2011. szeptember 25., vasárnap

Miért pont ez? Elsősorban azért, mert Gigi nagyon jó kritikát írt róla, másodsorban, mert az Odaáthoz hasonlította, végül pedig azért, mert nagyon gyönyörű borítója van. 

Történet: Cas Lowood (szellem)vadász, mint ahogy az apja és a felmenői is azok voltak. Cas-nek meghalt az édesapja, amikor a fiú kicsi volt és megörökölte tőle azt a kést, amivel el lehet pusztítani a szellemeket. Innentől kezdve Cas édesanyjával, aki boszorkány, a macskájukkal, aki képes érzékelni a szellemeket, körbeutazza az országot, hogy "megölje" az ártó lényeket. Egy nap új városba érkeznek, ahol Cas aktuális "feladata" van, Vérbe Öltözött Anna. A fiatal lányt még 1958-ban ölték meg, de a gyilkos büntetlenül megúszta tettét. A városban sok pletyka kering arról, hogy Anna rengeteg embert megölt az évek során, szinte mindenkit, aki betévedt a régi házába, ahol a családjával élt. Cas próbál beilleszkedni a városi életbe, hogy minél többet kiderítsen Annáról, mert a lány erősebb és másabb, mint a többi szellem, akivel Cas eddig találkozott, ráadásul Anna valamilyen oknál fogva megkíméli a fiú életét.

Vélemény: Igaza volt Giginek, mert a könyv hangulata tényleg Odaátos és már ezért a szívem csücske lett a történet. Vadászós, nyomozós (bár nem krimi-szinten értve), vicces és egyben hátborzongató. Már leszoktam arról, hogy féljek a sötétben, de annyira magába szippantott az egész, olyan jól volt megírva minden jelenet, hogy már attól felugrottam, ha a szél megrezegtette a redőnyömet. Eddig, ha szellemmel találkoztam egy könyvben, valahogy nem éreztem hátborzongatónak vagy félelmetesnek, vagy pedig egyenesen viccet csináltak belőlük, de ebben a könyvben végre tényleg olyanok voltak a szellemek, mint amilyennek gyerekkoromban elképzeltem. Undorítóak, erősek, félelmetesek, képeket mutatnak a halálukról, ijesztgetnek, fenyegetik az életed és a többi. Olyanok voltak, mint a Silent Hill-ben.

  Már a történet eleje egy kis akcióval kezdődik, így bepillantást nyerünk abba, hogy Cas hogyan is éli az életét, hogy miként választja ki az új célpontot, megismerjük az édesanyját, majd visszaemlékezésekben szinte az egész életét. Cas elég gyakran megemlíti az édesapját és a hozzá kapcsolódó emlékeit, eleinte nem is nagyon értettem, hogy miért van ennek akkora jelentősége, főleg a könyv közepe táján, amikor egyre többször fordult elő, de aztán értelmet nyert, hogy mi a funkciója. Az apja története is Odaátos hangulatot varázsolt a könyvbe, már csak egy fiútesó hiányzott volna a teljességhez.

  Nagyon tetszett, hogy a főszereplő egy fiatal fiú, felüdítő volt ebből a szemszögből olvasni egy könyvet, főleg a szerelmi szál volt ettől érdekes. Olvastam olyan véleményt, hogy Cas nem volt annyira fiús, pedig szerintem igenis az volt. Vagány, gyakorlatias, a korához egy kicsit felnőttebb viselkedése volt, jó kis szarkasztikus humorral. Bár néha meglepett Cas, mert voltak olyan jelenetek, ahol esetlenebbül és határozatlanabbul viselkedett, mint ahogy a karaktertől vártam volna, de ezt megbocsátottam neki, mert még fiatal. Nagyon szerethető és jól kidolgozott karakter.

  Annak megfelelően, hogy a főhős fiú, a szerelmi szál nem volt annyira kiélezve és nem is akörül forgott a történet. Inkább az akció- és a horrorjelenetek voltak túlsúlyban. A családi történetek mellett elég gyakran előkerült a normális élet kérdése is, amelyre Cas titkon vágyott. Az életmódja miatt nem adatott meg neki, hogy ugyanabba az iskolába járjon huzamosabb ideig, hogy barátokat és főleg barátnőt szerezzen magának, hiszen rövid időn belül mindig tovább kellett állnia. Viszont ebben a városban, Vérbe Öltözött Anna miatt a szokásosnál több időt kell eltöltenie és a beilleszkedés során ízelítőt kap abból, hogy milyen egy átlagos iskolai élet, milyen érzés lehet az, hogy az embernek barátai, illetve (ember)ellenségei vannak és milyen lehet szerelmesnek lenni. 

  A könyv eleje nagyon érdekes volt, a későbbiekben pedig Anna. Mielőtt találkoznánk vele, már nagyon rejtélyessé válik az alakja, mert Cas igyekszik minél többet megtudni róla, így a városiaktól mi is megismerjük a pletykákat, amik a lányról keringenek. A pletykák viszont nem fedik a valóságot és Anna sem hajlandó elmesélni a történetét, így még rejtélyesebb lesz a karaktere. Ami (engem is) egy kicsit zavart, hogy a könyv közepe belassul, de az izgalom ettől még jobban fokozódott bennem, mert majd' megőrültem attól, hogy megismerjem végre Anna történetét és megtudjam, hogy ő mitől másabb, mint a többi szellem, akikkel eddig Cas találkozott. Szerencsére nem kell megvárni a következő részt, hogy mindezek kiderüljenek, mert az írónő szinte minden szálat elvarr, egyedül egyet hagy meg a végére, hogy felkeltse az érdeklődést a következő kötetre. Egyébként annyira lezárt volt a történet, hogyha ezt a szálat nem hagyja lógni a levegőben, akkor nem is értettem volna, hogy ebből hogyan csinál sorozatot, bár így is kíváncsi leszek, hogy mit fog kihozni még a történetből.

  Nem csak Cas karaktere és "története" volt komoly, hanem Annáé is, hiszen amikor megtudtam mi is történt vele, egyre jobban kikerekedett a szemem a meglepetéstől. Én mindenre számítottam, csak arra nem, ami valójában megtörtént a halálakor. Az írónő nem valami romantikus vagy egyszerű magyarázatot talált ki Anna halálára, hanem egy hátborzongató és komoly témát. Ugyanez vonatkozik Cas történetére is az apjával. Ettől még sötétebb lett a történet és ettől vált még jobbá a könyv. A karakterek nem ugráltak jobbra-balra veszettül, mint a kölyökkutyák, nem siránkoztak, meg nyávogtak, nem hebrencskedtek, ezáltal komolyan tudtam venni a könyvet. A nehéz témák sem lettek kifigurázva vagy töltelékként bedobva, hogy többet csináljanak a történetből, mert az írónő mindent megfelelően kezelt. A könyv egy horrortörténet egy kis furcsa szerelemmel megspékelve, sötét és hátborzongató hangulattal.

  A mellékszereplők is érdekesek voltak és megint csak az Odaát jutott róluk eszembe, de a történet korántsem volt a sorozat másolása. Volt közöttük két olyan karakter is, akikre nagyon dühös voltam és alig vártam, hogy megkapják a magukét, szóval megvolt a tipikus figura, akit utálni lehet. Volt főgonoszunk is, aki tényleg hátborzongató volt és bár kiszámítható lehetett volna a tartózkodási helye, meglepődtem rajta. (Úgy látszik nem vagyok még annyira rutinos olvasó.) A könyv vége felé beindulnak az események és még a mellékszereplők is kulcsfigurák lesznek, ami kimondottan tetszett. Nem csak azért szerepeltek a könyvben, hogy kitöltsék a párbeszédeket, hogy jeleneteket lehessen hozzájuk írni a történet elhúzása miatt vagy, hogy érzékeltesse az írónő, hogy van élet a városban és Cas körül, hanem megvolt a helyük a végső leszámolásban.

  Összességében nagyon tetszett a könyv, mert hátborzongató, sötét hangulata volt, furcsa volt a szerelmi szál, tetszett az Odaátos benyomás is, a karakterek szerethetők voltak (Anna lett a személyes kedvencem), a történet csavaros volt, nehéz témákkal megspékelve és a könyv vége is jóra sikeredett. Nem lett függővége, sem pedig "hollywoodi" lezárása. Kíváncsian várom a következő részt, mert nagyon jó élmény volt egy ilyen történetet olvasni.

Miért olvasd el? Ha szereted az Odaátot, akkor szerintem kihagyhatatlan a könyv. Ha szereted a horrorokat, a sötét hangulatú történeteket, akkor ez nagyon fog tetszeni, illetve, ha akarsz egy jó szellemes történetet, akkor ezt válaszd, mert az írónő normálisan kezelte a szellemalakokat.

Miért ne olvasd el? Ha nem szereted a sötét hangulatot, mert úgy érzed, hogy nyomaszt, akkor nem fog tetszeni a könyv. Ha nem szereted az Odaátot, akkor ezt sem fogod, illetve, ha laza, könnyed, limonádé fanatsy-ra vágysz, akkor mást válassz.

Ui.: A borító gyönyörű *sóhaj*.

_______________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Anna és Cas

Nem tetszett: hogy a közepe egy kicsit belassul.

Tetszett: A sötét, horroros hangulat, a szellemek ábrázolása, a nehéz témák és az, hogy fiú volt a főszereplő.

Kiadás: Tor Teen, 2011. augusztus 30.

Oldalszám: 320 oldal 

Booktrailer (az írónő oldalán is ez található):

_______________________________________________________________________

2011. szeptember 22., csütörtök

Miért pont ez? Most kivételesen nem a borító rabolta el a lelkemet, hanem a tény, hogy vámpíros a történet.

Történet: Sunshine és Rayne McDonald ikertestvérek. Sun az ártatlan testvér, aki rendesen tanul, hokizik az iskolai lánycsapatban. Rayne, a gót stílusú lány, aki már elvesztette az ártatlanságát, pasizik, bulizik és blogot vezet a vámpírokról. Egyik este elráncigálja magával Sunshine-t a Club Fang-be, ahol a buli helyett egészen más "szórakozásban" lesz részük. Sunshine-ra szemet vet egy borzasztóan jóképű srác és kicsábítja őt a sikátorba, ahol aztán megharapja. Magnus, a vámpír azt hiszi, hogy Rayne-t harapta meg, hiszen ő ment át a vámpírrá váláshoz szükséges vizsgákon és ő is írta alá a szerződést, amit Sunshine orra alá nyom. Hamarosan megjelenik Rayne, akit Magnus párjának, "vértársának" szántak, de ahelyett, hogy kiakadna, csak nevet az egészen. A vámpírvilág nagyon szervezett és csak azt lehet az éjszaka gyermekévé tenni, akinek passzol a DNS-e élete társáéhoz és aki önként választja ezt a létformát a szerződés aláírásával. Magnus rádöbben, hogy mekkora hibát követett el, akár még az életébe is kerülhet, ha nem sikerül visszacsinálni az egészet. A megoldás kulcsa a Szent Grál, így a nyomába erednek, hogy megtalálják és Sunshine újra ember lehessen.

Vélemény: Nagyon laza és könnyed történet, olyan igazi limonádé megspékelve jó sok humorral. Rövid, így hamar el is lehet olvasni, ráadásul olvastatja magát. Bár ideje lenne váltanom valami más stílusú olvasmányra, a közepe felé már nem zavart annyira, hogy egy 16 éves fejében vagyok megint, mert Sunshine-nak nagyon jó szövegei és gondolatai vannak. Ráadásul a vége felé nem is 16-nak éreztem, hanem pár évvel idősebbnek, igyekeztem elfelejteni, hogy az írónő tinit csinált belőle. 

  Nem a szokásos sablont kaptam, hogy az emberlány epekedik a vámpírért, miután 300 oldal után megemészti, hogy léteznek, aztán jön a "nem lehetünk együtt mert én ember, te meg vámpír vagy, változtass át légyszi", a vámpír persze meg szenved, hogy "de hát azt nem lehet, neked élned kell, meg még fiatal vagy és a többi, de úgy szeretlek és veled akarom leélni az örökkévalóságot". Nincs benne bipoláris vámpírunk, sem nyavalygó tinink, aki ragaszkodik ahhoz, hogy meghaljon. Sunshine McDonald ember akar lenni, mert a suli legjobb pasija elhívta őt a végzősök báljába, akibe már két éve szerelmes, egyetemre akar menni miután leérettségizett, akar egy férjet és gyerekeket, esze ágában sincs vámpírrá válni és meghalni. Ezzel szemben Rayne, az ikertesója megszállottan küzd azért, hogy vámpír lehessen, mert ő nem akar megöregedni, nem akar gyerekeket, unokákat, hogy a halála napján magára hagyják és az örökség miatt vitatkozzanak az ágya felett. Csakhogy az élet mindkettőjüknek az ellenkezőjét adta meg, azzal, hogy Magnus elszúrta az átváltoztatást. 

  Pár oldal után Sunshine megemészti, hogy vámpírok léteznek és egy hét múlva ő is az lesz, követeli, hogy valahogy oldják meg a helyzetet. Magnus megígéri, hogy megszervez egy találkozót a vámpírok leghatalmasabbikával, a vezetővel, mert ő biztos tudja, hogyan lehet egy vámpírból újra embert csinálni. Legnagyobb meglepetésemre Rayne nem kezdte szapulni a testvérét és nem is gyűlölte meg, hogy elvette tőle "élete párját" és a vámpírlétet, hanem nagyon jó testvérként igyekszik mindenben segíteni és próbálja Sunt felkészíteni az átváltozás folyamatára. Megmutatja neki a blogját, amit persze Sun képtelen elolvasni, nem is érdekli, mert nem akar vámpír lenni. Az, hogy nem olvasta el a blogot, sok vicces jelenetet szül kettőjük között. 

  Másnap találkoznak a vámpírok vezetőjével, aki megint meglepetést okozott és hangosan nevettem Sun beszólásain és viselkedésén, mert a "főnök" sem volt szokványos, talán én is így reagáltam volna rá. Bizonyos események miatt, nem tudják meg tőle, hogyan kell visszafordítani a folyamatot, de később kutatnak utána és rájönnek, hogy a Szent Grál mindennek a kulcsa. (Ez nem spoiler, mert a fülszöveg is elárulja.) Elindulnak megkeresni, közben Sunshine egyre több jelet fedez fel magán, és elemezni kezdi az eseményeket, a vámpírlét előnyeit és hátrányait, de mindvégig ragaszkodik hozzá, hogy újra ember legyen, még ha veszettül vonzódik is Magnushoz.Vicces jelenetek születtek ebből az átváltozási folyamatból és abból is, hogy ugye nem olvasta el a blogot, de próbálja méltósággal viselni a bakikat és a fura vágyait. 

  Van itt szerelem is, de nem a "betegesen szenvedünk tőle" stílusú, hanem az a lassan kibontakozó szerelem, amit előbb a testi vonzódás előz meg. Sunshine végigvezet minket az érzésein, amik egy tinihez megfelelően kuszák és csapongók. Erősen él benne a vágy, hogy Jake Wildert szeresse, akibe már két éve bele van bolondulva, de közben valami megváltozik benne. A végkifejlet pedig elég érdekesen alakul, nem úgy viselkedtek a szereplők, ahogy vártam volna. Ha valakivel fogadok a könyv végében, bizony elbuktam volna a tétet. 

  A helyszínekben sem volt sablonos a könyv, mert ugyan vannak benne iskolai jelenetek, de csak pár bekezdés erejéig. Gyakoribb, hogy az otthonukban játszódik a történet, furcsa vámpírhelyeken (gazdagság, hitech cuccok, pazar berendezés, még pánikszoba is van), szórakozóhely, külföld stb. Az iskolai bál sem a tornateremben van, hanem egy hotelben. Nincsenek sablonos párbeszédek és találkozók a barátokkal, vagy shoppingolás, meg hasonlók, hanem kaland, kalandot követ. Minden párbeszédnek megvan a funkciója és nem csak töltelékként kerültek bele. 

  A kitűnően szervezett vámpírvilág, az önkéntes vérdonorok és a komolyabb ezeréves vámpírunk mellett először nem is értettem, hogy mit keresnek a druidák, a vicces vámpírvadászok, a még viccesebb vezető és a Szent Grál, de mielőtt nagyon akadékoskodtam volna magyarázatot kaptam ezekre is, még arra is, hogy a nemes vámpírunk mit akar a 16 éves tinédzsertől. Utólag ezek a furcsaságok tették még egyedibbé a történetet. 

  Ezek a "különlegességek" és a humor húzták fel a könyvet, illetve maga a történet, de azért volt olyan is, ami nem tetszett. (A maximalizmus nagyon le tudja húzni az ember hangulatát :D) Bertha, a vámpírvadász egy vicc volt. Azzal, hogy kiparodizálták (csúnya, kövér, gyökeresen más, mint Buffy) teljesen elvesztette számomra a félelmetes, rettegett képet és el se tudtam képzelni, hogyan tud ez a nő hatékonyan vadászni. Utol se éri a szupergyors vámpírt az elefántalkatával, mégis sikeres vadász. Ami a legjobb, hogy a vámpírok és Sunshine is ledöbbenve nézik az eseményeket és "becsinálnak" tőle. 

  Ami számomra megint negatívum volt, hogy a druida pap először olyan volt, amilyennek lennie kell, fellengzősen beszélt, végtelenül udvarias volt, állandóan a "Szent Anyával" jött, úgy nézett ki, mint Gandalf (Sunshine ragasztotta rá ezt a nevet, egyébként nagyon sok utalás van a könyvben más művekre és sorozatokra), megjelölt házban lakott a többiekkel, stb. Miután viszont Sunshine kihallgatja a druidák beszélgetését, nagy csalódás lett az egész. Értem én, hogy kell a humor, de néha úgy éreztem, hogy sok volt. Az, hogy a druidákat is kiparodizálta az írónő/Sunshine (mint ahogy a vámpírvadászt és a nagy vámpírfőnököt is), kezdtem elveszíteni az izgalmat és azt az érzetet, hogy itt komoly tét forog kockán. Egészen a végéig nem éreztem a vágyat, hogy én most aggódjak Sunshine miatt, hogy vámpír marad-e vagy sikerül embernek lennie újra és az se érdekelt, hogy Jake Wilder-el vagy Magnus-szal jön össze. Csak nevettem, az erőltetett poénoknál halványan mosolyogtam, hagytam, hogy beszippantsanak a fura helyszínek, figurák és jelenetek, de a "tétet" nem éreztem és nem is volt főgonosz sem. 

  Bár a könyv végére Sunshine jellembeli változáson megy át és egy kicsit jobban felnő, halálra idegesített, amikor a királyi, nemes, ezeréves Magnus vámpírunkat úgy hívta, hogy Maggy, meg "dude" és megveregette a vállát, mint egy havernak szokás fiúk között. Ez nem más, mint a vámpírunk kiherélése, az meg pincsikutyaként tűrte. Legalább Mag-nek hívta volna vagy valami másnak, de ez a Maggy kiverte nálam a biztosítékot. Egyébként Magnusnak is volt egy szavajárása, mindenre azt mondta, hogy "Indeed", így magamban elneveztem Indeed-srácnak. Amennyit Sunshine beszélt, olyan keveset mondott Magnus, főleg amikor tizedjére olvastam, hogy "Indeed.". 

  Egyébként Magnus és Sunshine is szórakoztató alakok voltak és a vámpírunkban lehetett érezni a nemességet és a logikus gondolkodást, engem legalábbis nagyon meggyőzött. Sunshine-t pedig elképzeltem pár évvel idősebbnek, amikor "könyvévekben" mérve egy nagyon vagány nőci lesz/lehet belőle, aki fegyverrel rohangál és letapos mindenkit. Bár sokkal jobban élveztem volna a könyvet, ha egy olyan kaliberű vámpír mellé, mint Magnus, beraktak volna egy Anita Blake típusú csajt, de így se volt rossz egy sorozat első kötetének. A vége pedig olyan fordulatot tartogatott Rayne és az olvasó számára is, hogy nagyon kíváncsivá tett az írónő és egy jó kis ikerháborúnak nézünk elébe, meg persze faji ellentéteknek is *kezeit dörzsöli izgatottan és akar egy gonosz ikertestvért*. A szerelmi vonal pedig ezzel a mozzanattal még jobban háttérbe szorul, bár így se csöpögtek a nyáltól a lapok, de ez nem is annyira fontos, mert a könyv humoros, könnyed, kalandos és minden volt, csak nem sablonos. A vámpírpolitika is megmutatkozott a történetben és mivel az események olyan irányt vettek, amilyet, még jobban kiépített világra lehet számítani a következő kötetekben. 

Miért olvasd el? Mert rövid, laza, könnyed és vicces. Nem szokványos/sablonos a történet és egész jó kis világot épített fel az írónő, legalábbis jó alapköveket rakott le. Jó kis sorozat lesz ez.

Miért ne olvasd el? Ha nagyon nagy izgalomra vágysz vagy valami pörgős könyvre, akkor az itt egyelőre nincs. Ha nem akarsz sorozatba beleszaladni, akkor mást válassz, amúgy különösebb negatívum nincs benne, nagyon jól kikapcsol a sztori és Sunshine stílusa. 

________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból

Karakterek: 5/5 pontból

Kedvenc: Magnus

Tetszett: A nem szokványos sztori és Magnus személye, Sunshine stílusa.

Nem tetszett: A "potenciálisan komoly figurákból hülyét csinálunk".

Kiadás: Berkley Trade, 2006

Oldalszám: 272 oldal 

Booktrailer:
________________________________________________________________________

2011. szeptember 20., kedd

Simone Elkeles - Chain Reaction

Miért pont ez? Az első két rész után remegve az izgalomtól és a számat nyalva, mint egy lusta macska nyúltam érte.

HA AZ ELSŐ KÉT RÉSZT NEM ISMERED, NE OLVASS TOVÁBB! 

Történet: Ez a rész Nikki Cruz és Luis Fuentes (a legkisebb tesó) története elsősorban, de azért a többi testvér is szerepel benne elég gyakran. Luis Colorado-ból visszaköltözik Illinoisba az édesanyjával, így ugyanabba az iskolába kerül, ahol annak idején Alex leérettségizett. A város és a környék azonban megváltozott az évek során, a bandáknak már nincs akkora hatalma, a gettónegyedben egy zsaru a szomszédjuk, ráadásul őtőle bérlik ki a régi lakásukat. Luis még két évvel ezelőtt találkozott Nikki-vel Alex esküvőjén, így már ismerősként üdvözli őt a Fairfield gimiben, csakhogy Nikki nem örül neki annyira. Ahogy az egy Fuentestől elvárható Luis is bajba keveredik, ráadásul a lányban emberére akad. 

Vélemény: Molyon már csináltam egy előzetes kalkulációt az értékelésben, hogy hány kötetet követelnék/rendelnék be az írónőtől, mert ez a sorozat iszonyatosan jó volt. Születtek gyerekeik, szóval ide még legalább négy részt! A Fuentes testvérek dögösek, szexik, okosak, viccesek, veszélyesek és vagányak, na meg érzékenyek is egyszerre. Melyik leányzó nem loholna a nyomukban? A lányszereplők pedig eredetiek, szintén viccesek, emellett van mélységük is és nagyon szerethetők.  

  Ennél a kötetnél is féltem, hogy ugyanarra a kaptafára fog menni, de megint kaptam egy másik történetet. Ezúttal is gyökeresen más a fiú és a lány karaktere, de ugyanannyira kidolgozottak, mint az első két részben. A korukhoz megfelelően viselkednek, sajátos személyiségük van és hiába a női nemet képviseli az író, Luis olyan fiú volt, hogy csak na. Ő még kölykösebb és ezáltal aranyos volt számomra, mint a testvérei. Ő a jó tanuló, álmodozó legkisebb testvér, akinek a népmesékben drukkoltál kiskorodban és ő a legérzelmesebb, legnyugodtabb a három fiú közül. De a vér (főleg a Fuentes vér) kötelez, így Luisban is ott van a vagányságfaktor, harcosként veti bele magát Nikki meghódításába és a bandák ügyeibe. 

  A bandák persze megint szerepet kapnak, hiszen azon a környéken szinte fogalommá váltak, annak ellenére, hogy a Latino Blood (LB) befolyása harmatgyenge lett, legalábbis látszólag. Luis ettől még óvatosan pislantgat körbe. Édesanyjával visszaköltöznek a felújított lakásukba és már az első napon nagy meglepetés éri az egész családot, történetesen az, hogy a szomszéd és egyben főbérlő, zsaru. Ebből is látszik, hogy más idők járnak arrafelé, mert eddig látványosságnak számított egy ott élő rendőr, ha egyáltalán élt ott egy is valaha. Ráadásul ez a rendőr még udvarol is Mrs. Fuentesnek, amitől Luis szeme még jobban elkerekedik. 

  Alex és Brittany itt telepedik le az esküvőjük után és hamarosan megszületik első gyerkőcük, Paco, aki Alex halott barátja után kapja a nevét. Mrs. Fuentes azért akart visszaköltözni, hogy az unokája közelében maradhasson, így elég sokszor összegyűlik a család, ami nagyon vicces és egyben bájos jeleneteket szül. Paco nagyon-nagy kedvenc lett, tündéri az a kölyök. 

  Luis a nagy tervei ellenére valahogy összegabalyodik az éledező LB-vel és innentől kezdődnek meg a bajok. Itt megint egy másik oldalról ismerhetjük meg a bandák életét és az írónő már az elején elhint egy rejtélyt, ami majd a könyv végére kibontakozik és hatalmas nagy meglepetést és persze drámát is okoz. A legmeglepőbb a főgonosszal való leszámolás. Ez a bandás vonal nagyon izgalmasra sikeredett megint és álmomban se gondoltam volna, hogy mi a nagy titok. Leesett az állam és azóta is keresem az asztal alatt. 

  A személyes kedvenc Nikki lett, pedig azt hittem, hogy Luis lesz az. Nikki Cruz annak az orvosnak a lánya, aki még ellátta Alex lőtt sebét a kórházban, az első részben. Nikki mexikói származású lány, de egy szót sem beszél spanyolul és teljesen amerikaiként él. A családja nem követ semmilyen mexikói hagyományt, sem az ételekben, sem az ünnepek terén, szinte "letagadják' a latin vért. Nikki családja gazdag és a városi északi oldalán él, a lány gazdag fiatalokkal lóg, főleg mióta az LB-s barátja, Marco dobta őt, miközben Nikki terhes volt. A lánynak ez akkora nagy csalódás volt, hogy elzárta magát a randiktól és minden egyéb bonyodalomtól, ami csak pasikhoz köthető. Ez a szakítás és a terhesség, valamint ami ebből következik SPOILER! -  majdnem belehalt a vetélésbe - SPOILER VÉGE! teszik Nikkit nagyon mély személyiséggé.

  Egy percig sem volt nyavalygós, elkényeztetett lányka, akinek minden az ölébe hullik, csak mert gazdag, csinos és szép. Folyamatosan együtt éreztem vele és amikor hülyeséget csinált, megértettem, hogy miért teszi. Aztán volt két olyan pillanat, amikor nagyon meghökkentett a viselkedése és elismerően mosolyogtam rajta, hogy belevaló vagy kislány. Az egyik, amikor harcolni kezd a szerelemért és azért sem adja fel, még egy telefonbeszélgetés után sem, amitől én világgá szaladtam volna könnycsíkot húzva magam után, a másik meghökkenés a főgonosz leszámolásnál volt. Nikki kedvenc női karakter lett, és az eddigi olvasmányaim alapján ez nagy szó. Kevés női szereplőt tudtak velem megkedveltetni az írók.

  A szerelmi történet most sem volt mentes a drámáktól, a túlfűtött erotikától és a vonzódástól. A Láncreakció cím pedig az egyik legtökéletesebb cím, amit adhatott az írónő, főleg a prológus alapján. Ebben a kötetben is végig megvolt a humor, az izgalom, a szerelem. Az érzelemábrázolás nagyon jó volt, még pislogni is elfelejtettem (meg enni is), miközben olvastam a sorokat. És a borítón szereplő jelenet volt az egyik legjobb és az egyik legviccesebb is. Mrs. P, a kémiatanárnő egy "isten".   

  Komoly témákat járt körbe ismét Elkeles, de nagyon jól megírta a jeleneteket. Itt is érzeni lehetett, hogy bennfentes és nem csak úgy a levegőbe beszél. A komoly témák mellett viszont előhozta a család ütőkártyát is és el is olvadtam tőle. Nagyon jó élmény volt látni az egész család életét, továbbolvasni, hogy mi történt az előző szereplőkkel és szinte a részemmé váltak a karakterek. Olyan volt mintha ezer éves ismerősökhöz kukkantottam volna be, együtt nevettem és izgultam velük. 

  A prológus pedig egyáltalán nem zavart már a harmadik résznél, sőt, nagyon vicces és jó olvasmány volt. Elkeles szépen lezárta a trilógiát, de úgy, hogy benne hagyta a lehetőséget egy folytatásra. Ez sajnos nem fog megtörténni a közeljövőben, de a remény hal meg utoljára. Szeretném (csúnyán fogalmazva: akarom és követelem) Paco Fuentes történetét.  

Miért olvasd el? Szerintem nem kell semmit megmagyaráznom. Kihagyhatatlan!

Miért ne olvasd el? Khm. Van olyan ember, akit nem érdekelhet ez a trilógia? 

_______________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: MINDENKI, de valójában Paco, a picurka a nagy szerelem!

Tetszett: MINDEN!

Nem tetszett: Olyan nincs.

Kiadás: Walker Childrens, 2011. augusztus 16.

Oldalszám: 320 oldal   

Hivatalos booktrailer:


_______________________________________________________________________
Miért pont ez? Az első rész nagyon tetszett, így semmi sem akadályozott meg abban, hogy folytassam a sorozatot.

HA NEM ISMERED AZ ELSŐ RÉSZT, NE OLVASS TOVÁBB!

Történet: Az első részben Alexander elment a városból, Raven pedig - mint ahogy az lenni szokott-, szomorkodik utána, de senkinek se meri bevallani, hogy Alexander elhagyta őt. Legjobb barátnőjével, Becky-vel éppen a Kissing Coffins vámpíros filmet nézik, ami felbuzdítja Ravent arra, hogy Alexander keresésére induljon. Elmegy a Mansion-be, ahol Alexanderék éltek és a fiú szobájában nyomra bukkan. Innentől kezdve Ravent nem lehet megállítani és nyomozni kezd. Eljut egészen Hipsterville-ig, ahol a bohókás nagynénje lakik.

Vélemény: Az első kötet után rögtön belekezdtem ebbe a részbe, mert nem akartam elhinni, hogy Alexander elhagyja, miután elérték, hogy a város végre elfogadja őket. Reméltem, hogy mivel sorozat, vissza fog térni a vámpírfiú az életébe és a szerelmük végre kibontakozhat. Nem azt kaptam, amit vártam és ez nagyon jó volt. A szerelmi szál itt háttérbe került és nagyrészt arról szólt, hogy Raven megtalálja-e Alexandert. Ami a legjobban tetszett, hogy Raven itt is megmutatta a vagányságát. Egy-két nap pityergés után abbahagyta a "világfájdalmat", a sarkára állt és kezébe vette a sorsukat. Ahelyett, hogy feladta volna és hónapokig sajnálta volna magát az ágyban fetrengve jobbra-balra, csapot-papot otthagyott és kikönyörögte a szüleitől, hogy elmehessen a szünetben Hipsterville-be a nagynénjéhez, mert a nyomok ebbe a városba vezettek.

  Hipsterville egészen más város, mint Dullsville, itt mindenki olyan, mint Raven, így a lány nagyon szupernek tartja a helyet és imád itt lenni. Az írónő nagyon jól ábrázolta Raven csodálatát a város és az emberek iránt és kimondottan vicces volt látni, hogy a lány mennyire elemében van a városban. Főleg az a rész nagyon jó, amikor elmegy a Coffin Club nevű szórakozóhelyre, hogy megtalálja Alexandert. Szinte láttam magam előtt az egész helyet, a "gót" embereket és kíváncsian vártam, hogy Raven mikor fog beleszaladni egy itteni vámpírba. Talán a városhoz és a szórakozóhelyhez kapcsolódó jelenetek voltak a legjobbak és a legviccesebbek is. A nagynéni volt a legjobb fej az egész könyvben, Raven sokkal boldogabb lehetett volna, ha mellette nő fel. 

  Miután a Coffin Club nevű szórakozóhelyen összefut a "főgonosszal", Raven hazamegy Dullsville-be, de ezzel magára és a családjára zúdítja a bajt, de legfőképp Alexanderre. Nemcsak a szerelmi szál bonyolódik, hanem végre belelátunk Alexander múltjába is, ami nagy rejtélyt szül és beindítja a kötetekbe átívelő főszálat. Az első részben minden olyan egyszerűnek tűnt nekünk, olvasóknak és Ravennek is, de innentől kezdve csak bonyolódik a helyzet. A fő mozgatóerő persze még mindig a szerelem, de innentől kezdve már nem az a lényeg, hogy egymásba szeretnek-e, hanem az, hogy meg tudják-e tartani egymást, ki tudják-e harcolni az együttlétet. (Rossz az, aki rosszra gondol. :D) 

  A főgonosz után megjelenik még egy és persze, hogy Raven iskolai ellensége, Trevor összegabalyodik velük és hozzájuk csapódik. Nemcsak Raven és Alexander kerülnek veszélybe, hanem a családja és a kisöccse is Nerd Boy. Ennek ellenére Raven azért sem adja fel és felveszi a kesztyűt, hogy mindent kiharcoljon. Pont ezért tetszik Raven alakja, mert amellett, hogy iszonyatosan vicces és jó beszólásai vannak, még a legveszélyesebb pillanatokban is, akkora energiával, hittel és kitartással rendelkezik, hogy megirigyeltem. Az a szép, hogy Raven sokkal veszélyesebbnek és határozottabbnak tűnik, mint a vámpír Alexander, aki sokkal érzelmesebbnek és gyengébbnek tűnik. 

  A főgonoszt hagytam legutoljára, mert ő a kedvenc. Fehér haj, különböző színű szemek és vadság jellemzi. A fehér haj, már eleve nyerő volt nálam (a mangákban azok a legjobb pasik *kuncogás*), de az, hogy még veszélyes és vagány is, már mindennek a csúcsa volt. Alexandernek kellene ilyennek lennie és akkor még jobban irigyelhetném Ravent. Trevorral és a másik gonosszal együtt pedig egyenesen halálos hármast alkottak, így még nagyobb lett a tét és az utolsó pillanatig végigizgultam a könyvet, de olyan függővége lett megint, hogy nem bírtam magammal. 

  Összességében nem okozott csalódást a második rész, mert ugyanolyan vicces volt, izgalmas, új és klassz szereplőkkel gazdagodott a történet és végre kezd fellendülni a sorozat. Itt már nem annyira az volt a cél, hogy Raven végre vámpír lehessen, hanem az, hogy rájöjjön, semmi sem olyan egyszerű a vámpírok világában. A magányos tekintetű hősszerelmes vámpír mellett bizony vannak gonoszak is és hiába ők a legerősebb lények, nekik is bőven van leküzdendő problémájuk. Mondhatnám azt is, hogy ebben a részben Raven kapott egy kis kijózanító pofont. Külön öröm volt, hogy még jobban megismerjük Alexandert és a múltját, amit az első részből még hiányoltam és (*kezeit izgatottan dörzsöli*) egyre több vámpírunk és még komorabb hangulatunk lett, ami majd lassan tovább fokozódik. Csak még kérdés, hogy meddig, mert mostanában jelenik meg a sorozat kilencedik, egyben utolsó része és persze vannak hozzá mangák is, amikkel remélem, hogy nem a világvégéig húzzák el a dolgokat. Szurkolok, hogy a többi rész egyre jobb legyen, ne pedig egy rétestészta. Ha csak a szerelmi vonalat viszi tovább a szerző, akkor már előre látom, hogy csúnya elvérzés lesz.

Miért olvasd el? Ha tetszett az első rész, akkor mindenféleképpen olvasd el, bár ezt felesleges mondani, mert biztos, hogy már nyúltál is érte rögtön. Nagyon jól kikapcsol és megnevetett a történet, van benne izgalom és szerelem is, na meg vámpírok. 

Miért ne olvasd el? Ha komolyabb témára vágysz, ez nem lesz jó választás. Ha az első rész nem győzött meg, akkor ez sem fog. Ha zavar, hogy a végtelenségig húzzák a történetet és inkább egy rövidebb sztorira fáj a fogad, akkor ezt hanyagold, mert kilenc kötetes. Raven személyisége pedig olyan, hogy vagy nagyon szeretnéd vagy nagyon utálnád. 

Ui.: Hogy a borítón melyik alak szerepel az rejtély, mert Raven 16 éves, nem huszonéves. Nem megy a karakterhez a kép.

_______________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból

Karakterek: 5/5 pontból

Kedvenc: "fehérhajú" Jagger, Raven és Alexander

Nem tetszett: A függővégekkel miért kell embereket kínozni? Inkvizíció könyvmolyoknak mesterfokon.

Tetszett: A humor, a Coffin Club és Hipsterville leírása

Kiadás: Harper Teen, 2007 (Első kiadás: Katherine Tegen Books, 2005)

Oldalszám: 176 oldal 
_______________________________________________________________________

2011. szeptember 12., hétfő

Darren Shan - Kojaszan

Miért pont ez? Egyrészt azért, mert Darren Shan írta, másrészt azért, mert szellemes és temetőben játszódik. Neil Gaiman A temető könyve című műve után kerestem még egy olyan szellemes történetet, ami elvarázsol.

Történet: A főszereplő kislány, Kojaszan fél átmenni a hídon, ami a falujától nem messze van és a temetőbe vezet. Nappal minden gyerek bátran átmegy játszani a sírok közé, egyedül Kojaszan az, aki sosem merte betenni oda a lábát, ezért folyamatosan gúnyolják. Egy nap azonban, a kishúga, Maiko átkeveredik a másik oldalra és a szellemek elrabolják a lelkét, így Kojaszannak muszáj legyőznie a félelmét, hogy megmentse őt.

    "Kicsi volt még, nem tudott eleget a világról ahhoz, hogy rettegjen tőle."

Vélemény: Egy sablonos mondattal kezdem, egyszerű, de nagyszerű volt a történet. Egy kis esti olvasmány, egy-két óra alatt el lehet olvasni, mert rövid, de nagyon bájos és kedves kis sztori. Felnőttebb fejjel is tudtam élvezni, de inkább a gyermekek élvezik jobban az ilyen meséket. Mint ahogy az előbb is utaltam rá, ez egy mese. Megtalálható benne a bűvös hármas szám, a próbák és az útravaló jó tanácsok. Ez nem ismeretlen számunkra, hiszen ilyen meséken nőttünk fel, csak itt az a különbség, hogy nem a legkisebb fiú indul el a tarisznyájával legyőzni a sárkányt, hanem egy kislánynak kell szembenézni a félelmeivel és itt sokkal nagyobb a tét, mint a szerelem. A kishúga élete függ attól, hogy Kojaszan sikerrel kiállja-e a próbákat.

  Először azon gondolkoztam, hogy vajon, ha lenne gyermekem, akkor a kezébe adnám-e, hiszen az olyan ártatlanoknak, mint amire a fentebbi idézet utal, kész horror a történet, de nem véres. Csak olyan alapvető lények vannak benne, amiktől a kisgyerekek félnek még és a lámpát sem hagyják leoltani miattuk. Ráadásul a szellemek valóságosabbnak tűnnek még számukra, mint mondjuk a vámpírok vagy a vérfarkasok, mert a szellemek legendái és maga az a kérdés, hogy hova kerül az ember a halála után már sokkal régebb óta jelen van az emberek emlékezetében és gondolataiban. Az élet egyik nagy lépését jelenti, amikor a gyerek szembetalálkozik a halállal valamilyen formában, hiszen nekik még nehéz felfogni, hogy egyszer csak eltűnik egy ember és senki se tudja megmondani hová. Aztán találkoznak a szellemhistóriákkal, megtudják, hogy ők a halál előtt emberek voltak, de mégis félnek tőlük. 

  A könyvbeli világban még a felnőttek is tisztában vannak a szellemek létezésével és a faluban hagyományokat is építenek a temető és a szellemek köré. Itt olyanok, amilyennek lenniük kell, félelmetesek, kárt okoznak és elrabolják a lelkeket. Nem véletlenül fél Kojaszan a hídon való átkeléstől, ami erősen szimbolizálja a halált. Mondhatnám azt is, hogy a hidat rá lehet vetíteni a haláltól való félelemre. 

  Ha a könyv hangulata és a benne felépített világ nem is adta meg nekem a Neil Gaiman könyve utáni érzéseket, attól még élveztem a történetet, egy kicsit visszarepített a gyerekkorba és kalandos volt. Erősen tanítójellege van a műnek, hiszen arra buzdít, hogy le kell győzni a félelmeinket, mégpedig úgy, hogy szembenézünk velük és többre jutunk a furfanggal és ésszel, mint a meneküléssel vagy a meggondolatlan tettekkel. 

  A könyv nagyon szerethető és a borító is szépséges, a történet bájos és a lezárása nagyon aranyos. Szóval mindenféleképp ajánlom a lélekben gyermek felnőtteknek és a kiskorú gyermekeknek is. A gyerekek számára ez a könyv nagyon jó átvezető a fantasy világába, megszeretteti velük az ilyen történeteket és amellett, hogy borzonganak és izgulnak egy kicsit, megtanulják, hogyan kell szembenézni a félelmekkel és legyőzni őket. 

Miért olvasd el? Ha szereted a meséket, amik visszahozzák a gyerekkort, csak horroros hangulattal fűszerezve, akkor tetszeni fog a történet. A főszereplő kislány nagyon aranyos és a szellemvilág is az. Ha pedig Darren Shan fanatikus vagy, akkor egyértelmű, hogy nem szabad kihagyni, amit alkotott.

Miért ne olvasd el? Ha nem szereted a gyermekeknek szóló történeteket és nagyobb kaliberű szellemes történetre vágysz, akkor nagyon egyszerű lesz neked a sztori. Inkább a lányoknak való, mert a fiúkat talán nem köti le, hogy kislányok a szereplők.

______________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból

Karakterek: 5/5 pontból

Kedvenc: Itako és a szellemek

Nem tetszett: Kojaszan fokhagyma imádata. (Egy kislány miért fokhagymát nasizik?) Túl rövid volt a történet, bár ez gyermekeknél előny.

Tetszett: Az egész történet és az, hogy visszavarázsolta a gyerekkort. 

Kiadás: Móra Könyvkiadó, 2010

Oldalszám: 128 oldal
______________________________________________________________________

2011. szeptember 11., vasárnap

Miért pont ez? Úgy látszik, hogy a könyvek borítója a gyengém, mert ezt a könyvet is ezen az elven szúrtam ki magamnak egy Amazon-os böngészés során. Olyan kísérteties és megnyugtató egyszerre. Ráadásul a regény vámpíros és szerelmi történet. Ez a sorozat első kötete, négy már megjelent,  de jön az ötödik. 

Történet:  A tizenhét éves Alice Bonham élete a feje tetejére áll, amikor megismerkedik Jack-kel, aki egészen más, mint a többi srác, illetve a többi ember, akivel csak Alice élete során találkozott. Egyre többet lógnak együtt, aztán Jack elviszi őt a családjához, ahol Alice megismerkedik Jack bátyjával, Peterrel. Nem elég, hogy Alice-ben megmagyarázhatatlan érzelmek fejlődnek ki Jack iránt, még Peter is leveszi őt a lábáról. Alice ellenállhatatlanul vonzódni kezd Peterhez, szinte alig kap levegőt, ha a srác közelében van, de Peter szó szerint utálja őt, ezzel kétségbeesésbe taszítva a lányt. Aztán az is kiderül, hogy Jack és a családja miért olyan furcsák. Hát azért, mert vámpírok.
Vélemény: Az írónő nagyon fiatalnak tűnik és kíváncsi voltam, hogy mit alkotott, mert rengeteg olyan kritikát olvastam a könyvsorozatairól (még kettőről tudok plusz egy önálló regényről), hogy "életem legjobb könyvei", "sosem olvastam még ilyen jót", aztán jött az ellentmondás, hogy az írónő tulajdonképpen lemásolta az Alkonyatot, csak néhol átírta a jeleneteket. Bár az alapszituáció nekem inkább a Vámpírnaplókra hajazott, de reméltem, hogy egyikhez sem hasonlít majd és egy új, klassz történettel gazdagodok. Az Alkonyat az Alkonyat, lefutotta a maga körét, hagyjuk szépen békén. A Vámpírnaplókkal szintén így vagyok, a könyveket nem vagyok hajlandó tovább olvasni (három kötetnél megálltam), csak nézni a sorozatot, de abból se kell több koppintás.  

  Ez a sok áradozás és csodálat, ami körülveszi külföldön ezt a sorozatot már előítéletessé tett, főleg azért is, mert az Alkonyathoz hasonlítják. Hát ez a könyv minden volt, csak nem Alkonyat koppintás. Szívesen elbeszélgetnék azokkal, akik így gondolták, mert szerintem el se olvasták Amanda Hocking könyvét, vagy abszolút nem tudnak különbséget tenni történet és történet között. Olvastam egy aranyos kis listát is, ami párhuzamot von a két könyv között, de én nem találtam meg azokat a kulcsmomentumokat, ami alkonyatossá tenné a történetet. Ha egy könyvben vámpírok vannak és egy fiatal lány, aki összegabalyodik velük, az még nem Alkonyat. Csak egy alapsablon, de ha jól van megírva, akkor nem érdekel, mert ugye kimondottan az ilyen történeteket "vadászom", oly sok másik emberrel egyetemben. 

  Tehát, adott nekünk Alice, aki a barátnőjével bulizni megy, de nem engedik be őket a szórakozóhelyre, így hazaindulnak gyalog. Útközben megtámadja őket egy csapat srác és egyértelmű, hogy mit szeretnének a lányoktól, akik elég rendesen ki vannak öltözve és egy elhagyatott, sötét helyen sétafikálnak. Megjelenik Jack és megmenti, majd hazaviszi őket. Alice-nek feltűnik, hogy minden ember körülöttük úgy viselkedik Jack-kel, mintha egy hatalmas nagy sztár lenne, akiért meghalnak a nők egy éjszakáért, de Alice azon kívül, hogy "csak" tetszik neki a srác, nincs érte megőrülve. Együtt kezdenek el lógni, mint barátok és Alice egyre több furcsa dolgot vesz észre a fiú körül. Utána megismeri Jack családját és Petert, akitől eláll a lélegzete, de a fiú semmibe veszi őt. Ez adja az alapsztorit.

  Igazság szerint a fülszövegben leírtakon kívül nincs igazán cselekményelem a könyvben, nincs főgonosz, nincs egy rakat mellékszereplő, már a legelején tudjuk, hogy vámpírokról fog szólni és egy szerelmi háromszögről. Tényleg nincs is más a könyvben, de ettől még valamiért magába szippantott. Az elején nagyon nyögve-nyelősen ment a történet, mert már alig vártam, hogy kiderüljön Alice számára, hogy ők vámpírok, ami kb. majdnem a könyv felénél meg is történik. Addig csak egy-két kis epizód tarkítja az unalmas iskolai és "otthon fekszek, nem csinálok semmit" eseményeket. Ez a könyv rovására megy, nem kellett volna ennyire elhúzni a kitalálósdit és hát nem tűnik túl okosnak a főszereplőnk se, mert egyértelmű dolgokat nem tud összerakni, ami értelmes pedig eszébe jut, az meg nem ijeszti el. Simán találkozna továbbra is Jack-kel, hogyha kiderülne, hogy egy pszichopata gyilkos, annak ellenére, hogy nem érez iránta halálos szerelmet, csak vonzódást. Ez nem egy okos gondolat, én fülemet-farkamat behúzva lelécelnék a gondolattól.

  Már párszor belekezdtem és abbahagytam a történetet, mert egy kicsit unalmas volt, hogy mindent olyan alaposan leír a szerző és nem történik semmi, miközben várom, hogy mi lesz a konfliktus. Aztán felgyűrtem a blúzom ujját és nekiestem a könyvnek, mert utálok valamit félbehagyni és azon kaptam magam, hogy az istenért sem tudom letenni, mert "valamire várok". Éreztem a könyvben egy feszültséget és egy lehetőséget, hogy itt lesz még valami, mert egyre több olyan mondat volt, ami piszkálta a csőröm. Talán épp az volt az egész varázsa, hogy nem sablont kaptam, ahol van egy főgonosz, aki miatt jobbra-balra menekülni kell, meg nyomozni, nem is olvastam oldalakon át, hogy szeretlek és ettől össze-vissza vonaglok a szenvedéstől. Ezt a könyvet vagy nagyon utálni vagy nagyon szeretni lehet és ettől furcsa összhatása van.

  Olvasóként tudjuk, hogy Jack vámpír, ezért feszülten vártam, hogy mit fog csinálni, amikor pl. Alice megvágja az ujját. Először fel is nevettem, hogy de vacak húzás, megvágja az ujját! Ki lehetett volna találni valami  ütősebbet, hiszen ez is egy olyan sablon, hogy már egy általános iskolás gyerek ezt teszi be konfliktusnak a vámpírok mellé. De aztán azon kaptam magam, hogyha Alice nem is érdekel annyira, Jack borzasztóan izgat. Mit fog lépni? Elmondja már neki, hogy mi van itt? Megtudom már végre, hogy mi a fene olyan különleges Alice-ben, amiért ketten is szerelmesek lesznek belé? Féltem attól, hogy megint egy Bella Swan-t kapok (csak ott motoszkál az ember agyában az Alkonyat), mert Alice karaktere olyan semmilyen, így értetlenül álltam a szerelmi háromszög előtt.  Azon kívül, hogy hány éves, hogy suliba jár és van egy öccse, Milo nem tudunk meg róla semmit. Legalább egy kedvenc szín, vagy kaja lenne, vagy valami hobbi, ami egy kicsit behatárolja őt és segít abban, hogy valahova tegyem a főhősnőnket, de semmi. Ez nagyon zavart a könyvben, mert végig(!!!) nem tudunk meg semmit róla, Alice 1 pontot se kap. Egy alakhoz se tudom hasonlítani. Nem okos, de nem buta, nem szép, de nem csúnya, nem erőszakos, de nem is kis naiva. De! A végére rájöttem, hogy nem is fontos, hogy Alice milyen, vagy ki ő valójában, mert klassz történet és klassz karakterek veszik körbe, a gondolatairól már nem is beszélve. 

  A könyv elejétől az a kérdés volt bennem, hogy mi a fenét esznek Alice-on, amikor nincs benne SEMMI! Azt a megoldást, hogy "mert, csak", illetve "valamire fel különlegesebb a véred, mint a több millió embertársadé" és "mert tetszik, hogy buta, esetlen és szerencsétlen vagy, de olyan édes" már egyszer kiröhögtem. Tartottam attól, hogy Amanda Hocking is valami hasonló értelmetlenséggel magyarázza majd, hogy miért pont Alice vonzó, míg mások nem, de egész meglepően és klasszul oldotta meg. Annak ellenére, hogy nincs főgonosz, meg izgalmas, kalandos jelentek, ezt a "magyarázatot" tette meg fő szempontnak, amiből az egész történet kialakul. Ez teszi a szerelmi háromszöget izgalmassá és érdekessé is. Az érdekes szót nem véletlenül hangsúlyozom ki. A könyv eleje unalmas, a történet sablonosnak tűnik elsőre, a főhősnőnk karaktere lehetne jobban kidolgozottabb is, de a könyv piszkosul érdekes. 

  A könyv közepe táján hirtelen értelmet nyert, hogy miért is untam végig az elejét. Miért kellett Alice és testvére, Milo szokásait és beszélgetéseit végigolvasnom, miért kellett a cseppet sem szimpi anyuka fejmosásait végigrágnom és miért is kellett nekem a semmittevésről olvasni. Volt értelme, ugyanis az egész könyv inkább egy elmélkedés tiniknek a vámpírlét előnyeiről és hátrányairól. Alice tipródása reális, elgondolkodtató és érdekes lett, nem pedig unalmas, vagy naiv nyávogás. A végére már nem érdekelt, hogy ki ő, mi a hobbija, szinte semmi más, csak az, hogy miről hogy vélekedik, mi fog történni vele és a vámpírjainkkal, illetve hogy fog dönteni. Úgy voltam vele, hogy akármi is történik nem oszt nem szoroz, mert láttam és éreztem az előnyöket és a hátrányokat. Nagyon sok "vámpírfan" van, aki azon sóhajtozik, hogy miért nem léteznek? Vagy én is vámpír akarok lenni! Itt viszont, Amanda Hocking könyvében elgondolkozol rajta, hogy mi lenne ha..., úgy, hogy tényleg átgondolod Alice-szal együtt. 

  A vámpírlétre számomra egy teljesen elfogadhatónak tűnő magyarázatot ad Hocking, persze nem ő találta ki, mert már valahol találkoztam ezzel a megoldással, de úgy vezeti végig a gondolatmenetet, hogy akár még hihetőnek is tűnne, hihetőnek tűnik a köztük lévő vonzódás is. Itt el is jutottam Hocking vámpírképéhez, amire azt mondom, hogy a klasszikus és az alkonyatos verzió között van, de inkább a klasszikus képet modernizálja. Gazdagok a vámpírjaink, persze, hiszen volt idejük felhalmozni a pénzt, de azt is megtudjuk, hogy ennek a gazdagságnak praktikus okai vannak, nincs közük a "lenyűgöző akarok lenni és hát gazdag, mert miért ne" hozzáálláshoz. Van szupererejük és szuperképességük, de nem annyira kiélezve, mint az Alkonyatban. Itt tulajdonképpen nincs is jelentősége egyiknek se. Hocking célja nem az volt, hogy csillogó vámpírokat csináljon, akiért meg kell dögleni a csajoknak, hanem az volt a célja, hogy megmutassa, milyen lehet vámpírnak lenni a valóságban. 

  Az itteni vámpírok számomra nagyon érdekesek voltak, nem nyálat csorgattam rajtuk, meg azon sóhajtoztam, hogy hú, de jó lenne Alice helyében lenni, hanem pislogás nélkül a történetükre fókuszáltam, mert mindegyikőjüknek volt valami története és nem hihetetlen vagy sablonos, hanem olyan, ami bizony elképzelhető a mi világunkban is, nem csak abban, amit Hocking alkotott. Ráadásul a múltjuk megismertetésének nem a szánalomkeltés vagy az elbájolás volt a célja, hanem magyarázat volt a konfliktusra, ami Alice-ben keletkezett. Egy idő után azt vettem észre, hogy tulajdonképpen Alice olyan, mint egy olvasó vagy egy narrátor, aki belecsöppen a történetbe, de nem érdekes, hogy ki ő, hanem az, hogy mi történik vele. Innentől kezdve nem hiányoltam a karakterizálást, mert teljesen lekötöttek az olvasottak, a gondolatok és a jelenetek. Volt benne egy-két olyan rész, amit többször is elolvastam, mert megdöbbentően jó volt és már el is felejtettem a "megvágtam az ujjam" klisés jelenetét, mert bőven lemosta az a pár jelenet.

  Amanda Hocking nagyon részletesen ír és szépen. A szlengnek itt nem volt helye, így inkább az okozott problémát, hogy a sok jelzőt és melléknevet megértsem (angolul olvastam, magyarul nem jelent meg), mert nem egyszerűen írt. Az érzelmeket nagyon jól átadta és ami meglepőbb volt számomra, hogy olyan érzelmeket is kiváltott bennem, amiről egy büdös szót nem írt. Nem írta le pl., hogy Alice és a testvére, hogyan érez a nekem nagyon is elítélendő és antipatikus anyuka iránt, mégis a párbeszédeikből éreztem a mögöttes, kimondatlan mondanivalót és a fullasztó és elkeserítő légkört. Milo-nak is van egy titka, ami ugyan nem ismeretlen már a mostanában megjelenő YA könyvekben, mégis nem viccet vagy töltelék dolgot csinált belőle, hanem egy fontos érzelmi momentumot. Milo alakja egyébként elég furcsa a könyvben, de számomra szerethető volt, amellett, hogy sajnáltam. 

  Összességében először hiányérzetem volt és nem tetszett annyira a könyv, de aztán végiggondoltam, hogy mit is olvastam el, lesöpörtem magamról az előítéleteket, kizavartam a fejemből az előzetesen olvasott kritikákat és az Alkonyathoz való hasonlításokat és rájöttem, hogy egy nagyon is klassz könyvet tartottam a kezemben. Nincs benne kaland és izgalom, nincs főgonoszunk vagy összeesküvés-elméletünk, sem humor, mégis borzasztóan érdekfeszítő gondolatok voltak benne, olyan hangulat és érzelemvilág, olyan vámpírok és karakterek, amik miatt nem tudtam letenni a könyvet és nagyon várom, hogy olvashassam a következőket, mert tényleg nagyon kíváncsi vagyok, mi fog történni. Érezhető volt, hogy ez egy sorozat első kötete és a vége a levegőben lóg, vártam volna egy lezáró fejezetet, de nem jött, és még vártam volna valami főkonfliktust, ami a történet alapvázát adja, de azt is érezni, hogy itt még lesz valami és nagyon érdekes lesz továbbra is. A következő kötetek fülszövegei egy nagyon alaposan kidolgozott vámpírvilágot ígérnek és mivel az itteni vámpírok felüdítően másmilyenek voltak, ráadásul a szerelmi szál is furcsán alakult, érhet még több meglepetés.

Miért olvasd el? Mert a vámpírok, a könyv világa, a hangulata és a szerelmi szál is nagyon érdekes. Jók az érzelemábrázolások és a vámpírok szerethetők. A könyv végigvisz azon a gondolatmeneten, hogy megéri-e vámpírnak lenni, ha lenne rá lehetőséged. A szerelmi szál izgalmas és van benne valami varázs, ráadásul senki se lehet senkivel. Jaj, és majdnem kihagytam: van benne erotikus vérszívás, annak ellenére, hogy szex nem szerepel a könyvben, de pótolja azt. 

Miért ne olvasd el? Ha a Meyer-féle gyémántbőrű és különböző képességekkel ellátott vámpírokat szereted, akkor az itteniek nem fognak tetszeni, mert ők sokkal komolyabbak. Ha a "tíz körmömet lerágom az izgalomtól" könyvre vágysz, akkor válassz mást, mert ebben nincs Grál és hozzá hasonló tárgyak keresése, nincsen vámpírtanács, meg felettes hatalom, sem főgonosz. Senki se kergeti a hőseinket és rázza rájuk az ujját fenyegetően. A konfliktust a szerelem és annak keserédes problémája adja, de az bőven elég. Ez nem egy humoros és kalandos történet, hanem elgondolkodtató és komor hangulatú. 

_______________________________________________________________________
Történet: 4/5 pontból (A vámpírok mentették meg a 3 ponttól)

Párbeszédek: 4/5 pontból

Leírások: 5/5 pontból

Karakterek: Alice-t nem tudom értékelni, a többiek 5/5 pontból

Tetszett: A vámpírok, a világ, az érzelmek leírása és a vérszívásos jelenetek.

Nem tetszett: Egy kicsit lassú az eleje. 

Kiadás: lulu.com, 2010, május 5.

Oldalszám: 265 oldal 
_______________________________________________________________________

2011. szeptember 9., péntek

Simone Elkeles - Rules of Attraction

Miért pont ez? Az első kötet (Perfect Chemistry) nagyon tetszett, így egyértelmű, hogy folytatom a sorozatot.  Ez a középső testvér, Carlos Fuentes és Kiara története.

HA NEM OLVASTAD AZ ELSŐ RÉSZT, akkor ne olvass tovább!  

Történet: Carlos Fuentes, a középső testvér Mexikóból Coloradóba költözik Alex-hez és Brittany-hoz az egyetem kollégiumába, hogy az otthoni bandától megmeneküljön. Carlos nem örül a költözésnek, egyrészt azért, mert az édesanyja parancsolta meg, másrészt pedig vissza akar menni oda, ahol Alex-szel felnőttek még az első részben vagy Mexikóba, hogy a családjával legyen. Az iskola első napján, kap egy "mentort", Kiarát, aki megmutatja neki az iskolát és elkíséri az óráira. Carlos nagy nőcsábász, és szó szerint lesokkolja, hogy egy olyan lányt kap maga mellé, aki úgy néz ki, mintha túrázni menne, ráadásul nem tetszik neki, hogy a lány minden egyes szabályt és az előírt beosztást is vérkomolyan követi, mert Carlos inkább megszegni szereti azokat. A Fuentes család nem a nyugodt életről híres, így egyértelmű, hogy Carlos is bajba keveredik, de nem csak a drogok, hanem Kiara miatt is. :)


                            "You're dangerous," he says.
                                     "Why?"
                                     "Because you make me believe in the impossible."   


Vélemény: Az első rész után, már alig vártam, hogy a második is a kezemben legyen, mert a sorozat bekerült a kedvenceim közé, de féltem Carlos történetétől, mert nem akartam, hogy az írónő elrontsa a trilógiát, mint az elég gyakran elfordult már sorozatok esetében másoknál. Nem csalódtam. Elég, ha annyit mondok, hogy még el sem olvastam a harmadik, befejező részt, már azon sóhajtozok, hogy a Fuentes testvérek miért csak hárman vannak, miért nem legalább heten? Akkor tovább lehetne olvasni ezt a letehetetlen könyvsorozatot. 

  Hasonló sablonra számítottam, mint az első kötet esetében, aztán egy egészen más történetnél kötöttem ki. Ebben is jelen van a bandákkal való probléma, de itt egészen más szemszögből látjuk a történéseket. Az első részben ugye a "főgonosz" meghalt, de hát a bandák mindenhol ott vannak, ahol csak bűnözni lehet. Az egyik fő történeti szálat ez adja és nagyon izgalmasan írta le Elkeles, ugyanúgy elhintve a mögöttes mondanivalókat, bár ebben a részben inkább a szerelem került előtérbe, de nem volt ezzel semmi gond, mert az is izgalmas volt. Minden egyes sorát imádtam a könyvnek!!! Igazság szerint ódákat lehetne zengeni az egész könyvről és nagyjából az egészet idézni lehetne, mert nem csak izgalmas, de sokkal szórakoztatóbb is volt, mint az első rész. Ennek sokkal vidámabb a hangulata és kevésbé drasztikus, de nagyon jól lehetett érzékelni, hogy milyen kemény élete van az olyan fiataloknak, mint például Carlosnak is. 

  Féltem attól is, hogy itt nem fognak annyira "élni" a szereplők, mint az első részben és hasonló személyiségük lesz, de felesleges volt az aggodalom, mert Carlos a hasonlóságok ellenére egészen más, mint a bátyja és Kiara is gyökeresen más, mint Brittany volt. Carlos tipikus lázadó fiatal, tesz a világra magasról, gyűlöli a szabályokat és azt, hogy mások próbálják irányítani az életét. Alex-szel szemben, neki nincs szinte semmi életcélja, egyedül azt tartja fontosnak, hogy az édesanyjának pénzt tudjon hazaküldeni. Ha rajta múlna, le se érettségizne, de Alex azt nem engedi. 
  
   Az első részben megtudtuk, hogy volt egy szerelme, Destiny annak idején, akivel szakítottak, miután Alex-et meglőtték és hazaköltöztek Mexikóba. Carlos őt igazán szerette, de az a fájdalom, hogy mindenkit elveszít, illetve, hogy mindenki bajba kerül a közelében arra sarkallja, hogy ne vegye komolyan a lányokat és érzelmileg ne jusson senkihez se közelebb. Carlos is végzős a történet idején, mint annak idején Alex, de itt érzeni, hogy egészen másképp gondolkodik, mint a bátyja és fiatalabbnak is tűnik. Látszólag nincs felelősségérzete, egyedül csak a családja irányában. A történet vidámságát az ő személyiségének köszönhetjük, mert szinte szándékosan rájátszik arra, hogy "illetlen" dolgokat szóljon be mindenkinek, aki csak az útjába kerül. Vagányabb, de kölykösebb személyisége van, mint Alex-nek és hát bekerült ő is a top 5 férfifőszereplőm közé, amiből már lassan top 10-et kell csinálni. 

  Brittany-t nagyon megszerettem az első kötetnél, pedig nagyon távol állnak tőlem a túl tökéletes, pompom lányos, gazdag női figurák, de ebben a részben Kiara miatt háttérbe szorult nálam Brit. Kiara és az egész családja annyira szerethető, annyira vicces és annyira jó emberek, hogy ha ilyenekkel lenne tele a világ, semmi gond nem lenne. Kiara nem szép, nem öltözik csinosan, ráadásul dadog is, ami miatt beszédterápiára jár és komplexusai vannak emiatt. Nagyon jó tanuló, szigorú menetrend szerint éli az életét, a pénteki bulizások helyett pedig egy öregek otthonában önkéntes munkát végez. Ami szabadideje marad, azt a családdal és a meleg barátjával, Tuck-kal tölti. (Szeretem a meleg fiúalakokat a könyvekben, de valahogy most Tuck nem lett kedvenc, sajnos.) Kiara ismeri Alex-et - aki itt is autószerelőként dolgozik -, mert a főszereplő lányunk kedvenc hobbija, hogy a régies kocsiját felújítja, így elég gyakran találkoznak, ráadásul Kiara édesapja tanára volt Alex-nek. Kiara nem csak az öltözködése, a viselkedése és a kocsimániája miatt indul rosszul Carlosnál, hanem az Alex-szel való barátsága miatt is, hiszen Carlos ki akar kerülni a bátyja óvó kezei közül, Kiarában pedig a besúgót látja. 

  A szerelmi történet is kiváló volt, hiszen annyira ellentétes alakok kerülnek össze egymással, hogy élvezet volt olvasni a sorokat. A szerelmi vonal egyik legfőbb üzenete, hogy egy hétköznapi lány ugyanúgy megkaphatja a dögös pasit, nem kell ehhez órákat a tükör előtt állnia, meg plasztikáznia magát. Felüdülés volt egy olyan könyvet olvasni, ahol a lány nem tökéletes és nem hatszáz pasi liheg a nyomában (ez mostanában elég tipikus női alak, sajnos - Éjszaka Háza sorozat), de nem is a nagyon esetlen lány, akinél tényleg elgondolkozol azon, hogy mi a fenét lát benne a főhős, mert annyira sablonos és üres, hogy az már fáj (ez a másik tipikus alak, ugye Bella Swan és Elena a Vámpírnaplókból?). Kiara vérbeli fiatal lány, problémákkal, komplexussal, de határozott személyiséggel, aki boldog és kiegyensúlyozott életet él, néha viszont szomorkodik. Olyan lány, akivel mindennap találkozol a környezetedben, és a karakter ettől "él" a lapokon. 

  A történet másik nagy varázsa a családi szeretet. A Fuentes testvérekről már tudjuk, hogy mennyire ragaszkodnak a családjukhoz és foggal-körömmel védik azt, már ezért megnyerők. Akármi is történik, ha itt van a világvége, ha bejön a képbe egy szerelem, ha a legnagyobb sz-ban vannak, akkor is a család az első. Nem felejtik el, hogy honnan jöttek, ennek fényében cselekednek. Mindig a testvéreket és az anyjukat nézik. Nagyon tetszett, hogy Carlos is többször kijelenti, hogy nem akarja, hogy az anyja dolgozzon és azt szeretné elérni, hogy mosolyt tudjon csalni az arcára. Kiara is nagyon szereti a családját és nagyon klassz dolgokat csinálnak, például havonta egy szombat estét együtt töltenek családi napként. Nem tudom, ki hogy van vele, de én már nagyon régóta nem láttam olyan családot, ahol ekkora összetartás és nyugalom honolna a négy fal között, ahol nem kell megjátszani a vidámságot és a tökéletességet, ahol a viták nem távolítják el nagyon a családtagokat egymástól. A könyvben egy ilyen idilli képet láthatunk, ami nagyon ritka, de ilyennek kéne lennie. Valóságosnak tűnik az ilyen fokú családi szeretet, mert itt is vannak azért problémák, de nem egymáson vezetik le a feszültséget. Egész jó kis tippeket kaphatunk Richard Westford-tól, az apától, hogy miként lehet összetartani egy családot. 

  A könyv két évvel később jelent meg, mint az első rész, de Elkeles nem felejtett el írni. A humor állandóan ott sziporkázik a sorok között, hangosan megnevettetve az embert (ezt a könyvet nem lehet pl. metrón vagy buszon olvasni, mert mindenki furán fog nézni), a komoly témákkal is nagyon jól bánik és érezni lehet, hogy nem csak a vakvilágba beszél, alaposan utána járt a drog, a bandaháborúk és a bajba jutott gyerekek megsegítésére szolgáló programok kérdésének. Nagyon jó jelenetek voltak azok, amikor Carlos szemén át láthatunk egy ilyen "csoportfoglalkozást", a REACH programban, ami annak ellenére, hogy a fiatalok utálják, beismerik, hogy tényleg segít. 

  Elkeles becsempészte a szex és a szüzesség elvesztésének misztériumát is a könyvbe, de sikerült úgy megoldania, hogy le is írja, meg nem is. Nem fogalmaz annyira burkoltan, hogy ki kelljen találnod, mi történt és nem is intézi el egy mondattal, hogy csókolóztak, aztán lefeküdtek és kész, de ami a legfontosabb, hogy nem lett annyira pornográf sem, mint Ward könyvei. Valljuk be őszintén, hogy a mai világban már nagyon ritka, hogy valaki szűz, amikor férjhez megy és 18 évesen már pláne foglalkoztatja az embereket a szex, sőt, 18 alatt is, így egy YA könyvben teljesen megfelelő, hogy szerepet kap. Elkeles kihangsúlyozza a védekezés fontosságát és nem csak Mrs. Fuentes történetéből kiindulva vagy Westford szentbeszédeivel, hanem maguk a főszereplők is felelősségteljesen gondolkodnak, annak ellenére, hogy Carlosból ki se néznénk, hogy egyáltalán foglalkozik a kérdéssel. Elkeles írásmódja miatt lesz varázsos a szerelmi/szexuális szál, nem áradoznak oldalakon át a szereplőink, minden egyes sejtről, hogy ez szép, meg az is, meg még az is és még amaz is, stb., hanem pár mondattal elintézi, de azok ütős mondatok. Nem is hagyja ki belőle a szexualitást, mint oly sok tinikönyv, de semmi esetre sem lesz tőle pornográf, vagy elítélendő. Nem a történet feldobása vagy a könyv eladása miatt teszi a történetbe az erotikát, hanem funkciója van, személyiségváltozás következik be a főszereplőknél az erotikus jelenetek által. A jelenetek finoman tapogatózó írásmódja miatt, a 18 év alattiak is elolvashatják, legalábbis szerintem, mert semmi olyan nincs benne, amit egy 16 éves már ne tudna, de kíváncsi leszek, hogyha magyarul is kiadják, akkor milyen korhatár megjelölés lesz rajta. 

  Összességében nagyon élvezetes volt olvasni az egész könyvet, Elkeles stílusa nagyon jó, a humor nem erőltetett, hanem laza és hangosan megnevetettnek a sorok, az érzelmek leírása, a szereplők gondolatai is nagyon jók, illetve a mögöttes mondanivaló is, ami tele van csupa nehéz és kényes témával. Továbbra is a fiatalok kezébe nyomnám tanulás céljából, ha már a szülői "szentbeszédek" nem segítenek. A szereplők a korukhoz megfelelően viselkedtek, volt önálló személyiségük, ráadásul különlegesek voltak és a fiút fiúnak éreztem, a lányt lánynak. Megyek a harmadik kötetért!

Miért olvasd el? Mert el kell, hogy olvasd! Na jó, azért is, mert nagyon jó és szórakoztató perceid lesznek, szokatlan a könyv a története miatt, nem tucattörténet. Nem cukros és habos-babos a világ, nem is egy elképzelt környezetben játszódik, hanem keményen ott van benne a realitás. Nem mellesleg pedig nagyon jó tanító jellege van, főleg a fiatalok számára.

Miért ne olvasd el? Erre inkább nem válaszolok, mert olyan nincs, hogy ne olvasd el. 

______________________________________________________________________
Történet: Mivel nem 100-ig megy a pontozás, ezért csak 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból (ezúttal a mellékszereplők is)

Párbeszédek: 6/5 pontból

Tetszett: MINDEN!!!

Nem tetszett: Talán az a fránya epilógus megint, vicces volt nagyon, csak egy kicsit cukros.

Kedvenc: Kiara, Carlos, Richard Westford és Brandon (Kiara öccse)

Kiadás: Walker Childrens, 2010. április 13.

Oldalszám: 336 o. 

Hivatalos booktrailer: 

______________________________________________________________________ 

2011. szeptember 7., szerda

Pataki Tamara - Ember a sötétben


Miért pont ez? Sokat hallottam a könyvről és folyamatosan belebotlok egy plakátba, ami hirdeti a 16 éves lány első regényét, boszorkánnyal, háborúval, meg szerelemmel. Olvastam már róla jó és rossz kritikát, így már végképp kíváncsi lettem.

Történet: Babette, a boszorkány és Hans, a katona szerelmi történetét meséli el a regény. A történet hátterét az yperini gáztámadás adja, tehát erősen történelmi regény. A fülszövegből megtudjuk, hogy Hans megvakul a háborúban, ezért lett a könyv címe Ember a sötétben.

Vélemény: Kijelenthetem, hogy ez a könyv rendesen feladta a leckét. A véleményemet és az érzéseimet nagyon megosztotta és szinte nem is tudom eldönteni, hogy tetszett vagy sem. Aztán, ahogy az elolvasása után hátradőltem a székben és hagytam egy kicsit leülepedni a dolgokat, rájöttem, hogy inkább középkategóriába teszem, mert Hans személye és a háború leírása megmentette a két ponttól. Időpazarlásnak nem mondanám, mert voltak benne jó pillanatok, de nem került be a kedvenceim közé, sőt. Pedig nagyon akartam szeretni ezt a könyvet, mert egy fiatal 16 éves lány írta (15 évesen fejezte be), ráadásul magyar és úgy voltam mindig is a magyar írókkal, hogy mi is emberek vagyunk, mi is tudunk kiválót alkotni, nem csak a külföldiek. Nagyon nagy reményekkel álltam neki az olvasásnak és talán ez volt a baj, hogy a reklámszöveg ("Lehetséges szerelem boszorkány és halandó között?"), meg a rengeteg plakát és egyéb reklám túl erőltetett volt.

  Két részre bontom a könyvet, mert muszáj, valahogy nekem nem állt össze az egész, egy kicsit szedett-vedett volt. Az egyik rész, amikor a könyv történelmi regény, a másik a szerelmes regény egy kis fantasy elemmel megfűszerezve. Ha úgy nézem a könyvet, mint történelmi regényt, akkor nagyon jó. Kimondottan tetszett, hogy nem évszámokkal, haditervekkel, meg stratégiák elemzésével dobálózik a szerző, hanem egy átlagemberen keresztül mutatja be a háborút, hogy milyen is az, amikor ott kell harcolni a fronton, amikor bármelyik pillanatban meghalhat az ember, folyamatos életveszélyben van és nem mellesleg ölnie kell, hogy a saját életét mentse. Nagyon szeretem a történelmi regényeket és pont az ilyeneket. Nem érdekelnek annyira az évszámok, vezérek, a politika stb., hanem az, hogy miként is lehet egy ilyet túlélni, milyen érzés lehet a fronton harcolni. A regény ebből a szempontból megadta azt, amire vágytam. Mivel sosem voltam jó történelemből, ezért nem térek ki a hitelesség kérdésére, mert egyrészt fogalmam sincs róla, ezért csendben maradok, másrészt pedig biztos vagyok benne, hogy a szerző ügyelt az események és a dátumok helyességére, valamint a szerkesztő is leellenőrizte.

  Leginkább Hans és egy másik szereplő, Marie szemszögéből láthatjuk úgy igazán a háborút, de nekem csak a Hans-szal kapcsolatos részek tetszettek. Hans jelenetei nagyon jók és nagyon megszerettem a karaktert, sőt, azt is mondhatnám, hogy egyedül ő fogott meg az egész könyvben és már csak ő miatta olvastam végig. Nem csak a háborúhoz fűződő gondolatai és a személyisége tetszett nagyon, hanem kimondottan érdekes volt, hogy miként éli meg azt, hogy megvakult. Ezzel nem árultam el titkot, mert a fülszöveg már lelövi a "poént", pedig nem kellett volna, mert ezzel kb. az egész cselekményt tudjuk elolvasás nélkül. Mindvégig szimpatizáltam Hans-szal és ha élő alak lenne, legszívesebben megöleltem volna, hogy nem lesz semmi baj, egyszer minden jóra fordul. Szóval ő lett a kedvenc a könyvben.

  A karakterekről ennyi pozitív, mert sajnos a másik két főszereplőről nem tudok jót mondani. Marie vonala nem is értem, hogy mit keres a könyvben, értem én, hogy a történet végén kulcsfontosságú szerepe lesz, de ehhez nem kellett volna végigolvasni huszonvalahány oldalakon, hogy mi történik vele, mert mindvégig logikátlan és unalmas volt. A könyv egyharmada arról szól, hogy Franciaországból hogy tud hazajutni Németországba. Ezzel még nem is lett volna baj, mert nagyon jó eszköz lehetett volna arra, hogy a szerző bemutassa a háborús helyzetet és azt, hogy milyen nehéz volt akkor átjutni a határon és igazolni a származást, ha jól lett volna megírva, de sajnos nem így volt. Ugyan volt benne egy kis kaland, de azon sem izgultam egy percig sem, mert olyan semmitmondón és egyszerűen volt leírva, hogy azt se bántam volna, ha kiírja a könyvből a szerző. Nem tudtam vele szimpatizálni, nem tudtam őt hova tenni, mert azon kívül, hogy ő egy fiatal nő, aki zeneiskolába jár és félti őt a bátyja, nem tudunk meg róla semmit, tehát teljesen érdektelen karakter. Azt se tudom eldönteni, hogy hány éves lehet, mert bár ugyan a gondolatai jók, de olyan éretlenül és bután viselkedik nem is egyszer, mintha egy kislány lenne. 

  Kedvenc jelenetem vele, amikor barangolása során betéved egy házba és ott talál egy kislányt, akinek az anyja a másik szobában haldoklik, de a kislány azt hiszi, hogy csak alszik.SPOILER! Marie persze tudja, hogy az anya halott, végül magával viszi a kislányt. Nagyon jó kis epizód lett volna, DE! De félig komolyan és félig gúnyosan írtam, hogy a jelenet kedvenc, ugyanis olyan viselkedésbeli logikátlanság volt a jelenetben, hogy mérgesen elhúztam a számat. Könyörgöm! Ha a háború közepén találok egy házat és mivel látom, hogy nincs bent senki, bemegyek, hogy meghúzzam magam éjszakára, de találok egy hullát és egy árva gyereket, akkor nem fekszek le aludni és másnap nem ülök le reggelizni! Marie ezt csinálja. Bemegy, megkérdezi a gyereket, hogy hol az anyja, az megmutatja, Marie észreveszi, hogy meghalt, de kb. egy vállrándítással rácsukja az ajtót, megágyaz, lefekszik aludni, másnap reggelit csinál a gyereknek, megfürdeti, majd pedig ott akarja hagyni, mondván, hogy apuka majd érted jön biztos, vagy lehet, hogy már rég elhagyott titeket.  Na most, ha háború van, akkor apuka nem jön a gyerekért, mert a fronton harcol. Marie ugyan imádkozik egyet másnap a nő halálos ágyánál és magával viszi a gyereket, de már ezt abban a pillanatban meg kellett volna tennie, ahogy észrevette, hogy mi a helyzet. Legalábbis szerintem egy normális embernek ez lenne a reakciója, számomra hihetetlen volt. SPOILER VÉGE!

  Most pedig elérkeztem a gyöngyszemhez, Babette-hez, a boszorkányhoz. Ő piszkálja legjobban a csőrömet. Nem csak felesleges volt a történetben, hanem egyenesen irritált és ha mást nem is, de az utálatomat elég rendesen kivívta. Persze, nem kell mindig nagyon kedves, nagyon jóindulatú és szerethető karaktert megtenni főszereplőnek, de azt is meg lehet jobban oldani. Leginkább a reklám- és fülszöveg miatt vagyok bosszús. Azzal adják el a könyvet, hogy ebben egy boszorkány, háború és szerelem van. Nem fantasy, hanem szépirodalom, ez nem is kérdés. Én, aki szépirodalmon nőttem fel és rajongok a háborús könyvekért is, mostanában már egyre több YA fantasy-t olvasok, mert lazák, viccesek, izgalmasak és nagyon jól kikapcsolnak. Ezért kíváncsi voltam, hogy miként oldja meg a szerző a fantasy elemet egy háborús, szépirodalmi műben. Én egy boszorkányüldözéses, középkorra emlékeztető hangulatot vártam, azt hittem, hogy boszorkányok fognak mindenhol, még a fronton is lebzselni. Odáig rendben is volt a dolog, hogy egy boszink van (plusz egy mellékszereplő), a könyv elején még érdekelt is, a karakter nem az a tipikus butácska, vagy szende nő, hanem öntörvényű, magabiztos, határozott, vérbeli csábító nő, aztán minden elromlott. A BOSZORKÁNYSÁGHOZ SEM A FŐHŐSNEK, SEM A KÖNYVNEK NINCS SEMMI KÖZE!

  Azon kívül, hogy a szerző kijelenti a könyv elején, hogy Babette egy 20 éves testbe zárt, de 60 éves boszorkány, aki akkor öregszik, ha akar, galambbá tud változni, meg a katonák kárán nevetve hókusz-pókuszolni, semmi mást nem csinál az égvilágon, semmi boszis nincs benne. Fantasy meg pláne nincs. Ezt a szálat nagyon jól meg lehetett volna oldani, az alapötlet nagyon jó, de a kivitelezés nagyon nem. Tele volt logikai bakival és eleve azt nem értettem, hogy miért kellett a főhősnőből boszorkányt csinálni, mert semmi jelentősége nem volt számomra. Az egész könyv kárára ment, hogy ő boszi. Százszorta jobb lett volna a történet, ha Babette csak simán ember és így írja le a Hans-szal való kapcsolatát a szerző. SPOILER! Még annak magyarázatára sem szolgált számomra a boszorkányok halhatatlansága és az emberek halandóságának kérdése, hogy miért is hagyja el Babette Hans-szot. Mivel a szerző Babette-n át azzal magyarázza az egészet, hogy a nőnek ilyen nyughatatlan természete van. Ehhez felesleges volt boszorkányt csinálni belőle, mert vannak ilyen emberek, nem is kevesen. Ráadásul az, hogy elhagyta szintén logikátlan volt. Akkor minek kellett annyit kínlódni a kapcsolatukért? Felesleges volt. Ezzel teljesen elvesztette számomra a romantikus hangulatot, hiszen nem is volt meg köztük az a nagy beharangozott szerelem. Kedvenc: Azért akarja elhagyni, mert nem akar vele öregedni, fiatal szeretne maradni. Hú, de nagy szerelem volt! SPOILER VÉGE! Abszolút nem éreztem a nagy szerelmet a két főszereplő között, csak azt, hogy Hans szerelmes, de Babette jéghideg volt.

  Az összes logikai baki (lentebb egy kis vidám lista) a főszereplő boszorkányléte miatt volt a könyvben és ezt én inkább kihagytam volna a szerző helyében, vagy jobban átdolgoztam volna, mielőtt kiadásra kerül a könyv. Annyira nem éreztem a boszorkánylét jelentőségét, hogy simán elfelejtkeztem róla és némelyik részt már kezdtem nagyon élvezni, de aztán huszadjára is oda lett biggyesztve a boszorkány szó, ami teljesen elvette még a szép jelenetek varázsát is és kimondottan zavart. Jóformán még előnyt sem tudott kovácsolni a főszereplő a boszorkánylétéből, hiszen magát megmenti ugyan, de a másik főszereplőnket nem, pedig meg tudná.  A másik bajom még az volt, hogy Babette inkább 16 éves volt, nem pedig 20 vagy 60 éves. Nagyon sokan egyetértenek abban, hogyha valamiről fogalmunk sincs, akkor arról ne írjunk, mert nem lesz hiteles!!!! Ennek a mondatnak szerepelnie kéne az írók tízparancsolatában, ha lenne ilyen. A húszas éveim közepén vagyok és még én sem tudok 60 éves fejjel gondolkodni, érezni, akkor egy 16 éves hogy tud? Nincs meg hozzá a tapasztalat, hiteltelen lesz. Még elképzelni sem tudom, hogy milyen 60 évesnek lenni, de azt éreztem, hogy még az én korosztályom gondolkodásmódját sem éri el Babette.

  A végtelenségig tudnám még folytatni a negatív élményeimet, de nem teszem. Egyedül még az írásmódra térnék ki. Az első fejezeteknél még tátott szájjal csodálkoztam, hogy egy 16 éves, hogy képes ilyen szép és klassz mondatokat leírni! Oda meg vissza voltam tőle. Aztán néha meg nagyon akadozott az egész és akkor már azon csodálkoztam, hogy egy MÁR 16 éves hogy írhat le olyan mondatokat, mint egy írni tanuló gyerek. Ez főképp a párbeszédeknél volt, a borzasztóan irritáló, semmitmondó, sehová nem vezető párbeszédeknél, amik ugyan növelték a szószámot, de nevetségessé tették az egészet és nem haladt tőlük a cselekmény. Pl.

  - Értem.
  - Rendben.
  - Köszönöm.
  - Én is köszönöm.
  - Viszlát.
  - Viszlát.

  Nem is egy ilyen párbeszéd volt a könyvben, ezt még jóindulatból se tudnám megfelelő írói technikának nevezni. Nem vagyok író, de már több száz könyvet elolvastam életemben és sehol nem találkoztam ilyen megoldással, egyedül Ráth-Végh István - A könyv komédiája művében, aminek a címe már magáért beszél, hogy miről szólhat. Egyébként a "köszönöm" szó legalább olyan tömegesen szerepel a könyvben, mint a "boszorkány" szó. Mindenki fűt-fát megköszön, ha kell, ha nem. A párbeszédek elejéből már eleve lehet érezni a tiszteletet, mert jól megírta őket, de utána töltelékként még megtoldja az ilyenekkel, ezáltal Hans már nem huszonévesnek, a felettese sem középkorúnak tűnik, hanem két katonásdit játszó gyermeknek.

  Összességében a könyvet nagyon szerettem, amikor Hans jeleneteit olvastam, az alapötlet nagyon jó volt, a háború leírása is szuper, de az összes többi nem, ami körülbelül a könyv háromnegyedét érinti és ezért keserű íz maradt bennem. Az írásmód pedig legalább olyan zavaros és összeszedetlen volt, mint maga a történet. Ez a könyv olyan volt, mintha a nyers vázlatát adták volna ki, mielőtt alapos átdolgozásra és átolvasásra került volna. Nagyon sajnálom egyébként, hogy nem felelt meg az elvárásaimnak és a beharangozásnak, mert Pataki Tamara nagyon jól tudna írni, ha a klisés, semmitmondó párbeszédeket hanyagolná. Persze, még fiatal és jó érzés lehet, ilyen fiatalon írónak lenni, de még igencsak fejlődnie kell. Találkoztam már sokkal jobb kiadatlan művekkel, ezért nem értem, hogy miért pont ezt a könyvet választotta a kiadó, de ízlések és pofonok.....

Miért olvasd el?  Ha szereted a háborús történeteket, romantikával fűszerezve, akkor tetszeni fog. A könyv végső lezárása nem szokványos, ezért sokak számára vonzó lehet. Ha pedig kezdő író vagy, akkor feltétlenül olvasd el, mind a nagyon szép mondatokért, mind pedig a semmitmondó párbeszédekért, mert lehet belőle tanulni.

Miért ne olvasd el? Ha fantasy-ra és hatalmas nagy szerelemre, meg izgalomra vágysz, akkor inkább mást válassz. Ha az idősebb korosztályhoz (16 fölött) tartozol, akkor nem ajánlom, mert feltételezhetően unni fogod. Ha a reklámszöveg is hasonló érzéseket keltett benned, mint bennem, akkor inkább hagyd ki, mert csalódni fogsz.

BAKILISTA

- A boszorkányunknak kényes gyomra van, ezért nem tudja megemészteni a főtt emberi ételeket, még a puhára főtt zöldséget sem, de minden gond nélkül megemészti a nyers nyúl- és tyúkhúst, szőröstül-bőröstül. (Kényes gyomorral inkább élő vadat egyek?)
-  A történet elején háromszor is galambbá változik, majd mikor boszorkánnyá vedlik vissza nála van a ruhája és a bőröndje. (Először azt gondoltam, hogy bűbájjal oldotta meg, csak az író nem írta le.) Később viszont inkább nem változik galambbá, hanem vonatozik, hogy a cuccait magával tudja vinni. Akkor, az első három alkalommal hogyhogy megoldotta? Vagy meztelenül és cuccok nélkül rohangált? 
  - Magára tud bűbájt varázsolni, hogy a klórgáztól ne pusztuljon el, de Hans köré már nem képes egy ilyen falat húzni, csak akkor, ha a fegyverlövésektől kell megmenteni? Ha a lövésektől védőburkot tud egyszerre két emberre varázsolni, akkor miért nem teszi meg a gáznál? 
  - Az nem cselekményelem, ha az motiválja a főszereplőnket, hogy megismerje az embereket. Egyébként hatvan év nem volt rá elég? Nem értem. 
  - Galambként kirepül a frontra, hogy megkeresse Hans-t, de aztán odaérve rájön, hogy nem vehet fel emberi alakot, mert lelepleződik. Akkor mit várt galambként? Felrepül az égbe, Hans testével a karmai között? (Oké, frappánsan megoldotta a jelenetet, de értelmetlen lett.)
  - Ha sárga szemed van, hogyhogy nem tűnik fel senkinek az 1900-as évek elején? 
  - Egyáltalán azt nem értem, hogy Babette minek van a regényben, mert nem szerelmes, nem akar Hans mellett maradni, tudja, hogy le fog lépni, hiszen nem maradhatnak együtt. Maga a boszorkányság volt a baki.

________________________________________________________________________
Történet:  3/5 pontból (Hans, a háborús jelenetek és a szomorkás vég mentették meg a 2 ponttól)

Karakterek: 2/5 pontból (kivéve Hans, ő 5/5 pontból)

Párbeszédek: 2/5 pontból

Leírások: 4/5 pontból

Tetszett: A háborús jelenetek és Hans későbbi jelenetei is.

Nem tetszett: A könyv háromnegyede, meg a rengeteg hiba.

Kedvenc: Hans, a megtalált kislány (Ida)

Kiadás: Alexandra Kiadó, 2011.

Oldalszám: 224 o. 
________________________________________________________________________