretni a könyvet, hiszen már régóta áhítozok utána és mint már említettem, vonzódok az ilyen történetekhez. Életem egyik legmeghatározóbb olvasmánya a Toulouse Lautrec életétől szóló Moulin Rouge volt, azóta is keresem azt az utánérzést, de úgy látszik mindhiába.

 Ráth-Végh István szavaival élve az előszó az író mosakodása. Az író itt írja le, hogy mi célból, mikor, milyen körülmények között írta meg a művét, mit akar vele üzenni, esetleg plusz információkat közöl a könyvvel és/vagy az életével kapcsolatban, illetve instrukciókat ad, hogy milyen "szemmel" tekintsük a műre és hogyan olvassuk, hogy meglegyen az a hatás, amit el szeretett volna nálunk érni. Az Egy angol ópiumevő vallomásai tipikus példája ennek, hiszen olyan mosakodás szaga volt, hogy rögtön Ráth-Végh István szavai ugrottak be róla, aki többek között A könyv komédiája című mű szerzője. (Egyébként a könyvéből nagyon sok érdekességet meg lehet tudni a könyvekről, nem csak a nyomtatás fejlődéséről, hanem az írás fejlődéséről is, a régebbi korok szokásairól, a stílusokról, az írók helyzetéről, mindezt humoros formában tálalva.)

  Az előszó mosakodás jellegével még nem is lenne probléma, hiszen abban az időben, amikor de Quincey megírta (közel 200 éve) még ez lehetett a bevett szokás és a jellemző stílus. A probléma az volt, hogy számomra a könyv egyharmada olyan volt, mint egy előszó, a vége pedig olyan, mint egy függelék, miközben mindvégig arra vártam, hogy magát a történetet, a könyvet olvashassam, aztán vége lett és nem kaptam semmit, csak egy nagyon hosszú előszót. A szerző mindezt tetézte azzal, hogy először írt egy útmutatást az olvasónak, majd arrébb lapozva jön az első rész, ami rögtön Az olvasóhoz című fejezettel kezdődik és ha még ez nem lenne elég, folytatja azzal, hogy Bevezető vallomások. Itt még mindig nem olvasom a könyvet, csak a szerző "mosakodik", bár egy-egy epizód már megjelenik. El is jutottunk a második részhez, ahol végre Az ópium gyönyörei fejezet következik, itt már felcsillan a remény, hogy valami alakulni kezd, de ezután megint jön egy előszó és végül Az ópium kínjai. Ezzel vége is a könyvnek, ami utána következik az a Vallomások után megjelent kis kiegészítő kötet vagy melléklet, amit szintén teleírt előszóval, majd rendezetlenül és összefüggéstelenül kis epizódok zárják a sort. 

Az írói stílusról még annyit, hogy számomra egyszerre szépen és unalmasan írt. Untam az egész könyvet, az hajtott csak előre az olvasásban, hogy találtam benne még a mai korra is általánosan jellemző életigazságokat, illetve voltak benne olyan kis epizódok, amik kezdtek érdekesek lenni. Nagyon körülményesen és cirkalmasan fogalmaz, korának megfelelően, de úgy éreztem, hogy nagyon sokszor átesik a ló túloldalára és túlzásba viszi az egészet a hat-tíz soros körmondataival és a rengeteg hasonlattal. Gyakoriak az olyan hosszú mondatok, amik akár egy egész oldalon átívelnek és mire a végére érsz, azt se tudod, hogy mivel kezdte és mit akar mondani azzal a mondattal. Érthetően elkezdi a mondatot, aztán teletűzdeli zárójeles vagy kötőjeles megjegyzésekkel, plusz hasonlatokat is tesz bele és valahová olyan helyre szállnak el a gondolatai a hasonlatoktól, ahová te nem tudod őt követni. Az egyik hasonlat megtetszik neki és addig csűri-csavarja, hogy már követhetetlen miről is akar beszélni. Persze mondhatnám, hogy ez egy írói eszköz, amivel érzékeltetni akarja az ópiumgőzös gondolatainak kuszaságát, de elvileg a mű nagy részét akkor írta, amikor már leszokott róla. Amiket ténylegesen akkor írt le, mikor ópiumhasználó volt érthetően sikerültek olyanra, amilyenre, de a többibe nem kellett volna beleerőltetni a kuszaságot. 

  Történet tulajdonképpen nincs is, nekem olyannak tűnt az egész mű, mintha kis jegyzeteket, mini novellákat, kis epizódokat fésült volna össze és pár cirkalmas mondattal megpróbálta volna egységessé fűzni őket, számomra sikertelenül. Volt egy történetváz, gyerekkorától el akarta mesélni, hogy mi vezette ahhoz, hogy ópiumfüggő legyen, hogyan élt ezzel, milyen álmai voltak, majd pedig hogyan sikerült róla leszoknia. Néha sikerült neki összeszedettebben felvázolni ezt a történetet, de mindig akkor hagyta abba, amikor a lényeg következett volna. Semmire sem kaptam választ, csak össze-vissza ugráltam a szerzővel az időben és mások történeteiben. 

  Mikor leírta az iskolás éveit és magasztalta magát, hogy mennyire jó tanuló volt, szinte ő tudott a világon legjobban görögül, mikor leírta, hogy milyen a családi helyzete, hogy több gyámja van, akikkel szinte nem is áll kapcsolatban, mégis akadályozzák az életét és azt, hogy az örökségéhez jusson, nagyon érdekelni kezdett a történet. Aztán hirtelen fogta magát, megszökött az iskolából, elment Londonba, ahol nagy szegénységben élt, prostituáltak, árvák, hajléktalanok között és kiújultak a gyomorbántalmai, említést tett néha arra is, hogy lelki traumák érték és sokat szenvedett, de a miértekre egyszer sem válaszolt, mondván, hogy nem akarja vele untatni az olvasót és hát helyszűke van. Egy kicsit dickensi utánérzésem volt ezeknél a jeleneteknél, voltak olyan részek is, amiket egyedülálló módon írt le, pl. a házát úgy írta le, mintha egy festőnek adna instrukciókat, mit hogyan fessen meg. Érdekes volt az is, amikor leírta, hogyan látott vendégül egy malájt a házában, és még a legvégén lévő nő története is tetszett, bár nem értettem, hogy a nő története mit is keresett a könyvben. 

  A mű többi része pedig emészthetetlen, értelmetlen, zagyva vagy nehézkes volt. Olyan sokszor említette meg, hogy nem akarja a részletekkel untatni az olvasót, meg hogy helyszűke miatt nem ír le dolgokat, hogy ivós játékot lehetett volna játszani, miközben pont a kimaradt és elmondatlan részek tették volna érdekessé, egyedülállóvá és érthetővé a történetet. Mikor a a közgazdaságról beszélt oldalakon át, vagy a palimpsestről írt egy hosszabb értekezést, akkor érdekes, hogy nem zavarta a helyszűke és az untatás, holott semmi közük nem volt a műhöz ezeknek a részeknek. Mikor pedig azt kellett volna leírnia, hogy mitől voltak gyomorbántalmai, miért nem jött ki a gyámjaival, miért szökött el az iskolából, miért kezdte használni az ópiumot, mi történt vele utána, honnan volt egyáltalán pénze a napi ópiumhasználatra és egy londoni házra, miközben Londonba jutva szegény volt, mint a templom egere, hogyan sikerült neki leszokni az ópiumról és még sorolhatnám a kérdéseket, akkor ennyit olvashattam csak, hogy hát nem akar untatni, meg helyszűke van. Többek között a helyszűke okát sem magyarázta meg. 

  Végig csak "mosakodott", de azt is úgy tette, hogy nem magyarázta ki magát, de kérte, tőlem olvasótól folyamatosan, hogy ne ítéljem el őt, értsem meg, hogy ő milyen szenvedéseken ment keresztül, legyek vele elnéző és kedves, de hogy miért is legyek ilyen, vagy egyáltalán mi hasznom van abból, hogy elolvasom a szenvedéseit, azt nem magyarázza el. A könyvnek inkább Egy angol ópiumevő kétségbeeséseit és szenvedéseit adtam volna címül, sokkal közelebb áll az egész könyvhöz. 

  Összességében unalmas, zagyva, kusza és értelmetlen könyv volt, nagyon megszenvedtem az olvasásával és haragudtam a műre, a szerzőre nem. A szerző nagyon szépen tudott írni, amikor kordában tartotta a gondolatait, nagyon értelmes, művelt és okos volt, rengeteg dolgot tudott a világról és még szimpatikus is lett volna, ha jobban megírja ezt a művet és ha kihagyta volna az önfényezést. Az intelligens emberekben pont az a vonzó, ha szerények, a szerénység viszont itt hiányzott. 

Miért olvasd el? Ha szereted az olyan műveket, amikben szép gondolatok vannak és nem zavar, ha kesze-kusza, akkor megér egy olvasást. Sok érdekes információt is meg lehet tudni belőle, de nem az ópiumról, hanem az akkori közgazdaságról, a palimpsestekről, az utcai életről, a római és görög mitológiáról. Elég sokan utaltak erre a műre későbbi korokban, még a mai napig is megtalálható rá utalás, talán ezért érdemes még elolvasni, hogy értsd az utalásokat.

Miért ne olvasd el? Ha bosszant, hogy nincs egységes szerkezete egy könyvnek és össze-vissza ugrál a stílus, a történet, a gondolatok, akkor bánni fogod, hogy egyáltalán belekezdtél. Ha nem szereted a cirkalmas hatsoros (és annál több soros) körmondatokat olvasni folyamatosan, akkor ez nem a te könyved lesz. Mindemellett pedig elég vontatott és gyakran unalmas.

_________________________________________________________________________________________________
Történet: 3/5 pontból (néhány epizód és életigazság mentette meg a 2-től)

Karakterek: értékelhetetlen, mert nem igazán voltak.

Kedvenc: a londoni világ leírása.

Tetszett: egy-két epizód és szép gondolat.

Nem tetszett: a mű összeszedetlensége, a nagyon cirkalmas fogalmazás és az, hogy nincs semmi sem megmagyarázva.

Kiadás: Cartaphilus Kiadó, 2001

Oldalszám: 232 oldal
_________________________________________________________________________________________________

2011. október 10., hétfő

Sylvia Plath - Az üvegbura

Miért pont ez? Már nagyon régóta el akartam olvasni, mert jobbról-balról ajánlották, szülők és barátok, aztán egyik nap elhatároztam, hogy itt az ideje nekiülni és elolvasni. 

Történet: A könyv főszereplője Esther Greenwood, egy tizenkilenc éves fiatal lány, aki New York-ba utazik, hogy egy hónapig egy női magazinnál gyakornokoskodjon ösztöndíjjal. Az itteni tapasztalatairól és gondolatairól szól a történet eleje, majd hazautazik édesanyjához, ahol kiderül, hogy nem vették fel abba az íróiskolába, amibe nagyon szeretett volna járni. Innentől kezdve a főhősnő elindul a lejtőn és már a tudathasadás folyamatáról és a gyógyulási kísérleteiről olvashatunk.A könyv erősen önéletrajzi ihletésű, hiszen maga az írónő életének egy részét kísérhetjük végig. Szinte minden megtörtént és úgy, ahogy a könyvben le van írva, csak a neveket változtatta meg Sylvia Plath. 

Vélemény: Mindenki azt hajtogatta a környezetemben, hogy ez egy zseniális mű, muszáj elolvasnod, nem lehet kihagyni. Sokáig halogattam az olvasását, mert tudtam, hogy nagyon depresszív hangulata van és hát általában én sem voltam elég jó formában, hogy ki merjem nyitni a könyvet. Tény, hogy az elolvasásához kiegyensúlyozottabb lelkivilágra van szükség, máskülönben nagyon tudja nyomasztani az embert. 

Az eleje nagyon nem tetszett, sem a történet nem érdekelt, sem a karakter nem volt szimpatikus, jóformán nem is történt semmi és nagyon zavaros volt, hogy össze-vissza ugrált a jelenben és a múltban. Gyakran el is vesztettem a fonalat és már vagy tíz mondaton túl voltam, mire rájöttem, hogy már rég visszaugrottunk a jelenbe. Idegesített a karakter ezzel a csapongással és a néha meghökkentő vagy totál értelmetlen viselkedésével és vártam valami magyarázatot vagy valami történést. Egyedül azért haladtam tovább, mert ott motoszkált a fejemben, hogy jó lesz ez, csak be kell indulnia, illetve az hajtotta előre az olvasást, hogy elképesztően gyönyörűen írt Plath. Olyan hasonlatai, képei voltak, hogy néha hangosan is ízlelgettem a szavakat és többször elolvastam őket. A könyv feléből lehetne idézni, annyira szépen írt. 

A könyv közepe felé volt egy kis furcsa váltás és szinte úgy éreztem, hogy a semmiből bukkan elő a betegség, eddig észre se vettem, hogy komoly baja lenne a főhősnőnknek, amikor is egyre többször olvastam arról, hogy öngyilkos akar lenni, gondolkozik a módszereken és sokszor meg is próbálja őket véghez vinni. Mire felocsúdtam, már kórházakban jártam vele és egyre zavarosabb lett minden, teljesen magával ragadott a történet és Esther gondolatai. Utána már az volt a bajom, hogy nem kéne tovább olvasnom, mert nagyon mellbe vágnak a gondolatai, borzasztóan nyomasztanak és a sírás fojtogat, de egyszerűen nem bírtam félretenni. Annyira magába rántott az egész, hogy muszáj voltam befejezni, kíváncsi voltam mi lesz, mi történik a főhőssel és akartam a szép gondolatokat, a gyönyörű megfogalmazásokat olvasni. 

A könyv végére értelmet nyert számomra, hogy amit az elején unalmasnak és semmitmondónak véltem, azoknak igenis volt jelentősége, hogy amit nem kedveltem Esther-ben valójában mi is volt. Amilyen tetteket az elején értelmetlennek és logikátlannak tartottam, rájöttem, hogy nagyon nagy jelentőséggel bírtak. A történet második fele annyira beszippantott, hogy bekerültem a könyvemmel én is az üvegbura fojtogató és kilátástalan világába Estherrel. 

A történet nagyon megrázó, hiszen egy beteg ember fejében vagyunk mindvégig és az ő szemén át látjuk a világot. Nem véletlen, hogy néha egy kicsit zavaros az írás és sok helyen csak az érti meg a gondolatokat, aki járt hasonló cipőben, másnak csak üres szavak lesznek. Akiknek nem tetszik a könyv, az azért van, mert valószínűleg annyira kiegyensúlyozott életet éltek eddig, hogy fel se tudják fogni, milyen az, amikor kilátástalannak látod a jövődet, milyen az, amikor a lét is fáj vagy csak egyszerűen nem érzed, hogy élsz, hogy vagy. Aki ezeket nem érzi át egy kicsit sem vagy sosem voltak keserű gondolatai az életről, nyavalygásnak vagy írói erőltetésnek, drámakeltésnek vehetik Sylvia/Esther gondolatait. 

Kimondottan tetszett, hogy az írónő egy percig sem próbálja megmagyarázni, hogy milyen ez a betegség, miért lett beteg, milyen események juttatták el idáig, egyszerűen csak érzed és észreveszed mindezt a szavakból. A könyv elején csak úgy belecsöppenünk az írónő/Esther világába, a közepébe és egy darabig magával visz minket, majd a könyv végén egyszerűen kidob belőle és azt veszed észre, hogy tudni akarod mi történt, olvasnád tovább. De valójában nincs szükség arra, hogy az ember tovább olvassa, hiszen az életrajzából tudni, hogy mi történt vele és a fülszöveg is elárulja. Miután Az üvegbura megjelent 1963-ban, az írónő öngyilkos lett, 30 éves korában. Amit a könyvben leírt, hogy hányszor próbálkozott vele sikertelenül, az a könyve kiadásának évében sikerült is. 

Bár a könyvben irtózott a házasság és a gyerekek gondolatától, férjhez ment egy költőhöz és született két gyermeke. Majd elváltak és nem sokra rá lett Sylvia Plath öngyilkos. Ebből tudjuk, hogy ami halvány remény felcsillant a könyv végén, hogy hátha meggyógyul, csak hiú ábránd volt. Akkor tényleg egy kicsit kiszabadult az üvegbura alól, sikeresen lediplomázott, angolt tanított és verseket írt, de végül visszaesett a depresszióba. A könyvén érezni is, hogy mennyire mélyen benne volt a betegségben és szinte az lett volna a csoda, ha meggyógyul és felépül. Sajnos, a fia is 2009-ben, 47 éves korában öngyilkos lett, így a betegség végigkísérte a családot. 

Nagyon sajnálom, hogy az írónőnek végül nem sikerült felépülnie, mert annyira szép lelkivilága és gondolatai voltak, hogy még sok ilyen alkotást megoszthatott volna a világgal. Szívesen olvastam volna több művét is és nem csak azért, mert vonzanak a pszichikai betegségekről szóló könyvek, hanem azért is, mert gyönyörűen bánt a szavakkal és még olyanokat is meglátott vagy észrevett a világban, amit mások talán nem. 

Miért olvasd el? Mert nagyon gyönyörűen írt Sylvia Plath és nagyon értett ahhoz, hogy átérezd az ő érzéseit. Mesterien bánt a szavakkal és nagyon szép lelkivilága volt. Néhol keserű humort véltem felfedezni a sorok között, amitől még egyedibbé vált számomra az írónő. Érdekes volt egy tudathasadásos, depressziós ember fejében és lelkében lenni, úgy, hogy az hiteles volt. Ilyen depresszív hangulatú könyvet csak az tud zseniálisan megírni, aki tényleg abban a másik világban van, és Sylvia Plath sajnos ott volt és nem tudott belőle kikecmeregni. 

Miért ne olvasd el? Ha nem szereted a nagyon depressziós könyveket, akkor végig se fogod tudni olvasni. Az írónő nyíltan és szemérmetlenül beszél az öngyilkosságról, a módjairól és egyéb meghökkentő dolgokról. Ha valaki depresszióra vagy melankóliára hajlamos, ez a könyv tuti, hogy lerántja a mélybe, így nem ajánlom. Gyerekek kezébe pedig véletlenül sem kerülhet, abszolút nem nekik való, illetve aki hasonló betegségben szenved az messzire kerülje el, jobb, ha másik bolygóra kerül tőle a könyv.

_______________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Esther és Buddy

Tetszett: A gyönyörű írásmód, a szemérmetlen stílus és a gondolatok.

Nem tetszett: A hangulatom, miután elolvastam a könyvet. :) 

Kiadás: Több kiadást ért meg, én ezt olvastam: Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981

Oldalszám: 234 oldal 
_______________________________________________________________________

Charles T. Rose - Álomlabirintus

Miért pont ez? Leértékelt könyvek között keresgéltem és megfogott a könyv címe, valamint a fülszöveg.

Történet: A főszereplő kisfiúval, David Cunninghammel egyre több furcsaság történik mindenhol, a suliban, az otthonában, sőt az egész városban, ahol él a szüleivel egy kis házikóban. Titkos rejtekhelyre bukkan a szobája kandallójában, ahol megtalál egy bőrkötésű és régi könyvet, ebből a kandallóból előugrik egy kisegér is, amelyik beszél, ráadásul az iskolában, barátnőjével, Abigael-lel észrevesznek egy különös, szőke fiút, aki hol eltűnik, hol előbukkan. Hamarosan kiderül, hogy David az Őrizők nemzettségéhez tartozik, akiknek az a feladata, hogy őrizzék az álomvilágot és az emberek világát, valamint megóvják ezt a két világot a gonoszságtól. David az egyetlen, aki segíthet megfékezni egy démont, aki mind a két világot uralma alá akarja hajtani, de hamarosan rájön, hogy nem csak a démonnal kell megküzdenie, hanem az ébredező Labirintussal is, ami mindkét világ létét fenyegeti.

Vélemény: Az a legrosszabb, ha az ember nagyon megszeret egy könyvet és próbálja azt az érzést megtalálni más íróknál is, ezért önkéntelenül, de összehasonlítja másokkal. Sajnos ez a könyv is ebbe a csapdába esett nálam, mert Neil Gaiman világát és azt az érzést vártam tőle, amit az előbb említett író éreztetni tud a könyvein keresztül. Ezzel a várakozással kezdtem neki az olvasásnak, ami megsínylette az előzetes értékelésemet, így próbáltam elvonatkoztatni. Többször félretettem a könyvet és inkább mást olvastam helyette, pedig egyáltalán nem volt rossz. Aztán rájöttem, hogy mi a hiba, mégpedig az, hogy a könyv gyerekeknek és/vagy nagyon fiatal tinédzsereknek íródott, így már nem tudom a korosztályhoz megfelelően átérezni a történetet, mert egészen más stílusú könyveket olvasok felnőttként, de végül befejeztem és elolvastam. 

A fülszöveg sajnos nagyon spoileres és szinte minden nagyobb lényegi pontot és eseményt elmond, ami ront a történet élvezhetőségén. A Labirintus például szinte a könyv utolsó harmadában vagy felében bukkan fel és egy elég fontos esemény, amit jobb lett volna, ha nem árulnak el, akkor nagyobb lett volna a feszültség. Adott ugye a kisfiú, David, akiről hirtelen kiderül, hogy milyen kulcsfontosságú szerepe van az életben, nem csak egy átlagos kisiskolás fiú, hanem bizony sokkal nagyobb dolgokra hivatott. A főgonosz szinte az összes Őrizőt elpusztította, de egy csel miatt, sikerült a Cunningham családnak egy fiúunokát "kimenekíteni", aki méltó ellenfele lehet a démonnak. David édesanyja hamarosan emlékezni kezd a család múltjára, ahogy a könyvet megtalálják és segítségére lesz a fiának a nagy küzdelemben. Ugyanúgy a kisegér és még pár álomvilági lény is csatlakozik hozzá és David átkerül ebbe a másik világba, hogy csavaros eszével és segítőivel legyőzze a gonoszt. 

A történet bájos és aranyos, néha még én is tudtam rajta izgulni, a végét pedig megsirattam, de mégis valami hiányzott a katartikus élményhez és ez nem az írók vagy előző olvasmányok összehasonlításából fakadt. A könyvbeli világ elég alaposan és szépen kidolgozott, hosszú múltja van a családoknak, a lényeknek, az álombéli világnak, politikai és szerelmi csatározások is szerepelnek benne és nagyon jópofa kis lények. Az író nagyon aranyos világot festett le és nagyra értékelem az olyan embereket, akiknek ilyen mesébe illő fantáziájuk van. Nagyon tetszettek azok a részek, amik a másik világban játszódtak, a lényeket szinte magam előtt láttam, mint egy rajzfilmet. Egy kicsit olyan érzésem volt, mintha egy Walt Disney klasszikust olvasnék könyvben, szinte magam előtt láttam a színeket, a formákat, mindent. Volt ott egyszarvú, aki inkább egy otromba pacihoz hasonlít, volt ott jegesmaci, aki nyakalta a rumos teát, volt egy jópofa beszélő szikla, manók, démonok, robotok és még sorolhatnám. A karakterek viccesek voltak, David pedig kedvelhető, a többiek szerethetők. 

De valahogy hiányzott valami. Az motoszkált végig a fejemben, hogy a történet bájos, a karakterek is azok, van benne egy furcsa könyvünk, van varázslat, szépség, humor, egy kis izgalom, voltak megható jelenetek is, de olyan idegen volt. A nyelvezet tette számomra egy kissé idegenné a történetet, mert bár nagyon szépen fogalmaz az író, sokszor olyan szófordulatokat, szavakat, kifejezéseket használ, amit a gyereknek meg kell magyarázni. A fogalmazás egy kicsit régies, abban az értelemben, hogy a gyerekek (sajnos) nem olyan közegben mozognak a mai világban, ahol ennyire választékosan fogalmaznak és ettől egy kicsit nehézkes lesz az olvasás. Gyönyörű mondatok vannak benne és nagyon érzékletesen ír az író, de minduntalan kiugrott a sorok közül, hogy ő felnőtt és ezért néha olyan szavak vagy mondatok jöttek ki David száján, amit egy tizennégy éves nem mond. Ezzel szemben a szülőkről nem hittem el, hogy ők felnőttek és egy gyereket nevelnek, ahhoz túl gyerekesek, vagy naivak voltak. Inkább egy nővérnek és egy idősebb fiútestvérnek tűntek. 

A könyv végső megoldása pedig elhamarkodott és túlontúl egyszerű volt, szinte nem is értettem, hogy Davidre miért volt szükség, ha más egy csettintésre meg tudta oldani a problémát. Valami nagyobb csattanóra számítottam és el is vártam az írótól, mert amilyen varázslatos világot tudott teremteni és amilyen szépen írt, biztos voltam benne, hogy ütős lesz a történet vége, de nagyon egyszerű volt. A megható jelenetért piros pont jár a végén a kisegérrel, azt a részt nagyon megsirattam, majd kaptam egy feloldást, aminek nagyon örültem. 

A főgonosz lehetett volna rémisztőbb is, mert egy kicsit ki lett figurázva, amitől annyira nem éreztem a veszedelem súlyát, de talán az a korosztály, amelyiknek íródott nem foglalkozik vele, mert amúgy is a gonoszt látja benne. A végén lévő csavar a gonoszokkal túl hamar lett "lelőve" a történetben, lehetett volna azon is még csavarni egyet, illetve nekem a démon megfogalmazás túl általános volt, hiszen rengeteg fajtája létezik, és aki olyan egyedi lényeket tud teremteni, mint az író, karakteresebb démont is tudott volna teremteni.

Összességében bájos történet volt, aranyos szereplőkkel, nagyon jó és egyedi fantáziavilággal, szép és választékos megfogalmazással tálalva, kedves humorral, ármánnyal, kalandokkal fűszerezve és sok varázslat is volt a könyvben, ami kalandossá és izgalmassá tette a történetet, de elsősorban gyerekeknek ajánlott, illetve szülőknek, ha este fel akarnak valamit olvasni a gyerkőcnek. 

Miért olvasd el? Ha kiskorú vagy, akkor nagyon tetszeni fog a történet, a klasszikus mesékre hajaz, egy csipetnyi Shrekkel, egy csipetnyi Harry Potterrel, egy csipetnyi Robotokkal és egyéb rajzfilmekkel. Kalandos és bájos, jó kis átvezető a fantasy könyvek világába. Ha a gyerkőcnek szeretnél olvasnivalót választani, akkor ezt tuti választás lesz, akár egyedüli olvasásra, akár esti felolvasásra. 

Miért ne olvasd el? Ha már elmúltál 14 éves és főleg több divatos, vagy felnőttesebb fantasy volt a kezedben, akkor nem fog tetszeni. Túl egyszerűek benne a csavarok, egy kicsit kiszámítható és túl meseszerű. Inkább kalandos és könnyed, mint izgalmas és hátborzongató. 

Ui.: Az író magyar, és jó példa arra, hogy a magyarok is tudnak, ha akarnak.

______________________________________________________________________
Történet: 4/5 pontból
 
Karakterek: 4/5 pontból

Kedvenc: Eugen, a kisegér, a beszélő szikla, a jegesmaci és Frígia, a táltos

Tetszett: Az író fantáziája, a választékos és szép fogalmazás, és a könyv világa. Ha a védőborítót leveszi az ember, akkor meglepetésre bukkan, a kivitelezés nagyon szép és az író saját kezű rajzai is azok.

Nem tetszett: A túl egyszerű csattanó, a gonoszok karakterének egyszerűsége.

Kiadó: Alexandra, 2007 

Oldalszám: 304 oldal
______________________________________________________________________

2011. október 9., vasárnap

Suzanne Collins - Futótűz

Miért pont ez? Az első rész után nem bírtam ki, hogy ne folytassam, pedig nem is volt függővége.

HA AZ ÉHEZŐK VIADALÁT NEM OLVASTAD, NE OLVASS TOVÁBB!

Történet: Miután Katniss és Peeta túlélte az Éhezők Viadalát, családjaikkal beköltözhetnek a Győztesek Falujába, hogy aztán boldogan éljenek, míg....meg nem jelennek az új Békeőrök a Tizenkettedik Körzetben, míg Snow elnök nem tesz fenyegető látogatást Katniss házában és míg nem közlik az összes eddigi Viadalok győzteseivel, hogy újra kiválasztottak lesznek egy még nagyobb viadalban. Ebben az évben ugyanis, nemcsak a szokásos Éhezők Viadalát szervezik meg, hanem egy huszonöt évente megismétlődő nagyobb mészárlást is. A Kapitólium bebizonyítja, hogy nem lehet csak úgy borsot törni az orruk alá.

Vélemény: A könyv összhatása ugyanaz, mint ez első részé, örömtől és izgalomtól csillogó szemekkel hol ugrálok, mint egy sikoltozó gyerek a karácsonyfa alatt, hol meg káromkodok a függővég miatt és átkozom az írónőt, amiért ennyire megcincálta az idegeimet. A sorozat nagyon nagy kedvenc lett és már azt se tudom, mikor rajongtam ennyire egy történetért, talán a Végzet Ereklyéi sorozat ért el nálam ilyen hatást, hogy elvonási tüneteim vannak a következő rész(ek)ig. Viszont ennél a résznél, hogy stílusos legyek, légy került a levesembe, de a könyv vége miatt, bekajáltam, mintha az arénában lennék. 

  Mesélek egy kicsit erről a légyről és a levesről. Itt volt a kezemben a második rész, szépen tálalva, első ránézésre hibátlan hozzávalókkal. Van egy nagyon kedvelhető, imádható főhősnő, Katniss, van egy komor, feszültségekkel teli hangulat, ami szó szerint az idegeimen táncolt, van egy nagyon jó kis szerelmi háromszögünk, aminek az egyik csúcsán egy imádható srác, Peeta áll, van egy szépen kidolgozott disztópiás világunk, és egy nagyon jó írónőnk. Ármány, összeesküvés, egy kis szerelem, sokkoló jelenetek, izgalom, feszültség, humor, dráma, minden kis finomság együtt van, ami kell a sikerhez. De aztán orvul belerepült a légy a levesembe és csak meghökkenve tudtam bámulni rá, hogy mit kavar bele az ételembe. 

  Először is a fordítás. (Kedves fordító, mit csináltál? Mit? De most komolyan! *hajtépkedés és forgó szemek*) Mind a két részt ugyanaz a személy fordította és le a kalappal előtte, nekem nagyon tetszett a fordítás nyelvtanilag, formailag, jobbról, balról, alulról, fölülről, de Katniss mióta mond olyanokat, hogy kaja, kecó és smár? Akit én megismertem az első részben, egy komoly és felnőttesen gondolkozó, talpraesett fiatal lány volt, most meg, mintha duzzogó és elkényeztetett tinédzserré vált volna ilyen szöveggel a szájában. Nekem totál nem volt összeegyeztethető az első kötet Katnissa a második kötetével. Ez volt a légy első gonosz lépése a tányér széléről a levesbe. 

   A második lépés, amikor már fel se nézett rám vigyorogva, csak beletrappolt a következő lábával, az a könyv eleje volt. Míg az első kötetnél egy idő után túlléptem azon, hogy olyan kaják leírása volt, amiket még én se kóstoltam végig és olyan ruhaköltemények, meg kozmetikai eljárások taglalása volt oldalakon át, amire sose lesz pénzem, addig itt kikergetett a világból. Az első részben meg tudtam érteni/magyarázni ezt a technikát, hiszen nagyon jó kontrasztot alkotott a körzetbeli éhezés és a kapitóliumi gazdagság és jólét. Nagyon jól érzékeltette az írónő a kétfajta életmód közti különbséget, itt viszont már nem volt rá szükség, legalábbis ennyire kiélezve nem. Tudtuk és Katniss is tudta, hogy honnan jött, hogy belecsöppent a Viadal után a jólétbe és a karakteréhez méltón viselte az új körülményeket, de számomra csak töltelék és időhúzás volt, hogy megint több tíz oldalon csak egy divatlapot olvasok, étlappal és pár kisvárosi megható történettel vagy pletykával megfűszerezve. Olyan érzés volt, mintha a Kapitóliumban ülve egy városi női magazint olvasnék, miközben inkább a politikai lapot, vagy a következő Viadal műsorújságját szeretném olvasni. Nem is lett volna baj, ha a végső Viadalt jobban kidolgozza az írónő, mert megmondom őszintén, hogy most nem überelte annyira az elejét, mint az első kötetben. Más volt a történet, persze, nem ugyanaz a séma volt, de nekem egy kicsit olyan volt, mintha az első kötet rosszabb változata lett volna a kezemben. 

  Sokkal nagyobb arányban voltak most a részletes leírások, mint az első részben és sokkal inkább nem volt létjogosultságuk. Az események, amik előrébb vitték a cselekményt jól és elég rejtélyesen voltak elhintve és időzítve, be is tudott csapni az írónő a legtöbb résznél, de ezek az események rengeteg olyan résszel voltak kitöltve, ami rontott a helyzeten. Miközben olvastam a könyvet nem tűnt fel annyira hibaként, de ahogy a végére jutottam és végiggondoltam, hogy mekkora bombát indított útjára az írónő, úgy éreztem, hogy hamarabb is elindíthatta volna az eseményeket, a nagy durranást. Röviden szólva az arányok nem voltak annyira jók, kevesebb kaja és ruha és több politikai csatározás, valamint kidolgozottabb Viadal kellett volna. Amilyen nagy eseménynek harangozták be a második kötet Viadalát, annyira kicsit szólt számomra. Sokkal többet vártam. 

  A Viadal ötlete nagyon jó volt, meghökkentett és végigugráltam, meg izgultam az egészet, aztán amikor olyan durvává kezdett válni, mint az első kötetben, hirtelen kirángattak belőle és közölték velem (a szereplővel), hogy vége én meg csak értetlenül pislogtam és jobbra-balra lapoztam, hogy hol a könyv vége, mert azt nem találom. Gyűlölöm a függővégeket, mert felérnek egy lelki kínzással, és azért is, mert borzasztó könnyen hatnak rám, tipikusan buta fogyasztó lesz belőlem és gondolkodás nélkül nyúlok a másik kötetért, rá se nézve, hogy mennyibe kerül. (Igen, esendő vagyok én is.) Visszatérve a Viadalra, nagyon tetszett, hogy a könyv eleji utalással össze tudtam kapcsolni az eseményeket és egy kicsit megdolgoztatta az agyam és a fantáziám, hogy ki kivel van és tulajdonképpen mi a fészkes fene történik itt, aztán meg is kaptam a pofont a függővéggel, ami lesokkolt. Tetszett a jelkép felhasználás is és az összetartás érzése, az, hogy fellázadnak a jók a gonosz ellen és bizony pimaszul odapörkölnek, de nem tudtam megemészteni, hogy olyan kis kurta lett a Viadal. Az egy dolog, hogy még inkább Lost érzésem volt és a Kocka filmek hatását is érzékeltem (egy-egy cikk, egy-egy csapda és még ráadásul mozognak is), de nem érdekelt, mert eredeti ötlet volt, csak szerintem ebből az ötletből sokkalta többet is ki lehetett volna hozni és az írónő biztos vagyok benne, hogy meg is tudta volna csinálni. Ez volt az a pillanat, amikor a légy fejest ugrott a levesembe és elmerült benne, de szó nélkül lenyeltem a végén, mert kell a harmadik rész, de nagyon gyorsan, mert teljesen kifordultam önmagamból. Tudnom kell, mi a vége. 

  Összességében zseniális a történet, attól függetlenül, hogy lehetne még tökéletesebb is (van egyáltalán olyan, hogy tökéletes valami?) és, hogy sok benne más művek hatása (Lost, Kocka, Battle Royal, stb.). Teljesen lesokkolt, ledöbbentett, meghatott, még pityeregtem is néha és felborzolta az idegeimet, az adrenalin szintemet meg úgy rángatta, mint egy marionett bábut. Kihagyhatatlan és számomra az év, sőt az évtized egyik toplistás, legjobb könyve, bár az első résznek nagyobb volt a hatása. Remélem, hogy a harmadik felülmúlja mind a két részt. Utána már csak az lesz a bajom, hogy miért nincs tovább. :)

Miért olvasd el? Ha az első rész nagyon tetszett, akkor felesleges válaszolnom. Ha nem tetszett, akkor most se fog annyira meggyőzni, talán ha a harmadik rész nagyon ütős lesz, akkor még azok is a kezükbe veszik, akik haragudtak a Battle Royal koppintása miatt, vagy a másolás jelleg miatt. 

Miért ne olvasd el? No comment. 
_________________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Peeta, Cinna

Tetszett: A körzetek összetartása, néhány szereplő polgárpukkasztó és lázadó viselkedése, Katniss "esküvői ruhája", ami Cinna érdeme volt. A nagy összeesküvés, ami körvonalazódik. 

Nem tetszett: A divat- és étlap jelleg megint, valamint a Viadal kurtasága.

Kiadás: Agave, 2010

Oldalszám: 314 oldal   
_________________________________________________________________________________________

2011. október 7., péntek

Suzanne Collins - Az Éhezők Viadala

Miért pont ez? A kiadó egy másik könyvének hátuljában láttam először ajánlatként a történetet, de különböző okok miatt nem jutottam el odáig, hogy el is olvassam. Egy idő után észrevettem, hogy mekkora rajongótábora lett a könyvnek, filmet is készítenek belőle, ráadásul egy Molyos kihívást is találtam hozzá, így muszáj voltam a kezembe kaparintani.

Történet: A történet a Panem nevezetű országban játszódik, ami Észak-Amerika romjain jött létre. Fővárosa a csillogó Kapitólium, amiben amilyen jómódban és gazdagon élnek, olyan szegényen és tehetetlenül tengetik napjaikat a környező tizenkét körzet lakói. Évtizedekkel a történet ideje előtt, tizenhárom körzet létezett, de a Kapitólium könyörtelenül eltiporta a Tizenharmadikat, mikor lázadás tört ki. Ezzel a szörnyűséggel kívánták emlékeztetni a körzetek lakóit, hogy a Kapitólium kezében van a hatalom és ők bármit megtehetnek, ne merészeljen senki sem lázadni. Hogy a fenyegetés még teljesebb legyen, a Kapitólium egy valóságshow keretében minden évben megrendezi az Éhezők Viadalát, ahol minden körzetből egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiú és egy lány vesz részt, persze nem önszántából. Az aratóünnepségen húzzák ki a résztvevők nevét, hogy utána elszállítsák őket egy arénába egy ismeretlen helyre, hogy ott egymással és a természeti viszontagságokkal megküzdve egyetlen egy ember maradjon talpon. A nyertes egész életében jómódban élhet. A történet egyik főszereplője, Katniss egyedül él az édesanyjával és kishúgával a Tizenkettedik körzetben, gyakorlatilag ő a családfő, ő viszi haza az élelmet, amit legjobb barátjával Gale-lel illegálisan levadásznak a közeli erdőben. Mikor Katniss kishúgát sorsolják ki a Viadalra, a lány gondolkodás nélkül a helyébe áll, így húga helyett őt viszik el a Viadalra, Peeta-val, a pék fiával, hogy a Tizenkettedik Körzetet képviseljék a Viadalon.

Vélemény: Amióta befejeztem a könyvet, csak azt bírom hajtogatni ugrándozva, hogy Úristen, Úristen, Úristen! Évek óta nem olvastam ennyire jó könyvet, mint Az Éhezők Viadala. De most próbálok valami érdemleges véleményezést kipréselni magamból és összeszedni a gondolataimat, hogy ne egy kisregény legyen a kritikából.

Az elején eléggé nyögve-nyelősen tudtam csak olvasni és pár napra félre is tettem, mert nem szippantott magába a történet. Egyrészt azért, mert nagyon nyomasztóan indul, nem volt meg hozzá a megfelelő hangulatom, másrészt a környezetem idősebbjeitől hallottam már ilyen körülményekről (éhezés), nem is keveset és ezért még jobban megrázott az indítás. Folyamatosan az idősebb családtagokat, barátokat láttam magam előtt és belegondoltam, hogy de vacak lehetett így élni és mindezt elviselni. Hogy az ember mire képes, mit meg nem eszik, hogy életben maradjon. Persze az ismerősök/rokonok nem vadásztak úgy, mint Katniss, de hasonló borzalmakat meg tudtak enni és a legszörnyűbb az egészben, hogy a mai napig, ebben a percben is van rengeteg olyan ember a világon, aki kénytelen így élni. A borzongásom ellenére az írónő elérte nálam a szájtátós hatást és nagyon átérezhetően festette le a körülményeket. Ezért már egy nagy piros pont jár neki és kíváncsi lennék, hogy volt-e valami személyes tapasztalata, mert mindvégig úgy írta a történetet, hogy elhittem neki, így is élnek emberek. Olyan részletességgel számolt be minden egyes túlélési lépésről, hogy csak megrökönyödve pislogtam és folyamatosan az járt a fejemben, hogy nekem ilyen meg olyan tett eszembe nem jutna, ha kikerülnék a vadonba. 

Aztán megint elővettem a könyvet és már kezdett bennem mocorogni az érdeklődés, mert a történet átkerült a Kapitóliumba és addigra volt pár kis megható mozzanat, ami segített még jobban megkedvelni Katniss-t. Ahogy haladt előre a történet furcsa érzés volt, nem csak a főszereplőnek, hanem nekem is áttérni a fényűző dolgokra és átéreztem, hogy mekkora élmény lehetett egy éhezőnek belakmároznia a legfinomabb falatokból, de pár oldal után már zavarni kezdett, hogy szinte állandóan csak a kajákról olvasok hosszasan, meg a divatról, de ez az eszköz kellett ahhoz, hogy még csillogóbbnak tűnjön a Kapitólium. Vártam már nagyon, hogy beinduljon a történet és ne a Kapitóliumban totyorogjunk, már éppen ott tartottam, hogy megint félreteszem, amikor is úgy beindult a fogaskerék, hogy az utolsó oldalig le se tudtam tenni és úgy végigizgultam, hogy az hihetetlen.

A Kapitólium ahhoz képest, hogy a körzetek mennyire elmaradottak és szegények, olyannyira kitűnt Panem-ből, mintha egy egészen másik világ lett volna. Mindenhol közvetítették a Viadalt, hightech cuccokkal volt felszerelve a versenyzők ideiglenes lakhelye, kész divatbemutatót rendeztek le a kiválasztottakkal és olyan dolgokat is megkaptak, amiről életükben nem is mertek álmodni. Amennyire megrázott és ledöbbentett az a képmutató világ, annyira el is varázsolt és úgy voltam vele, hogyha a szereplők nem is élik túl, legalább tejben-vajban fürösztötték őket egy ideig és egy kicsit oldódott a hangulatom. Egy idő után már annyira izgultam értük, mintha a saját ismerőseimről vagy barátaimról olvasnék. 

Eleinte nem tudtam hova tenni a mentort, Haymitch-et, sem Effie-t, de egyre jobban megkedveltem őket is, nagyon jól bánt az alakjukkal az írónő, pedig csak mellékszereplők. A legkedvencebb kedvenc a Kapitóliumból, a stílustanácsadó, Cinna lett. Mielőtt megismertem volna Peeta-t, a pék fiát, ő lett a rajongásom tárgya, aztán Peeta úgy lesöpörte a színről, mint szél a szemetet. Peeta lett a plátói szerelem és nem véletlenül, hiszen nagyon jól kidolgozott karakter ő is. Végig azon izgultam és abban reménykedtem, hogy megússza az egészet, és bár hittem abban, hogy szerelmes, néha meginogtam, de bíztam benne, hogy az érzései valóságosak. 

Katniss karaktere volt a legkidolgozottabb és még el sem kezdődött a Viadal, már rá tettem volna fogadást, hiszen annyira sokat tapasztalt és talpraesett lány, hogy meg lehetne irigyelni. Tetszett a csípős és vadóc stílusa, ami mellett nagyon érző szívű is, a végsőkig óvja a családját és azokat, akiket megszeret. Különösen akkor került közel a szívemhez, amikor az édesapjára emlékezett vissza és az otthon maradt családjára, illetve amikor Ruta-val egy másik kiválasztottal voltak jelenetei. Érdekes volt, hogy míg az elején minden kiválasztottat sajnáltam, a vége felé már a halálukat kívántam és ettől elborzadtam. Nem csak azt tudta ábrázolni az írónő, hogy a résztvevők is így kezdenek el gondolkodni, hanem még nálam is elérte, hogy így érezzek. Nagyon tetszett az is, hogy Katniss-ból nem csinált vérengző vadállatot, hanem meghagyta az emberségét. Bár Katniss néha érzelemmentesnek tűnt, vagy inkább ellenségesnek, azért ott volt benne mindvégig az érző ember, aki nem csak önmagára gondol, pedig olyan helyzetbe került, amikor tényleg csak önmagára számíthatott és önmagával kellett volna foglalkoznia. 

Ha az írónő nem oldotta volna meg ennyire mesterien az érzelmi szálakat, akkor valószínűleg nem tetszett volna a könyv, mert egy kicsit olyan ValóVilág, amit utálok és egy kicsit Lost hangulata lett és mindezektől nem tűnt volna eredetinek, sem kiemelkedőnek a történet. Néhány embernek ezért nem tetszett a könyv, mert nagyon valóságshow hangulata volt mindvégig, de ha eleinte engem is zavart, a közepe táján, amikor már tényleg beindulnak az események nem jutott többé eszembe, hogy bármihez is hasonlítsam. Azzal voltam elfoglalva, hogy halálra izguljam magam Katniss-ért, felvont szemöldökkel figyeltem a talpraesettségét és ötletességét, valamint aggódtam a szerelmi szál miatt is, holott nem az volt a lényeg a történetben. Már az utolsó oldalaknál jártam, amikor azon kezdtem el izgulni, hogy csak ne függővége legyen, könyörgöm ne, aztán csalódtam is meg nem is. A szívem mélyén a happy end-et vártam, ahhoz vagyok szokva és bár nem lett az, de nem nem is lett az ellenkezője sem, nagyon jól lezárta az írónő az első kötetet. Kaptam egy végső megoldást is, meg nem is. Remegve várom, hogy mikor olvashatom a második részt és mindenkinek csak ajánlani tudom. Azt is megkísérlem kimondani, hogy ez az egyik legjobb szerelmi szál, amihez szerencsém volt és a legfurcsább is. 

Miért olvasd el? Mert nagyon-nagyon sokat lehet rajta izgulni, nagyon érdekes a felépített világ, a szerelmi szál is. Az írónő stílusa is jó és a karaktereket könnyű megkedvelni. Nagyon tetszett benne, hogy a történetben kijött az ősi, vadállatias ember a szereplőkben, miközben ott volt a modernebb, érzelmileg fejlettebb énjük is. (Én öt percig se bírtam volna ki a vadonban és ezt bevallom őszintén, nagyon durva dolog. Bár nem élünk ilyen körülmények között, de akkor is.) 

Miért ne olvasd el? Erre nincs mit mondanom.

_______________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Ruta, Cinna, Katniss és PEETA, a plátói szerelmem. :)

Tetszett: Szinte az egész, de legfőképpen az arénabeli jelenetek.

Nem tetszett: Egy kicsit elhúzott volt az eleje és lassan tudtam belemerülni a történetbe, de ez valószínű csak a hangulatom hibája volt.

Kiadás: Agave, 2009.

Oldalszám: 304 oldal
_______________________________________________________________________
 

2011. október 3., hétfő

Ellen Hopkins - Crank

Miért pont ez? Az írónő könyveit már Gigi *köszönet Giginek a távolból* kritikái által régebben kiszúrtam magamnak, de most jutottam el odáig, hogy olvassak is tőle Molyos kihívások alkalmából.

Történet: A regény önéletrajzi ihletésű, az írónő lányáról szól, aki a drogok rabjává vált. A lány szemszögéből olvashatjuk a hullámvasúthoz hasonló élettörténetet, milyen érzés drogfüggőnek lenni, mennyire lehet tőle szenvedni és attól is, hogy ugyan ki szeretne belőle lábalni, de egyszerűen nem megy. A tizenhét éves Kristina a nyári szünetben meglátogatja az édesapját egy másik városban és ott kerül először bajba a drogokkal, illetve itt esik először szerelembe. Megjelenik Bree, aki tulajdonképpen Kristina alteregója, a drogfüggő énje. Itt nincs szó többszörös személyiségzavarról, csak Kristina Bree-nek hívja és mutatja be magát másoknak, amikor a droghoz közelebb kerül. Bree a vadabb, flörtölősebb, "teszek a világra" énje Kristinának, ő testesíti meg a lány merészebb énjét. Kristina annyira szétesik a drogok miatt, hogy szinte két teljesen különböző embernek érzi magát. Kristina/Bree hazamegy pár hét után az édesanyjához és a testvéreihez, de otthon is "megtalálja" a drogot, felborítja az életét, új barátai lesznek a régiek helyett és a szűz lány el kezd randizni (és persze drogozni) egyszerre több sráccal is, míg a végén terhes lesz.

Vélemény: Azt se tudom, hol kezdjem, annyira felzaklatott a könyv, de belekezdek valahogy. A történetleírásomban nem szerepel spoiler, mert nagyjából ez szerepel a fülszövegben is és spoilertől mentesen is írom a véleményt, mert muszáj így megírni, meg akarom hagyni az élményt mindenkinek, aki egyszer a kezébe veszi a könyvet.

Általában minden könyvtől vár valamit az ember, szinte már nem lehet előítéletektől mentesen olvasni. Három dologtól is féltem, az egyik, hogy Gigi nagyon magasztalta az írónőt és nagyon féltem, hogy ezek után nem kapom meg azt a katarzist, mint ő. Féltem attól is, hogy ez versregény és bár szeretem a verseket, ritkán olvasom őket, mert egészen más élményt adnak az embernek, mint egy regény. Nehezebb őket feldolgozni, gyakran rajtad múlik, hogy egy képet hogyan értelmezel és gyakran többféleképpen is fel lehet fogni az olvasottakat. A harmadik, amitől féltem, hogy életrajzi ihletésű és bevallom őszintén, hogy az életrajzokat unni szoktam, talán eddig csak egyetlen olyanhoz volt szerencsém, ami tényleg érdekelt. 

Aztán olvasni kezdtem és elfelejtettem minden félelmet és előítéletet, semmi sem érdekelt, csak az, amit olvasok és szinte magam előtt láttam Kristinát/Bree-t, mintha ott állnék mellette. Teljesen kizártam a külvilágot, hozzám se lehetett szólni, míg el nem olvastam az egészet, összességében pár óra alatt (egyébként rövid könyv, az oldalszám ellenére a sajátos formája miatt). Nem zavart a versforma, főleg azért sem, mert rímet szinte nem is találtam, így nem lett Frédi-Béni komikus élményem. El is felejtkeztem róla, hogy milyen formában írta meg Hopkins a könyvet, némelyik jelenetnél pedig rájöttem, hogy más formában nem is lehetett volna megírni, így volt tökéletes. Mikor Kristina/Bree drogos állapotban volt, a versforma csak fokozta az érzéseket és szó szerint éreztem azt, amit ő. Ahogy a szavak egymás mellett/alatt gyorsan követték egymást szinte már nem is alkottak egy összefüggő mondatot, mégis annak tűnt és értettem a mondanivalót, és azt is, hogy a "betépett" állapotában tényleg így gondolkozhatott. A szavak csak úgy kergették egymást a fejében. 

De mielőtt mindenki azt hinné, hogy ez a történet csak egy drogos lány szenvedése és elmélkedése, leszögezem, hogy nem. Ez több annál. Bár a történet nem kimondottan egyedi, mert nap mint nap történnek/történhetnek ilyen dolgok a fiatalokkal szerte a világban, drog, tiniterhesség, nemi erőszak (akár a saját barátjuk által, nem feltétlenül vadidegenre gondoltam), alkohol, suliból lógás, régi barátok elvesztése, rossz társaságba keveredés, stb. Gyakran az egész mix megtörténik a fiatalokkal, elindulnak a hullámvasúttal és nincs megállás. De itt nem is lényeg, hogy egyedi legyen a történet, hanem az a legfontosabb, hogy van, aki MER írni erről és hitelesen. Mer írni róla szókimondón, teljesen lecsupaszítva a rossz dolgokat, őszintén, nem pedig szépítve, mondván, hogy hát tiniknek írok, ezért finomítanom kell rajta itt-ott. Itt nincs finomkodás, nincs burkolt megfogalmazás.

Kristina története megrázó, mert mindvégig az ő fejében vagyunk és magával ránt abba a világba/pokolba, ahol ő él, pedig nem kéne ott élnie. Tudja ő is, de mégsem képes kilábalni belőle, mert ott a "szörny", a drog, ami édesdeden suttog a fülébe, ráadásul ott van a másik énje, Bree, aki mindig magával rántja. Szegénykém nem egyszer véget próbál vetni az egésznek és egy pillanatra kijózanodik, de aztán mindig közbeszól a sors és szó szerint vissza taszítja őt a mélybe. Sok esetben nem is csodálkoztam rajta, hogy újra a drogokhoz nyúl, az ő helyzetében nem is tudom, mi lett volna a megoldás. Teljesen át lehet érezni, amit ő érez, meg lehet érteni, hogy min megy keresztül. Teljesen átlagos tinédzser, semmi olyan megrázó dolog nem történt vele, ami annyira indok lett volna a drogozásra (a szülei válása és az, hogy a lánytestvére leszbikus, persze, hogy megviselték, de nem ezért kezd drogozni). Érzelmileg össze van zavarodva, még szűz, de már megkezdődött a randizás időszaka, hibát hibára halmoz és sok baklövést követ el, de ki nem hibázott tinédzser korában? Ezektől a hibáktól lesz esendő, ember és egy átlag tinédzser. Bree nem csak a drogos énje, hanem Bree testesíti meg a benne ébredező vonzó nőt, aki lesz/lehetne belőle később, aki segít neki levedleni a kislányt, bár nem épp a megfelelő módon.  

Kristina/Bree keresi a szerelmet, azt az igazi szerelmet, amire minden tinédzser vágyik és végig is megy ugyanazokon a csalódásokon. Rádöbben, hogy ez mégsem az a szerelem, amire vágyott, mert a fiúk tesznek róla, hogy felébredjen ebből a kábulatból. Elég egy oda nem illő, a szerelemmel össze nem egyeztethető  mondat, vagy kifejezés és Kristina észbe kap, majd megsérül. Minden egyes alkalom megint indok arra, hogy a droghoz nyúljon, amitől előjön belőle a "teszek a világra" életérzés. Egy alkalommal annyira megsérül, hogy már aggódni kezd az ember, hogy ajjaj, ebből mi lesz? Ezt én biztos, hogy nem élném túl. Ő túléli, de megint csak droggal. Az édesanyja és a mostohaapja ugyan gyanakszik, hogy nem stimmel vele valami, ráadásul Kristina annyira megváltozik negatív értelemben, hogy az anyja megrémül, de nem tudnak mit tenni, mert a lány nem hajlandó velük beszélni szinte semmiről. A szülők mindent megtesznek, ami tőlük telik, de a tinédzserek nagyon leleményesek tudnak lenni, ha arról van szó, hogy ki akarnak szökni a pasijukhoz, vagy Kristina esetében, ki akar szökni a házból, hogy droghoz, cigarettához, alkoholhoz  jusson és persze a barátja csókjához is.

Mindennek a tetejébe még terhes is lesz és ez tulajdonképpen a tetőpont. Innen vagy nagyot lehet zuhanni, vagy pedig észbe lehet kapni és megváltozni, de nem árulom el, hogy mi történt, ahhoz el kell olvasni a könyvet. A terhesség témája is nehéz és nagyon érdekes volt olvasni, hogy egy drogfüggő lányban milyen gondolatokat indít el ez az egész. Persze, nem kell ahhoz drogfüggőnek lenni, hogy egy 17 éves katasztrófaként élje meg a dolgot, de itt Kristina történetét ismerve még nagyobb súlya volt az egésznek. Nem tudom megítélni, illetve még nem lehet megítélni, hogy helyesen döntött-e ezzel kapcsolatban, mert a történet még két köteten át folytatódik, amit feltétlenül el fogok olvasni, mert belepusztulok, ha nem tudom meg, mi történt később. 

Hopkins eleve nehéz témákról ír, mint azt már megtudtam pár kritikából, de ennek a könyvnek talán azért van nagy súlya és azért zaklatja fel még jobban az embert, mert olvasóként tudjuk, hogy igaz és megtörtént. Persze nem szó szerint volt minden így, ezt az írónő is kihangsúlyozza, de erősen életrajzi ihletésű és ezért borzongtam és a hideg rázott, ahogy a lelki pokolban jártam Kristinával/Bree-vel. Nem csak a történet volt elképesztő, hanem az írónő őszintesége és hitelessége is. Nem ő, hanem a lánya ment végig ezen a kálvárián, mégis annyira élethűen festett le mindent Hopkins, mintha vele történt volna meg az egész. Becsülöm nagyon az őszinteségéért, mert míg más "takargatja a szennyest" a többi ember elől, ő őszintén és bátran "kipakolta" az egész világ előtt. 

A könyv talán ezért is tiltott olvasmány, mert nagyon őszinte, de most az öklömet rázom az amerikaiakra, mert fel nem tudom fogni, hogy lehet ennyire ostobának lenni, hogy kitiltják ezt a könyvet az iskolákból és a könyvtárakból. Pont, hogy ezt/ilyet kéne olvasni a fiataloknak, mert ami Kristinával, az írónő lányával megtörtént egy nagyon jó, elrettentő példa. Garantálom, hogyha egy fiatal elolvasná, főleg egy ártatlan fiatal, a büdös életben nem jutna eszébe, hogy drogokhoz nyúljon, sőt elkerülné, mint a tüzet. A szülők helyében  ezt és ehhez  hasonló könyvet is nyomnék a fiatal gyerek kezébe és nem csak a semmitmondó, ostoba kis limonádé sztorikkal tölteném tele a fejüket, amik szerintem (tisztelet a kivételnek) jobban ártanak, mint pl. a Hopkins könyvek. Nem egy könyv úgy kezeli a nehéz témákat, mintha viccek lennének vagy félvállról lehetne venni őket és ezzel pont hogy rossz példát mutatnak. Ha egy könyvbe belerakom a drogot, mert attól, hú, de vagány lesz a fiúkarakterem, vagy berakom az alkoholt, mint minden hétvégi parti kellékét, csakhogy egy kicsit ütősebbnek tűnjön a sztorim, vagy berakom a nemi erőszakot/öngyilkosságot stb., hogy mélységet próbáljak adni a karakteremnek, az minden csak nem tanító jelleg és főképp nem elrettentő példa. 

Összességében a könyv hátborzongató, nehéz, szívet tépő, elborzasztó, felzaklató, de mégis szép. Hatalmas nagy élmény volt olvasni és a szívembe zártam a karaktert. Az írónő pedig nagyon szimpatikus lett az őszintesége és merészsége miatt, bekerült a kedvenc íróim közé. Nagyon szimpatizálok vele, mint emberrel és felnézek rá a munkássága és a lélekjelenléte miatt. A honlapján egy-két bővebb információt is meg lehet tudni a lánya történetéről, illetve a könyv eleji jegyzetből is és ebből kiderül, hogy miként élte meg és dolgozta fel ő is az eseményeket, illetve hol tartanak most. Az összes könyvét el fogom olvasni, mert most már bebizonyosodott, hogy nem csak nagyon jó író, hanem egy szerethető ember is, akiről ráadásul példát is lehet venni. 

Miért olvasd el? Mert egy megrázó és példaértékű történettel leszel gazdagabb, ami igényesen lett tálalva. Teljesen beszippant a történet és bár nem egy izgalmas krimi vagy egy kalandregény, mégis lerágod a tíz körmöd, hogy mi fog történni a szereplővel. Sok jelenet akár egy önálló versként is olvasható és tele van gyönyörű mondatokkal és érzésekkel, persze rossz érzésekkel is, mert nem rózsaszín történet. Könnyen át lehet érezni, amit a főszereplő érez és ettől szimpatizálni lehet vele. 

Miért ne olvasd el? Ha gyengébb idegzetű vagy, akkor ne olvasd el, mert nagyon felkavaró a történet és könnyen kihoz a sodrodból. Ha nyomasztó hangulatban vagy akkor se olvasd, mert "nehéz" a történet, ami után még nekem is muszáj valami vidámabbat és könnyedebbet olvasni, pedig én bírom a gyűrődést elég rendesen. Ha pedig nem szereted a nehéz témákat, amúgy sem jutna eszedbe elolvasni, így felesleges még indokokat felsorolnom. 

________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból (plusz még vagy 100 pont)

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Chase

Tetszett: A versforma, az írásmód, az őszinteség és a hitelesség (magyarán szólva az egész)

Nem tetszett: -

Kiadás: Margaret K. McElderry Books, 2004. október 5.

Oldalszám: 544 oldal 
________________________________________________________________________